A vármegyei alkalmazottak illetmények szempontjából voltaképen nem állásuk fontossága, hanem az egyes vármegyék szerint voltak osztályozva. Így nemcsak az történhetett meg, hogy hasonló állásbeliek más-más vármegye területén különböző illetményeket húztak, hanem arra is volt eset, hogy az egyik vármegyében fontosabb hatáskörben, nehéz helyi viszonyok között működő tisztviselő csekélyebb javadalmazást kapott, mint a gazdagabb vármegyének kevésbbé fontos állást, könnyebb közszolgálati és előnyösebb életviszonyok között betöltő alkalmazottja. Fokozta a helyzet fonákságát az a körülmény is, hogy a vármegyei alkalmazottak illetménye - különösen szerényebb anyagi helyzetben levő vármegyéknél - jóval az államiaké alatt maradt. Ez is ellentétben állott a méltányosság követelményeivel, mert hiszen a kétségtelen, hogy a vármegyei tisztviselői állás már akkor régen megszünt „Nobile officium” lenni és éppen olyan kenyérkereső pályává vált, mint az állami közszolgálati alkalmaztatás. Ennélfogva fizetés tekintetében annál kevésbbé volt helyénvaló az állami és a vármegyei alkalmazottak között fennállott különbség, mivel köztudomású, hogy az utóbbiaknak munkaerejét túlnyomó részben olyan tennivalók foglalják le, amelyek kívül esnek az önkormányzati helyi igazgatás feladatkörén.
Az 1919. évi nagyarányú állami státusrendezés előnyeiben a vármegyei alkalmazottak nem részesültek. Helyzetüket még jóval kedvezőtlenebbé tette az a körülmény, hogy az 1921. év folyamán a minisztertanács az állami alkalmazottaknak nagyobb arányú egyszeri előlépési lehetőséget nyujtott. Ebben a rendkívüli kedvezményben a vármegyei tisztviselők - egyfelől a választási rendszerből eredő különleges helyzetüknél fogva, másfelől pedig, mert nincsenek országos létszámba sorolva - szintén nem voltak részesíthetők.
Ezek a körülmények indították arra hivatali elődömet, hogy a „Vármegyei alkalmazottak illetményeinek szabályozásáról” törvényjavaslatot nyujtson a volt nemzetgyűlés elé. Ezt a törvényjavaslatot a nemzetgyűlés közigazgatási és pénzügyi együttes bizottsága letárgyalta és néhány módosítással el is fogadta, de az akkori politikai viszonyok miatt a nemzetgyűlés plénuma előtti tárgyalásra már nem kerülhetett a sor.
Ez teszi kötelességemmé ennek a törvényjavaslatnak az előterjesztését. A törvényjavaslat szövege, néhány apróbb szövegmódosítástól eltekintve, azonos a pénzügyi és közigazgatási együttes bizottságok részéről már letárgyalt és elfogadott előbbi javaslat szövegével.
A törvényjavaslatnak célzata az, hogy a vármegyei alkalmazottak illetményviszonyait az államiakéval egyensúlyba hozza. Evégből az állami alkalmazottak státusrendezésénél követett elveknek a vármegyei közszolgálatra való megfelelő kiterjesztése lehet az egyetlen igazságos és méltányos, tehát célhoz vezető út.
Az alispáni állás a vármegyei szolgálat terén a legfelső emelkedési fokot jelenti, méltányos tehát, hogy az V. fizetési osztályba soroztassék. De szinte elkerülhetetlen ez azért is, mert a vármegye területén működő állami tisztviselők közt több olyan van, aki esetleg az V. fizetési osztályba sorozott állami tisztviselő (pénzügyigazgató, tanfelügyelő). Már pedig visszás és elégületlenségre szolgáltat okot, ha az alispán, aki, mint a vármegye első tisztviselője, a vármegye területén végbemenő általános közigazgatást minden vonalon irányítani és afölött felügyeletet gyakorolni hivatott, ezt a feladatot olyanok működése fölött is teljesíti, akik nála magasabb fizetési osztályba sorozott állást töltenek be.
A megoszlási arány jelentékenyen kedvezőbb az állami alkalmazottak állásainak megoszlási arányánál, ami azonban szükségszerűen következik abból, hogy mindenik vármegye egymaga egy külön egységet alkot, amelyek mindenikének valamennyi vezető állású tisztviselőre elkerülhetetlen szüksége van. Minthogy pedig ezeknek a vezető állásoknak a betöltői közt vármegyénkint fizetési osztály tekintetében különbséget tenni szinte lehetetlen, de legalább is igazságtalan volna, és minthogy az egyenlő számú vezető tisztviselőkkel szemben az alacsonyabb állású tisztviselők száma aránytalanul kisebb a kis, mint a nagyobb vármegyékben, a vezető állások számarányának eltolódása a dolog természetéből következő és éppen ezért elkerülhetetlen szükségszerűség.
Az alapelvek lényegükben azonosak az 1903:IV. tc. 4. §-ában törvénybe iktatott rendelkezésekkel és ezek csak annyiban egészítik ki, amennyiben ezt a vármegyei tisztviselők különleges helyzete megköveteli. Az első kiegészítő rendelkezés azt állapítja meg, hogy az országszerte egyidőben végbement általános tisztújítást és az azokon történt választásokat ugyanegy napon történteknek kell tekinteni. Az általános tisztújítások ugyanis a megbízási ciklus lejártával egy időszakban (az év végén) történnek országszerte, a tisztújító közgyűlések napja azonban nem esik mindenütt össze. Méltánytalan volna tehát, ha annak a véletlennek, hogy az egyik törvényhatóság tisztújitó közgyűlése néhány nappal korábbra vagy későbbre tüzetett ki, a rangsor megállapítása tekintetében döntő jelentőséget juttatnánk. Eltérő rendelkezés az is, hogy a magasabb fizetési osztály pótlékában részesítés rangsorozás szempontjából azonos tekintet alá esik az illető fizetési osztályban tényleg eltöltött idővel. Erre a rendelkezésre azért van szükség, mert az 1912:LVII. tc. a pótlék-rendszeren épült fel és így a pótlék megadása a magasabb fizetési osztályba előlépést helyettesítette; méltányos tehát, hogy a rangsor megállapítása szempontjából is azzal egyenlő elbírálás alá essék. Minthogy azonban a pótlékban nem teljesen automatikusan részesült a vármegyei tisztviselő, hanem csak annak a törvényhatósági bizottsági határozatnak az alapján, amely őt arra érdemesnek találta, előfordulhatott, hogy a törvényhatósági közgyűlés összehívásának időpontja az egyik tisztviselőt néhány hónapra (a legközelebbi közgyűlésig) elütötte a pótlékában részesítés lehetőségétől, míg a másik törvényhatóság közgyűlésének időpontja esetleg olyannak is lehetővé tette a pótlékra való igény korábbi megállapítását, aki az illető állásra később választatott meg, tehát rangsorban emennek mögötte volt. Az ilyen méltánytalanságnak kiküszöbölését célozza a 4. §-nak az a rendelkezése, hogy a korábbi rangsort nem módosítja a magasabb fizetési osztályba előléptetésének vagy a pótlékban részesítésnek időpontja akkor, amikor ezt az előlépést nem az érdemesség hiánya késleltette.
Az előléptetés lényegében nem érdemes határozat, hanem a központban vezetett nyilvántartás alapján az előlépési igény bekövetkeztének puszta megállapítása (konstatálása).
A vármegyei tisztviselőknek előmeneteli viszonyai az által kedvezőtlenebbek az államiakénál, hogy egy-egy vármegyének aránylag kis létszámú tisztviselői karában, a természetes üresedés szórványos volta miatt, teljesen bizonytalan az előbbrejutás. Ez ugyanis ritka kivételes esetekben szinte igazságtalanul gyors, az esetek túlnyomó részében azonban rendkívül kedvezőtlen és semmi esetre sem olyan, amely az állami tisztviselők nagyobb létszámán belül mintegy átlagosnak tekinthető előmeneteli lehetőséget megközelítené. Az ebből eredő hátrányokat kívánja pótolni a javaslat, amely a vármegyei állások közül azokat, amelyekre ezt a megoldás lehetősége megköveteli, összesített országos létszámba foglalja és ezen az immár tekintélyes tisztviselői létszámon belül a tisztviselők automatikus előlépését biztosítja, természetesen ismét csak azokon a korlátokon belül, amelyeket az autonómia sértetlensége állít fel. Ilyen módon, főleg minthogy a vármegyei tisztviselői állásoknak fizetési osztályokba való beosztási aránya az államiakénál kedvezőbb, a vármegyei tisztviselők nemcsak megkapják mindazokat az előnyöket, amelyeket az állami tisztviselők élveznek, hanem az állások beosztási arányának kedvezőbb volta, valamint egyes állásoknál a magasabb fizetési osztályba való automatikus előlépésnek biztosítása következtében még amazoknál jobb helyzetbe is jutnak.
Az a rendelkezés, hogy ezután fizetéstelen tisztviselőket és segélydíj nélküli közig. gyakornokokat nem szabad alkalmazni, egyrészt annak a szociális elvnek kíván eleget tenni, hogy munkájáért mindenkit illő ellenszolgáltatásban kell részesíteni, másrészt annak a jogosulatlan előnynek kívánja útját vágni, amely a vagyonosabb egyének részére kínálkozhatnék azokkal szemben, akik vagyontalanságuk miatt képtelenek volnának ingyenes szolgálatot vállalni. Ezek a szempontok nem érvényesülnek a tiszteletbeli tisztviselőkkel szemben, mint akik rendes és állandó vármegyei tisztviselőkké nem is válnak. Ezzel megszűnik a helyettes részére a V. Ü. Sz. 23. §-ával megállapított pótdíjazási igény is. Ez azonban nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy méltánylást érdemlő esetekben, különösen amikor a helyettesítés hosszabb időre nyúlik, a vármegye a helyettest saját házipénztára terhére méltányos tiszteletdíjban részesítse.
A közigazgatási tisztviselők fegyelmi eljárásáról szóló 1886:XXIII. tc. rendelkezései több tekintetben elavultak és módosításra szorulnak. Ezuttal azonban csak annak a két rendelkezésnek megváltoztatását kívánom megvalósítani, amelyek a javaslat tartalmával: a tisztviselők illetményeivel állanak szoros kapcsolatban.
Az első ilyen rendelkezés az, amely a fegyelmi büntetések nemeit állapítja meg.
Az 1886:XXIII. tc. 9. §-a szerint ma háromféle fegyelmi büntetés róható ki, jelesül 1. a dorgálás, 2. az 1000, illetőleg az 1921:XXVIII. tc. 4. §-a szerint 10,000 koronáig terjedhető pénzbírság és 3. a hivatalvesztés, amelynek következménye ma az összes ellátási igényeknek az elvesztése is.
A § 1. pontja a pénzbüntetés és a hivatalvesztés közé, új büntetésként, a magasabb fizetési osztályba vagy fizetési fokozatba, avagy a korpótlék élvezetébe való előlépésnek legfeljebb 3 évre megszabható elvonását iktatja be. Az a rendelkezés, hogy ez az időtartam a tisztviselő előlépése szempontjából a későbbi időre is állandósuljon, a büntetés természetéből szükségképen következik, mert különben nem jelentené az előlépés elodázását, hanem csak azt, hogy a tisztviselő az illetménykülönbözetet az elvonás ideje alatt elveszítené, a magasabb illetményekre való igényének időbeli megnyílása ellenben nem módosulna, ami a büntetést annak lényegéből kivetkőztetné és komolyságától fosztaná meg.
Eltérést mutat végül a javaslat a hivatalvesztés-büntetés tekintetében is annyiban, hogy annak fegyelmi úton kimondását az ellátási igények érintetlenül hagyásával vagy elvonásával engedi meg, amint ezt a m. kir. állatorvosokra már az 1900:XVII. tc. 19. §-ának 4. pontja, a bírákra nézve pedig az 1912:VII. tc. 8. §-a megállapította és amelyhez rokon rendelkezést az 1912:LXV. tc. (a nyugdíjtörvény) 7. és 45. §-a is tartalmaz. Ennek a rendelkezésnek megokolásánál figyelemmel kell lennünk mindenekelőtt arra, hogy a fegyelmező hatalomnak nem büntetés a feladata, hanem kizárólag csak a szolgálati érdekek a megóvása, ami a legsúlyosabb esetben a szolgálat kötelékéből való eltávolítás útján történik. A fegyelmi úton megállapított hivatalvesztésnek éppen ezért nincs is az az általános hivatalviselési képtelenséget megállapító hatálya, mint a büntető ítélettel kimondott hivatalvesztés-büntetésnek.
A szolgálat kötelékéből hivatalvesztés útján történő eltávolítás megszünteti a szolgálati viszonyt, aminek természetszerű következménye, hogy az eltávolított egyén a szolgálattal kapcsolatos illetmény-igényeit is elveszti. Ezt azonban nem lehet ily határozottsággal állítani a tényleg teljesített szolgálattal már kiérdemelt ellátási igényekre nézve, főleg ha az ellátási igények közjogi eredete mellett azok kétségtelen magánjogi természetét is figyelembe vesszük. Már pedig ilyen magánjogi jelleg kétségkivül kidomborodik a hozzátartozók, tehát olyan harmadik személyek ellátási igényeiben is, akik nem állottak a közjogi természetű szolgálati viszonyban. Ha az ellátási igények valóságos szerzett magánjogok volnának, azoknak elvesztését fegyelmi úton egyáltalában nem lehetne megállapítani. De mivel azoknak közjogi eredete vitán felül áll, el kell ismernünk a fegyelmi hatóságok ama jogát, hogy a szolgálati viszony súlyos megsértése esetében a szolgálati viszonyból eredő magánjogi természetű ellátási igényeknek az elvesztését is megállapíthassák. Ebből következik, hogy az ellátási igények érintetlenül hagyását kellene szabálynak tekinteni, amellyel szemben az ellátási igények elvesztése csak kivételképen volna megállapítható. E felfogás felé hajlik már az 1900:XVII. tc. 19. és az 1912:VII. tc. 8. §-ának fentebb idézett rendelkezése is. De feltétlenül szükség is van ilyen rendelkezésre a közszolgálat érdekében, mert a fegyelmi hatóság gyakran éppen csak azért kénytelen mellőzni a hivatalvesztés megállapítását, mivel a fegyelmi vétség súlyos volta vagy aljas indoka ellenére sem tartja lelkiismeretével összeegyeztethetőnek, hogy a tisztviselőt, főleg pedig ártatlan és vagyontalan családját a hivatalvesztés kimondásával a mérhetetlen nyomor és elzüllés prédájává dobja. Már pedig egy ilyen tisztviselőnek a közszolgálatban megtartása gyakran a hivatali tekintélynek és a fegyelemnek, tehát a közérdeknek kimondhatatlan kárával jár.
A 16. § 2. pontja azt a gyakran tapasztalt súlyos sérelmet kívánja orvosolni, amely a fegyelmi eljárás során felfüggesztett, utóbb azonban enyhén büntetett tisztviselőt az által éri, hogy a felfüggesztés során visszatartott illetményrészleteit nem kapja vissza, hacsak teljesen fel nem mentették őt. (1886:XXIII. tc. 4. §). Megtörténhetik ugyanis, hogy a felfüggesztés alapos ok nélkül, elhirtelenkedve történik. Megesik az is, hogy a fegyelmi eljárás a terhelt hibáján kívül hosszúra nyúlik. Minthogy pedig a tisztviselő a felfüggesztés ideje alatt rendszerint illetményének csak 1/3 részét kapja, az ekként visszatartott illetmények - főleg hosszabra terjedő felfüggesztés esetében - nagyon tekintélyes összegre emelkedhetnek. Már pedig amint kétségtelen az, hogy a felfüggesztésnek nem lehet büntetés jellege, éppen annyira vitán felül áll az is, hogy az indokolatlanul, tehát tévesen vagy könnyelműen alkalmazott felfüggesztés súlyosabb anyagi károkat róhat az utóbb csak dorgálásra ítélt tisztviselőre, mint maga a fegyelmi büntetés.
A lemondással ebben a vonatkozásban azonos tekintet alá esik, ha a szolgálati viszony nyugdíjazás következtében szűnt meg.
Ennek a rendelkezésnek legfőbb célzata az, hogy az idegen létszámból odajutó tisztviselők a régi létszámba tartozóknak rangsorát és előlépési esélyeit ne ronthassák, sem az idegen létszámba törekvést előhaladási esélyeik javítására ki ne használhassák.
