A római jogi rendszer szerint a (házi) állatokkal való kereskedést tárgyazó ügyletek általában ugyanazok alá a szabályok alá esnek, mint bármely más dolog eladására, illetőleg vételére vonatkozó ügyletek. Az eladó e rendszer szerint a vevővel szemben az eladott állat minden lényeges rejtett hibájáért szavatol, amely értékét vagy használhatóságát megszünteti vagy jelentékeny mértékben csökkenti. Hogy a hiba vagy hiány jelentékeny-e, ezt a bíró esetenkint dönti el; azt pedig, hogy az állított szavatossági hiány az állatban tényleg megvan s hogy az benne már az eladáskor megvolt, a vevő köteles bizonyítani. Az általános elveknek megfelelően a vevő e rendszer szerint választásához képest szavatossági hiány esetében a vétel felbontását vagy árleszállítást kívánhat. A német jogi rendszer értelmében az eladó törvénynél fogva csak bizonyos kimerítően (taxative) meghatározott hibákért (úgynevezett főhibák) szavatol és ezekért is csak abban az esetben, ha a törvényben megszabott rövid időn (úgynevezett szavatossági időn) belül mutatkoznak; ha azonban a főhiba a megszabott időben mutatkozik, az ellenkező bebizonyításáig az a vélelem, hogy a hiba már a szavatosságra döntő időpontban (melyben a veszély a vevőre átszállt) megvolt. A vevőt szabály szerint csak az ügylet felbontására való jog illeti meg, de árleszállítást - legalább rendszerint - nem kérhet. A vegyes rendszer, amelyet különösen az osztrák polgári törvénykönyv tett magáévá, lényegében nem más, mint a római jogi rendszer, azzal az eltéréssel, hogy a vevő érdekében a bizonyítás terhe elhárítása, illetőleg megkönnyítése végett vélelmet állít fel arra, hogy a hiba már az átadáskor megvolt, még pedig vagy csupán a hibáknak leggyakrabban előforduló azokra a nemeire nézve, amelyek egyszersmind a legfontosabbak, az úgynevezett főhibákra, vagy pedig bármely más hibára, de csak akkor, ha az állat az átadás után rövid időn belül (24 óra, 8 nap) megbetegszik vagy elhull (úgynevezett Nachkrankheiten).
E vélelem tehát nem azt jelenti, hogy a főhibák tekintetében az eladó csak a vélelmi időszakon belül szavatolna, hanem ellenkezőleg azt, hogy az eladó a hibákért a vélelmi időszak eltelte után is szavatol ugyan, csakhogy ekkor már a vevő mellett nem szól a vélelem, hanem ő bizonyítani köteles, hogy a betegség már az átadás időpontjában megvolt. A vegyes rendszer egyfelől igazságos, mert nem korlátozza az eladó szavatossági kötelezettségét csupán a főhibákra, másfelől kielégíti a jogbiztonság és a gyakorlati élet követelményeit is, mert leggyakrabban előforduló, leglényegesebb hibák (az úgynevezett főhibák) tekintetében törvényes vélelem felállításával megkönnyíti a vevő perbeli helyzetét. Ezek a szempontok voltak a javaslatra irányadók, amidőn az állatszavatosságot rendező említett rendszerek közül a vegyes rendszert fogadta el alapul, amely lényegileg mai bírói gyakorlatunkban is érvényesül, de ennek a rendszernek fent ismertetett alakját több irányban módosítja avégett, hogy a vevő és az eladó érdekét a lehetőséghez képest méltányosan kiegyenlítő megoldást létesitsen.
A vegyes rendszer a szavatosságot kiterjeszti a főhibák tekintetében is a vélelmi időszakon túl egészen az elévülési idő lejártáig s ezáltal az eladót felelőssé teszi a vélelmi időszakon túl felismert hibákért akkor, ha a vevő tudja bizonyítani, hogy a hiba már az átadás idejében megvolt. A vegyes rendszer értelmében tehát az eladó az elévülési időnek rendszerint szintén hat hónapban megállapított tartalma folytán hat hónapig szavatol nemcsak a főhibák közé nem tartozó hibákért, hanem a főhibákért is. Ez a hosszú szavatossági idő az állatforgalom érdekeinek, különösen pedig Magyarország gazdasági viszonyainak nem felel meg: ilyen hosszú időn át nem lehet az eladó felelősségét függőben tartani, hanem rövidebb szavatossági időt szükséges megállapítani, még pedig nem csupán a főhibákra vonatkozóan, hanem az ezek körén kívül eső ama súlyosabb hibák tekintetében is, amelyekre a javaslat a törvényes szavatosságot szintén megállapítja. Ezt az egységes szavatossági időt a javaslat a szakkörök véleményére támaszkodva, az állat átadásától számított hat hétben véli megállapítandónak, ami megfelel különösen a német polgári törvénykönyv, valamint az osztrák polgári törvénykönyv, illetőleg az ezt módosító harmadik résznovella álláspontjának is.
Az említett szempont irányadó az elévülési időre, vagyis arra az időre is, amely a vevőnek nyitva áll avégett, hogy a szavatossági időn belül jelentkezett hibából folyólag a törvényben biztosított jogait az eladó ellen bíróilag érvényesíthesse. Ez az idő tehát szintén nem lehet túlságosan hosszú; bár nem helyes az sem, hogy az elévülési idő a szavatossági idővel egyenlő hosszú legyen (mint az osztrák jogban). Lehetséges ugyanis, hogy a vevő a szavatossági hibát - legyen az akár szavatossági főhiba, akár egyéb törvényes szavatossági hiba - csak a szavatossági idő utolsó napján ismeri fel; ily esetben egyfelől méltánytalan lenne őt a szavatosságon alapuló követeléstől csupán azért elütni, mert nem állott módjában bíróilag azt érvényesíteni, másfelől az ilyen szabályozás azért sem lenne célszerű, mert a felek barátságos úton is megegyezhetnek és a pert elkerülik akkor, ha a vevőnek a szavatossági idő eltelte után is van meg bizonyos idő rendelkezésére avégett, hogy az ügyet bírói útra terelje. Helyesebb tehát az oly szabályozás, amelyet a német polgári törvénykönyv követ, amely az elévülési időt a szavatossági időnél valamivel hosszabb tartamban szabja meg; sokkal hosszabb tartam azonban nem célszerű, mert elhúzná a felmerült viták gyors elintézését s így ismét jogbizonytalanságra vezetne. Különösen ez a szempont indította a javaslatot arra, hogy a német polgári törvénykönyvvel szemben, amely a szavatossági idő eltelte után további hat heti elévülési időt enged, jóval rövidebb, az egységes szavatossági idő elteltétől számítandó 15 napos elévülési időt állapított meg (16. §), úgy hogy a bírói érvényesíthetőség ideje minden törvényes szavatossági hibára vonatkozóan egységes nyolcheti időtartam az állat átadásától.
A javaslat nem szabályozza az állat eladóját vagy cserébeadóját terhelő mindennemű szavatosságnak, hanem csupán magának az állatnak hibáiért vagy egyéb hiányaiért való szavatosságnak a kérdését. Az állatra vonatkozó jognak hiányaiért való szavatosságot tehát a javaslat nem vonja szabályozása körébe. Erre nemcsak azért nincs szükség, mert ingó dolog visszterhes átruházása esetében aránylag ritkábban merül fel a jogért való szavatosság kérdése, hanem azért sem szükséges a szabályozás, mert az e körben felmerülő vitákat az általános jogszabályok alapján is megnyugtatóan el lehet dönteni; különösen a jóhiszemű szerző az itt szóbajöhető azokban az esetekben, amelyekben a nem jogosult egyéntől való szerzés veszélye leginkább fennforog, t. i. a nyilvános vásáron történő vétel esetében rendszerint kellő védelmet fog találni abban a jogszabályban, amely szerint a kereskedő üzleti körében elárusított vagy nyilvános vásáron vett dolog akkor is a jóhiszemű vevő tulajdonába megy át, ha az eladó nem volt a dolog tulajdonosa.
A most érintett körben is csak a háziállatok és csak a mezőgazdaság és állatkereskedés szempontjából kiválóan fontos bizonyos fajú háziállatok hiányaiért való szavatosság kérdését rendezi a javaslat. Amint tehát a vadállatok nem esnek a javaslat szabályozása alá, épúgy a benne nem említett állatok, pl. kutyák, macskák, szárnyasok sem, úgy hogy ez állatok tekintetében a szavatosságra vonatkozó általános jogszabályok maradnak irányadók.
Amiért az eladó szavatol, az az állatnak hiba- és hiánymentessége. Hiba alatt az oly (pozitív) hibát, vagyis az állatnak a rendes állapotától eltérő olyan tulajdonságát kell érteni, amely az értékét vagy rendeltetésének megfelelő használhatóságát elenyészeti vagy számbavehetően csökkenti. Ellenben a kikötött pozitív- vagy negatív tulajdonságoknak meg nem létét a javaslat „hiány”-nak említi. Míg a kikötött tulajdonság hiányaiért az említett fogalmi meghatározásból folyóan arra tekintet nélkül szavatol az eladó, hogy érinti-e az az állat értékét vagy használhatóságát s ha igen, mennyiben, addig kikötés hiányában az eladó szavatossága szempontjából csak olyan hiba jön tekintetbe, amely az állat értékére vagy rendeltetésszerű használatára számbavehető befolyással van, vagyis amely lényeges. Az állat rendeltetését elsősorban a felek akarata határozza meg, amennyiben ezt nem lehet megállapítani, a közfelfogás irányadó. Ellenben az állat bizonyos tulajdonságára irányuló kikötéseknek írott szerződéssel kell kifejezettnek lenni és ezt nem lehet következtetni abból, hogy az eladó az állatot bizonyos célra, pl. a lovat cirkuszi mutatványok teljesítésére alkalmasnak vélte; az állatnak puszta felderítése pedig nem elegendő annak a megállapítására, hogy az eladó a törvény rendelkezésén túlmenő szavatosságot akart magára vállalni.
Az állatnak a tényleges átadás időpontjában és nemcsak a szerződés megkötésekor kell a javaslat szerint hibamentesnek lennie (2. §); tehát az eladó azért is szavatol, hogy az állatban a szerződés megkötése és a tényleges átadás, illetőleg az elküldés közötti időben sem támad valami szavatossági hiba. A szavatosság továbbá nem feltételezi az eladó vétkességét, tehát akkor is beáll, ha a híba bekövetkezésében az eladó nem vétkes. A forgalom érdeke megköveteli, hogy a vevő feltétlenül megbízhassék az eladó ama kijelentésében, hogy a dolog hibátlan és hogy az eladó minden körülmények között feleljen oly hibákért, amelyektől a vevő a közfelfogás szerint jogosítva volt az állatot mentesnek feltételezni.
A szavatosság a javaslat szerint azt terheli, aki állatot „elad”. Eladó az, aki az ügyletet megköti, ha csak kifejezetten ki nem jelenti, hogy az ügyletet nem a maga, hanem másnak a részére köti, vagyis pusztán meghatalmazottként jár el; ebben az esetben ugyanis az eladó nem ő, hanem meghatalmazója. Minthogy az állat eladási ügyletét rendszerint maga a tulajdonos szokta megkötni, a tulajdonost a szavatosság általában már a jelen § szóhangzata szerint is terheli. De nem is lenne helyes kizárni a tulajdonos felelősségét pusztán annak a ténynek a következményeként, hogy az ügyletet nem ő, hanem más kötötte meg. Ily szabályozás a legnagyobb visszaélésekre vezethetne annak folytán, hogy a tulajdonosnak nem kellene egyebet tenni, mint az állat tulajdonát színlegesen oly egyénre átruházni, akivel szemben vagyontalansága, ismeretlen tartózkodása vagy egyéb ok miatt a vevőnek nem állana módjában a szavatosságból eredő jogigényeit érvényesíteni. A javaslat értelmében az eladott állat kétségtelen tulajdonosát a szavatosságból eredő következmények mindenesetre terhelik még akkor is, ha tényleg az ügyletet nem maga a tulajdonos köti meg. Így különösen az, akinek nevére a marhalevél ki van állítva, nem háríthatja el a szavatosságból eredő következményeket, arra hivatkozással, hogy ő nem tulajdonosa az eladott állatnak. Ennek az álláspontnak különös gyakorlati jelentősége van a szóbanlevő ügyletek tekintetében érdekelt gazdatársadalomban gyakran előforduló oly esetekben, amidőn a férj a feleségének tulajdonában álló állatot adja el.
A főelv az, hogy miként az adásvételi ügyletből eredő kölcsönös jogok és kötelezettségek tekintetében elsősorban a felek akarata irányadó, azonképen az eladót az eladott állat hiba- vagy hiánymentessége tekintetében terhelő szavatosságot általában s annak terjedelmét és előfeltételeit is elsősorban a felek állapítják meg. A törvénynek az állatért való szavatosságot megállapító rendelkezései tehát szerződést pótló természetűek, mert alkalmazásukra csak annyiban kerül sor, amennyiben a felek érvényesen másként nem állapodtak meg. A törvényes szavatosságot két irányban lehet szerződéssel módosítani: egyfelől ki lehet terjeszteni a 2. §-ban nem említett hibákra és hiányokra, másfelől ki lehet zárni vagy korlátolni a 2. §-ban felsorolt szavatossági hibák tekintetében is. A szavatosság kizárásának lehetőségét kiváltképen a külföldre történő eladásokra tekintettel látszott szükségesnek biztosítani, annálfogva, hogy itt a belföldi, többnyire kisgazda eladónak nem állván módjában a külföldi vevőt a szavatossági idő tartama alatt kellőképen ellenőrizni, gyakran az ezen idő alatt a vevő hibájából előálló hibáknak is ő vallja kárát annak folytán, hogy a bizonyítás nehézsége miatt kétséges kimenetelű pert elkerülendő, inkább visszaveszi az állatot vagy visszatéríti a vételár egy részét.
A felek szerződési szabadságának azonban kettős korlátot szab a javaslat, egy formáit és egy anyagi természetűt. Az előbbi vonatkozik arra, hogy a szavatosságnak törvényben megszabott terjedelmét csak írott szerződéssel lehet módosítani, amit már az is indokol, hogy az ily ügyleteknél a felek egyike többnyire a forgalmi életben kevésbbé járatos egyének sorából kerül ki. A másik korlátozás abban a rendelkezésben van (15. §), amelynek értelmében hatálytalan az eladó szavatosságát kizáró vagy korlátozó kikötés, ha az eladó az állat hibáját a vevő előtt csalárdul elhallgatta. Csalárd elhallgatásról csak akkor lehet szó, ha az eladó nemcsak annyit tud, hogy az állat hibás, hanem tisztában van annak a jelentőségével is, amelyet egyfelől a közfelfogás hibának tulajdonít, másfelől pedig, amellyel a hiba a vevő szempontjából bír, s ehhez képest azt is tudja, hogy a vevő nem kötné meg az ügyletet, ha a hibát ismerné. Ennélfogva nem lehet csalárd elhallgatást már azon az alapon megállapítani, hogy az eladónak a forgalomban megkívánt általános gondossággal tudnia kellett a hiba fennállásáról; csak a hibának megtévesztési szándékkal történt elhallgatása tekinthető csalárdnak.
A javaslat a hibák természetéhez képest a törvényes szavatosságának két faját különbözteti meg. Még pedig a főhibákért (ú. n. törvényes szavatossági főhiba) való szavatosságot és a főhibák sorába nem tartozó egyéb hibákért (ú. n. törvényes szavatossági hiba) való szavatosságot.
A javaslat a vevő terhére az értesítési kötelezettséget állapítja meg anélkül azonban, hogy elzárná őt attól, hogy a hibát a hatósági állatorvosi vizsgálat útján maga állapítsa meg. Ehhez képest a vevő a vélelem kedvezményében csak akkor részesül, ha a javaslatban megszabott értesítést vagy egyéb cselekményeket teljesíti. Minthogy a bajt az esetek túlnyomó többségében csak a vélelmi időszak végén szokták felismerni, a javaslat az értesítést a vélelmi időszakkal hozza kapcsolatba, úgy hogy az értesítést legkésőbb a vélelmi időszak lejártától számított három nap alatt kell teljesíteni, ami azért méltányos, mert a baj esetleg csak a vélelmi időszak utolsó pillanatában mutatkozhatik. A vevő nem köteles tehát a hibáról annak felfedezése után nyomban értesíteni az eladót, ami viszont gyakorlati szempontból, t. i. a perek megelőzése céljából mutatkozik helyesnek, minthogy annak a megállapítása, hogy a vevő mikor ismerte fel a szavatossági hibát, legtöbbször hosszadalmas bizonyítási eljárást tenne szükségessé, sok esetben pedig lehetetlen lenne. Másként áll a dolog, ha az állat még a vélelmi időszak eltelte előtt elhull vagy levágják. Ebben az esetben ugyanis a baj boncolás útján azonnal megállapítható, másrészt az értékesítés késleltetése az eladót megfosztaná az ellenbizonyítás lehetőségétől. Ily esetben tehát a javaslat nem engedi meg a vevőnek, hogy az értesítést a vélelmi időszak lejártáig elhalaszthassa, hanem megköveteli, hogy az eladót már az állat elhullásától vagy le ölésétől számított három nap alatt értesítse.
Az értesítéssel célzott jogfenntartásához az eladó távollétében elegendő, ha a vevő az értesítést részére elküldi vagy a községi előljáróságnak bejelenteni, mely utóbbi esetben természetesen a községi előljáróságnak lesz majd kötelessége az értesítésnek az eladóhoz juttatásáról gondoskodni. Az értesítő irat elvesztésének vagy késedelmes érkezésének a veszélyét az eladó viseli. A dolog természetének felel meg a 3. § 3. bekezdése, amely az értesítéssel a jogfenntartás szempontjából egyenlő hatályúnak nyilvánítja a keresetindítást, a perbehívást s az előzetes bizonyítási eljárás kérését.
Annak a kérdésnek az eldöntésében, hogy a kellő időben értesítés elmulasztásának mi legyen a jogkövetkezménye, a javaslatot az a szempont vezette, hogy a szavatossági jog elvesztését fűzi ehhez a mulasztáshoz méltánytalan súlyos terhet s a mulasztással arányban nem álló jogkövetkezményt hárítana a tapasztalatlan vevőre, akivel járatlanságánál fogva könnyebben megeshetik, hogy az értesítést kellő időben elmulasztja. Ezért elégségesnek találta a javaslat nem a szavatossági jognak, hanem csak a vélelemből folyó előnynek elvesztését állapítani meg, kivéve ha az eladó a hibát a vevő előtt csalárdul elhallgatta. Sőt ebben az esetben a javaslat az eladót nemcsak a főhibák s nem is csak a 2. § 2. pontja alá eső törvényes szavatossági hibák miatt teszi felelőssé, hanem egyéb hibák miatt is, még pedig nemcsak akkor, ha a törvényes hat heti szavatossági időn belül következnek be, hanem akkor is, ha ezen az időn túl jelentkeznek. A javaslat ugyanis úgy találta, hogy bármennyire fontos érdek is a jogviták gyors elintézése, az erkölcsi szempontot mégsem lehet ennek alárendelni. Már pedig nemcsak a jogérzést, hanem az erkölcsöt is sértené, ha a törvénynek a szavatosságot korlátozó rendelkezésére az ilyen csalárd eladó is hivatkozhatnék.
A törvényes szavatossági időt a javaslat az általános indokolásban említett szempontok figyelembevételével hat hétben szabja meg. Tekintve azt, hogy az eladó szavatossága az állat átadásának időpontjára vonatkozik, a hat heti szavatossági idő is a tényleges átadástól folyik, még pedig az általános jogelveknek megfelelően akként, hogy a tényleges átadás napja a hat heti időbe nem számíttatik be, hanem az idő csak az átadást követő nappal veszi kezdetét.
Miként a javaslatnak magára a szavatosság terjedelmére és előfeltételeire vonatkozó rendelkezései, épúgy a szavatosságnak törvényes ideje is a felek rendelkezésével megváltoztatható, meghosszabbítható vagy megrövidíthető. Hogy a javaslat ehhez is írott szerződést kíván, nemcsak abban találja indokát, hogy a szóbeli megállapodás igazolása esetleg nehézségekbe ütközhetnék, hanem abban a törekvésben is, hogy a gazdaközönség hátrányára a szavatossági idő tekintetében vissza ne éljenek.
Jóllehet a szavatosság nincs fogalmilag a „rejtett” hibára szorítva, az eladó nem szavatol oly hiba miatt, amelyet a vevő a szerződés megkötésekor ismert. Ez akkor is áll, ha a kikötött tulajdonság hiányáról volt a vevőnek tudomása. Az állat tulajdonságaira vonatkozó kikötés hiányában továbbá az eladó rendszerint olyan hiba miatt sem szavatol, amelyet a vevő közönséges figyelem mellett felismerhetett volna; fel kell tenni ugyanis a vevőről azt, hogy a szerződés közönséges figyelem mellett felismerhetett volna; fel kell tenni ugyanis a vevőről azt, hogy a szerződés megkötésekor e közönséges figyelmet kifejti s ehhez képest felismeri az állatnak oly hibáit, amelyet különleges szakértelem nélkül is bárki fel tud ismerni. A kikötött tulajdonságért való szavatosság azonban nincs ezen az alapon kizárva, mert ily kikötés esetében a vevő jogosítva van megbízni az eladó szavában és nem köteles annak vizsgálatába bocsátkozni, hogy az eladónak az állat tulajdonságára vagy hibátlanságára vonatkozó előadása megfelel-e a valóságnak. A dolog természetéből folyik továbbá, hogy fennáll az eladó szavatossága - még pedig nem csupán a kikötött tulajdonság, hanem a törvényes szavatossági hibák tekintetében is - jóllehet a hibákat a vevő kellő gondosság mellett felismerhette volna akkor, ha a dolog hibátlanságáért jótállott, valamint akkor is, ha a hibát csalárdul elhallgatta.
E § a 14. §-szal kapcsolatban meghatározza azokat a jogokat, amelyeket a vevő a szavatosság alapján az eladó ellen érvényesíthet. E jogok közül a 6. § első bekezdésében említett jog mindig megilleti a vevőt, ha szavatossági hiba van, míg a § második bekezdésében, úgyszintén a 14. §-ban meghatározott jogok csak a törvényben megszabott különleges tényállás fennforgása esetében.
A § a vétel felbontására vonatkozó jogot biztosítja, míg az árleszállítás iránti követelést egészen kizárja. Az árleszállítási követelés megengedése az eladó rovására elkövethető számos visszaélésnek lehetne kútforrása annálfogva, hogy azok a becslések, amelyeket ez árleszállítási követelés érvényesítése minden esetben szükségessé tesz, a köztapasztalat szerint élő állatoknál nagyon ingadozók és bizonytalanok, ami bizonytalanná tenné maguknak az árleszállítási pereknek kimenetelét is. Sokszor a vevő, kiváltképen ha szakértő, felismeri a hiányt a vételkor s éppen erre tekintettel alacsonyabb vételárt köt ki; mégis utóbb, ha ez az eljárása nem bizonyítható, újabb árleengedésre kényszeríthetné az eladót s így az állat megtartásával vagy esetleg magasabb áron továbbadásával kétszeresen is nyerészkedhetnék.
Ha a vétel tárgya csak faj (nem) szerint van meghatározva, a javaslat a vevőnek a vétel felbontása helyett választásához képest annak a követelését biztosítja, hogy az eladó a szavatossági hibában szenvedő állat helyett hibátlan állatot szolgáltasson. E jog voltaképen nem egyéb, mint a szerződés teljesítésének követelése. Ehhez képest fajlagos vétel esetében az eladót terhelő szavatosság alapján választásához képest három különböző jog illeti meg a vevőt, ú. m.: 1. a vétel felbontásának a követelése; 2. a hibás helyett hibátlan állat szolgáltatásának követelése; 3. a 14. § alapján kártérítés követelése. Önként értetődik, hogy valamint a szavatosságból eredő követelések általában, úgy a hibátlan állat szolgáltatására vonatkozó követelés is független az eladó vétkességétől.
Hogy a vevő a fajlagos vétel tekintetében biztosított eme joggal az eladó hátránya vissza ne élhessen, a javaslat egyfelől szükségesnek vélte hangsúlyozni az általános jogelvekből is folyó azt a tételt, hogy az eladó a hibás állat helyett ugyanabból a fajból (nemből) csak középfajú és középminőségű állatot köteles szolgáltatni, másfelől, tekintettel arra, hogy a felmerült eset egyedi körülményeinek különbözősége folytán nem látszik helyesnek e kérdésben mindenesetre irányadóul szolgáló általános szabályt felállítani, szükségesnek találta módot nyujtani arra, hogy a felek megegyezésének hiányában a bíró az elvtől eltérően is rendezhesse a felek között a jogviszonyt. Így indokolt lehet fajvétel esetében is útját vágni a vevő ama követelésének, hogy az eladó más állatot szolgáltasson, ha az eladó eladására szánt állattal abból a fajból nem rendelkezvén, arra kényszerülne, hogy tenyésztésre szánt állattal pótolja az eladott hibás állatot, ami az állattenyésztés szempontjából esetleg nem kívánatos következményeket vonhatna maga után.
Végül a most említett jogok helyett a 14. § még egy jogot, t. i. a nemteljesítés miatti kártérítő követelést is biztosítja a vevőnek, még pedig tekintet nélkül arra, hogy az eladott állat egyedileg vagy fajilag van-e meghatározva, valamint tekintet nélkül arra, hogy főhibáról vagy egyéb törvényes szavatossági hibáról van szó, de csak akkor, ha az eladó a meglévő hibát előtte csalárdul elhallgatta, vagy ha a hiba fenn nem állásáért vagy az állat hibátlan voltáért jótállott, vagy végül az állatnak valamely kikötött tulajdonsága hiányzik, vagyis ugyanazokban az esetekben, amelyekben a 4. § felelőssé teszi az eladót, jóllehet a vevő a fennforgó hibát vagy hiányt közönséges figyelem mellett felismerhette volna. Az eladó e súlyosabb felelősségét az első esetben az ő doulusa, a második és harmadik esetben pedig az indokolja, hogy a dolog valamely tulajdonsága, illetőleg hibátlan volta tekintetében tett külön igéret a garanciavállalás minőségével bír, amelynek alapján az eladónak feltétlenül felelnie kell azért, hogy a dolog a kikötött pozitív vagy negatív tulajdonsággal bír vagy nem bír.
Az említett jogok - amennyiben a 6. § második bekezdésében, illetőleg a 14. §-ban említett feltételek fennállanak - a vevőt vagylagosan illetik meg, a vevőt a szóban levő jogok tekintetében nem illeti meg az ú. n. jus variandi. Ez indokát abban találja, hogy a már választott jogtól való utólagos eltérésnek kiváltképen az árleszállítási követelésre tekintettel lenne csak gyakorlati jelentősége, ezt azonban a javaslat a vevőnek nem biztosítja.
Eltér a § az általános jogszabályoktól annyiban, hogy nem kötelezi feltétlenül a vevőt azoknak a hasznoknak a kiadására, amelyeket kellő gondosság kifejtésével húzhatott volna, minthogy a szavatossági hibában szenvedő beteg állat használata többnyire nehézséggel, sőt veszéllyel is jár s így ellenkeznék a méltányossággal a vevőt arra kötelezni, hogy az eladó érdekében, akinek javára az állat időközi hasznai a vétel felbontásánál számbavétetnek, ennek a nehézségnek és veszélynek magát kitegye. Ezért a javaslat - annak kiemelésével, hogy az állat szaporulatát az eladó mindenesetre köteles kiadni - a vevőt a tényleg húzott hasznokon felül csupán annyiban kötelezi az időközi hasznok megtérítésére, amennyiben az állatnak veszély és nehézség nélkül hasznát vehette volna. A javaslat a jogbizonytalanság elkerülése és a vevő méltányos érdekének kielégítése végett kimondja, hogy a vétel felbontása esetében a vevő a felsorolt költségeknek megtérítését az eladótól feltétlenül követelheti.
Ami különösen a tartási költséget illeti, amelyet joggyakorlatunk az állat hasznaival rendszerint kiegyenlítettnek tekint (v. ö. a bpesti Tábla 1915. évi november 12. napján P. IV. 10,302/1915. sz. alatt kelt ítéletét, Magánjogi Döntvénytár X. kötet 28. I.). a javaslat figyelemmel arra, hogy ennek az álláspontnak minden esetben érvényre juttatása a vevőre méltánytalan lehet annak folytán, hogy a hibás állat tartása esetleg többe kerül, mint amennyi hasznot az állat nyujt, szükségesnek vélte ráutalni arra, hogy az eladó általában nem tagadhatja meg a tartási költség megtérítését azon az alapon, hogy a vevő az állatnak hasznát vette vagy vehette volna, hanem csak arra van jogosítva, hogy a 7. § negyedik bekezdése értelmében a haszonnak megtérítésére irányuló követelését beszámíthassa a tartási költség megtérítésére vonatkozó tartozásba.
A vevőnek és az eladónak a vétel felbontásából eredő említett kölcsönös kötelezettségeket egyidejűen, a viszonos szolgáltatásokra vonatkozó szabályok szerint kell teljesíteniök.
Hogy a vétel felbontását nem lehet kizárni akkor, ha az állat véletlen folytán elpusztul, az általános jogszabályokból következik. A 9. § első bekezdése tehát, amely szerint a vevő ily esetben a vétel felbontásából kifolyóan csak az állatnak netán fennmaradt használható részét, illetőleg e rész értékét köteles visszaszolgáltatni, összhangban van az általános jogszabályokkal s inkább csak annak kétségtelenné tétele érdekében vétetett fel, hogy az állat elpusztulása ilyen esetben sem mentheti fel a vevőt a használható részek őrzése, illetőleg értékesítése tekintetében a gondosság kötelessége alól. Az alapul szolgáló gondolat azonosságánál fogva a javaslat e szabályt arra az esetre is kiterjeszti, midőn az állatot a vétel felbontása előtt hatósági intézkedésre ölték le, vagy pedig az a rajta hatósági intézkedésre végzett védőoltás következtében hullott el. De még kevésbbé tartotta a javaslat kizárhatónak a vétel felbontását abban az esetben, ha az állat elpusztulását nem valami véletlenül előállott külső körülmény vagy a hatóság beavatkozása idézte elő, hanem az állatban benne lévő szavatossági hiba okozta. Kétség eloszlatása végett a javaslat szükségesnek tartotta annak kiemelését, hogy a 9. § első bekezdésében felsorolt, ismét részletezett esetekben is a leölt vagy elhullt állatért esetleg járó kártalanítás összege az eladót illeti meg, aminek folytán ezt az összeget az eladó az általa visszatérítendő vételárból levonhatja, még pedig abban az esetben is, ha esetleg a kártalanításhoz való jog a vevő hibája folytán elenyészett. Áll ez a vevőnek úgy a hatóságtól, mint szerződés, pl. biztosítási szerződés alapján járó kártalanítás tekintetében is.
Ha az állat visszaadását a vevő maga tette lehetetlenné pl. azáltal, hogy az állatot leölette vagy elidegenítette, az általános jogszabályok értelmében köteles lenne az eladónak ebből előálló kárát megtéríteni. Ily messzemenő felelősség azonban az állatkereskedés érdekeinek nem felelne meg, mert túlságosan sujtaná a vevőt oly esetben, midőn az állat visszaadását oly rendelkezésével tette lehetetlenné, amely még a szavatossági hiba felismerése előtt történt vagy azután ugyan, de a rendes gazda gondosságának megfelelt (pl. azért ölette le az állatot, hogy további elértéktelenedésének elejét vegye). A javaslat ezért a 9. § második bekezdésében a vevő felelősségét az állat valóságos értékére, vagyis arra az értékre korlátozza, amellyel az állat a hiány figyelembevételével bírt s ez érték megállapítására irányadónak azt az időpontot jelenti ki, amelyben az állat visszaadását lehetetlenné tévő cselekményt véghezvitték. Arra az esetre azonban, ha a vevő a hiány felismerése után oly cselekményével vagy mulasztásával tette lehetetlenné az állat visszaadását, amely nem felel meg a rendes gazda gondosságának, a javaslat 9. §-ának második bekezdése azt az általános szabályt tartja fenn, hogy a vevő az eladónak az állat értékét meghaladó kárt is, vagyis az állat visszaadása körüli egész értékét köteles megtéríteni.
Gyakran előfordul, hogy egész nyájat vagy több állatot mint együvé tartozót, pl. négyes fogatot adnak el. Ily esetben külön rendelkezés hiányában kétséges lehet, vajjon olyankor, ha az állatok közül csak egyik vagy nehány hiányos, a vétel felbontását csak e hiányos állatra, illetőleg állatokra lehet-e kérni, vagy pedig valamennyi állatra. E kétség eloszlatása végett a 10. § kimondja, hogy a felbontást rendszerint ily esetben is csak a szavatossági hibában szenvedő állatra, illetőleg állatokra lehet követelni, amin az sem változtat, hogy az állatokért összvételár volt kikötve. Ez alól a javaslat csak abban az esetben enged kivételt, ha az ilymódon együvé tartozóként eladott állatok különválasztása a vevőnek vagy az eladónak érdekével ellenkeznék. Kötelezően azonban ily esetre sem rendeli azt, hogy a felbontást az egész vételre ki kell terjeszteni, hanem rábízza arra a félre, akinek érdekével az állatok különválasztása ellenkezik, hogy a felbontásnak az egész vételére kiterjesztését kérje. Ha ez a fél a vevő, tőle függ, hogy a felbontást csak a hiányos állatra vagy a többire nézve is kérje. Ha azonban a vevő a felbontást csak a hiányos állat tekintetében kéri is, az eladó e korlátolt kérelemnek valamennyi eladott állatra kiterjesztését követelheti azzal a hatállyal, hogy ha a vevő erre nem hajlandó, a vétel egészen érintetlen marad.
Ugyancsak megengedi a javaslat a vételnek egészben felbontását akkor is, ha a különválasztás egyébként nem is ellenkeznék a vevő érdekével oly esetben, amidőn az együvé tartozó állatok egyikén-másikán jelentkező hiba ragadós betegség. E rendelkezés közgazdasági indító oka nyilvánvaló lévén, az nem szorul bővebb megokolásra. De fertőző betegség esetében a javaslat még egy különleges rendelkezést is tartalmaz. Jóllehet ugyanis a szavatosság elvileg csak oly hibára terjed ki, amely már az átadáskor megvolt az állatban, a 10. § harmadik bekezdése feljogosítja a vevőt arra, hogy amennyiben a ragadós betegség miatt a vétel felbontását egészen, tehát valamennyi állatra kiterjedően e § első bekezdése alapján nem kívánja is, mégis a felbontást az együttesen megvett állatok közül nemcsak azokra kérhesse, amelyek már az átadáskor betegek voltak, hanem azokra is, amelyekre a betegség a megvett beteg állatokról az átadás után ragadt át. E rendelkezés indoka az, hogy egyfelől a vevőnek érdeke fűződhetik ahhoz, hogy a nem beteg állatok tekintetében az ügylet fennmaradjon, másfelől viszont módot kell nyujtani, hogy az utóbbi megbetegedett állatoktól szabadulhasson. Az általános jogszabályokból következik, hogy ha a vevő kellő gondossága ellenére is megfertőzik a megvett állatok a vevőnek már megvolt állatjait, az eladó a vevőnek ebből előálló kárát megtéríteni köteles.
Az árverésen befolyt összeg az állat helyébe lép, ha tehát a vételt felbontják, az eladó az őt terhelő kötelezettség ellenében követelheti a bírói letétbe helyezett árverési vételár kiadását.
Minthogy azonban az eladónak érdekében állhat, hogy inkább a hibás állatot kapja vissza, mint sem az esetleg potom áron történt árverési eladásból befolyó csekély vételárat, a § második bekezdése szerint az eladó elháríthatja az árverést úgy, hogy a vételárt törvényes kamatával együtt bírói letétbe helyezi.
Az elévülési időt a tv. a szavatossági idő elteltétől számítandó egységes 15 napban szabta meg. Ehhez képest a törvényes szavatosságból eredő jogok bírói érvényesítésére a vevőnek az átadástól nyolc heti időtartam áll rendelkezésre, amely időtartam hosszabb vagy rövidebb is lehet, aszerint, hogy a felek a szavatossági időt vagy az elévülési időt vagy esetleg mind a kettőt szerződéssel a törvényes szavatossági vagy elévülési időtől eltérve meghosszabbították vagy megrövidítették. Az elévülésnek alá van vetve minden követelés, amely az állatszavatosság alapján támasztható; a törvényes főhiba vagy a törvényes szavatossági hiba miatt támasztható követelés éppen úgy, mint a külön kikötött szavatosságon alapuló: a vétel felbontására irányuló követelés éppen úgy, mint az a követelés, hogy az eladó hibátlan állatot szolgáltasson vagy a nemteljesítésből eredő kárt térítse meg. Csak ha az eladó a hiányt - legyen az akár főhiba, akár egyéb törvényes szavatossági hiba - csalárdul elhallgatta, van a szavatosság alapján támasztható követelés, bármire irányul is, e § alól kivéve s a rendes magánjogi (32 évi) elévülésnek alávetve.
Az általános jogszabályok szerint az elévülést kifogás útján sem lehet érvényesíteni. A javaslat a szavatosságból eredő követelések tekintetében e szabály alól a kereskedelmi törvény 349. §-ának példájára kivételt tesz.
Tekintve, hogy a kereskedelmi törvény 346-350. §-ai a kereskedelmi vételre külön rendelkezéseket tartalmaznak arra az esetre, ha a más helyről küldött árú a törvényi vagy a kikötött kellékeknek nem felel meg, külön rendelkezés hiányában kétséges lehetne, vajjon az olyan állatvételi ügyletre, amely kereskedelmi ügylet, a javaslat rendelkezéseit vagy a kereskedelmi törvény rendelkezéseit kell-e alkalmazni. Minthogy a javaslat rendelkezései az állatforgalom érdekeinek is megfelelnek: ezek sérelme nélkül a kereskedelmi vételből folyó szavatosságra is alkalmazhatók.
