Magyarország vámügyének törvényes alapja jelenleg az 1907. évi LIII. törvénycikkbe iktatott ú. n. autonom magyar vámtarifa. Köztudomású, hogy ez a vámtarifa valójában a magyar szent korona országai és a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok egységes gazdasági területének vámtarifája volt, amelyet a magyar gazdasági törvényalkotás önállóságának kidomborítása érdekében autonom tarifa gyanánt is becikkelyeztünk. Mikor a forradalmak lezajlása után a magyar közigazgatás alatt maradt terület határszélét vámhatárként kellett alkalmazni, a kormányzat számára az elvámolás alapjául készen kínálkozott ez a törvénybe iktatott egykori közös vámtarifa. Új vámtarifa szerkesztése hosszadalmas, bonyolult munkát igényelvén, hirtelen kialakult gazdasági területük vámtarifájaként ugyanezt alkalmazták az osztrák köztársaság épúgy, mint a csehszlovák köztársaság.
A Bodenbachtól Brassóig és Brodytól Fiuméig terjedt gazdasági terület számára évtizedes fejlődés eredményeként jelentkező vámtarifának merev alkalmazása a megmaradt magyar országcsonkra nyilvánvaló képtelenség lett volna. A törvényhozás ezért két eszközzel is segítségére jön a kormányzatnak: megalkotta egyrészről az 1920. évi XXII. törvénycikket, mellyel felhatalmazta a kormányt, hogy az 1907. évi LIII. törvénycikktől eltérő intézkedéseket tehessen, másrészről az állami kiadások fedezéséről szóló 1920. évi XX. tc. 25. §-ában felhatalmazta a kormányt arra, hogy csak a fényűzési cikkeknél alkalmaztassa a vámokat a mindenkori aranyárfolyam teljes mértékének megfelelő felpénzekkel, viszont közszükségleti cikkeknél ennél alacsonyabb felpénzek szedését rendelhesse el.
Valamely ország autonom vámtarifája sommázata és kifejezője annak, hogy az adott világgazdasági helyzetben az ország termelési politikájának mik a céljai s milyen eszközökkel várhatja a nemzeti termelés eredményeinek legelőnyösebb cseréjét más országoknak elhelyezést kereső termékeivel vagy - ha a nemzeti termelés több kiviteli árút eredményez, mint amennyi a behozatal ellensúlyozására szükséges - más országok fizetési eszközeivel. Három tényező dönti el tehát valamely ország autonom vámtarifáját: a világgazdaságnak kialakult vagy kialakulóban levő képe, az ország termeléspolitikájának - mondhatjuk - szükségszerűen kialakult vagy kialakulóban levő iránya és célkitűzése s a gazdasági és politikai szálakból egyformán szövődő kereskedelempolitika erőviszonyai. Csak aki azt állítja, hogy a világgazdaság a háborúnak és a békekötésnek mérhetetlen katasztrófája után hasonló képet mutat mint a század fordulóján, amely időben a jelenlegi törvényes vámtarifának még régebbi évtizedekre visszanyúló alapokon készült; csak aki nem mérlegeli eléggé azokat a kényszerűségeket, melyek a trianoni határok közé szorított Magyarország terméspolitikáját - ha az ország gazdaságilag és politikailag mindenekelőtt fennállani s puszta létének biztosítása után megerősödni is óhajt - meghatározzák s amelyek semmikép sem mondhatók párhuzamosaknak annak a kompromisszumnak vonalával, mely a történeti Magyarország vámpolitikáját a monarchia egységes gazdasági területén belül eredményezte; csak aki összehasonlíthatónak ítéli az 50 milliós gazdasági területnek kereskedelempolitikai helyzetét a század első évtizedének enyhe feszültségű vámpolitikai atmoszférájában a mi vergődő országcsonkunknak helyzetével kiviteli kényszerek feszültségétől hajtott országok szomszédságában és kiélesedett vámpolitikai harcmodorok közepette: csak az állíthatja, hogy a monarchia régi vámtarifája is megteszi a szükséges szolgálatokat a magyar termelési és kereskedelempolitika terén. A megváltozott világgazdasági helyzet konzekvenciáit le is vonta már az országok egész sora, melyek területe egyáltalában nem vagy aránylag igen kis mértékben változott: az Egyesült-Államok, Olaszország, Spanyolország, Belgium és Bulgária teljesen új autonom vámtarifát alkottak. A legközelebbi időkben várható az osztrák köztársaságnak, a szerbek-horvátok-szlovének királyságának és Lengyelországnak új vámtarifája is.
Minden vámtarifának három legfontosabb funkciót kell teljesítenie: 1. az ország termelési szervezetében beruházott és működő tőkének a jövedelmezőség szempontjából minél hosszabb időre szóló és minél biztosítottabb számítási alapot kell nyújtania (a biztonság érdeke tekintetében a szigorú értelemben vett termelő tőke érdekei e téren teljesen párhuzamosak a termelésben résztvevő munkaerők s a külföldi árúkat importáló kereskedők érdekeivel is); 2. hatályos ellenállásra és a szembenálló tárgyaló fél számára értékes engedményekre képesítő eszköznek kell lennie kereskedelempolitikai tárgyalások céljaira; 3. az államháztartás legfontosabb jövedelmi forrásainak egyikét szolgáltatva a várt és elérendő gazdaságpolitikai célokkal összeegyeztethető legnagyobb jövedelmezőséget kell hogy biztosítsa. Ha ezeket az érdekeket szem előtt tartjuk, nyilvánvaló, hogy elsőbbrangú érdek az autonom vámtarifában foglalt tételeket túlkönnyen eszközölhető leszállításoknak lehetőségétől megóvni, mintsem az, hogy azok, akiknek érdekei a vámtételek bizonyos színvonalat meg nem haladó magasságához vannak kötve, ne legyenek kénytelenek adott esetben magasabb tételekkel számolni. Ez a tétel negatív tartalma. Positiv tartalma pedig az, hogy ugyancsak elsőbbrangú érdek annak biztosítása, hogy az adott körülmények között elégtelennek mutatkozó vámtétel felemelhető legyen, mint az, hogy az egyes érdekeltségek részéről esetleg terheseknek érzett tételek könnyű szerrel leszállíthatók legyenek.
