Az első bekezdés szerint az 1924/25. évi költségvetésben a „rendes” és az „átmeneti” kiadások alatt előirányzott hitelekre nézve a költségvetési éven terjedő felhasználási idő nem engedélyeztetik. Az 1915:XII. tc. 2. §-a ugyanis akkor, mikor a régebbi pótutalványozási időszak megszüntetésével kapcsolatban kimondotta, hogy az évi állami költségvetésben megállapított bevételekre és kiadásokra nézve az utalványozási jog a beruházási kiadások kivételével (amelyek tekintetében a felhasználási idő három év) csak az illető költségvetési év végéig gyakorolható, - egyben lehetővé tette, hogy a „rendes” és az „átmeneti” kiadások között előirányzott hitelek egyes esetekben két költségvetési éven át legyenek használhatók. Minthogy azonban az államháztartás helyreállítására nézve megállapított időtartam alatt az egy-egy költségvetési évben felhasználható hitelkeretek az 1924:IV. tc. mellékletét képező költségvetésben meg vannak szabva és egyes hiteleknek a következő költségvetési évbe való átvivése a hitelkeret túllépését jelentené, kívánatos a folyó költségvetési évre szóló hiteleknek a költségvetési éven túli időben való felhasználását kifejezetten kizárni. Ez már csak azért is lehetséges, mert az adott hitelkeretek között aligha fog megtakarítás mutatkozni s így a két évi felhasználás biztosításának gyakorlati jelentősége sem lenne.
Az 1870:XVIII. tc. 21. §-a, illetőleg az 1915:XII. tc. 4. §-ának második bekezdése értelmében a legfőbb állami számvevőség az államszámvitel felett általa gyakorolt ellenőrzés eredményéről a minisztertanácsot félévenkint részletes kimutatásokban tájékoztatta. Ezek a kimutatások azt a célt szolgálták, hogy a minisztérium már év közben tájékoztatást szerezzen az állam pénzügyi gazdálkodásáról, illetőleg már év közben ellenőrizhesse a költségvetési hitelkeretek betartását. Minthogy azonban az 1920:XXVIII. tc. 6. §-a alapján a hiteleket már az 1920. év vége óta a pénzügyminiszter bocsátotta az egyes kormányhatóságok rendelkezésére s így azok csupán a rendelkezésükre bocsátott hitelek erejéig teljesíthettek utalványozásokat, a hitelek pedig a pénzügyminisztériumban nyilvántartatván, a pénzügyminiszternek mindenkor módjában állott a pénzügyi gazdálkodásról tájékozva lennie, ezeknek a félévi kimutatásoknak a készítése és a minisztertanács rendelkezésére való bocsátása tulajdonképpen már az 1920:XXVIII. tc. megalkotása óta feleslegessé vált. Még inkább feleslegessé teszi azonban ezeknek a kimutatásoknak a készítését az a körülmény, hogy az 1924:IV. tc. 2. §-ához tartozó a) melléklet A. I. 4. pontja szerint a pénzügyminiszter havonta állapítja meg a kiadások és bevételek előirányzatát, az előirányzott kiadásokat a pénzügyminiszter előzetes hozzájárulása nélkül túllépni egyáltalán nem szabad és e törvényes rendelkezés alapján 1924. évi július hó óta havonkint tényleg készíttetnek is pénzkezelési kimutatások (havi költségvetések úgy a várható, mint a tényleg érvényesült kiadásokról és bevételekről), az állami pénzkezelésnek postatakarékpénztári rendszerbe történt átvitele pedig a gyakorlati ellenőrzést is lehetővé teszi, mert egyrészt a számlakivonatok naponként felülvizsgálhatók, másrészt pedig egyetlen hatóság sem költhet többet, mint amennyit a pénzügyminiszter rendelkezésére bocsátott. Minthogy eszerint ma már egyáltalán nincs jelentősége annak, hogy a legfőbb állami számvevőszék az említett félévi kimutatásokat elkészítse, a közigazgatás lehető tehermentesítése céljából is, jelen szakasz második bekezdésével a legfőbb állami számvevőszék felmentetnék azoknak készítése alól.
A szakasz harmadik bekezdése szerint a legfőbb állami számvevőszék a külképviseleti hatóságok pénz- és értékkezelésének helyszíni vizsgálata alól mentesíttetnék. Ennek indoka az, hogy a külképviseleti hatóságok pénz- és értékkezelése a vonatkozó számadásoknak a külügyminisztérium számvevőség részéről történő szigorlása folytán állandó ellenőrzés alatt áll és ezenfelül a külügyminiszterium időszakonkint az összes külképviseleti hatóságoknál hivatalvizsgálatot is tart, amely alkalommal a külképviselet pénz- és értékkezelése is vizsgálat tárgyát képezi s így a legfőbb állami számvevőszék helyszíni vizsgálatai - már csak költséges voltuknál fogva is - kétségtelenül mellőzhetők. A külképviseleti hatóságok keblében önálló pénztári szervek tulajdonképpen nincsenek, mert a pénz kezeléséért a hivatkozott utasítás értelmében elsősorban a külképviseleti hatóság mindenkori vezetője (követ, ügyvivő, hivatalvezető konzul) személyesen felelős és mert a pénzkezelést ellátó tisztviselők a külképviseletek vezetőjének bizalma és nem szakképesítésük alapján működnek, tehát az ellenőrzés nem foganatosítható a külképviseletek pénztárainál úgy, mint az állami vagyonkezelést ellátó szoros értelemben vett pénztáraknál. Megjegyzem különben, hogy az állami számvevőszék a külképviseleti pénztárak helyszíni vizsgálatát tudomásom szerint Európa egyik államában sem gyakorolják.
A negyedik bekezdésben annak a megállapítása foglaltatik, hogy egyes a miniszterelnökség, illetőleg a külügyminiszterium költségvetésében foglalt kiadási tételek rendelkezései alapszerűen kezelendők és aszerint számolandók el, tehát a részletes felülvizsgálat alól is mentesíttetnek. Minthogy a törvényszakasz szövegében felsorolt rovatok hiteleinek terhére történő utalványozások a dolog természetéből folyólag bizalmas kiadások, azok a gyakorlatban - amint ez az összes külföldi államokban is szokásban van - már a multban is ennek megfelelően kezeltettek. Ennek a bevett gyakorlatnak további fenntartását és illetve törvényhozási úton való szabályozását van hivatva szolgálni a jelen szakasz negyedik bekezdésébe felvett rendelkezés, amely egyúttal a számvevőségeket és a legfőbb állami számvevőszéket mentesítené a törvényben előírt részletes vizsgálati kötelezettségük alól.
Jelen szakasz annak az intézkedésnek a jóváhagyását is célozza, amellyel a kormány a jászóvári premontrei tanítórend által létesítendő reálgimnázium és internátus céljaira Gödöllőn, a Szent Korona birtokából 85.2 kat. hold erdőterületet és 5 kat. hold mezőgazdasági területet engedett át használatra. Azokra a nagy nemzeti és kulturális érdekekre való tekintettel ugyanis, amelyek a jászóvári premontrei tanítórend működéséhez fűződnek, kívánatosnak látszott, hogy a rendnek Gödöllőn való letelepedése megfelelő ingatlan használatának átengedése által lehetővé tétessék. A szóban levő erdő termékei azonban továbbra is az államkincstárt illetik s a rend az ingatlant bérbe nem adhatja, meg nem terhelheti s azt csak iskola és internátus céljaira használhatja.
A magyar államadósságokról és az azokat terhelő vagyonváltságról szóló 1921:XXVI. tc. 7. §-a hatályon kívül helyezte a miniszterium 1.700/1920. M. E. számú rendeletének az 1920:III. tc. 1. §-ában jóváhagyott ama rendelkezését, hogy a volt Osztrák-Magyar Bank által kibocsátott bankjegyek felülbélyegzése alkalmával államkölcsönként visszatartott összegek után évi 4%-os kamatok fizettessenek és felhatalmazta a pénzügyminisztert arra, hogy az államkölcsönként visszatartott összegekről kiállított azokért a pénztári elismervényekért, amelyek sem visszafizetésre nem kerülnek, sem a földbirtok helyesebb megosztását szabályozó rendelkezésekről szóló 1920:XXXVI. tc. 80. §-ának első bekezdésében foglaltakhoz képest földvásárlásra nem fordíttatnak, a pénztári elismervények névértékének erejéig sorsolás alá eső kamatozatlan nyereménykölcsön kötvényeket adhasson cserébe. Az idézett törvény értelmében a nyereménykölcsön kötvényeket 100-zal osztható összegekre szóló címletekben kellett volna kiadni olyképpen, hogy a 100 koronán aluli összegeket csak akkor kellett volna figyelembe venni, ha készpénzfizetés útján 100 K-ra egészíttetnek ki. A biztosító magánvállalatok állami felügyeletéről és egyes közhiteli kérdések rendezéséről szóló 1923:VIII. tc. (II. fejezet) 14. §-a pedig az 1921:XXVI. tc. 7. §-ának negyedik bekezdését akként módosította, hogy az államkölcsönként visszatartott összegekről kiállított pénztári elismervényeknek sorsolása alá eső kamatozatlan nyereménykölcsönkötvényekre kicserélésekor az 1.000 koronán aluli összegeket csak akkor kell figyelembe venni, ha készpénzfizetés útján 1.000 koronára egészítik ki.
Időközben az 1.000 koronát meg nem haladó összegű pénztári elismervények közül azok, amelyeknek visszafizetése iránt az a célra megszabott határidőn belül megfelelő kérelem nyujtatott be, az 1921:XXVI. tc. 7. §-ának első bekezdésében foglalt felhatalmazás alapján visszafizetésre kerültek. Továbbá az 1921:XLV. tc. 54. §-a és az 1922:XXVII. tc. 7. §-a értelmében a mezőgazdasági ingatlan és szőlőbirtok után fizetendő vagyonváltság lerovásánál az idézett törvénycikkben meghatározott feltételek mellett az ingatlan-, illetve szőlőbirtokosok tulajdonát alkotó pénztári elismervények felhasználhatók voltak. Ezenkívül megengedtetett, hogy a jövedelem- és vagyonadó fizetésre kötelezettek a 32.000/1924. számú pénzügyminiszteri rendelet alapján kivetett állami kölcsönelőlegre és az 1924:VI. tc. 2. §-a alapján kivetett állami kölcsönre a tulajdonukat alkotó pénztári elismervényekkel is teljesíthessenek befizetéseket és hasonló intézkedés terveztetik az 1924:VI. tc. 6. §-a alapján a részvénytársaságok és szövetkezetek által befizetendő állami kölcsön fizetésénél is.
Minthogy az 1921:XXVI. tc. 7. §-ának negyedik bekezdésében említett sorsolás alá eső és kamatozatlan nyereménykölcsönkötvények ezideig kibocsátásra nem kerültek s a korona értékének a törvény életbelépése után bekövetkezett csökkenése folytán a pénztári elismervények tulajdonosainak nem áll érdekükben az, hogy kamatozatlan sorsjegyeket kapjanak, továbbá minthogy a sorsjegykölcsön kezelési költsége sem áll arányban a pénztári elismervényben kifejezett tőke értékével, ennélfogva a pénztári elismervényekben kifejezett államadósságot az 1924:VI. tc. alapján kivetett állami kölcsön - adóssággal együttesen kívánom rendezni, vagyis azokat a pénztári elismervényeket, amelyeknek összege eléri az 1924:VI. tc. alapján kibocsátandó kölcsönkötvények névértékét, ily kötvényekre becserélni, míg a maradék, illetve tört összegeket a pénztári elismervények tulajdonosainak köztartozásaira elszámoltatni, vagy pedig névértékben készpénzben visszafizetni kívánom. Szükségesnek tartom ez alkalommal megjegyezni, hogy a pénztári elismervények tulajdonosai a járadék-kötvényekre való csere folytán ahhoz az előnyhöz jutnak, hogy az elismervényekben kifejezett tőkekövetelésük után 1924. évi július hó 1-jétől kezdődőleg utólagosan évi 5%-os kamatot fognak kapni.
Ismételten előfordult külföldi pénznem és értékpapír visszautalásának szüksége téves kivetés okából. Előfordul azonban, hogy a visszautalandó külföldi értékpapír már értékesíttetett. Ilyenkor a természetbeni visszautalás legyőzhetetlen nehézségekbe ütközik, mert ezeknek a külföldi értékpapíroknak a megvétele jóformán lehetetlen, részben töredék címlet természetük, részben pedig különleges voltuk folytán. Ezért kiegészítendő a törvény olyképpen, hogy ilyenkor a visszautalás az értékesítésből befolyt ellenérték visszaadása útján történjék. Ez megfelel annak az eljárásnak, amely az 1921:XV. tc. 21. §-a alapján az utólagos csökkentés esetében is folytattatik. A felekre pedig sérelemmel nem jár, mert értékesítés csakis a korona értékének állandósulása óta történt.
Az 1924:IV. tc. 2. §-ának a) melléklete B. II. 3. pontjának harmadik bekezdése felhatalmazza a pénzügyminisztert, hogy az igazságügyminiszterrel egyetértve a mérlegvalódiság helyreállítása végett szükséges szabályokat és intézkedéseket - esetleg a kereskedelmi törvény rendelkezéseitől eltérően is - rendelettel állapítja meg.
Minthogy a mérlegvalódiság helyreállításával kapcsolatban a kereskedelmi társaságok alaptőkéjének, valamint a szövetkezetek üzletrésztőkéjének aranyértékére való átértékelésének folyományaként a részvényeknek, illetőleg az üzletrészeknek aranyértékben kifejezett névértéke előreláthatólag igen gyakori esetben oly kis összegre fog zsugorodni, amely csekély névértékű értékpapírok már kezelésük és gyümölcsöztetésük aránytalanul költséges és nehézkes volta folytán sem felelnek meg a gazdasági élet és a forgalomképesség követelményeinek, szükségesnek mutatkozik a részvényekre és üzletrészekre vonatkozólag egy bizonyos névértékminimum megállapítása, úgy hogy amennyiben az átértékelés következtében valamely vállalat részvényének, illetőleg üzletrészének névértéke ezen értékhatár alá sülyedne, az ilyen értékpapírok névértéke megfelelő intézkedések (részvényösszevonás, pótbefizetés stb.) útján a megállapítandó értékminimumra felemelendő volna.
A részvénytársasági formát újabban gyakran választják nálunk oly esetekben is a vállalkozás formájául, amidőn azt az üzletnek sem a természete, sem annak mérete nem teszi indokolttá. A teljesen kis méretű vállalkozásoknak részvénytársasági formában való szervezése azonban számos esetben, úgy a közönség, mint a kincstár érdekei szempontjából visszaélésekre ad lehetőséget. Addig is, amig kereskedelmi törvényünknek a részvénytársaságokra vonatkozó és a mai viszonyok követelményeit többé ki nem elégítő rendelkezéseinek szükségképpeni reformja bekövetkezik, szükségesnek látszik a jövőben alakuló részvénytársaságok alaptőkéjének egy minimális összegben való megállapítása, ami alkalmas volna arra, hogy a kis arányú vállalkozásokat távoltartsa a részvénytársasági formától.
Tekintettel arra, hogy a kereskedelmi törvényünk sem a részvény-, illetőleg üzletrésznévérték, sem pedig a részvénytársasági alaptőke összegének nagyságára nem állapít meg alsó értékhatárokat s miután ilyeneknek megállapítása nem szükségszerű folyománya a mérlegvalódiság helyreállításának, úgy hogy az 1924:IV. törvénycikkben a pénzügyminiszternek adott az a felhatalmazás, hogy ezt az utóbbi kérdést „esetleg a kereskedelmi törvény rendelkezéseitől eltérően is” szabályozhassa, nem terjedhet ki ily értékminimumokat megállapító intézkedések megtételére, szükségesnek mutatkozik külön törvényes felhatalmazás kieszközlése arra nézve, hogy a részvénytársaságok és szövetkezetek részvényeinek, illetőleg üzletrészeinek legkisebb névértéke, valamint a jövőben alakuló részvénytársaságok legkisebb alaptőkéje rendeleti úton megállapítható legyen.
Az új részvénytársasággal szemben az alaptőke-minimum előírása a gazdasági életünket súlyosan érintő azzal a következménnyel járhat, hogy megakadályozza a vállalatok keletkezését éppen olyan időben, amikor a termelő munka minden, bármely csekély méretű megnyilvánulása egyenesen nemzeti érdek. Feltétlenül szükséges tehát, hogy amidőn a részvénytársasági formát a nagyobbszabású vállalat érvényesülő keretének akarjuk fenntartani, ugyanakkor megadjuk a lehetőséget a kisebb és közép társasvállalkozásoknak is arra, hogy a korlátolt felelősség előnyeit élvezhessék. Ennek egyetlen módja az volna, ha a korlátolt felelősségű társaságok intézményét - amely társasági formát a mi kereskedelmi jogunk nem ismeri - nálunk is bevezetnők. Az igazságügyi és kereskedelemügyi miniszter ennélfogva utasítandó volna, hogy mielőbb nyújtsák be a nemzetgyűléshez a korlátolt felelősségű társaságokról szóló törvényjavaslatot.
A tőzsdének és általában az értékpapírforgalomnak az adóteherrel szemben való érzékenysége egyre fokozódik. Ezzel kapcsolatban nő annak a fontossága, hogy a forgalom különböző irányai lehetőleg egyenlőek legyenek az adóval megterhelve. Ezért az adótételek megállapításának és általában az adó szabályozásának egyelőre rendeleti jogkörömbe utalását kérem, hogy ily módon egyrészről az adó mértékét a tőzsde mindenkori teherviselő képességével arányban lehessen tartani és másrészt, hogy amennyiben a forgalom technikája mellett éppen az egyenlő adótétel vezetne a különböző forgalmi irányok egyenlőtlen megterhelésére, ezt az egyenlőtlenséget megfelelően különböző adótételek megállapítása útján és egyéb intézkedésekkel ki lehessen küszöbölni.
Minthogy a hiteléletben a váltóknak általában 3 havonkint való megújításra szokásos, a jelenlegi 0.5%-os váltóilleték a váltókölcsönnek évi 2%-os megterhelését jelenti. Az állandósultabb pénzviszonyok és a kamat lefelé menő irányzata mellett indokoltnak tartom, hogy a váltóilleték és a váltóhitellel kapcsolatos biztosítéki (záloglekötési) okiratok illetéke megfelelően leszállíttassék. Minthogy a hitelviszonyok fejlődésével az illetékmódosítás esetleg ismételten szükséges lehet, jelen §-ban általános felhatalmazást kérek arra, hogy az említett illetékeket rendelettel szükség esetén módosíthassam.
Az aranymérleg készítésének kötelezővé tételével kapcsolatban a vállalatoknak különféle illeték alá eső műveleteket kell majd végrehajtaniok, sőt előreláthatólag számos vállalat kénytelen lesz hasonló célú más vállalattal egyesülni. Nehogy mindezt a jelenlegi illetékteher esetleg hátráltassa, ugyane §-ban gondoskodni kívánok arról is, hogy az aranymérleg készítésével kapcsolatban felmerülő illetékeket továbbá az aranymérleg miatt vagy esetleg más kényszerítő okokból keresztül vitt egyesülés illetékét szükség esetén elengedni is lehessen.
Ezen intézkedésre azért van szükség, hogy lehetőség nyíljék a nyilvános betegápolás költségek fedezéséről szóló 1898:XXI. tc. rendelkezésével szemben a gyakorlati követelményeknek megfelelő rendelkezések életbeléptetésére. Az államháztartás egyensúlyának helyreállításáról szóló 1924:IV. törvénycikkben kapott felhatalmazás alapján kibocsátásra váró kormányrendelettel az 1898:XXI. tc. értelmében az Országos Betegápolási Alapra, illetőleg az államkincstárra háruló ápolási költségek terhe a törvényhatóságokra háríttatik át. Ennek következtében az 1898:XXI. tc. rendelkezéseinek összhangja megszűnik és a gyakorlatban olyan nehézségek merülhetnek fel, amelyeknek eloszlatása csak törvény segítségével lehetséges. Így pl. az idézett kormányrendelet kiküszöböli az illetőségi község jelentőségét, amennyiben a költséget a törvényhatóságok, közvetve pedig a községek a közteherviselés elveinek alkalmazásával viselnék. Ezzel szemben az 1898:XXI. tc. 8. §-a több vonatkozásban az illetőségi községet állítja oda fizetésre kötelezettként. Szükséges volna pedig a községi illetőség kérdését a betegápolási költségek területéről kiküszöbölni már csak azért is, mert el nem gondolható az illetőségnek oly rendezése, mely az erre vonatkozó vitának számos lehetőséget ne engedne. Minthogy azonban az idézett 8. § nem vonatkozik az államkincstár terheire és így az abban említett költségek a szanálás jogcímén át nem háríthatók, sőt törvény hiányában célszerűen nem is rendezhetők, szükséges oly törvényes felhatalmazás, amely a kormányt ennek és az idézett törvénynek a szanálás jogcímén nem rendezhető egyéb rendelkezései kiegészítésére és módosítására feljogosítja.
Az 1920:XX. tc. 7. §-ának második bekezdése akként rendelkezik, hogy az első és második fizetési csoportba tartozó bírák és ügyészek három évi várakozási ideje egy évvel megrövidíthető.
Nem látszik méltányosnak a törvény ama rendelkezése, hogy a harmadik és negyedik fizetési csoportba tartozó bíráknak és ügyészeknek a várakozási ideje három esztendő.
Minthogy a harmadik, de még inkább a negyedik fizetési csoportba való kinevezés az igazságügyi szolgálatban szerzett kiváló érdemeken alapszik és így nyilvánvaló, hogy az ezekbe a fizetési csoportba sorozottak valamennyien méltók a várakozási idő megrövidítésére, célszerűnek látszik a várakozási idő fakultatív megrövidítése helyett ezekben a csoportokban a várakozási időnek két évre leszállítását foglalni törvénybe. Evégből e § első bekezdése az 1920:XX. tc. 7. §-ának első bekezdését módosítja.
A szakasz második és harmadik bekezdése azt a kérdést szabályozza, hogy a törvény rendelkezései mennyiben érintik azoknak az ítélőbíráknak és ügyészeknek a várakozási idejét, akik a törvény életbelépésekor már a harmadik vagy a negyedik fizetési csoportba tartozó állást töltöttek be. A javasolt rendelkezés az 1920:XX. tc. 7. §-ának módosított rendelkezését, az államháztartás érdekeinek figyelmébe vételével, csak a méltányosságtól megkívánt legszűkebb körben ruházza fel visszaható erővel.
Az 1924:IV. törvénycikkben lefektetett elveket szem előtt tartva, célszerűnek mutatkozott, hogy a zálogház, az állami árverési csarnok és az állami beraktározási vállalat szervezetileg és gazdaságilag a postatakarékpénztárral egyesíttessék, mert ezzel az ügyvitel egyszerűsítése mellett, egyfelől a személyi és dologi kiadásoknál lényeges megtakarítások érhetők el, másfelől ezeknek az üzemeknek terjedelme lényegesen kibővíthető. Minthogy azonban az 1885:IX. tc. és az 1889:XXXIV. tc. a postatakarékpénztár üzletkörét részletesen körülhatárolja, külön törvényes fölhatalmazás kell ahhoz, hogy az intézet ezekkel az üzemekkel kapcsolatos üzletekkel foglalkozhasson.
Az 1923:XXXII. tc. 11. §-ában nyert felhatalmazás alapján kiadott 86.505/1923 számú kereskedelemügyi miniszteri rendelet 9. §-ával a postatakarékpénztárnál elnöki értekezlet rendszeresíttetett, amelyen a kereskedelemügyi és pénzügyminisztérium, valamint a postavezérigazgatóság egy-egy kiküldöttel képviselve van. Ez az elnöki értekezlet a postatakarékpénztári tanács feladatkörét vett át, amire való tekintettel a tanács már évek óta nem állíttatott össze. A tanács működése ilyenformán tényleg megszűnvén és feleslegessé válván, az 1885:IX. tc. 3. §-át hatályon kívül kell helyezni.
Az 1889:XXXIV. tc. 3. §-a olykép intézkedik, hogy a postatakarékpénztár csekk- és clearingforgalmáról, valamint a takarékbetét forgalomról elkülönített számadások vezetendők és mérlegek készítendők úgy az üzleti kezelés, mint a gyümölcsöztetés tekintetében. Célszerűnek mutatkozik, hogy ez a törvényszakasz hatályon kívül helyeztessék azért, mrt az intézet ügykörének bővülésével ez az elkülönítés a számvitelt és számadást megnehezíti. Az összesített vagyonmérleg- és nyereség-, veszteségszámlák kiállítása esetén is a postatakarékpénztár vagyonálladéka és üzletviteli költségei mindenkor pontosan megállapíthatók és áttekinthetők lesznek. Ezekre vonatkozik a § ötödik bekezdése.
