A felügyeletet illetőleg a különböző államokban háromféle rendszer van alkalmazásban még pedig: 1. A publicitási (nyilvánossági) rendszer, melynek alapelvei azonosak a mi részvénytársasági, illetőleg biztosítási jogunkkal. E rendszer szerint az üzlet megkezdéséhez hatósági engedély nem szükséges és a vállalat csak bizonyos adatokat (üzletterv, illetőleg alapszabályok, zárszámadások stb.) köteles nyilvánosságra hozni. 2. A normativ szabályok rendszere, mely a publicitási rendszeren túlmenőleg az üzlet megkezdését még nem köti ugyan engedélyhez (koncessziórendszer), hanem bizonyos megállapított előfeltételektől (normáktól) teszi azt függővé és az üzlet folytatásánál is szigorú szabályokat ír elő. 3. A materiális állami felügyelet rendszere szerint a biztosító intézetek csak engedéllyel alakulhatnak meg és az állam a vállalat felett felügyeletet gyakorol a megalakulástól kezdve az üzletmenet egész tartama alatt. E rendszer nem életképes vállalatok létrejöttét megakadályozza. Az állam a biztosítottak érdekeinek megóvása céljából szigorú szakszerű vizsgálat alá veszi a vállalat egész üzlettervét, a díjtartalék kiszámításának elveit, az ennél alkalmazott halandósági és egyéb táblázatokat, a számításnál alapul vett kamatlábat s az ezek tekintetében tervezett mindennemű változás a felügyelő hatóság hozzájárulásához van kötve. E rendszer szerint a törvényt esetleges felhatalmazása alapján maga a felügyelő hatóság megszabja a díjtartalékok elhelyezésének módját. A felügyelő hatóság jogosult továbbá a szóban levő rendszer értelmében a vállalatok üzletmenetét, valamint leltárát bármikor megvizsgálni, különösen abból a szempontból, vajjon a díjtartalékok rendelkezésre állanak-e és törvényszerűen vannak-e elhelyezve, abban az esetben pedig, ha a vállalat a törvényben megszabott feltételeknek nem felel meg, illetőleg a megállapított követelményeket nem teljesíti, jogosult a felügyelő hatóság a vállalat felszámolását elrendelni.
A materiális állami felügyelet számos külföldi államban meg van valósítva, illetőleg az erre vonatkozó törvények előkészítés alatt állanak. Ausztria már 1880-ban, Svájc 1885-ben, Oroszország 1894-ben, Németország az egész birodalomra egységesen 1901-ben kodifikálta a materiális állami felügyeletet. Franciaország 1905-ben helyezte felügyelet alá az életbiztosító társaságokat, 1921-ben pedig a többi biztosítási ágazatokkal foglalkozókat, Japánnak 1900 óta van modern felügyeleti törvénye, az Északamerikai Unió egyes államai a mult század 60-as, 70-es éveiben hoztak ily törvényeket, végül a szabad kereskedelmi rendszer előharcosa és tipikus képviselője, Anglia is igen erős közeledést mutat az anyagi felügyelet rendszeréhez (Assurance Companies Act 1909). A monarchia szétdarabolása után az utódállamok is szigorú materiális állami felügyeletet léptettek életbe. A magyarországi biztosító intézetek egyértelműleg kívánják a biztosítási felügyeletnek meghonosítását, mert csak ebben látnak biztosítékot az ellen, hogy egyes, a közönség tájékozatlanságát kihasználó intézetek, amelyek hovatovább a reájuk bízott tőkékkel elszámolni képesek nem lesznek, az egész biztosítási intézményt diszkreditálják. Indokolttá teszi az állami felügyelet megszervezését az is, hogy a biztosító vállalatok a nemzeti vagyonnak jelentékeny részét kezelik s így a felügyelet állampénzügyi, közgazdasági és szociális szempontokból is egyaránt igen nagy fontossággal bír.
Magyarországon 1914-ben a világháború kitörésekor 21 hazai és 43 külföldi biztosító vállalat volt bejegyezve. Az életbiztosítási állomány 18 hazai és 29 külföldi intézet között oszlott meg, a külföldi vállalatokra az állomány 55%-a jutott. A tűzbiztosítási díj bevételének 41%-a esett külföldi vállalatokra, a többi 15 hazai tűzbiztosító között oszlott meg. Végül jégkárbiztosításban 23%-ot tett ki a külföldi vállalatok részesedése. Figyelembe kell venni azonban azt, hogy egyes belföldi vállalatok részvényeinek a többsége külföldi biztosítótársaságok tulajdonában van és hogy a biztosítási üzletből a nyereség jelentékeny része viszontbiztosítás útján külföldre vándorol. Ez a kiesés összegszerűen nem állapítható meg, azonban kétségtelen, hogy viszontbiztosítási mérlegünk passziv. Az 1914. évben fentközölt kimutatás szerint összesen 64 biztosító vállalat működött. A Csonka-Magyarországon működő biztosító vállalatok száma ezidőszerint már 89 és pedig 44 hazai és 45 külföldi vállalat. Ez az emelkedés túlnyomólag a tanácsköztársaság bukása utáni időre esik. Ezt a túlprodukciót, mely mindenképen egészségtelen viszonyokat teremt, az ország gazdasági helyzete legkevésbbé sem indokolja. Ez ellen tehát az állami felügyelet megszervezésével védekezniük kell.
Az állami felügyelet állampénzügyi szempontból is nagyjelentőségű. A Magyarországon működő külföldi biztosítótársaságok között vannak olyanok, amelyek itt igen nagy ügyleteket kötnek, de mérlegeikben kevés vagy épen semmi nyereséget sem mutatnak ki és így az adózás alól teljesen kibújnak. Vannak olyan külföldi biztosítótársaságok is, amelyek egyáltalában sem ügynökséget, sem fióktelepet nem létesítenek és így az adóztatás szempontjából hazai törvényeink egyáltalán nem képesek őket elérni. Ugyanez áll a biztosító vállalatok által a kötvények és díjnyugták után beszolgáltatandó illetékek tekintetében is és így túlzás nélkül állítható, hogy felügyelet hiányában az államkincstárt az említett okokból súlyos károsodás éri.
De igen nagy fontossága van a materiális állami felügyeletnek a biztosítottak szempontjából is. A publicitási és normatív rendszer a biztosítástechnikai ismeretekkel nem rendelkező publikumot a különböző vállalatok bonitása és versenyképessége tekintetében csak nagyon hiányosan világosítja fel. Különösen fontos ez a szempont az életbiztosításnál, ahol évtizedekre, sőt egész emberéletre kötött szerződésről van szó. Ha ugyanis az életbiztosítási vállalat összeomlik, a biztosítottak gyakran pótolhatatlan veszteséget szenvednek azáltal, hogy időközben előrehaladot koruk vagy megrongált egészségük miatt életbiztosítási szerződésüket más vállalatnál megújítani esetleg már nem lehet, eltekintve attól, hogy ily esetekben a biztosított részére nem ritkán egy egész élet megtakarítása vész el. Ezzel magyarázható az, hogy több állam törvényhozása az életbiztosító intézeteket szigorúbb felügyelet alá helyezi, mint az egyéb biztosító vállalatokat. Ugyancsak a biztosítottak érdeke kívánja meg, hogy a biztosító intézetek által kezelt tőkék biztos értékekbe fektettessenek és a belföldön helyeztessenek el, miáltal azok a hazai hiteléletet táplálják.
A 4. § azt az igen gyakran előforduló esetet szabályozza, amikor belföldön lakó személy belföldön fiókteleppel, képviselettel vagy ügynökséggel nem bíró külföldi biztosítási vállalatokkal köt, illetőleg ily vállalat részére közvetít biztosítási ügyleteket. Ily ügyletek kötésétől, illetőleg közvetítésétől senkit sem lehet eltiltani. De különben is ily tilalom közgazdasági szempontból esetleg hátrányos is lehetne, mivel a biztosításnak vannak olyan fajai, amelyekkel belföldön működő biztosítási vállalatok egyáltalán nem foglalkoznak. A § célja az, hogy az így kötött, illetőleg közvetített ügyletek az állami illeték kirovása alól ki ne bujhassanak, másrészt hogy az olyan külföldi biztosítási vállalatok vagy magánegyének, melyek, illetőleg kik Magyarországon a szóbanlevő ügyleteket nem szórványosan, hanem üzletszerűleg kötik, illetőleg közvetítik, kényszeríthetők legyenek arra, hogy a belföldön cégüket bejegyeztessék.
E § lehetővé teszi, hogy a bajba jutott vállalat a csődnyitás káros következményeitől meneküljön. Az eljárást a felügyelő hatóság az adott helyzethez képest fogja alkalmazni. Oly esetekben, amikor arra feltétlenül szükség van, a felszámolás elrendelése lehet helyén. Lehetséges viszont, hogy valamely vállalat díjtartalékának oly része hiányzik, hogy indokolt a vállalat kötelezettségeit leszállítani. Ez utóbbi tekintetben a javaslat a több állam törvényhozása által elfogadott 1870-72. évi angol törvényeknek megfelelően a leszállítást csupán az életbiztosítási üzletnél engedi meg.
Pénzünk nagymérvű elértéktelenedése és különösen a trianoni békeszerződésnek ide vonatkozó határozataiból eredő helyzet mindazoknak a magyar adósoknak vagyoni viszonyaiban, akiknek aranyra vagy külföldi pénzértékre szóló vagy valorizáció alá eső adóssága van valamely külföldi hitelezővel szemben, lényeges rosszabbodást idézett elő. Sok esetben ezidőszerint ennek a rosszabbodásnak a mértéke meg sem állapítható, többek között azért sem, mert a békeszerződésnek illető határozatai nincsenek még végrehajtva és mert az adós ma még maga sem tudja, vajjon valamely tartozása valorizáció alá fog-e esni vagy sem. Ezek a körülmények jogi szabályozás nélkül zavarokat idézhettek volna elő azon csődjogi és büntetőjogi következmények tekintetében, amelyeket a köztörvények a vagyoni helyzet megrosszabbodása, a megrosszabbodott vagyoni helyzet fel nem tárása, a csődkérés elmulasztása, a mérleg nem helyes elkészítése esetén az adóssal és a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok igazgatósági és felügyelőbizottsági tagjaival szemben megállapítanak. Ezeknek a közhitelre visszaható következményeknek elkerülése végett a 3430 922. ME sz. rendelet kimondja, hogy azok a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok, amelyeknek székhelye Magyarország területén van, feljogosíttatnak arra, hogy az 1918. október 31-ike - biztosítótársaságok 1919. december 31-ike - előtt keletkezett és aranyra, külföldi pénzértékre szóló, valamint az olyan követeléseiket és tartozásaikat, amelyek valorizáció alá esnek vagy eshetnek, ha ezeket a Pénzintézeti Központnál a rendeletben megállapított záros határidő alatt bejelentik, a mérlegben és a közgyűlési előterjesztésekben a tartozás keletkezésének időpontjában fennállott árfolyamon vehetik számításba. Ennek következtében az ekkép elkészített mérleg adatait a részvénytársaságok és szövetkezetek igazgatóságának terhére meghatározott kötelezettségek megállapításánál irányadónak kell venni.
