Nemzeti nagy közgyűjteményeink úgymint a m. kir. Országos Levéltár, a Magyar Nemzeti Muzeum közös címébe foglalt 6 gyűjtemény: az országos Széchenyi-könyvtár, az érem- és régiségtár, az állattár, a növénytár, az ásvány- és őslénytár és a néprajziak tára, továbbá az Országos Magyar Szépművészeti Muzeum, az Országos Magyar Iparművészeti Muzeum és a budapesti kir. magyar Pázmány Péter tudományegyetem könyvtára nemcsak azért bírnak különös jelentőséggel, mert gyűjteményeik és táraik nagy művelődési értékeket őriznek, hanem azért is, mert tisztviselőik sorában a magyar tudományosság számos kimagasló tagja foglal helyet. Társadalmunk szegénysége, a magán tudománypártolás majdnem teljes hiánya s a tudományos magánegyesületeknek ebből folyó pangása mellett az egyetemeken kívül az ez intézményeknél szervezett állások úgyszólván az egyedüli tudományos állások hazánkban. Ezért ez intézményeknek és alkalmazottaik személyi ügyeinek valóban szakszerű igazgatásáról való gondoskodás tudománypolitikánk egyik jelentős feladata.
E cél elérése két különféle rendszer alkalmazásával kisérelhető meg. Vagy az egyeshivatalnoki elv alapján egy intendáns, egy főigazgató kinevezésével, mint ahogy az az állami szinházaknál szokásos és mint ahogy azt a poroszok a berlini muzeumoknál tették; vagy az önkormányzati elv alkalmazásával, a gyűjtemények tudományos vezetőiből és az intézetek keretén kívül álló szakemberekből és műértő mecénásokból alakítva meg a különleges tudományos igazgatást ellátni hivatott kollégiumot. Az organizálásnak egyik főelve, hogy minden szervezetnek az intézésére váró ügyek természetéhez kell alkalmazkodnia. Így a gyors mozgást és határozott cselekvést igénylő szinház csak az igazgatói rendszer alkalmazásával vezethető célszerűen. A tudományos gyűjteményeknek nagyobb elmélyedésre és szélesebbkörű tanulmányozásra szoruló dolgai ellenben inkább szaktanácsokban intézhetők alkalmasan. Közgyűjteményeink heterogén természete mellett egyetlen intendáns nem is birhatna azokkal a szakismeretekkel, melyek a sikeres működésnek nélkülözhetetlen előfeltételei. De mindettől eltekintve, az állam pénzügyeinek mai helyzetében újabb hivatal szervezése kizártnak látszik. Az önkormányzati elv alapjára helyeztem tehát törvényjavaslatomat, mely az intézeteket a felállítandó Könyvtári, Levéltári és Muzeumi Tanács fennhatósága alatt egy az államtól különálló jogi személyiségben foglalja össze s az így létesülő egységes szervezetnek szakügyekben megfelelő autonómiát biztosit. Nagy nemzeti kulturális intézményeink javasolt új szervezete sok tekintetben hasonlít egyetemeink autonómiájához, mely rendszer tudományos intézetek igazgatására tapasztalás szerint sokkal alkalmasabb, mint a tisztán bürokratikus, miniszteriális adminisztráció s ezen felül kellő védelmet nyujt főleg az ellen, hogy politikai befolyás vagy protekció férkőzzék hozzá a tisztán tudományos szempontok szerint összeválogatandó személyzet kinevezéséhez. Általában az államosítás és a vele járó bürokratikus adminisztráció az utolsó félszázadban minálunk határozottan túltengett az önkormányzati eszme rovására, ami az egyéni kezdeményezésre az egész vonalon bénítólag hatott és különösen a finomabb kezelést igénylő szellemi és közművelődési ügyeknél kétszeresen károsnak bizonyult. Törvénnyel természetesen csak önkormányzati szervezetet lehet létesíteni, az önkormányzati szellemet azoknak a férfiaknak kell magukkal hozniok, akikből az új intézményt vezetni hivatott kollégium alakul. És az önkormányzati élethez szükséges erkölcsi és szellemi képességeket kiknél tételezhetjük fel inkább, mint azoknál, akiket méltóknak találtunk arra, hogy nagy közgyűjteményeink élére állítsuk és azoknál a professoroknál, akik az egyetemi autonómia keretében már egyébként is bele vannak gyakorolva az ügyeknek önkormányzati intézésébe. Bizton remélhető, hogy a közgyűjteményeink autonómiájának megalapozására hivatott szakemberek és műértő mecénások nemcsak önkormányzati képességet hoznak majd az új szervezetbe, hanem a törvény által létesített tág keretbe nagy szaktudást, kiváló műízlést, eszméket és koncepciókat visznek be s a gyűjtemények igaz szeretetét.
Művelődési politikánk égető feladata lenne továbbá a Nemzeti Múzeum természettudományi és néprajzi gyűjteményeinek, meg régiségtárának önállósítása s az így létesülő külön múzeumok számára egy-egy külön palota emelése. Ez a megoldás azzal az előnnyel is járna, hogy az egészen más gondolatkörbe tartozó természettudományi rész a többi gyűjteménytől elválna s így a jövőben egészen heterogén anyag és szakszemélyzet nem állna egységes közvetlen igazgatás alatt. A jelzett megoldás esetén Pollák szép múzeum-körúti palotája kizárólag nemzeti könyvtár céljaira szolgálhatna. De állami pénzügyeink mai helyzete és az építkezés drágasága következtében erre egyelőre nem gondolhatunk. Már az is igen örvendetes, hogy az Országos Levéltárnak a háború következtében befejezetlenül maradt palotáját ez év őszén végre használatba vehetjük. E részben megnyugtatásunkra szolgálhat, hogy a világháború következtében külföldön sincsenek sokkal kedvezőbb viszonyok. Amint a porosz kultuszminiszternek a berlini múzeumok külső alakulásáról folyó évi január hó 30-án a porosz országgyűlés elé terjesztett emlékiratából kitűnik, a vesztett háború következtében a II. Vilmos császár uralkodása alatt felállított hatalmas múzeumépítési programmot kénytelenek voltak szűkebbre vonni. A berlini múzeumi szigeten épülő új palota méreteit redukálják, a berlin-dahlemi néprajzi múzeumtelep kiépítését pedig egészen elejtik, az ott félig-meddig elkészült ázsiai múzeumot raktári célokra akarják felhasználni. De a múzeumok külső fejlesztésében beálló fennakadásnak nem szabad bennünket elcsüggeszteni. Nagy egyoldalúság lenne, ha csak építkezésekben és vásárlásokban látnók nagy intézeteink fejlődését. Igaz ugyan, hogy a könyvtárak számára okvetlenül meg kell szereznünk a legszámottevőbb új könyveket és folyóiratokat, mert különben élő könyvtárból holt könyvmúzeummá száradnak össze. De levéltárainknál és múzeumainknál építkezések és vásárlások nélkül is óriási tér nyilik a szakképzett és lelkiismeretes levéltárnok és múzeumi tisztviselő számára. A gyűjtemények anyagának minél teljesebb átdolgozása, rendezése, felállítása, katalogizálása, az egyes tárgyak tudományos meghatározása, részben publikálása, nagy intézeteink anyagának a népművelés szempontjából való értékesítése mind megannyi olyan munka, mely a múzeumok szintjét, kulturális belértékét sokkal inkább emeli, mint a külterjes múzeális politika. A gyűjtemények anyagának az utóbbi időben divatossá vált talán túlzott hangsúlyozásával szemben az eleven a személyi erőket kívánja a javaslat hatékonyabbá tenni s főképpen e célt szolgálják alábbi részletes rendelkezései.
Az intézetek keretén kívül álló szakemberek, sőt szabad társadalmi elem is bevonhatók lettek volna a gyűjtemények tudományos igazgatásába akkor is, ha nemzeti nagy közgyűjteményeinket a jövőben is mint merőben állami intézményeket akarnánk kezelni. De erőteljes, pezsgő önkormányzati élettapasztalás szerint csak külön jogi személyiség keretében fejlődik ki. Ezenkívül a társadalmi áldozatkészség is sokkal nehezebben mozdul meg állami intézetek érdekében, mert az államkincstárba senki sem adakozik szivesen, az adóhivatal nem alkalmas persely az intézmények javára szolgáló adományok számára. Az általános indokolásban felhozott okokon kívül főleg e két okból ruházza fel a javaslat nemzeti nagy közgyűjteményeinket az államtól különálló jogi személyiséggel.
A törvényjavaslat megtervezésénél beható megfontolás tárgya volt, hogy az öt nagy közgyűjteménynek külön-külön adjunk-e jogi személyiséget vagy az öt intézetet egyetlen önkormányzati test kötelékében egyesitsük-e. A javaslat a második módozat alapján van fölépítve, mert az egyes közgyűjtemények külön-külön nagyon keskeny alapot képeztek volna ahhoz, hogy azon életképes és tartalmas autonómia fölépíthető lett volna. A rendszer törpe testületek létesítéséhez, az erők elforgácsolásához vezetett volna. A javasolt megoldás mellett ellenben a tervezett önkormányzati testben a magyar tudományosság legszámottevőbb elemei, szakembereink szine-java egyesítve lesz úgy, hogy ha egy ilyen testület szavát fölemeli, akkor közvetítésével úgyszólván maga a magyar tudományosság beszél s így annak meglesz a kellő tekintélye, súlya és nyomatéka a hivatalos világ és a nagyközönség előtt egyaránt. Ennek a súlynak fokozása végett és abból a célból, hogy a Tanács szavát a törvényhozásban is fölemelhesse, nagy gyűjteményeink érdekeit a törvényhozás terén is érvényesíthesse, a felsőházról készült törvénytervezetbe a kormány oly rendelkezést vett be, mely szerint a Magyar Tudományos Akadémia és egyetemeink mellett a Tanács is képviselőt küld a felsőházba. Természetes, hogy az öt nagy közgyűjteménynek egyetlen jogi személyiségben való egyesítése dacára is épségben kell hagyni az egyes intézetek belső életének függetlenségét, amely gondolatot szolgálja a 3. § 8. pontjának az a rendelkezése is, mely szerint minden egyes nagy intézetnek meglesz a maga külön alapja, melybe a gyűjteményeik gyarapítására szolgáló állami javadalmazásokon felül rendeltetésszerű fölhasználás végett befolynának az illető intézetnek juttatott adományok és hagyományok.
A jogi személyiség nem a javaslat 2. és 3. §-ával szervezendő kollégiumot: a Könyvtári, Levéltári és Múzeumi Tanácsot illetné, hanem a nagy gyűjtemények összeségét s a Tanács az így létesülő önkormányzati testnek csak egyik szervét képezné.
Dacára annak, hogy az élükön a Tanácscsal egyesített intézetek egy az államtól különálló jogi személyiséget alkotnának, az intézetek alkalmazottjai mégis továbbra is minden tekintetben állami alkalmazottak maradnának. Csak abban az esetben, ha nagyobb adományok és hagyományok a létesítendő Könyvtári, Levéltári és Múzeumi Országos Alapot nagyobb mértékben megduzzasztanák, akkor gondolhatnánk a most létesített szervezet korporativ jellegének teljesebb kifejlesztésére és ennek során az intézeti alkalmazottak számára különleges jogállás biztosítására is.
Közművelődési ügyekben nálunk a multakban alakított tanácsoknak általában az volt a hibájuk, hogy nagyszámú tagból állottak s a társadalmi és a közélet kiválóságait, az irodalom és a tudomány neveseit hívták meg azokba, akik ha egy-egy ülésre el is mentek, a dolog természeténél fogva állandó érdeklődést és aktív közreműködést az illető ügynek nem szentelhettek. A törvényjavaslat az elnökkel együtt 27 tagból álló olyan kisebb tanácsot akar a tervezett önkormányzati test élére állítani, amelynek tagjairól joggal feltehető, hogy az elébük kerülő könyvtári, levéltári és múzeális kérdésekkel majd behatóan foglalkoznak.
Ebből az alapgondolatból kiindulva a javaslat a Tanácsot háromféle elemből konstruálja meg.
Tagjai lennének az intézetek első tisztviselői és ezenkívül még a Nemzeti Múzeum osztályainak vezetői, mert ennek az intézetnek egyes osztályai voltaképen megannyi külön múzeumot alkotnak. Ez a 11 főtisztviselő képviselné a Tanácsban a könyvtárnoki, levéltárnoki és múzeális tisztviselői gyakorlatot és azt a különleges szaktudást, melyet csak könyvtárban, levéltárban vagy múzeumban teljesített hosszú szolgálat alatt lehet elsajátítani.
Tagja lenne a Tanácsnak 10 egyetemi tanár, kit a vallás- és közoktatásügyi miniszter öt évre hívna meg elsősorban a legközelebbről érdekelt egyetemi bölcsészeti kar, továbbá a hittudományi, a jogi és államtudományi kar, nemkülönben az orvosi kar és a Műegyetem elméleti tanárai közül. A tanárok elméleti tudásukat hoznák a Tanácsba.
A szabad társadalmi elemet az az 5 műértő képviselné, akit a vallás- és közoktatásügyi miniszter ugyancsak öt évre hívna meg lehetőleg olyan tekintélyes egyének sorából, akik az intézeteknek, főleg a múzeumoknak pénzben, könyvekben, levéltári vagy múzeális anyagban számottevő adományt tettek. Különösen a múzeumok fejlődésének fog a műértő szabad társadalmi elemnek az intézeti adminisztrációba való bevonása javára válni. Általában pedig a társadalmi elem szükséges kiegészítője lesz úgy az intézeti tudományos tisztviselő, mint az elméleti tudós által képviselt szigorú szakszerűségnek.
A szervezési munkák idején a vallás- és közoktatásügyi miniszter lenne a tanács elnöke, mert neki hivatalánál fogva rendelkezésére állanak az a hatalom és azok az eszközök, amelyek egy ilyen nagyobbszabású önkormányzati testnek kulturális igazgatásunk egészébe való szerves beillesztéséhez megkívántatnak. Később azonban a miniszter az állandó közreműködést igénylő elnökséget nem láthatja el, hanem szintén öt évről öt évre elnököt nevezne ki. Különösen hangsúlyozni kívánom, hogy nincs szó újabb állás szervezéséről s hogy az elnök rendszeres illetményeket nem élvezne.
A folyó ügymenet ellátása az ügyvezető alelnökre nehezednék. Mivel egyfelől az állam mai pénzügyi helyzetében új hivatal szervezése ki van zárva, másfelől rendszeres ügymenet hivatal nélkül nem biztosítható, azért a javaslat azt a rendelkezést tartalmazza, hogy, az alelnöki tisztet a tanácsban képviselt intézetek első tisztviselői rangjuk sorrendjében két évenkint váltakozva töltik be. Az első tisztviselők a miniszter által melléjük kirendelt titkárra és saját intézetük személyzetére támaszkodva a folyó ügyeket könnyű szerrel el fogják látni.
A Tanács szervezetének megállapítását lényegesen megnehezíti, hogy fennhatósága alatt igen különböző irányú gyűjtemények és személyzet lesz egyesítve. Ez a nehézség azonban már adva van legnagyobb intézetünknek: a Nemzeti Múzeumnak belső szervezetében, amely a könyvtár mellett művészeti gyűjteményt (a régiségtárt), természettudományi gyűjteményeket és néprajzi múzeumot, tehát egészen heterogén anyagot foglal magában. A közönséges önkormányzati schémával, egységesen összeállított változatlan összetételű kollégiummal a szervezeti kérdést megoldani nem lehetne s a Tanácsnak több esetben szaktanáccsá kell differenciálódnia, kisebb tanácsokká mintegy feloldódnia. A javaslatban tervezett tanácsnak sajátossága éppen abban állana, hogy 27 tagú teljes ülésben csak igen csekély szám esetben járna el. Csupán akkor, mikor saját elnökét és tagjait jelölné, a jövőben képviselőjét a felsőházba megválasztaná és midőn egészen általános természetű könyvtári, levéltári és múzeális kérdésekben kellene állást foglalni. A valódi munka azonban részben szaktanácsokban, részben igazgatótanácsban folyna. A javaslat az egységes bizottsági rendszer helyett az ügyek és intézetek szerint váltakozó tanácsok rendszerére van fölépítve. Az intézetek nincsenek ugyan izolálva, de egymással csak rokonirányú táraik és rokontermészetű tennivalókat kifejtő tisztviselőik révén fonódnak össze.
A szaktanácsok 5-5 tagból állnának és az elnökön kívül 2 intézeti tudományos főtisztviselőből és 2 más tagból alakulnának. A javaslat minden egyes gyűjtemény részére irányának, természetének megfelelő szaktanácsot állít össze és heterogén ügyeknek és szakembereknek összekapcsolását gondosan kerüli. A Nemzeti Múzeum természettudományi gyűjteményei és a Szépművészeti Múzeum között belső kapcsolat nincs és éppen ezért a szaktanácsokban ilyen heterogén irányú gyűjtemények és szakmák képviselői együttműködni nem fognak. De az Országos Levéltár és a Nemzeti Múzeum kézirattára, az Egyetemi Könyvtár és a Nemzeti Múzeum könyvtára, az Iparművészeti Múzeum és a Nemzeti Múzeum érem- és régiségtára egymáshoz természetüknél fogva igen közel álló gyűjtemények, melyeknek szakszemélyzete egymást a szaktanácsokban sikeresen támogathatja. Ezért a javaslat szerint a szaktanács tagja az érdekelt intézet első tisztviselője, továbbá ha a Nemzeti Múzeumot érdeklő ügyről van szó, akkor az intézet érdekelt osztályának vezetője, ha pedig más intézetről van szó, akkor a rokon legközelebbi. intézet első tisztviselője lenne. Amint már érintve volt, az ötös szaktanácsok 2-2 intézeti főtisztviselőn kívül még 2-2 más tagból állnának. A művészeti gyűjteményeknél, úgymint a Szépművészeti Múzeumnál, az Iparművészeti Múzeumnál és a Nemzeti Múzeum régiségtáránál nagyon kivánatos, hogy a szakembereken kivül a szaktanácsban 1-1 finom izlésű nem hivatalnok műértő is bevonassék. Tagja lenne továbbá a művészeti gyűjtemények szaktanácsának 1-1 egyetemi tanár, pl. a művészettörténelem, illetve a művelődéstörténelem professzora. A többi gyűjteményeknél pedig, így a könyvtáraknál, levéltáraknál és természettáraknál az illető szaktanácsokban a 2-2 szakmájánál fogva legközelebbről érdekelt professzor foglalhatna, helyet. A vázolt rendszer alkalmazása mellett minden könyvtári, levéltári és múzeális ügy a természetének megfelelő szakférfiak döntése elé kerülne.
Az inkább adminisztrativ természetű ügyek pedig ugyancsak a Tanács kebelében szervezett igazgatótanács hatáskörébe utaltatnának, mely 11 tagból állna és a Tanácselnökön kívül az öt intézet első tisztviselőjéből és ugyancsak öt más tagból alakulna. Látnivaló, hogy az igazgatótanácsban a súlypont a gyűjtemény első tisztviselőire esnék, kiknek hosszabb adminisztrativ praxisa az ügyek megfelelő ellátását garantálná. Tagjai lennének továbbá az igazgatótanácsnak tanárok és műértők is úgy, hogy a tanárok száma a műértőkét legalább eggyel meghaladja.
A törvény a szervezetnek csak alapvonásait tartalmazhatja, a további részletek: minden egyes gyűjtemény különleges szaktanácsának egybeállítása, a tanácskozás és határozathozatal módja stb. a tanács szervezeti szabályzatában lesznek rendezendők.
Az önkormányzati testek csak akkor válnak életképes alakulattá, ha érdemleges hatáskörük van. Ha ellenben csak harmadrendű jelentőségű kérdéseket utalunk elébük és csak véleményadás jogával ruházzuk, fel azokat, a határozathozatal jogával pedig nem, akkor a résztvevők hamarosan elkedvetlenednek, munkájukat feleslegesnek látják s az egész alakulat szétesik E szempont szemelől tévesztése volt az oka annak, hogy számos félénk önkormányzati kísérletünk előbb-utóbb zátonyra jutott. E tanulságokon okulva a javaslat a Tanácsnak érdemleges hatáskört biztosít s e szakasz 12. pontja megnyitja a lehetőségét annak, hogy hatásköre a megalkotandó szervezeti szabályzatban még kiterjesztessék. Mindjárt szervezéskor a hatáskörnek tágabb megvonásától a javaslat azért tartózkodik, mert időt kíván biztosítani az egyes nagy közgyűjteményeknek arra, hogy az önkormányzati élet előnyeit tapasztalván, önmagától oszoljon el az az aggodalom, mely a Tanácstól az egyes intézetek különállását félti.
A Tanács önállóságát lesz hívatva erősíteni az a rendelkezés, hogy maga jelöli saját elnökét és miniszteri meghívás alá eső tagjait vagyis a Tanácsba bevonandó professzorokat és műértő mecénásokat.
A Tanács legérdemlegesebb joga, hogy jelöli az intézetek tudományos és közigazgatási tisztviselőit és a tudományos segédszemélyzet tagjait, úgy a kezdőállások betöltésénél, mint a magasabb állásra való kinevezésnél. A jelölésre és a kinevezésre vonatkozó részletes rendelkezéseket a javaslat 5. §-a tartalmazza, amely szerint a Tanács jelölésével szemben a vallás- és közoktatásügyi minisztert csak a visszautasítás joga illeti meg. Ezek szerint nagy közgyűjteményeinket a kandidálásnak ugyanaz a joga illetné meg, amellyel egyetemeink bírnak.
A Tanács megállapíthatja az intézetek alkalmazottaira nézve a meddőséget és a férhetetlenséget. A meddőség és a férhetetlenség fogalmát a 7. § irja közelebbről körül és szabályozza a megállapításánál követendő eljárást is.
Hivatása lesz, hogy szabatosan megvonja az egyes intézetek gyűjtési körét. E gyűjtési kör bizonytalanságából és határozatlanságából kifolyólag a multakban könnyen megeshetett, hogy egymástól különálló intézeteink vetélykedjenek egyes eladásra karülő műtárgyak vagy ereklyék megszerzésében s kölcsönös ajánlataikkal felverjék az árát természetesen az államkincstár kárára, melyből mind a két vetélykedő intézet táplálkozott. Megadja a javaslat a Tanácsnak azt a nagyjelentőségű jogot is, hogy az egyes intézetek gyűjtési körének megvonása után és annak alapján a miniszter közbejötte nélkül saját hatáskörében intézkedhetik bizonyos iratoknak, könyveknek, műtárgyaknak, ereklyéknek, készülékeknek stb. egyik intézetből a másikba való áthelyezése iránt, mert úgy a kutatást, mint a katalogizálást, a múzeális felállítást, a csoportosítást és a szemléltetést egyaránt megnehezíti, hogyha összetartozó anyag különböző intézetek között egészen ötletszerűen szét van tépve. Ilyen találkozási felületek a következő intézetek között vannak: a Nemzeti Múzeum régiségtára és az Iparművészeti Múzeum között, ugyancsak a Nemzeti Múzeum régiségtára és a Szépművészeti Múzeum között, a Nemzeti Múzeum kézirattára és az Országos Levéltár között, a Nemzeti Múzeum könyvtára és az Egyetemi Könyvtár között. Állandó bizonytalanságot, sőt nyugtalanságot vinne be azonban az egyes intézetek életébe és gyűjtő munkájába, ha a gyűjtési kör határát és bizonyos tárgyaknak egyik gyűjteményből a másikba való áthelyezését mindig újból és újból lehetne felvetni és időnként esetleg ellenkező értelemben eldönteni. Ennek elkerülése végett kimondja a javaslat, hogy az ilyen határozatokat a meghozataluktól számított 10 éven belül csak mindkét érdekelt intézet első tisztviselőjének együttes kívánságára lehet újra tárgyalás alá venni.
Túl nagy a felelősség, mely az intézetek anyagának eladás, aukció és csere útján való elidegenítésekor az egyes intézet vezetőségére nehezedik. Mivel e téren tévedések az intézetnek helyrehozhatatlan művészeti, tudományos, erkölcsi és anyagi kárt is okozhatnak, indokolt, hogy e kérdések szakemberekből álló tanács által felülvizsgáltassanak. Ha a Tanács úgy találná, hogy az intézet által javaslatba hozott elidegenítés mellőzendő, akkor a kérdést tiltakozó felirattal végleges eldöntés céljából a vallás- és közoktatásügyi miniszter elé terjesztheti.
Az ásatási ügynek felelős gazdája, tervszerű központi irányítója minálunk mindezideig nem volt. Ami történt, Henszelmann Imrének és a Nemzeti Múzeum elismerésre méltó kezdeményezésének volt köszönhető. A lefolytatott magánásatások aggályosak voltak nemcsak azért, mert a leletek magánkézbe és nem egyszer külföldre kerültek, néha elkallódtak, hanem azért is, mert a kellő szakértelem és gondosság híjával végzett ásatások műtárgyakat rombolhatnak szót és különösen az épületek alapfalait szerte vetve, még az alaprajzok későbbi rekonstrukcióját is lehetetlenné tehetik. Ma, midőn mű- és egyéb múzeális tárgyak vásárlása pénzünk elértéktelenedése folytán egyelőre úgyszólván lehetetlenné vált, múzeumaink anyagának gyarapítására is magán adományokon kívül jóformán csakis ásatások utján gondoskodhatunk. A római telepek rendszeres feltárása esetleg lehetővé teheti számunkra egy pannoniai múzeum létesítését, mely munkálatokkal belekapcsolodhatnánk a nemzetközi archaeologiai kutatásokba. Szép eredménnyel kecsegtet az őskori és népvándorlási, különösen a bennünket legközelebbről érdeklő honfoglalás korabeli lelhelyek felkutatása, valamint a balesetek és nemzeti szerencsétlenségeink következtében elpusztult közép- és újabbkori műemlékeink romjainak feltárása is. Különös gondot kell majd fordítani az őskori és a népvándorlás korabeli ásatásokra azért is, mert a remélhető leleteknek nagy a jelentőségük a nemzetközi tudományosság szempontjából is. Hiszen ez a két kor az, melyre vonatkozólag általános középeurópai történelmi és kultúrproblemák innen, a mi anyagunk alapján oldhatók csak meg. Ezen a téren is rendszeres munkára van szükség. Meg kell állapítani azokat a helyeket, történeti és műemlékeket, melyek még feltárásra várnak. A munka, fontosságának és sürgősségének szempontjából meg kell határozni a munkálatok egymásutánját. Remélem, hogy ha a tanács előkészítő munkálatai a nagyközönség érdeklődését az ásatások ügye iránt újból fölkeltik s tapasztalni fogják, hogy terv- és szakszerű munka van készülőben, akkor bizonyára akadni fognak adakozók is, akik a programm végrehajtásának anyagi előfeltételeit megteremtik. A közép- és újkori emlékek föltárásánál a Tanácsnak majd keresni kell az együttműködést a Műemlékek Országos Bizottságával. A természettudományi és néprajzi gyűjtésekbe is nagyobb rendszerességet kell bevinnünk s e téren is az a hivatás vár a Tanácsra hogy a munkálatoknak összefüggő nagyobb tervezetét dolgozza ki.
A jövőben az egyes intézetek költségvetése zárószámadása és működéséről szerkesztett évi jelentés nem kerül közvetlenül a vallás- és közoktatásügyi miniszter elé, hanem előzetesen és előkészítésképen a Tanács mindezt tárgyalja s véleményes jelentéssel terjeszti majd a miniszter elé. Így nemcsak a szükséges igazgatási egységesség lenne biztosítható az intézetek kezelésében, hanem az egyik intézetnél szerzett tapasztalatok, tett kezdeményezések, meghonosított javítások útmutatóul szolgálhatnának a többi intézeteknek is s azoknál hasznosíthatók lesznek. Az állami javadalmazáson felül az újonnan létesülő önkormányzati test (1. §) és a kötelékébe tartozó egyes közgyűjtemények remélhetőleg adományokban és hagyományokban fognak részesülni. E bevételek fölött a Tanács saját hatáskörében határozna s e részben a vallás- és közoktatásügyi minisztert csak az a felügyeleti jog illetné, mellyel a felügyeleti hatóságok az önkormányzati testek saját belügyei felett is birnak.
A nagy közgyűjteménye összességét, mint önkormányzati testet a Tanács képviselné s ez lenne hivatva a jogi személyiség nevében jogügyleteket kötni.
A javaslat megadja a Tanácsnak az engedelmet arra, hogy az intézetek érdekében közvetlenül fordulhasson hazai nagyközönséghez s akciót fejthessen ki a nemzeti áldozatkészség, a nemzeti adakozó, adományozó és hagyományt tevő kedv felkeltésére. Nagy segítségére lesz a Tanácsnak hivatása e részének betöltésénél, hogy képviselője helyet foglalna a felsőházban, ahol alkalma nyilnék nemcsak a törvényhozásban résztvenni, hanem a felsőházból az egész nemzeti társadalomhoz szólni. Főleg az így befolyt összegekből alakulna a Könyvtári, Levéltári és Múzeumi Országos Alap, melynek kezeléséről és tervszerű felhasználásáról való gondoskodás a Tanács feladata lenne. Miként az 1. § indokolása már kiemelte, az Országos Alap mellett külön alapja lehet minden egyes nagy közgyűjteménynek. A javaslat felhatalmazást kíván adni arra is hogy az egyes intézetek anyagának gyarapítására szolgáló állami javadalmazások az intézeteknek ezekbe a külön alapjaiba beutalhatók legyenek. Gyakran megesik ugyanis, hogy valamely számottevő darab csupán több év állami javadalmazásának egyesítésével, sőt még magán adományoknak is hozzáöntésével vásárolható csak meg; ez pedig másként, mint ilyen külön alapok létesítése útján meg nem oldható.
A nemzetközi tudományos érintkezést legkönnyebben a külföldi tudományos összeköttetéssel bíró szakférfiak kezdeményezhetik és az ebből kifejlődő könyvcserét is legcélszerűbben az egyes intézetek maguk bonyolíthatják le. A nemzetközi könyvcserének ilyen széttagoltsága mellett azonban kétszeresen ügyelni kell arra, hogy az akcióban azért meglegyen a kívánatos egység és tervszerűség, minek biztosítása szintén a Tanács feladatát képezné.
A Tanács véleményező szerve is lenne a vallás- és közoktatásügyi miniszternek az összes könyvtári, levéltári és múzeális ügyekben.
Gondosan kerüli azonban a javaslat, hogy a Tanácsnak oly hatáskört adjon, mely az egyes intézetek vezetőségét a kezdeményezésben, gyűjteményeinek kezelésében, rendezésében gyarapításában, fejlesztésében feszélyezné vagy éppen megbénítaná. Azért a könyvtári, levéltári és múzeális munkáért, mely az egyes intézetekben folyik, első sorban az intézet vezetősége, másod sorban szakszemélyzete a felelős és ezért nem is korlátozható ily természetű munkásságának szabadságában. Viszont az a körülmény, hogy a nagy közgyűjtemények évi jelentéseikben kötelesek lesznek beszámolni a tudományos személyzet minden egyes tagja által kifejtett könyvtári, levéltári és múzeális szakmunkáról s arról az előrehaladásról, melyet ezen munkálatok következtében az egyes gyűjtemények és tárak anyagának rendezése, felállítása, katalógizálása, szemléltetése, ismertetése stb. tett, - lényegesen hozzá fog járulni az intézeti tevékenység megelevenedéséhez s ott, ahol netán lanyhaság mutatkoznék, a Tanácsnak lesz hivatása az évi jelentés tárgyalása alkalmával a szükséges intézkedéseket kezdeményezni.
Nemzeti nagy közgyűjteményeink személyzetét az állami szolgálatban felállított csoportokba beleszorítani nem lehet s éppen ezért a javaslat három különleges csoportot tervez.
Az elsőt a tudományos tisztviselői kar alkotná, melybe rendszerint csak teljes főiskolai végzettséggel bíró egyének kerülnének be s mely végezné az intézetekben a könyvtárnoki, levéltárnoki és múzeális tudományos természetű szakmunkát. Ilyen tudományos szakmunka a levéltárban az anyagnak rendezése, rendszeres tanulmányozása, ismertetése, kiadása és a kutatóknak útbaigazításokkal való ellátása; a könyvtárban a bel- és külföldi irodalom legkiválóbb termékeinek, könyveknek és folyóiratoknak vételre illetve előfizetésre való kiszemelése, a műveknek tudományszakokba való beosztása, katalogizálása és az olvasóközönségnek felvilágosítással, tanáccsal való ellátása; múzeumokban az anyag gyarapítása és e réven a gyűjtemény tervszerű kiépítése, az egyes tárgyak tudományos meghatározása, ismertetése és publikálása, felállítása, tanulságos és ízléses szemléltetése, múzeumi katalógusok készítése és a gyűjtemény anyagából időszaki váltakozó kiállítások rendezése. Mindmegannyi oly munka, mely az intézet anyagával kapcsolatban áll. Ezzel szemben, az intézet anyagával összefüggésben nem lévő tudományos munkásságnak a hivatalos idő tartama alatt és éppen azért a hivatalos tennivalók rovására való végzése nem helyeselhető s rendszerint az illető hivatalnokra bízott gyűjteményrész elhanyagolására, huzamosabb időn át visszafejlődésére vezet. A felsorolt tennivalók tudományos természetéből következik, hogy e csoport tisztviselőitől tudományos minősítést kell megkövetelnünk, melyet a mi felsőbb oktatási rendszerünkben a doktorátus képvisel. Az intézeteknek első sorban olyan szakértők kellenek, akik a bölcsészeti karon a szellemi vagy a természettudományokból szereztek doktorátust, de ezen kívül az Országos Levéltárnak a jog- és államtudományi doktorokra, a Nemzeti Múzeum természettárainak esetleg mérnökre és orvosra, a könyvtáraknak pedig a tudományok legkülönbözőbb ágaiban járatos egyénekre van szükségük. Mindezért kimondja a javaslat, hogy a tudományos tisztviselői karba való felvételre minősít a tudományegyetem bármelyik doktorátusa és a műegyetem bármelyik mérnöki oklevele. A tudományos minősítésnek ilyen szigorú megszabására azért van szükség, hogy nagy közgyűjteményeinket, a magyar tudományos munka e fő műhelyeit dilettáns elemek el ne árasszák. Némi kivételt kellett tennünk e szabály alól művészeti gyűjteményeinkre való tekintettel; melyeknél műérzékkel és finom ízléssel bíró egyének alkalmazására feltétlenül szükség van, akik nem. rendelkeznek mindig a fenti tudományos minősítéssel. A dilettáns elem betörésének azonban gátat szab a javaslatnak az a rendelkezése, hogy az egész tudományos tisztviselői karban mindössze legfeljebb tíz állásra alkalmazhatók csak a megkívánt általános elméleti minősítéssel nem bíró egyének. Ezenkívül kell, hogy az illetők hivatottságukat kiváló irodalmi vagy gyakorlati működéssel már beigazolták. Jelölésükhöz pedig az öt tagból álló szaktanácsban egyhangúság vagy legalább négy szavazat kívántatik meg. A javaslat így biztosítani igyekszik, hogy a személyzet e csoportjának túlnyomó többsége szigorúan tudományos képzettségű egyénekből alakuljon ugyan, de egyes elismert kiválóságok pusztán az elméleti minősítés hiánya miatt közgyűjteményeinkből mereven ki ne rekesztessenek.
Az alkalmazottak második csoportját a tudományos és műszaki segédszemélyzet alkotná, melybe a körgyűjteményeknek azon alkalmazottait kell sorolni, akik az egyes intézeteknél szükséges különleges technikai szakismerettel bírnak; mint a restaurátor, a gipszmintázó, a konzervátor, a fényképész, a mechanikus stb. A személyzet e csoportja számára egységes minősítést megállapítani nem lehet, ellenkezőleg a kidolgozandó részletes szervezeti szabályzatokban kell majd minden egyes intézet minden egyes ilyen szolgálati ágára nézve a megfelelő minősítést előírni.
A nagy közgyűjtemények alkalmazottainak harmadik csoportját a közigazgatási személyzet alkotná, amely az e részben általánosan érvényes szabályok szerint tisztviselőkre, szerelőkre és altisztekre oszlik. E személyzet minősítésére nézve az állami alkalmazottakra érvényes közönséges szabályok lesznek irányadók.
Eddig intézeteink személyzete egyenkint csekély számú külön létszámokat alkotott s ennek következtében az előmeneteli viszonyok egészen kiszámíthatatlanok voltak. Ha csekély létszám mellett gyors egymásutánban magasabb tisztviselők nyugállományba mentek, egészen jogosulatlan gyors előmeneteleknek voltunk tanui. Néha pedig évek hosszú során, sőt évtizedeken át nem volt üresedés s akkor a személyzet valósággal megmerevedett. Kis létszámnak egyenesen jellemrontó a befolyása, mert az alkalmazott előmenetelt csupán föllebbvalóinak halálától, nyugdíjba menetelétől vagy fegyelmi eltávolításától remélhet, mi a gyöngébbeket egészségtelen gondolatokra, intrikákra, személyeskedő irodalmi polémiákra vezetheti rá. Ha azonban nagy tudományos intézeteink személyzetét összlétszámban egyesítjük, akkor ezáltal a rendszeres előmenetelt biztosítosítjuk s ezenkívül módot nyújtunk arra is, hogy a személyzet egyes tagjai egyik intézménytől a másikhoz áthelyezhetők legyenek, mi a szolgálatnak nem egy esetben szintén fontos érdeke. Az egész személyzet természetesen nem önthető egységes létszámba, hanem a felállított három csoporthoz képest egy összesített létszámot alkotnának valamennyi közgyűjtemény tudományos tisztviselői, egy másodikat valamennyi közgyűjtemény tudományos és műszaki segéderői, egy harmadikat pedig ugyancsak valamennyi közgyűjtemény közigazgatási alkalmazottai.
A személyzetnek az egyes intézetek között való fel-, illetve elosztása a Tanács rendszeres előterjesztésére történnék. Ugyancsak a Tanácsnak lenne hivatása gondoskodni arról is, hogy a személyzetnek bizonyos hányada kül- és belföldi tudományos kiküldetésekben látókörét tágíthassa és ismereteit kiegészíthesse és különféle tudományos faktorok által szervezett nagyobb kutatási vállalkozásokban közreműködhessék. Így pl. az Országos Levéltárnak ezidőszerint két tisztviselője működik a Magyar Történelmi Társulat bécsi történeti intézetének keretében a volt császári és királyi házi, udvari és állami levéltár nagyfontosságú forrásanyagának kutatásában.
A javaslatnak egyik alapvető rendelkezése a tudományos személyzet megfelelő kiválasztásának, a szelekciónak intézményes biztosítása. Már az előző szakaszban ismertetett magas elméleti minősítés kikötése is szigorú szelekciós szabály. De ezen túlmenőleg a törvényjavaslat a tudományos és közigazgatási tisztviselői karra továbbá a tudományos és műszaki segédszemélyzetre nézve a jelölést és a kinevezést akként rendezi, hogy hivatott egyének szeligálása biztosíttassék.
Általánosan bevált gyakorlat, hogy kezdő állások betöltésénél pályázatot írnak ki.
A jelölés előadmány alapján történnék. Az előadói tisztet az érdekelt intézet első tisztviselője, kezdő állások betöltésénél kivüle még a szakmájánál fogva legközelebbről érdekelt tanár látná el. Az intézeti főtisztviselő kezdő állások betöltésénél első sorban azt a szempontot lenne hivatva képviselni, hogy az illető intézetnek egy meghatározott ügykörre milyen szakképzettségű és irányú új erőre lenne szüksége. A másik parallel előadó a megfelelő szakos szemináriumi professzor lenne, aki a tudósnevelés érdekeit képviselné és felvilágosítást adhatna a tekintetben, hogy az egyetemet végző növendékek közül kiknek vannak kifejezetten tudományos hajlamaik s ezért kik lennének olyan tudományos környezetbe helyezendők, hogy képességeiket a legkedvezőbb miliőben legteljesebben kifejleszthessék. A szemináriumos professzornak is megnyugvására szolgál, ha tudja, hogy kifejezetten tudományos irányt vett növendéke nem lesz kénytelen kedvezőtlen életviszonyok kényszere következtében a tudományos munkával felhagyni, hanem ellenkezőleg magának a professzornak a tanácsban elfoglalt állásánál fogva módjában lesz igazán kiváló növendékeit egyenesen szemináriumának dolgozó asztalától nagy kulturális intézményeink tudományos légkörébe átvezetni. Csak ha ilyen elhelyezést biztosítva lát, a lelkiismeretes professzor csupán ily esetben terelhet egy-egy kifejezetten tudományos hajlamú ifjút tudományos pályára. Egyfelől az intézetek által képviselt tudományos szükségletnek, másfelől a tudós termelésnek ilyen tervszerű és intézményes egymásmellé állítása kétségtelenül nagy mértékben javára fog válni az intézeti kinevezéseknek és valósággal organizálni fogja a szelekciót. Magasabb állásokra való kinevezésnél egyetemi tanárnak, mint második referensnek közreműködésére már nincsen szükség, mert saját intézetének alkalmazottját a főnök kötelességszerűen ismerni tartozik s így az előadóságra is egyedül ő a hivatott.
Maga a jelölés rendszerint ötös szaktanácsban történnék, amely mint az a 3. § indokolásánál bővebben ki volt fejtve, mindig az illető szak embereiből alakulna meg, pl. a Nemzeti Múzeum természettárainál az elnökön és a Nemzeti Múzeum főigazgatóján kívül az állat-, növény-, vagy ásvány- és őslénytár vezetőjéből, továbbá a tudományegyetem vagy a műegyetem illető természettudományi szakos 2 tanárából, vagy az Országos Levéltárnál az elnökön és a főigazgatón kívül a Nemzeti Múzeum vagy az Egyetemi Könyvtár első tisztviselőjéből és 2 történelmi szakos professzorból. Kivételt e szabály alól csak az intézetek első tisztviselőinek és a Nemzeti Múzeum osztályai vezetőinek jelölése képezne, kikre nézve e jog az igazgatótanácsot illetné. A vezető főtisztviselő kiszemelésénél ugyanis már nemcsak a szaktudás, hanem a különös egyéni kiválóság követelménye és az adminisztrativ rátermettség is tekintetbe jön s ennek a mérlegelésére leginkább a társintézeteknek hasonló hatáskört betöltő vezetői a hivatottak, akik az igazgatótanácsban fognak domináló poziciót elfoglalni.
A kinevezés, illetve a kinevezésre az államfőnek való előterjesztés joga a vallás- és közoktatásügyi minisztert illetné, aki azonban csak a Tanács által jelölt egyént nevezhetné ki vagy hozhatná kinevezésre javaslatba, egyébként csak a visszautasítás joga illetné meg. E rendelkezés révén a nagy közgyűjteményeinkből alakuló új önkormányzati test ismét egy olyan önkormányzati jogosítványt nyer, amely egyetemeinknek egyik legsarkalatosabb autonóm joga. Az intézet első tisztviselőjét személyi kérdésekben a jelölő szaktanácsnak saját intézetére vonatkozó kandidáló határozatával szemben vétójog illetné meg. Megeshetnék tehát, hogyha a szaktanács jelöltjének személyéhez, az első tisztviselő pedig vétójához következetesen ragaszkodnék, jelölés nem pedig jöhetne létre. Azért a javaslat azt a kisegítő rendelkezést tartalmazza, hogy a vétónak másodízben történt alkalmazása esetén az illető állásra nézve a kinevezés, illetve az előterjesztés teljes joga szoros kivételképpen a vallás- és közoktatásügyi miniszterre háramlanék át.
Az intézetek tudományos élete szempontjából a közigazgatási kezelők és altisztek már alárendeltebb jelentőséggel birnak s éppen azért ennél az alcsoportnál a bonyolultabb jelölési eljárás nem nyerne alkalmazást, hanem a kinevezés az intézet első tisztviselőjének előterjesztésére a vallás- és közoktatásügyi miniszter hatáskörébe esnék.
A 4. § csupán az elméleti minősítést rendezi, de a könyvtárnoknak, levéltárnoknak és múzeumi tudományos tisztviselőnek a rendszeres és biztos elméleti alapon felűl még szüksége van a specifikus szakismeretek egész sorára, melyel csak szűkebb értelemben vett szakemberek által tartott egészen különleges előadások, útbaigazítások és praktikumokrendjén sajátíthatók el. Franciaországban a levéltárnokok és könyvtárnokok képzésére szervezték az École des Chartes-ot, a múzeumi tisztviselők szakképzésére pedig az École du Louvre-t. Minthogy Országos Levéltárunk, Egyetemi Könyvtárunk és Múzeumaink kellő számban rendelkeznek olyan szakerőkkel, akik hasonló előadások és praktikumok tartására képesek s ebbe a munkába az intézetek keretén kívűl álló szakerők is bevonhatók, azért számottevő költség és újabb külön szervezkedés nélkűl egy ilyen levéltárnoki, könyvtárnoki és múzeumi tudományos tisztviselői szaktanfolyam könnyű szerrel meg lesz szervezhető, melynek sikeres elvégzéséről záróvizsga letételével kellene bizonyságot tenni. Ez a vizsga adná meg a különleges levéltárnoki, könyvtárnoki és múzeumi tudományos tisztviselői gyakorlati minősítést.
Amint a tudományos és műszaki segédszemélyzet elméleti minősítését nem lehet általánosan szabályozni, éppúgy azokat a gyakorlati készségeket sem, amelyekre hivatásuk betöltésénél szükségük van. Oly részletek ezek, melyek nem törvénybe, hanem a részletes szervezeti szabályokba valók.
Éppen mivel a javaslat következő 8. §-a a tudományos tisztviselői karnak állásában nagyobb biztosságot és függetlenséget nyújt és a törvényjavaslat áltatában a miniszter hatáskörét nagy közgyűjteményeinkkel szemben lényegesen korlátozza, azért kell gondoskodni arról, hogy az időelőtt meddővé vált vagy férhetetlennek bizonyult ilyen tisztviselők az intézetekből önkormányzati úton eltávolíthatók legyenek.
A meddőség fogalmát a javaslat akként állapítja meg, hogy aki a gondjaira bízott gyűjtemény anyagának könyvtári, levéltári, illetve múzeális és tudományos feldolgozása terén huzamosabb időn át nem fejt ki eredményes tevékenységet, azt meddőnek kell tekinteni.
Megférhetetlen pedig a javaslat szerint az, aki valamely intézet belbékéjét olyan mértékben bontja meg, hogy a társaival való eredményes együttműködést ezzel lehetetlenné teszi.
A meddő tisztviselő a csekély számú tudományos állások közűl egyet lefoglalván, lehetséges, hogy puszta ottlétével egy egész tudomány ágat bénít meg. A férhetetlen természetű intézeti alkalmazott pedig nemcsak tisztviselőtársaink életét keseríti meg, hanem viszályt szítva, valósággal megbonthatja az illető intézmény belső életét. A fegyelmi eljárás ilyen egyének eltávolítására tapasztalás szerint a legritkább esetben alkalmas. Az eltávolítás a miniszter diskréciójára sem bízható. A javaslat azonban megadja a jogot a magasállású egyénekből alakuló ötös szaktanácsnak, melyről a teljes pártatlanságot feltételezni lehet, hogy a meddőséget, illetve a megtérhetetlenséget megállapítsa s ez alapon az illetőnek szabályszerű elbánás alá vonása iránt a vallás- és közoktatásügyi miniszternek előterjesztést tehessen.
Nemzeti nagy közgyűjteményeink tisztviselőkarában országos tudósaink mellett sok komoly szakember foglal helyet úgy, hogy e kiváló férfiak egyéni súlyuknál fogva is méltán különleges elbánásra tarthatnak igényt. Hogyha pedig a szelekció a jövőben a javasolt módon fog történni, az intézetek személyzetének szintje számottevőleg növekedni fog. Mindezért a tudományos tisztviselők elmozdítására nézve a bíróságainknál érvényben levő szabályokkal sok tekintetben analog rendelkezést kívánok meghonosítani. A tudományos tisztviselők hivatalból rendszerint csakis 70-ik életévük betöltésével lesznek nyugdíjazhatók. E kedvezményen felűl jogában fog állani a miniszternek, hogy a tanács előterjesztésére a magyar tudományosság kimagasló alakjait 70-ik életévük betöltése után is állásukban megtarthassa. Nehogy azonban az ilyen érdemes férfiakat a maradásban feszélyezze az a tudat, hogy ezáltal fiatalabb kartársaik előmenetelét lassítják, a törvényjavaslat azt a rendelkezést tartalmazza, hogy az ekként marasztott tudományos tisztviselő számfelettivé válnék és állása betölthető. E rendszer van a német egyetemeken a kiérdemesült tanárokra nézve érvényben.
Az 1922/23. költségvetési év első hat hónapjában viselendő közterhekről és fedezendő állami kiadásokról szóló törvényjavaslat 31. §-a szerint az Országos Levéltár a belügyminisztérium hatásköréből a vallás- és közoktatásügyi minisztérium hatáskörébe utaltatik át. A levéltár főhatóságában bekövetkező ez a változás is kifejezésre hozza, hogy ez intézet természetében is bizonyos átalakulás áll be. Eddig a szakasz 3. pontjában felsorolt nemesi ügyek intézése vette igénybe az Országos Levéltár munkaerejének mintegy 90%-át. A jövőben a súlypont áthelyeződik az 1. pontban felsorolt tennivalókra vagyis a levéltári anyag szakszerű őrzésére, gondozására, rendezésére és gyarapítására, rendszeres tanulmányozására, tudományos ismertetésére és kiadására, a tudományos kutatást végző feleknek erre az engedély megadására és szakszerű útbaigazításokkal való ellátására. Hogy a levéltár e hivatásának minél teljesebben megfelelhessen, tudományos negyedévi folyóirat kiadására megfelelő összeget bocsátottam az intézet rendelkezésére. Újkori történelmünk legfőbb emlékeit a Habsburgok bécsi házi, udvari és állami levéltára mellett Országos Levéltárunk őrzi. E megbecsülhetetlen anyagnak szakképzett személyzet által való intenzív levéltári átdolgozása éppen újabbkori történetírásunknak remélhetőleg újabb lendületet fog adni. Hogy a levéltár és tudományos személyzete főhivatásának visszaadható legyen, azért gátat kell vetni annak is, hogy egyes kérdések történeti megvilágítására a levéltár tudományos közreműködését az egyes hatóságok és hivatalok túlkönnyen igénybevehessék. A multakban megesett, hogy az Országos Levéltár hosszas kutatások alapján terjedelmes munkálatokat dolgozott ki anélkül, hogy ekkora munka végeztetésére komoly ok lett volna s az így keletkezett értékes elaborátumok a hivatalokban utóbb egyszerűen irattárba helyeztettek. A közoktatásügyi miniszternek lesz majd hivatása őrködni a felett, hogy a levéltár, mint a magyar állam tudományos tanácsadója csak valóban nagy horderejű állami ügyekben vétessék igénybe s felesleges munkálatok végeztetésével voltaképeni hivatásától el ne vonassék. Hasonlóképen kötelessége lesz, hogy a levéltárat megvédje a nemesi ügyekkel való elárasztástól, mert demokratikus korunkban egy lényegében tudományos intézetnek ilyen mellékvágányra terelése egyenesen megengedhetetlen. Visszaélés az Országos Levéltár értékes munkaerejével az is, hogy magánosoknak régi oklevelekből aránytalanul olcsó áron másolatokat készít. Mindezen visszásságokkal szemben csak megfelelő magasabb díjszabás felállítása által lehet a levéltárt megvédeni, mi egyfelől sok embert vissza fog tartani attól, hogy nemesi ügyekben égető szükség nélkül kutattasson vagy régebb iratokról az intézeti személyzet igénybevételével hiteles másolatokat készíttessen; másfelől olyan külön bevételekhez juttatja majd az intézetet, melyet tudományos céljaira fordíthat.
Gondoskodni kell továbbá arról is, hogy az 1867. óta eltelt korszak hivatalos iratai, amennyiben folyó ügyek intézéséhez mint előiratok már nem szükségesek, az Országos Levéltárnak megőrzés végett átadassanak, mely alkalommal az iratok szakszerű selejtezéséről is gondoskodás történhetnék. Magának az 1867-iki kiegyezési műnek, de az Ausztriával 10 évenkint megújított közgazdasági kiegyezéseknek iratai is ma már történeti-kútfői értékkel bírnák és az elkallódástól megóvandók. A nagy bűnperek iratai kor- és erkölcstörténeti jelentőségűek stb. A 32 éves iratokra a folyó ügyintézésnek már csak igen kivételesen van szüksége s így a főbb hatóságok irataikat 1890-től visszamenőleg az Országos Levéltárba bízvást áttehetik. Az átadásnak és a szükségessé váló selejtezésnek módozatait az Országos Levéltár meghallgatása után a minisztérium külön rendelettel szabályozná.
Az Egyetemi Könyvtár a budapesti Pázmány Péter tudományegyetem egyik intézete s a javaslat az egyetem jogait a könyvtárhoz kifejezetten fenntartja. De úgy magának az intézetnek, mint különösen személyzetének jelentős érdeke, hogy a javasolt szervezkedés keretéből ki ne maradjon. Csekély létszáma mellett ugyanis normális előmeneteli viszonyokról ott szó sem lehet s ez a baj csak a személyzetnek az összlétszámba való felvételével orvosolható.
Az egyetem szempontjából a központi könyvtár az újabb idők fejlődése követeztében egyébként is sokat vesztett jelentőségéből, mert az egyetem az egyes tanszékek mellett szervezett szemináriumok és intézetek szakkönyvtárainak kifejlesztésére fekteti a fősúlyt, melyek úgy magának a tanárnak olvasmányai, mint a szemináriumok és intézetek keretében fejlődő ifjúság szempontjából döntő jelentőséggel bírnak. A főiskolai tanulóifjúság tömeg igényeinek kielégítéséről meg főleg tankönyvtár létesítése útján történhetnék megfelelőbben gondoskodás. Mivel továbbá a Nemzeti Múzeum könyvtárának elsősorban a magyar és a magyar vonatkozású irodalom gyűjtése a fő hivatása, azért mellette szükség van olyan nagy könyvtárra, mely az egyetemes irodalom színét-javát a magyar olvasó közönségnek hozzáférhetővé teszi. Az Egyetemi Könyvtár állagának ilyen irányú fokozottabb kiegészítését az intézménynek a Tanács alá helyezése jelentékenyen előmozdítaná, mert a Tanács többek között már csak a nemzetközi könyvcsere szervezése útján is a könyvtárat becses külföldi anyaggal fogja gyarapíthatni.
A budapesti tudományegyetem tanácsa és karai a szünidő folyamán alig lennének összehívhatók és így az egyetemet a könyvtár ügyének tervezett megoldására nézve nem hallgathattam meg. Mivel egyrészről az egyetem meghallgatása nélkül az ügyet a jólszerzett jogokra való tekintettel eldönteni még törvényhozási úton sem lenne méltányos, másfelől a nagy gyűjtemények igazgatásának reformja sürgős, azért választja a javaslat azt a megoldást, illetve iktatja be e szakaszba azt a záradékot, hogy a törvény a könyvtárra csak az esetben nyer alkalmazást, ha ehhez az egyetem hozzájárul.
Ez eset bekövetkeztével is természetszerűleg a kapcsolat az egyetem és a könyvtár között számos vonatkozásban fennmaradna, így különösen a könyvrendelés és kikölcsönzés terén.
Az Országos Levéltár, a Nemzeti Múzeum és az Egyetemi Könyvtár sok értékes régi iratot őriz és személyzete, mint jeleztem, felemelt díjszabások mellett, továbbra is másolatokat fog készíteni. Tekintettel ez intézetek és személyzetük jelentőségére, bízvást kimondható, hogy az őrizetükben lévő iratokról kiállított másolatok hiteles másolatok jellegével bírnak.
A törvény természetszerűleg a Tanács szervezetének csak alapvonásait állapítja meg, a részletek a szervezeti szabályzatban nyernek majd feldolgozást. Szükségessé fog válni továbbá, hogy a Tanács a fennhatósága alá kerülő nagy közgyűjtemények számára, a törvény rendelkezéseinek szem előtt tartásával, az egyes intézetek különböző természetével ugyan számolva, de egyébként lehetőleg egyöntetű szervezeti szabályzatokat dolgoztasson ki.
A szakasz III., IV. és VII. pontjaiban foglalt átmeneti rendelkezések nem igényelnek bővebb indokolást.
Intézmények minden gyökeres átszervezésénél, még a bíróságoknál is, a törvényhozó korlátolt időre meg szokta adni a felhatalmazást arra, hogy a személyzet egyes tagjai hivatalból megfelelő elbánás alá legyenek vonhatók. Ezt a felhatalmazást kéri a javaslat az intézetek személyzetének összlétszámba való egyesítése időpontjára korlátozva a vallás- és közoktatásügyi miniszter számára.
A vidéki közgyűjtemények, különösen a vidéki múzeumok ügye, törvényhozási rendezést igényel. Egységes országos múzeumi politika szempontjából arra kell törekedni, hogy szerteszórva ne pár túlzsúfolt, de kevéssé látogatott szoba képviselje a vidéki közgyűjtemény fogalmát, hanem egész vidékek anyagát felölelő regionális közgyűjtemények jöjjenek létre élükön egy-egy olyan szakszerű tisztviselővel, aki tennivalóit főhivatás és nem mellékfoglalkozásképpen látja el. A vidéki muzeális kérdésnek ily irányú megoldása az érdekeltekkel még előzetes tárgyalásokat igényel. Ezért a kérdésnek e része nem oldható meg ennek a törvénynek keretében, hanem a vidéki közgyűjtemények ügyéről külön javaslatot szándékozom annak idején a törvényhozás elé terjeszteni.
A Tanács és az egyes intézetek szervezeti szabályzatainak kibocsátásán, illetve jóváhagyásán kívül a vallás- és közoktatásügyi miniszter kötelessége a szükséges végrehajtási rendelet megalkotása s általában a törvény végrehajtásáról való gondoskodás.
