A földadó szabályozása hazánkban intézményesen az 1875. évi VII. tc. által eszközöltetett.
E tc. alapján az ország területe becslőjárásokra és osztályozási vidékekre osztatott fel, minden becslőjárásra, illetve osztályozási vidékre az összes mívelési ágakat illetőleg minőségi osztályok és ezeknek megfelelő tisztajövedelmi fokozatok állapíttattak meg s az egyes földrészletek becslés útján a megfelelő minőségi osztályba besoroztattak.
A minőségi osztályok kataszteri tisztajövedelmi fokozatai a termés, a terményár és a gazdálkodási költségek alapján számíttattak ki s az egyes földrészleteknek a megfelelő fokozattal bíró minőségi osztályba való sorozása után állapíttatott meg a földrészlet kataszteri tisztajövedelme, mely után a földadó kivettetik.
Ezen elvek figyelembe vételével a földadókataszter az 1875-1883. évek folyamán az egész ország területére elkészült s immár közel 40 éve a földadó ez alapon vettetik ki, igen csekély változtatással, miután azok a változások, melyeknek nyilvántartását az 1875. évi VII. tc. 58. §-a elrendelte, az osztályba sorozást illetőleg igen szük körre szoritkoztak, a kataszteri tisztajövedelmi fokozatokra pedig egyáltalában nem terjedtek ki.
Az osztályba sorozás megváltoztatása és új kataszteri fokozatok felállítása iránt csak az 1909. évi V. tc. intézkedett, azonban ez az intézkedés is csak aránytalanságok kiküszöbölését tartotta szem előtt, tehát a kataszteri tisztajövedelmi fokozatok eredeti megállapításánál alapul vett adatok érvényét változatlanul továbbra is érvényben tartotta.
A kataszteri tiszta jövedelmi fokozatok megváltoztatására - az aránytalanságok kiküszöbölésétől eltekintve - nem is forgott fenn ok, mert a terményárak, melyek a fokozatok megállapításánál döntő tényezőként szerepeltek, lényeges változást alig szenvedtek.
Az egyes mívelési ágak tisztajövedelmi fokozatainak megállapításánál az illető mívelési ág termékének ára vétetett természetesen alapul, de a mezőgazdasági termények árai oly szoros kapcsolatban és összefüggésben állnak egymással, hogy egy termény áralakulásai is felvilágosítást nyujtanak általában a mezőgazdasági terményekről s különösen a búza játszik e tekintetben általános értékmérő szerepet, részint legelsőrendű fontosságánál fogva, részint, miután a szántóföld-terület, melynek főtermékét képezi, hazánk jelenlegi egész termő területének több mint 60%-át (Csonka Magyarország termőterülete 15.2 millió kat. hold, ebből szántó 9.7 millió kat. hold), annak kataszteri tiszta jövedelme pedig az egész terület kataszteri tiszta jövedelmének pedig közel 80%-át (az egész terület kat. tisztajövedelme 142 millió K, a szántóra esik 110 millió K) teszi ki.
A búza ára a budapesti árú- és értéktőzsdén 1875-ben, midőn a földadókataszteri munkálatok megkezdődtek, évi átlagban métermázsánként 19 K 44 f volt s ez az ár oly kevés ingadozásnak volt kitéve, hogy az 1911. évig számított harmincöt évi átlag 19 K 4 fillért mutat. Ez az állandó ár nemcsak hazánkban volt meg, hanem jóformán az egész civilizált világon egyöntetűen alakultak ki az árak, mit a következő adatok kétségen felül igazolnak: mikor nálunk a búza átlagára a fentiek szerint 19 K 4 f volt, ugyanazon idő alatt métermázsára és koronaértékre átszámítva a búza átlagára Ausztriában 20 K 91 f, Poroszországban 20 K 67 f, Belgiumban 20 K 45 f, Nagybritanniában 19 K 31 f és az Amerikai Egyesült Államokban 17 K 80 fillért tett ki. A békebeli búzaár tehát szinte bámulatos állandósággal és egyöntetűséggel a 20 aranykorona körül mozog, úgy hogy azt ma már megdönthetetlen igazságként kell elfogadnunk, ami különben a köztudatba is teljesen átment, hogy a búza ára békében 20 K volt, vagyis 1 koronáért 5 kiló búzát lehetett kapni.
A földbirtok jövedelmezőségének főtényezőjét a gazdasági termények ára képezi és az igazságos megadóztatás céljából a földbirtok adóját oly mértékben kell emelnünk, a mily mértékben a terményárak emelkedtek, vagyis miután a búza békebeli árához képest annak ára több mint százszorosára emelkedett s a főbb gazdasági termékek árának emelkedése ezt az arányt szintén eléri, sőt egyes esetekben meg is haladja (a bor ára a hetvenes évek végén s nyolcvanas évek elején 16 K volt hlenként, a 40 évi átlag ára 1914. évig 25 K, most 2.500-3.000 K, a tűzifa ára ürméterenként volt átlagosan 8 K, most 600-800 K), az eddigi földadó ehhez képest legalább százszorosára volna emelendő.
Az árak változása esetén azonban az adókulcsot nem lehetne mindig változtatni, ami beláthatatlan zavarok kútforrásává válna, enélkül pedig a most megállapítandó kulcs árcsökkenés esetén igazságtalanul sujtaná a birtokot, miért is legcélszerűbb és legigazságosabb a földadót búzamennyiségben megállapítani, miután a búza értéke mindenkor a legközvetlenebbül símul a földbirtok jövedelmezőségéhez, illetve legprecizebben kifejezi azt.
A búzának természetben való beszolgáltatása adóként egyrészt leküzdhetetlen nehézséget okozna adminisztráció szempontjából, rendkivül megdrágítaná az adminisztrációt, visszaélésekre adna okot, másrészt az adózóra nézve is tetemes költséget és alkalmatlanságot jelentene, eltekintve attól, hogy a búzának természetben való beszolgáltatása ott, ahol más gazdasági termékekre fektetik a súlyt, az adózóra esetleg költséges bevásárlás kötelezettséget róna.
Úgy a kincstár, mint az adózó közönség érdekeinek legjobban megfelel tehát, ha az adófizetés búzaértékben ugyan, de a mindenkori befizetés idejében érvényben levő tényleges búzaárnak megfelelően készpénzben rovandó le, e célból tehát a búza értékét minden hónapra a tényleges árnak megfelelően meg kell állapítani.
Nehogy előre meghatározott fizetési napokra e búza ára mesterségesen felhajtassék vagy leszoríttassék, szükséges a pontos fizetési időpontokat elejteni, s az adó egyes részleteinek befizetési időpontjának megválasztására az adózó részére hosszabb időtartamot, egy negyedévet biztosítani, melyen belül fizetési kötelezettségének hátrány nélkül bármely napon eleget tehet.
Azt a hátrányt, amely az adózót amiatt érheti, hogy termését a gazdasági év elején olcsóbb áron értékesíti, mint amennyire az adó esedékessége idejében a búza ára emelkedik, elkerülheti azáltal, hogy az egész évi adót egyszerre lefizeti akkor, amikor a termést eladta.
Miután az adó búzamennyiségben lesz kivetendő, a késedelmes fizetés a búzaár esetleges csökkenése folytán az adózót jogosulatlan előnyhöz juttathatná, amennyiben az adót a multra nézve is az alacsonyabb értékben fizetné. A késedelmi kamat az ilyen eshetőségre való számítás megelőzésére nem elég hatásos. Ennélfogva a forgalmi adó és a készpénzben önként fizetendő illetékeknél már behozott és bevált mintára a késedelmi kamat helyett az ennél sulyosabb adópótlék fizetésére kötelezzük a késedelmes fizetőt. Ez ellen jogos kifogás annál kevésbé tehető, mert minden fizetésre az eddigi másfél hónapos határidő helyett teljes három hónapi határidőt enged a javaslat. Amint az adót búzamennyiségben vetik ki, úgy az adópótlékot is búzamennyiségben kell megállapítani, és pedig legcélszerűbben az évnegyedes fizetési kötelezettségnek megfelelően negyedévenként 5%-ban.
Tekintettel arra, hogy a földadónak búzaértékben való lerovása az adózóra az eddigi földadóval szemben, jelentékenyen nagyobb megterheltetést jelent, mely a rendesen az adófizetési kötelezettségre nézve is megállapodásokat létesítő haszonbéri szerződések megkötése alkalmával még előre látható nem volt, gondoskodni kell arról, hogy az új helyzettel szemben új megegyezés lehetősége biztosíttassék a következő gazdasági évekre, a jelen gazdasági évre pedig méltányosnak látszik az új előre nem látott terhet a tulajdonos (haszonélvező) és a haszonbérlő között aránylagosan megosztani.
A földadónak búzaértékben leendő kivetése folytán természetesen hatályon kívül helyezendők az 1920. évi XXIII. tc. 89. és 90. §-ainak rendelkezései, melyek az eddigi földadónak tízszeres összegre való felemelésére vonatkozólag tartalmaznak intézkedéseket; és ugyancsak hatályon kívül helyezendők részben a földadó mérvének egyelőre tetemes emelkedése miatt, részben az adókezelés lehető egyszerűsítése érdekében, az 1883. évi XLVI. törvénycikknek azok a rendelkezései, melyek a földadó után általános jövedelmi pótadó fizetésének kötelezettségét állapítják meg, végül az 1898. évi XXI. tc. 2. §-ának és az 1922. évi I. tc. 3. §-ának azon rendelkezései, melyek a földadó alapján országos betegápolási pótadó kivetése tekintetében tartalmaznak intézkedéseket.
Ezen rendelkezések folytán - bár a földadónak búzaértékben leendő kivetése, a háború s az azt követő rendkívüli viszonyok által előidézett óriási mérvű árdrágulás folytán, a legutóbbi években kivetett földadóval szemben tényleg tehertöbbletet jelent a földtulajdonosra nézve - a békebeli évekkel összehasonlítva, az új adóteher még mindig kisebb lesz, mit kétségtelenül igazol a következő példa: egy 100 korona kat. tisztajövedelemmel bíró birtok után fizetendő volt 1913. évben 20%-os földadó fejében 20 K, 30%-os ált. jövedelmi pótadó fejében 6 K és 5%-os betegápolási pótadó fejében 1 K, vagyis összesen 27 K, ami a 20 aranykoronás búzaérték alapján 135 kiló búzának felel meg, míg a jelen törvényjavaslat alapján a 100 kat. tisztajövedelemmel bíró birtok után a 20%-os kulcs alapján kivetendő földadó 20 K és az ált. jövedelmi pótadó, valamint az országos betegápolási pótadó elejtetvén, csak ez az összeg veendő a búzaérték kiszámításának alapjául, tehát koronánként 5 kiló búzával számítva, lesz ugyanazon birtok terhe 100 kiló búza a békebeli 135 kilóval szemben.
A földbirtok után a községi és vármegyei adók eddig a földadó alapján, vettettek ki, ha tehát a jövőben a földadó nem pénzértékben lesz kivetve, zavarok elkerülése céljából ezen járulékos adók kivetésének alapjául mást kell megjelölni s e tekintetben legcélszerűbb - addig is, míg a községi és megyei adók kérdése érdemben külön szabályoztatik, - az eddigi adóalap, vagyis a kataszteri tisztajövedelem ezidőszerinti 2-szeres összegének (a 20%-os földadó tízszeresének) érvényét továbbra fentartani.
Az utóbbi években, midőn a föld jövedelmezőségének és a kivetett földadónak aránya, a gazdasági termékek ára és a pénz értéke közötti fokozatos óriási eltolódás következtében, egymástól mindinkább eltávolodott, nem nagy jelentősége volt annak, hogy minden egyes földrészlet tényleges művelési ága, tehát valódi jövedelmezősége szerint adózzék, mert a földadó tényleges jövedelemmel való kapcsolatát mindjobban elvesztette. A földadónak búzaértékre való fektetése által azonban helyreállíttatván a tényleges jövedelmezőség és a földadó közötti arány, úgy a kincstárnak, mint az adózónak elsőrangú érdeke, hogy a földadó a valóságos jövedelmezőség, tehát a tényleges mívelési ág alapján legyen kivetve. A mivelési ág változás bejelentésének kötelezettsége 1909. évi V. tc. 6. §-ában eddig is ki volt mondva, azonban e kötelezettségüknek igen szórványosan tettek eleget, a változások hivatalból való felvétele pedig az esetek túlnyomó részében physikailag lehetetlen, miért is megfelelő súlyos anyagi megterheltetés, kétszeres adófizetési kötelezettség útján kell biztosítani azt, hogy a tulajdonos vagy haszonélvező tényleges birtokos előírt kötelezettségének megfeleljen.
Az 1881. évi XLII. tc. 7. §-a akként rendelkezik, hogy bizonyos esetekben a vizitársulatok részére a szabályszerűen megállapított különös gazdasági költségek után, mint kataszteri tisztajövedelem után járó földadó és földtehermentesítési járulék, valamint általános jövedelmi pótadó évenkint adóvisszatérítésként kiutaltassék. Ezek az adóvisszatérítési összegek elsősorban a társulatok kölcsönei után fizetendő annuitások fedezésére szolgálnak, ennélfogva úgy a társulatok érdekében, mint általános hitelügyi szempontból kívánatos, hogy azok lehetőleg állandó összegben tétessenek folyóvá, illetőleg az évi részletek bármily változtatása elkerültessék. E fontos kívánalomnak tett eleget az 1909. évi V. tc. is, melynek 31. §-a akként rendelkezik, hogy az adóvisszatérítés címén folyósított összegek, dacára annak, hogy e törvény 30. §-a az egyesített földadó és földtehermentesítési járulék kulcsát 20%-ra szállította le, továbbra is változatlan összegben, tehát 25 1/2%-kal számítva tétessenek folyóvá. A jelen törvény a földadó és vele egyesített földtehermentesítési járulékot búzaértékben állapítván meg, ha az adóvisszatérítések is az alapon tétetnének folyóvá, ez azt jelentené, hogy az adóvisszatérítési részletek összege negyedévenkint az esedékesség szerint változna, ami először a társulatok és a hitelező pénzintézetek számítását helyezné bizonytalan alapra, másodszor adminisztráció szempontjából is lehetetlen helyzetet teremtene, mert az egyes negyedévi részletek mindig újból volnának megállapítandók és utalványozandók, mi nagy késedelemmel járna s beláthatatlan zavaroknak válna kútfejévé.
Az adóvisszatérítések alapját képező költségek a társulat által beépített alaptőkének 8, illetőleg 5%-ából és a társulat szoros értelmében vett fenntartási (regie) költségeiből alakulnak. A beépített alaptőke annak idején szabályszerű liquidációk alapján nyert megállapítást, s az annak fedezésére felvett esetleges kölcsön törlesztési részletei jelenleg is az eddigi alapon fizetendők, vagyis e tekintetben a pénz értékének csökkenése a társulatok költségvetésében nem idéz elő változást. Másként áll a helyzet a szoros értelemben vett évi fenntartási (regie) költségekkel, mely címen az általános drágulás folytán a társulatok jelenleg a részükre ez alapon beliquidált összegnek többszörösét kénytelenek évenkint kiadni. Méltányos, hogy a társulatok által élvezett adóvisszatérítés alapjának ez a része az általános drágaság tartamára, - az 1920. évi XXIII. tc. 91. §-ában biztosított, legfeljebb ötszörös összegig terjedhető felemelésre vonatkozó, kedvezmény hatályonkívül helyezése mellett, - általában annak tízszeres összegére emeltessék fel, s egyben biztosíttassék a társulatok részére az a jog, hogy amennyiben tényleges ily természetű kiadásaik ezt a tízszeres összegét is felülmúlnák, az 1881. évi XLII. tc. 15. §-ában megjelölt időponttól eltekintve, a regie költségek új liquidálását kérjék, ez esetben azonban természetesen a liquidáció alapján megállapítandó tényleges összeg fogja az adóvisszatérítés alapját képezni.
Az 1889. évi XXIX. tc. 1. §-ának 2. pontjában az egyes társulatok részére folyósítható adóvisszatérítések mérve tekintetében korlát állíttatott fel, amennyiben kimondatott, hogy az adóvisszatérítés összege semmi szín alatt sem haladhatja meg a mentesített ártér kataszteri tiszta jövedelme után az érvényben levő adókulcs szerint eső földadó, földtehermentesítési járulék és általános jövedelmi pótadó együttes összegének 80%-át. A jelen törvény alapján a földadó a jövőben búzaértékben lévén kivetendő, a földadó után pedig általános jövedelmi pótadó fizetésének kötelezettsége beszüntetvén, megszűnt egyelőre a szoros kapcsolat az adóvisszatérítés és a földadó között, ennélfogva az ezen szoros kapcsolaton alapuló korlátozás hatályon kívül helyezendő lenne; ami annál is inkább indokolt, mert kétségtelen, hogy a társulatok kötelékébe tartozó földbirtokosok a búzaérték alapján egyelőre tetemesen nagyobb összeget lesznek kötelesek földadó címén az eddiginél befizetni, mivel szemben méltányos, hogy a társulat tényleges kiadásai teljes mérvének figyelembevételével részesíttessék adóvisszatérítésben.
Az 1884. évi XIV. tc. 23. §-ában és az 1885. évi XXIII. tc. 115. §-ában oly irányban történik rendelkezés, hogy a közérdekű vizitársulatok által viselhető legnagyobb teher határának megállapításánál a társulati ártér kataszteri tisztajövedelme vétessék alapul, oly módon, hogy ha a társulatra háruló teher a kataszteri tiszta jövedelem 20-szorosának 60%-át respektive 20%-át meghaladja, a többletet az állam tartozik viselni. Ezen rendelkezés azon alapszik, hogy valamely földrészlet kataszteri tisztajövedelmének 20-szorosa nagyjából egyenlő az illető földrészlet értékével. Kétségtelen, hogy ez a feltevés pénzünk értékének mai helyzetében teljesen megdőlt, a földrészlet kataszteri jövedelmének 20-szorosa és annak mai értéke között óriási, közel 100-szoros eltolódás keletkezett. Ezért tehát az idézett törvényszakaszoknak vonatkozó rendelkezéseit hatályon kívül kell jelen törvény tartamára helyezni, s egy a földmívelésügyi miniszter úrral egyetértőleg kiadandó rendelettel kell azt az eljárást szabályozni, melynek alapján ezen idő alatt az egyes társulatok által viselhető legnagyobb teher határának megállapítása eszközöltetni fog.
Ez a szakasz az életbeléptetési rendelkezéseket tartalmazza, s indokolást nem igényel.
