A háború alatt, valamint a háborút követő zavaros idők alatt szünetelt az építkezés, ennek következtében annyira fokozódott a lakásinség, hogy az komolyan veszélyeztette a konszolidáció lehetőségét.
A törvényhozás ezt a tarthatatlan helyzetet a lakástermelés előmozdítására irányuló törvényalkotással igyekezett megszüntetni. Ebből a célból két törvény hozatott, úgymint az 1921:LI. tc. és az 1923:XXXIV. tc.
Az 1921:LI. tc. alapján állami hiteltámogatásban részesítettük a városok és községek kislakásépítkezéseit, azonkívül úgy a városoknak és községeknek, mint a magánosoknak új építkezéseit, a rendeltetésükre való tekintet nélkül 30, illetve 20 évi adómentességben részesítettük, a nem lakás céljára szolgáló épületekből átalakítás útján termelt állandó lakásokat pedig 15 évi adómentesség illette meg. Ennek a törvénynek a hatálya az 1923. év végével megszünt.
Az 1923:XXXIV. tc. 1. §-a alapján hiteltámogatásban részesítettük az állandó lakás céljára szolgáló és a lakásépítő külön tevékenység keretébe besorozott új építkezéseket, amelyek azonkívül 30., illetve 20 évi adómentességben részesülnek. A törvény 2. §-a felhatalmazta a pénzügyminiszter, hogy az adómentességet kiterjeszthesse olyan lakóházakra is, amelyek a lakásépítő külön tevékenység keretébe nem soroztattak be. Ennek a törvénynek a hatálya az 1926. évi november hó 1-éig felépített épületekre terjed ki.
Ennek a törvénynek az alapján csupán az állandó lakás céljára szolgáló építkezésekre adható adómentesség, ellenben az üzleti vagy nyaralási célokra szolgáló új építkezésekre adómentesség nem engedélyezhető.
A lakásépítés a hosszú lejáratú adómentességek dacára nem indult meg olyan mértékben, mint amilyen méretű építkezéssel a lakásinséget meg lehetne szüntetni. Ennek oka pedig a tőkehiányon kívül még abban a körülményben is keresendő, hogy a lakástermelés a korlátozott bérek miatt rentabilis befektetésre nem alkalmas.
Az építkezés nemcsak a szoros értelemben vett építőipart, hanem számos más iparágat is foglalkoztat. Erre való tekintettel az építkezés megindítását nemcsak a lakástermelés szempontjából, hanem a mindinkább fokozódó munkahiány enyhítése érdekében is elő kell mozdítani. Ennek elérése végett az adómentességet kiterjesztendőnek tartom azokra az épitkezésekre is, amelyek nem lakás céljára, hanem bármilyen más célra szolgálnak.
Az új építkezések mellett egyrészt a meglévő épületek karbantartása, másrészt munkaalkalmak nyujtása és ezzel a munkahiány enyhítése végett szükségesnek tartom a tatarozási munkálatok előmozdítását is. Erre a célra az 1924. évben a pénzintézetek útján rövid lejáratú hitellel támogattuk a háztulajdonosokat. További hiteleket nincs módomban erre a célra nyujtani, azért adómérsékléssel kívánom a tatarozási munkálatokat előmozdítani. Ez a mostani rendkívüli időben alkalmazott egészen kivételes eljárás azonban nem jelenti annak az adóügyi jogszabálynak feladását, hogy a karbantartási költség a tisztán tárgyi jellegű házadónál mint tehertétel számításba nem vehető. Ez a teher rendszerint kizárólag a jövedelemadónál mint személyi adónál vehető figyelembe.
Egyébként ez a törvényjavaslat némi módosítással ugyanazokat az adókedvezményeket tartalmazza, amelyek az 1921:LI. tc. II. fejezetében foglaltatnak.
Ez a szakasz 30 évi adómentességet biztosít az újonnan épített épületekre és pedig tekintet nélkül arra, hogy az új épületek lakás céljára vagy bármilyen más célra szolgálnak-e.
A toldaléképítkezésnél, valamint a lebontott épület helyére épített új épületeknél azonban már némi megszorítást kell alkalmazni, nehogy megismétlődjenek azok a háború előtt előfordult esetek, hogy használható épületeket lebontottak és a helyükre új épületet építettek, mert az építési költségek az adómentesség tartama alatt megtakarított adókból bőséges fedezetet nyertek. Ennek megakadályozása érdekében a c) és a d) pontok azt a megszorítást tartalmazzák, hogy a lebontott épület helyére újonnan épített épületet csak két esetben illeti meg a harminc évi adómentesség, nevezetesen: a c) pont szerint abban az esetben, ha a lebontott épület nem lakás céljára szolgált, vagy pedig használhatatlan állapotban volt, a d) pont szerint abban az esetben, ha az új épület legalább négyszer akkora, mint amilyen nagy a lebontott épület volt; pl. ha egy földszintes épület helyére négyemeletes bérházat építenek. Ebben az esetben le kellett bontani a földszintes épületet, mert nem lehetett volna három emeletet ráépíteni. Ha azonban a régi földszintes épület helyére csak egyemeletes vagy kétemeletes bérház épülne, akkor csak az első és második emeletet illetné meg a harminc évi adómentesség, a földszinti részt azonban csak akkor illetné meg a c) pont szerint a harminc évi adómentesség, ha a régi épület nem lakás, hanem más célra szolgált, vagy pedig használhatatlan állapotban volt.
Ez a szakasz tíz évi adómentességet biztosít a lebontott épület helyére újonnan épített épületnek arra a részére, amelynek terjedelme a lebontott épület terjedelmével egyenlő, feltéve természetesen, hogy az új épületnek ezt a részét a 3. § c) vagy d) pontja alapján harminc évi adómentesség nem illeti meg. Ilyen eset pl. az, ha egy földszintes lakható állapotban levő lakóházat lebontanak és a helyére egyemeletes új lakóházat építenek. Ebben az esetben az új háznak földszinti részére nem lenne indokolt tíz évnél hosszabb adómentességet adni, mert a régi épület lebontásával használható lakások semmisültek meg. Viszont a tíz évi adómentesség biztosítását indokoltnak tartom, mert a lebontott épület helyén rendszerint nagyobb épület épül, miáltal egyrészt több lakást, másrészt munkaalkalmat kapunk.
Ez a szakasz az épület átalakítása útján termelt lakásokra és üzletekre nézve 4-8 évig terjedő adómentességet biztosít. Az 1921:LI. tc. 8. §-a az átalakítással termelt lakásokra tizenöt évi adómentességet biztosított. Ezt azonban nem tartom megokoltnak, mert az átalakítás költségei az új építkezések költségeihez viszonyítva nem olyan nagyok, hogy ilyen hosszú lejáratú adómentesség engedélyezését indokolttá tennék.
Miután a főcél a lakásinségnek lakástermelés útján való enyhítése, ennélfogva a lakásnak üzlethelyiséggé vagy irodává való átalakítása nem engedhető meg, még kevésbbé adható adómentesség az ilyen átalakításra.
Az adómentesség tartama az átalakítási munkálatok költségeinek nagysága szerint fokozódik. Miután a fényűzési célokra szolgáló létesítmények költségei nem vehetők számításba, ennélfogva a költségekből helyesen lehet következtetni az átalakítási munkálatok nagyságára. A megállapításnak ez a módja nagyon egyszerűvé teszi az eljárást. A költségek fokozatainak megállapításánál azt vettem zsinórmértékül, hogy egyszerű kivitelű új építkezésnek egy-egy köbméterje átlag 30 aranykoronaértékbe kerül.
Azzal a rendelkezéssel, mely szerint a megadott adómentesség csak addig marad hatályban, amíg az átalakított épületet tényleg állandó lakás céljára használják, biztosítani kívánom azt, hogy az épületet legalább az adómentesség tartama alatt ne vonják el attól a rendeltetésétől, amelynek alapján az adómentesség megadatott. Ez a rendelkezés már az 1921:LI. tc. végrehajtása során is alkalmaztatott. Célszerűbb azonban ezt magában a törvényben kimondani.
Annak meghatározása, hogy mily létesítmények tekintendők fényűzési célokat szolgáló létesítményeknek, a végrehajtási utasításnak tartandó fenn.
A 3-6. §-okban biztosított adómentességet csupán azokra az épületekre, illetve épületrészekre célszerű kiterjeszteni, amelyeknek az építése vagy átalakítása a fordulónap gyanánt megállapított 1925. évi március hó első napja után kezdetett meg és legkésőbb az 1927. év végéig teljesen lakható állapotba helyeztettek. Forduló napot feltétlenül meg kell állapítani, mert az 1924. évben megkezdett számos építkezés adómentességi ügye nincs még elbírálva, sőt több építkezésre nézve még a kérvény sem adatott be. Ennélfogva bizonytalanság támadna arra nézve, hogy ezeknek az épületeknek adómentessége az ugyancsak hatályban levő 1923:XXXIV. tc. alapján, vagy pedig a most alkotandó új törvénynek tágabb körre terjedő adómentességet biztosító rendelkezései szerint bírálandó-e el. Az a megoldási mód, hogy az új törvény hatálybalépéséig el nem bírált adómentességi ügyek ennek az új törvénynek a rendelkezései szerint bíráltassanak el, nem vezetne igazságos megoldáshoz, mert ebből jogsérelem származhatnék azokra a házbirtokosokra nézve, akiknek ugyancsak az 1924. évben épített házaikra az adómentesség az 1923:XXXIV. tc. alapján esetleg szűkebb keretek között már engedélyeztetett. Az 1927. évi december 31-iki végső határidő megállapítását a mielőbbi építkezés előmozdítására irányuló törekvés teszi megokolttá.
Mint már az indokolás általános részében kifejtettem, a házadó tisztán tárgyi adó lévén, ennek kivetésénél sem az épület karbantartási költsége, sem más teher nem vehető figyelembe. Így van ez más államokban is. Hogy ennek dacára most javaslatot teszek arra nézve, hogy a házbirtokosok az 1925. évben foganatosított tatarozási munkálatok fejében adómérséklésben részesíttessenek, ezt egészen kivételesen és kizárólag azokra a rendkívül fontos közgazdasági érdekekre való tekintettel teszem, amelyek a mostani nyomasztó gazdasági helyzetben a tatarozási munkálatok megindításához és ezzel munkaalkalmak nyujtásához fűződnek. Ez azonban korántsem jelenti annak az elvnek a feladását, hogy az épület fenntartására fordított kiadások a házadó alapjából nem vonhatók le.
