Bevezetés. A törvény célja az, hogy szabályozza egyrészt a mérnöki cim viselésének jogosultságát, másrészt minden méltánylandó körülmény figyelembe vételével bizonyos okszerű szabályokat állapítson meg a mérnöki gyakorlat terén s e kérdések rendbentartására a mérnöki kamara intézményének megalkotásával egy az élettel szoros nexusban álló s éppen ezért életképes önkormányzati szervet teremtsen.
A mérnöki cím és gyakorlatjog rendezésére s e célból mérnöki kamara létesítésére irányuló törekvés sem nálunk, sem a külföldön nem új keletű. Hazánkban a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet 1878-ban foglalkozott először e kérdéssel s különböző többszörös szünettel megszakított tárgyalások után több mint két évtizede, 1900-ban jelent meg a kérdés első ízben a nyilvánosság előtt, a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet által előterjesztett konkrét törvénytervezet formájában, megelőzve ezzel a külföld összes államait. 1906-ban a kereskedelmi kormány az újonnan megalakult Országos Középítési Tanácsot bízta meg a törvénytervezet tárgyalásával. A Tanács a tervezetet átdolgozta s 1907-ben az már a törvényhozási tárgyalásra jóformán teljesen elő volt készítve, amikor újabb félreértések s politikai változások a kérdést ismét leszorították a napirendről. Néhány évi szünet után az 1910. év folyamán egy „Országos Műszaki Tanács” megalkotásának s a mérnöki címkérdés e keretben való megoldásának eszméje merült fel - a gyakorlat kérdésének és a mérnöki kamarának teljes kikapcsolásával; s a megoldásra szintén részletes törvénytervezet készült. A közbejött világháború első évei nem voltak alkalmasak a kérdés újabb felszínre hozására, dacára, hogy a háborút közvetlen megelőzőleg (1913-ban) Ausztriában a mérnöki kamara intézményét törvénnyel megalkották s ez a körülmény a magyar mérnökségben is élénk visszhangot keltett. A háború folyamán azonban éppen maga a katonaság volt kénytelen megállapítani azt, hogy a mérnöki címviselés és a mérnöki gyakorlatjog kérdéseinek rendezetlensége mily zavarokra és káros következményekre ad alkalmat s ezért e kérdések rendezésének szükségességét maga a legfőbb hadvezetőség állította újból előtérbe s az ő kedvezményezésének folyományaként történt, hogy a kereskedelemügyi miniszter 1915-ben felhívta az „Országos Középítési Tanács”-ot, hogy a kérdés megoldására újabb javaslatot tegyen. A Tanács erre 1916-ban „Mérnökök és Építészek Rendtartása” címmel egy új törvénytervezetet dolgozott ki, amely a mérnöki címviselés és a gyakorlatjog kérdését ismét a mérnöki kamara intézményének megalkotásával kapcsolatosan kívánta megoldani. E tervezetet a kereskedelmi minisztérium véleménynyilvánítás végett az érdekelt hivatalos és szakköröknek szétküldte. Újabb lökést adott az ügynek az a körülmény, hogy Ausztriában az 1917. év folyamán a mérnöki címviselés kérdését törvényerejű császári rendelettel szabályozták, mire a magyar mérnökség 1917 június havában IV. Károly király véderősége alatt tartott nagygyűlésén sürgette meg a kérdés rendezését. Az „Országos Középítési Tanács” 1916. évi tervezetére beérkezett vélemények alapján az 1918. év nyarán a belügy- és igazságügyminisztériumok előadóinak közvetlen közreműködésével s az említett minisztériumok által készített tervezet felhasználásával hivatalos előadói tervezet készült, amelynek alapján 1918. szeptember hóban az összes érdekelt hivatalos és szakkörök bevonásával egy szakértekezlet s annak albizottsága a kérdést teljes részletességgel letárgyalta. Az albizottság által szükségesnek talált módosítások figyelembevételével még 1918. október végén elkészült módosított előadói tervezet, a közbenjött forradalmi események folytán, újabb tárgyalásra csak az 1920. év folyamán került, amikor is az érdekelt minisztériumok kiküldötteinek bevonásával alakított szövegező bizottság elvégezte a még szükséges utolsó simításokat s megadta a törvényjavaslatnak azt a formát, amelyben azt hivatali elődöm 1920. évi november hó 27-én az akkori nemzetgyűlés elé beterjesztette. A javaslat akkor mint a nemzetgyűlés elé beterjesztette. A javaslat akkor mint a nemzetgyűlés 175. számú irata került a nyilvánosság elé. Hivatali elődömnek ezt a javaslatát a nemzetgyűlés közgazdasági és igazságügyi bizottságai 1921. évi július hó 21-én és 22-én tartott együttes üléseiben letárgyalták, azon többrendbeli kisebb, illetve a 70. §-nál az alábbiakban ismertetendő lényegesebb módosításokat eszközöltek és együttes jelentésüket, amely mint a mult nemzetgyűlés 342. sz. irata látott napvilágot, a nemzetgyűlés elé terjesztették. E jelentés melléklete a „mérnöki rendtartásról” szóló törvényjavaslatnak az említett bizottságok által elfogadott és a nemzetgyűlésnek elfogadására ajánlott új szövege.
A törvényjavaslatnak jelen formája, amelyben az most alkotmányos tárgyalásra az új nemzetgyűlés elé kerül - néhány, a bizottsági tárgyalás után felmerült észrevételt honoráló lényegtelen részlettől eltekintve, amelyekre a részletes indokolásban utalás történik - a legutóbb említett bizottsági szöveggel teljesen megegyezik.
2. A mérnöki cím. A törvényjavaslat intenciója szerint törvényes védelem biztosíttatik úgy a „mérnök”, mint mindazon hasonló címek viselése tekintetében, amelyek valamely technikai főiskola elvégzése vagy azzal egyenlő értékű tanulmányok alapján nyerhetők el. Ily címek: mérnök, építész (építészmérnök, műépítész), gépészmérnök, vegyészmérnök, kohómérnök, bányamérnök, erdőmérnök, közgazdasági mérnök. A mai törvényes helyzet az, hogy a „mérnök”, „építész”, „gépészmérnök”, „vegyészmérnök” és „közgazdasági mérnök” címnek az előírt szigorlatok letétele után való adományozására a király által megerősített és a m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter által közzétett szabályzata alapján egyedül a kir. Józsefműegyetem, a bányamérnöki, kohómérnöki és erdőmérnöki címek adására pedig a selmecbányai erdészeti és bányászati főiskola - szóval az illetékes technikai főiskolák vannak jogosítva. Ennek megfelelően vannak szövegezve az illető oklevelek is: „..... a ránk ruházott hatalomnál fogva mérnöknek (építésznek stb.) elismerjük és valljuk.” Aki tehát ily oklevél vagy azzal elismerten egyenlő értékű okirat birása nélkül nevezi magát mérnöknek, építésznek stb., az nyilván olyan címet használ, amelyhez joga nincs, vagyis az 1879. évi XL. tc. 45. §-ába ütköző kihágást, cimbitorlást követ el. Kifejezetten megállapítja a mérnöki cím jogos használatának eseteit a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1890. május 23-án 22,578. szám alatt kelt rendelete is, amely szintén utal az 1879. évi XL. tc. 45. §-ára, amelynek alapján a mérnöki címet jogosulatlanul használók büntetendők. A címbitorlóknak az az érverése tehát, hogy a mérnöki és építészi címek nem képzettségi fokozat, hanem egy természeténél fogva „szabad foglalkozás” megjelölésére szolgálnak, nem felel meg már a kérdés mai jogi helyzetének sem. De még kevésbé fogadható el ez az érvelés a közérdek általános szempontjából. Közgazdasági életünkben ugyanis a főiskolai képzettségű mérnököknek más a rendeltetése, mint a saját maguk által úgynevezett „gyakorlati mérnököknek”; kívánatos tehát, hogy ez a kétféle anyag a közéletben egymástól már az elnevezésben is megkülönböztethető legyen.
A helyzet közelebbi megvilágítására szolgáljanak a következők: A mérnöki és ezzel rokon oklevelek s ezzel együtt a mérnöki cím jogos használata rendszeres főiskolai tanulságot, ennek megfelelő általános műveltséget s végeredményben az illető szakma munkakörének egyetemes áttekintését jelenti, kapcsolatban az ehhez szükséges közigazgatási alapismeretek megszerzésével. Az ilyen elméleti előképzettségű mérnök az életbe kilépve, a gyakorlatban megszerzett ismereteit öntudatosan képes tanulmányainak összefüggő rendszeres egészének kereteibe beilleszteni. Ennek a képzettségnek a birtokában a főiskola képzettségű mérnöki kar tagjai fegyelmezetten gondolkozó, helyes disztingválni képes öntudatos tényezői - a kiválóbbak pedig hivatott vezérei lehetnek közgazdasági életünknek. Munkásságuk első sorban par excellence szellemi munka: a technikai alkotások koncepciója, megtervezése és megszervezése. Amennyiben ezenkívül még ipari munkásságot is fejtenek ki - (amely munkásságuk azután természetesen az ipari törvények hatálya alá esik) - e munkásságukban is egyetemesebb, tágabb látókörük őket nem a részletmunkás, hanem a szervező és vezető tevékenységre utalja. Amennyiben a mérnöki kar ily irányú szerepének és rendeltetésének tudata a közvéleményben ma még nem domborodhatott ki a föntvázolt határozottsággal és élességgel, annak legfőbb oka az, hogy ma a közvélemény előtt ez a „mérnöki kar” mint külön csoport és tényező még nem kellően ismert, hanem nagyjában összefolyik a másik, önmaga által „gyakorlati mérnök”-nek nevezett egyének csoportjával.
Lássuk ennek a másik csoportnak a képzettségét és képességeit.
E csoport tagjainak képzettsége a legkülönfélébb eredetű s éppen ezért oly élesen körülhatárolt képet nyújtani róla, mint a főiskola képzettségű mérnökökéről, tulajdonképpen nem is lehet. A legnagyobb és legérvényesebb részét ennek a csoportnak az ipariskolát vagy jobbik esetben a felső ipariskolát végzett egyének teszik. Az ily végzettségű egyéneket a most szóban levő „gyakorlati mérnökök” csoportjába egész általánosságban besorozni tulajdonképpen nem is teljesen igazságos dolog, mert ezek között igen sokan vannak, akik helyesen tudnak distingválni és nem nevezik magukat sem mérnököknek, sem építészeknek, hanem legföljebb, ha az arra jogosító vizsgát letették, építőmesternek vagy a gépészeti szakban gépésznek stb., szóval saját jó érzéküket követve, törvényes kényszer nélkül is megmaradnak a képzettségük fokának megfelelő címek és működési kör mellett. De mivel viszont az ily végzettségű egyének közt olyanok is sokan vannak, akik alighogy lerázták az ipariskola porát, sietnek a jóhangzású mérnök és építész címmel magukat felruházni - s természetesen éppen ezek azok, akik ehhez való természetes jogukat lépten-nyomon hirdetik - ezért nem térhetünk ki az elől, hogy ezeknek a képzettségét a főiskolai képzettséggel a helyzet megvilágítása érdekében összehasonlítás tárgyává ne tegyük. Nem akarok részletes tantervi összehasonlításokat tenni, csupán annak megállapítására szorítkozom, hogy a felső ipariskolákba való felvételnek négy középiskola elvégzése az előfeltétele s a felső ipariskola teljes elvégzése általában még a középiskola elvégzésével sem tekintetik mindenben egyenlő értékű főként azért, mert a felső ipariskola tantervében a középiskolák V-VIII. osztályainak általános műveltséget nyujtó tantárgyai csak dióhéjban szerepelhetnek s ezzel szemben a szaktárgyak tanítása a túlnyomó. Viszont, ha a szaktárgyak tanítását azoknak a technikai főiskolákon való tanításával hasonlítjuk össze, azt az illető iskolák eltérő rendeltetéséből természetszerűleg folyó nagy különbséget állapíthatjuk meg, hogy azokat a főiskolákban magasabb szempontoknak megfelelő tudományos alapon s a szakma egészén való egyetemes áttekintést nyujtó módon tanítják, míg az ipariskolákon a gyakorlat és az ipari foganatosítás szempontjai a vezetők. Maguk a felső ipariskolák, amelyek bizonyára elég illetékesek saját növendékeik képzettsége és a technikai munkakörben való szerepköre tekintetében véleményt és ítéletet mondani, e kérdésben való hivatalos megnyilatkozásaik alkalmával elismerik a kétféle képesítés közti lényeges különbséget s a mérnöki cím védelmének jogosultságát.
Meg kell ezek után még emlékeznem arról is, miért használja a törvényjavaslat, amellett, hogy az egyes speciális mérnöki foglalkozási ágak különleges címét is védelemben részesíti, az összes ily foglalkozási ágak közös címéül, mintegy egységes gyüjtőnevéül a „mérnök” szót. Ily egységes gyűjtő megnevezés használatát megokolja az a körülmény, hogy a törvénnyel rendezni kívánt foglalkozások kivétel nélkül valamennyien közel rokonságában vannak s egy csalárot alkotnak s a rokonsági kapcsot közöttük az ezen foglalkozások alapjául szolgáló főiskolai tanulmányok szigorú tudományos jellege adja meg. E foglalkozások történeti fejlődése is a közös törzsből való származottságra utal s a foglalkozások mai tagozódottsága 65-70 évvel ezelőtt, amikor a technikai tudományok és gyakorlat még gyermekkorukat élték, a mainál sokkal kisebb volt.
A külön főiskolán tanított bánya-, kohó- és erdőmérnöki ismeretektől eltekintve, a mérnöki és építészi foglalkozások valamennyi ágazata, az építészetet is ideértve, szerényen meghúzódott a tudományegyetem kétesztendős mérnöki tanfolyamának keretében. Nem hagyható azonban említés nélkül, hogy az építészetnek a régibb időkben bizonyos különleges helyzete volt annyiban, hogy az építészetnek a magasabb fokozatait is, nemcsak és nem annyira iskolákban (amelyek a mai főiskolákkal párhuzamban állítható fejlettségben akkor tulajdonképen nem is léteztek), mint inkább a gyakorlat útján és egyes mesterek mellett lehetett elsajátítani, s e gyakorlati iskolázottság során túlnyomóvá vált az építészet művészeti oldalának, a külsőségeknek a kultusza, a célszerűségi és szerkezeti szempontokkal szemben. Az építésznek ez a külön fejlődése és a művészettel való atyafiságtartása magyarázza meg, hogy a legújabb időkben is a mérnökök és építészek akár hivatalos, akár társadalmi együttes alakulataiban az építészek elnevezést mindig külön kifejezésre kívánták juttatni. Hogy ezzel szemben a jelen törvényjavaslat az „építész” elnevezést sem a javaslat címében, sem az alkotandó kamara megnevezésében nem használja, annak a szintén nem kicsinylendő egyszerűség szempontján kívül mélyebben fekvő oka is van és pedig először az, hogy ezzel is dokumentáltassék, hogy az egész rendezés nem az egyes speciális foglalkozási ágak szempontjai, hanem az egyetemes kari szempontok alapján áll; másodszor az, hogy ez által is kifejezésre jusson az, hogy a törvény és az alkotandó kamara az építész tevékenységében is annak a tudományos s a főiskolai tanulmányok során bárki által megszerezhető mérnöki alkotó elemeit kívánja szabályozni és ellenőrizni, a művészi és Istenadta tehetségen alapuló s iskolai úton el nem sajátítható s eléggé nem fejleszthető rendeltetést ellenben az e törvény által szabályozott jogviszonyok szempontjából döntő momentumnak nem tekinti. E felfogásban a világért sem az építészet művészi elemeinek ledöntő momentumnak nem tekinti. E felfogásban a világért sem az építészet művészi elemeinek lekicsinylése rejlik, hiszen nyilvánvaló, hogy a főiskolai képzettséggel rendelkező építészek közül is az élet szabad versenyében egyébként egyenlő előfeltételek mellett az fogja a nagyobb sikereket aratni, akinek alkotásában a művészi elem értékesebb. E felfogás csupán annak az immár építészeink nagy része által is elismert igazságnak kíván érvényt szerezni, hogy a címvédelem a szakma fölött egyetemes áttekintést nyujtó magasabb színvonal számára van hivatva a fémjelzést megadni s ezzel kapcsolatban a kamara által nyújtható presztizs és esetleges egyéb előnyök is a főiskolai képzettségen alapuló munkásság közgazdasági szempontból való nagyobb értékűségét illetik meg, e szempontokból pedig az építészi képzettség és foglalkozás éppen úgy nem igényelhet a törvényben különleges és kifejezett hangsúlyozást, mint ahogy nem igényelheti azt a mérnöki szakma bármely más foglalkozási ágazata (pl. a vegyészmérnöki szakma). A „mérnök” elnevezésnek mint gyűjtő névnek használata azonban nem zárja ki azt, hogy az „építész” cím, valamint a mérnöki foglalkozás egyes ágazatait megjelölő többi speciális címek használata szintén törvényes védelemben részesíttessenek, eltérőleg az osztrák cím-rendelettől, amely csupán a „mérnök” címet részesíti törvényes védelemben.
3. A mérnöki gyakorlat. A mérnöki munkakör elnevezés alatt a mérnökök mindig csak azt a szellemi (túlnyomóan tervezési, számítási és ehhez hasonló) munkát kívánták érteni, amelynek helyes és öntudatos elvégzéséhez a mérnöki tudományokban való jártasság valóban megkívántatik. Minthogy azonban bizonyos tervezési és számítási munkák majdnem minden fejlettebb ipari üzemmel kapcsolatosak s minthogy a kezdetlegesebb és a fejlettség magasabb fokán álló tervezési munkák közt a határvonalat élesen megvonni nem könnyű feladat, azért a mérnöki kamara gondolatának s a gyakorlatjog bármily néven nevezendő korlátozásának ellenzői azt vitatták, hogy a gyakorlatjog tervbe vett korlátozása az egész kézmű- és gyáripar, nemkülönben az építőipar tönkretételét jelentené, mert megfosztaná az ipart annak a lehetőségétől, hogy a céljaira szükséges mindennapi tervezést, számítást stb. saját gyakorlati szakembereivel végeztesse és kiszolgáltatná az ipart a tervezésre egyedül jogosított okleveles mérnök kamaratagok kényének. Szerintük ugyanígy járna a nagyközönség is, amely eddig apróbb tervezési szükségleteit olcsó kis emberekkel végeztethette, ezentúl pedig szintén kénytelen lenne a drágább kamarataggal dolgoztatni. Ezenkívül - az aggodalmoskodók szerint - a mérnöki gyakorlatjog korlátozása kenyerétől fosztana meg számos úgynevezett mérnököt, akik ma mérnöki munkákkal foglalkoznak. Mindezek az aggodalmak azonnal tárgytalanná válnak, mihelyt a mérnöki gyakorlat korlátozása a mérnöki munkáknak csak arra a legmagasabb régiója szorítkozik, amelyre nézve a korlátozást közbiztonsági, inkompatibilitási, s ehhez hasonló közérdekű szempontok kétségtelenül indokolttá teszik, s amely munkakörben az úgynevezett gyakorlati mérnökök ma is egyáltalán nem, vagy csak egészen kivételesen működnek. A gyakorlatjog korlátozásának problémája tehát tulajdonképen e határ megjelölésének problémájává alakul át.
A helyzet megoldására a javaslat általános korlátozó rendelkezés helyett a mérnöki munka területét általában szabadon hagyja s csupán arra nyújt a kormánynak felhatalmazást, hogy az olyan mérnöki munkák végzését, amelyekre nézve azt közbiztonsági vagy egyéb közérdekű szempontok indokolttá teszik, a mérnöki kamara meghallgatása után, rendeletileg a mérnöki kamara tagjainak fenntarthassa (3. §). Ez a megoldás módot ad arra, hogy a mérnöki foglalkozás anyagi jogi szabályai éppen a mérnöki kamara közreműködésével fokozatosan s a közérdek minden sérelme nélkül az élet igényeihez simulva s azokból leszármaztatva, nem törvényileg, hanem a könnyebben alkalmazkodó rendeleti formában állapíttassanak meg.
4. Mérnöki kamara. A mérnöki címviselésre és a mérnöki gyakorlatra vonatkozó intézkedések csak úgy vihetők át az életbe, ha gondoskodás történik oly organumról, amely ezeknek az intézkedéseknek a végrehajtását részben teljesíti, részben pedig figyelemmel kiséri.
Ily organummal kínálkozik a mérnöki kamara, amely a mérnöki cím viselésére jogosult szakférfiak közül mindazokat kötelezőleg egyesíti magában, akik önálló mérnöki magángyakorlatot kívánnak folytatni. Ezekre a mérnökökre nézve a törvényjavaslat a kamarakényszer alapján áll, másként ugyanis a kérdés organikus megoldása el sem képzelhető; ez a kamarakényszer azonban azokra a mérnökökre nézve, akik önálló magángyakorlattal nem foglalkoznak, nem terjed ki.
A kamara feladatai gyanánt eszerint legelsőkül jelentkeznek: 1. a mérnöki cím viselésére jogosultaknak s ezek közül külön a saját tagjainak és a mérnökhelyetteseknek nyilvántartása; 2. a mérnöki magángyakorlat ellenőrzése. Ennek a feladatnak a kamara a törvényjavaslat által kontemplált autonóm hatáskörében, a saját tagjaival szemben számára biztosított fegyelmi jog gyakorlatával meg is tud felelni. A kamara ezirányú tevékenységének szabályozása, valamint a kamara szervezetének fővonalai tekintetében a törvényjavaslat nagyjában az ügyvédi rendtartás törvényének (1874:XXXIV. tc.) jól bevált analógiáját követi, mégis önként érthetőleg azokkal az eltérésekkel, amelyek a kétféle foglalkozás közti különbségeknek szükségszerű folyományai. Az említetteken kívül természetszerű feladata a kamarának még, hogy a mérnöki kar érdekeit képviselje, s az e szempontból szükségesnek látszó intézkedéseket kezdeményezze és előmozdítsa s a kart érdeklő törvényjavaslatok és fontosabb rendeletek előkészítésében közreműködjék.
A mérnöki kamarára vonatkozó több mint két évtizedes előzetes tárgyalások során egyik legtöbb vitát keltő kérdés volt a tisztviselő (és pedig köz- és magántisztviselő) mérnököknek viszonya a kamarához, ami e tisztviselőknek magángyakorlat űzési jogával van szoros összefüggésben. A köz- és magántisztviselő mérnököknek a kamarához való viszonya kétféle vonatkozásban kívánja figyelmünket. Az első: milyen viszonyban van a mérnök-tisztviselő a kamarához hivatalos, vagyis azon mérnöki munkái tekintetében, amelyeket, mint tisztviselő, alkalmazója számára teljesít. A második: a kamarához való viszony abban az esetben, ha a tisztviselő harmadik személyek számára mérnöki magánmunkát teljesít. Az első viszonylat tekintetében a 3. § akként intézkedik, hogy a tisztviselőmérnök szolgálata körébe tartozó mérnöki munkákat alkalmazója részére végezhet akkor is, ha nem tagja a mérnöki kamarának. Ez az intézkedés minden indokolás nélkül is egészen természetesnek látszik és mégis a kérdések előzetes megvitatása során nem hiányoztak olyan hangok sem egyes köztisztviselő mérnökök, sőt csoportok részéről, amelyek a mérnökökre egyetemes kamara-kényszert kívántak kimondatni, azzal a határozott intencióval, hogy a köztisztviselő mérnökök hivatali tevékenysége is a kamara ellenőrzése alá helyeztessék. Nem szorul hosszas bizonyítgatásra, hogy ilyen intézkedés sehogy sem lett volna a tisztviselő felsőbbségének rendelkezései és fegyelmi jogával összeegyeztethető s hogy ilyen rendelkezésre a kamara létesítése által elérni kívánt célok érdekeiben sincsen semmi szükség s azok a köztisztviselő mérnökök, akik a kamarában mintegy támaszt óhajtottak keresni saját hivatali felsőbbségükkel szemben, tévesen fogták fel a kamara rendeltetését.
A magántisztviselő mérnököket illetően a helyzet annyiban más, hogy azok, mint valamely magánüzem vagy vállalat alkalmazottai akkor is, amikor ottani hivatalos kötelességüket teljesítik, többnyire mérnöki magángyakorlat folytatásának tényezői, s mégis a törvényjavaslat most szóban lévő intézkedése a legmesszebbmenőleg honorálta az ily magánvállalatoknak azt a kívánságát, hogy alkalmazott mérnökeik e minőségükben kifejtett munkásságuk címén ne tartozzanak a kamara tagjai lenni.
Áttérve ezek után arra a második kérdésére, milyen legyen a tisztviselő viszonya a kamarához abban az esetben, ha a köz- vagy magántisztviselő mérnök önálló magángyakorlatot folytat, mindenekelőtt meg kell említeni azokat a nagy vitákat és nézeteltéréseket, amelyek ezzel kapcsolatban a körül forogtak, vajjon a köztisztviselők egyáltalán folytathassanak-e mérnöki magángyakorlatot. A magánmérnökök képviseletei e tekintetben sokáig szívósan ragaszkodtak ahhoz az állásponthoz, hogy köztisztviselők teljesen tiltassanak el mindennemű mérnöki magánmunkálat teljesítésétől. Megokolták ezt az álláspontjukat azzal, hogy a köztisztviselőt a magánmunkák hivatalos teendőitől vonják el, továbbá hogy a tisztviselő illetéktelen versenyt fejthet ki a nehezebb körülmények közt élő magánmérnökökkel szemben, végül hogy a tisztviselő hivatalában elfogult lehet a saját maga által magánmunka gyanánt készített s hivatalos tárgyalásra ismét csak hozzá kerülő mérnöki munkálattal szemben. Ezzel az állásponttal ellentétben a köztisztviselők bizonyos csoportjai a magánmunkáknak a tisztviselők részére való kiterjedt megengedését követelték.
Elvi alapon vizsgálva a dolgot, kétségtelen, hogy a két álláspont közül a magánmérnökök álláspontja mellett is hozhatók fel érvek, a köztisztviselőknek ugyanis alapjában véve semmiféle szolgálati ágban, s így a mérnöki szolgálatban sem lehet az a hivatása, hogy magánfelek magánmegbízásai teljesítsék. Viszont azonban nyomós érvek szólnak a tisztviselők magángyakorlatának bizonyos határig és bizonyos feltételek mellett való megengedése mellett s ezek döntötték el a kérdést oly értelemben, hogy a törvényjavaslat a tisztviselőknek a magángyakorlatot bizonyos feltételek mellett megengedi. Így nem lehet szemet hunyni az előtt a valóság előtt, hogy a köztisztviselő mérnököknek a mérnöki magánmunkák teréről való teljes eltiltása sok esetben a közönség érdekeinek rovására menne, amennyiben különösen a nagyobb centrumoktól távolabb eső helyeken levő köztisztviselő mérnök a közönség ilyen megkereséseinek általában gyorsabban és kevésbé költségesen tehet eleget, mint a távolabbi centrumban lakó magánmérnök. Ennél is nyomósabb érv a köztisztviselő-mérnökök magángyakorlatának megengedése mellett az, hogy a tisztviselő ezen az úton tudását és gyakorlatát sokkal változatosabban és tágabb téren gyarapíthatja, mintha csak a saját hivatalos ügykörére van szorítva; ez a körülmény pedig nyilván úgy az illető tisztviselő hivatalbeli használhatóságának, mint általában a közérdeknek csak javára válhatik. A magántisztviselő-mérnököket illetően a helyzet velejében azonos a fönt vázolttal, az ő magángyakorlatuk előfeltételeit tehát a köztisztviselőkével azonosan lehet megállapítani.
E föltételek elseje a törvényjavaslat 3. §-a értelmében az, hogy a tisztviselőnek felsőbbsége is megengedje, hogy magánmunkát folytasson. Annak példájául, hogy maga az engedély formája is alkalmas lehet a tisztviselők magángyakorlatával szemben támasztott bizonyos aggályokat eloszlatni, idézem az államépítészeti hivatalok szolgálatára vonatkozó „Utasítás” idevágó rendelkezéseit, amely szerint e hivatalok tisztviselőinek tiltva van magánmegbízást elfogadni oly hatóságoktól, intézetektől, községektől, testületektől stb., amelyek részére a hivatal egyébként hivatalos munkát végez. Tiltva van ezenkívül minden olyan mellékfoglalkozás, amely: a) a szolgálattal összefüggésben áll, s a tisztviselőt kötelességei teljesítésében elfogulttá teheti; b) a tisztviselői állással illendőség tekintetében össze nem fér; c) a tisztviselő idejét hivatalos teendői rovására igénybe veszi. E rendelkezések és ehhez hasonlók, elejét vehetik annak, hogy a köztisztviselő hivatalos kötelességei rovására menő mértékben végezhessen magánmunkákat, valamint annak is, hogy a hivatala ügykörében elbírálandó magánmunkákat vállalhasson, amint egyébként a törvényjavaslat 29. §-a is tilalmaz.
Második feltétele a tisztviselők magángyakorlatának, hogy a kamara tagjai legyenek s ezzel jórészt tárgytalanná válik az az aggály is, hogy a köztisztviselő magángyakorlatát a magánmérnöknél előnyösebb körülmények közt folytathatja, mert a kamarai díjak fizetése a kamara fegyelmi fennhatósága az előző eszmecserék során föltételezett előnyöket jóformán elenyészteti. Az az intézkedés, amely szerint egyes kivételes esetekben a köz- és magánalkalmazásban levő mérnökök magánmunkát anélkül is teljesíthetnek, hogy a kamarának tagjai lennének szintén megfelelően ellensúlyozva van egyrészt a kamarának való bejelentés kötelezettségével, másrészt azzal, hogy ily esetekben is kamarai illeték fizetésére van kötelezve az illető tisztviselő. (13. §)
A fentieket e szempontból még csak egy, az előzetes tárgyalások során szintén sokat vitatott kérdés fölemlítésével kell kiegészíteni, nevezetesen, hogy a kamaratag köz- és magántisztviselő a kamarának minő fegyelmi felelősséggel tartozik? Ezt a kérdést a törvényjavaslat 35. §-a akként szabályozza, hogy a kamara tagjai mérnöki magángyakorlatukat illetően a kamara fegyelmi hatósága alá tartoznak akkor is, ha reájuk köz- vagy magánalkalmazásuknál fogva más fegyelmi hatóság hatásköre is kiterjed; a különböző fegyelmi hatóságok azután, ha oly mérnök ügyében hoznak határozatot, akire más fegyelmi hatóság hatásköre is kiterjed, határozataikat egymással kölcsönösen közölni tartoznak.
Azzal a felfogással szemben, amelyet az itt idézett intézkedések érvényesítenek, a korábbi tárgyalások során eleinte erős küzdelmet folytatott az a felfogás, hogy a kamarába fölvett tisztviselők magángyakorlatbeli ténykedésükért fegyelmi felelősséggel csak saját felsőbbségüknek tartoznak, úgyannyira, hogy az 1907. évben készült hivatalos törvénytervezet azok közül, akik a kamarának fegyelmi felelősséggel tartoznak, a kamarába fölvett köztisztviselőket expressis verbis kivette. Ez a megoldás azt vonta volna maga után, hogy a kamarának különböző jogú és felelősségű tagjai lettek volna, amit sem elvi, sem gyakorlati szempontból nem lehet helyeselni. Egyébként is az az aggodalom, amely a fentjelzett felfogásnak alapjául szolgált, nevezetesen, hogy visszásságok forrásává válnék, ha a tisztviselő egyidejűleg több fegyelmi hatóság alá tartozik, ez az aggodalom már a mai tényleges állapotokban is teljes cáfolatát találja, mert hiszen pld. a katonai kötelékben levő vagy valamely társadalmi egyesülethez stb. tartozó köztisztviselő ezidőszerint is megannyi külön-külön fegyelmi felsőbbség alá tartozik, amelynek ma is meghozzák és meghozhatják az ítéletüket a másik fegyelmi hatóság hozzájárulásának kikérése nélkül.
E § megállapítja, hogy a „mérnök” cím mily képesítés megjelölésére szolgál, s ezt a címet ki használhatja. Ennek az indokai az általános indokolásban már kellőleg kifejtettek.
Ehhez képest pld., ha valamely vízszabályozó társulat e törvény életbelépte előtt az 1884. évi XIV. tc. 10. §-a vagy az 1885. évi XXXIII. tc. 97. §-a értelmében szakaszmérnököknek oly egyént alkalmazott, aki nem mérnöki, hanem csak földmérői képesítéssel bír, az ily egyének a jövőben a „szakaszmérnök” címet használhatják, ellenben e törvény életbelépte után ily földmérő többé „szakaszmérnök” címmel ki nem nevezhető, hanem alkalmazása esetén más megfelelő címmel lesz felruházandó. Hasonlóképen a felmérési szolgálatnak mérnöki képesítéssel nem bíró oly tagjai, akik a törvény életbeléptetése előtt a „kataszteri mérnök, főmérnök” stb. címmel lettek kinevezve, e címet továbbra is használhatják, ellenben az ily egyének a törvény életbelépte után való esetleges alkalmaztatásuk esetén a „kataszteri mérnök, főmérnök” stb. elnevezés helyett megfelelő más címet kell, hogy nyerjenek.
A 3. § szabályozza a mérnöki gyakorlatijog főkérdéseit s ezért az egész törvény egyik legfontosabb részeül tekintendő. Az általános indokolás ismerteti azokat az ütköző érdekeket, amelyek összeegyeztetése volt a törvény koncepciójának egyik legnagyobb körültekintést igénylő feladata.
E bekezdés felhatalmazza az igazságügyminisztert, hogy a mérnöki kamara, illetve kamarák meghallgatása után az érdekelt társminiszterekkel egyetértően rendeleti úton részletesen szabályozza azt a kérdést, hogy a fennálló törvények korlátai közt kik jogosultak technikai szakkérdésekben bíróságok előtt szakértői működésre. E kérdés szabályozásának rendeleti útra terelése indokát abban találja, hogy e kérdés kapcsán oly sok részlet igényel megoldást, hogy azok e törvény kereteibe jól bele nem illeszthetők, valamint, hogy e részletek leghelyesebb megoldása is a viszonyok változtával, aránylag rövid időn belül változásnak lehet alávetve s e változásokhoz a rendeleti formával jobban lehet alkalmazkodni, semmint a törvény kötöttebb kereteivel. Egyébként is ez a kérdés, mint par excellence az igazságügyi kormányzat hatáskörébe tartozó, a mérnöki gyakorlat egyéb területeitől elkülönített kezelést és szabályozást igényel, ami mellett természetesen nyitva marad annak a lehetősége, hogy a kiadandó igazságügyminiszteri rendelet is bizonyos, a kamaratagoknak fenntartott munkaköröket állapítson meg.
A 8. § állapítja meg és pedig külön-külön, egyrészt azokat a kizáró okokat, amelyeknek fennforgása esetén nincs helye a kamarában való felvételnek, másrészt azokat, amelyek miatt az illetőt, ha már tagja lenne a kamarának, abból törölni kell, illetve tagságát felfüggeszteni. Az 1-4. alatt felsorolt kizáró okok közül külön említendő a 2. pont, amely a nemzetellenes magatartást is kizáró oknak kívánja tekinteni, de viszont a magyarázatok bizonytalanságának kikerülése végett taxativ felsorolással határozza meg, hogy mely bűntettek által tekinti a nemzetellenes magatartást ebben a vonatkozásban megállapítottnak. Ugyanez a pont úgy a nemzetellenes magatartás, mint a nyereségvágyból elkövetett bűntett vagy vétség esetére kizáró okul az ügy, illetve a bírói eljárás oly stádiumba jutását állapítja meg, amely megfelel az 1896. évi XXXIII. tc. intencióinak, vagyis a vád alá helyezést és ezzel egyenlő értékű bírói határozatot. Ugyanez az értelmezés érvényesül a 8. §-sal összefüggésben a 22. §-ban is.
E § megadja a lehetőségét a mérnökhelyettesi intézmény kialakulásának, amire szükség van egyrészt azért, hogy az említett előgyakorlat megszerzésének ezen előreláthatólag legáltalánosabb módja szabályozható legyen, másrészt, hogy a kamaratag oly segéderővel rendelkezzék, aki - anélkül, hogy önálló mérnöki gyakorlat folytatására jogosult lenne - a kamaratag ügyeiben annak helyetteseként mérnöki szakkérdésben eljárhasson.
A mérnöki iroda tartása egyik legfontosabb része az önálló mérnöki magángyakorlat űzésének; s az a körülmény, hogy aki nem mérnök és aki éppen ezért nem tagja a mérnöki kamarának, a mérnöki munkakörben való netáni foglalkozását „mérnöki iroda” útján nem gyakorolhatja, illetőleg irodáját mérnöki irodának nem nevezheti, ez a körülmény szintén hozzájárul ama presztizs megállapításához, amely a mérnöki kamara tagjai a mérnöki munkakörben működő kisebb képzettségű egyénektől megkülönbözteti. A 29. § első bekezdésének az a folytatólagos intézkedése, hogy senkisem tarthat belföldön egynél több állandó mérnöki irodát, míg egyrészt útját kívánja állani a mérnöki szellemi munka terén holmi nagy üzemek kiképződésének, másrészt egyáltalán nem zárja ki azt, hogy egy-egy mérnöki iroda valamely speciális megbízatás foganatosításának keretében (pld. valamely nagy építkezés művezetése céljaira) a munka színhelyén ideiglenes fiók-irodát ne nyithasson.
A kivétel szükségesnek mutatkozik azért, mert nyitva kell hagyni a lehetőségét annak, hogy bizonyos hatósági szakértői funkciók elvállalására a mérnököt óhajtása ellenére is kötelezni lehessen. Az ez irányban való rendelkezés a 3. § utolsó bekezdésében jelzett igazságügyminiszteri rendeletben találhat helyet.
A tv. egyáltalán nem tartalmaz határozatot korlátozó rendelkezést abban a tekintetben, hogy a mérnök ne vállalhasson megbízást a mérnöki munkakörnek az ő speciális foglalkozási körén kívül eső területén is, pld., hogy gépészmérnök vagy bányamérnök ne vállalhasson megbízást építészi munkára. A tv. koncepciója szerint ennek a korlátnak minden mérnök lelkiismeretében kell meglennie, mert a technikai főiskolát végzett s megfelelő gyakorlattal rendelkező egyénről föl kell tételezni egyrészt azt, hogy ha szükségesnek látja, ismereteit a saját eredeti foglalkozási körén túlmenőleg is öntudatosan képes kibővíteni, másrészt azt, hogy ismeri a saját készültségének határait s nem vállalkozik olyan feladatra, amelynek végzésére a szükséges ismereteket meg nem szerezte. Határozott korlátozó intézkedések helyett tehát, amelyeket a szükségszerű kivételek nagy számára tekintettel amúgy is igen nehéz, sőt majdnem lehetetlen lett volna kellő szabatossággal és a gyakorlati igényeket mégis kielégítő módon megfogalmazni, célszerűbbnek látszott arról gondoskodni, hogyha mégis akadna a mérnökök közt olyan, aki tudása határain túli feladatokra vállalkozik, annak ilynemű ballépése megfelelő fegyelmi megtorlásban legyen részesíthető, ami a g) pont alapján a legmesszebbmenőleg lehetséges.
