1924. évi XI. törvénycikk indokolása

a középiskoláról * 

Általános indokolás

Ez a törvényjavaslat sem jelent középiskoláink szervezetére nézve egészen új irányt. Az iskolaszervezeti reformok története - a legutolsó években is - azt tanusítja, hogy e téren csak olyan újítás tud igazán gyökeret verni és életképesen működni, mely a történeti folytonosságot megőrzi, szervesen csatlakozik a multhoz.

A javaslatban foglalt újítások két alapgondolaton nyugosznak:

I. a középiskolai típusok differenciálásának gondolatán,

II. valamennyi középiskolai típus egyenlő jogosításának eszméjén a főiskolákra való belépés szempontjából.

I. A törvényjavaslat az eddigi gimnázium és reáliskola közé egy új középiskola-típust iktat be: a reálgimnáziumot. Ezzel a középiskolák differenciálásának álláspontjára helyezkedik, szemben az egységes középiskolának gondolatával, azon megfontolás alapján, hogy tartalmi szempontból az általános műveltségnek különféle színezete lehet. A nemzeti tárgyaknak (magyar nyelv és irodalom, történelem stb.) azonosoknak kell lenniök, de a többi művelődési javaknak (modern nyelveknek, mathematikának, természettudományoknak) a tantervben érvényesülő hangsúlya már eltérhet. Igaz ugyan, hogy az emberi szellem törvényei egységesek, de viszont az egyéniségek sokfélék: az egyéni hajlamokat elnyomni nem szabad. A kultúra értékes javai az emberiség szellemi fejlődésének mai fokán rendkívüli nagy mértékben megszaporodtak s így lehetetlenné vált, hogy egyfajta középiskola mindezeknek a javaknak egyforma mértékű közvetítésére vállalkozzék. De másrészt számolnunk kell a tanulók korlátozott lelki befogadóképességével is. A kultúra egysége csak szintétikus eszmény, amelynek azonban nem felel meg reális lelki egység: egy tudat a kultúra teljes tartalmát nem tudja minden irányban befogadni. Ennek erőszakolása az egységes középiskolában, amely az összes értékes műveltségi javakat fel akarná ölelni, a legnagyobb mértékű túlterhelésre vezetne. De a differenciálás mellett szól az a művelődés-pszichológiai szempont is, hogy az egyén lehetőleg olyan iskolafajba juthasson, amelynek műveltségi javai összhangban vannak az egyén sajátos lelki képességeivel s hajlandóságaival. Azután meg kell gondolnunk azt is, hogy minden fejlődés szétkülönítés. Annál tökéletesebb egy szervezet, minél több szerv áll az egyes sajátos funkciók tekintetében rendelkezésre. Tehát az iskolaszervezetnek is differenciálódnia kell, hogy a társadalmi élet különféle szükségletei és az egyéni képességek a nekik megfelelő iskola-típust megtalálhassák. Emellett a nemzeti jellegű tárgyaknak valamennyi típusban való azonossága eléggé biztosítja a nemzet felnövekvő, vezető rétegének lelkében a műveltség egységének szükséges mértékét. Viszont a közműveltség teljes azonossága és uniformitása belső elszegényedést jelent.

A különböző középiskola-típusok nem jelentenek nehézséget a pályaválasztás szempontjából sem mert még mindig igen tág teret engednek a pályaválasztó egyéniségének. Ha később a tanuló olyan pályára érez hajlamot, amelynek inkább a másik iskolatípus műveltségi anyaga felel meg s valóban tehetsége s ambiciója van az utóbbira: mindig átléphet a megfelelő különbözeti vizsgálatok útján a másik típusba. Különben az összes középiskola-típusoknak a főiskolákra lépés szempontjából való egységes jogosítása (16. §) az itt felmerülő nehézséget erősen enyhíti. Végül meg kell gondolnunk azt is, hogyha többféle iskolatípus van is, ez még nem jelenti azt, hogy az egyes típusoknak a főiskolára való speciális előkészítés volna a rendeltetésük. Bármely középiskola-típusnak feladata elsősorban az önálló szellemi munkára való nevelés a tudományos képzés segítségével, azaz oly lelki készség, szellemi érettség kialakítása, hogy azután a tanuló az ismeretek bármely szakterületén csakhamar otthonos tudjon lenni. Az elmének erre a formális kiképzésére, mintegy logikai kicsiszolására, a gimnázium, a reálgimnázium s a reáliskola művelődési anyaga egyaránt alkalmas.

A középiskola további differenciálásának helyességét a nyugateurópai államok példái is eléggé megerősítik. Így a franciáknál, bár egyazon iskola keretében, mégis négyféle tanulmányi irány érvényesült. Ezt az 1923 május 5-én elrendelt reform az alsó tagozatra nézve megszüntette ugyan, de a felső tagozatban három tanulmányi irány maradt meg. A belgáknál a legújabb intézkedés a kezdettől, való négyes tanulmányi szétágazódást megtartotta. A németeknél a gimnázium és a reáliskola közé már egy félszázaddal ezelőtt beékelődött a reálgimnázium s az utóbbi évtizedekben a gimnáziumnak és a reálgimnáziumnak különféle válfajai támadtak „reformgimnázium” és „reformreálgimnázium” címén, sőt a világháború óta újabb középiskolai típusok vannak keletkezőben. Az olaszoknak is többféle középiskolatípusuk van. Svájc a változatosságnak mintaképe, mert minden kantonban más az iskolaszervezet.

Ami már most a tervezett iskolatípusokat illeti, a következő szempontokra kell figyelemmel lennünk:

1. Szükség van mindenekelőtt olyan középiskolára, amely gondoskodik arról, hogy a történeti multtal való kapcsolat intenzív tudata ne szakadjon meg. Soha sem lesz művelt állam, amely a történeti multtal teljesen szakíthatna. A történeti kultúrának ez az iskolája a humanisztikus gimnázium, amelynek műveltségi anyagában a görög és latin nyelv s irodalom foglalja el a központi helyet. A görögöt tanítanunk kell, mert a világkultúrának minden szála másfélezer éves időszakán keresztül Hellas felé vezet s minden modern kultúrnép műveltségének közös ősét a görögökben tiszteli. Természetesen a klasszikus gimnáziumok számának viszonylag kevésnek kell lennie.

2. Szükség van továbbá oly középiskolai típusra, amely nem megy vissza mai műveltségünk eredeti forrásáig, a görög kultúráig, hanem történeti horizontja szűkebb, mert csak a hozzánk közelebb eső latin műveltség gyökereihez nyúl vissza, amely tehát mintegy redukált gimnázium. Ez a típus a reálgimnázium, amely az antik kultúrának csak római felével foglalkozván, a görög helyett egy modern nyelvet és irodalmat (a német a gimnáziummal közös), tehát a franciát, vagy az angolt, vagy az olaszt vezeti be. Nem kell rámutatni arra a rendkívüli fontos szerepre, amelyet a latin a még mai, modern műveltségünkben is részint nyíltan, részint észrevétlenül játszik. Az antik kultúrával összeolvadt kereszténység Róma nyelvét másfélévezredre Nyugat egyetemes nyelvévé tette, amelyben ennek egész szellemi-történeti élete kifejezést nyert. Bár a renaissance főkép a görögségre ment vissza, a latin nyelv megtartotta elsőrendű szerepét a tudományban, irodalomban s az iskolában. Minthogy a latin, különösen nálunk, úgyszólván tegnapig az irodalmi s az állami élet nyelve volt, ennek ismerete nemcsak az európai, de a magyar nemzeti történeti tudatnak is elemi feltétele, mondhatnék; a latin nálunk nemzeti tárgy. Mélyebb történeti jellegű kultúra latin nélkül el nem gondolható. Aki bármely tudományban mélyebbre szánt, az a latinra bukkan, nemcsak a szellemi tudományokban: történelemben, jogban, theológiában, filozófiában, hanem a mathematikában, természettudományokban s ezek számos technikai elágazásaiban (pl. az orvostudományokban) is. A XIX. század elejéig, nálunk majdnem a közepéig, a tudományos irodalom túlnyomó részének nyelve a latin volt. (Bél Mátyás, Katona, Révai, a Bolyaiak stb.) A tudományos terminológia ma is az. A modern kultúrnyelveknek (franciának, olasznak, angolnak, amelyek közül egyet a reálgimnázium szintén tanít) ismerete a latin nélkül, tudományos szempontból, gyökértelen. Csak a latin segítségével lehet az európai s a mi nemzeti kultúránkat fejlődésében felfogni, benső lényegében megérteni. Jellemző, hogy az 1923 május 5-én elrendelt új francia középiskola-szervezet az alsó négy osztályban minden tanulóra nézve kivétel nélkül kötelezővé teszi a latint, a III. és IV. osztályban pedig a görögöt. Az angolok, belgák, németek stb., azaz valamennyi nyugati nép szívósan ragaszkodik a latin tanításához, minden ellenkező tanítással szemben.

Ismeretes az a törekvés, mely nálunk a latinnak a középiskolából való kiküszöbölését évtizedek óta követeli. E tekintetben ha egyéb nem, már az is gondolkodóba ejthet bennünket, vajjon miért éppen mi akarjuk a nyugateurópai népekkel szemben a klasszikus nyelvek kiküszöbölését megkezdeni? Mi alapon követelhetnők magunknak éppen ennek a fontos és nemzetközi kultúrproblémának megoldásában az elsőséget? Mindezért, bár a reálgimnázium természetének megfelelően redukált mértékben, a latint ebben az iskolafajban is tanítani kell.

3. Végül szükség van oly típusra is, melyben egészen a modern kultúra érvényesül: a modern nyelvek, a mathematika és a természettudományok. Ezt a tanulmányi irányt képviseli a reáliskola. A reáliskolának középiskolájuk szervezetébe való beiktatása eleve megcáfolja azt a vádat, hogy minden középiskolai tanulóra rákényszerítjük a latint, illetőleg a görögöt s az antik világ túlzó előtérbeállításával elzárjuk előlük a tisztán modern műveltség kapuit.

Léon Bérard francia közoktatásügyi miniszter ez évi rendeletével a középiskola négy alsó osztályára nézve megvalósította az egységes középiskola gondolatát, úgy azonban, hogy a latin nyelv mind a négy osztályban, a görög nyelv pedig a mi harmadik és negyedik osztályunknak megfelelő osztályban kötelező tantárgy. Az egységes középiskola gondolatának ez az érvényesülése bizonyára minálunk is felvetteti a kérdést, nem térhetnénk-e át mi is legalább ilyen egységes alapépítmény formájában, vagyis korlátozottan, az egységes középiskola rendszerére? Mi azonban a francia példát nem utánozhatjuk. A franciának ugyanis ahhoz, hogy anyanyelvét öntudatosan beszélje, különösen hogy helyesen írja, a latin nyelv ismeretére mulhatatlanul szüksége van s azonfelül a latinnal közeli rokon francia nyelvet anyanyelvként beszélő gyermek a latin nyelv tanulásánál koránt sem küzd akkora nehézségekkel, mint a magyar gyermek, aki anyanyelvével egy egészen eltérő grammatikai rendszert sajátít el, mellyel a latin nyelvtan csak nehezen állítható párhuzamba, ezenfelül a latin szókincs megszerzése is a magyar gyermekre nézve sokkal nehezebb. Mindezért minálunk a latin nyelvet, vagy éppen a görögöt azokra nézve, akik reális pályákra lépnek, kötelezővé tenni nem szabad. A magyar köztudat sohasem nyugodnék bele abba, hogy a középiskola felső tagozatába, V-VIII. osztályában reáliskolába menő ifjú a középiskola alsó négy osztályában négy évig latint és két évig görögöt legyen kénytelen tanulni. Hiszen az ilyen rendszer azzal a következménnyel járna, hogy a klasszikus nyelvek tanulásával járó nehézségekkel, a kezdet nehézségeivel a gyermek kénytelen lenne megküzdeni; fáradságainak gyümölcsét azonban: a klasszikus auktorok olvasását már nem élvezhetné, ami a középiskola felső négy osztályában történik igazi haszonnal.

Hogyha tehát mi magyarok áttérnénk az egységes alsó tagozat rendszerére, az semmi esetre sem történhetnék úgy, hogy ott a latint vagy éppen a görögöt is tanítsuk, hanem az egy latin- és görögmentes alsó tagozat lenne, amely már kezdetben is alig különböznék a polgári iskola négy osztályától, idők folyamán pedig azzal kétségtelenül teljesen összeolvadna. Így egy tanértékre csekélyebb jelentőségű alapépítményhez jutnánk, ami közművelődésünk szintjének visszaeséséhez, vagyis odavezetne, hogy elmaradnánk a nyugateurópai művelt nemzetek mögött.

A három típus voltaképen eddig is megvolt, csakhogy két intézménybe szorítva, mert hisz a mai gimnázium latin-görög ágazatában a humanisztikus gimnáziumot, görögpótlós irányban pedig (igaz, hogy modern nyelv nélkül) a reálgimnáziumot képviseli. Most az utóbbit, mint egységes típust, kellően átszervezve önállósítjuk. Ez szükségessé teszi az 1890. évi XXX. törvénycikknek hatályon kívül helyezését, mely a görög helyébe az európai tantervek történetében példátlanul álló tantervi intézkedéseket léptetett életbe.

Az 1890. évi XXX. tc. ugyanis a görög nyelv és irodalom helyett szabadon választható két tárgyat vett fel. Az első ilyen tárgy a magyar irodalom bővebb ismertetése, kapcsolatban a görög remekírók műveinek ismertetésével magyar fordításban s a görög irodalom- és művészettörténet alapvonalai. A másik ilyen tárgy pedig a rajz, mértani és szabadkézrajzi elemekkel. E két tárgy tanítása nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, mert a maga tarkaságában nem nyujtott egyenértéket a görög nyelvért és irodalomért. Figyelemmel arra, hogy nyelvünk elszigeteltségénél fogva legalább két modern nyelv megértése reánk, magyarokra nézve a művelődésnek úgyszólván nélkülözhetetlen előfeltétele, azért a görög nyelvnek egyenértékeként csupán egy modern nyelvet fogadhatunk el. Ha pedig a latin és máris tanított német nyelv mellé még egy második modern nyelvet iktatunk be tantervünkbe, akkor voltaképen eljutottunk a reálgimnázium típusához, mely a külföldön is mintegy közbülső helyet foglal el a humanisztikus gimnázium és reáliskola között.

Ehhez képest javaslatom lényege az új reálgimnáziumi típus megalkotása a latin nyelv mellett két modern nyelvvel, mint kötelező tantárggyal. Középiskoláinknak túlnyomó része előreláthatóan reálgimnáziummá fog átalakulni s így teljes mértékben számolok a szülőknek azzal a kívánságával, hogy gyermekeik már a középfokú oktatás során is nemcsak jellem- és értelemfejlesztő, hanem az életre közvetlenül hasznos ismereteket is nyerjenek. Viszont ott, ahol helyben legalább két középiskola van, a gimnáziumot igazi humanisztikus tanintézetté kívánom átszervezni, melyben a görög nyelv és irodalom ismét minden tanulóra nézve kötelező tárgy lesz, mert minden nemzetnek feltétlenül szüksége van magasabb humanisztikus történeti képzettségű fejekre.

II. A szóbanforgó törvényjavaslatnak a középiskolai típusok újabb differenciálása mellett másik alapgondolata az egységes jogosítás. Ez annyit jelent, hogy ezentúl, ha a törvény életbelép, mindenki, aki bármely középiskolát végzett, minden korlátozás nélkül rendes hallgatónak bármely főiskolára felvehető. Tehát senki sem lesz az érettségi után pályaválasztásában korlátozva azért, mert tíz éves korában olyan középiskolába jutott, amely éppen lakóhelyén vagy ahhoz közelebb volt található. Az egységes jogosítás már 1896-tól kezdve a magyar tanügyi közvéleménynek egyetemes óhaja. A millenniumi tanügyi kongresszus már kérte életbeléptetését; több miniszteri rendelet (utoljára 1814-ben) hangoztatta az egyenlő jogosítás elvét; ugyanakkor már a törvényjavaslat is elkészült ilyen irányban. Németország, Franciaország, Ausztria már régen életbeléptette.

Ez intézkedés ellen kétségkívül komoly ellenvetések tehetők. Így pl. a reáliskolát végzett tanuló a latin vagy görög nyelv ismerete nélkül nem boldogulhat a római jog, a jogtörténet, az orvostudományok terén, vagy a bölcsészeti kar egyes tanulmányi ágaiban (históriai, filológiai, filozófiai szakstudiumokban). Az ilyen tanuló azonban utólag is megtanulhatja azt, amit nem tud. A reáliskola már eddig is úgy segített a hiányon, hogy a latin nyelvet rendkívüli tárgyként bevezette; hasonlókép a gimnazista és reálgimnazista hiányait az ábrázoló geometria terén pótolni lesz hivatva az e típusokba bevezetendő ilyen irányú rendkívüli tárgy. A főiskolák külön e célra berendezett tanfolyamokkal fogják e hiányokat pótolni, amint az eddig is részben megtörtént. Egyébként az idevágó esetek száma nem lesz nagy: átlag mindenki olyan szakra megy, amelyre magában eddigi tanulmányai alapján hajlamot érez: a realista aligha iratkozik be theológusnak vagy klasszikus filológusnak. E tekintetben kissé liberálisabb felfogást kell tanusítanunk s kissé jobban megbíznunk az egyéni vállalkozásban. Aki igazán törekszik valamely célra, meg fogja találni önmagában azt az erőt, mely a cél elérését biztosítja.

Részletes indokolás

A 8. §-hoz

A 8. § abban tér el a jelenlegi törvényes állapottól (l. az 1883. évi XXX. tc. 5. §-át), hogy a rajz technikai része alól való felmentést csak a gimnáziumban engedi meg (abban a föltevésben, hogy az illető testi fogyatkozásban szenvedő tanuló, aki rajzolni nem tud, a reáliskolába nem vehető fel); további újítás az, hogy a felmentés jogával (a miniszter, illetőleg a felekezeti főhatóság helyett) az iskola igazgatója bizatik meg.

A 9. §-hoz

A 9. § lényegesebb újítás az eddigi rendelkezésekkel szemben. Kimondja ugyanis, hogy az a tanuló, aki már egynél több tárgyból kapott elégtelen osztályzatot, javítóvizsgálatra semmi esetre sem bocsátható. Eddig ugyanis a két tárgyból bukott tanuló is tehetett miniszteri, illetőleg főigazgatói engedéllyel javítóvizsgálatot. A javaslat szigorító intézkedését az ilyen tanulók további tanulmányi eredményére vonatkozó szomorú tapasztalatok eléggé indokolják. Az ilyen tanulók ugyanis a hiányokat rendszerint nem tudták pótolni és így további tanulmányaik folyamán is folyton megújuló nehézségekkel voltak kénytelenek küzdeni és ezzel a középiskolába nem való elemek számát fölöslegesen szaporították.

A 14. §.-hoz

E nyilvános összefoglalásokat, amelyek a vizsgálatokból abban különböznek, hogy a tanulóknak ezeken adott feleletei nincsenek befolyással a tanulóknak felsőbb osztályba való lépésére, vagy bizonyítványuk érdemjegyeire, azok a régi tapasztalatok indokolják, hogy a vizsgálatok egyrészt lélektanilag károsan befolyásolják a tanulókat, másrészt könnyen helytelen elbírálásra vezetnek.