A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adójáról szóló 1909:VIII. tc. szentesítése óta a törvényhozás öt ízben (1912:LIII. tc., 1916:XXXIV. tc., 1918:IX. tc., 1920:XXIII. tc. és 1921:XVIII. tc.) foglalkozott az alaptörvény módosításával és kiegészítésével. Ha ezen törvényes rendelkezésekhez még hozzászámítjuk a hadinyereségadóról szóló 1916. évi XXIX. törvénycikknek a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyletek megadóztatására vonatkozó rendelkezéseit, akkor összesen hét törvényben kell keresnünk azokat a szabályokat, amelyek alapján valamely nyilvános számadásra kötelezett vállalat adóterhét kiszámíthatjuk.
Ennek az állapotnak mielőbbi megszüntetése úgy az állam, valamint társulatok szempontjából egyaránt kívánatos és ezért alkalmasnak véltem ezt az időpontot - mielőtt a hadinyereségadóról szóló törvényes rendelkezések hatálya a nyilvános számadásra kötelezett vállalatokkal szemben is megszűnik - felhasználni arra, hogy a megszűnő bevétel pótlásáról való gondoskodással kapcsolatosan a társulatok adóztatását újból és egységesen rendezzem.
Szükségesnek tartottam az egész anyag új kodifikálását azért is, mert több kérdést kellett a változott viszonyoknak megfelelően rendezni és a társulatok adóztatásának további novelláris módosítását és kiegészítését a novellák már is túltengő számára való tekintettel mindenképen kerülendőnek tartom.
Az egyenesadóigazgatás a legutóbbi idők törvényes rendelkezései folytán annyira túl van terhelve munkával, hogy az adminisztráció zavartalanságának biztosítása érdekében szükségesnek mutatkozik munkáját legalább oly módon megkönnyíteni, hogy az érvényes szabályokat összegyűjtve adjuk a közegek kezébe: De a társulatok szempontjából is megtakarítást jelent minden egyszerűsítés.
Az ország pénzügyi helyzetéből nyilvánvaló és bővebb indokolásra nem szorul, hogy a társulatok hadinyereségadójának megszűnése folytán elmaradó bevételt az állam nem nélkülözheti és ugyanezen okból nem nélkülözheti az 1918:IX. tc. III-ik fejezetében szabályozott hadipótlékot sem. Ha tehát a tényleges helyzethez alkalmazkodva hadinyereségadót és hadipótlékot a békében nem akarunk kivetni és az általános jövedelmi pótadót, valamint az orsz. betegápolási pótadót is megszüntetjük, gondoskodnunk kell arról, hogy a megszűnő bevételt alkalmas módon pótoljuk.
Erre két mód kínálkozott.
Egyik a hadinyereségadó helyett egy szerkezetileg egyszerű nyereségtöbbletadó létesítése, másik a pótlékok helyett az alapadó kulcsának a megváltoztatása és az adóalap felemelése.
A vállalat alaptőkéjének fokozatos rentabilitásában rejlő nagyobb adózóképességet az államkincstár nem nélkülözheti.
Azonban a nyereségtöbbletet csak egy mérsékelt adópótlékkal kívánom terhelni, amely a legnagyobb nyereség mellett sem lehet több a nyereségtöbblet 30%-ánál és a 100.000 K-t meghaladó legkisebb nyereségtöbblet után csak 5%-ot tesz ki. Véleményem szerint a tervezett adópótlék olyan mérsékelt tehertöbbletet jelent, hogy a fokozatos fejlődésre való törekvéstől egyetlen társulatot sem fog elrettenteni.
A nyereségtöbblet kiszámításánál a folyó gazdasági év nyereségét nem a világháborút megelőző évek átlagos eredményével kell összehasonlítani, hanem a közvetlenül megelőző gazdasági év nyereségével. Ily módon kívántam megszüntetni azt, hogy állandóan egy rég letünt időszak nyereségéhez térjünk vissza és évről-évre megadóztassuk azt az egész nyereségtöbbletet, amely a fokozatos fejlődés eredményeként a távol múlttal szemben a nyereség állandó hullámzása mellett is normális viszonyok között szükségszerűen mutatkozni fog, holott a nyereségtöbblet fogalma alatt rendszerint csak azt a jövedelemtöbbletet értjük, amelyet évről-évre az előző gazdasági év eredményéhez viszonyítva elérünk.
A nyereségtöbblet fogalmának eddigi értelmezése mellett igen gyakran előfordulhat az az eset is, hogy a társulat nyereségtöbbletadót fizet akkor, ha a fokozatos fejlődés útján megáll, vagy visszafelé halad, mert a közvetlen megelőző gazdasági évhez viszonyítva mutatkozó jövedelemcsökkenés mellett is meg lesz adóztatva abban az esetben, ha az összehasonlítás alapját képező békebeli nyereségátlag a folyó gazdasági év nyereségénél kisebb volt.
Pénzünk elértéktelenedése is lehetetlenné teszi, hogy a mai nyereségeket a háború előtti évek nyereségével hasonlítsuk össze, mert csak azonos értékű jövedelmeket szabad összehasonlítani, ha nem akarunk torz eredményeket kapni.
A másik megoldandó kérdés az általános jövedelmi pótadó, a betegápolási pótadó és a hadipótlék megszüntetése, illetőleg pótlása volt.
Ezt a kérdést, - az adóalapoknak a valóságnak megfelelő megállapításán kívül, - oly módon kívántam rendezni, hogy az alapadó kulcsát abban a mértékben emeltem; hogy a pótlékok megszűnése következtében elmaradó állami bevétel részben a magasabb adókulcs részben pedig az adóalapoknak a kidolgozása által megtérüljön.
A megszűnő hadipótléknak és állami pótadóknak megfelelő összeggel az egész vonalon nem akartam az adókulcsot emelni, mert a rentabilitás elvének további kiépítésére törekedtem azáltal, hogy 16%-nál kezdtem a progressziót és tovább haladtam a progresszióval 30%-ig. A tervezet szerint 100%-os rentabilitás mellett a társulati adó az adóköteles nyereségnek mintegy 27%-a, a ma érvényben levő törvények szerint pedig ugyanazon rentabilitás mellett a társulati adó és hadipótlék együttes összege az állami pótadókkal ipari vállalatoknál 34.86%, pénzintézeteknél pedig 39.86%-os megterheltetést jelent.
Az adókulcsok megállapításával kapcsolatban egy új rendelkezést tervezek: bizonyos vállalatokra nézve az adó legkisebb mértékének megállapítását.
Ugyanis vannak vállalatok, amelyeknek szervezete és elszámolása olyan, hogy a jövedelem túlnyomó részben átmegy az egyes tagok vagy harmadik személyek birtokába anélkül, hogy a zárszámadások alapján megadóztatható volna. Alkalmi egyesüléseknél fordulhat ez különösen elő, amelyek elszámolásának egészen más célja van, mint a társaság zárszámadásainak. Szükségesnek véltem tehát ezeknél a vállalatoknál az adó legkisebb mértékének a leszögezését.
A jelen törvényjavaslat elkészítésénél az alapgondolat az volt, hogy a társulatok adóalapját közelebb hozzuk a valóságos üzleteredményhez és hogy az állam részére abban az évben biztosítsuk az adót, amelyik esztendőben a társulat a nyereséget tényleg megkereste és ne hagyjuk arra az időre, amidőn a társulat a régen megkeresett jövedelmet önszántából önti ki.
Az adóalap tervezett kimunkálása útján kívánom elérni azt a különbözetet, amely különben az államkincstár terhére a kulcsoknak a fentiek szerinti megállapítása mellett mutatkoznék.
Mielőtt azonban az adóalap kimunkálásának tervét megokolnám, reá akarok mutatni arra a körülményre is, hogy az adóalanyok körét lényegesen kiterjeszteni kívánom.
A társas munkában és a tőkeegyesítésben rejlő nagyobb teljesítőképességet az állam adózási szempontból nem hagyhatja kihasználatlanul és ha már 1875-ben indokolt volt a nyilvános számadásra kötelezett vállalatokat a kereskedelmi cégek egyéb alakulataival szemben szigorúbb elbánásban részesíteni, akkor ma fokozottabb mértékben feladata a törvényhozásnak az adóztatásban arányosságra törekedve, az egyesülésben rejlő nagyobb teljesítőképességet megfelelő mértékben igénybe venni.
A társulati adó alá kellett tehát sorolnom a kereskedelmi társaságokat általában és ezek között mint a társulati adó új alanyait a közkereseti társaságot és a betéti társaságot, valamint az alkalmi egyesüléseket is. A következetesség elvére való tekintettel nem hagyhattam ki az állam, törvényhatóságok és községek (városok) által létesített vállalatokat sem, amennyiben ezek más hasonló vállalatoknak versenyvállalatai.
Ezek a vállalatok mind mérleget (zárszámadásokat, elszámolásokat) készítenek. Nincsen tehát semmiféle akadálya annak, hogy azonos elvek alapján legyenek megadóztatva a nyilvános számadásra kötelezett vállalatokkal. A tőkeerő szempontjából is nehéz volna a határt közöttük megvonni, mert a kereskedelmi törvény tiltó rendelkezésének hiányában nagy számmal alakultak a közelmultban olyan törpe részvénytársaságok, amelyeknek alaptőkéje sok régi közkereseti társaság alaptőkéjét meg sem közelíti.
Mégis tekintettel kívántam lenni a most említett vállalatok csekélyebb teherviselési képességére és ezért a közkereseti társaságok, betéti társaságok, az állam, törvényhatóságok és községek (városok) tulajdonát képező vállalatok adókulcsát alacsonyabb mértékben javaslom megállapítani.
Az egyenlő és igazságos adóztatás egyik főtörekvése az adóalapot a valóságnak megfelelően kinyomozni.
Ahol az adó kivetésére az illetékes hatóság a becslésre van utalva, ott a törvényes szabályok kevés útbaigazítást fognak nyújtani abban az irányban, hogy az adóköteles nyereség hogyan számíttassék ki. Ha azonban az adókivetés mérleg alapján történik, akkor a törvényhozásnak feladata gondoskodni arról, hogy az eltérő szempontokból eltérő elvek alapján készített mérlegek dacára is valamennyi adózónál a lehetőség szerint azonos elvek alapján kimunkált adóköteles nyereség szolgáljon az adóztatás alapjául és senki több vagy kevesebb adót azért ne fizessen, mert jövedelmét más és más rendszer szerint számolta el.
A jelen törvényjavaslatnak - mint fentebb is említettem - egyik főcélja az volt, az adóalap kimunkálását szilárdabb elvekre fektetni és arra törekedni, hogy az adóköteles nyereség mentől jobban megközelítse a tényleges üzleti eredményt.
Üzleti szempontból minden olyan szolgáltatást, amely az alkalmazott ellátását célozza és akár irásbeli szerződés, akár szóbeli megállapodás, akár csak szokás alapján fizettetik, üzleti kiadásnak kell tekintenem. Ha tehát adózás szempontjából is a tényleges üzleti eredményt keresem, akkor a szóban levő szolgáltatásokat nem kifogásolhatom abból a szempontból, hogy a társulat azoknak kifizetését megtagadhatja azzal az indokolással, hogy szerződés őt a fizetésre nem kötelezi.
A tényleges üzleti eredmény kinyomozására irányuló törekvésemnek másik - a társulatok szempontjából szintén könnyítést jelentő - eredménye az volt, hogy a vállalat által fizetett társulati adót is elfogadom üzleti kiadásnak és ezáltal a vállalatoknak egyik legrégibb és állandóan hangoztatott sérelmét orvoslom.
Köztudomású dolog, hogy bizonyos vállalatok, pénzünk mai csekély értékéhez viszonyítva is, aránytalanul nagy összegeket fizetnek vezető állásban lévő funkcionáriusoknak és reprezentácionális költségekre sokkal többet költenek, mint amennyit a vállalat természete és célja megindokol.
Ezt kívántam megnehezíteni azáltal, hogy az aránytalanul nagy összegű ilyen természetű kiadások után a társulatokat megadóztatom.
Itt reá kívánok mutatni még arra a körülményre, hogy az úgynevezett családi részvénytársaságok arányosabb megadóztatása érdekében is hozzá kellett nyulnom a reprezentácionális költségeknek eddig „noli me tangere” kérdéséhez, mert tudomásom szerint előfordult ezeknél a vállalatoknál, hogy a reprezentáció címén elszámolt kiadásból fedezte a család a nagyúri háztartás költségeit.
Ugyanezen vállalatoknál a tényleges üzleteredmény kinyomozása érdekében kutatnom kell a számlázás mikéntjét, mert hiszen a családi részvénytársaság üzletműködésének eredményét könnyen átháríthatja egyik adózás szempontjából kedvezőbb helyzetben levő tagjára azáltal, hogy a részvényeseitől átvett anyag árát a forgalmi értéknél magasabb összeggel számlázza.
Ez áll külföldi vállalatok belföldi telepeire is, ha a külföldi telep látja el nyersanyaggal vagy árúval a belföldi fiókot.
A valóságos üzleti eredmény kinyomozására irányuló törekvésben nem akarok a családi részvénytársaságoknál és a külföldi vállalatok belföldi fióktelepeinél megállapodni és itt eljutottam a társulatok adóztatásának legkényesebb kérdéséhez, a titkos tartalékokhoz.
Az 1875:XXIV. tc. alapján az a gyakorlat alakult ki és az 1909:VIII. törvénycikkben alapelvként van lefektetve, hogy az adókivetésre illetékes hatóság az üzleti eredményt a mérleg tételein túl nem vizsgálhatja.
Közgazdasági szempontból azzal indokolták ezt meg, hogy a titkos tartalékok az osztalék állandóságát biztosítják. A hét kövér és hét sovány esztendő tanuságos története is bizonyítéka annak, hogy a társulatoknak gondoskodniok kell a bőséges évek feleslegeiből a rossz esztendők hiányainak a pótlásáról. Adóügyi szempontból pedig azzal vigasztalják a kincstárt, hogy a titkos tartalék nem elveszett adóalap, mert a jó évben eldugott nyereség a rossz esztendőben elő fog bukkanni és az állam csak a kamatokat veszti, de ezzel a veszteséggel szemben az adóalanyok megizmosodása, ellenállóképességének megerősödése bőségesen kárpótolni fogja őt.
Ez a vigasztalás nem ér semmit akkor, amikor az állam súlyos pénzügyi helyzetében kénytelen arra törekedni, hogy az adóköteles jövedelmet abban az időpontban érje utól, amelyben az előállott, amikor az állam nem tud évek hosszú sorára hitelezni és súlyos kamatveszteségeket szenvedni.
De még jobb időkben is indokolatlan volt a szolgáltatási kötelezettségnek ez a kitolása azért, mert nem áll meg az az indokolás, hogy a kincstár csak kamatot veszít. Nagyon sok esetben a tőke is elvész és minden egyes esetben a vállalat tetszésétől van függővé téve, hogy a titkos tartalékok felhasználásával a rentabilitást hogyan szabályozza.
Kedvező üzleteredménnyel dolgozó vállalatoknál a titkos tartalékok a legtöbb esetben végleg kiesnek az adóztatás alól, mert előfordulhat számos olyan felhasználási módja a titkos tartalékolásnak, hogy annak ú. n. kiöntése megtörténik anélkül, hogy azt a kincstár adó alá vonhatta volna.
Ha pedig az adókulcs nagysága a saját tőke jövedelmezőségének mértétől van függővé téve, akkor a rentabilitás szabályozásának a legkönnyebb eszköze lesz a látens tartalék, ha azt addig adó alá vonni nem szabad, amíg a vállalat nyiltan el nem számolja.
Ezek az indokok késztettek arra, hogy a titkos tartalékok megadóztatását javasoljam, mert meggyőződésem az, hogy a fentismertetett mérsékelt adókulcs mellett a látens rezervák megadóztatása nem fogja azoknak apasztását előmozdítani, az állam pedig ma joggal követeli a társulatoktól is a teljes jövedelem után az adót akkor, amikor a társulat azt megkereste, nem pedig akkor amidőn és aminő mértékben azt a társulat adóztatás alá bocsátani célszerűnek véli.
A kérdés megoldásánál inkább azt tartottam döntő fontosságúnak, hogy a titkos tartalékok megadóztatásánál minő határig menjek el és megállapodjak-e a társulat üzleti könyveiben számszerűleg kifejezésre jutó titkos tartalékoknál, vagy azokat a látens rezervákat is figyelembe vegyem, amelyek az üzleti könyvekből számszerűen meg nem állapíthatók, mert a vállalat akaratán kívül jöttek létre azáltal, hogy a leltár értéke a gazdasági viszonyok hatása alatt emelkedett.
Fentebb hangsúlyoztam, hogy a tényleges üzleti eredményt kívánom kinyomozni és a becslést kerülni akarom, mert a kincstár érdekében is arra törekszem, hogy az adókivetés mentől egyszerűbb és ennek következtében mentül gyorsabb legyen, hogy az ellentétek és a jogorvoslatok számát állandóan apasszam.
Ezért és a túlságos állami beavatkozást kerülendő, lemondtam arról, hogy a számszerűleg kifejezésre nem jutó titkos tartalékokat az adóalapokba bevonjam. Lemondtam annál is inkább, mert az összjövedelem terhére számszerűleg elkönyvelt titkos tartalékok megadóztatásával elérni vélten azt a határt, ameddig a közgazdasági érdekek veszélyeztetése nélkül minden kockázat nélkül elmehettem.
Egy állandó vitás pontja volt a társulatok megadóztatásának a tárcában lévő értékpapírok árfolyamának hullámzása. A kereskedelmi törvény rendelkezése az adótörvény rendelkezésével itt nem egyezett meg és a kincstár azt az értékpapírt, amelynek ára a tőzsdén lement, a beszerzési áron értékeli és viszont nem fogadja el nyereségnek azt az értéktöbbletet, amellyel a papír a piacon bir és amelyet a vállalat a tőzsdei kurzus alapján a kereskedelmi törvény rendelkezése szerint már könyveiben is elszámolt.
Ennek az állandó hullámzásnak adózás szempontjából való nyilvántartása nagy munkát és körültekintést igényel és sok esetben állandó vitára vezet anélkül, hogy kellően meg tudnánk indokolni az eddig követett eljárást.
Ezért javasolom annak megváltoztatását azzal a szándékkal, hogy az adóköteles nyereséget ezáltal is közelebb hozzam az üzleti könyvekben elszámolt tényleges eredményhez.
Ezen törekvésemre irányuló úton további lépés a föld- vagy házadó alá tartozó ingatlanokból eredő jövedelem, továbbá az értékpapir és pénzintézeti kamatok levonásának a megszüntetése volt.
Ez az újítás különösen a pénzintézeteket fogja érinteni, tehát azokat a vállalatokat, amelyeknek adózóképessége eddig épen a szóbanforgó tételek levonása folytán nem volt megfelelő mértékben igénybe véve, dacára a magasabb adókulcsnak, amelyet azonban most épen a jelzett körülményekre való tekintettel mérsékelek.
Az 1875:XXIV. tc. 4. §-ának 1. pontja alapján az értékpapirkamatok és a pénzintézeti kamatok a kettős megadóztatás elkerülése végett az adóalapból ki lettek hasítva. Az 1909:VIII. tc. életbeléptetéséről készített törvényjavaslat 2. §-a már csak a pénzintézeti kamatok 70%-át és az affiliált vállalatok osztalékát tervezte levonásba hozni azzal a megokolással, hogy ha talán indokoltnak látszott 1909-ben, - amikor a törvényalkotás célja nem az állami bevételek fokozása, hanem egyenesadórendszerünknek a jövedelemadó beiktatásával való reformja volt és az 1909:X. tc. 19. §-a a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok összes jövedelmét jövedelemadóval terhelte meg, - a kettős megadóztatás elkerülése céljából az értékpapirkamatokat a kereseti adó alapjából kihasítani, semmiképen sem volna ez az eljárás megindokolható akkor, amikor arról van szó, hogy hozadéki adórendszerünk fenntartása mellett a kincstár bevételeinek lényeges emelésére törekedjünk.
Ezt az indokolást teljes mértékben magamévá teszem azzal a kiegészítéssel, hogy ma már a szóban lévő törvényjavaslat által tervezett két kivételt is indokolatlannak tartom és pedig a pénzintézeti kamatok 70%-ának levonására vonatkozó kedvezményt azért, mert a kamatjövedelem a természetes személyeknél is két adó: a tőkekamatadó (illetve a jövőben: illeték) és a jövedelemadó alá esik, s így a társulatoknál sem indokolt más eljárást követni; az affiliált vállalatok osztalékának levonását pedig azért, mert a változott viszonyok folytán az ipari vállalatok affiliálása a pénzintézetekre nézve nem áldozatot, hanem jövedelmező kereseti tevékenységet jelent, amellyel szemben adókedvezményt nyujtani az állam mai pénzügyi helyzetében nem lehet indokolt.
Külön szakaszban kívántam az adómentes tartalékokkal foglalkozni és közgazdasági, valamint népjóléti szempontból két irányban óhajtottam itt az adómentességet kiterjeszteni.
A nyugdíjalap javadalmazását minden korlátozás nélkül adómentesíteni kívántam és ugyanily módon terveztem a munkásjóléti intézmények (alapok) javára juttatott összegeket is kezelni. Az értékcsökkenési tartalékalapon kívül pedig adómentességben óhajtom részesíteni azokat az összegeket is, amelyeket a vállalatok külön felújítási alapba helyeznek oly célból, hogy az elhasznált gépeket, gyári eszközöket, üzleti felszereléseket és berendezéseket az üzem terjedelmének kibővítése nélkül ebből az alapból fedezzék.
Feleslegesnek vélem bővebben indokolni, hogy ez az intézkedés közgazdasági szempontból a többtermelés érdekében minő előnyt jelent.
A titkos tartalékok megadóztatásával kapcsolatos volt az a törekvésem, hogy a jogorvoslati eljárást egyszerűsítsem és ily módon is biztosítsam a vállalat üzleti titkainak a megóvását. Ezért terveztem a közigazgatási bizottságot a fellebbviteli forumok sorából kihagyni, amit annál könnyebben megtehettem, mert tudomásom szerint a vállalatok sem ragaszkodnak ehhez a forumhoz, amely hivatásánál és összetételénél fogva sem alkalmas arra, hogy ezekkel a fellebbezésekkel szakszerűen és behatóan foglalkozzék.
Fokozottabb mértékben kívánom a jövőben a társulati adókivetési munkálatok ellenőrzését gyakorolni és a felügyelet hatályosságának biztosítása érdekében úgy kívántam intézkedni, hogy az adózatlanul maradt jövedelem szorosan meghatározott határidőn belül pótlólag megadóztatható legyen.
Szigorúbb rendelkezéseket kellett javaslatba hoznom azokkal szemben, akik adóköteles jövedelmet bárminő módon szándékosan eltitkolnak.
A tényleges üzleteredmény alapján való adóztatásnak nem volna semmi értelme akkor, ha nem tartalmazna a javaslat kellő szankciókat abban az irányban, hogy a vállalat bevallása és az általa szolgáltatott adatok a tényleges állapotnak teljesen megfelelnek.
Végül még a tantiémek megadóztatásáról kívánok röviden megemlékezni. Már az 1909:VIII t.-c törvényhozási tárgyalása során megvitatás tárgya volt a tantiémek fokozatos megadóztatásának a kérdése. Ezt a kívánságot indokoltnak tartom, mert könnyen megkeresett és a legtöbb esetben nagy jövedelmekről van szó. Ezért javasolok itt 16%-ról 25%-ig haladó fokozatos adókulcsokat.
Az ipar és kereskedelem társas alakulatai közgazdasági életünknek fontos tényezői és pénzügyi politikai szempontból is arra kell törekednünk, hogy ezeket az erős adóalanyokat mint ilyeneket fentartsuk és fejlesszük.
A benyujtott törvényjavaslat készítésénél ezt a szándékot kívántam összeegyeztetni azzal a szükséggel, hogy állami létünk fentartása és biztosítása érdekében minden megkeresett jövedelmet a valóságnak megfelelően egyformán és igazságosan adó alá kell vonni.
Ezek után áttérek az egyes szakaszokban tervezett rendelkezések rövid indokolására.
Az indokolás általános részében már említettem, hogy társulati adó alá kívánom vonni az összes társas vállalatokat.
Ezáltal a társulati adó új alanyaivá válna a közkereseti társaságok és a betéti társaságok, valamint az alkalmi egyesülések.
Az első két társaság a társasági tagokkal szemben a kereskedelmi törvény értelmében számadással tartozik és pedig minden üzleti év végén. Az alkalmi egyesülésekre a kereskedelmi törvény nem vonatkozik. Ennek dacára az ilyen egyesülések, amelyeknek tagjai többnyire szintén társaságok, pontos számadást vezetnek.
Nem forog fenn tehát nehézség abban az irányban, hogy az említett vállalatokat a számadás alapján adóbevallásra kötelezzük és e bevallás alapján a nyilvános számadásra kötelezett vállalatokkal azonos módon adóztassuk meg.
Újabban mind gyakrabban keletkeznek alkalmi egyesülések, mert egy vagy több kereskedelmi üzlet kedvező lebonyolítására számos alkalom kinálkozik, a befektetett tőke nincs soká lekötve és gyakran rövid időn belül nagy haszonra lehet szert tenni. Különösen vállalatok alapítása és értékpapirok kibocsátása körül találkozunk sűrűn az alkalmi egyesülésekkel (syndikátusokkal).
Ezen egyesülésekből eredő sokszor nagy nyereségek külön adóval érintve eddig nem voltak és az egyes résztvevőknél is a jövedelemadót rendszerint elkerülték és legfeljebb vagyonszaporulat formájában kerültek vagyonadó alá.
Ez a szakasz egy általános alapelv fenntartása és megokolást nem igényel.
A 3-5. §-okhoz
Az állandó adómentességek körének megszükítését tervezem, mert nem találom megindokolhatónak egyes vállalatokat állandóan adómentességben részesíteni akkor is, ha kedvező üzleteredményt érnek el.
Az adómentességet a társulati adón nyugvó összes pótlékokra kívántam kiterjeszteni és pedig úgy az állandóan adómentes, valamint az ideiglenesen adómentes vállalatoknál, mert azok az okok, amelyek szükségessé teszik, hogy a társulati adó alól mentesítsük a vállalatot, a pótlékok fizetése alól való felmentést is megindokolják.
Itt kívánom megemlíteni, hogy az önsegélyző szövetkezetek netáni kisebb keresőképességét méltányolom azáltal, hogy azokat alacsonyabb jövedelem mellett a többi vállalatokétól eltérő alacsonyabb adókulcs alá helyezem.
A 6-10. §-okhoz
Ezek a szakaszok a fennálló törvényeken és szabályokon alapulnak.
A 11. és 12. §-okhoz
Alapelvként kívántam felállítani, hogy a társulati adót évenkint kell kivetni a megelőző üzleti év mérlege alapján.
Ettől az alapelvtől három esetben el kellett térnem és pedig a felszámolás vagy csőd tartama alatt az adóztatást szüneteltetem, mert üzletműködésről e szó valódi értelmében sem a felszámolás, sem pedig a csőd tartama alatt nem lehet szó, alkalmi egyesülés pedig, tekintet nélkül fennállásának tartamára, csak akkor adóztatható meg, amidőn a közös üzlet befejezést nyert és a résztvevők elszámoltak.
Az adóalap kimunkálásának azt a módját, amelyet a fennálló törvények a nyilvános számadásra kötelezett vállalatokra előírnak, fenn kellett tartanom, mert a zárszámadások összeállítása a vállalatoknál igen különböző elvek szerint történik és így egy adómérleget kell megszerkeszteni, hogy az adóztatás a vállalatok mérlegtechnikájától független legyen.
Ezt a kérdést másképen helyesen megoldani nem lehet, mint a mérlegszerű nyereséghez hozzáadandó és abból levonandó tételek felsorolásával.
Vállalatoknál, amelyek csak részben esnek társulati adó alá, a közös tételeket meg kell osztani. Miután pedig gyakori a szándék, hogy ily esetekben a szétosztás az adóköteles nyereség rovására történjék, meg kellett állapítani azt a kulcsot, amely szerint a megosztás eszközlendő. Erre a tapasztalatok alapján a nyersbevételek aránya a legmegfelelőbb.
A 14-19. §-okhoz
Ezek a szakaszok az adóköteles nyereség megállapításának a módját tartalmazzák.
Kiindultam abból, hogy ami üzemiköltség, azt a zárszámadásban kiadásként elszámolták. Azokat a kiadásokat tehát, amelyeket üzleti kiadásként adózási szempontból elfogadni nem kívánok, ezen szakaszban részletesen fel kell sorolnom.
Az indokolás általános részében már leszögeztem azon álláspontomat, hogy minden olyan kiadást, amely az üzletműködés érdekében szükséges, adózási szempontból is elfogadom regienek. Ezért mellőztem a fizetett társulati adó, az alkalmazottak helyett fizetett adó és illeték hozzáadását a nyereséghez és az üzlet érdekében adott ajándékok megadóztatását.
A tiszta nyereség adóköteles, tekintet nélkül arra, hogy azzal mi történik.
Ezen alapelv következményeként adó alá kellett vonni a leírásokat általában, az új beszerzésekre fordított összegeket, a törzsvagyon gyarapítására vagy visszafizetésére, kölcsönök és előlegek törlesztésére kiadásba helyezett összegeket, a tartalékalapokat általában és a társulati tagoknak bármi címen kifizetett vagy javukra írt összegeket.
A leírásoknál és tartalékolásoknál a javaslat a jelenlegi állapottal szemben lényeges könnyítéseket jelent.
A nyugdíjalap javadalmazását nem kívánom korlátokhoz kötni és a munkásjóléti intézményeknek juttatott összegeket sem adóztatom meg, hogy ezáltal a vállalatokat a szociális szempontból szükséges kiadásokra buzdítsam.
Értékcsökkenési tartalékot adómentesen eddig csak a mezőgazdasági, ipari, gyári és közlekedési vállalat létesíthetett. Ezt a korlátozást meg kívánom szüntetni s a kedvezményt kiterjeszteni óhajtom oly módon, hogy a gépek, gyári eszközök, üzleti felszerelések és berendezések pótlására szolgáló felújítási alap javadalmazására is vonatkozzék addig a mértékig, amíg a vállalat üzemének kiterjesztéséről nem lehet szó.
A szabadalmi jog értékét a szabadalmi idő tartama alatt, a kétes követeléseket pedig kellő igazolás mellett adómentesen leírhatják vagy tartalékolhatják a vállalatok.
A titkos tartalékok adókötelezettségének a kérdésével az indokolás általános részében már részletesen foglalkoztam.
Itt csak azt kívánom megemlíteni, hogy minden olyan titkos tartalékot adó alá vonok, amely a vállalat akaratától feltételezetten keletkezik.
Az értékpapírkamatok és pénzintézeti kamatok megadóztatását az általános részben már megindokoltam. Itt még csak arra óhajtottam rámutatni, hogy a föld- vagy házbirtokból eredő jövedelmet ugyanabból az okból nem vonom le, mint a betétkamatokat, t. i. mert az ilyen jövedelmek a természetes személyeknél is hasonló módon esnek megadóztatás alá.
A 17. § alapján a bírói gyakorlat kialakulásától kívánom függővé tenni a reprezentációs költségek mérvét, valamint a személyi járandóságokat, mert meg kellett szüntetni annak a lehetőségét, hogy a reprezentációs költségek minden ellenőrzés nélkül és sokszor a vállalat terjedelméhez viszonyítva aránytalanul nagy összegekkel apasszák a tiszta nyereséget.
A 18. és 19. §-okban foglalt rendelkezéseket szükségessé teszi az a körülmény, hogy egyes vállalatoknál a számlázás alkalmat ad arra, hogy a jövedelem tekintélyes része átháríttassék és ily módon a magasabb társulati adó alól meneküljön, vagy az adózás alól teljesen kibújjék. Ezt pedig csak oly módon tudtam elérni, hogy az adókivetésre illetékes hatóságot a felszámított árak kiigazítására felhatalmazom. Hogy ebben az irányban az adminisztráció túlzásba ne menjen, azt a bírói gyakorlat és a törvényjavaslat 50. §-ban elrendelt felülvizsgálati eljárás biztosítja.
A társulati adó kulcsát az általános részben már megindokoltam.
A rentabilitás elvétől eltérni nem kívántam, mert a gyakorlat annak helyességét teljes mértékben beigazolta.
A szövetkezeteknél az adóteher csökkenni fog. A közkereseti társaságoknál és a betéti társaságoknál kisebb jövedelmezőség mellett alacsonyabb lesz az adóteher és a társaság igényelheti azokat a levonási kedvezményeket, amelyekben eddig csak a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok részesültek.
A saját tőke fogalmát a bírói gyakorlat már kifejlesztette. Ez a szakasz a bírói gyakorlathoz alkalmazkodik.
A legkisebb adó megállapításának szükségét az indokolás általános részében már kifejtettem.
A legkisebb adó mérvét a gyakorlati tapasztalatok alapján állapítottam meg.
A 23-26. §-okhoz
A nyereségtöbblet megadóztatását elvi szempontból nem ejtettem el, mert a fokozatos fejlődésben fokozatos teherviselési képesség rejlik, amelyet az állam nem hagyhat kihasználatlanul, ha arányos adóztatásra törekszik.
A nyereségtöbblet kimunkálása nem fog számbavehető munkatöbbletet okozni, mert csak ott módosul az adóalap, ahol adómentes jövedelem vagy viszonosság alapján adózatlanul hagyott jövedelem van, vagy a saját tőke változik.
A 100.000 K-án aluli nyereségtöbblet adózatlanul marad, 100.000 K-án túl pedig az adókulcs 5% és fokozatosan emelkedik.
Minthogy az adókulcsok emelése, de különösen az adóalapok teljes feltárása következtében az állami adó összege nagyobb lesz a mai alapadónál, amely eddig a községi (városi) és törvényhatósági pótadók alapja volt. s minthogy a társulatok adóztatásának egyöntetűségéről kívánok gondoskodni a községi (városi) adót befoglalom az előző szakaszok szerint megállapított adóba. Az erre vonatkozó részletes szabályokat azonban csak az önkormányzati testületek háztartásának rendezéséről alkotandó törvényben lehet ez utóbbiak érdekeinek megóvásával is helyesen szabályozni.
Az igazgatóság és felügyelőbizottság díjazását is fokozatos adó alá kívánom vonni annál is inkább, mert ez a jövedelem a nagyobb adóterhet is könnyen megbírja.
Alacsonyabb jövedelem után csökkentettem az adókulcsot. Viszont azonban a szóbanforgó jövedelmet teljes összegében adó alá vonom, tekintet nélkül arra, hogy minő elnevezés alatt folyósították, mert a szerzett tapasztalatok alapján meg kellett szüntetni annak a lehetőségét, hogy a jövedelem egyrésze az adó alól elvonassék oly módon, hogy a folyósítás és elszámolás különféle címeken történik.
A 29-32. §-okhoz
E szakaszok rendelkezései a fennálló törvényéken alapszanak és további megokolást nem igényelnek.
A 33-34. §-okhoz
Az adóalap tervezett kimunkálása megokolttá teszi, hogy a pénzügyigazgatóság a vállalat üzleti könyveit bármikor megvizsgálhassa, ha szükségesnek tartja, továbbá tanukat és szakértőket hallgasson meg.
A költségek viselésének kérdésében azon elvi álláspontra helyezkedtem itt is, amely az illetékkiszabásnál helyesnek bizonyult és amelynek alapján ezek a költségek csak akkor terhelik a kincstárt, ha a könyvvizsgálatot, tanuk vagy szakértők meghallgatását a pénzügyigazgatóság rendelte el és ha a vizsgálat során megállapított adóalap a vállalat által bevallott adóalapot 10%-nál magasabb összeggel nem haladhatja meg.
Az adólajstromok készítését és közszemlére tételét mellőzni kívánom, annál is inkább, mert a vállalat titkos tartalékairól is bevallást köteles adni.
A fizetési meghagyás a vállalat érdekét szolgálja abból a szempontból is, hogy a vállalat ebből biztosabban és bővebben tájékozódik az őt terhelő adókról, mint a lajstromokból és a fellebbezési határidőt sem fogja elmulasztani.
A 36-38. §-okhoz
A jogorvoslati eljárást azon a módon kívántam szabályozni, amely az illetékeknél jól bevált.
A 30 napi felebbezési határidőt átvettem azért is, mert a kincstárnak nem lehet az a célja, hogy a jogorvoslat lehetőségét megszorítsa. A 30. nap elegendő időtartam arra, hogy a vállalat az adókivetést bevallásával összehasonlítsa, esetleges sérelmeit megállapítsa és írásba foglalja.
A 39-40. §-okhoz
Ezek a szakaszok bővebb megokolást nem igényelnek.
Azon fontos anyagi érdekekre való tekintettel, amelyek a társulati adó átutalása szempontjából a községeket (városokat) megilletik, a helyhatóságnak is jogorvoslatot kívántam biztosítani ebben a kérdésben.
Miután itt jogkérdésekről nem lehet szó, a felebbezések elbírálását nem kellett a közigazgatási bíróság hatáskörébe utalni.
Ezt a rendelkezést a bevallási kötelezettség teszi szükségessé.
A 43-44. §-okhoz
Ezek a rendelkezések a fennálló törvényekkel szemben csak annyiban jelentenek változást, hogy a mulasztásokért fizetendő büntetés kifejezetten bírság fejében fizettessék és mint ilyen a kincstárt illeti meg, mert a vállalat mulasztása a pénzügyigazgatóságnak külön munkát és ezáltal a kincstárnak költséget okozott.
A törvényjavaslathoz fűződő fontos anyagi érdekek védelme céljából a legsúlyosabb kihágásokat adócsalásnak kívánom minősíteni.
Az a vállalat, amelyet a hamis bevallástól, vagyis hamis könyveléstől az adócsalás büntetése sem riaszt vissza, megérdemli a legszigorúbb elbánást abban az esetben, ha a szándékosság fenforog.
A fent elmondottak után ez a szakasz bővebb megokolást nem igényel és új rendelkezést csak a b) pontjában tartalmaz. Erre az a tapasztalat szolgált alapul, hogy volt olyan vállalat is, amely a mérlegelés előtt értékpapirállományát affiliált vállalatának alacsonyabb áron eladta és a mérleg jóváhagyása után a papírokat ismét visszavásárolta azért, hogy ezen ügylet segítségével helyesebb adót fizessen.
Hasonló ügyletek kötését kívánom megelőzni azáltal, hogy szinleges üzletek kötését adómegrövidítési szándékkal jövedéki kihágásnak minősítem.
A 47. és 48. §-okhoz
A kisebb beszámítás alá eső mulasztásokat és törvényt sértő cselekményeket azonban enyhébb büntetéssel kell sújtani. Aszerint, amint az adózók vagy a hatósági közegek követik el, az ilyen cselekményeket vagy mulasztásokat, az illetékeknél és a forgalmi adóknál már bevált módok szerint bírsággal, illetve rendbírsággal kívánom őket büntetni.
A volt monarchia államaival fennállott szoros gazdasági kapcsolat teszi főleg szükségessé ezt a felhatalmazást.
A közös üzleteredmény szétválasztásának a nehézségei és a szétválasztás körül felmerülő ellentétek indokolják azt a rendelkezést, hogy a pénzügyminiszter felhatalmazást nyer arra, hogy külön könyvelést rendelhessen el.
Az általános részben már reá mutattam arra, hogy a vállalatok tárcájában lévő értékpapírok árfolyamának emelkedését vagy csökkenését, ha a vállalat ezt a hullámzást könyveiben elszámolta, az adóztatásnál is figyelembe veszem.
Miután azonban eddig, a vállalat könyveiben elszámolt árfolyamnyereség vagy veszteség az adó megállapításánál nem volt figyelembe véve, gondoskodni kellett arról, hogy a tényleges eladás alkalmával a változás folytán keletkező különbözetek átmenetileg kiegyenlítést nyerhessenek.
Az indokolás általános részében előadottak után ez a szakasz külön megokolást nem igényel.
Az 53-54. §-okhoz
E szakaszok indokolást nem igényelnek.
