A vámjognak azt a részét, amelyet maga a vámtarifa nem foglal magában, a legtöbb államban a törvényhozás, a kormányhatóságok, a gazdasági érdekeltségek, sőt az elméleti tudomány is sokkal kisebb mértékben részesítette figyelmében, mint magát a vámtarifát. Pedig kétségtelen, hogy azok a jogszabályok, amelyek megállapítják az állam kizárólagos vámszedési jogosultságát, meghatározzák a vámok körül felmerülő területi, tárgyi és személyes fogalmakat, szabályozzák a vámigazgatás szervezetét, szabatosan körülírják azokat a jogosítványokat, amelyek a vámigazgatás közegeit az érdekelt ügyfelekkel szemben megilletik, megállapítják azokat az eljárási szabályokat a melyeket ezeknek a közegeknek a vámterületnek a külfölddel lebonyolított forgalmában előforduló árúkkal szemben be kell tartaniok és egyúttal biztosítják az érdekelt ügyfelek befolyását erre az eljárásra, amely szabályok továbbá rendezik a vámfizetési kötelezettség keletkezése, ennek tartalma és megszünése körül felmerülő jogi kérdéseket és a melyek végül biztosítják és szabályozzák azokat a jogorvoslatokat, amelyek ezen a téren a polgárok rendelkezésére állanak: ha nem is gyakorolnak olyan közvetlen hatást a gazdasági életre, mint maga a vámokat megállapító tarifa, az állampolgárok gazdasági és vagyoni érdekeit, ezeknek vagyontárgyai feletti rendelkezési szabadságát mégis igen közelről és mélyen érintik. Az a befolyás, amelyet a most említett jogszabályok a polgárok érdekeire gyakorolnak, önként érthetőleg annál nagyobb és annál mélyebbreható, minél nagyobb mértékben veszi igénybe az állam azt az eszközt, amelyet a vámok az ország termelésének védelme és ezzel együtt az állam pénzügyi szükségleteinek kielégítése céljaira nyujtanak.
Magyarországnak olyan kodifikációja, amely a fennebb említett joganyagot kimerítően, rendszeresen, a modern árúforgalom és a modern tudományos fejlődés igényeinek megfelelően rendezte volna, eddig nem volt. Törvényes szabályunk ezen a téren csak egy van: az 1907:LIII. törvénycikkbe iktatott Autonom Vámtarifa bevezető része, amely érdemleges rendelkezést tartalmazó huszonegy rövid cikkben szabályozza a szóbanlevő joganyagnak igen rendszertelenül és hiányosan kiragadott egyes kérdéseit.
Most, amidőn az új magyar autonom vámtarifára vonatkozó javaslat a törvényhozás előtt fekszik, gondoskodni kell az 1907:LIII. törvénycikk bevezető részében foglalt jogszabályok pótlásáról is, minthogy az új tarifa életbeléptetésére vonatkozó törvény szerint ennek hatálybalépésével az 1907:LIII. törvénycikk hatályát veszti.
Minthogy azonban az 1907:LIII. törvénycikkbe foglalt vámtarifa bevezető rendelkezései a fentiek szerint a vámjognak csak elég rendszertelenül kiszakított egyes szabályait tartalmazzák, szükséges, hogy ezeknek pótlása, most, midőn kizárólag a saját viszonyainknak és belátásunknak megfelelő jogszabályok alkotásáról van szó, ez magasabb igényeknek megfelelő jogalkotással történjék. Ez annál megokoltabbnak mutatkozik, mert a vámtarifán kívül eső, a jelen megokolás első bekezdésében érintett kérdésekre vonatkozó tételes vámjogunk szintén teljesen rendszertelen, egyes rendelkezésekből alakul, a melynek igen nagy része ma már elavult.
Tételes vámjogunk az 1907:LIII. törvénycikk elején levő és a gyakorlatban a „Tarifatörvény” elnevezéssel jelölt huszonegy cikken, továbbá az ehhez kiadott végrehajtási utasításon, valamint az 1874. évi Vámszabályokon kívül igen nagyszámú rendeletből áll. Csakhogy a most érintett végrehajtási utasítás az alapjául szolgáló 1907:LIII. törvénycikkel együtt az új vámtarifa életbelépésével hatályát veszti, az a jogállapot pedig, amelyet a többi rendelet képvisel, egyáltalában nem tekinthető kielégítőnek. Ezeket ugyanis minden rendszer nélkül, tisztán a gyakorlati, pillanatnyi szükség igényeinek megfelelően adták ki, a legtöbbször a nélkül, hogy a régi Vámszabályoknak azt a rendelkezését, a melynek helyébe az újabb rendelet lépett, kifejezetten hatályon kívül helyezték volna. Míg tehát egyrészt a vámtarifán kívüli vámjogunk teljesen nélkülözi az egységes, vezérlő gondolatmenetet, addig másrészt ezen a téren olyan jogbizonytalanság is uralkodik, hogy gyakran a szakközegek sem tudják, hogy mi az érvényes jogszabály.
Mindezeket a hiányokat pótolni, ezeket a visszás állapotokat megszüntetni a feladata a jelen törvényjavaslatnak.
Ez a javaslat azonban a jelen megokolás első bekezdésében felsorolt joganyagból csak azokat a rendelkezéseket foglalja magában, a melyeket elvi jelentőségüknél fogva állandó érvényűeknek lehet tekinteni.
Valamely ország vámtarifája - ezt a szót ez alkalommal legszűkebb értelmében véve, a mely csak a külforgalomban előforduló árúk és az ezekre vonatkozó vámtételek jegyzékét jelöli meg - mindig a legszorosabb vonatkozásban kell, hogy álljon azzal a gazdasági helyzettel, a melyben az illető ország a vámtarifa szerkesztése idejében éppen van és szükségképpen kifejezője annak a gazdaságpolitikai iránynak, a melyet a tarifát magában foglaló törvény meghozatala idejében hivatalban levő kormány és a törvényhozásnak ezt támogató többsége követni szándékozik. Ezért a vámtarifa érvényességi ideje mindig korlátolt, mert hisz változik az ország gazdasági helyzete, változnak az uralkodó politikai és gazdasági irányzatok is. De vannak oly általános jogi elvek, vannak a vámra vonatkozó intézményeknek oly kategóriái, a melyek függetlenek a fennebb érintett, rövidebb időközökben bekövetkező változásoktól. Ezeknek a jogfolytonosság, valamint a gyakorlati politika és az elméleti jogtudomány között szükséges összefüggés érdekében azonosaknak kell lenniök és érvényben kell maradniok esetleg több, egymásra következő vámtarifa érvényének ideje alatt, mindaddig, a míg az állam vámokat termelésvédelmi és bevételszerzési célokra egyáltalában alkalmaz, illetve a míg a vámokra vonatkozó felfogás terén valami korszakot alkotó változás nem következik be. Ezeket az elveket foglalja magában és ezeket az intézményeket kívánja megvalósítani a „Vámjog szabályozás”-áról szóló javaslat, míg azokat a jogszabályokat, amelyek a jelen javaslattal egyidejűleg alkotmányos tárgyalás alá bocsátott említett új vámtarifa alkalmazására vonatkoznak és amelyek ennek a tarifának más tarifával helyettesítése esetében ennélfogva előreláthatólag szintén módosításra fognak szorulni, amennyiben a polgárok jogaira gyakorolt befolyásuk miatt törvényhozási szabályozást igényelnek, az új vámtarifára vonatkozó törvényjavaslat tartalmazza, egyébként pedig ezeket a jogszabályokat a kormány rendeleti úton fogja megalkotni.
A vámra vonatkozó jogszabályoknak ez a ketté osztása egyfelől állandó érvényű és másfelől a mindenkori vámtarifával együtt változásnak alávetett szabályokra eddig is megvolt, csakhogy az eddigi tételes vámjogunk ezt nem vitte keresztül a kívánatos következetességgel. A vámtarifa alkalmazására vonatkozó jogszabályokat eddig is a „Tarifatörvények” tartalmazták - így legutóbb az 1907:LIII. törvénycikk, illetve az 1908:XII. törvénycikk A) mellékletének bevezető része - csakhogy ezek egyes állandó érvényű rendelkezéseket is foglalnak magukban, míg azok a maradandó érvényűeknek látszó rendelkezéseket, amelyeket ezentúl a jelen javaslatnak megfelelő törvény fog magában foglalni, most a fennebb említett Vámszabályok, valamint az ezeket kiegészítő és módosító, időközben kiadott egyes rendeletek tartalmazzák. Tehát éppen ezen a téren, ahol a törvényhozási szabályozás az egyes rendelkezések elvi jelentőségénél és állandó jellegénél fogva különösen megokoltnak mutatkozik, ez eddig, mondhatni, teljesen hiányzott.
A javaslat szerkesztésénél legfőképpen az alábbi törekvések állottak szem előtt:
Az első törekvés arra irányult, hogy a javaslat a közjogunknak, közigazgatási-jogi rendszerünknek és a modern tudományos felfogásnak megfelelő, de e mellett a forgalom igényeit is kielégítő jogszabályokat tartalmazzon.
A javaslat továbbá arra törekszik, hogy ezeket a jogszabályokat szigorú rendszerbe foglalva adja elő. A javaslat teljesen elkülöníti az alaki jog körébe tartozó szabályokat az anyagi jogi rendelkezéseket tartalmazóktól.
A javaslat szerkesztésénél egyik legfőbb törekvés arra irányult, hogy a reform, a melyet a javaslat képvisel, a meglevő állapotot, amelyre a gazdasági élet az eddigi szabályok érvénye alatt berendezkedett, lehetőleg kevéssé zavarja meg. A javaslat inkább keret, amelyet a rendeleti úton történő jogfejlesztés lesz hivatva kitölteni. A vámjog szabályozásáról szóló törvénynek ez a keretszerű jellege azért is szükséges, mert rendelkezései legközvetlenebbül érintik a gazdasági életet, ez pedig gyorsan fejlődik, gyorsan támaszt új igényeket a nemzetközi árúforgalom állami szabályozásával szemben, oly igényeket, amelyek kielégítésétől gyorsan múló konjunkturák kihasználásának lehetősége függ. Ezeknek az igényeknek kielégítését gyakran nem lehet függővé tenni a törvényhozás gépezetének mozgásbahozatalától. De viszont ebből nem következik az, hogy az ezen a téren irányadó elveknek törvénybeiktatása mellőzhető. A gazdasági életbe, a polgárok magánjogaiba oly közvetlenül és oly mélyen belenyúló jogszabályokról van szó, hogy ezen a téren a törvényhozásnak kell megvonnia a kormányzati tevékenység határait és irányát.
Tekintettel a nemzetközi árúforgalomban érvényesülő gazdasági életnek a fentiekben érintett, az ország gazdasági fejlődése szempontjából oly fontos igényeire, a javaslat a forgalomnak akkora szabadságát igyekszik biztosítani, amilyen csak lehetséges, a nélkül, hogy azok a közérdekek, amelyeket a vámok képviselnek, komolyabb veszélyeztetésnek lennének kitéve. A javaslat szerkesztésénél ebben a tekintetben különösen szem előtt állott Magyarországnak gazdasági-földrajzi helyzete, amelynél fogva az országnak eleve is, de területének a világháború gyászos kimenetele folytán bekövetkezett megcsonkítása óta az eddiginél is még nagyobb mértékben, a Nyugat és a Kelet gazdasági forgalma közvetítőjének a szerepe jutott. A javaslat tekintetbe veszi továbbá azt is, hogy az ország területének megcsonkítása következtében több olyan termelési folyamatot, amelyet azelőtt a nyersanyag kitermelésétől egészen a készárú előállításáig az ország területén belül lehetett elvégezni, most csak a nemzetközi árúforgalom igénybevételével lehet végrehajtani.
Mindezekre tekintettel a javaslat megnyitja a lehetőségét annak, hogy az árúátvitelt, közbenső beraktározással és kikészítéssel is, továbbá külföldi anyagoknak az újbóli kivitel fenntartásával az országban történő kikészítését, épúgy, mint belföldi anyagoknak külföldön történő kikészítését is, lehetőleg korlátlanul lehessen lebonyolítani.
Fel kell még említeni, hogy a javaslat a jelen megokolás első bekezdésében felsorolt joganyagon kívül a vámügy terén büntetés alá eső cselekvések és mulasztások megbüntetésére vonatkozó legfontosabb rendelkezéseket is magában foglalja. Erre azért volt szükség, mert jövedéki büntetőjogunk egyáltalában még nem részesült törvényes szabályozásban, hanem anyagi részét illetőleg ma is teljesen elavult jogszabályok - az 1842. évi „Harmincadhivatali Utasítás” - állanak érvényben. Nem lett volna megokolható, hogy azt az alkalmat, amelyet a vámjog terén a jelen javaslattal és az autonom vámtarifára vonatkozó javaslattal tervezett reform nyujt, ne használjuk fel arra is, hogy jövedéki büntetőjogunknak legalább ezt a részét is a modern igényeknek megfelelően reformáljuk. A vámjövedéki büntető eljárásra ez a reform két okból nem terjed ki: az egyik az, hogy ennek egyik része, a bíróság előtti eljárás, az 1909:XI. tc. 101. §-ában adott felhatalmazás alapján az 1916. évben 5.062/P. M., 6.117/P. M., 800/I. M. és 990/M. E. számok alatt kiadott rendeletekkel a modern igényeknek megfelelő szabályozásban részesült, a másik ok az, hogy a jövedéki büntető eljárás reformját célszerűbb az összes jövedékekre és adókra kiterjedő egységes jövedéki büntetőtörvénykönyv útján végrehajtani. Az anyagi jövedéki büntetőjog terén a jelen javaslattal tervezett külön szabályozás azért nem hátrányos, mert a büntetés alá eső tényálladékok a vámnál amúgyis mások, mint a többi jövedéknél és közadónál.
A magyar törvényhozás szakít azzal a korábbi korszakokban uralkodó felfogással, amely szerint a vám elsősorban arra való volt, hogy az államkincstárnak jövedelmet hozzon és kifejezetten a védővám modern felfogásának álláspontjára helyezkedik.
Az a nagy változás, amely a vámjogi felfogásban az utóbbi évtizedek alatt bekövetkezett, leginkább abban jut kifejezésre, hogy valamely vámköteles árúnak beszállítása az ország területére magában véve még nem állapít meg semmiféle vámfizetési kötelezettséget, hanem a vámjövedék érdekeinek megóvásával megbízott közegeknek csak arra ad jogot, hogy az ilyen árút szemmeltartsák. A javaslat tehát azért fűzi közvetlenül a javaslat tárgyának, a vámjövedéknek, meghatározásához az utolsó mondatban foglalt rendelkezést, mert ez a legelemibb alapvető rendelkezése a modern vámjognak és előfeltétele a vámügyre vonatkozó minden törvény vagy szabály végrehajtásának.
A vámterület és a vámhatár fogalmai ezidőszerint általában összeesnek az állam politikai területével és politikai határával, azzal a megcsonkított területtel és azokkal a lehetetlen határokkal, amelyeket a trianoni békeszerződés Magyarországra kényszerített. Csak ott kell majd rendeleti úton, gyakorlati szempontokból, némi eltérést megállapítani, ahol hajózható víz alkotja az országhatárt. A trianoni békeszerződés 30. Cikke ugyanis azt a rendelkezést tartalmazza, hogy a szerződésben használt „folyás” (cours) vagy „hajózható meder” (chenal) kifejezések a nem hajózható folyóknál a vízfolyásnak vagy a vízfolyás főágának középvonalát, a hajózható folyóknál pedig a hajózható főmedernek középvonalát jelenti. Ha a vámhatárt a folyóknál az ennek a rendelkezésnek megfelelően megállapított államhatárral összeesőnek vennők, ez számtalan gyakorlati nehézséget okozna, mert ennek az lenne a következése, hogy minden vízi járóművet, amely a folyás, illetve a hajózható meder középvonalát átlépi - ami a hajózásnál (ideértve a tutajok és csónakok forgalmát is) elkerülhetetlen - vámeljárás alá kellene venni. Ez önként érthetőleg lehetetlen. Ennek elkerülése céljából a hajózható folyóknál az innenső partot kell vámhatárul kijelölni. Önként érthető azonban az is, hogy a hajózható határfolyón a meder középvonalán innen horgonyzó vízimalmokat, a magyar parttal összeköttetésben lévő álló-hajókat (pontonokat) és általában a hasonló létesítményeket e mellett is a magyar vámterülethez tartozóknak kell majd kijelenteni. Az ezekre vonatkozó intézkedések megtételére az első bekezdés utolsó mondata adja meg a minisztériumnak a felhatalmazást.
A javaslat 2. §-a második bekezdésében említett nagyobb eltérések a politikai államterület és a vámterület közt, vagyis kapcsolt vámterület, illetve vámkülzet (az előbbi új kifejezés, de nem új fogalom), ezidőszerint nincsenek. Minthogy az ilyenek létesítése esetleg igen nagy gazdasági jelentőséggel bírhat, az erre vonatkozó rendelkezést a javaslat a törvényhozásnak tartja fenn.
Nincs ezidőszerint szabad területünk (3. §) sem. Minthogy azonban azok a nagy érdekek, amelyek az átviteli kereskedelem lehető fejlesztéséhez fűződnek, mindenképpen kívánatossá teszik szabadterületnek, legalább is a készülő csepeli dunai kikötővel kapcsolatban, létesítését, a szabadterület vámjogi jellegének szabatos meghatározásáról a javaslatban gondoskodni kellett. Ez a meghatározás eltér az annak idején a fennállott fiumei szabadterületre (punto franco) érvényben állott rendelkezésektől, amennyiben a javaslat kifejezetten kimondja, hogy a szabadterületen a külföldi árúkat csak a raktározás és a szabadterületen történő feldolgozás szempontjából szabad még vámkülföldön levőknek tekinteni, míg az ottani fogyasztásra vagy állandó használatra való árúk ott is ugyanaz alá az elbánás alá esnek, mintha a vámterület valamely más részére hoznák be ezeket. A szabadterületnek ez az elméleti és gazdasági szempontból egyedül helyes felfogása a vámjog terén csak újabban jegecesedett ki.
A határkerület intézményét a vámszabályok régóta ismerik és az az erdélyi vámhatáron 1891-ig valóságban meg is volt. A vámhatár többi részén a határkerületre azért nem volt szükség, mert egyrészt a vámhatárt erős forgalmi akadályt jelentő természetes határok alkották, másrészt pedig, mert itt a katonai határőrvidék intézményének fennállása idejében a forgalom amúgy is szigorú felügyeletnek volt alávetve. Az erdélyi határszélen fennállott határkerületet 1891-ben abban a reményben szüntették meg, hogy az akkoriban szaporított csendőrség a pénzügyőrséggel együtt képes lesz a vámhatárt kellőképpen megvédeni. Ez a remény ugyan nem vált teljesen valóra, a határkerület újbóli felállítására azonban - kivált állategészségügyi érdekeink kárára - mégsem került a sor.
Azok a körülmények, amelyek a határkerület intézményének mellőzését a multban érthetővé tették, a megváltozott viszonyok mellett többé nem állanak fenn. A mostani magyar vámterület határa, egy kis résztől eltekintve, nélkülözi a természetes forgalmi akadályokat és oly területeket választ el egymástól, amelyek közt az ország feldaraboltatásáig a forgalom a legsűrűbb és teljesen szabad volt. Az a számtalan érdekszál, amely az ekkép szétválasztott területek lakosait most is összefűzi, egyfelől igen nagy mértékben ösztönzi az embereket arra, hogy ezt a forgalmat továbbra is fenntartsák, másfelől azonban a magyar igazgatás alatt maradt államterület pénzügyi és közgazdasági létérdekei ennek a forgalomnak szigorú ellenőrzését teszik nélkülözhetetlenül szükségessé. Minthogy azonban a vámőrségnek a békeszerződésből kifolyólag ránk kényszerített, az 1922:VIII. törvénycikkel megállapított, elégtelen létszámával a vámhatárt nem lehet oly szoros őrizet alatt tartani, hogy a csempészetet csak ezzel lehetne tűrhető mértékre korlátozni, a határkerület intézményének teljes mértékben életbeléptetése a változott viszonyok mellett elsőrendű állami érdek.
De ha a fentiek szerint a határszéli lakosok árúforgalma annyiban, amennyiben az törvényellenes utakat vesz, különös ellenőrzési intézkedéseket igényel is, viszont a két szomszédos vámterület határszéli lakosainak egymással lebonyolított legális árúforgalma méltán könnyítéseket is igényelhet és pedig különösen Csonka-Magyarország helyzetében, amidőn a trianoni béke erőszakosan széttépte az ország évezredes gazdasági egységét és az országnak egyetlenegy olyan határa nincs, amelyen túl ne olyanok laknának, akik eddig velünk egy állam kötelékébe tartoznak.
E könnyítések nyujtásának lehetőségét a javaslat a kisebb határszéli forgalom és a határszéli gazdaságok intézménye útján kívánja biztosítani.
A határszéli gazdaság fogalmát a § kiterjeszti az olyan gazdaságokra is, amelyeket a vámhatár nem szel át, de amelyek a vámhatáron innen vagy túl, ennek közelében terülnek el és amelyeknél a vámhatár a gazdálkodó lakóhelyét elválasztja attól a földterülettől, amelyen gazdálkodik. A fogalomnak ezt a kiterjesztését a trianoni határok minden gazdasági összefüggést megbontó megállapítása teszi különösen megokolttá. A javaslat 4. §-a utolsó bekezdésében foglalt az a rendelkezés, hogy a határszéli gazdaság vámjogi külön jellegére és terjedelmének megállapítására nem a birtok feletti tulajdon, hanem a vállalat egységes gazdasági vezetése irányadó, azt célozza, hogy azokban a vámjogi előnyökben, amelyeket a javaslat a határszéli gazdaságoknak tulajdonít, az olyan gazdaságokat is lehessen részesíteni, amelyeknek üzemét nem a tulajdonos, hanem a másik államterületen lakó bérlő vagy művelő vezeti.
Az 5. § azt az általános elvet állítja fel, hogy az árúforgalom általában véve szabad: elvben bármely árút szabad a vámterületre behozni, erről kivinni, illetve ezen átvinni.
Ez az általános elv természetesen nem érvényesülhet a maga teljességében; magasabb közérdek szükségessé teszi, hogy bizonyos árúk forgalmát állandóan vagy időlegesen, akár az egész vámterületre, akár ennek egyes részeire vonatkozólag eltiltani vagy korlátozni lehessen.
A javaslat nem tesz különbséget feltétlen és feltételes tilalom közt, tehát tilalom alatt állónak kell tekinteni minden olyan árút, melynek behozatalát, kivitelét vagy átvitelét törvény vagy ilyennek alapján kiadott rendelet megtiltja vagy külön engedélyhez köti, akkor is, ha ez alól a tilalom alól többé vagy kevésbbé sűrűn kivételeket engedélyeznek. Az eddigi jogforrásaink - nem egészen következetesen és nem egészen éles elhatárolással - az ilyen korlátozó intézkedéseket hol „tilalmak”-nak, hol „forgalmi korlátozások”-nak nevezik. Az első elnevezéssel inkább az olyan feltétlen tilalmakat értik, amelyek alól kivételeket tulajdonképpen nem is lehet engedélyezni, minők pl. a kátrányfestőanyaggal festett vörös borokra, az egészségre ártalmas, titkos gyógyszerekre fennálló behozatali tilalmak; az utóbbi elnevezéssel pedig inkább a feltételes tilalmakat jelölik, amelyek alól kivételeket szoktak engedélyezni, minők pl. a gazdasági és élelmezési okokból kiadott tilalmak, amelyeknek nem annyira a forgalom megszüntetése, mint inkább ennek irányítása és korlátozása a céljuk. A javaslat ezt a terminologiát nem így alkalmazza, hanem az utóbbiakat is a „tilalom” kifejezéssel jelöli, „forgalmi korlátozások” alatt pedig az árúk szállításának vagy forgalombahozatalának, illetve a vámhatár átlépésének helyi és időbeli megszorítását érti, amelyekről a javaslat 33., 34. és 36. §-ai szólnak, a nem ennyire általános és állandó jellegű korlátozásokat ellenben, amelyektől csak külön hatósági engedéllyel lehet eltérni, „tilalmak”nak nevezi.
A 7. § második bekezdés elsősorban az úgynevezett „anti-dumping” rendelkezést foglalja magában. Ezt a magyar vámjog eddig nem ismerte, de egyrészt az utóbbi időben szerzett bizonyos tapasztalatok, másrészt egyes államok példája, amelyek ilyen rendelkezést már a háború előtt is alkalmaztak, megokoltnak mutatta, hogy ezzel a fegyverrel saját termelésünk megvédésére mi is élhessünk.
Nem volt meg eddig a minisztériumnak az a felhatalmazása sem, amelyet a 7. § harmadik bekezdése fog ezentúl megadni. Ez ugyanis megtorló intézkedéseknek abban az esetben alkalmazására vonatkozik, ha valamely külföldi állam magyar hajókat vagy árúkat méltánytalan elbánásban részesít a nélkül, hogy ezekkel ezért kedvezőtlenebbül bánnék el, mint hasonló helyzetben tevő más államok hajóival vagy árúival. Ennek a megtorlásnak tehát akkor lehet helye, ha valamely állam saját termelését a bárhonnan jövő versennyel szemben különösen erőszakosaknak minősülő rendszabályokkal igyekszik megvédeni.
A 8. § a legfontosabb alapfogalmak meghatározását tartalmazza. Rendszerességi szempontból a javaslat szigorúan megkülönbözteti a vámeljárásra vonatkozó alaki jogszabályokat a vámfizetési kötelezettségre vonatkozó anyagi jogszabályoktól. Ezt a megkülönböztetést a javaslat még szembeötlőbbé akarja tenni azzal, hogy ugyanazt a személyt, illetve tárgyat más-más kifejezéssel jelöli a szerint, amint arról a vámeljárásra vonatkozó rendelkezésben vagy a vámfizetési kötelezettségre vonatkozó rendelkezésben van szó. Így a vámjogban érdekelt fél az eljárásra vonatkozó rendelkezésekben mint „ügyfél”, a vámfizetési kötelezettségre vonatkozókban mint „vámadós” szerepel. Azt az ingóságot pedig, amely a törvény rendelkezései alá esik, a javaslat a vámeljárásra vonatkozó részében „árú”-nak, a vámfizetési kötelezettségre vonatkozó részében ellenben „vámtárgy”-nak nevezi. A „vámárú” elnevezéssel pedig a javaslatnak a vámeljárásra vonatkozó rendelkezései az olyan árút jelölik, amely a kötött forgalomban áll; erre azért használ a javaslat külön elnevezést, mert a kötött forgalom a vámeljárásnak legkiemelkedőbb mozzanata.
Azok a meghatározások, amelyeket a 9. § az árú származását és rendeltetését illetőleg tartalmaz, összhangzásban állanak a magyar külkereskedelmi statisztikára vonatkozó új szabályokkal; a „termelő származási” és a „kereskedelmi származási” ország megkülönböztetése nemcsak az árúforgalmi statisztika, hanem a vámszerződés útján mérsékelt vámtételek alkalmazása szempontjából is nagyfontosságú újítás. Az erre vonatkozó közelebbi rendelkezéseket egyrészt a 115. § tartalmazza, másrészt a végrehajtási utasításnak a 43. és 44. §-ra vonatkozó része fogja ezeket megtenni.
A 13. § a vámhivatalokat hatósági jelleggel ruházza fel. Ez azért mutatkozik megokoltnak, mert az a tevékenység, amit a vámhivatalok főképpen a vámtartozás kiszabásánál kifejtenek, amikor ugyanis önállóan, valósággal elbírálják az árúnak egyik vagy másik tarifaszám alá tartozását, továbbá azt, hogy az árúnak adott esetben van-e igénye szerződéses vámtétel alkalmazására vagy a javaslat 110., 112. §-aiban megállapított vámmentességek valamelyikére vagy végül a 7. § alapján elrendelt megtorló intézkedés alá esik-e, továbbá az értékvám alá eső árúknál ugyanígy elbírálják azt, hogy a bevallott érték megfelel-e az árú igazi értékének: a puszta végrehajtószolgálat kereteit messze túlhaladó, valóságos hatósági ténykedés jellegével bír.
A külön vámőrséget az 1920:I. tc. 10. §-ában kapott felhatalmazás alapján a minisztérium az 1921. évi augusztus 25-én 6200/M. E. sz. a. kiadott rendelettel szervezte.
A vámőrségről ugyan már van törvényünk, az 1922:VIII. tc., egyike azoknak, amelyeket a szövetséges és társult hatalmak a trianoni békeszerződésből kifolyólag reánk kényszerítettek oly célból, hogy Magyarország rendelkezésére álló fegyveres erőt a trianoni békeszerződésben kikötött minimális mértékre korlátozzák. Ez a törvény azonban nem rendelkezik a vámőrség feladatairól, sem az ennek tagjait megillető szolgálati jogosítványokról, sem a vámőrség szervezése szempontjából szükséges részletesebb intézkedések iránti hatáskörről, sem végül a vámőrség tagjainak helyzetéről a büntető és a polgári perrendtartás szempontjából, úgy, hogy e tekintetben ma is még a minisztériumnak a fennebb említett 6200/M. E. sz. a. kiadott szükségrendelete áll érvényben.
Azok a szolgálati jogosítványok, amelyeket a 20. § a vasúti és hajózási forgalom ellenőrzése tekintetében a vámigazgatás közegeinek tulajdonít, első tekintetre talán némileg messzemenőknek látszanak. Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy egy vasúti vonat, egy-egy uszályhajó vagy akár nagyobb személyszállító gőzös is mekkora árútömeget szállít és egy-egy ilyen szállítmánynak felületesebb vagy nem teljes vámhivatali elintézése, illetve nyilvántartásba vétele mily mértékben veszélyeztetheti a vámjövedék érdekeit, a szóbanlevő szolgálati jogosítványok megadása mindenképpen megokoltnak mutatkozik. Ami különösen a vámigazgatás szolgálatában álló, valamint az ellenőrzés céljából a központból kiküldött közegei számára tervezett azt a jogosítványt illeti, hogy a vonatokat és hajókat, ha ezt a vámügyi tennivalók elvégzése feltétlenül megkívánja, kivételesen a menetrend szerinti tartózkodási időn túl is visszatarthatják az állomáson, erre vonatkozólag meg kell jegyezni, hogy a 94. § előírja, hogy a nyilvános szállítóintézetek és vállalatok kötelesek a vonatok és hajók menetrendjét olykép megállapítani, hogy azokon az állomásokon, ahol a vonatok és hajók vámhivatali elintézés alá kerülnek, erre elegendő idő álljon rendelkezésre. A vámigazgatási közegek most szóbanlevő jogosítványának gyakorlására tehát előreláthatólag csak igen kivételesen fog a sor kerülni, amikor előre nem látott körülmények vagy megakadályozzák a vámhivatali elintézésnek a szokott gyorsasággal történő végrehajtását vagy pedig egészen rendkívül nagy és sokféle árúból álló árútömeget szállít az illető járómű. Minthogy pedig a vámjövedék fontos, országos gazdasági és pénzügyi érdekeket képvisel, ezeknek az érdekeknek kellő biztosítása mindenképpen előbbrevaló, akár az illető szállítóintézet vagy szállítóvállalat érdekeinél, akár az illető vonattal vagy hajóval netalán utazó közönség magánérdekeinél.
A légi járómű őrizet alá helyezése és a vámjövedék érdekeinek biztosítására szolgáló további intézkedések leginkább csak arra az esetre vonatkoznak, amidőn a légi járómű a javaslat 104. §-ában foglalt rendelkezések ellenére a kijelölt és vámhivatali felügyelet alatt álló repülőtéren kívül száll le.
A 21. § utolsóelőtti bekezdése értelmében a vámőrség a fennebb már említett azokat a szolgálati jogosítványokat, amelyek ezt az őrtestületet a határkerületben megilletik, az ország belsejében is gyakorolhatja, de csak pályaudvarokon, kikötőhelyeken vagy vámjövedéki felügyelet alatt álló telepeken. Ami a vámőrség fegyverhasználati jogát illeti, elvi és gyakorlati szempontok egyaránt kívánatossá teszik, hogy az egyébként is a csendőrség mintájára szervezett e testület tagjait ebben a tekintetben is ugyanazok a jogok illessék meg, amelyek a csendőrségnek szolgálatban álló tagjait megilletik, annál is inkább, mert az érdekelt közönség ezt a jogkört jórészt ismeri.
Az árúk és tárgyak lefoglalására (22. §) vonatkozólag ezidőszerint még az 1842. évi Harmincadhivatali Utasítás 562. §-a áll érvényben, amely szerint „az erre hivatott harmincadhivatali közegek” kötelesek a jövedéki kihágás tárgyait vagy segédeszközeit lefoglalni. A lefoglalást a modernebb jogi felfogás szerint, amelyet a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896:XXXIII. tc. 169. és következő §-ai is kifejezésre juttatnak, csak hatóság, irott határozattal mondhatja ki. Ugyanez áll akkor is, ha nem jövedéki kihágásról, hanem az állam vámigényének (37. §) biztosításáról van szó. A végrehajtó közeg, amely az illető árúra vagy tárgyra ráakad, ezt az állami igény biztosítása céljából a felettes hatósága határozatának meghozataláig csak ideiglenes őrizetbe veheti, illetve, ha a valóságos őrizetbevétel aránytalan nehézséggel vagy költséggel járna, megtilthatja a közvetlen birtokosnak az árú vagy tárgy feletti rendelkezést. A vámárút terhelő dologi szavatosság (128. §) érvényesítésénél a 25. § rendelkezései nem jönnek tekintetbe, mert ebben az esetben a 139. § rendelkezései irányadók. A házkutatásra, a személymotozásra és a letartóztatásra vonatkozólag a javaslat rendelkezései, épúgy, mint a lefoglalásra vonatkozó, fennebb ismertetett rendelkezések, általában a jövedéki büntető perrendtartás (az 1909:XI. törvénycikk 101. §-ában kapott felhatalmazás alapján kiadott 800/1916. I. M. számú rendelet) megfelelő rendelkezéseihez símulnak, csak a határkerületben foganatosítható letartóztatásra vonatkozó jogosítványt kellett a gyakorlatban szerzett tapasztalatoknak megfelelően, a 25. § második bekezdésében felsorolt esetekkel kibővíteni. A határkerületnek (4. §) a szomszédos vámterület határkerületével lebonyolított forgalma számára engedélyezett könnyítéseket ugyanis nagy mértékben használják ki csempészetre, amelyet ha a letartóztatást kizárólag csak a közvetlen tettenkapás esetében lehetne foganatosítani, igen gyakran nem lehetne eredményesen megakadályozni, mert ott van a tervbevett csempészet színhelyének közvetlen közelében a vámhatárral majdnem mindenütt összeeső politikai országhatár, amelynek átlépésével az, aki a csempészetet végrehajtani kívánja, magát rögtön kivonhatja a vámellenőrzést végző közegek hatalmából és a túlsó vámterületről lesheti a csempészet végrehajtására alkalmas pillanatot. Hozzájárul a 25. § második bekezdésébe felvett letartóztatási lehetőségek szükséges voltához a vámőrség elégtelen létszáma, mely nem engedi meg az egyébként szükséges, beható határőrizetet.
Ezeknek a rendelkezéseknek az a céljuk, hogy a lehetőségig biztosítsák az 1. §-ban is kimondott annak az elvnek az érvényesülését, hogy a vámigazgatásnak, illetve az ennek működését kiegészítő vámőrségnek értesülnie kell mindenféle árú behozataláról és kiviteléről. E tekintetben nem tesz különbséget, hogy valamely árú vám alá esik-e vagy sem, mert ezt más, mint vámigazgatási szakközeg nem állapíthatja meg és ezért feltétlenül megokolt az a követelés, hogy a vámigazgatás szervei az olyan árú behozataláról, illetve kiviteléről is értesülést kell, hogy szerezzenek, amelyről az ügyfél esetleg feltehetni véli, hogy azután vámfizetési kötelezettség nem keletkezik. Minthogy pedig nincs olyan állam, vámhatárát oly szakadatlan őrvonallal őriztethetné, amely ennek a követelménynek érvényesülését feltétlenül biztosítaná, tekintet nélkül arra, hogy hol és mikor szállítják át az árút a vámhatáron, a háború következtében válságos anyagi helyzetbe került és a békeszerződés folytán csak teljesen elégtelen számú őrszemélyzettel rendelkező Magyarország pedig ezt még kevésbbé teheti, mint bármely más állam, nincs más mód, mint a vámhatáron átmenő forgalmat helyileg és időbelileg úgy korlátozni, hogy a vámigazgatás, illetve a vámőrség szervei a fentiek szerint okvetlenül szükséges értesülést megszerezhessék, továbbá a vámhatáron átkelőknek szigorú kötelességévé tenni, hogy bejövet a határ átlépése után, kimenet ez előtt, a magukkal vitt árút a legközelebbi, illetve a vonatkozó jogszabályokban megjelölt más vámhivatal elé állítsák.
A vámra vonatkozó régebbi felfogás szerint, amely még abból az időből származik, amikor a vám magánjogi alapon álló ellenszolgáltatás volt, a földbirtokos utainak, stb., az árúszállítással igénybevételeért, a vámfizetési kötelezettség mindjárt az árúnak a vámhatáron át beszállítása alkalmával keletkezett és mindazokban az esetekben, amelyekben valamely behozott árú után még sem kellett vámot fizetni (vagy azért, mert az árút ismét kivitték külföldre, vagy azért, mert azt valamely kiváltságos célra vagy kiváltságos személy részére hozták be), az állam, illetve a vámigazgatás a vámfizetés elengedését méltánylásból, jóindulatból eredő kedvezménynek tekintette. Ezzel a felfogással teljesen és kifejezetten szakít a javaslat, amely a vámnak modern, tudományos meghatározásából indul ki. E szerint a vám elsődleges célra a belföldi árképződés céltudatos befolyása, vámot tehát - legalább elvben - csak az olyan árú után kell fizetni, amely a belföldi gazdasági forgalomba valósággal belép és ezzel résztvesz a belföldi árképzésben. Amint ezt már ismételten volt alkalmam hangsúlyozni, a modern felfogás szerint a vámigazgatás a behozott árúkról egyelőre csak tudomást kíván szerezni, azt felügyelete alá, esetleg csak nyilvántartásába akarja venni. A legmegfelelőbb ennek a jognak megjelölésével a „vámigény” kifejezés. Ezt a szót azonban nem szabad összetéveszteni az államnak a vámfizetési kötelezettség teljesítésére irányuló igényével, mert mindaddig, amíg a „vámigény” fennáll, a törvényes fogalomban „vámfizetési kötelezettség” még nem keletkezik. A vámigény fennállása alatt ugyanis az ügyfél még szabadon rendelkezhetik árúja felett oly értelemben is, hogy ez után (az árúnak kivitele, megsemmisítése, vagy vámmentes célra fordítása, átalakítása stb. következtében) vámfizetésének kötelezettsége keletkezzék. Önként érthetőleg az állam vámigénye az olyan árút is terheli amely a vámhivatali felügyeletet akár csempészet folytán, akár véletlenül elkerülte, vagy ez alól az előírt feltételek teljesítése nélkül kikerült.
A negyedik bekezdés fontos jogi elvet tartalmaz. Kimondja, hogy a vámigény csak a vámárú feletti vámjogi rendelkezést korlátozza, de nem érinti az a feletti gazdasági vagy magánjogi rendelkezést. A vámárú tulajdonosa, illetve az ügyfél, aki jogosult a vámárú felett rendelkezni, azt a vámigény fennállása alatt akár belföldre, akár külföldre, szabadon eladhatja vagy elajándékozhatja vagy arra kölcsönt vehet fel; de persze mindezekben az esetekben a vámigény a vámárú új tulajdonosával, illetve a hitelezővel szemben változatlanul érvényben marad.
A belföldi szabadforgalomból származó árúk kivitele tekintetében a javaslat vámigény keletkezését nem tervezi, még arra az esetre sem, ha az illető árú kiviteli vám vagy kiviteli illeték alá esik. Ebben a viszonylatban ugyanis - a behozatali viszonylattól eltérően - nincs meg a szüksége olyan eljárás-jogi természetű jogigénynek, amelynek alapján a vámigazgatás az árút a reá bízott közérdek szempontjából szorosan hatalmában tarthatja. A már belföldön levő behozatali árút ugyanis azért kell a vámigazgatásnak hatalmában tartania, hogy azt az előírt feltételek teljesítése nélkül ne lehessen itt szabadforgalomba hozni. A kiviteli viszonylatban ellenben a belföldi szabadforgalomból származó árú mindaddig szabadon mozoghat, míg a vámhatárhoz nem ér, a vámjövedék érdekeltsége eziránt a forgalom iránt tehát csak akkor áll be, amikor az árú vámterületet elhagyja, ugyanekkor azonban a legtöbb esetben megszűnik az állam befolyása is az árúra. Itt tehát a vámigazgatás a vámhatáron átmenő és a határkerületben lebonyolító árúforgalomnak csak megfigyelésére, esetleg nyilvántartására szorítkozik. A nyilvántartásba vétel szüksége akkor beáll, ha valamely kiviteli vám, kiviteli illeték vagy kiviteli tilalom alatt álló kiviteli vámkezelését már a vámterület belsejében végezzék. De ebben az esetben is, ha a kivitel bármely okból mégis elmarad, ez azokat az érdekeket, amelyeket a vám szolgálni hivatott, semmikép nem érinti. Azt, hogy valamely belföldi árú vámkezelés és a kivitel netaláni feltételeinek teljesítése nélkül ne kerüljön külföldre, a határőrizet és a jelen javaslat büntető rendelkezései, kell, hogy megakadályozzák.
A C) címhez
A nemzetközi forgalomban előforduló árúk vámhivatali felismerése tekintetében általában kétféle rendszer dívik. Az egyik az ügyfelet kötelezi, hogy az árúbevallás adásával, melynek helyességéért felelős, tájékoztassa a vámhivatalt az árú minősége, mennyisége, származása és rendeltetése felől, a másik rendszer szerint a vámhivatal dolga, hogy mindezeket a küldeményből, illetve a vámhivatal felhívására bemutatott egyes okmányokból maga állapítsa meg. Az előbbi rendszer, a bevallási rendszer, mindenesetre a jobbik, nálunk, illetve az Osztrák-Magyar Monarchiában mindig is ez volt érvényben. E tekintetben egyébként a legtöbb állam ugyanezt a rendszert követi, egyrészt azért, mert a modern árúforgalomban előforduló árúk végtelen sokfélesége mellett lényegesen egyszerűsíti és gyorsítja a forgalom lebonyolítását, másrészt, mert a közérdeket hathatósabban biztosítja. Minthogy ugyanis az ügyfél felelős az adott bevallás helyességéért és valótlan bevallás esetében súlyos büntetésnek teszi ki magát, neki is érdekében áll, hogy a vámhivatalnak valódi és pontos adatokat szolgáltasson, ami az árúosztályozás helyessége és megbízhatósága szempontjából igen kívánatos. Ezt a rendszert követi a jelen javaslat is, de nem alkalmazza azt a maga teljes merevségében, így a javaslat 102. §-ának utolsó bekezdése a postaforgalomra, a 1007. § pedig az utasforgalomban szállított, kereskedésre nem szánt árúkat illetőleg állapít meg kivételt, a 39. és 40. §-ok pedig a pénzügyminisztert hatalmazzák fel arra, hogy az árúbevallás kötelezettsége alól felmentést adhasson.
A javaslatok legfontosabb újítása ezen a téren az árúbevallás jogi jelentőségére vonatkozik. A mostani jogállapot szerint az árúbevallás nemcsak arra való, hogy a vámhivatalt azoknak az adatoknak tekintetében illetékesen tájékoztassa, amelyekre a vámkezelésnél szüksége van, hanem ezenkívül fontos jogkövetkezmények is fűződnek hozzá. Most ugyanis az az elv áll érvényben, hogy a vámért, magán az árún kívül, az a személy szavatol, aki az árúbevallást adta; az árúbevallás állapítja meg tehát a személyes vámfizetési kötelezettséget is. Nem lehetne mondani, hogy ennek az elvnek uralma alatt valami számottevő gyakorlati nehézségek merültek volna fel, a javaslat azonban mégis szakít ezzel a felfogással, még pedig elsősorban elvi szempontból. Az említett felfogás ugyanis maradványa annak a fennebb már említett kornak, amikor a vámot elsősorban még magánjogi alapon nyugvó szolgáltatásnak tekintették, amikor az árú behozatala alkalmával magánjogi szerződésfélét kötöttek; a terület ura földesuri jogánál fogva megadta az engedélyt a területén történő szállításra és rendelkezésére bocsátotta a területén levő utakat, hidakat, réveket stb. és ezzel szemben az árúszállító és földesúri jog elismerése fejében és ellenszolgáltatásképen a létesítmények használatáért az árúbevallás adásával kötelezte magát a vám fizetésére, amely vám akkoriban igen gyakran az árú bizonyos hányadának (a „harmincad”-nak) leadásában állott és amelyet akkor is szedtek, ha az árú nem is maradt az illető területen, hanem azt ezen csak átvitték (átviteli vám; l. a 116. §-hoz fűzött megokolást is). Ezt a felfogást nem lehet összeegyeztetni a vám közjogi alapon nyugvó szolgáltatás jellegével; ilyennél a törvénynek kell jogelvek alapján megállapítania azt, hogy ki köteles ezt a közterhet viselni. Az erre vonatkozó rendelkezéseket a javaslatnak a vámtartozás iránti szavatosságáról szóló 128. és 129. §-a tartalmazza. Ezzel az újítással azonban az árúbevallás fontossága, amint ezt fennebb kifejtettem, nem szünt meg, csak elvi jelentősége csökkent. Az árúbevallás a javaslat szerint többé nem kötelezettséget megállapító jogi aktus, hanem segédeszközévé, még pedig igen fontos segédeszközévé, vált a vámkiszabásnak.
A törzsbevallások (vámárúnyilatkozatok) jogi hatására, vagyis arra vonatkozólag, hogy esetleges valótlan adatok milyen hátrányos következményekkel járnak az említett okmányok kiállítójára, meg kell jegyezni, hogy azokat a büntető rendelkezéseket, amelyeket a javaslat a tulajdonképeni vámkezeléshez szükséges írásbeli árúbevallás valótlanságának megtorlására megállapít, a törzsbevallást (vámárúnyilatkozatot) kiállító külföldi feladóval szemben csak akkor lehet alkalmazni, ha ezt nemzetközi szerződés (ú. n. „vámkartell”) lehetővé teszi, egyébként a külföldi feladóval szemben a belföldi vámigazgatás nem érvényesítheti a törvény büntető rendelkezéseit.
Egymásután több vámeljárást önként érthetőleg csak akkor vehet az ügyfél igénybe, ha az első, amelyet választott, nem eredményezte mindjárt az árú végleges átbocsátását a belföldi szabad forgalomba. Ezzel ugyanis az árú teljesen kiesik a vámigazgatás felügyeletéből és nyilvántartásából, nincs többé biztos támpont azonosságának megállapítására; a belföldiesítéssel a vámigazgatás szempontjából tehát már megszűnt az árú külföldi jellege; az árú belföldivé vált. Ezek szerint tehát az ügyfél pl. az árút, miután a vámhatáron át bejött, a határszéli vámhivataltól valamely más vámhivatalhoz, esetleg innen harmadik vagy negyedik vámhivatalhoz utaltathatja, vámraktárba felvétetheti, az előjegyzési eljárás igénybevételével ideiglenes használat vagy kikészítés végett átveheti, előjegyzési raktárba felvétetheti és akár közvetlenül, akár kikészítés vagy kijavítás után, vagy az előjegyzési raktárból külföldre ismét kiviheti, a nélkül, hogy a vámot meg kellene fizetnie: de ha az árút a vámhivatallal egyszer már kiadatta a belföldi szabad forgalomba (ha azt „megvámolta”, illetőleg „vámmentesítette”), akkor a szabályszerűen kiszabott és már lerótt vámtartozás visszatérítését már csak a 141-142. §-okban szabályozott, inkább kivételes jellegű esetekben érheti el.
Az 55. § rendelkezései megfelelnek a mai jogállapotnak, de eddig a közönségnek ezt a kötelezettségét nem mondta ki törvény. A második bekezdés arra céloz, hogy nagyforgalmú vámhivataloknál - ezidőszerint csak a budapesti fővámhivatal központjában és egyes kirendeltségeinél - ú. n. „esküdt-testület” működik, amelynek munkásai az ügyfelek helyett, hatóságilag megállapított díjakért végzik a kézi munkát, azaz a csomagok kibontását, becsomagolását, lezárását és kiszállítását a raktárból. Az ilyen vámhivatali raktárban ugyanis nagyértékű árúk tárolnak és a tömeges forgalom mellett könnyen előfordulhatnának lopások, ha az ilyen raktárakban idegen, ismeretlen munkások foglalatoskodnának. Ennek a lehetőségig kizárása érdekében szervezték már régen az úgynevezett „esküdt-testületet”-et, melynek tagjai ugyan nem állami alkalmazottak, de esküt tesznek a vámeljárással kapcsolatos tennivalók lelkiismeretes elvégzésére. Az esküdt-testület szervezetét a vámhatóság állapítja meg. A testület munkásai ebben a munkában többnyire élethivatásukat látják és nagyrészt huzamos ideig, néha évtizedekig maradnak a testület szolgálatában. A testület anyagi felelősséggel tartozik a tagjai vagy munkásai által okozott vagy ezek gondatlansága következtében az árúkban előállott károkért és hiányokért. Az esküdt-testület önként érthetőleg azonban ezt a felelősséget csak úgy viselheti, ha az illető raktárban saját munkásain kívül más, idegen munkás nem fordul meg. Ezt a kizárólagosságot biztosítja a törvény a most szóbanlevő rendelkezéssel.
A II. fejezethez
A javaslat a vámeljárás egyes fajait a szerint különbözteti meg, hogy a nemzetközi árúforgalom hányféle válfajra oszlik, ha azt a vámjog szempontjából tekintjük. E szerint mint két szélsőség, a szabad forgalom és a kötött forgalom jelentkezik, a kettő közötti átmenetnek mondható az előjegyzési forgalom, a vámkedvezményes behozatali forgalom és a külföldet érintő belföldi forgalom.
E szerint a rendszer szerint a javaslat első helyen a szabad forgalmat tárgyalja, helyesebben - minthogy a szabad forgalom maga minden vámeljárás nélkül bonyolódik le és éppen az jellemzi azt a forgalmat, hogy a vámjövedék körén egészen kívül esik - azokat a vámeljárásokat, amelyek a belföldi, illetve külföldi forgalomra vezetnek, vagyis a behozatali, illetve kiviteli megvámolást és mindkét viszonylatban, a vámmentesítést, vagyis az árú vámmentességének vámhivatali elismerését, amely akkor következik be, ha a vámtarifa vagy a vámtörvény (110-112. §-ok) értelmében vámmentes árú behozataláról, illetve kiviteléről van szó. Önként érthető, hogy számszerint és gazdasági jelentőség szerint is, az ezeknek az eljárásoknak megfelelő vámkezelésnek az egész nemzetközi árúforgalom messze túlnyomó zömét alkotják.
A 60. és a 61. § gazdaságilag elég fontos rendelkezéseket tartalmaznak. A vámra vonatkozó eddigi szabályokban ugyanis nem volt rendelkezés, amely határozottan és minden kétséget kizáró módon kimondotta volna, hogy valamely árúnak mely állapota irányadó annak további vámkezelésére; ez-e, amelyben az árú a vámhatár átlépése időpontjában van, vagy az az állapot, amelyben az árút behozatali, illetve kiviteli vámkezelés végett vámhivatal elé állítják.
Az újabb felfogás szerint, amely a vámban elsősorban a belföldi áralakulás befolyásolásának eszközét látja, az árú vámjogi elbírálásánál annak azt az állapotát kell alapul venni, amennyiben az árú akkor van, amikor ezt a befolyást gyakorolni kezdi, vagyis behozatali árúknál azt az állapotot, amelyben a belföldi szabadforgalomba lépnek. A 60. és 61. §-okban foglalt azok a rendelkezések, amelyek szerint az ügyfél indítványozhatja, hogy az árút a behozatali vámeljárás során oly változtatásnak vethesse alá, amelynek következtében az árú alacsonyabb vám alá esik (vagyis az árú „denaturálását” indítványozhatja), illetve - a 61. § szerint - az árú teljes megsemmisítésére vonatkozó indítványt is lehet, csak következetesen érvényesítik a vámigényről szóló 37. § megokolásában már említett azt az elvet, amely a javaslat anyagi-jogi részében a 116. §-ban jut világos kifejezésre. De nemcsak elvileg megokoltak ezek a rendelkezések, hanem gazdaságilag egészen veszélytelenek is, mert alig lehet feltételezni, hogy magasabb rendű árúkat nagyobb tömegekben azzal a célzattal fognak ide elhozni, hogy azokat ezután itt alacsonyabb rendű árúkká elrontsák. Gyakorlati jelentőségük a most szóban levő rendelkezéseknek leginkább azokban az aránylag igen ritka esetekben lesz, amikor vagy olyasvalaki hozza ide az árút, aki a vámtarifában tájékozatlan - ami leginkább külföldinél fordul elő - vagy akkor, ha az árú szállítása közben váratlanul lényeges fordulat áll be a behozatali konjunkturában; mind a két esetben nagy méltányosság, ha a vámjogi rendelkezések arra kényszerítik az illetőt, hogy vagy megfizesse a magas vámot, vagy pedig visszavigye az árút és viselje a magas szállítási költségeket.
A B) címhez
A fennebb, az 58. § megokolásában, említett rendszer következetes szem előtt tartásával a javaslat a szabadforgalom után ennek ellentétét, a kötött forgalmat tárgyalja. A kötött forgalom fogalmi köre körülbelül azonos a vámigény fogalmi körével, csakhogy a két fogalom más-más nézőpontból indul ki. Az utóbbi a vámigazgatásnak, illetve az államnak jogosítványt tulajdonít, az előbbi tisztán alaki, rendszertani fogalmat jelöl meg. A vámigény lényeges, nélkülözhetetlen alkotó része a vámjognak, míg a kötött forgalom megkülönböztetése mellőzhető lenne, ha a javaslat a joganyag felosztása tekintetében más rendszer alapján készült volna.
Minden behozatali árú a kötött forgalomba lép, amint a vámhatáron át bejön és ebben marad mindaddig, amíg a vámigazgatás azt az előírt feltételek teljesítése (vámfizetés, vagy a vám biztosítása vagy legalább a vámárú pontos nyilvántartásba vétele, vagy vámmentességének elismerése) után a szabadforgalomba ki nem adta, az előjegyzési vagy a vámkedvezményes behozatali forgalomba nem bocsátotta, vagy végül külföldre újból ki nem léptette.
A kiviteli árúknál a kötött forgalom nem fordulhat elő, mert ezeknél ezt a 37. §-hoz fűzött megokolás kifejtette, az államnak vámigénye sem keletkezhetik.
Az a) címhez
Ha a vámkülföldről érkező árút nem közvetlenül a beléptető határszéli vámhivatalnál, hanem valamely belterületi vámhivatalnál veszik megvámolás alá, azokat a vámérdek megóvása céljából csak hivatalos felügyelet mellett lehet az egyik vámhivataltól a másikhoz elszállítani. Ugyanez az elv érvényesül általában mindazokban az esetekben, midőn vámigény alatt álló árúkat egyik vámhivataltól a másikhoz továbbítanak, tehát az árúk közvetlen átvitelénél is a vámterületen keresztül. A vámhivatalnak a vámárúk továbbítása körüli eljárását, amelynek az a célja, hogy az árúban a vámterületen szállítás alatt változás ne álljon be, nevezzük utalásnak.
A javaslat az utalási eljárásnak két faját különbözteti meg: a bemondójegyes eljárást és a kisérőjegyes eljárást. A kettő között csak alaki különbségek vannak. A bemondójegyes eljárást kizárólag az erre felhatalmazott nyilvános szállítóintézetek vehetik igénybe és éppen annál fogva, hogy a fuvarozási ügyletből kifolyólag ezeknek is jelentős érdekei fűződnek az árú változatlan állapotban történő szállításához, a bemondójegyes eljárásnál a vámigazgatás számos könnyítést engedhet meg. A kisérőjegyes eljárást bárki igénybe veheti és az utalásnak ezt a faját kell alkalmazni mindazokban az esetekben, midőn a vámárúért a vámigazgatással szemben nem valamely nyilvános szállítóintézet felelős. Minthogy tehát ez utóbbi esetben a vámigazgatás már nem támaszkodhatik a nyilvános szállítóintézet általános szavatosságára, a kisérőjegyes eljárásban a vámérdek messzebbmenő biztosítékok nyujtását követeli, mint a bemondójegyes utalásnál.
A b) címhez
A vámkülföldről behozott árúkat, ha további rendeltetésük még bizonytalan és az ügyfél azokat az előjegyzési eljárásban sem kivánja kezeltetni vagy - megfelelő engedély hiányában - nem kezeltetheti, vagy végül, ha az ügyfél a további vámeljárást bármely okból későbbre kívánja halasztani, raktárdíj-fizetési kötelezettséggel vámhivatali ellenőrzés alatt álló raktárhelyiségekbe, vámraktárba, kell elhelyezni. A beraktározott árú után vámfizetési kötelezettség csak abban az esetben keletkezik, ha az árú ebből a raktárból kikerülve, a szabadforgalomba, az előjegyzési forgalomba vagy a vámkedvezményes behozatali forgalomba megy át. Ha az árút külföldre visszaszállítják, vagy ha az a vámraktárban megsemmisül, vámfizetési kötelezettség egyáltalában nem keletkezik. Szabadságában áll az ügyfélnek ezenkívül, hogy a vámraktárban elhelyezett árút további vámkezelés végett más vámhivatalhoz utaltassa, úgyszintén joga van arra is, hogy az árút a raktárban átcsomagolja, megossza, osztályozza, tisztítsa, megtekintésre bemutassa, abból mintát vegyen, egyszóval mindazt a műveletet megtehesse, ami a raktárkezeléssel összefér. A raktározás időtartama rendszerint nem esik korlátozás alá. Ha a raktározás alatt az árú súlya természetes behatások, mint pl. beszáradás, elporlás, szivárgás és effélék következtében csökkenne, vagy ha az árú minősége megváltoznék, a vámkiszabásnál, hacsak tiltott beavatkozásra nincs gyanú, a kiraktározás alkalmával megállapított súlymennyiséget veszik alapul, illetve a vámot az árú megváltozott minőségének megfelelően állapítják meg; viszont azonban, ha a raktározás alatt természetes behatás alatt (pl. a légköri nedvesség felszívása következtében) súlytöbblet állott be, a további vámeljárásnál a beraktározás alkalmával megállapított súlyt veszik alapul. A vámraktárak most felsorolt tulajdonságaiból következik, hogy a vámraktáraknak lényegesen más jellegük és rendeltetésük van, mint a nyilvános szállítóintézetek (vasút, hajózás, posta) hasonló intézményeinek. A nyilvános szállítóintézetek raktárai főleg abban különböznek a vámraktáraktól, hogy azokban a raktározás a forgalom szükségleteinek megfelelően időbelileg nagyon is korlátolt és ennek megfelelően a fekbér is aránylag magas. Az előbb említett kezelési könnyítéseket tekintve, a vámraktárak főcélja és tulajdonképeni rendeltetése, az, hogy a belföldi kereskedelmet hathatósan támogassák és az átviteli kereskedelem lehetőségét biztosítsák.
A jelenlegi vámszabályok nem határozzák meg világosan a vámraktárak fogalmát és a raktározásból keletkező jogviszonyokat sem írják körül szabatosan. Ennek jórészt az az oka, hogy a régi vámszabályok annak idején a mostaniaktól teljesen elütő, nagyon egyszerű forgalmi viszonyokon épültek fel, amikor a vámárúk csak kivételesen kerültek vámraktárba, a vámraktáraknak tehát nagyon alárendelt szerepük volt. A mostani vámszabályokban említett letéteményező, árúszállító, kezes és meghatalmazott fogalmai ma már annyira elmosódtak, az ezekhez a személyekhez fűződő jogviszonyok annyira átalakultak, hogy ezeket a mai állapotokra többé alig lehet alkalmazni. Következménye pedig ezeknek a rendezetlen állapotoknak önként érthetőleg az, hogy a vámjognak ezen a téren - habár az érdekek összeegyeztetésével ki is fejlődött egy többé-kevésbbé megfelelő gyakorlat - hiányzik a biztos jogalap, amelyre a gyakorlatnak feltétlenül támaszkodnia kell.
Nem esnek a jelen cím rendelkezései alá az eddig úgynevezett „hitelraktárak”, amelyeket a javaslat „előjegyzési raktárak” elnevezés alatt a 87. §-ban tárgyal.
Vámraktárak alatt a javaslat kizárólag a vámhivatalos zár alatt tartott raktárakat érti, amelyek ezentúl vámárúknak inkább tartósan raktározására fognak szolgálni. Ezek a szerint, amint azokat bárki igénybeveheti vagy sem, nyilvános vámraktárak (75. §) vagy magánvámraktárak (76. §).
Az eddigi vámszabályok a vámhivatali raktárak mellett a magánraktárakat és a közraktárak fogalma alatt az úgynevezett szabad raktárakat ismerték. A javaslat a hivatalos zár alatt álló vámraktáraknak két kategóriáját különbözteti meg: a magánvámraktárak intézményének fenntartása mellett az összes többi vámraktárt nyilvános vámraktárnak nevezi.
A 75. § értelmében a nyilvános vámraktárak fogalma alá tartoznak a tulajdonképeni vámhivatali raktárak, amelyek a vámhivatalok kiegészítő részei és minden tekintetben a vámhivatal kezelése alatt állanak, továbbá a vámhivatali raktárakon kívül az önálló vámraktárak. A javaslat szerinti vámhivatali raktárak lényegükben azonosak lesznek az eddigi vámhivatali raktárakkal.
Az önálló nyilvános vámraktárak új intézményt jelentenek vámjogunkban. Az önálló vámraktárak intézményének létesítésével a törvény módot kíván nyujtani arra, hogy a vámhivatali raktárak pótlására nyilvános vámraktárt állíthasson fel ott, ahol ez általános forgalmi okokból szükségesnek látszik, akár az állam, akár a törvényhatóság, község, más jogi testület vagy magánvállalat.
A javaslat gondoskodik arról, hogy az önálló nyilvános vámraktárak minden tekintetben a közérdeket szolgálják. Az önálló állami vámraktáraknál ezt már eleve biztosítottnak lehet tekinteni, mert az államnak elsőrendű érdeke, hogy a vámárúk raktározásának megkönnyítésével is elősegítse a kereskedelem és ennek révén az ipar életképességét és fejlődését. Az önálló nyilvános vámraktárak másik fajánál, vagyis azoknál, amelyeket nem az állam, hanem más testület vagy vállalat létesít, a közérdeket a javaslat akként biztosítja, hogy az ilyen nyilvános vámraktárak felállítását a pénzügyminiszter és a kereskedelemügyi miniszter engedélyétől teszi függővé, továbbá hogy a raktári szabályzat, a belső ügyrend, valamint a raktárdíjak tételeinek megállapításához a pénzügyminiszternek a kereskedelemügyi miniszterrel egyetértve adott jóváhagyását kívánja meg. Az engedélyest azonkívül kötelezni lehet arra, hogy a beraktározott árúkat elemi csapások és betöréses lopás ellen biztosítsa.
Az összes nyilvános vámraktárak, tehát mind a vámhivatali raktárak, mind pedig az önálló állami és nem állami vámraktárak abban különböznek a magánvámraktáraktól, hogy nyilvános intézmények, amelyeket a rendelkezésre álló rakterület mérvéhez képest és a megszabott feltételek mellett bárki igénybe vehet. A nyilvános vámraktár igénybe vételéért a 143. § megállapításához képest raktárdíjat kell fizetni. Ennek e mérvét a vámhivatali és önálló állami vámraktáraknál a pénzügyminiszter állapítja meg.
A javaslat az eddigi vámszabályokban a közraktárak fogalma alatt ismert szabadraktárakat is a nyilvános vámraktárak közé sorozza. Ilyen vámraktárt fel lehet állítani akár közraktárral kapcsolatban, akár e nélkül. A nyilvános vámraktárakkal szemben a javaslat a magánvámraktárakat különbözteti meg (76. §).
A 79. § az összes nyilvános vámraktárak, vagyis a tulajdonképeni vámhivatali raktárak és az önálló állami, valamint az engedélyezett nyilvános vámraktárak jogviszonyait egységesen szabályozza.
A jelenlegi vámszabályok a hivatalos raktárakba betározott árúk tekintetében csak korlátolt felelősséget állapítottak meg, nevezetesen a kincstár csak a csomagok és tartályok darabszámáért szavatol, az árú neméért, minőségéért és mennyiségéért azonban nem. A tapasztalat megmutatta, hogy ez a korlátolt felelősség nem volt mindig elegendő. Ezért a tervezet az eddigi vámszabályokkal szemben a nyilvános vámraktárak felelősségét kiterjeszti: kötelezi a raktárkezelőséget, hogy a raktár-helyiségek karbantartása és biztos zárakkal való ellátása mellett a tűzveszély elhárítására és leküzdésére szükséges berendezésekről gondoskodjék és felelőssé teszi azokért a hiányokért és károkért, melyek a raktárba felvett árúknál az említett kötelezettségek elhanyagolása következtében állanak elő. Kivételt e tekintetben egyedül a közraktárral kapcsolatban felállított nyilvános vámraktárba beraktározott vámárúk alkotnak, hogy a raktárfenntartót terhelő felelősség tekintetében különbség ne legyen a közraktár egyes részeibe beraktározott árúk közt, a szerint, hogy vámárúról vagy a kötött forgalomban nem álló árúról van szó. Ezért a raktárfenntartót az ilyen vámárúkat illetőleg terhelő felelősség mérvére vonatkozólag a Kereskedelmi Törvény (1875:XXXVII. tc.) 437. §-a irányadó.
A nyilvános vámraktár fenntartóját a fentiek értelmében terhelő kártérítés összegének megállapítására a kereskedelmi törvény 399. §-ának rendelkezései irányadók, amely szerint a kár kiszámításánál az árúnak, szükséghez képest szakértők által megállapított rendes kereskedelmi, ennek nem létében pedig közönséges értékét kell alapul venni.
A javaslat a kereskedelmi törvénynek a fuvarozási ügyletre vonatkozó 410. §-ával szemben úgy rendelkezik, hogy a felelősséget csak akkor lehet érvényesíteni, ha az ügyfél a kártérítési igényt mindjárt a hiány vagy kár fölfedezésekor, legkésőbben azonban az árúnak a nyilvános vámraktárból kiraktározása alkalmával bejelenti. A kincstár ugyanis nem vállalhat felelősséget oly hiányért vagy sérülésért, melyet a kiszolgáltatáskor nem vesznek észre és amelyért a fuvarozót az idézett § értelmében az árú átvétele után is felelősségre lehet vonni. A fuvarozási ügyletnél ez a kiterjesztett felelősség meg van okolva azzal, hogy a fuvarozásnál az árú belső megvizsgálása nem fordul elő, a vámeljárás alkalmával azonban módjában áll az ügyfélnek árúját belsőleg is megszemlélni és az ekkor észrevett hiányosságot legkésőbb az árú kiraktározásakor mindenesetre bejelentheti.
Általános elvül szolgál a jövőben is, hogy nyilvános vámraktárba csak olyan árúkat lehet elhelyezni, melyeket minőségüknél vagy a velük összekötött gondozás és felügyelet szükségességénél fogva a nyilvános vámraktárba felvételből nem kell kizárni. A raktározásból kizárt árúkat, mint pl. lő- és robbanószereket, tűzveszélyes tárgyakat, élő állatokat, romlásnak indult, vagy kellemetlen, átható szagot terjesztő árúkat stb. vagy azonnal megvámolás útján a szabad forgalomba kell helyezni, vagy pedig a szállítóintézetnek külön erre a célra kijelölt raktáraiban vagy rakodóhelyein kell elhelyezni.
Ennek az elvnek a szem előtt tartásával a § meghatározza: 1. hogy mikor lehet helye az árverésnek, 2. hogy történik az árverés kihirdetése, 3. miképen kell az árverést megtartani és 4. melyek az árverés jogi következményei.
A C) címhez
A külföldi árúforgalom egyik nagy jelentőségű megnyilvánulása az előjegyzési forgalom, amelynek lényege abban áll, hogy külföldi vámköteles árút bizonyos meghatározott célra vámhivatali nyilvántartás mellett, azzal a hatállyal lehet a vámterületre behozni, hogy a behozatal alkalmával keletkezett vámtartozást csak abban az esetben kell leróni, ha a behozott árút - illetőleg azokban az esetekben, amelyekben a 85. § utolsóelőtti bekezdése értelmében a törvény az azonossággal nem követeli, az engedély (88. §) körülményeihez képest a behozott árút helyettesítő árút - a megszabott határidőn belül vámkülföldre újból ki nem viszik. Ugyanígy a kivitelben belföldi árút bizonyos meghatározott céllal, vámhivatali nyilvántartás mellett azzal a joghatállyal lehet külföldre kiszállítani, hogy a kivitel alkalmával esetleg keletkezett kiviteli vámtartozást csak akkor kell leróni, ha magát a kivitt árút, illetőleg a fentiek szerint ezt helyettesítő árút a megszabott határidőn belül belföldre vissza nem hozzák, továbbá, hogy a visszahozatal alkalmával vámfizetési kötelezettség - a 86. § második bekezdésében említett eset kivételével - nem keletkezik. Vagyis az első esetben: a behozatali előjegyzési eljárásban kezelt külföldi vámköteles árú után esedékes vámtartozást, úgyszintén a második esetben: a kiviteli előjegyzési eljárásban vámkezelt árú után a kivitel alkalmával esetleg keletkezett kiviteli vám- vagy kiviteli illetéktartozást csak biztosítani kell, amely biztosítékot a nyilvántartó vámhivatal feloldja, ha a felbontó feltételként megszabott kivitel, illetve visszahozatal megtörténik, ellenkező esetben a biztosítékot a vámtartozás lerovására elszámolja. Az előjegyzési eljárás egyik válfajában, a 86. § 4. bekezdésében tárgyalt ú. n. behozatali jegyes eljárásban ez előjegyzési forgalom olyképen módosul, hogy belföldi árú kivitele esetében a kivitt árú helyett külföldről lehozott árú után keletkező vámtartozást a kivitt árúra kiállított behozatali jeggyel lehet leróni. Az előjegyzési forgalomnak további sajátsága az, hogy az ebben a forgalomban kezelt, egyébként behozatali tilalom alá eső külföldi árút külön engedély nélkül lehet behozni és a behozatali engedélyt csak abban az esetben kell megszerezni, ha az ügyfél az előjegyzési forgalomban behozott árút a belföldön szabad forgalomba kívánja hozni, a kiviteli tilalom alá eső belföldi árút pedig külön engedély nélkül lehet a kiviteli előjegyzési forgalomban kiszállítani és a kiviteli tilalmat az ilyen árúra csak akkor kell alkalmazni, ha a visszahozatal a megszabott határidőn belül meg nem történik; a szabadforgalomba hozatal a kiviteli viszonylatban ugyanis azért nem lehet irányadó a tilalom érvényesítésére, mert a vámigazgatás arról nem bírhat tudomással, hogy a kiviteli előjegyzési forgalomban külföldre vitt árút ott mikor hozták szabad forgalomba; ezért ebben az esetben csak az lehet döntő, hogy az ügyfél az árút a megszabott határidőre nem hozza vissza. Önként érthető, hogy a behozatali, kiváltképen pedig a kiviteli tilalom érvényesítése ilyen esetben leginkább csak a 164. §-ban megszabott büntetésben és a 89. § első bekezdésének második mondata alapján netalán letett értékbiztosíték elszámolásában állhat. Az előjegyzési forgalomban behozott, illetve külföldre kiszállított, egyébként tilalom alá eső árút külön engedély nélkül lehet a külföldre visszaszállítani, illetve a belföldre visszahozni.
Eddigi vámrendszerünk éppúgy, mint a legtöbb külföldi vámrendszer rendszertanilag tulajdonképpen csak kétféle árúforgalmi csoportot különböztetett meg: a szabadforgalmat és a kötött forgalmat. Az előjegyzési forgalmat leginkább a kötött forgalom keretében tárgyalták és ennek egyik válfajául tekintették. A javaslat az előjegyzési forgalmat, mint külön árúforgalmi csoportot, a szabadforgalom és a kötött forgalom mellett külön tárgyalja, annak a megfontolásnak az eredményeként, hogy az előjegyzési forgalmat rendszertanilag sem a kötött, sem a szabadforgalom alá nem lehet sorolni, mivel meghatározó tényezői ezek tényezőivel nem azonosak. A különbség a vámigény és a vámfizetési kötelezettség fogalmának szabatos meghatározása folytán domborodik ki. Az előjegyzési forgalomban a vámigény már megszűnt, tehát azért a kötött forgalmat nem lehet azonosítani, de nem azonosítható a szabadforgalommal, illetve a szabadforgalom számára történő vámkezeléssel sem, mert az előjegyzési forgalomban ugyan szintén azonnal keletkezik a vámfizetési kötelezettség, azonban csak feltételesen és hatályát veszti, ha a felbontó feltételt teljesítik, míg a szabadforgalom számára történő vámkezelésnél a vámfizetési kötelezettség feltétlenül és véglegesen keletkezik.
A kikészítési forgalom már akkor is jelentős szerepet játszott közgazdaságunkban, midőn Ausztriával közös, úgynevezett szerződéses vámterületünk volt; az önálló vámterület bekövetkezése óta azonban Csonka-Magyarország közgazdasági életében a kikészítési forgalom jelentősége sokszorosan megnövekedett. A mai Magyarország, melyet a békeszerződés nyersanyagtermelésének nagy részétől megfosztott, egyenesen rá van utalva a kikészítési forgalomra, ha ipara a külföldi piacokon versenyképességét fenn akarja tartani. Hozzájárul ehhez még az a körülmény, hogy az új autonom vámtarifa-javaslat meglehetős magas vámokat irányoz elő ipari termelésünk védelmére; magas védővámok mellett pedig feltétlenül szükségünk van a kikészítési forgalom minél nagyobb igénybevételére, hogy ezáltal az elzárkózás esetleges súlyos következményeit elkerülhessük. Ezeknek a szempontoknak teljes átgondolásával készült a javaslatnak a kikészítési forgalomra vonatkozó szabályozása, mely minden lehető módot biztosítani igyekszik a belföldi ipar számára, hogy gyártmányaival a külföldi piacokon versenyképes maradhasson, illetőleg versenyképessé válhassék.
A § e kikészítés fogalma alá sorozza nemcsak a feldolgozást és megmunkálást, hanem az árúk kiszerelését és elegyítését is, vagyis azt a munkát, amellyel az árút kisebb csomagokba, adagokra osztják, megfelelő kisebb tartályokba csomagolják vagy az árút más árúval keverik, elegyítik. Jelenlegi közgazdasági helyzetünk, midőn fokozottabb mértékben az átviteli kereskedelemre vagyunk utalva, szükségessé teszi, hogy az említett lehetőségeknek a kikészítési forgalomba iktatásával az átviteli kereskedelmi tevékenységünket növeljük.
A kiviteli kikészítésnek, mint már fennebb említettem, a javaslat elvileg ugyanazokat a lehetőségeket biztosítja, mint a behozatali kikészítésnek. A passzív kikészítésnek az eddigi jogszabály szerint csak a kisebb határszéli forgalomban volt helye. Az ország megcsonkításával azonban, midőn feldolgozó iparunknak szintén egy jelentékeny részét elvesztettük, nem lehet a passzív kikészítési forgalom elől oly mereven elzárkóznunk, mint ahogy ez a gazdasági közösség idejében, főleg az osztrák kikészítőipar érdekében történt, mert nyersanyagainknak feldolgozásánál éppen a feldolgozóipar hiánya miatt sok esetben a vámkülföldre vagyunk utalva. Mindazonáltal kétségtelen, hogy a kiviteli kikészítés a jövőben is csak oly esetekben foglalhat helyet, amidőn az illető kikészítést a vámterületen megfelelő minőségben vagy terjedelemben nem tudják végezni. A javaslat a kiviteli kikészítésnél az esetleges külföldi hozzátételben, illetve külföldi munkában rejlő érték kiegyenlítésére azt a lehetőséget veszi tervbe, hogy a kikészítés végett kivitt árú fejében behozott árú után a pénzügyminiszter az érdekelt miniszterekkel egyetértve mérsékelt összegű vámot állapít meg.
Lehetővé teszi továbbá a javaslat, hogy méltánylást érdemlő esetekben a behozatali kikészítési forgalomba a már előzőleg megvámolt és a szabadforgalomba átment külföldi árúkat is fel lehessen venni abban az esetben, ha az azok felhasználásával kikészített árúkat még nem szállították külföldre. Ez a rendelkezés egyike azoknak, amelyek lehetővé teszik, hogy a kínálkozó külföldi konjunkturát minél gyorsabban és eredményesebben lehessen kihasználni.
Az előjegyzési raktárak intézménye (87. §) nem egészen ismeretlen fogalom vámjogunkban. Az előjegyzési raktárak lényege abban áll, hogy behozatali vám vagy behozatali tilalom alá eső árúkat a keletkezett vámtartozás lerovása és behozatali engedély nélkül az előjegyzési eljárás alkalmazásával ki lehet szolgáltatni hivatalos zár alatt nem álló raktárakba történő beraktározás céljából, amely raktárakból ezeket az árúkat, amennyiben kiviteli tilalom alatt állanak, kiviteli engedély nélkül lehet külföldre kiszállítani, illetve a belföldön is szabadforgalomba lehet hozni, a behozatali tilalom alatt állókat azonban csak akkor, ha az ügyfél a behozatali engedélyt előzetesen megszerzi. A belföldi szabadforgalomba hozott árúk után a vámtartozást időszaki leszámolás és készletfelvétel alapján kell leróni.
Az engedélyes az előjegyzési raktárba beraktározott árúk után eső vámért és más köztartozásokért, valamint a behozatali tilalom alá eső árú értékeért is szavatol, miért is az e tekintetben őt terhelő kötelezettségek biztosítására megfelelő biztosítékot kell nyujtania.
A D) címhez
A belföldi feldolgozóipar fejlesztése, úgyszintén egyes termelési folyamatok megkönnyítése céljából, nevezetesen abból a célból, hogy a vámterületen nem, vagy nem elégséges mennyiségben vagy nem megfelelő minőségben termelt, illetőleg előállított bizonyos nyersanyagokat és félgyártmányokat külföldről kedvezményes vám mellett lehessen behozni, ha ezeket a vámterületeken a támogatásra érdemesnek talált célra fordítják, az 1907:LIII. törvénycikkbe iktatott vámtarifa végrehajtása iránt kiadott utasítás 3. §-a az ú. n. engedélyjegy-forgalmat léptette életbe, amelynek értelmében a vámtarifában külön megjelölt nyersanyagokat, termelvényeket és félgyártmányokat az ugyanott megjelölt mérsékelt vám mellett vagy vámmentesen lehet behozni, külön adott engedély mellett, azzal a feltétellel, hogy azokat a belföldön meghatározott időn belül bizonyos célra kell felhasználni vagy belföldi üzemben meghatározott feldolgozásban kell részesíteni. Ugyanerre az intézményre vonatkoznak a javaslatnak a „Vámkedvezményes behozatali forgalom” cím alatt összefoglalt rendelkezései (90. és 91. §) csupán a nem egészen kifejező „engedélyjegyforgalom” elnevezés helyett a javaslat ennek az intézménynek a „vámkedvezményes behozatali forgalom” elnevezést adja.
Az E) címhez
Az ez alatt a cím alatt tárgyalt rendelkezések (92-93. §) fogják pótolni a jelenleg érvényben álló vámszabályoknak azokat a határozmányait, melyek a „vámvonalat érintő belföldi forgalom„-ra (Streckenzug) vonatkoznak. Ezeket a rendelkezéseket abban az esetben kell alkalmazni, ha belföldi vagy megvámolás útján nemzetiesített árúkat a vámterület egyik helyéről a földrajzi viszonyok alakulásánál fogva vagy a szállítási útvonal iránya következtében a vámkülföldön át, illetőleg vámkülföld érintésével küldenek a vámterület másik helyére, amikor is gondoskodni kell arról, hogy az árú vámmentesen és a netalán egyébként szükséges külön engedély nélkül léphesse át a vámhatárt, mind a kivitelnél, mind az újbóli behozatalnál. Nálunk ennek a forgalomnak az önálló vámterület életbelépése előtt - nem számítva a tengeren át közvetített belföldi forgalmat és a Dunának határszakaszain közlekedő hajók forgalmát, amely hajók külföldi állomásokat is érintettek, végül a kisebb határszéli forgalmat - különösebb jelentősége, legalább a vasúti forgalomban, nem volt, az ország feldarabolása után azonban, midőn a vasúti vonalaknak egy jó része az új határ megállapítása következtében a határon túl vámkülföldre szakadt, ezeknek az átszakadt útvonalaknak célszerű kihasználása szempontjából különös fontosságot kell tulajdonítani a javaslatnak a külföldet érintő belföldi forgalomra vonatkozó rendelkezéseinek.
A C) címhez
Vámjogi szempontból a légi járóművek útján fenntartott nemzetközi forgalmat is ugyanolyan alapelvek szerint kell elbírálni, mint a más szállítóeszközökkel intézett nemzetközi árúforgalmat. Ezek közül legfontosabb a 35. §-ban lefektetett az az alapelv, hogy a vámhatárt átlépő minden árút valamely vámhivatal elé kell állítani, tehát a légi forgalomban is biztosítani kell annak a lehetőségét, hogy a vámeljárás révén érvényesülő állami érdekek kielégítést találjanak. Minthogy azonban a légi forgalmat nem lehet olyan meghatározott útvonalakra szorítani, mint a vasúti, hajózási és közúti forgalmat, amelyet az átkelési pontokon elhelyezett vámhivatalok könnyűszerrel ellenőrizhetnek és egyelőre berendezések hiánya miatt azt sem lehet követelni, hogy a külfölddel közlekedő légi járóművek közvetlenül a határszéli vámhivatalnál jelentkezzenek, a légi forgalom túlságos akadályozásának elkerülése céljából a javaslat akként rendelkezik, hogy a külföldről légi úton érkező járóműnek a vámhatár átrepülése után csak az erre kijelölt olyan repülőtéren szabad leszállnia, amely vámhivatali felügyelet alatt áll, illetve a külföldre induló légi járóműnek is szintén csak ilyen repülőtérről szabad felszállania, vagyis ha a határszéli vámhivatal mellett repülőtér nincsen, a leszállásra, illetve felszállásra az ország belsejében elhelyezett repülőteret lehet használni. További könnyítés ebben a tekintetben a javaslatnak az a rendelkezése, hogy megokolt esetekben a központi vámigazgatóság nem csak a repülőtereken, hanem más helyeken is megengedheti a leszállást, illetve felszállást. Kényszerítő szükség esetében a külfölddel közlekedő légi járóművek természetesen bárhol leszállhatnak, kötelessége azonban ebben az esetben a járómű vezetőjének, hogy a legközelebbi vámhivatalnál vagy ennek hiányában a javaslatban megjelölt más hatósági szervnél vagy közegnél jelentkezzék. A vámjövedék érdekeinek megóvása céljából viszont a 20. §-ban jogot ad a vámigazgatás szolgálatában lévő közegeinek arra, hogy a vámterületen leszálló bármely légi járóművet megvizsgálják és meggyőződést szerezzenek arról, hogy a vámkülföldről jött járómű átment-e már vámhivatali vizsgálaton s ha ez még nem történt volna meg, a járóművet és annak esetleges rakományát a vámeljárás végrehajtásáig őrizet alá helyezzék.
A IV. részhez
Vámfizetési kötelezettség alatt a javaslat a „vámadós”-nak - amint a 8. §-ban foglalt meghatározásnak megfelelően, a javaslat ebben a vonatkozásban az „ügyfelet” nevezi - azt a kötelezettségét érti, hogy a vámtarifa, illetve a törvényes felhatalmazás alapján kiadott rendelet szerint járó vámot meg kell fizetnie.
Önként érthető, hogy bármennyire kötelessége a kormánynak, hogy a most szóbanlévő rendelkezések alapján tett intézkedéseivel megkönnyítse azoknak a határszéli lakosoknak nehéz sorsát, akik a trianoni határok következtében súlyos gazdasági helyzetbe kerültek, az itt kikért felhatalmazások alkalmazásánál mégis nagy óvatossággal és elővigyázattal kell eljárni, hogy azokat az érdekeket, amelyek megóvására a vámjövedék való, az ország megcsonkítása következtében beállott helyzet rosszhiszemű kihasználásával ne lehessen veszélyeztetni. A biztosítást ez ellen leginkább azzal lehet elérni, hogy az érdekelt miniszterek útbaigazításai alapján a vámigazgatás szervei, a helyi hatósággal egyetértve, minden egyes határszéli gazdaságra külön-külön megállapítják a kedvezményben részesülő árúk maximális mennyiségét, továbbá azzal, hogy az érdekelt miniszterek a kedvezmény igénybevételét olyan hivatalos bizonyítványtól teszik függővé, amely igazolja az árú összefüggését az illető gazdasággal. Az ellenőrzés úgy fog történni, hogy azt az időt, amikor az árúkat a határon átszállítják, az árúforgalom ellenőrzését végző vámigazgatási és vámőrségi szerveknek be kell jelenteni. Ennek a bejelentésnek nem kell okvetlenül esetről-esetre megtörténnie, hanem elégséges lesz bizonyos időre előre bejelenteni, hogy a határszéli gazdaság kezelője milyen időben szándékozik árúkat a határon átszállítani. Az erre hivatott közegek időnkint végeznek majd helyszíni ellenőrzést. Mindenesetre csak az olyan gazdaságokat, illetve gazdálkodókat szabad ebben a kedvezményben részesíteni, akik erre egyrészt igazán rászorultak, másrészt jövedéki kihágás elkövetése útján magukat erre a kedvezményre érdemetleneknek nem mutatták.
A 110. § c) pontja a „tértiárúk”-ról rendelkezik. Tértiárú alatt a vámjogban az olyan árút értik, amelyet az előjegyzési eljárás alkalmazása nélkül hoztak be külföldről, illetve vittek ki külföldre és amelyet azután valamely előre nem látott körülmény beállta következtében ismét kivisznek külföldre, illetve ismét visszahoznak a vámterületre. Aszerint, amint eredetileg belföldi, vagy eredetileg külföldi árúról van szó, a tértiárú vagy belföldi, vagy külföldi tértiárú.
A tértiárú gazdasági jelentőségét néha nem könnyű megkülönböztetni az előjegyzési forgalomban szállított árúétól, amelyre a 110. § d) pontja vonatkozik. Az előbbire, ellentétben az előjegyzési forgalomban szállított árúval, jellemző mindenesetre az, hogy az eredeti behozatal, illetve kivitel időpontjában az ügyfélnek az a szándéka állott előtérben, hogy az illető árút végleg bekapcsolja a belföldi gazdaság zárt körébe, illetve azt ebből a zárt körből végleg kikapcsolja és csak valamely előre nem látott esemény vagy körülmény következtében válik szükségessé az árúnak visszavitele külföldre, illetve visszahozatala a vámterületre. Ha ugyanis már az eredeti behozatal, illetve kivitel időpontjában bizonyos valószínűséggel lehet arra számítani, hogy ez a behozatal, illetve kivitel csak ideiglenes lesz és az árú ismét visszakerül külföldre, illetve belföldre, akkor a vámjog rendszerének, de egyúttal az ügyfél érdekeinek is jobban megfelel, ha ez az utóbbi mindjárt az eredeti behozatal, illetve kivitel alkalmával az előjegyzési eljárás alkalmazását indítványozza és az árúnak ily esetben bekövetkező azonosításával biztosítja magának azt a jogot, hogy az árú visszavitele, illetve visszahozatala útján ismét hatálytalanítja a behozatal, illetve kivitel alkalmával keletkező vámfizetési kötelezettséget. Ezt persze az ügyfél csak abban az esetben teheti, ha a jelen javaslatnak megfelelő törvény, illetve az ebben adott felhatalmazás alapján a vámigazgatás, megengdi az előjegyzési eljárás igénybevételét az illető esetben tekintetbe jövő célra, illetve az adott esetben szereplő árúra és - amennyiben az előjegyzési eljárásra vonatkozó törvényes rendelkezések szerint erre szükség van - ha az illető ügyfélnek megvan az engedélye az előjegyzési eljárásnak az adott esetben igénybe vételére. Ha ellenben az ügyfél elmulasztja az előjegyzési eljárás igénybevételéhez netalán szükséges engedélyeket előzetesen megszerezni, illetve, ha bármely okból nem indítványozza az előjegyzési eljárás alkalmazását, akkor kiteszi magát annak, hogy a vámigazgatás az árú visszavitele, illetve visszahozatala alkalmával nem állapítja meg az árú azonosságát az eredetileg behozott, illetve kivitt árúval, vagy pedig azt nem bírja megállapítani, hogy az árú teljesen változatlan állapotban kerül visszavitelre, illetve visszahozatalra; ezeknek az eseteknek bármelyikében pedig elenyészik az ügyfélnek minden igénye a második vámkezelés alkalmával keletkező vámfizetési kötelezettség kizárására, illetve annak utólagos hatálytalanítására.
A térti árú második jellemző sajátsága, szemben az előjegyzési eljárásban kezelt árúval, abban áll, hogy az előbbinél a vámfizetési kötelezettség az árúnak második vámkezelése alkalmával, vagyis külföldre visszavitele, illetve onnan visszahozatala alkalmával csak akkor nem keletkezik, illetve a keletkezett vámfizetési kötelezettséget csak akkor lehet utólag hatálytalanítani, ha semmi kétség nincs az iránt, hogy ugyanaz az árú és pedig teljesen változatlan állapotban kerül visszavitelre, illetve visszahozatalra, amelyet eredetileg behoztak, illetve kivittek; ellenben az előjegyzési eljárás sok és pedig - mondhatni - ennek éppen gazdaságilag legfontosabb eseteiben, a javítási és a kikészítési forgalomban, az árú átalakítása egyenesen a célja az intézménynek, sőt a kikészítési forgalom bizonyos eseteiben, amikor ez az ország gazdasági érdekeinek megfelel, az előjegyzési eljárás vámjogi hatásainak bekövetkezését az sem zárja ki, - ha bár minőségileg azonos és mennyiség tekintetében az eredeti árút meg nem haladó - de anyagilag mégis egészen más árú kerül visszavitelre, illetve visszahozatalra.
Annak megvilágítására gazdasági szempontból, hogy a „térti árú” fogalmára miért van szükség a vámjogban, a következőket kívánom megjegyezni:
A szabadforgalomra - még pedig mind a belföldi, mind külföldi szabadforgalomra - vezető vámeljárások (l. a javaslat 54-62. §-ait) azok, amelyeket az egyes elméleti vámjogászok felosztása szerinti „végleges vámeljárások” közé kell számítani. A vámok hivatása az egyes nemzetek gazdasági forgalma zárt körei között tapasztalható gazdasági különbözeteket a nemzetközi forgalom teljes megakasztása nélkül a lehetőségig kiegyenlíteni. Ebből tulajdonképpen az következnék, hogy ha valamely árút fenntartás nélkül bekapcsoltak valamely nemzeti gazdaság körébe, ez ennek a gazdasági körnek szerves elemévé válik, illetve az olyan árú, amelyet a nemzet zárt gazdasági köréből kikapcsoltak, ezzel megszűnt szerves alkatrésze lenni ennek a nemzeti árúforgalomnak, vagyis az olyan külföldi árú, amelyet behozatali megvámolás alá vettek, ezzel belföldiesített („nacionalizált”) árúvá válik, a nacionalizált árút pedig vámjogi szempontból azonosnak kell tekinteni a belföldi árúval; viszont a belföldi árú, amelyet az előjegyzési eljárás alkalmazása nélkül külföldre visznek, külföldi árúvá válik. Csakhogy az eleven gazdasági élet ilyen szigorú kategórizálásokat nem tűr meg. A kiviteli kereskedelem kockázatait túlságosan növelné az olyan jogszabály, amely nem ad módot arra, hogy az exportőr valamely kivitt árúját vámmentesen visszakaphassa, ha például a külföldi megrendelő fizetésképtelenné vált vagy az árút bármely okból el nem fogadja; viszont a belföldi termelésnek - éppen ellentétben a vám rendeltetésével - meg nem okolt versenyt támasztana az olyan jogszabály, amely kizárná a „végleg” keletkezett, sőt már le is rótt vámtartozás utólagos hatálytalanítását, illetőleg visszatérítését, ha a belföldi átvevő a külföldi árút, a fennebb jelzett okok valamelyikéből vagy valamely más olyan körülmény beállta következtében, amelynek érvényesítése a közérdek szempontjából nem esik kifogás alá, utólag visszaküldi. Ezért kellett már a vámra vonatkozó régebbi szabályokbanis gondoskodni olyan rendelkezésekről, amelyek lehetővé teszik egyrészt a külföldről visszatérő belföldi árú vámmentes kiszolgáltatását, másrészt a vám visszatérítését, ha már megvámolt külföldi árút oly körülmény következtében szállítanak vissza külföldre, amely miatt a gazdasági közérdek szempontjából az árú behozatalakor keletkezett, sőt már teljesített vámfizetési kötelezettséget utólag aggálytalanul ismét hatálytalanítani lehet. Így az 1907:LIII. törvénycikkbe foglalt vámtarifa bevezető része is a XIV. Cikk harmadik pontja második bekezdésében és negyedik pontja első bekezdésében szabályozza a térti árú mindkét esetét. Ezt a szabályozást a javaslat is átveszi, csak a kiviteli vámra is kiterjeszti a szabályozást és szabatosabban, rendszeresebben igyekszik kifejezni azokat a fenntartásokat, amelyektől az árú vámmentes kiadását, illetve a vám visszatérítését az árú térti jellege alapján, éppen gazdasági okokból, függővé kell tenni.
„Betétek” alatt a jelen § szempontjából az olyan tárgyakat, illetve szerkezeteket kell érteni, amelyek magának az árúnak megóvására, illetve célszerű elhelyezésére szolgálnak, amelyeket azonban, minthogy az árút nem veszik körül, hanem ellenkezőleg inkább az árún belül vannak elhelyezve, burkolatoknak nem lehet nevezni; ilyenek pl.: a farudak és deszkák, amelyekre szövetek, stb. rá vannak göngyölve, papiroslemezek, amelyekre kisebb darabokból álló árúk, mint pl. gombok, rá vannak erősítve, azok a vasból való állványok, amelyekre kényes selyembársonyokat a szállítás alatt felaggatnak és így felaggatva helyeznek el ládákban, stb.; ezek a betétek, épp úgy, mint a burkolatok, kétfélék: ú. m. olyanok, amelyek leginkább az árúnak a szállítás és nagybani raktározás alatti biztosítására szolgálnak és amelyek ennélfogva ugyanaz alá a megítélés alá esnek, mint a külső burkolatok - ilyenek pl. a bársonyoknál alkalmazott, az imént említett vasszerkezetek, a vastag és nehéz rudak, amelyekre drótszöveteket és szőnyegeket szoktak felgöngyölíteni és, bár céljuk nem egészen azonos, azok a nagy, nehéz „dobok”, amelyeken vastag, szigetelt kábeleket szoktak szállítani, stb.; míg ellenben a fennebb szintén már említett papiroslemezlapok, a kisebb deszkácskák és csévék vagy orsók, amelyekre csipkéket, szalagokat, fonalakat (cérnát is) szoktak csavarni, mint „könnyű betétek”, az ú. n. belső burkolatokkal azonos elbírálás alá esnek. Maguknak a belső burkolatoknak a sokfélesége végtelennek mondható, mert ezek közé tartozik a közönséges csomagolópapirostól és durva papiroslemez-doboztól a finoman zománcozott pléhdobozkákig, az illatszereket magukban foglaló, legfinomabb csiszolt üveg-„flacon”-okig, úgyszintén az ezeket a „flacon”-okat, valamint ékszereket, stb. tartalmazó, gyakran igen finoman kidolgozott és értékes tokokig minden olyan burkolat, amelyben árú előfordulhat. A fennebb szintén említett, burkolatnak szintén nem tekinthető csomagolóanyagok alatt elsősorban a papiross zeleteket, összegyűrt papirosokat, fűrészport és ú. n. fagyapotot kell érteni, amelyek közé a szállítás alatt törékeny tárgyakat szoktak elhelyezni; de vannak ezek közt a csomagolóanyagok közt olyanok is, amelyeket a belső burkolaton belül szokás alkalmazni, mint pl. a finom vatták, amelyek közé különösen kényes árúkat, mint pl. ékszerdarabokat és a már említett illatszeres „flacon”-okat szoktak tokokba és dobozokba elhelyezni.
Vámjogi szempontból mindezek közt a burkolatok és betétek közt még egy további megkülönböztetést kell tenni és ez az, vajjon az illető burkolatot vagy betétet „a kereskedelemben szokásos”-nak, vagy pedig „a kereskedelemben nem szokásos”-nak lehet-e, illetve kell-e tekinteni; e tekintetben is egyrészt a gazdasági érdekek, másrészt a forgalmi módozatok alakulása időnkint más-más elbírálást tesznek szükségessé.
Minthogy a vám oly közteher, melynek alapja az árúk nemzetközi forgalma, a nemzetgazdaságtan által megkülönböztetett különböző értékkategóriák közül az árúk forgalmi értéke lehet csak az, amelyre a vám kiszabását alapítjuk, még pedig a pénzgazdasági rendszernek megfelelően, a pénzben kifejezett forgalmi érték, vagyis az árú ára. Emellett a vám kiszabásának alapjaként kétféle ár jöhet tekintetbe: az árú ára a termelés helyén és az ára a rendeltetés helyén. Elméleti közgazdasági szempontok az utóbbi ár alapulvétele mellett szólanak; csakhogy ennek megállapítása oly pontossággal, mint amilyen a néha elég súlyos közteher kiszabásánál szükséges, sok gyakorlati nehézségbe ütközik. Éppen ezért az 1907:LIII. törvénycikkbe foglalt vámtarifa végrehajtása iránti utasítás 9. §-a - maga a törvény már ebben az esetben sem tartalmazott erre vonatkozó rendelkezést - olykép szerkeszti meg a vám kiszabásának alapjául szolgáló értéket, hogy a vámadós köteles bevallani és árúszámlával igazolni a vámtárgynak a beszerzés helyén elért valóságos vételárát és ehhez azután hozzá kell számítani a felmerült csomagolási, biztosítási és bizományi költségeket, továbbá a vámtárgy szállítási költségeit egészen a vámhatárig. Noha ez a kiszabási alap, annálfogva, hogy az eredeti árúszámlában mégis bizonyos támpont áll rendelkezésre, biztosabbnak látszik, mint az értékvámnak a vámtárggyal azonos minőségű árú belföldi piaci ára alapján történő kiszabása, a javaslat e tekintetben határozott rendelkezést nem tartalmaz, mert a gazdasági felfogás jövőbeni alakulásának nem kíván elébe vágni.
A következő két §-nak, a 121.-nek és a 122.-nek felvétele a javaslatba elsősorban a termelés óriási fejlődésének, a specifikus rendszeren alapuló modern vámtarifák nagyfokú részletezésének és annak a következménye, hogy a vámtarifa maga csak kivételesen nevezhet meg úgyszólván egyénileg egy-egy árút, hanem legtöbb száma a hasonló vagy rokontermészetű árúk egy-egy kisebb-nagyobb csoportját foglalja egybe. A termelési technika fennebb már érintett fejlődése, a közlekedési és szállítási módok folytonos tökéletesítése és gyorsítása, úgymint a kereslet mind nagyobb differenciálódása következtében mindig újabb és újabb árúfajok és válfajok kerülnek a forgalomba. De eltekintve a technika és a forgalom fejlődésétől, a régebben ismert árúk jellemző tulajdonságai sincsenek mindig meg teljes schematikus szabályossággal a forgalomban előforduló egyes egyedeknél. Mindennek az a hatása, hogy gyakran válik kétségessé, hogy valamely árút a vámtarifa melyik száma szerint kell megvámolni, hogy mekkora vámtartozás keletkezik annak behozatala, illetve kivitele alkalmával. Ezek a kétségek, melyeket a vámtarifára vonatkozó, legtökéletesebben szerkesztett magyarázatok, utasítások és árúlajstromok sem képesek mindig elosztani - hisz' az árúk végtelen sokféleségét már az imént említett fejlődés következtében sem képes senki még megközelítőleg hiánytalanul felölelni - nemcsak a nemzetközi árúforgalomban érdekelt ügyfeleknél, illetve vámadósoknál merülnek fel, hanem a vámigazgatás közegeinél is, dacára annak, hogy ezek hivatásszerűen foglalkoznak a vámtarifával és az ennek értelmezése körül felmerülő kérdésekkel.
A javaslatnak most szóbanforgó két §-a tehát két olyan intézményt tárgyal, amelynek célja egyrészt az ilyen kétséget eloszlatni, másrészt a lehetőségig elejét venni annak a bénító hatásnak, amelyet az ilyen kétségek a nemzetközi árúforgalomra annak a révén gyakorolnak, hogy az ebben a forgalomban közvetlenül érdekelt gazdasági tényezők nincsenek tisztában valamely árú behozatala, illetve kivitele alkalmával felmerülő vámtartozás nagyságával és ennek következtében az árú versenyképességével sem.
Ez a két intézmény a „vámtarifadöntvények” és a „kötelező joghatályú árúosztályozási felvilágosítások” intézménye. Az első inkább a vámigazgatás szakközegeinél felmerült kétségek eloszlatását, a másik inkább a gazdasági érdekeltek tájékoztatását célozza, de a dolog természetéből következik, hogy mindkét intézmény mind a két személyi kör hasznára válik.
Mind a két intézmény eddigi vámrendszerünkben is fennállott, az utóbbi a „vámtarifális felvilágosítás” elnevezése alatt.
Ami különösen a vámtarifadöntvények intézményét illeti, meg kell jegyeznem, hogy ilyen döntvény kiadásának leginkább akkor van helye, amikor az illetékes miniszterek arról szereznek tudomást, hogy a vámigazgatás többi szerveinél valamely árúosztályozási kérdést illetőleg, dacára a vonatkozó rendelkezéseknek a miniszterek nézete szerint megfelelő szövegezésének, ingadozó felfogás uralkodik és ebből kifolyólag nem egységes árúosztályozások fordulnak elő, vagy amikor újonnan felmerülő kérdésről van szó, amely miatt - legalább egyelőre - még nem érdemes a fennálló szabályokat kiegészíteni vagy módosítani, minthogy az illetékes tényezők egyelőre még további tapasztalatokat kívánnak gyüjteni; de lehet helye olyankor is, amikor a vámtarifa szövegének módosítása mutatkozik kívánatosnak, ebben az esetben azonban csak ideiglenes szerepe jut a vámtarifadöntvénynek, arra az időre, amíg a törvényhozás a tarifa szövegét a szükséghez képest nem módosította. Bizonyos analógia fennáll a vámtarifadöntvény és a felsőbírósági döntvények közt, de a kétféle jogforrás összetévesztésétől mégsem kell tartani, mert az előbbeni intézmény elnevezésében elválaszthatatlanul benne van az, hogy a vámtarifa értelmezését célzó döntvényről van szó.
A kötelező joghatályú árúosztályozási felvilágosítást meg kell különböztetni attól az egyszerű, nem kötelező felvilágosítástól az árúk osztályozása felől, amelynek az ügyfelek kérése folytán kiadására a Vámtörvény végrehajtása iránti utasítás minden vámhivatalt kötelezni fog. A kettő közötti különbség abban a joghatályban rejlik, amelyet a 122. § második bekezdése annak a felvilágosításnak tulajdonít, amelyet a pénzügyminiszter az érdekelt miniszterekkel egyetértve adott. A vámhivatal részéről adott, kötelező joghatállyal nem bíró felvilágosítás csak a megkérdezett vámhivatal nézetét adja vissza, de sem nem kötelezi a vámigazgatás többi közegeit, sem pedig annak, aki a felvilágosítást kérte és megkapta, nem biztosít semmi vagyonjogi vagy vámjogi igényt. Önként érthetőleg annak, aki a felvilágosítást kéri, világosan ki kell fejeznie, hogy kötelező joghatályú felvilágosítást kíván-e kapni. A Vámtörvény végrehajtása iránti utasítás pontosan meg fogja jelölni azokat az alaki feltételeket, amelyeket kötelező joghatályú felvilágosítás kérése alkalmával be kell tartani. Ezek betartása nélkül előterjesztett kérésre adott felvilágosítás nem minősül kötelező joghatályúnak.
A kötelező joghatállyal nem bíró árúosztályozási felvilágosítás kérésének akkor van észszerűen leginkább helye, ha a kérés alapja a kérőnek tájékozatlansága a vámtarifa és ennek alkalmazására vonatkozó, rendeleti úton kiadott jogszabályokban; kötelező joghatályú árúosztályozási felvilágosítást kérni ellenben leginkább egyrészt akkor mutatkozik megokoltnak, amikor valaki bizonyos fajú árúból sorozatos nemzetközi forgalmat kíván lebonyolítani és az ár kalkulációjának alapjául szolgált vám változatlan alkalmazását bizonyos időre biztosítani kívánja, másrészt akkor, amikor az árúosztályozásra irányadó jogforrások helyes értelme a szakértők előtt is kétes. Az utóbbi szempont irányadó arra, hogy a javaslat a 122. § utolsó bekezdésében kimondja, hogy ilyen esetben mindenekelőtt vámtarifadöntvény kiadása útján kell a felmerült kétséget eloszlatni, illetve az ellenmondást, legalább a felvilágosítás tárgyául szolgált konkrét árút illetőleg megszüntetni. Önként érthető, hogy ez a rendelkezés nem zárja ki azt, hogy a kétes értelmű vagy ellenmondást tartalmazó jogszabályokat megfelelően módosítani kell, amint ez az eset körülményeihez képest vagy a később szerzett tapasztalatok alapján megokoltnak mutatkozik.
A vámjog régi intézménye, hogy az államkincstár az esedékessé vált vámtartozások lerovására haladékot engedélyez. Ugyanez az intézmény áll fenn egyébként a termeléssel kapcsolatos fogyasztási adók terén is. Ennek az intézménynek a köztartozások mind a két neménél az a gazdasági alapja, hogy ezeket a közterheket végeredményben az viseli, aki az illető árút fogyasztja vagy végleges használatba veszi, míg az, aki a tartozást közvetlenül befizeti, ezt a legtöbb esetben inkább csak előlegezésképpen rója le. Minthogy pedig az, aki a vámot, illetve fogyasztási adót közvetlenül lerótta, az árút magát a legtöbb esetben csak huzamosabb időn belül bírja értékesíteni, csak méltányos, hogy a vám-, illetve fogyasztásiadó-tartozást ne kelljen leróni, mielőtt nem tételezhető fel, hogy az árú értékesítése már bekövetkezett.
A b) pontban foglalt rendelkezés, amely szerint akkor is késedelmi kamatot kell fizetni, ha valaki a vámárút a vámfizetés elől szándékosan vagy gondatlanul elvont, illetve ezt az elvonást orgazdaság vagy bűnpártolás útján elősegítette, újítás a vámjog-rendszerben. Azt hiszem azonban, hogy ezt a rendelkezést megokoltnak lehet tekinteni; mert ha annak kell késedelmi kamatot fizetnie, aki a vámtartozás lerovására kitűzött határidőt jóhiszeműen, illetve a köteles gondosság szem előtt tartása mellett elmulasztja, csak méltányos és jogos, hogy késedelmi kamatot az is fizessen, aki a vámfizetési kötelezettség teljesítését csalárdul kijátsza, illetve azt elősegítette vagy gondatlanul elmulasztja.
A III. fejezethez
A fejezet a vámtartozás befolyásának kétféle biztosítékát állítja fel: a dologi szavatosságot, amely a 128. §-ban szabatosan meghatározott körülmények közt magát a vámtárgyat terheli, amellyel tehát a törvény az államkincstárnak a vámtartozás erejéig dologi jogot ad magára a vámtárgyra és a személyes szavatosságot, amely a 129. §-ban foglalt körülmények közt és az ott megállapított korlátokon belül a személyes vámadóst, illetve ennek minden ingó és ingatlan vagyonát terheli.
A dologi szavatosság alapján az államkincstárt ebben a vonatkozásban képviselő vámigazgatásnak joga van arra, hogy a vámtartozást, mely ebben a vonatkozásban mint vámkövetelés szerepel, magából a vámtárgyból, ennek értékesítése útján elégíthesse ki. Ebben a vonatkozásban tehát a vámtárgy tulajdonosa mint közvetett vámadós van érdekelve, minthogy az ő tulajdonában levő tárgyat terheli az államkincstár dologi joga. A dologi szavatosság alapján a vámtárgy tulajdonosa vagyonának más alkotó részeit, ha ő nem egyúttal a 120. § értelmében a személyes vámadós is, az államkincstár vámkövetelésének fedezésére akkor sem lehet igénybe venni, ha a teljes vámkövetelést magának a vámtárgynak értékesítése útján nem lehetne fedezni, mert ez meghaladja a vámtárgy értékesítése alkalmával elért öszszeget. Viszont a személyes vámadós a vámtartozásért összes ingó és ingatlan vagyonával felel és a vámigazgatás, ha a személyes vámadós tartozását önként le nem rója, egyáltalában nincs ahhoz kötve, hogy követelését a vámtárgyból elégítse ki - amely igen gyakran nem is áll a személyes vámadós tulajdonában - hanem erre a személyes vámadósnak azt a vagyonát veheti igénybe, amelyet erre legalkalmasabbnak talál, tehát, minthogy a vámtartozás behajtására - a vámjövedéki kihágás eseteitől eltekintve - leginkább akkor kerül sor, amikor biztosíték áll a vámigazgatás rendelkezésére, a legtöbb esetben és elsősorban ezt.
Ami már most ebbe a fejezetbe tartozó két § tartalmának részletesebb megokolását illeti, a dologi szavatosságról szóló 128. §-ra vonatkozólag azt kívánom megjegyezni, hogy a javaslat abból az eszméből indul ki, hogy a dologi szavatosságot csak addig lehet érvényesíteni, amíg a vámtárgy a vámfizetési kötelezettség keletkezése után közvetlenül vagy közvetve - azaz megbizottja útján (128. § első bekezdés d.) - még a vámigazgatás tényleges hatalmában vagy a személyes szavatossággal terhelt vámadós, vagy pedig olyasvalaki birtokában van, aki a vámtárgyat törvényellenesen, vagy tévedésből vette át, vagy pedig a vámtárgyat a vámfizetési kötelezettség fennállásáról tudva vagy erről csak súlyos gondatlanság következtében nem tudva szerezte meg. Nem lehet azonban a dologi szavatosságot a vámtárgyra vonatkozólag akkor érvényesíteni, ha ezt valaki jóhiszeműleg és a kellő gondosság szem előtt tartásával szerezte meg, anélkül, hogy a vámfizetési kötelezettség fennállásáról tudott volna. Nem méltányos ugyanis pl., hogy a vámigazgatás a csempészett árúra vonatkozólag fennálló vámkövetelésének érvényesítése végett akkor vehesse igénybe a vámtárgyat, ha ezt valaki az illető fajta árú forgalombahozatalával foglalkozó nyílt üzletben, a piaci árnak megfelelő áron megvásárolta. A 128. § első bekezdése d) pontjában említett súlyos gondatlanság esete (pl. akkor forog fenn, ha a most említett esetben a megszerzés feltünően alacsony áron, vagy az eladó részéről tanúsított titkolódzás mellett történt, vagy ha valaki vámraktárban tároló árút szerzett meg, stb. Az utolsó bekezdés második mondata - mely az első mondatban kifejezett általános szabály alól kivételt állapít meg - azt a védelmet, amelyet az első bekezdés d) pontja a vámtárgy jóhiszemű megszerzőjének nyújt, kiterjeszti arra, aki a vámtárgyat ugyancsak jóhiszeműleg, azaz a vámfizetési kötelezettség fennállásáról vétkesség nélkül - vagyis anélkül, hogy őt e tekintetben súlyos gondatlanság terhelné - nem tudva, kézizálogul átvette. Ebben a védelemben azonban nem részesül az, aki a vámtárgyra birtokbavétel nélkül - pl. „warrant” útján - szerzett zálogjogot, minthogy erről fel kell tételezni, hogy a vámtartozás fennállásáról tudott. Mind a tulajdon, mind a zálogjog szerzése esetében az, aki a vámtárgyat elidegenítette vagy kézizálogul adta, a 129. § első bekezdésének a)-c) pontjai, illetőleg második bekezdése értelmében a vámtartozásért személyes alapon továbbra is szavatol.
Az utóbbi eset, t. i. a vámtárgy kézizálogba adásának esete, a gyakorlatban csak igen elvétve fog előfordulni, akkor, amidőn a törvényellenesen szabadforgalomba került vámtárgyat a csempész vagy utódja zálogba adta; a törvény teljessége kedveért azonban a javaslatnak erre a kivételes esetre is ki kellett terjeszkednie. Általában azt lehet mondani, hogy a dologi szavatosság érvényesítésére - eltekintve a vámjövedéki kihágások eseteitől - a vámforgalomban csak kivételesen kerül sor, mert a vámhivatal a vámtárgyat a vámtartozás lerovása nélkül nem szolgáltatja ki, hacsak biztos vagy biztosítékot nyújtott személyes vámadóssal nem áll szemben (pl. az előjegyzési eljárásban, vagy a vám hitelezése mellett kiszolgáltatott árúknál), az ügyfél pedig a lerovás után ritkán hagyja az árút a vámigazgatás őrizetében. A dologi szavatosság érvényesítése tehát leginkább a vámjövedéki kihágás tárgyait illetőleg fordul elő, valamint az olyan külföldi árúkkal szemben, melyeket valamely nyilvános szállító intézet a vámterületre szállított, amelyek átvételére azonban nem jelentkezik senki és a küldő sem rendelkezik felettük.
A vámhivatali közegek részéről a vámtárgyak kiszolgáltatásánál követett téves vagy szabályellenes eljárás a vámtárgy átvevőjét nem menti a vámfizetési kötelezettség alól. Az átvevőnek magának is tudnia kell, hogy a vámtartozást mikor kell leróni. E nélkül a vámok által védett közérdek, kivált az egyes vámhivataloknál bizonyos órákban tapasztalható tömeges forgalom mellett, igen nagy károsodásnak lenne kitéve. A második és harmadik mondat pedig a vámárúforgalomnak azzal az alakulásával számol, amelynek következtében a vámhivatalnál mint ügyfél, illetve közvetlen átvevő a legritkábban az árú végleges átvevője vagy címzettje jelentkezik, hanem a legtöbb esetben megbízásból vagy helyette más (szállító intézet közege, szállítmányozó cég alkalmazottja, magának a végleges átvevő cégnek alkalmazottja, küldönc, cseléd, stb.).
A b) pont a személyes szavatosság kérdését azok szempontjából szabályozza, kik mások árúit szállítják (posta, vasút, hajózási vállalat, fuvaros), kik a vámárút a kísérőjegyes eljárásban, valamely más vámhivatal elé állítás céljából vették át és végül azok szempontjából, kik vámárúkat vámraktáron tartanak. Ezeket a személyes szavatosság önként érthetőleg csak akkor terheli, ha a vámtárgy azalatt, mialatt az ő őrizetükre volt bízva, hibájukon kívül vagy a köteles gondosság elmulasztásával törvényellenesen a szabad forgalomba kerül, mert egyrészt, ha a vámtárgy törvényszerűen kerül szabad forgalomba, akkor a személyes szavatosság az előző a) pontban említett átvevőre, illetve arra megy át, ki a 129. § második, illetve harmadik bekezdése értelmében ennek helyébe lép vagy ezzel együttesen viseli a szavatosságot, másrészt, ha az árúszállító vagy raktárvállalkozó vagy ezek valamelyike közegének csalárd eljárása folytán kerül törvényellenesen szabad forgalomba, akkor a személyes szavatosság a következő c) pont alapján terheli az árúszállítót, illetve raktárvállalkozót. Törvényellenes forgalombahozatal alatt azonban itt ennek csak azokat az eseteit kell érteni, amidőn a vámtárgy a vámhivatali kezelés elkerülésével kerül szabad forgalomba, mert ha a vámtárgy a vámhivatali vagy vámőrségi közegek megtévesztésével vagy ezek bűnös egyetértésével kerül szabad forgalomba, a vámtárgy a vámhivatali vagy vámőrségi közegek megtévesztésével vagy ezek bűnös egyetértésével kerül szabad forgalomba, a vámtárgy szállítóját azonban sem dolus, sem culpa nem terheli, akkor a személyes szavatosság a vámtartozásért nem hárul reá.
A harmadik bekezdésben azt a másodlagos személyes szavatosságot tárgyalja a javaslat, amely anélkül keletkezik, hogy a vámtárgy tulajdona vagy birtoka maga másra átmenne. Itt tehát azoknak a jogügyleteknek vámjogi kihatásairól van szó, amelyeknek a tárgya nem a vámárú, illetve vámtárgy, hanem a vámfizetési kötelezettség maga. Ez idő szerint az ebben a bekezdésben foglalt jogszabályoknak leginkább azokban az igen gyakori esetekben van gyakorlati jelentőségük, amidőn valaki másnak a vámfizetési kötelességének a teljesítéseért a vámigazgatással szemben biztosítékképen kezességet vállal, akár vámhitel engedélyezéséből, akár abból kifolyólag, hogy a másiknak valamely más vámjogi viszony, m. pl. előjegyzési eljárásra szóló engedély vagy vámárúknak a kísérőjegyes eljárásban szállítása vagy vámárúknak a raktározási eljárásban átvétele következtében, stb., a vámtartozás erejéig biztosítékot kell nyújtania. A harmadik bekezdés rendelkezései általánosságban vannak tartva, mert nem szabad, hogy az állandó érvényűnek szánt Vámtörvény a kereskedelmi forgalomnak jövőben netalán kifejlődő, egyébként jogosult bármely alakulásának útját szegje. A harmadik bekezdés, azonkívül, hogy a vámfizetési kötelezettségre magára vonatkozó ilyirányú jogfejlődés törvényes alapját megteremteni kívánja azzal, hogy ilyen esetre kimondja az új jogviszony végzési szabályozásának kötelezettségét és meghatározza a végzés tartalmának lényegét, azt is biztosítani igyekszik, hogy az ekkép keletkező új jogviszony tartalmát illetőleg kétségek ne merüljenek fel.
A 136. §, amint ez a szövegében foglalt utalásból is kitűnik, közvetlen összefüggésben áll a 129. § első bekezdése b) pontjának azzal a rendelkezésével, amely szerint a vámtartozásért személyes szavatosság terheli azt, aki vámárút, tehát a kötött forgalomban álló árút, azzal a kötelezettséggel vett át, hogy azt változatlan állapotban vámhivatal elé állítja, illetve megőrzi, ha ez a vámárú a szállítás, illetve raktározás (megőrzés) tartama alatt törvényellenesen szabadforgalomba kerül. Csak méltányos, sőt természetes azonban, hogy az, aki ekképen vámadóssá vált, a személyes szavatosság terhe alól szabaduljon, ha a törvényellenes módon szabadforgalomba kerülés következtében „vámtárggyá” vált vámárú (108. § első bekezdése, a) 2. és b) 2. pont) tekintetében végrehajtja a vámjogi „in integrum restutio”-t, beigazolja, hogy a vámárúnak törvényellenesen szabad forgalomba jutása az ő hibáján kívül történt és ha az árú azonossága kétségen kívül áll. Itt elsősorban arról az esetről van szó, amikor vámárú valamely szállítóintézet vagy vállalat (posta, vasút vagy hajózási vállalat, fuvaros stb.) őrizetéből vagy engedélyezett vámraktárból lopás, betörés vagy a javaslat VI. Részében A) alatt meghatározott tényálladékok valamelyikét kimerítő, harmadik személy által elkövetett jövedéki kihágás következtében került ki az illető szállító vagy raktározó intézet, vagy vállalat őrizetéből. Első pillanatra talán méltánytalannak látszik, hogy ez az intézet vagy vállalat csak abban az esetben szabaduljon a személyes vámfizetési kötelezettség alól, ha a törvényellenesen szabad forgalomba került árút ismét megszerzi és újból vámhivatal elé állítja, még akkor is, ha mulasztás nem terheli a szabadforgalomba jutás körül. Azok a fontos közgazdasági és pénzügyi érdekek, amelyeket a vám szolgál, azonban megkövetelik, hogy a fuvarozót és a raktárvállalkozót ne kisebb mértékben terhelje a személyes szavatosság a vámtartozásért, mint amily mértékben a Kereskedelmi Törvény 398., illetőleg 437. §-a értelmében ugyanezeket terheli a felelősség a feladóval, illetőleg raktározóval szemben az árúban előforduló károkért vagy ennek elvesztéseért. Az erőhatalom és a többi körülmények, amelyek a Kereskedelmi Törvény idézett rendelkezései értelmében a fuvarozót, illetve a közraktári vállalkozót mentesítik a felelősség alól, itt, ahol vámtárgynak törvényellenesen a szabad forgalomba kerüléséről van szó, önként érthetőleg nem kerülhetnek szóba. A gyakorlatban különben a 136. §-ban foglalt jogszabály leginkább akkor kerül alkalmazásra, amikor nyilvános szállító intézet az utalt vámárút (64-73. §-ok) valami forgalmi tévedés következtében nem tudja a megszabott határidőn belül az elintéző hivatal elé állítani. Ily esetben rendesen sikerül a vámárút, illetőleg vámtárgyat utólag megtalálni és vámhivatal elé állítani.
A harmadik bekezdés azt az időt állapítja meg, amely alatt az ügyfélnek vámvisszatérítésre irányuló, már megállapított igénye elévül, még pedig ugyanakkora tartammal, mint amilyen időtartam alatt az államkincstárnak a vámtartozás lerovására irányuló igénye a 137. § első bekezdése értelmében elévül. Itt azonban jól meg kell különböztetni a már megállapított igény elévülési idejét attól az időtől, amelyen belül az ügyfélnek, illetve vámadósnak ezt az igényt be kell jelentenie. Így pl. a 120. § fennebb már említett második bekezdése értelmében az, aki a vámtartozást lerótta, a kétségtelen tévedés következtében túlfizetett többlet visszatérítését a befizetés napját követő egy éven belül követelheti. Ha ezután a vámigazgatás az igényt a visszajáró többletre megállapította és ezt kiutalványozta, az igény ennek felvételére a 138. § harmadik bekezdése értelmében öt év alatt évül el.
Az V. fejezethez
Ennek a fejezetnek tartalmát illetőleg mindenekelőtt azt kell megjegyeznem, hogy van a lerótt vámtartozás visszatérítésének egy igen gyakori esete, amelyről ebben a fejezetben nincs szó és ez az, amidőn a vámtartozás összegét, akár az annak kiszabásánál előfordult tévedésből (129. §) akár a felmerült vitás esetnek a vámadós javára történő eldöntéséből (146. §) kifolyólag leszállítják és ezért jár vissza a vámadósnak az egész lerótt összeg vagy ennek egy része. Ennek az esetnek az említése, nézetem szerint, rendszertanilag nem való az V. fejezetbe. A javaslat ezt az esetet azonban - utalás formájában - említi az elévülésről szóló 138. § harmadik bekezdésében
A VI. fejezethez
Az árúk nemzetközi forgalmával kapcsolatban a vámon és az ennek egyik nemével, a kiviteli vámmal mindenképen egy tekintet alá eső kiviteli illetéken kívül szedett ezeknek a szolgáltatásoknak három csoportját kell megkülönböztetnünk:
I. azokat a szolgáltatásokat, amelyek szerves tartozékai a vám intézményének és mint ilyenek, közvetlenül a vámeljárás egyes mozzanataiból kifolyólag merülnek fel. Ezek a „mellékilletékek” elnevezése alatt eddigi vámrendszerünkben is megvoltak (l. az 1907:LIII. törvénycikk XIX. Cikkét), sőt az 1907. évinél régebbi tarifáink ezeknek több nemét ismerték, mint a legutóbbi, még ma is érvényben álló, most említett autonóm vámtarifa. Ilyen mellékilletékek voltak: a vámárúk raktározásáért szedett raktárdíj, a kincstári mérlegeknek a vámárúk mérlegelésénél felhasználása fejében szedett mérlegpénz, a vámárúk azonosságának biztosítása céljából alkalmazott hivatalos zárak és más azonossági jelek fejében szedett pecsétdíj és zsinegdíj, a vámeljárás során kiállított egyes hivatalos igazolások fejében szedett cédulapénz és több efféle. Ezek közül az 1907:LIII. törvénycikkbe foglalt vámtarifa fennebb idézett cikkében már csak a mérlegpénzt és a raktárdíjat tartotta fenn, de egyáltalában nincs kizárva, hogy a most előterjesztett vagy valamely későbbi vámtarifa érvénye alatt megokoltnak, sőt szükségesnek fog mutatkozni vagy a régebbi „mellékilletékek” egyikét vagy másikát ismét feleleveníteni, vagy pedig valamely más, eddig előre nem látott efféle illetéket szedni; így például már most is - tekintettel egyrészt a zárak és jelek alkalmazására szükséges anyagok (ólompecsétek, drótzsinegek stb.) ezidőszerinti magas árára, másrészt arra, hogy a hivatalos zárak és azonossági jelek alkalmazása első sorban az ügyfelek érdekében történik, - hogy ne kelljen nekik a vámárúkat mindjárt az első vámhivatal elé állítás alkalmával a végleges behozatali vámkezelésnek alávetni és a vámtartozást mindjárt leróni vagy legalább biztosítani, - a „pecsétdíj” és a „zsinegdíj” újbóli életbeléptetését megfontolás tárgyává kell tennem. Ez azonban mind olyan kérdés, amely annyira szorosan összefügg a mindenkori gazdasági és pénzügyi helyzettel, hogy legnagyobb részüknek rendezése kívül esik az állandó érvényűnek szánt Vámtörvény keretén; csak egy ilyen „mellékilleték” van, amelynek - amennyire a helyzetet ma előre lehet látni - állandóan helye lesz a vámok intézményével kapcsolatban: a raktárdíj. Ezért az erre vonatkozó általános elveket maga a Vámtörvény az 55. és a 143. §-aiban tartalmazza.
II. azok a belső fogyasztási és forgalmi adók, kincstári árrészesedések, a belső fogyasztási adókat bizonyos esetekben helyettesítő vámpótlékok, továbbá az államegyedárúsági illetékek, amelyeket a külföldről behozott árúk után is szedni kell, hogy az egyenlő megterheltetés elve, az egészséges gazdasági verseny érdekében, lehetőleg teljesen érvényesülhessen. Önként érthető, hogy ezekre vonatkozólag a Vámtörvény, egyrészt, mert csak a vámok szabályozása lehet a feladata, másrészt állandónak szánt érvényénél fogva, csak az összefüggést állapíthatja meg az ezekre vonatkozó külön törvényekkel és rendeletekkel.
III. egyfelől azoknak a külön díjazásoknak a csoportját, amelyekben a vámigazgatás a saját és vámőrség közegeit annak fejében kell, hogy részesítse, hogy ezek a részükre megállapított hivatalos helyen és hivatalos órákon kívül végeznek hivatalos eljárásokat és amelyeket, ha az eljárás egészen vagy túlnyomóan az ügyfél érdekében történik a hivatalos helyen, illetőleg a hivatalos órákon kívül, az ügyfélnek az államkincstár részére meg kell térítenie; ide tartoznak másfelől azok a megtérítések is, amelyeket a vámigazgatás az ügyfelektől az olyan nyilvános vámraktárba elhelyezett vámárúk után, ahol a 79. § negyedik bekezdésében foglaltak és az ehhez tartozó megokolásban mondottak szerint hatósági munkástestület működik, az ennek tagjai által teljesített munka fejében szed. A hivatalos helyen és hivatalos órán kívül teljesített vámeljárásért járó illetmények megtérítése nemcsak az eddigi magyar vámjog intézménye, hanem az összes államok vámrendszerének alkotó eleme. Erre feltétlen szükség van, mert ha az államkincstár ezeknek a költségeknek a megtérítését nem követelné, akkor vámszemélyzetét meg kellene sokszoroznia, mert akkor úgyszólván minden ügyfél azt követelné, hogy minden vámeljárást ott és akkor teljesítsék, ahol és amikor ez neki a legkényelmesebb.
Ennek a §-nak második mondatával kapcsolatban hangsúlyozni kívánom, hogy mindenütt, ahol a javaslatban vámról, vámfizetési kötelezettségről, vagy vámtartozásról van szó, ez alatt mindig a vámmal együtt beszedett összes mellékilletékeket, vámpótlékokat, adókat és más köztartozásokat is kell érteni, a jelen javaslatnak megfelelő törvény rendelkezései tehát ezekre is érvényesek lesznek, hacsak a vonatkozó külön törvény vagy rendelet eltérő rendelkezést nem tartalmaz. Befejezéskép még csak azt kívánom megjegyezni, hogy vámpótlékok alatt itt a vámtarifára vonatkozó törvényjavaslat 7. §-ában tárgyalt pótlékot kell érteni.
A V. részhez
A közigazgatási ügyekből kifolyólag felmerülő jogviták eldöntésére az ügyfelek rendelkezésére álló jogorvoslatokat általánosságban a közigazgatás egyszerűsítéséről szóló 1901:XX. törvénycikk I. fejezete szabályozza. Az ennek a törvénynek megokolásában foglaltak szerint azonban ennek a törvénynek rendelkezései nem terjednek ki azokra a jogorvoslatokra, amelyek révén a köztartozások kiszabása körül felmerülő vitás kérdéseket lehet felsőbb döntés alá bocsátani. Ezért, úgy, mint ez a többi köztartozásokra vonatkozó törvényeknél általában történik, a Vámtörvénybe is külön rendelkezéseket kellett felvenni, amelyek a vámtartozás kiszabásának helyessége körül a vámadós és a vámigazgatás közt támadó jogviták mikénti eldöntését szabályozzák. Ezeket a rendelkezéseket tartalmazza a 146. §. Hangsúlyoznom kell azonban itt is, hogy - amint ezt a 120. §-hoz tartozó megokolásban már volt szerencsém említeni - a 146. § rendelkezései csak azokra az esetekre vonatkoznak, amelyekben a vámtarifa és a vámkiszabásra iránytadó más jogszabályok helyes értelmezése vitás, míg azokban az esetekben, amikor a vámtartozás kiszabását végző közegek részéről kézzelfogható tévedés forog fenn a vámadós hátrányára, ennek helyreigazítását a vámadós a 120. § alapján minden alakiság nélkül követelheti a vámigazgatástól, illetőleg ez az államkincstár kárára előfordult ilyen tévedés következtében mutatkozó különbözetnek rövid, záros határidő alatti befizetésére szintén minden alakiság nélkül felhívja a vámadóst és, ha ez ennek a felhívásnak kellő időben nem felel meg, a 139. § szerint intézkedik a különbözet behajtása iránt.
A VI. részhez
A VI. Rész a vámjövedéki kihágásokra vonatkozó anyagi büntetőjogi szabályoknak zárt egészét adja. Arra természetesen nincs szükség, hogy a vámtörvény határozza meg a vámjövedéki anyagi büntetőjog körébe vágó összes szabályokat, hanem elegendő, ha a vámtörvény a vámjövedéki kihágások tényálladékait és azok büntetéseit megállapítja, a jövedéki büntetőjognak egyes speciális intézményeit szabályozza s létesíti a vámjövedéki kihágások sajátos természetéből folyó eltéréseket a büntetőtörvénykönyvnek általános rendelkezéseitől. Egyebekben a tervezet kifejezetten utal a büntetőtörvénykönyvek általános részében foglalt jogszabályokra, illetve bizonyos kérdésekben a jövedéki büntetőjog körében érvényes azokra a rendelkezésekre, amelyeket a közadók kezeléséről szóló 1909:XI. tc. foglal magában. Ilyen szabályozás következtében nem érvényesülhet a vámjövedéki anyagi büntetőjogban olyan jogszabály, amelyet a vámtörvénynek a büntető rendelkezéseket magában foglaló fejezete nem jelöl meg.
A javaslat büntető rendelkezéseinek megalkotásánál két vezető szempont szolgált irányadóul. Az egyik a vámokhoz fűződő általános gazdasági érdekeknek és az állam pénzügyi érdekeinek biztosításához szükséges szigor megvalósítása, a másik a lehető közeledés a büntetőjog elveihez, különösen az egyesek jogos érdekeinek megóvása végett. A két szempont közül természetesen a gazdasági és a pénzügyi érdekek szolgálata a döntő jelentőségű s összeütközés esetében a megoldás rendszerint ez érdekek javára történt. Ezen a körön belül azonban a javaslat igyekezett az összhangot megvalósítani a vámjövedéki kihágások eseteiben alkalmazásra kerülő büntető szabályok és az (általános) büntetőtörvények rendelkezései közt.
Az alkalmazkodás a büntetőjogi elvekhez valósul meg annak a tételnek az érvényre juttatásában, hogy bűnösség nélkül nincs büntetés. A javaslat a büntethetőséghez vagy szándékosságot vagy gondatlanságot kíván. A bűnösséget a javaslat egy esetben sem vélelmezi: ez ellenkeznék a modern büntetőjog alapvető elveivel és a jogérzettel. Nehogy azonban büntetlenül maradjon a tettes olyankor, amidőn egyes tények nyomatékosan utalnak bizonyos nagysúlyú vámjövedéki kihágások elkövetésére, de nem bizonyítható, hogy a tettest az ezeknek a kihágásoknak elkövetésére irányuló szándék vezette; a tervezet kisegítő tényálladékokat állít fel, amelyek lényegükben hasonlóak az említett súlyosabb megítélés alá eső vámjövedéki kihágások tényálladékaihoz, de bizonyításuk könnyebb, mert büntethetőségükhöz gondatlanság is elegendő, ha pedig szándékosan követtettek el, a szándéknak csak egyes olyan tények tudásában kell állnia, amely tényekre vonatkozóan a tudat az esetek többségében könnyen kimutatható. Természetesen, ha a súlyosabban minősülő vámjövedéki kihágás tényálladékához szükséges szándék bizonyítható, a kisegítő tényálladékot magában foglaló vámjövedéki kihágás külön nem állapítható meg.
A bűnösségi elv érvényesülésének teret engednek a gazdasági és a pénzügyi érdek szempontjából megengedhető mértékig a javaslatnak a harmadik személyek felelősségéről (kezességről) és a dologi szavatosságról szóló rendelkezései is, amennyiben alkalmazhatóságuknak rendszerint feltétele, hogy az elkobzással, személyes felelősséggel vagy dologi szavatossággal terhelt harmadik személy - ha nem is szándékosan - vámjövedéki kihágás elkövetését megkönnyítő magatartást tanúsított vagy vámjövedéki kihágásból előnyhöz jutott.
A közeledés a büntetőjogi elvekhez valósul meg abban is, hogy a javaslat szerint mindazokban a kérdésekben, amelyeket sem a javaslat, sem a közadók kezeléséről szóló 1909:XI. tc. nem szabályoz, a büntetőtörvények általános rendelkezéseit kell alkalmazni.
A gazdasági érdekeknek és az állam pénzügyi érdekeinek védelme szempontjából szükséges szigor érvényesül a javaslatnak azokban a rendelkezéseiben, amelyek az árú elkobzását, a harmadik személyek felelősségét és a dologi szavatosságot egyes olyan esetekben is érvényesítik, amidőn az ezekkel a rendelkezésekkel sújtott személy a vámjövedéki kihágásnak sem tettese, sem részese. A szigor az alapgondolat a javaslat azoknak a szabályainak a felállításánál is, amelyek a pénzbüntetések mértékét meghatározzák és a vámjövedéki kihágások elkövetésének bizonyos módjai esetében szabadságvesztésbüntetés alkalmazását rendelik. Az elrettentő hatást célzó szigor szempontja kívánja meg azt is, hogy a javaslat a kísérletet és a részességet az általános büntetőjogi szabályoktól eltérően a bevégzett vámjövedéki kihágás miatt a tettesre alkalmazandó büntetéssel rendeli büntetni. A büntetőjogi védelem hatályosságát igyekszik fokozni a javaslat azzal is, hogy az elévülési határidőket hosszabb tartamban szabja meg, mint a kihágásokról szóló büntetőtörvénykönyv. A vámjövedék büntetőjogi védelmének minél szélesebb körben való hatályosulását célozza a javaslat azzal is, hogy bünteti a vámjövedéki kihágásban nem részes azokat a személyeket, akik a vámjövedéki kihágás elkövetése után lépnek összeköttetésbe a tettessel avégből, hogy azt tettének gyümölcseihez juttassák, vagy tettének következményeitől megmentsék vagy hogy maguk részesüljenek a vámjövedéki kihágásból származó haszonban s nem bizonyítható rájuk, hogy már a vámjövedéki kihágás elkövetése előtt egyetértésben voltak a tettessel.
A hatáskört a 148. § oly módon szabályozza, hogy a szabálytalanságok kivételével az összes vámjövedéki kihágásokat a bíróság hatáskörébe utalja. Azt, hogy mely bíróságok vannak hivatva eljárni vámjövedéki kihágások eseteiben, a javaslat a 149. §-ában foglalt utalás szerint az 1909:XI. tc. IX. fejezete határozza meg. Ugyanez a fejezet foglalja magában a vámjövedéki kihágások eseteiben alkalmazásra kerülő bűnvádi eljárás keretében a vizsgálatra és annak megszűntetésére, valamint a perorvoslatra vonatkozóan érvényes szabályokat is, úgyszintén a felhatalmazást az eljárás részletes szabályainak rendelet útján történő megalkotására. Ehhez képest a jövedéki kihágások eseteiben érvényes büntetőbírósági eljárás szabályainak megállapítása tárgyában 1916. évi január hó 12-én kibocsátott 800/1916. I. M. számú rendelet - amennyiben a javaslat, különösen annak 22-25. §-a mást nem rendel - vámjövedéki kihágások eseteiben is alkalmazni kell.
Ami a vámtörvény viszonyát a büntetőjog terén más törvényekhez illeti, a javaslat elvi álláspontja az, hogy vámjövedéki kihágások eseteiben a kihágási büntetőtörvénykönyv általános rendelkezéseit kell alkalmazni. Ezt az alapelvet azonban több ponton át kell törni. Elsősorban maga a javaslat tartalmaz olyan önálló rendelkezéseket, amelyek lényegükben a büntetőtörvények általános részébe tartozó szabályok. Másodsorban a közadók kezeléséről szóló 1909:XI. tc. állít fel eltérő szabályokat a Kbtk. általános részében foglalt egyes rendelkezésektől. Végül ki kell egészíteni a Kbtk. általános rendelkezéseit a Btk.-nek a kísérletről szóló szabályaival, mert a Kbtk. 28. §-ának második bekezdése értelmében a kihágás kísérlete nem büntethető.
A javaslatnak a Kbtk. általános szabályaitól többé-kevésbbé eltérő, hellyel-közzel lényegben a Kbtk. egyes általános szabályaival megegyező önálló rendelkezéseit főleg a 150., 152., 154., 155., 159. és 163. §-ok tartalmazzák.
A 151. § büntetni rendeli a csempészet és a vámmegrövidítés kísérletét is. Ennek külön kimondását a Kbtk. 26. § második bekezdése teszi szükségessé, amelynek értelmében a kihágás kísérlete nem büntethető. A kísérlet büntethetőségének és annak megállapítása, hogy a kísérlet büntetése ugyanaz, mint a bevégzett cselekményé, a vámjövedék hatályosabb büntetőjogi védelmét és a gazdasági közérdekből szigorú érvényesülését célozza. A 151. § 3. bekezdése értelmében a Btk. általános részének IV. fejezete határozza meg, mit kell kísérletnek tekinteni és mely esetekben nem büntethető a kísérlet. A 151. § második bekezdése meghatározza, hogy a vámmegrövidítés kísérlete esetében milyen összeget kell tekinteni a pénzbüntetés megszabásának alapjául. Ilyen szabály hiányában kétség merülhetne fel a jogalkalmazás körében a tekintetben, hogy kísérletnél az az összeg irányadó-e, amelynek megfelelő vámmegrövidítést vagy előnyszerzést szándékolt a tettes, vagy pedig az az összeg, amelynek erejéig a cselekmény befejezése esetében a vámmegrövidítés vagy az előnyszerzés bekövetkezett volna. Megeshetik ugyanis, hogy az a két összeg eltérő, így különösen ha a tettes által megrövidíteni szándékolt vámot nem teljes összegében kell megfizetni, vagy ha a tettes által megszerezni szándékolt előny csak részben jogosulatlan. Minthogy a 166. § értelmében a befejezett vámmegrövidítés büntetése megszabásának alapjául a valóban elvont vámösszeg, illetve a valóban kieszközölt előny értéke szolgál, a kísérlet büntetésénél is annak az összegnek kell irányadónak lennie, amelynek erejéig a vám megrövidítése vagy az előny kieszközlése a tett bevégzése esetében valóban bekövetkezett volna.
A felbújtónak és a bűnsegédnek a tettessel egyenlő büntetését azok a szempontok indokolják, amelyeknek megfontolása alapján a javaslat a kísérletet úgy bünteti, mint a bevégzett bűncselekményt. Önként érthető, hogy a 152. § lényegileg csak azt a legfelső határt vonja meg, ameddig a bűnrészesek büntetése terjedhet. A javaslat ugyanis nem tér el a büntetéskiszabásnak a Btk. 89-91. §-aiban foglalt attól a rendszerétől, amelyet a Kbtk. 12. §-a értelmében kihágások eseteiben is alkalmazni kell, e szerint pedig adott esetben a büntetés kiszabásánál az egyes tettesek és részesek bűnösségének fokára befolyással bíró súlyosbító és enyhítő körülményeket a cselekményre szabott büntetési tétel keretében önállóan kell figyelembe venni.
A fiatalkorúak által elkövetett vámjövedéki kihágásokat a javaslat - főleg a szakszerűség szempontjának megóvása és az eljárás egyszerűsítése végett - nem veszi ugyan ki a jövedéki büntető bíróságok hatásköréből, gondoskodik azonban arról, hogy ilyen esetekben is alkalmazni lehessen azokat az anyagi jogi szabályokat, amelyeket az 1908:XXXVI. tc. (Büntető novella = Bn.) 17. §-sa foglal magában, s ezenfelül az 1923:VII. tc. 69. §-ának mintájára megfelelő esetekben pénzbüntetés alkalmazását is megengedi. Természetszerűleg fiatalkorú által elkövetett vámjövedéki kihágásra is irányadók a javaslatnak azok a rendelkezései, amelyek az elkobzásról, a dologi szavatosságról és harmadik személyek szavatosságáról szólnak. A szabálytalanságok csekély jelentősége indokolja, hogy miattuk fiatalkorúak ellen is csak pénzbírságot lehet alkalmazni, s hogy ily esetekben a 153. § egyéb rendelkezései nem irányadók.
A 154. § annyiban, amennyiben a vámtörvény büntető rendelkezéseire vonatkozik, megegyezik a Btk. 81. §-ával, amelyet tehát a 149. §-hoz és a Kbtk. 12. §-ához képest vámjövedéki kihágások eseteiben is alkalmazni kell. Ebben a tekintetben a javaslat 154. §-ának nincs önálló jelentősége. A Btk. általános rendelkezéseitől eltérő jogszabályt a 154. § csak annyiban tartalmaz, amennyiben a vámtörvénynek nem büntetőjogi rendelkezéseire, továbbá a vámjog körébe eső egyéb közigazgatási természetű rendelkezésekre vonatkozik. Ebben a tekintetben a 154. § a Btk.-nak 82. §-át helyettesíti, részben azzal egyező értelemben. A 154. § ugyanis érintetlenül hagyja a vámjogi közigazgatási szabályok nemtudásának mentesítő hatását olyankor, ha a vámtörvény egyes rendelkezéseiből a 154. §-tól eltérő szabály tűnik ki, s ilyen az eset akkor, ha a vámtörvény büntető rendelkezése a büntethetőséget a szándékos elkövetés esetére korlátozza (p. o. 164-166. §). Ilyen esetben a szándéknak az egész tényálladékra ki kell terjednie, tehát p. o. azokra a tilalmakra is, amelyeknek megszegése a cselekményt csempészetté minősíti, vagy a 166. § esetében jogosulatlanul megszerzett vámelőnyre is. Csak akkor lehet tehát szó szándékos elkövetésről, ha a tettes tudta, hogy a tilalom fennáll, vagy tudta, hogy a vámelőny őt meg nem illeti. Ilyen tudat hiányában csak enyhébb megítélés alá eső bűncselekményt lehet megállapítani, p. o. a vámjövedéki felügyelet megnehezítését, a vám veszélyeztetését, vagy esetleg csupán szabálytalanságot. Ahol ugyanis a vámtörvény büntető rendelkezései a büntethetőséghez szándékot nem kívánnak, ott a büntethetőségnek - eltérő rendelkezés hiányában - a 154. § értelmében egyáltalán nem akadálya az, hogy a tettes vagy részes nem ismerte a vámtörvénynek vagy egyéb vámjogi közigazgatási szabálynak megszegett rendelkezését. Ehhez képest a javaslat 154. §-a a Btk. 82. §-ának második bekezdésében foglalt szabály alkalmazását a nembüntetőjogi szabályok nemtudása tekintetében csak azokra az esetekre korlátozza, amikor nem vámjogi közigazgatási szabálynak, hanem egyéb nembüntetőjogi rendelkezésnek nemtudásáról van szó.
Arra az esetre, ha a vámjövedéki kihágást más bűncselekménnyel együtt követnek el, a 155. § fentartja a mai jogállapotot, amely szerint a vámjövedéki kihágást önállóan kell elbírálni, tekintet nélkül a vele együtt elkövetett bűncselekményekre. A vámjövedéki kihágás önállóságát csak abban az esetben nem tartja fenn feltétlenül a javaslat, ha vámmentes, de behozatali, kiviteli vagy átviteli tilalom alatt álló vagy valamely államegyedárúsági tárgy csempészete, illetve az ezzel kapcsolatos orgazdaság vagy bűnpártolás egyúttal más törvény alá is esik. Ilyen esetben ugyanis nem lehet szó több bűncselekményről, hanem csak ugyanazon bűncselekménynek többféle minősítéséről. Ehhez képest ilyenkor indokolatlan lenne két büntetésnek alkalmazása. Gondoskodik azonban a javaslat arról, hogy a vámtörvény értelmében alkalmazandó különleges rendelkezések a szóbanlevő esetben s feltétlenül alkalmazásra kerüljenek, akkor is, ha a cselekmény miatt nem a jövedéki büntető bíróság, hanem a rendes bíróság jár el. Ha vámjövedéki kihágások állanak egymással halmazatban, nincs akadálya annak, hogy a Btk-nek a halmazatról szóló rendelkezései alkalmazást nyerjenek. A 155. § 3. bekezdése az eszmei halmazat eseteiről rendelkezik, lényegében a Btk. 95. §-ával egyezően, de annak rendelkezését kiegészítve az eszmei halmazat lényegéből folyó annak az elvnek a felállításával, hogy a büntetés semmi tekintetben sem lehet enyhébb, mintha az eszmei halmazatban álló vámjövedéki kihágásokat külön-külön önállóan követték volna el. A 155. § utolsó bekezdése az anyagi halmazat esetében kijáró büntetésről rendelkezik a Btk. 96., 102. és 103. §-ának szellemében. Az összbüntetés tartamának legmagasabb mértékét a Btk. 97. §-ával egyezően állapítja meg, mert a javaslatban megszabott fogházbüntetések jelentékeny tartamára tekintve, a Kbtk. halmazati szabályai nem mutatkoznak kielégítőnek.
Az összegszerűleg meghatározott pénzbüntetések és pénzbírságok (156., 170. és 174. §) tekintetében célszerűnek mutatkozott ebben az előreláthatólag hosszú időre alkotandó törvényben kimondani azt, hogy a szóbanlevő összegeket aranykoronákban kell érteni. Ezzel feleslegessé válik az ily pénzbüntetések és pénzbírságok összegét a pénz értékének változásához képest időről-időre felemelni vagy leszállítani. Ehelyett a 156. § megfelelően rendelkezik arról, hogyan kell az aranykoronát törvényes fizetési eszközben számítani. Ez a szabályozás azt is lehetővé teszi, hogy az elmarasztalt, a kiszabott pénzbüntetést olyan összegben rója le, amely az ítéletben megszabott összegnek a tényleges lefizetés vagy behajtás időpontjában fennálló értékviszonyokhoz képest megfelel. A 156. § második bekezdése kisegítő szabályt állít fel arra az esetre, ha nem lehet megállapítani a pénzbüntetés kiszabásának alapjául szolgáló árúértéket vagy vámösszeget.
A felelős harmadik személyek körét a 157. § három csoportra osztja. Az első csoportba tartozó személyek szavatosságának alapja a munkaadói viszony. A második csoportba tartoznak a nyilvános szállítóintézetek. A harmadik csoportba tartoznak a tervezetben közelebbről meg nem jelölt egyéb személyek, akiknek szavatossága a felügyeletükre bízott vagy házi közösségükhöz tartozó személyekre vonatkozóan áll fenn.
Az első csoportba tartozó személyek felelősségrevonásához maga a munkaadói viszony fennállása nem elegendő, hanem további követelmény az, hogy az alkalmazott vagy a tanonc a vámjövedéki kihágást szolgálatának körébe tartozó tennivaló végzése közben kövesse el. Ebben az esetben is csak akkor szavatol a munkaadó, ha a vámjövedéki kihágást alkalmazottja vagy tanonca nem az ő tudta nélkül vagy nem helyettesének tudta nélkül követte el. Elegendő tehát a szavatosság érvényesítéséhez, ha a munkaadónak csak a helyettesítése tud a vámjövedéki kihágás elkövetéséről; ennek az elvnek különösen jogi személyeket illetően van nagy jelentősége, ezeknél ugyanis csak szerveik tudomásáról lehet szó. A szavatosság érvényesítéséhez nem szükséges a tervezet szövege szerint annak bizonyítása, hogy a munkaadó tudott a vámjövedéki kihágás elkövetéséről, hanem csupán meg van engedve, hogy a munkaadó kimutassa, hogy a vámjövedéki kihágás elkövetéséről nem volt tudomása. A munkaadó tudomása egyébként rendszerint a bűnsegédi részesség fogalma alá esik és a munkaadó ezen az alapon már a saját személyében is tartozik büntetőjogi felelősséggel. Nem szabadul azonban a felelősség alól a munkaadó bizonyos feltételek mellett abban az esetben sem, ha a vámjövedéki kihágás elkövetése tudta nélkül történt. Ilyen feltétel az, hogy a munkaadó nem járt el a köteles gondossággal alkalmazottjának vagy tanoncának a megválasztásánál vagy a reá gyakorolt felügyelet körül. Minden körülmények közt szavatol továbbá a munkaadó akkor, ha a vámjövedéki kihágásból hasznot húzott.
A második csoportban említett nyilvános szállítóintézetek feltétlenül felelősek az alkalmazottaikra kiszabott pénzbüntetésért és az őket terhelő bűnügyi költségekért, ha a vámjövedéki kihágást az alkalmazott szolgálata közben követte el. Ezeknél a rendszerint nagyszabású intézeteknél nem lehet a felelősséget függővé tenni attól, hogy a vállalat intéző szervei közül egyik vagy másik tudott-e a vámjövedéki kihágás elkövetéséről, viszont a közérdek megkívánja a felelősség érvényesítését a nyilvános szállítóintézetek alkalmazottaira kiszabott pénzbüntetésért és bűnügyi költségekért.
A harmadik csoportban említett személyek szavatossága csak abban az esetben nem érvényesül, ha kimutatják, hogy a vámjövedéki kihágás az ő tudtuk nélkül követtetett el, vagy bár tudtak róla, de nem akadályozhatták meg. Az utóbbi körülménynek különösen önálló kereskedést vagy ipart űző nőknél van jelentősége, akiknek vámjövedéki kihágását férjüknek rendszerint nincs is módjában megakadályozni.
A személyes szavatosság érvényesítése tekintetében a 158. § azt a sorrendet állapítja meg, amely a pénzbüntetés és a bűnügyi költség behajtásánál irányadó. Indokolt, hogy a behajtás elsősorban az elítélttől, csak másodsorban a szavatossággal terhelt dologból és ha ez sem vezetne eredményre, utolsósorban a felelősséggel tartozó harmadik személytől hajtassék be, mert ő van a vámjövedéki kihágással a legkevésbbé közvetlen kapcsolatban. A második bekezdés megengedi, hogy a pénzbüntetés behajthatatlanságának esetére kiszabott szabadságvesztésbüntetést végre lehessen hajtani a nélkül, hogy a behajtás a felelősséggel tartozó harmadik személytől megkíséreltetnék. Ennek a rendelkezésnek igen nagy a gyakorlati jelentősége, mert adott esetben nyilvánvaló lehet, hogy a tettes abban a feltevésben követte el a vámjövedéki kihágást, hogy a büntetést úgyis munkaadója fogja megfizetni. Ilyenkor módjában van a bíróságnak a harmadik személy felelősségének érvényesítését mellőzni és a be nem hajtható pénzbüntetést helyettesítő szabadságvesztésbüntetést végrehajtani. Különösen visszaesőnél lesz szükség ennek a rendelkezésnek az alkalmazására, de más esetekben is hasznos eszköz lehet ez a rendelkezés annak a megakadályozására, hogy az elítélt a jövőben hasonló cselekményeket kövessen el. Adott esetekben rendkívül méltánytalan lehet a harmadik személy felelősségrevonása: ilyenkor is alkalmazható a második bekezdés. Ha pedig célszerű ugyan a szabadságvesztésbüntetés alkalmazása, de a harmadik személy felelősségrevonása sem méltánytalan, mind a két intézkedés alkalmazható, amennyiben a tervezet azt is megengedi, hogy a pénzbüntetést helyettesítő szabadságvesztésbüntetést csak részben hajtsák végre az elítélten.
A lefoglalás időpontjának nagy a jelentősége a javaslat értelmében, mert ettől számítódik az elkobzás kimondása esetében az árú tulajdonának az államkincstárra való átszállása. (159. §) Ha a lefoglalás után harmadik személy jogot szerez az árúra, ezt a jogot az elkobzás bírói kimondása megszűnteti. Ilyen jog rendszerint a zálogjog, s a dolog kiadására irányuló kötelmi jogok is ide számíthatók. Ez a rendelkezés a szóbeli lefoglalás esetein kívül is gyakran kerülhet alkalmazásra, harmadik személyek jogainak megszerzéséhez ugyanis nem szükséges minden esetben a testi átadás. A 159. § második bekezdése ugyanazt a rendelkezést tartalmazza arra az esetre, ha az elkobzást nem lehet foganatosítani, mint amily rendelkezést a 165. § második bekezdése foglal magában arra az esetre, ha az elkobzás ki nem mondható vagy mellőzhető. Ez a szabály elejét törekszik venni a lefoglalt árú elidegenítésének.
Ha az elkobzást nem alkalmazzák, az árú értékének megfelelő összegű pénzbüntetést kell kiszabni. Ha a csempészet miatt csak egy személyt ítél el a bíróság, ez a személy viseli az elkobzást helyettesítő pénzbüntetés egész összegét. Ha több személyt ítélnek el ugyanarra a csempészetre vonatkozóan (mint tettest, bűnrészest, orgazdát, bűnpártolót), gondoskodni kell olyan rendelkezésről, amely meghatározza, hogy az elítéltek közül ki milyen arányban köteles viselni az elkobzást helyettesítő pénzbüntetést. Kétségtelen ugyanis, hogy az elkobzást helyettesítő pénzbüntetés a 159. § második bekezdése és 165. § utolsó bekezdése értelmében egyaránt csak az árú értékének egyszeres összegében állhat. A 159. § az elkobzást helyettesítő pénzbüntetés viselésére vonatkozó felelősség aránya tekintetében nem tesz különbséget az elítélt személy büntetőjogi felelősségének jogalapja szerint, hanem az elkobzást helyettesítő pénzbüntetésért való felelősséget az elítéltekre kiszabott egyéb pénzbüntetések összegének arányában osztja meg. Következetes ugyanis, hogy a pénzbüntetések aránya ugyanaz maradjon. Megeshetik azonban, hogy ugyanazon csempészet miatt az egyik terheltet előbb ítélik el, mint a másikat. Ha a korábban ítélkező bíróság tudja is, hogy a csempészet körül az ítélkezése alatt álló terhelten kívül mást is terhel büntetőjogi felelősség, azt nem tudhatja, hogy az utóbbi személynek ebbeli felelőssége érvényesülni fog-e valóban, nem veheti tehát figyelembe, hogy az elkobzást helyettesítő pénzbüntetés egy részét elvileg másnak kell viselnie. A javaslat ezért azt a szabályt állítja fel, hogy ilyen esetben az elkobzást helyettesítő egész pénzbüntetést azok viselik, akiket a bíróságnak módjában van elítélnie. Ha később másokat is elítélnek ugyanazért a csempészetért, az utóbb ítélkező bíróság az elkobzás helyébe lépő pénzbüntetést most már úgy köteles felosztani, hogy a korábban elítéltekre kiszabott egyéb pénzbüntetéseket is figyelembe veszi és ehhez képest a korábban elítéltekre az elkobzás helyett kiszabott pénzbüntetést megfelelő mértékben leszállítja. Az újabb felosztás azonban csak abban az esetben alkalmazható, ha a korábban meghozott ítéletben megszabott pénzbüntetést még nem hajtották végre, sem az el nem évült, sem kegyelem útján nem engedték el. Nem volna ugyanis megengedhető a most említett módok valamelyikén végleg lezárt jogállapotnak utólagos megbolygatása. A javaslat nem intézkedik arról, milyen módon vesz részt a korábban elítélt az újabb felosztási eljárásban; ennek meghatározása végett szükség lesz a jövedéki kihágások eseteiben érvényes büntető bírósági eljárás szabályainak megállapítása tárgyában kibocsátott 800/1916. I. M. számú rendelet kiegészítésére.
A Btk. 62. §-ában foglalt szabályhoz hasonlóan rendelkezik a 160. § az árú elkobzásáról abban az esetben, ha a csempészet miatt senkit sem lehet elítélni, azonban a csempészet elkövetése kétségtelen. Ilyen eset lehet pl., ha a tettenért csempésznek sikerül elmenekülnie a csempészett árú hátrahagyásával. Ha a csempészet elkövetése perrendszerűen nem bizonyítható ugyan minden kétséget kizáró módon, de a körülmények azt az alapos gyanút keltik, hogy a határkerületben vagy pedig külföldről jövő vagy külföldre menő járóművön talált árúval csempészetet követtek el vagy csempészetet szándékoltak elkövetni; szintén elkobzásnak van helye a 160. § második bekezdése értelmében. Ez a rendelkezés nem zárja ki a találásra vonatkozó magánjogi szabálynak érvényesülését, mely szerint az elvesztő törvényes határidőn belül igazolhatja, hogy a talált árú az ő tulajdona. A jelentkező természetesen kiteszi magát a jövedéki büntető eljárásnak, melynek során tisztázható lesz az a kérdés, forog-e fenn csempészet. Ezért a gyakorlatban csak kivételes lesz az elvesztő utólagos fellépésnek esete, mert a határkerületben talált gyanús tárgyaknál rendszerint fedni fogja a való tényállást a csempészet gyanúja, a csempész pedig őrizkedni fog a jelentkezéstől. A központi vámigazgatóságnak az önállóan alkalmazott elkobzás kimondására feljogosítását az intézménynek túlnyomóan csak vagyoni jelentősége és az eljárás egyszerűsítésének szempontja indokolja.
A vámokhoz fűződő közérdekek biztosítása céljából létesíti a javaslat a dologi szavatosság intézményét (161. §), amely akkor érvényesül, ha az árút nem kobozzák el, akár azért, mert elkobzásnak az illető vámjövedéki kihágás miatt egyáltalában nincs helye, akár azért, mert az elkobzást az adott esetben egyéb okból nem alkalmazzák. Ha az árú az elítéltnek vagy a 157. § értelmében felelős személynek a tulajdona, minden körülmények között szavatol a pénzbüntetésért és a bűnügyi költségekért. Ha az árú nem a most említett személyek egyikének tulajdona, dologi szavatosságnak nincs helye abban az esetben, ha a bíróság az elkobzást helyettesítő pénzbüntetést szabott ki. Az ugyanis, akinek árújával vámjövedéki kihágást követnek el a nélkül, hogy az ő személye a vámjövedéki kihágással bárminő vonatkozásba volna hozható, nem köteles az elkobzást tűrni, ezért a következetesség azt kívánja, hogy az ilyen személy tulajdonát tevő árút a vámjövedéki kihágás miatt kiszabott pénzbüntetés és bűnügyi költség fedezése végett se lehessen dologi szavatosság címén igénybevenni. Ha a javaslat elkobzást nem engedne ugyan, azonban a dologi szavatosságot érvényesülni engedné ilyenkor is, lényegében kerülő úton az elkobzással rendszerint egy jelentőségű intézményt rendszeresítene oly esetekben is, amikor pedig a javaslat kifejezett rendelkezése szerint elkobzásnak nincs helye. Már pedig amikor a méltányosság nem engedi meg az árú elkobzását, nem engedheti meg az igénybevételt sem a dologi szavatosság alapján. A dologi szavatosság érvényesülése esetében ugyanis az árú tulajdonosa vagy köteles megfizetni a pénzbüntetést és a bűnügyi költséget, vagy kénytelen értékesítését tűrni; arra rendszerint nem számíthat, hogy a vámjövedéki kihágás elkövetőjétől kártérítéshez jut, de különösen külföldi tulajdonos gyakran nem is szerezhetne tudomást az árúnak dologi szavatosság címén történő igénybevételéről. A dologi szavatosság nemcsak az árút terheli, hanem az árú szállítására, begöngyölésére, vagy a kihágás palástolására használt és a cselekmény elkövetésekor feltartóztatott tárgyakat is, ha lefoglalták vagy őrizetbe vették ezeket. Ugyanaz az ok, amelyen a dologi szavatosság intézménye általában nyugszik, érvényes ezekre a tárgyakra is. A második bekezdésben említett tárgyakat nem terheli a dologi szavatosság, ha megállapítható, hogy sem az elítéltnek, sem felelősséggel tartozó más személynek nem tulajdonai s a tulajdonos a kihágásban nem részes, arra vonatkozóan nem bűnpártoló, sem a kihágásból hasznot nem húzott, valamint egyéb esetekben sem terheli akkor, ha a dologi szavatosság érvényesítése aránytalanul súlyos intézkedést jelentene. Ezeket a kivételeket a méltányosság szempontja okolja meg.
A bűnvádi eljárás elévülésének határidejét a 163. § három évben, a kiszabott büntetés végrehajtásának elévülési idejét pedig öt évben állapítja meg, tehát olyan tartamban, mint a Btk. 106. § utolsó bekezdése és 148. § utolsó bekezdése a vétségekre vonatkozóan. A Kbtk.-től való ezt az eltérést a vámjövedéki kihágások hatályos üldözéséhez fűződő érdek követeli. Az elévülés félbeszakítására és nyugvására vonatkozóan a 149. §-ban és a Kbtk. 12. §-ában foglalt utalás értelmében a Btk. 108., 109. és 124. §-ának rendelkezései irányadók. A szabálytalanságokat illetően - csekélyebb jelentőségükhöz képest - annyiban tesz kivételt a javaslat, hogy az eljárás megindításának elévülési idejét nem három, hanem csak egy évben szabja meg.
A 164. § a behozatali, kiviteli vagy átviteli tilalommal sújtott árúk csempészetében álló kihágás tényálladékát határozza meg. Közömbös, hogy a tilalmat milyen érdekből bocsátották ki. Az elkövetési cselekmény az árúnak a vámhatáron át való juttatása, illetve a behozatali tilalom alatt álló, de az utalási, raktározási vagy előjegyzési eljárásban a vámterületre beengedett árúnak szabad forgalomba hozatala vagy a kiviteli tilalom alatt álló, de a visszautalójegyes vagy előjegyzési eljárásban külföldre kiengedett, akár vámköteles, akár vámmentes árúnak a vámterületre vissza nem hozása. Tekintve azonban, hogy az előjegyzési eljárás egyes eseteiben (l. a 85. § utolsóelőtti bekezdését) a kiviteli előjegyzési eljárásból kifolyólag külföldről behozott árúnak nem kell anyagilag azonosnak lennie a kivitt árúval, sőt a behozatali jegyes eljárásnál 86. § utolsó bekezdés) a két árú nem is lehet azonos, hanem a behozott árú a kivittet helyettesíti: a büntetés alá eső tényálladék meghatározásánál erre a körülményre is tekintettel kellett lenni. A büntetés elsősorban fogházbüntetés, mert - különösen a még mindig és előreláthatólag még huzamosabb ideig többé-kevésbbé rendkívüli viszonyok között - a puszta vagyoni büntetés nem mutatkozik elegendőnek. A fogházbüntetés mellett minden esetben pénzbüntetést is kell alkalmazni. Az árút minden esetben el kell kobozni, akkor is, ha nem az elítélt tulajdona. Következménye ez annak, hogy a csempészet tárgya e § esetében olyan árú, amelynek forgalma a vámhatáron át nincs megengedve. Különösen a behozatali tilalmat szem előtt tartva, nem engedheti meg tehát az állam, hogy az ilyen tárgy a tilalom dacára átmenjen a szabadforgalomba csak azért, mert tulajdonosa nem vonható bűnvádi felelősségre. A tilalom kibocsátásának indító oka ugyanis az államnak valamely érdeke, amellyel szemben az egyesnek jogos magánérdekei is háttérbe szorulnak. Egyébként is a tulajdonos az esetek jelentékeny hányadában lehet külföldi, úgy hogy a tulajdoni viszonyok kutatása rendkívüli nehézségekkel is járna. A tilalmak hatályosságának biztosítására is igen alkalmas eszköz a tulajdonos személyére tekintet nélkül gyakorolt elkobzás.
A csempészetnek másik nemét a 165. § tiltja. E kihágás a vám alá eső árúnak szándékos elvonásában áll a megvámolás alól. Az elkövetési cselekmény az, hogy a tettes az árút nem állítja a vámhivatal elé. Ezzel egyenlő értékű annak a cselekvése, aki bár nem teszi lehetetlenné, hogy a vámhivatal az árút működési körébe vonja, azonban az árút olyan állapotba helyezi (kettős fenekű ládába, vámmentes árúkkal való elhelyezéssel stb.), hogy arról a vámhivatal lehetőleg ne szerezzen tudomást. Ugyanilyen megítélés alá esik az is, aki a kötött forgalomban álló árút a törvény ellenére szándékosan a szabadforgalomba hozza. Ellenben nem tartozik ide az az eset, ha valaki a vámhivatal elkerülése nélkül csak elmulasztja az árút a vámhivatalnak bemutatni, de semmit sem tesz avégből, hogy a megvámolás meghiúsuljon. Aki a vám alá eső árút szándékosan nem állítja a vámhivatal elé, csak abban az esetben követ el csempészetet, ha a mulasztáson túlmenően olyan cselekményt követ el, amely kétségtelenné teszi, hogy a szándék a megvámolás meghiúsítására irányult. A vámhivatal elé állítás puszta elmulasztása az eset körülményeihez képest rendszerint a 166. §-ba, esetleg 171. §-ba ütköző vámjövedéki kihágás, esetleg szabálytalanság lehet. A vám alá eső árú csempészetének is jogkövetkezménye az árú elkobzása, még pedig szabály szerint, tekintet nélkül a tulajdonos személyére. A vám alá eső árúra azonban nem illenek azok a megfontolások, amelyek a tiltott árú elkobzását minden körülmények között szükségesnek mutatják. Ha a jövedéki büntető eljárás késleltetése nélkül megállapítható, hogy a tulajdonos a csempészetben nem részes, sem bűnpártoló, sem a csempészetből hasznot nem húzott: az elkobzást mellőzni lehet. Ilyen esetekben nem volna mindig megokolt az elkobzás. Nem köteles a bíróság az elkobzást kimondani abban az esetben sem, ha az egyébként alkalmazható lenne ugyan, de kimondása aránytalanul súlyos intézkedést jelentene. Ez a rendelkezés csak kivételes alkalmazásra van szánva, nem egyértelmű a bírói önkény megengedésével s csak arra kíván módot nyújtani, hogy az elkobzást kivételes méltánylást érdemlő esetekben mellőzhessék. Különösen ilyen lehet például az az eset, amikor a bűnvádi eljárás keretében bizonyos bonyolult tulajdoni viszonyokat nem lehet tisztába hozni, de az eset körülményei alaposnak mutatják azt a feltevést, hogy az árú tulajdonosa a csempészettől minden tekintetben távol áll, vagy pedig, amikor a csempészet tárgya családi ereklye. A tulajdoni viszony megállapítása minden esetben a büntetőbíróság végérvényes döntésére van bízva, ami kizárja azt, hogy az elkobzott tárgy tulajdonosa utóbb a polgári bíróságnál érvényesíthesse abból eredő igényét, hogy az elkobzott tárgyat nem lehetett volna elkobozni, mert az nem a tettesnek vagy a bűnpártolónak volt a tulajdona. Az elkobzás mellőzése általában nem jelenti a közérdek csorbulását, mert ilyenkor az elkobzás helyébe a csempészet miatt büntetőjogi felelősséggel tartozó személyeket a főbüntetésképen megállapított pénzbüntetésen felül terhelő további pénzbüntetés lép, amelynek összege egyenlő a csempészett árú értékével. Ha ez a pénzbüntetés nem lesz is mindig behajtható, az annak helyébe lépő szabadságvesztésbüntetés, mint érzékeny hátrány, alkalmas eszköz a hatásos megtorlás érvényesítésére és értékes visszatartó motivum a csempész jövőbeli megtartására vonatkozóan.
A vámmegrövidítés tényálladékába azokat a cselekményeket foglalja a 166. §, amelyek - épúgy, mint a vám alá eső árúk csempészete - arra irányulnak, hogy megkárosítsák azokat a közérdekeket, amelyeket a vámok védeni hivatottak, de amely cselekményeket más módon követnek el, mint a vám alá eső árúk csempészetét. Ezt a tényálladékot különösen az a bűncselekmény meríti ki, amelyet az eddigi vámjövedéki büntetőjog a „hamis bevallás” megnevezése alatt ismert; de ide tartoznak azok az esetek is, amelyekben valaki hamis adatok alapján vámkedvezményt eszközöl ki magának, például valamely vámárú kezelését a vámkedvezményes behozatali forgalomban, vagy a javaslat 111. vagy 112. §-ában biztosított vámmentességet hamis alapon eszközli ki. Elkobzásnak nincs helye, mert az árú nincs olyan szoros vonatkozásban a vámmegrövidítéssel, mint a csempészettel.
Az 1. pont esetében nem elegendő az a tény, hogy a csempészetet többen követték el, hanem az is szükséges, hogy az összes elkövetők akarata már előre ugyanannak a csempészetnek együttes elkövetésére irányuljon. A csempészetet az 1. pont eseteiben ugyanis az teszi különösen veszélyessé, hogy felbátorítja az elkövetőt annak a tudata, hogy társa is van; a csempészet végrehajtását is megkönnyíti, megakadályozását pedig megnehezíti, ha többen vállalkoznak a csempészet együttes elkövetésére.
A 167. § 5. pontjában megállapított tényálladék az árdrágító visszaélésekről szóló 1920:XV. tc. 1. §-a 6. pontjában meghatározott tényálladék helyébe lép, amiért is ezt az utóbbi rendelkezést a javaslat 176. §-a hatályon kívül helyezi, amivel a kiviteli tilalom alatt álló közszükségleti cikk kiviteli csempészete ismét vámjövedéki kihágássá válik, aminek az említett törvény meghozatala előtt is minősült, csakhogy a javaslat ezt a cselekményt a kihágás következményes voltával arányban álló, lényegesen súlyosabb büntetéssel sújtja, mint az eddigi vámjövedéki büntetőjog.
Orgazdasággá minősíti a 169. § annak a cselekményét, aki tudva valamely árú csempészett voltáról, azt a saját vagyoni haszna végett megveszi, zálogként elfogadja, vagy más módon megszerzi, el ejti, elidegeníti vagy elidegenítésére közreműködik. Az elkövetési cselekményt tehát lényegében úgy határozza meg a tervezet, mint a Btk. 370. §-a. Orgazdaságról természetesen csak akkor lehet szó, ha a megszerző stb. a vámjövedéki kihágás elkövetése előtt nem értett egyet a tettessel a vámjövedéki kihágásból származó haszon biztosítása iránt. Ha a megelőző egyetértés bizonyítható, a vámjövedéki kihágásban való bűnsegédi részesség (Btk. 69. § második pontja) esete forog fenn. Az orgazdaság büntetése ugyanaz, mint a csempészeté. Az elkobzásnak akkor is helye van, ha az árút az orgazda birtokából foglalják le, de az nem az orgazda tulajdona; ilyen az eset különösen, ha az orgazda csak az elrejtésben vagy elidegenítésben működik közre. Az elkobzást behozatali, kiviteli vagy átviteli tilalom alá eső árúra vonatkozóan minden esetben ki kell mondani, vámköteles árúnál azonban a 165. § második bekezdése az irányadó az orgazdával szemben is.
Az előzetes egyetértés nélkül, a cselekmény elkövetése után a tettesnek nyújtott segély a tárgya a bűnpártolásnak. A Btk. 375-378. §-ainak a bűnpártolást tárgyazó rendelkezései a csempészet eseteiben nem lennének alkalmazhatók, mert a Btk. 374. §-ának rendelkezése értelmében a bűnpártolás csak akkor büntethető, ha bűntettre vagy vétségre vonatkozik. Szükséges volt tehát a 170. §-ban vámjövedéki kihágássá minősíteni a csempészetre vonatkozóan elkövetett bűnpártolást. Ez a § büntetni rendeli mind az anyagi, mind a személyi bűnpártolást. Az anyagi bűnpártolás büntetése a tiltott árú értékének, a vám alá eső árúnál pedig a vámnak egy-négyszeres összege, tehát enyhébb, mint a csempészet - és az orgazdaság - büntetése. Ezt a fokozati különbséget az okolja, hogy a bűnpártolás csekélyebb beszámítás alá esik, mint a csempészet, mert a csempészet befejezése után követik el s kevésbbé jelentékeny, mint az orgazdaság, mert a bűnpártoló nem a saját érdekében cselekszik, hanem a tettes érdekében. A személyi bűnpártolás büntetését nem lehet okszerűen az árú vagy a vám összegének többszörösében meghatározni, mert a személyi bűnpártolásnál a csempészett árúnak nincs jelentősége, a bűnpártoló esetleg nem is tudhatja, milyen értékű vagy milyen vám alá eső árút csempészett a tettes, akinek a cselekmény elkövetése után segítséget nyújt a büntetés alól való menekülésre. A személyi bűnpártolás nem büntethető, ha azt a tettesnek valamely hozzátartozója követte el. Ezen a ponton eltér a tervezet a Btk. 378. §-ában foglalt rendelkezéstől, amely a hozzátartozók büntethetőségét nemcsak a személyi, hanem az anyagi bűnpártolás esetében is kizárja (feltéve, hogy a bűnpártoló célzata nem irányul arra, hogy magának vagy másnak vagyoni hasznot szerezzen). Az eltérés oka az, hogy az anyagi bűnpártolásnál nem a tettes személye a döntő, hanem a cél a vagyoni előny biztosítása, ezért nem számíthat méltánylásra a családi viszony. A bűnpártoló birtokából lefoglalt csempészett árút is el kell kobozni a 165. § második bekezdése értelmében, hacsak az elkobzás nem jelentene aránytalanul súlyos intézkedést. A hozzátartozók körét a 170. §-nak alkalmazási körében is a Btk. 78. §-a határozza meg.
