Az 1. § eddigi törvényeinktől eltérve kimondja, hogy a kir. törvényszék elsőfokban polgári peres és nem peres ügyekben mint egyes bíróság jár el. E szabály alól kivételt állapít meg az 58. §, amely szerint az elsőfokú bíróságnál is tanácsban kell intézni a hazaárulók vagyoni felelősségéről szóló 1915:XVIII. tc. 2. §-ában említett pereket, továbbá a fennálló jogszabályok értelmében ülnökök közreműködésével elintézendő ügyeket. A törvényszéki egyesbíráskodás az elsőfokú polgári ügyekben csak a jelenlegi állapot fenntartása, minthogy az 1923. évi július hó 6-án 5.210/1923. M. E. szám alatt kibocsátott minisztériumi rendelettel ez az egyesbíráskodás az 1923. évi augusztus hó 1. napján már életbe is lépett.
A 2.779/1916. M. E. sz. az ítélőtábla föllebbezési tanácsnak tagjait öt bíróról háromra szállította le. Az eljárás egyszerűsítésének célját szolgáló ezt a szabályt indokolt törvénybe foglalni. A 2. § a kir. Kúria tanácsának tagjait is ötről háromra kívánja leszállítani. Minthogy egész állami életünkben a legmesszebbmenő takarékosság szempontjának kell érvényesülnie, ez a rendelkezés ebből a szempontból indokolt. Remélni lehet, hogy a tanácstagok számának ez a leszállítása idővel legfelsőbb bíróságunk bírói létszámának apasztását fogja lehetővé tenni.
Megegyezve a jelenlegi szabályozással (5.210/1923. M. E. sz. rendelet 2. §-a) a 3. § szerint a törvényszéki egyesbíró nem a járásbírósági, hanem a törvényszéki eljárás szabályai szerint jár el. Ámbár a járásbírósági szabályok jobban alkalmazkodnak az egyesbírói eljárás kívánalmaihoz, a törvényszék hatáskörébe tartozó nagyobb ügyeknek inkább megfelelnek a több biztosítékot nyujtó törvényszéki eljárás szabályai. Ha már a kényszerítő szükségnek engedve megvonja a törvény a törvényszéki ügyektől a társasbíróságban rejlő biztosítékot, ezt némileg enyhíti a törvényszéki eljárás nagyobb biztosítékot nyujtó szabályainak fenntartásával.
A Pp. 196. §-a nem korlátozza az előkészítő iratok számát. Ez sok esetben az előkészítő iratok szükségtelen túltengésére, ezzel a bíróság fölösleges megterhelésére és a költség szaporítására vezetett. A 4. § ennélfogva az előkészítő iratok számát korlátozza úgy, hogy a fölperes a keresetlevélen, alperes pedig a Pp. 195. §-ában szabályozott első előkészítő iratán felül még egy-egy előkészítő iratot adhat. További előkészítő iratra csak az elnök és csak kivételesen akkor adhat engedélyt, ha ezt a pernek egy határnapon befejezhetése végett szükségesnek tartja. Ez a módosítás nem érinti a Pp. 196. §-ának második bekezdését, amely az érdemleges tárgyalás megkezdése után adható előkészítő iratról szól.
A Pp. 205. §-a értelmében a járásbírósági eljárásban nincs meg az előkészítő iratok útján való előkészítés. A Pp. abból indul ki, hogy egyesbírósági eljárásban az eljáró bíró a felekkel közvetlen szóbeli érintkezés útján maga könnyebben tisztázhatja a tényállást, mint előkészítő iratokban, a jegyzőkönyvezés is tágabb és a tárgyalás koncentrációja egy határnapra nem bír azzal a jelenséggel, mint a társasbírósági eljárásban. A gyakorlatban azonban kitűnt, hogy különösen nagyobb értékű perekben az előkészítő iratok váltása egyesbíró előtt is célszerű lehet, annál is inkább, mert jegyzőkönyvvezető gyakran nincs; ennélfogva az 5. § célszerűnek találja, hogy a járásbírósági eljárásban is legyen előkészítő iratoknak helye, de csak kivételesen, t. i. akkor, ha az érdemleges tárgyalást előkészítés hiánya miatt el kell halasztani és csak oly perben, amelyben az ügyvédi képviselet kötelező. Ha az ügyvédi képviselet nem kötelező, előkészítő iratok közlését elrendelni azért sem lehet, mert egyrészt ügyvédi képviselet nélkül eljáró felek előkészítő iratok készítésére szóló kötelességüknek nem tudnak eleget tenni, másrészt pedig még ha valóságban mindegyik felet ügyvéd képviselné is, a per tárgya csekélyebb, semhogy előkészítő iratok költségét elbírná.
Minthogy az 1. § szerint a kir. törvényszék polgári ügyekben első fokban mint egyes bíróság jár el, tárgytalanná válik a Pp. hetedik fejezetében szabályozott az az eljárás, amely szerint számadási, vagyonelkülönítési s más hasonló viszonyokat tárgyazó perekben a tanács egyik tagja mint kiküldött bíró előtt előkészítő eljárás tartható.
A Pp. 289. §-ának 3. pontja csak költségkímélésből engedi meg a tanu kihallgatásának kiküldött vagy megkeresett bíróra bízását. Sok tanunak a perbíróság előtt kihallgatása azonban nagyon megterhelheti a tanácsot. Gyakran előfordul, hogy a megidézett sok tanu közül csak egy-kettő vallomásának van jelentősége, a tanács azonban a többi tanu kihallgatásával is sok időt kénytelen eltölteni. A 7. § megengedi tehát, hogy ilyen esetben nemcsak a tanuk nagy száma, hanem más okból, pl. időkímélés céljából is kiküldött vagy megkeresett bíróra lehessen bízni a tanukihallgatást.
E § továbbá azt is megengedi, hogy a fellebbezési bíróság a székhelyén lévő alsóbíróságot is megkereshesse. Ennek az indoka nemcsak a fellebbezési bíróság idejének kímélése, hanem annak a megakadályozása is, hogy az alsóbíróság a fellebbezési bíróságra igyekezzék a bizonyításfelvétel munkáját áthárítani.
A Pp. 415. §-ának 1. pontja értelmében tartási vagy élelmezési kötelezettségben marasztaló ítéletek a keresetlevél benyujtása előtt fél évre hátralékos és a per folyama alatt lejárt követelésre nézve, tekintet nélkül a fellebbvitelre, végrehajthatónak nyilvánítandók. Ezekkel egy szempont alá esnek a balesetekből származó kártérítési kötelezettség alapján járadékfizetésben marasztaló ítéletek is, mert ilyen esetben is rendszerint élete fenntartása végett van a félnek a megítélt összegre szüksége. A § tehát ezekre az ítéletekre is kiterjeszti az előzetes végrehajthatóságot.
E § a szünetelő pereknek többszöri felvételével járó ügyviteli hátrányoknak kívánja elejét venni azzal, hogy az újrafelvétel lehetőségét hosszabb időre tolja ki és világosan kimondja azt is, hogy a három évi perelévülés beálltával a pert kérvényi úton már nem lehet többé felvenni.
A Pp. 497. §-a szerint a fellebbezési eljárásban a felek maguk adják elő a megtámadott ítéletet és az ítéletet megelőző határozatokat indokolásukkal együtt, valamint az elsőbíróság előtt lefolyt tárgyalás és bizonyításfölvétel eredményét. Gyakran előfordul, hogy a felek képviselői, akik esetleg csak a tárgyalás napján kapják a helyettesítési megbízást, hibájukon kívül nincsenek elkészülve és nem képesek e feladatuknak megfelelni. Az elnöknek felügyeleti jogkörében tett intézkedései itt nem elegendők. A § ennélfogva mind a bíróságok, mind az ügyvédek köréből nyilvánult óhajtásra úgy rendelkezik, hogy az ügyet a bíróságnak az elnöktől megbízott tagja vagy az elnök adja elő. Az elnök előre is megbízhatja a tanácsnak egyik tagját, hogy tanulmányozza az ügyet és készüljön annak előadására, ami az eljárásnak alaposságát fogja biztosítani.
Minthogy házassági és más személyállapotot tárgyazó perekben első fokban az 1. § szerint az ügy egész folyamában egyesbíró jár el és gyakran előfordul, hogy az előkészítő eljárás befejezése után a bíró azonnal az érdemleges tárgyalást is megtarthatja, a § megengedi, hogy mindkettő egy határnapra legyen kitűzhető.
E § a 10.417/1922. M. E. számú rendelettel lényegileg megegyezően szabályozza a régi rendes perekben követendő eljárást. A § 5. és 7. pontja, amely ezekben a perekben a törvényszék elsőfokú és a kir. ítélőtábla másodfokú ítélete ellen a fellebbezést korlátozza, összhangban van az 55. §-ban foglalt rendelkezéssel. Új a 8. pont, amely a régi perek szünetelésének megszorításával e perek gyors befejezését kívánja elérni.
Az 1912:LV. tc. 1-4. §-a a tengerészeti ügyeket kizárólag a fiumei bíróságok hatáskörébe utalta. Minthogy Fiume elszakadt Magyarországtól, a hatáskört ezekben az ügyekben újra kell szabályozni. A § ezeket az ügyeket, hogy szakszerű elintézésüket biztosítsa, egy bíróság, a budapesti kir. törvényszék, illetőleg a budapesti központi kir. járásbíróság hatáskörébe utalja: egyebekben némi módosítással átveszi az 1912:LV. tc. rendelkezéseit, elhagyván a tengerészeti perenkívüli ügyekre vonatkozó 4. és a révhivatalok hatáskörét megszabó 5. §-t, amelyek most már tárgytalanok.
A II. részhez
A végrehajtási eljárás körében a kivételes rendeletek a háború előtti jogszabályoktól eltérő több rendelkezést állapítottak meg. Így különösen a végrehajtási árverések kérdését a háború kitörésének időpontjában 5.761/1914. M. E. sz. alatt kibocsátott rendelet 8. §-a úgy szabályozta, hogy az 1914. évi augusztus hó 5-étől kezdve a minisztérium további intézkedéséig végrehajtási árverést az ország egész területén ingatlanra semmi esetben sem, ingóra pedig csak korlátozottan lehet foganatosítani.
Ezeknek a rendelkezéseknek az indoka az volt, hogy a háború kitörése készületlenül találta az életviszonyokat, úgy, hogy főleg az ingatlanok rohamos értékcsökkenésétől és sok existencia vagyoni romlástól lehetett tartani. A mellett az érdekeltek és a versenyképes vevők jelentékeny része hadbavonult s attól kellett tartani, hogy egészséges verseny már e miatt sem képződhetik.
Utóbb a moratórium fokozatos megszüntetése következtében a 12.000/1915. I. M. E. sz. rendelet szűkebb körben és bizonyos feltételekkel megengedte ugyan az ingatlanárverést záloglevélkölcsönügylet alapján jogosított hitelező javára, továbbá utóajánlat és visszárverés esetében; egyebekben azonban fenntartotta az ingatlanárverési tilalmat és az ingók árverésére a háború kitörésekor megállapított korlátozásokat.
A 2.800/1916. I. M. E. sz. rendelet a csődtömeghez tartozó ingatlanokra vonatkozólag, a 800/1922. I. M. sz. rendelet pedig több más vonatkozásban helyet adott az ingatlanokra végrehajtási árverésnek.
Ezek a rendeletek vannak ma is hatályban.
A megváltozott gazdasági viszonyok azonban ezeknek az árverési korlátozásoknak a fenntartását ma már nem indokolják. A pénz értékének csökkenése és az ingatlanok jelentékeny áremelkedése előreláthatólag sokkal magasabb árverési vételárakat fognak eredményezni, mint amilyenekre a hitelező és az adós valaha számíthattak; magára az adósra is legtöbb esetben kedvező lehet az árverés foganatosítása, mert tartozását kisebb értékű pénzzel teljesíti s eredetileg túlterhelt ingatlanok árverési vételárában is fedezetet talál hitelezőinek kielégítésére.
Ezek az okok szükségessé teszik általában az ingatlanokra az árverés újból megengedését. Ezzel kapcsolatosan azonban szükségesnek mutatkozik az 1881:LX. törvénycikknek az ingatlanárverésekre vonatkozó egyes rendelkezéseit módosítani.
A 10.418/1922. M. E. szám alatt kibocsátott rendelet a köz- és magánalkalmazottak fizetésére, nyugdíjára, vagy egyéb szolgálati járandóságaira vezetett végrehajtás alól mentesített legkisebb összegeket felemelte és ezzel kapcsolatosan szabályozta az ott meghatározott rokonokat illető vagy a házasságon kívüli gyermek javára megállapított tartás behajtására irányuló végrehajtás esetében a járandóságoknak végrehajtás alól mentes, illetőleg végrehajtás alá vonható részét. A végrehajtás alól mentes legkisebb összegek felemeléséről az 55. § gondoskodik. A tartás behajtására irányuló végrehajtás esetében a végrehajtás alól mentességet a 23. § szabályozza, még pedig a mai törvénytől eltérően úgy, hogy e követelések kielégítésére a járandóságoknak a végrehajtás alól különben mentes részét, pl. a pótlékokat és segélyeket is számításba véteti, mert igen sok panasz merült fel oly irányban, hogy a fizetési mentességek következtében a tartásra jogosult hozzátartozók nem juthatnak követelésükhöz. Eltérés a mai rendeleti szabálytól az is, hogy a járandóságok fele része minden további korlátozás nélkül végrehajtás alá vonható lesz, holott a mai jog úgy rendelkezik, hogy a végrehajtást szenvedő részére legalább évi 60,000, illetőleg nyugdíjból 40,000 koronának érintetlenül kell maradnia. Az illetmények és nyugdíjak újabb szabályozása következtében ez a szabály tárgytalan és annak elhagyása a végrehajtó szempontjából különben is méltányos.
A § összhangba kívánja hozni a Vht. 145. §-ának a kikiáltási ár megállapítására vonatkozó pontját az 1912:LIV. tc. 48. §-ával, amely hatósági adó- és becslési bizonyítvány bemutatását kívánja meg.
E §-ok visszaélések megszüntetés végett világosan szabályozzák a vételi bizonyítvány kiadásainak feltételeit és lehetővé kívánják tenni a vételi bizonyítvány alapján az ingatlan birtokába jutott árverési vevő jogtalan magatartásának meggátlását.
Minthogy a Vht. 192. §-ának a) pontja értelmében csak a három évnél nem régibb időről hátralevő kamatokat lehet a tőkével egy rangsorban sorozni, a hitelezőket méltánytalan károsodás érné annak következtében, hogy az árverési tilalom miatt hátralékos kamatköveteléseik kielégítését az ingatlanból több éven át nem szorgalmazhatták. Ezért a § a kamatok sorozására vonatkozó szabályokat megfelelően módosítja.
A § az 1891:XVII. törvénycikk hiányát pótolja, amikor a bírósági hivatalnokok összeférhetetlenségére és együttműködésére vonatkozó rendelkezéseket kiterjeszti a kezelőkre, a kezelőnőkre és díjnokokra, továbbá tekintettel arra, hogy most már női alkalmazottak is nagyobb számmal vannak, az 1891:XVII. tc. 41. § 1. és 4. pontját ennek megfelelően módosítja.
Az egyes kir. bíróságok hatóságának az eljárásban akadályozott bíróságok területére kiterjesztéséről és a kir. bírósági kirendeltségek felállításáról szóló 6930/1920. M. E. sz. rendelet szabályait foglalja törvénybe a 33. §; ennek a rendeletnek az alapján bocsáttatott ki a 35,400/1920. I. M. számú rendelet, amely azoknak a területeknek az illetékes bíróságát állapította meg, amelyeknek illetékes bírósága a békeszerződés rendelkezései folytán elszakított területre került; egyes rendeletek pedig a gyakorlati szükséglet kielégítésére Baján törvényszéki, Putnokon és Vásárosnaményben pedig járásbírósági kirendeltségeket állítottak fel. Minthogy az igazságszolgáltatás érdeke megkívánja, hogy míg a törvényhozás a bírói szervezetet nem rendezi, a bíróságoknak a rendelettel szabályozott hatósága megmaradjon és az ország egész területén felmerülő minden jogvitának meglegyen az illetékes bírósága, továbbá, hogy a jövőre felmerülő esetleges rendkívüli eseménynek alkalmával is mód legyen az illetékes bíróság meghatározására, a § erre törvényi alapot ad.
A bírói és ügyészi hivatalra kinevezéshez a képesítő vizsga után az 1912:VII. tc. 1. §-ának 2. bekezdésében megkívánt két évi utólagos gyakorlatot az 5.996/1918. M. E. számú rendelet 1. §-a törölte el, midőn a vizsga letétele előtti gyakorlatnak addigi három évi idejét egy évvel meghosszabbította. Minthogy a 43. § a négy évi előzetes gyakorlatot fenntartja, a rendeleti intézkedés törvénybe foglalása annyival is inkább indokolt, mert az utólagos gyakorlat általában nagy ellenszenvet váltott ki és nem bizonyult célszerűnek.
A megcsonkított ország bíróságainak ügyforgalma még nem alakult ki és nem állandósult; ezért többször előfordul az, hogy egyes bíróságok túl vannak terhelve, másoknál viszont munkaerőfelesleg van. Hogy ilyen esetekben, valamint olyankor, amikor a munkaszaporulatot csak időleges körülmények okozzák, ne kelljen az egyes bíróságoknál rendszeresített bírói állásokat ideiglenesen szaporítani vagy csökkenteni, szükséges a bíróságok munkaterhének helyes megosztását elősegítő ideiglenes áthelyezések és kirendelések tárgyában kibocsátott 8,762/1920, M. E. szám alatt tett rendelkezésnek törvénybe foglalása. Ez a rendelkezés a bírói függetlenség sérelmével nem jár, mert az áthelyezés vagy kirendelés csak az ítélőbíró beleegyezésével történhetik.
A § gyakorlati szükségnek megfelelve arról rendelkezik, hogy mely bíróság illetékes a fegyelmi eljárásra abban az esetben, ha az eljárás az 1871:VIII. törvénycikk értelmében illetékes fegyelmi bíróságnál az ország határainak változása vagy más rendkívüli esemény következtében nem lehetséges.
A bírósági végrehajtót megillető díjakat szabályozó 1871:LI. törvénycikkben megállapított összegek a gazdasági viszonyokban beállott változások következtében már régen idejüket multák, minek következtében ezeket a díjakat a kivételes hatalom alapján kibocsátott minisztériumi rendeletek újra szabályozzák. Minthogy a pénz értékének hullámzása még mindig tart, célszerű a díjak megállapítását jövőre is rendeleti szabályozás körébe utalni.
Ezt a §-t ugyanaz indokolja, mint a 34. § rendelkezését.
Az 1874:XXXIV. törvénycikk az ügyvédek elleni fegyelmi eljárást szabályozva, nem ad módot arra, hogy a székhelyüktől távollevő ügyvédek és ügyvédjelöltek ellen fegyelmi eljárást lehessen folytatni olyan esetben, amikor a vádlottal érintkezni nem lehet. Az úgynevezett tanácsköztársaság alatt vagy ezzel összefüggő ügyben tanusított magatartás miatt induló fegyelmi ügyekben az ilyen ügyvédek elleni eljárást ügygondnok kirendelése útján lehetővé tette a 8,263/1920 M. E. számú rendelet, amelynek rendelkezéseit fenntartani és egyéb fegyelmi esetekre kiterjeszteni szükséges.
A budapesti ügyvédi kamara tisztviselőinek és választmányi tagjainak számát szaporította a 6,351/1918. M. E. számú rendelet, amely nem alapszik ugyan a kivételes hatalmon, de törvénybe foglalása az 1920:I. tc. 9. §-ának utolsó bekezdése értelmében szükséges. Minthogy a rendelet a gyakorlatban bevált, fenntartását az ügyvédi kamara kéri és minthogy hasonló kérelmet egyes vidéki ügyvédi kamarák, továbbá a közjegyzői kamara is nyilvánítottak, ebben az irányban megfelelő rendelkezés indokolt.
E §-ok törvénybe foglalják mindazokat az intézkedéseket, amelyeket a kivételes hatalom alapján kibocsátott rendeletek a vizsgára bocsátás előfeltételei, a katonai szolgálatnak az előkészítés idejébe beszámítása és a vizsga megosztva letétele tárgyában tettek.
E bevált rendelkezéseket a javaslat átveszi, illetőleg rendeleti szabályozásukra felhatalmazást javasol.
Külön indokolásra szorul az a rendelkezése, amely az 1913:LIII. tc. 3. §-ában megállapított három évi joggyakorlati időt négy évre emeli fel. Ez annak a következménye, hogy a 34., illetőleg a 38. § az 1912:VII. tc. 1. és 2. §-ában megállapított két évi utólagos gyakorlatnak a háború idején bekövetkezett eltörlését törvénybe foglalta és ennek ellensúlyozására szükségesnek mutatkozik az ugyancsak a háború idején megállapított négy évi előleges gyakorlatot fenntartani.
Jelentékeny eltérés az 1913:LIII. tc. 4. §-ának első bekezdésétől az, hogy a javaslat értelmében a kötelező egy évi bírósági és egy évi ügyvédi joggyakorlat megszűnik. A kivételes hatalom alapján tett eme megszüntetés fenntartásának az az indoka, hogy az 1913:LIII. tc. 3. §-ának első bekezdése a gyakorlatban nem vált be. Azok, akik a bíróságoknál csupán az egy évi kötelező gyakorlat eltöltése végett jelentkeztek szolgálattételre, rendszerint nem végezték teljes ügybuzgalommal hivatali munkáikat. Ilyen munkaerőknek megélhetést biztosító díjazását a mai viszonyok közt az állam nem bírná el. Azok viszont, akik a bíróságtól a kötelező ügyvédi gyakorlat eltöltése céljából egy évi időtartamra ügyvédjelöltekként keresnének elhelyezkedést, sokszor nem tudnának ügyvédjelölti álláshoz jutni és e mellett előrelátható nagy számuknál fogva az ügyvédjelöltek kereseti viszonyait igen hátrányosan befolyásolnák.
A meghallgatott szakférfiak majdnem egyértelműen azt a véleményt nyilvánították, hogy a kötelező gyakorlat visszaállításából a gyakorlat teljességére származó előnnyel nem állanak arányban azok a hátrányok, amelyek ennek következtében beállanának. Ezen az alapon a vélemények túlnyomó része a háborus rendeletben foglalt szabály fenntartását javasolta.
A törvényjavaslat az 1913:LIII. tc. 4. §-ának 2. bekezdését, amely a külön bíróságnál, a közigazgatási hatóságnál stb. töltött gyakorlat beszámításáról rendelkezik, olyképp módosítja, hogy az ott gyakorlatban töltött időt nem hat hónapig, hanem egy év tartamáig lehessen beszámítani. Így rendelkezett a munkásbiztosítási bíróságnál teljesített szolgálatnak beszámítása tekintetében az 1921:XXXI. tc. 6. §-ának 2. bekezdése is, amelyet a törvényjavaslat érintetlenül hagy. Egyebekben a javaslat fenntartja az 1913:LIII. tc. 4. §-ában foglalt rendelkezéseket és ezzel megoldja azt a kérdést is, hogy mikép számítható be a szabadalmi bíróságnál, a lakáshivatalnál, az árvizsgáló bizottságnál stb. teljesített szolgálat.
A katonai szolgálat idejének a joggyakorlat idejébe beszámítása a méltányosság követelménye, a vizsga megosztva letételének megengedése pedig olyan intézkedés, amely, amint a háborús rendeletek alapján eddig szerzett tapasztalatok mutatják, igen jelentős eszköz arra, hogy a jelöltek a vizsga túlságos nagy anyagát kellő alapossággal elsajátíthassák. E két rendeleti szabály törvénybe foglalása tehát indokolt.
A § értelmében az ügyvédek lajstromába való felvételhez a gyakorlati képesítő vizsga után további gyakorlat kimutatása nem szükséges. Minthogy ilyképp az ügyvédhelyettesi intézmény megszűnik, a társasbíróságok előtti helyettesítésre utóbb megszabott korlátoknak pedig ma már nincs jelentőségük, a § visszaállítja az ügyvédi rendtartás 15. §-át, amely szerint a főnökét bármely ügyvédjelölt bármely hatóságnál helyettesítheti.
Az esküvel megerősített nyilatkozat (az úgynevezett affidavit) intézményét hazai jogunk általában nem ismeri, ez azonban nem volt akadálya annak, hogy egyes esetekben a felek bírói személy előtt külföldön felhasználás végett ilyen esküvel megerősített nyilatkozatot tegyenek. Így pl. az igazságügyminisztérium állandó gyakorlata szerint az amerikai hagyatékokban érdekelt személyek a járásbíróság vezetője előtt esküvel megerősített nyilatkozatot tehetnek arról, hogy a meghalt személy őket tartotta vagy segélyezte stb., úgy ahogyan ezt az amerikai hatóságok a baleseti kártérítések folyósítása végett megkövetelik. Az igazságügyminisztérium eddig is utasítást adott a járásbíróságnak az ily eljárásra. Kérdéses az ilyen módon letett eskühöz fűződő büntetőjogi következmény is. Mindez indokolja ennek a kérdésnek törvényhozási szabályozását.
A 48. § a 8,760/1920. M. E. számú rendelettel létesített mai jogállapot kívánja fenntartani, a 49. § pedig szabályozza egyes koronajószágok felügyeletét.
A hivatalos hirdetmények közzétételéről szóló 1,977/1921. M. E. számú rendelet a hirdetménynek nagy költségére tekintve elrendelte, hogy hivatalos hirdetményt a Budapesti Közlönyben vagy más időszaki lapban akkor is csak egyszer kell közzé tenni, ha valamely jogszabály többszöri közzétételt rendel; egyúttal a hivatalos lap előállítási költségének csökkentése végett úgy intézkedett, hogy a lap két részre, a főlapra és melléklapra, osztva jelenjék meg és a hirdetményt a főlap csak kivonatosan közölje, végül tekintettel arra, hogy egyes részvénytársaságok és szövetkezetek egyes esetekben alapszabályaik szerint hirdetményeiket csak oly lapokban tehetnék közzé, amelyek Magyarországtól elszakított területen vannak, az ilyen hirdetményekre elégségesnek jelenti ki a Budapesti Közlöny hivatalos értesítőjében e közzétételt. A § ezeket a rendelkezéseket törvénybe foglalja.
A közforgalom tárgyát képező értékpapirok bírói megsemmisítéséről és elévüléséről szóló 1881:XXXIII. tc. 9. §-a értelmében a megsemmisítési eljárás elrendelésével egyidejűleg kibocsátott hirdetményt abban az esetben, ha állami vagy törvényhatósági értékpapír megsemmisítését kérik, a bíróságnál nyílt helyen ki kell függeszteni és a folyamodó költségén a belföldi hivatalos lapban és az osztrák-magyar monarchia másik államának hivatalos lapjában is háromszor közzé kell tenni. Ugyane törvény 10. §-ának 3. bekezdése értelmében abban az esetben, ha magánértékpapír megsemmisítését kérik, a hirdetményt a belföldi hivatalos lapban háromszor kell közzétenni és a bíróság minden egyes esetben külön határoz, hogy a hirdetményt az osztrák-magyar monarchia másik államának hivatalos lapjában is közzéteszik-e. Az idézett törvény 18. és 19. §-a értelmében ugyanilyen módon történik magának a megsemmisítő végzésnek közzététele.
Hogy a közforgalom tárgyát képező értékpapírokra vonatkozó ily hirdetményeket osztrák lapban is közzé tegyék, természetesen idejét mult rendelkezés. Ezért a 10,251/1920. M. E. számú rendelet az idézett rendelkezések helyébe új rendelkezéseket állapított meg. A § ezeket a rendelkezéseket foglalja törvénybe.
A 3,982/1916. M. E. számú rendelet az eltartásra jogosult családtagok és a házasságon kívül született gyermekek fokozottabb magánjogi védelemre irányuló ideiglenes intézkedéseket rendeleti úton szabályozza.
A házasságon kívüli gyermek atyai elismerésének megállapítására eddig külön törvénybe foglalt szabályaink nem lévén, ezeket az ügyeket mint peres ügyeket a polgári perrendtartás általános szabályai szerint kellene elintézni. A gyakorlatban felmerülő szükségnek megfelelően a minisztérium 377/1922. M. E. számú rendeletével ezekre az ügyekre bírói nem peres eljárást alkotott. Minthogy ez a szabályozás a gyakorlatban bevált és fenntartása kívánatos, a § felhatalmazza az igazságügyminisztert, hogy a házasságon kívüli gyermek atyai elismerésének megállapítására irányuló bírói nem peres eljárást rendelettel szabályozza.
A háborúban eltűntek holtnak nyilvánítását a törvénykezés ideiglenes szabályozásáról szóló 4,038/1919. M. E. számú minisztériumi rendelet 7. §-ában kapott felhatalmazás alapján az igazságügyminiszter a 28,000/1919., 27,613/1920., 30,000/1922. és 63,848/1919. I. M. sz. rendeleteivel szabályozta. Minthogy ennek a kérdésnek rendelettel szabályozása ezentúl is szükségesnek mutatkozik, e szabályozásra a § az igazságügyminisztert felhatalmazza.
A munkaügyi bíráskodást a m. kir. minisztérium 9,180/1920. sz. rendeletével szabályozta, amelyet a 10,572/1922. és 7,503/1923. I. M. számú rendeletek módosítottak. A 42. § a munkaügyi bíráskodás szabályozását rendeletre utalja.
A hazaárulók vagyonának zár alá vételét az 1915:XVIII. tc. 1. §-ában kapott felhatalmazás alapján a 3,512/1915. M. E. számú rendelet szabályozta, amelyet a 10,419/1922. M. E. számú rendelet kiegészített. Azonban sem az 1915:XVIII. tc., sem az azt kiegészítő 1921:XLIII. tc. nem tartalmaznak teljesen kielégítő felhatalmazást a hazaáruló vagyonára vonatkozólag a hitelezőket és más igénylőket illető jogok érvényesítésére irányuló eljárás rendeleti szabályozására. Ezért a 2.433/1918. M. E. sz. rendelet ezt az eljárást részben a kivételes hatalom alapján szabályozta. A § tehát ebben az irányban is megfelelő felhatalmazást tartalmaz.
Egyes különleges bírói eljárásokban külön eljárási költség fizetését a 27,900/1921. I. M. számú igazságügyminiszteri rendelet szabályozta. Több rendelet intézkedett továbbá egyes ügyekben a különleges eljárási szabályok megállapítása, valamint a bírói eljárás felfüggesztése tárgyában. Ćgy például a 3,265/1916. M. E. sz. rendelet az azóta felszámolásba került Haditermény Részvénytársaság polgári pereiben kivételes intézkedéseket állapított meg, amelyeket a 10,724/1921. M. E. sz. rendelet a gabonagyűjtés országos kormánybiztosságára kiterjesztett. Az 1,262/1920. M. E. sz. rendelet az úgynevezett népköztársaság és az úgynevezett tanácsköztársaság tényeiből származtatott egyes követelések bírói úton érvényesítését függesztette fel. A 2,241/1920. M. E. számú rendelet az úgynevezett tanácsköztársaság tényeiből kifolyólag a közjótékonysági és emberbaráti intézmények, valamint a tudományos és művészeti intézmények ellen támasztott egyes követelések bírói úton érvényesítését függesztette fel. A 4,050/1920. M. E. számú rendelet a volt cs. és kir. közös hatóságok és intézmények tényei alapján támasztható jogoknak érvényesítését függesztette fel. A §-nak 2. bekezdése értelmében az igazságügyminiszter rendelettel fog intézkedni, amennyiben szükséges, ezeknek a rendeleteknek fenntartása, kiegészítése vagy módosítása és amennyiben lehetséges, hatályon kívül helyezése iránt. Megjegyzem, hogy amennyiben ilyen perfelfüggesztő rendelkezések a trianoni békeszerződéssel kapcsolatosak, e részben már az 1922:XVII. tc. 6. §-a alapján is lehet rendelettel intézkedni; ezt a felhatalmazást a § nem érinti.
Nagyobb jelentőségű az a felhatalmazás, amelyet a § az igazságügyi miniszternek a polgári perrendtartásban, a végrehajtási eljárásban, valamint az örökösödési eljárásban meghatározott összegeknek rendelettel megváltoztatására ad. A gazdasági munkaviszonyból felmerülő ügyekben a közigazgatási hatóság hatáskörébe tartozó eljárás szabályozásáról szóló 1923:XXIV. tc. 1. §-ában megállapított értékhatárnak megváltoztatását az igazságügyminiszter, a belügyi és a földmívelésügyi miniszterekkel egyetértőleg változtathatná meg. Mindezeknek az összegeknek felemelése és esetleg a jövőben leszállítása a jelenlegi gazdasági viszonyok között oly gyakran szükséges és oly kevéssé tűr hosszabb halasztást, hogy törvényhozási úton aligha történhetik meg, a kivételes hatalom gyakorlása helyett pedig kívánatos, hogy a rendelkezések rendes törvényhozási felhatalmazás alapján történjenek.
A § esetleges kétségek elhalasztását célozza és indokolásra nem szorul.
A törvényjavaslat több rendelkezése tartalmaz rendeleti szabályokra felhatalmazást, egynéhány rendelkezése pedig arra ad felhatalmazást, hogy már kibocsátott és hatályban lévő rendeletek hatályban tartása vagy hatályon kívül helyezése felől lehessen intézkedni.
A dolog természetéből is következik ugyan, hogy a rendeletek kiegészítése, módosítása, vagy hatályon kívül helyezése is lehetséges a felhatalmazások alapján, nagyobb világosság kedvéért mégis célszerű ezt külön kimondani.
