Budapest székesfőváros szervezete és közigazgatása még ma is az 1872:XXXVI. törvénycikken nyugszik, amelyen egyetlen lényegesebb változtatást csak az 1893:XXXIII. tc. tette a kerületi előljáróságok átszervezésével és a kerületi választmányok megalkotásával.
Már maga az elmult 50 és 30 év eléggé hangosan szóló bizonyíték arra, hogy ezek a régi szabályok jórészt elavultak és hogy Budapest szervezete, éppúgy, mint a többi törvényhatóságé is sürgős és alapos reformálásra szorul.
Ez a meggyőződés már évtizedek óta él a köztudatban és ebben az irányban már ismételten is történtek komoly lépések: rendkívüli okok azonban minden ilyen kísérletet meghiúsítottak.
Ebben az irányban indítottam meg én is a munkálatokat, amelyek meglehetősen előre is haladtak, mindamellett vannak olyan sürgős feladatok, amelyeknek elkerülhetetlen megoldása az általános reformjavaslatok törvénnyé válásáig nem odázhatók el. Ezek közé tartozik különösen a törvényhatósági bizottságok újjáalakításának kérdése, amelyet Budapesten a törvény határozott rendelkezése köt határidőhöz.
A forradalmak után ugyanis a székesfőváros közönségének hangulata az 1872:XXXVI. törvénycikk alapján alakult törvényhatósági bizottságot annyira nem tartotta a megváltozott időkhöz illőnek, hogy a vezető körök azt többé nem is hívták össze és később törvény adta meg a felmentést abban a tekintetben, hogy a törvényhatósági és a közigazgatási bizottságnak, valamint albizottságaiknak a működése Budapesten a forradalmak után huzamosabb ideig szünetelt (1920:VIII. tc. 1. §-a). Erre a közhangulatra való tekintettel az 1920-ban összeült nemzetgyűlés legelső feladatai egyikének tartotta, hogy a székesfővárosi törvényhatósági bizottság megalakításáról törvényt alkosson. Így kelt életre az 1920:IX. törvénycikk, amely a székesfővárosi törvényhatósági bizottság új szervezetét állapította meg. Ez a törvény gyökeresen szakított a multtal; a bizottsági tagok számát jelentékenyen leszállította, a virilizmust a fővárosban megszüntette és az összes tagokat szabad választás útján juttatta megbízáshoz, kivéve azt a 22 tagot, akiket a törvény értelmében állásuknál (tisztüknél) fogva illet meg a tagság joga.
Az 1920:IX. törvénycikk hatálya azonban csak három évre szólt és a székesfővárosban a törvényhatósági bizottság, a közigazgatási bizottság, az igazoló választmány és a kerületi választmányok tagjainak megbízatása 1923 december hó 31-én lejár. E törvény meghozatalakor - amint ez mindjárt annak 1. §-ából kitűnik - a törvényhozás abban a feltevésben élt, hogy három esztendő bőségesen elég lesz az új székesfővárosi törvény megalkotására. Az erre irányuló szándék azonban ezúttal sem vált valóra. Most tehát, amikor a törvény hatálya idejének végéhez jutottunk, a székesfővárosi önkormányzati testületek további működéséről feltétlenül gondoskodni kell.
Ez a törvényjavaslat az 1920:IX. törvénycikkel szemben mélyrehatóbb változtatásokat nem foglal magában, mert a törvényhatósági bizottság jelenlegi összeállítása nagyjából megfelelőnek bizonyult.
Megállapíthatom ugyanis, hogy a bizottságnak ezt az összetételét annakidején az összes érdekelt körök, általában az egész közönség megnyugvással fogadta és azóta sem hangzott el semmiféle oldalról olyan komoly kifogás, amely az 1920:IX. törvénycikkben megállapított szervezet lényeges módosítását indokolttá tenné. Ezért javaslatom alapjául ezt a legutolsó törvényt választottam s annak egyes rendelkezéseit csak annyiban egészítettem ki és változtattam meg, amennyiben ez szükségesnek és célszerűnek mutatkozott.
A leglényegesebb eltérés az 1920:IX. törvénycikk rendelkezéseitől az, hogy a tagok közé egy új csoportot, az örökös tagok intézményét iktattam be, akiket a székesfőváros önkormányzati élete körében különös érdemeket szerzett egyének közül, élethossziglan az államfő nevez ki.
Ennek a csoportnak a beillesztését azért tartottam szükségesnek, mert ily módon a törvényhatósági bizottságban mindig lesz a tagoknak egy olyan része, amely a bizottság működésében az állandóságot fogja képviselni. A bizottságba újonnan bejutó tagoknak ugyanis mindig bizonyos időre van szükségük, amíg az önkormányzat ügyeiben kellő tájékozottságot szerezhetnek, hogy azokban aztán eredményesen működhessenek. Az ebből eredő zökkenéseket jövőre legalább is enyhíteni fogja a javaslatnak az örökös tagokra vonatkozó rendelkezése, mert ily módon a tagoknak ez a része a közigazgatási életben az állandóságot és a hosszabb tapasztalat és nagyobb közéleti gyakorlat érvényesülését fogja biztosítani. Kinevezésüket a javaslat különösen a székesfőváros fejlesztésének, iparának, kereskedelmének vagy közművelődésének előmozdítása körül szerzett érdemekhez köti. Olyanok fognak tehát ezen a címen bejutni, akik az önkormányzati élet terén közhasznú tevékenységükről már eddig is bizonyságot tettek és akik e kinevezés révén képességüket a köz javára egész életükön át még fokozottabban, úgyszólván hivatásszerűen fogják érvényesíthetni. Ez a csoport lesz az, amely a legközvetlenebbül és - a szélsőséges politikai áramlatoktól függetlenül - teljesen tárgyilagos szemmel figyelheti meg az igazgatás szükségleteit és fogyatkozásait, amely minden befolyásolástól menten élheti bele magát az önkormányzat ügyeibe és huzamosabb időn át bőséges tapasztalatokat szerezve, az önkormányzati életben a legértékesebb összekapcsoló elem lesz a mult és a jelen között. Az állandóság tekintetében nem pótolhatnák ezt a csoportot azok a tagok, akik állásuknál (tisztüknél) fogva tagjai a bizottságnak, mert ezeknek a megbízása csak addig tart, amíg állásukat (tisztségüket) viselik. Az örökös tagok intézménye valósítja meg végül azt is, hogy a bizottság működésében való részvétele biztosíttassék olyan kiváló egyéniségeknek, akik a pártküzdelmektől idegenkednek, akiknek a közügyekben való közreműködése azonban nagy jelentőségű.
A bizottság jelenlegi összetétele egyébként lényegében változatlanul maradna: vagyis a bizottság a választott tagok törzscsoportján kívül még azokból fog állani, akik állásuknál (tisztüknél) fogva tagjai a bizottságnak és végül azok a székesfővárosi főbb tisztviselők, akiknek a bizottságban eddig is ülési és szavazati joguk volt. A bizottság összesen 300 tagból állana.
A javaslatnak a választójogra vonatkozó rendelkezéseit illetőleg megjegyzem, hogy azok az országgyűlési (nemzetgyűlési) képviselőválasztójoghoz simulnak és ettől csak annyiban térnek el, amennyiben ezt a törvényhatóság ügyeinek intézésében való részvételei megkövetelik.
Nem is hivatkozom azokra a külföldi államokra, ahol a helyhatósági választójog szűkebb, mint az országgyűlési választójog, mert azt hiszem, nem szorul bővebb magyarázatra az, hogy az általános érdekű országos politika kérdéseiben a közönség szélesebb körének kell közreműködést biztosítani, mint az önkormányzat túlnyomórészt helyi érdekű ügyeinek intézésében. Az önkormányzat ügyeinek intézése körül ugyanis csak azoknak lehet jogokat biztosítanunk, akik az önkormányzati élettel valóban szoros kapcsolatban vannak. Ez a szempont vezetett, amikor a javaslatban az országgyűlési (nemzetgyűlési) választójog szabályait bizonyos korrektivumokkal alkalmaztam, amelyeket a részletes indokolásban ismertetek.
Erős meggyőződésem, hogy ez a törvényjavaslat a székesfőváros törvényhatósági bizottságában szerencsés összhangba olvasztja a választott elemet és a közélet értékes tényezőit, amivel megteremti a létfeltételét a zavartalan, céltudatos, erőteljes és termékeny önkormányzati alkotó munkának.
A választott tagok számát a javaslat 9. és 10. §-aiban foglalt rendelkezések miatt kellett a jelenlegi 240-ről 220-ra leszállítanom. A 9. § szerint ugyanis a bizottsági tagok felerésze három évenkint kilép, a 10. § szerint pedig a választás 22 kerületben fog történni, amelyek mindegyike egyenlő számú tagot választ. E két rendelkezés összevetéséből következik, hogy a választott tagok összes számának 22-vel osztható páros számnak kell lennie. A felfelé legközelebb eső ilyen szám (264) már nagyon magas volna, azért kellett a 22-vel osztható legközelebbi alacsonyabb számot választani. Ez a létszámapadás jelentéktelen és a bizottsági tagoknak így is jóval több, mint kétharmad része választott tag lesz.
Az 1920:IX. tc. 2. §-a értelmében eddig választás alapján 240 tag, állásánál (tisztjénél) fogva 22 tag, ülési és szavazati jog alapján pedig 27 tisztviselő, összesen 289 személy foglalt helyet a bizottságban.
A harmadik bekezdésben foglalt azt a rendelkezést, hogy jogok és kötelességek tekintetében a törvényhatósági bizottság valamennyi tagja egyenlő; a tagság jogcímének különbözősége miatt, esetleges félreértések elkerülése végett vettem fel.
Ez a szakasz a törvényhatósági választójog feltételeit szabja meg, alapul véve az országgyűlési (nemzetgyűlési) választójogot azzal az egyetlen külön kikötéssel, hogy a törvényhatósági választójoghoz még hat évi ittlakás is szükséges.
A bizottsági tagság szempontjából a hosszabb időn át való helybenlakás feltétlenül szükséges, mert eltekintve attól, hogy csak a huzamosabb időn át való egyhelyben lakás teremti meg az erősebb érzelmi és érdekkapcsolatokat, csak az biztosítja a törvényhatóság viszonyainak, érdekeinek és törekvéseinek azt az ismeretét, amely nélkül céltudatos és sikeres működés el sem képzelhető.
A szakasz második bekezdése szerint az országgyűlési (nemzetgyűlési) képviselők mentesek a székesfőváros területén való hat évi lakás kellékének kimutatása alól. Ennek a rendelkezésnek főleg a passziv választójog szempontjából van jelentősége. Felesleges volna bővebben indokolni annak az álláspontnak a helyességét, hogy azok részére, akikre a választóközönség az ország ügyeinek az intézését ruházta, biztosítsuk az ország fővárosa ügyeinek az intézésében is a részvétel lehetőségét akkor, ha a főváros választóinak bizalma feléjük fordul.
A választhatóság kellékei tekintetében a 3. § kiköti, hogy csak a férfi választók választók és ezek is csak abban az esetben, ha a közterhek viseléséhez valaminő állami egyenes adó fizetése útján hozzájárulnak.
A helyhatósági passzív választójognak a nőkre való kiterjesztését nem tartom indokoltnak, mert az önkormányzati képviseletek túlnyomórészben közigazgatási hatáskört töltenek be, tehát olyan természetű működést fejtenek ki, amely a női élethivatástól távol áll. Ilyen kívánságnak nincs is gyökere a közönség körében.
E szakasznak az a rendelkezése, hogy csak az választható, aki bárhol, bármilyen állami egyenes adót fizet, az új adótörvények mellett alig jelent megszorítást és inkább csak annak az elvnek a kifejezésre juttatása hogy a közügyek intézésében ne vehessen részt olyan egyén, aki az állam terheinek viselésében nem osztozik.
E § értelmében a választójogból, annak gyakorlásából a választhatóságból ugyanazok lesznek kizárva, akikre nézve az országgyűlési (nemzetgyűlés) választójogra vonatkozó mindenkori szabályok kizáró okot állapítanak meg.
A törvényhatósági bizottsági tagságból kizáró okok tekintetében e javaslat két helyen tér el lényegesebben az 1920:IX. törvénycikk idevonatkozó (3. §) rendelkezéseitől.
A jelen szakasz 4. pontja ugyanis - a főbb tisztviselők kivételével nemcsak a székesfőváros tisztviselőit, alkalmazottait és üzemi alkalmazottait zárja ki a bizottságból, hanem mindazokat is, akik a székesfővárostól, illetőleg a székesfőváros üzemeitől bármilyen javadalmat húznak. Ez a rendelkezés, amely a függőségi viszonyból eredő elfogultságnak még nagyobb mértékben való kiküszöbölését célozza, hiányt pótol.
A másik fontosabb eltérés az, hogy a szakasz utolsó bekezdése az üzleti érdekeltség alapján való kizárás szempontjából kivételt tesz azokra nézve, akik a 14. § értelmében állásuknál (tisztüknél) fogva tagjai a törvényhatósági bizottságnak.
Ennek a kivételnek a megállapítása azért volt szükséges, mert a merev kizáró rendelkezés egyes esetekben meghiusíthatná a javaslat 14. §-ának végrehajtását. De a kivétel különben is olyan magasabb etikai színvonalon álló egyéniségekre vonatkozik, akikről joggal feltételezhető, hogy esetleges üzleti összeköttetésük őket tagsági jogaik és kötelességeik gyakorlásában befolyásolni nem fogja.
Ez a szakasz az 1920:IX. tc. 4. §-ában foglaltakkal teljesen azonos rendelkezéseket tartalmaz.
Az 1920:IX. tc. 15. §-a az igazoló választmányról csak a most idézett törvénynek hatálya idejére intézkedett. Ezért kell a javaslatban az igazoló választmányról újra rendelkezni. Az igazoló választmány összetétele azonos az 1872:XXXVI. tc. 31. §-ában megállapított összeállítással.
A szakasz rendelkezése csak abban tér el a régi állapottól, hogy az igazoló választmányt nem évenkint, hanem három évenkint kell újra alakítani. Az évenkinti újraalakítást ugyanis mellőzhetőnek tartom, mert a választók névjegyzékének összeállítása is csak három évenkint történik.
A választott tagok megbízásának időtartamára vonatkozó rendelkezések megfelelnek a régi állapotnak.
A póttagok tekintetében az 1872:XXXVI. tc. 27. §-ának az a rendelkezése, hogy három évenkint a póttagok közül is kilép a felerész, nem volt célszerű, mert a póttagokból egyesek időnkint rendes tagokká lesznek, a törvény rendelkezését tehát ezért, de azért sem lehet pontosan végrehajtani, mert a különböző időben végbement választások a póttagok sorrendi elsőbbségének megállapítását szinte lehetetlenné teszik. Ezért helyesebbnek tartom azt, ha ezentúl az összes póttagokat három évenkint újra választják.
Az 1920:IX. tc. 11. §-ának a választási eljárásra vonatkozó rendelkezése nagyjából bevált. Az arányos képviseleti rendszer alapján történő választást a közönség általában igazságosnak tartotta és ennek a rendszernek alkalmazását megnyugvással fogadta. Nem lett volna tehát okom ettől eltérni.
Az idevágó jelenlegi törvényes rendelkezéseken két helyen tettem lényegesebb változtatást. Ezek közül az egyik a kerületi beosztás kérdése.
Az 1920:IX. tc. 11. §-ának az a rendelkezése ugyanis, hogy a választás közigazgatási kerületenkint történik és hogy minden közigazgatási kerület egyenlő számú tagot választ, annak idején nagy ellenszenvet váltott ki, mert az egyes közigazgatási kerületek lakosainak és választóinak a száma között olyan nagy különbségek vannak, hogy ez a rendelkezés méltán tűnt fel igazságtalannak.
Szó lehetne arról, hogy visszatérjünk az 1872:XXXVI. törvénycikkben lefektetett régi állapothoz, vagyis hogy a törvényhatósági bizottság a választókerületi beosztást szabályrendelettel maga állapítsa meg. Ez azonban most - tekintettel arra, hogy a jelenlegi törvényhatósági bizottság megbízatása 1923 december 31-én lejár - egyáltalában nem lehetséges, de a jövőre nézve sem látszanék kívánatosnak. A kerületi beosztás ugyanis az egyes pártok versengésének válhatnék a célpontjává, amelynek okait lehetőleg ki kell küszöbölni. Nem akartam a kerületi beosztás megállapítását a belügyminiszterre sem bízni, mert akkor esetleg a minisztert vádolhatnák pártoskodással.
Leghelyesebbnek tartottam ezért azt, hogy az országgyűlési képviselői választókerületi beosztást vegyük alapul. A legutolsó országgyűlési képviselői választókerületi beosztás az 1913:XIV. törvénycikk felhatalmazás alapján jött létre és ez a székesfővárost 22 választókerületre osztotta. Ez a beosztás akkor az aránytalanságok elkerülését célzó leggondosabb mérlegeléssel történt. Ennek a beosztásnak az alkalmazása ellen tehát nem lehet helytálló kifogást tenni. E mellett a beosztás mellett nyugodtan vehettem fel a javaslatba azt a rendelkezést is, hogy az egyes választókerületek egyenlő számban válasszanak bizottsági tagokat és póttagokat.
A másik lényegesebb változtatást az ajánlásnál tettem.
Az 1920:IX. tc. 11. §-a az írásbeli ajánlást óvatossági rendszabályokhoz nem kötötte, ami nagyon sok visszaélésre nyitott alkalmat. Ezért vettem fel a javaslatba azt a rendelkezést, hogy a választók az ajánlóíveket a hatóság megbizottja előtt kötelesek személyesen aláírni, aki megkívánhatja az ajánlók személyazonosságának az igazolását. Ez az óvintézkedés most már ki fogja zárni a visszaéléseket.
Részben gyakorlati, részben erkölcsi szempontból tartottam helyesnek felvenni azt a rendelkezést is, hogy az ajánlóív aláíróit az illető lajstromra leszavazottaknak kell tekinteni. Nézetem szerint ennek a rendelkezésnek főleg erkölcsi szempontból van olyan fontossága, hogy mellette minden ellenkező érv jelentéktelenné válik.
E két szakasz rendelkezései megfelelnek az 1920:IX. törvénycikk hasonló rendelkezéseinek.
Az örökös tagok szükségességét fentebb már részletesen kifejtettem.
Ennél a szakasznál az 1920:IX. törvénycikk rendelkezéseivel szemben az alábbi lényegesebb változtatásokat tettem.
Bevettem a javaslatba a népesebb egyházak egy-egy vezető lelkészét, hogy a bizottságból az egyházi életben, a vallási ügyekben jártas tényezők se hiányozzanak. A róm. katholikus egyház részére a hívek számbeli túlsúlya miatt biztosítottam két helyet.
Kihagytam a régi tagok közül a Múzeumok és Könyvtárak országos főfelügyelőjét, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatóját, az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum igazgatóját, az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum főigazgatóját és a m. kir. Földtani Intézet igazgatóját, mert az említett intézmények most már az 1922:XIX. törvénycikkel létesített Országos Magyar Gyűjtemény Egyetemben képviselve vannak, ezeknek az intézményeknek a vezetői helyett tehát új tagként az Országos Magyar Gyűjteményegyetem Tanácsának elnökét vettem fel.
Viszont felvettem a tagoknak e csoportjába egyes olyan érdekeltségek képviselőit, amelyek a székesfőváros önkormányzati életével közeli kapcsolatban vannak. Ezek az új tagok: a budapesti ügyvédi, közjegyzői, mérnöki és a kereskedelmi és iparkamara elnöke, továbbá a Duna-Tiszaközi mezőgazdasági kamara képviselője.
A jelenlegi állapottal szemben az a változás, hogy az ülési és szavazati joggal felruházott tisztviselők felsorolásából ki van hagyva a főmérnök. Ez azonban csak névleges változtatás, mert a főmérnök állása most már tanácsnoki állássá van átszervezve.
E szakasz rendelkezései egészen azonosak az 1920:IX. törvénycikkben foglalt hasonló rendelkezésekkel.
Az 1920:IX. tc. 22. §-a értelmében a kerületi választmányok tagjainak megbízatása is csak 1923 december hó 31-ig tart. Ez tette szükségessé, hogy a javaslat a kerületi választmányokról is intézkedjék.
A bíráló választmányt hallgatólag már az 1920:IX. törvénycikk szüntette meg az által, hogy az igazoló választmány határozatai ellen, a bíráló választmány kihagyásával, közvetlenül a közigazgatási bírósághoz engedett jogorvoslatot. Bár a jelen törvényjavaslat hasonlóképen jár el, helyesebbnek tartottam a bíráló választmány megszünését az esetleges félreértések elkerülése végett kifejezetten kimondani.
Ez a szakasz az 1920:IX. törvénycikknek a törvényhatósági bizottság feloszlatására vonatkozó rendelkezéseit jelentékenyen kiegészíti s a feloszlatás kérdését sokkal megfelelőbben szabályozza.
Mindenekelőtt egészen világosan megjelöli azt, hogy a belügyminiszter mikor élhet a feloszlatás jogával s a feloszlató miniszteri rendelet ellen panasznak nyit utat a közigazgatási bírósághoz. A feloszlatás okai úgy vannak megállapítva, hogy teljesen alkalmasak legyenek arra, hogy azokat bírói megítélés tárgyává lehessen tenni. Feloszlatásnak van helye ugyanis akkor, ha a törvényhatósági bizottság: 1. a törvénnyel vagy törvényes rendeletekkel szembehelyezkedik; 2. felettes hatósága törvényes intézkedéseinek végrehajtását jogellenesen megtagadja; 3. tartósan munkaképtelenné vált.
Ezek közül csupán a harmadik ok, amely különben az 1920:I. tc. 13. §-ának a nemzetgyűlés feloszlatásáról szóló rendelkezéséből van átvéve, ad módot a szabadabb mérlegelésre. De fel kellett venni ezt az okot is, mert ha a törvényhatósági bizottság működésében tartósan olyan zavarok mutatkoznának, amelyek következtében a bizottság feladatait nem volna képes ellátni, ez a körülmény a feloszlatást okvetlenül szükségessé tenné, mert különben a munkaképtelen törvényhatósági bizottság az önkormányzati életet megbénítaná, beteggé tenné s általában az egész közigazgatásnak kerékkötője lenne. Azonban ilyen esetekben is mindenkit megnyugtathat a közigazgatási bíróság pártatlansága. A bírói jogvédelem mindenképen kiküszöböli azt az aggályt, hogy a belügyminiszter a feloszlatás jogával esetleg önkényesen fog élni. Ha e mellett figyelembe vesszük még azt a rendelkezést, hogy a feloszlatást a képviselőháznak (nemzetgyűlésnek) be kell jelenteni, akkor - azt hiszem - az önkormányzat szabad érvényesülésének, amíg az törvényes úton halad, minden biztosítékát megadtuk.
A feloszlatásnak a hivatalos lapban való közhírré tételéről - egyéb gyakorlati okokon kívül - főleg azért rendelkezik a javaslat, hogy a jogorvoslati idő kezdőpontja mindig kétségtelenül meg legyen állapítható.
A jogorvoslat igénybevétele ahhoz van kötve, hogy a panaszt a feloszlatott törvényhatósági bizottság tagjainak legalább fele része együttesen terjessze elő. Hasonlóképen szabályozza a panasz igénybevételét a közigazgatási bíróság hatáskörének kiterjesztéséről szóló 1907:LX. tc. 5. §-a is, amely az autonomiát sértő, illetőleg ilyennek vélt kormányrendeletek ellen csak a törvényhatósági bizottsági tagok fele részének együttesen adja meg a panasz jogát. Ez a kikötés különösen megokolt a feloszlatást kimondó miniszteri rendelettel szemben. Ha valóban az autonomia sérelméről van szó, kell, hogy azt ne csak egyes tagok, hanem a bizottság jelentékeny része minősítse sérelemnek, mert csak akkor lehet a panasznak komoly alapja.
Annak a rendelkezésnek, hogy a törvényhatósági bizottság feloszlatásával a főpolgármester megbízatása is megszűnik, az a magyarázata, hogy az 1872:XXXVI. tc. 68. §-a értelmében a főpolgármestert a törvényhatósági bizottság választja, az autonomia bizalmából tölti be a tisztét. Amíg tehát egyrészt az autonomia felfüggesztésével szükségképen együtt jár az autonom vezető főpolgármester működésének a szünetelése is, másrészt az újraalakult törvényhatósági bizottság alaposan kifogásolhatná azt, hogy a főpolgármester nem az ő bizalmából foglalja el az állását. Ennek a rendelkezésnek csak okszerű folyománya aztán, hogy feloszlatás esetén a főpolgármester működését kormánybiztos vegye át; mert vezető egyén az önkormányzati életnek éppen az ilyen válságos szakában nem nélkülözhető.
Az a rendelkezés, hogy újra összehívott törvényhatósági bizottság megalakulására és tagjaira ugyanazok a szabályok irányadók, amelyeket a törvény az ennek alapján elsőízben megalakuló törvényhatósági bizottságra és tagjaira megállapít; természetszerű. Ilyenkor a bizottság újból kezdi az életét, tehát megint az első megalakulásra vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni, vagyis a választás alá eső összes tagokat újra választják, akiknek felerésze az első ízben sorshúzás útján lép ki stb. Nem vonatkozik azonban ez a rendelkezés a javaslat 21. §-ára, amely kizárólag az ezúttal első ízben megejtett választási eljárást szabályozza.
A szakasz egyéb rendelkezései az 1920:IX. törvénycikkből vannak átvéve. Jelentős kiegészítés még csak az, hogy a feloszlatás esetében az igazoló választmány is tovább működik mindaddig, amíg az új igazoló választmány meg nem alakul. Erre azért van szükség, mert az igazoló választmány feladatkörének legfontosabb része épp a törvényhatósági bizottság újraalakításával - a választással - kapcsolatos.
Ebben a szakaszban csak a második bekezdés az új rendelkezés, amely szerint a belügyminiszter a székesfővárosnak nemcsak a saját tulajdonában és saját házi kezelésben lévő vagyonát, üzemeit és vállalatait vizsgáltathatja meg, hanem ez a joga kiterjed mindazokra a vagyontárgyakra, közüzemekre és közérdekű vállalatokra is, amelyek ugyan nem a székesfőváros tulajdonai, de amelyekben a székesfővárosnak jelentékeny vagyoni érdekeltsége van s kiterjed mindezekre a belügyminiszternek ez a joga akkor is, ha e vagyontárgyak, üzemek és vállalatok bérbe vannak adva, bérbe vannak véve, vagy részvénytársaság, esetleg más jogi alakulat kezelésében állanak.
Felesleges bővebben fejtegetnem, hogy ez a pótlás a belügyminiszter felügyeleti jogának teljessé tétele céljából mennyire fontos és hogy ez a beható felügyelet lehetősége a közvagyon érdekeinek megóvása végett mennyire szükséges.
A központi választmánynak, mint kizárólag az országgyűlési képviselőválasztási eljárás intézésére hivatott szervnek, a törvényhatósági bizottsággal semmiféle közelebbi kapcsolata nincs. Egészen kivételes tehát ennek a szakasznak az a rendelkezése, amely a székesfővárosban - a törvényhatósági bizottság újraalakításával kapcsolatban - a jelenlegi központi választmány megbízatásának időelőtti megszüntetéséről is intézkedik. Ezzel a rendelkezéssel az volt a célom, hogy a székesfőváros közéletéből kiküszöböljek mindent, ami jövőre az együttműködésre hivatott tényezők összhangját esetleg zavarhatná.
