A törvényjavaslat a fokozatos jogfejlesztés elvén nyugszik. Nem követ kétes értékű külföldi példákat, csillogó elméletet, tetszetős jelszavakat. Sajátos hazai viszonyaink gondos mérlegelésével készült s a választójogot megadja mindazoknak, akikről az annak gyakorlásához szükséges ítélőképesség feltételezhető és akiket tartós érzelmi és érdekkapcsolatok fűznek az államhoz és lakóhelyükhöz. E tekintetben azon a csapáson halad a javaslat, amelyet a nemzetgyűlési választójogot szabályozó 2,200/1922. M. E. sz. kormányrendelet vágott. Annyira kibővíti a választók körét, hogy - amint az idecsatolt statisztikai indokolásból kitűnik - több mint 80%-át meghagyja azoknak a választóknak, akik az 5,985/1919. M. E. sz. kormányrendelet alapján tényleg nemzetgyűlési választójoghoz jutottak.
Ez a törvényjavaslat, az 1918:XVII. törvénycikkhez viszonyítva, óriási lépéssel halad a jogkiterjesztés terén. Az 1918:XVII. tc. ugyanis az aktív választójogot a 24 éves korhoz, a magyar állampolgársághoz, az írni-olvasni tudáshoz és az állandó lakhelyhez - mint általános kellékekhez - kötötte. De ezek az általános kellékek egymagukban nem voltak elégségesek a választójogosultsághoz, hanem ezeken kívül megkívánta a törvény nyolcféle különös jogcímén valamelyikének a kimutatását is. Ez a törvényjavaslat ellenben nem kíván semminemű különös jogcímet, hanem a választójogosultságot férfiaknál - lényegileg csupán azokhoz a feltételekhez köti, amelyek az 1918:XVII. tc. szerint a választójogosultságnak általános kellékei. Csak abban tér el a törvényjavaslat az idézett törvény említett rendelkezéseitől, hogy nemcsak általánosságban írja elő a magyar állampolgárságot és a helybenlakást, hanem megkívánja a 10 éves állampolgárságot és a két évi helybenlakást. Ezt azért tartottuk szükségesnek kikötni, mert - amint tudjuk - a háború kezdete óta a népességben mindenütt állandó hullámzás van. A gazdasági viszonyok sok embert kényszerítenek vagy vonzanak lakhelyváltoztatásra. Az ilyen alapon nyugvó letelepedéseket természetesen csak akkor lehet tartósaknak tekinteni, ha a letelepedett számítása beválik. Mert ellenkező esetben az illető természetesen újra útrakel, hogy másutt keresse a boldogulást. Az ebből eredő állandó népmozgalomra való tekintettel, olyan nagyfontosságú jogot, aminő a választójog, csak azoknak adhatunk megnyugvással, akik nem ideig-óráig, csupán átmenetileg, kísérletképen vannak az országban és lakóhelyükön, hanem már mélyebb gyökeret eresztettek a magyar földbe. Akikről tehát feltehető, hogy a magyar állammal való huzamosabb összetartozás révén szorosabb érzelmi és érdekkapcsolatban állanak az országgal és akik a lakóhelyükön való hosszabb tartózkodásuk alapján joggal tekinthetők elég megállapodottaknak és gazdaságilag is jobban megszilárdultaknak a választójog gyakorlásához. A négy elemi iskola elv végzésének feltétele nem tekinthető az 1918:XVII. tc. idevágó rendelkezésétől lényegileg eltérőnek, mert az idézett törvény az írni és olvasni tudást írja elő értelmi követelmény gyanánt. Ez pedig lényegileg alig jelent kevesebbet a törvényjavaslatban megszabott igazán minimális iskolai képzettségnél. Az általános iskolai kötelezettség mellett ennél voltaképen mindenkinek magasabb iskolai képzettséggel kell rendelkeznie. Az értelmi cenzusnak az említett iskolai képzettségben való megállapítása különben gyakorlati szempontokat is szolgál. Az írni-olvasni tudás igazolása ugyanis a tapasztalat szerint nehézségekkel jár és bonyolult, költséges szervezetek igénybevételét teszi szükségessé. Ellenben az elemi iskolai végzettség könnyen kimutatható. A törvényjavaslat azoktól, akik az imént elősorolt feltételeknek megfelelnek, semminemű különös jogcímet nem kíván meg ahhoz, hogy a választójogot gyakorolhassák.
Hogy a feltételek könnyítése következtében a törvényjavaslat szerint a férfiszavazók száma milyen mértékben szaporodik, azt a régebbi választási törvényekkel való összehasonlítás alapján állapíthatjuk meg. Az 1874:XXXIII. tc. Magyarországnak a békeszerződés által megállapított területéről a 24 éven felüli férfinépességnek csak a 31.6%-át, az 1913:XIV. tc. pedig 41.1%-át ruházta fel választójoggal, míg ez a javaslat 77.3%-nak kívánja azt megadni. Ez olyan nagymértékű emelkedés, amely a demokratikus szempontból felmerülő minden kívánságot kielégíthet.
A jogkiterjesztés tekintetében még sokkal nagyobb jelentősége van annak, hogy a javaslat választójogosultságot ad a nőknek is, akiket az 1918:XVII. tc. ebből a jogból teljesen kizárt. A nők választói joga körül régóta húzódó vitában a választójog megadása ellen felhozott érvek közismertek. Tudjuk, hogy a női választójog ellenzői főként azzal szoktak érvelni, hogy a politikai pártküzdelmekbe való belekeveredése a nőt elvonja eredeti élethivatásától, amelyet mint feleség és mint anya betölt. Mi sem helyeselnők azt, hogy a nők választójogot kapjanak, ha ez valóban ilyen - gazdasági és szociális szempontból le nem kicsinyelhető - hátránnyal járna. Azonban meggyőződésünk, hogy ettől nem kell tartani. A nők egy részét ugyanis a megélhetés gondja, egy másik részét pedig a kulturált környezet, a nevelés vagy a különös hivatottság révén bennük a tudományos vagy művészi és műipari pályák iránt kialakult hajlam kisebb-nagyobb mértékben amúgy is elvonta a családi tűzhely mellől. Így igazán nem lehetne indokot találni arra, hogy tőlük megtagadjuk azt a jogot, amely a velük azonos foglalkozású és esetleg kisebb képzettségű férfiakat megilleti. De még azok a nők is, akik teljesen megmaradtak a családi tűzhely mellett, különösen a háború óta, amikor a harctérre vonult férfinépesség munkáját és az életviszonyokkal kapcsolatos különböző ügyes-bajos dolgokat a férfiak helyett nekik kellett végezniök, nagyobb érdeklődéssel fordultak a közügyek, a politikai események felé, amelyeknek saját érdekeikre való befolyását most már felismerik. A kulturális fejlődés e különben természetes megnyilvánulása kétségtelenné teszi, hogy a nők figyelme a politikai közélet iránt a választójogosultság nélkül is feltámad és így nincs elfogadható ok arra, hogy a megfelelő érettséggel és értelmi képzettséggel rendelkező nők előtt továbbra is leeresztve tartsuk a sorompót, amely őket az országgyűlési választójogból eddig kizárta. Egyébiránt megerősítenek ebben a véleményünkben a nemzetgyűlési választások tapasztalatai, amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy a választójogot teljes megnyugvással ki lehet a nőkre terjeszteni. Különben a törvényjavaslat valamivel szigorúbb feltételekhez köti a nők választójogosultságát. A korhatár 30 évben van megállapítva, értelmi kellékül pedig az elemi népiskola hat osztálya vagy ezzel egyenértékű más tanfolyam van kikötve. Csupán a három vagy ennél több gyermekes anyák és a saját magukat fenntartó, önálló háztartást vezető nők részére adja meg a javaslat kivételképen a választójogot akkor is, ha csak négy elemi osztályt végeztek. A 30 éves korhatárnak megállapítása egyfelől azért volt kívánatos, mert a választójog gyakorlásához megkívánt érettséget ebben a korban még a közérdekű, politikai eseményekkel csak szórványosan és felületesen foglalkozó nőkről is joggal fel lehet tételezni, másfelől pedig, mert az ezen a korhatáron alul levő nőket veszi talán legjobban igénybe a gyermekeik gondozásával járó anyai kötelesség. Az értelmi kelléknek hat elemi iskolában való megállapítása azt kívánja biztosítani, hogy a nők közül csak azok kerülhessenek a választók közé, akik a minimálisnál valamivel magasabb alaki képzettséggel rendelkeznek.
A törvényjavaslat szerint országgyűlési képviselővé választható az, akinek választójoga van és a törvényben megállapított kizáró okok valamelyike alá nem esik, feltéve, hogy életének harmincadik évét betöltötte. A törvényjavaslat tehát a passzív választójoghoz magasabb korhatárt kíván meg, mint az aktív választójoghoz. Ez azért helyénvaló, hogy a képviselői hivatáshoz szükséges fegyelmeztettséget és politikai kiforrottságot már a magasabb életkorral is lehetőleg biztosítsuk. E részben különben a nemzetgyűlési választójogra vonatkozó jogszabályt követjük, amelynek a harminc éves korhatárt megállapító rendelkezését a közvélemény egyértelmű helyesléssel kísérte.
A törvényjavaslat egyes választókerületekben az arányos képviseleti rendszer alapján való választást kívánja meghonosítani. Ismeretes az, hogy a többségi elven alapuló választási rendszerek már régóta központjában állnak egyfelől a tudományos körök, másfelől a gyakorlati politikusok támadásának. Igazságtalannak minősítik az említett rendszereket, egyrészt mert a kisebbségeket a képviseletből kizárják, másrészt pedig azért, mivel a még a legigazságosabb választókerületi beosztás mellett is eltolódások mutatkoznak az egyes pártoknak jutó mandátumok és az egyes pártokra esett szavazatok száma között. Ezeknek a visszásságoknak kiküszöbölésére, vagy legalább is enyhítésére javasolják az arányos képviseleti rendszerek behozatalát. Közismert dolog, hogy egyes államok az arányos rendszereknek sokféle válfajával próbálkoztak már évtizedek óta. E téren az első lépés Dániában történt, ahol 1855-ben a felsőház tagjainak választásánál alkalmazták legelőször. Azután más államok is követték ezt a példát. Vagy az egész vonalon, tehát úgy a törvényhozási, mint az önkormányzati testületek tagjainak a választásánál alkalmazták az új rendszert, vagy csak egyes szervekre vonatkozólag, pl. nagyobb városok képviseleteinek megalakításánál. Még a háborút megelőző időben az arányos választási rendszerre tértek át Belgiumban, Svédországban, Finnországban, több svájci kantonban, egyes angol dominiumokban (Dél-Afrika, Tasmania), Szerbiában, szűkebb körben Németországban és Ausztriában.
A háború végén megindult társadalmi mozgalmak új lökést adtak az arányos képviselet terjedésének. Arányos választást rendeltek el Svájcban 1918. október havában a szövetségi képviseletnél. A német birodalomban az 1920. évi weimári új alkotmány kimondotta, hogy úgy a birodalmi gyűlést, mint az egyes államok országos és helyhatósági képviseletét az arányos választás elve szerint kell választani. A háború után léptették életbe az arányos választást még Ausztriában, a Cseh-Szlovák államban, Norvégiában, legújabban pedig Franciaországban és Olaszországban.
Olaszországban azonban ez a rendszer nem a kisebbségnek, hanem inkább a hatalmon levő pártnak látszik előnyt nyujtani. Az új rendszerben ugyanis van egy olyan rendelkezés, amely az összes mandátumok kétharmadát a legnagyobb pártnak juttatja abban az esetben, ha a párt lajstromaira az egész országban az összes szavazatoknak legalább 25%-a s egyúttal a viszonylagosan legtöbb szavazat esett. A legutóbbi időben tárgyalt választási reform szerint azonban Olaszország ismét a többségi elven alapuló választási rendszerhez tér vissza.
Nálunk a közhangulat a háború után foglalt erőteljesebben állást az arányos választás mellett. A székesfőváros törvényhatósági bizottságának megalakításánál már az 1920:IX. tc. ezt a rendszert honosította meg. A nemzetgyűlési választásokról szóló 1922. évi kormányrendelet is ezt alkalmazta a székesfőváros területén és a budapestkörnyéki választókerületben. A közóhajtásnak kívántunk eleget tenni azzal, hogy a most említett területre való vonatkozásban ebbe a törvényjavaslatba is az arányos választás szabályait vettük át. Azért szorítkoztunk éppen erre a területre, mert a javaslatban alkalmazott lajstromos arányos választási rendszernek itt van meg az a kedvező előfeltétele, hogy minél több legyen a választandó képviselők száma. Kevés képviselőt küldő kis kerületekben a lajstromos arányos választási rendszerek alkalmazása tudvalevően kevésbbé előnyös. Mert ezeknél a rendszereknél a választási eredmény általában nem érvényesül teljes egészében, hanem a mandátumoknak az egyes pártok lajstromai között való szétosztása után a merő véletlentől függő kisebb-nagyobb törtszámok - szavazatmaradványok - keletkeznek. A rendszernek ez a hátrányos oldala kisebb kerületek mellett sokszorozott mértékben érezteti hatását, mert a maradék törtszámok révén sok szavazat válik értéktelenné. Végeredményben tehát ugyanazok a fogyatékosságok állhatnak elő, mint a többségi elv alapján álló rendszereknél.
Felvetették azt az eszmét is, hogy - az ország területét több nagy kerületre osztva - általában az egész országban az arányos választási rendszert léptessük életbe. Ezt azonban nem tartanók helyén valónak. Nem szabad ugyanis elfelednünk azt, hogy az arányos választási rendszereknek éppen úgy megvannak a hibái, mint a többségi rendszereknek. Nem akarjuk a t. Nemzetgyűlés idejét a különböző arányos rendszereknek és azok számos különböző kombinációinak kritikai ismertetésével igénybevenni. Elég, ha ennek a kérdésnek az irodalmára utalunk, amelyből bárki meggyőződhetik arról, hogy az egyes arányos rendszerek mellett is előállhatnak éppen olyan mérvű igazságtalanságok és ferdeségek, mint a többségi rendszereknél (pl. a belgiumi 1900. évi választásoknál a 994,333 szavazattal rendelkező klerikális párt 86 mandátumot kapott az 1.020,591 szavazattal rendelkező többi pártoknak 66 madátumával szemben).
Fel kell hívnunk a figyelmet arra is, hogy egyes tekintélyes államok szembetűnő tartózkodást mutatnak ezekkel a rendszerekkel szemben. Így pl. az Északamerikai Egyesült-Államokban ezideig alig engedtek teret az arányos választásnak. Angliában pedig fokozott óvatossággal jártak el. Itt az 1918. február 6-iki törvény a parlamenti választásokra nézve elvileg a többségi választást tartotta fenn s az arányos választást csak az egyetemi választókerületekben, amelyek két vagy több képviselőt választanak, továbbá általában a három vagy több képviselőt küldő kerületekben rendelték el. E törvény azonban az eljárási szabályok kidolgozását egy bizottságra bízta azzal a feltétellel, hogy azokat a parlamentnek jóváhagyás végett be kell mutatni s csak a parlament jóváhagyásának elnyerése után fognak azok törvényerőre emelkedni. Ez azonban mindaddig nem történt még meg, habár a törvény meghozatala óta már néhány esztendő telt el.
A választójoggal kapcsolatos elvi kérdések között minden jogkiterjesztés alkalmával előtérbe kerül a szavazás módjának problémája. A titkos és a nyilt szavazás hívei között régesrégen folyik a harc. A nyílt szavazás hívei szerint a választónak állásfoglalásáért vállalnia kell az erkölcsi felelősséget, amely annál fokozottabb, mivel fontos közjognak a nemzet érdekében való gyakorlásáról van szó. Ennek a nagy felelősségnek tudata - szerintük - a titkos szavazásnál a választóban nem lehet meg és így esetleg olyan irányzatot támogat szavazatával, amellyel nyiltan nem mert volna közösséget vállalni. A titkos szavazás hívei szerint viszont a választó csak akkor gyakorolhatja minden idegen befolyástól és terrorizálástól menten szavazati jogát, ha a szavazás módja titkos. E két álláspont összeütközésével a mi parlamenti életünkben is találkoztunk, valahányszor a választójog reformja szóba került. Az 1913:XIV. tc. már nem zárkózik el a titkos szavazástól, amennyiben ezt Budapesten és a törvényhatósági joggal felruházott többi városban intézményesíti. Az 1918:XVII. tc. alapjául szolgáló törvényjavaslat ki akarta terjeszteni a titkos szavazást az egy rendezett tanácsú városból vagy községből, továbbá a több rendezett tanácsú városból alakuló választókerületekre és azokra is, amelyeket a választókerületekről kilátásba helyezett új törvényben jelöltek volna meg. Ez a rendelkezés azonban a képviselőházi tárgyalás során módosult úgy, hogy az 1918:XVII. tc. teljesen reábízza a választókerületekről alkotandó törvényre azoknak a helyeknek a kijelölését, ahol a szavazás titkos, addig pedig az 1913:XIV. tc. rendelkezéseit juttatja e tekintetben érvényre.
Ilyen előzmények után kevésbbé kívánunk elzárkózni a titkos szavazás elől, mivel a magunkévá teszük az 1913:XIV. tc. alapjául szolgált törvényjavaslat indokolásában elfoglalt azt az álláspontot, hogy az erre valóban alkalmas kerületekben aggodalom nélkül áttérhetünk a titkos szavazásra. Elsősorban a nagyobb, fejlettebb városok azok, ahol titkossá tehetjük a szavazást. Ilyen helyeken az emberek kevésbbé ismerik egymást, rendszerint kevésbbé kísérik figyelemmel, hogy ki milyen pártra szavazott és így a felelősség tudata nem játszik olyan szerepet a választójog gyakorlásánál, mint kisebb helyeken. Ezenkívül titkosság mellett szavazás jóval bonyolultabb, mint a nyilvános szavazásnál. A szavazónak fokozottabb ügyességre van szüksége, hogy hibát ne kövessen el és a szavazás körüli szabályok pontos megtartása az eljárás vezetésére hívatott tényezőtől is nagy gondot és ezenkívül még különös berendezkedést és dologi felszerelést is kíván. Igaza van az előbb említett törvényjavaslat indokolásának abban, hogy a titkos szavazás zavartalan végrehajtásánál feltételeit sokkal nagyobb mértékben megtaláljuk a fejlettebb városok lakosságában, amelynek jórésze a különféle egyesületek, szervezetek életéből már ismeri a titkos szavazást, amiről a kisebb városok és falvak közönsége keveset tud. Az is kétségtelen, hogy nagyobb városban a titkos szavazáshoz szükséges berendezkedés kérdését is könnyebben meg lehet oldani. Nyilvános szavazásnál természetesen nagy városban is sokféle módja van a választók ellenőrzésének és befolyásolásának. Titkos szavazásnál azonban - különösen az olyan választó, aki nem tartozik valamely szervezet keretébe - rendszerint meg van védve, mert politikai magatartását a választási eljáráson kívül nagyobb városban nem igen lehet ellenőrizni. Faluhelyen, de még kisvárosokban is állandóan megfigyelés alatt állhat az egyes választó magánélete és így politikai állásfoglalása is alig maradhat titokban. A titkos szavazás tehát a gyakorlatban nem óvja meg a pusztai, falusi vagy kisvárosi választót az ellenőrzéstől és a befolyásolástól. Szóval az említett helyeken a választók függetlenségét nem védi meg a titkosság, viszont azonban kedvezhet a túlzó irányzatoknak, mert ezek híveik számát a titkosság leple alatt könnyebben szaporíthatják.
Megállapíthatom tehát, hogy nagyobb városokban a titkosság védi a választások tisztaságát, amely kétségtelen előnnyel szemben a nyilt szavazás híveinek ellenvetései vesztenek erejükből. Kisebb helyeken - ahol mindenkiről tudják, hogy merre hajlik - a titkosságnak a választások tisztasága szempontjából alig lehet jelentősége, ellenben a politikai mérséklet nézőpontjából számos nagy hátránnyal járhat.
Ezek az okok indítottak bennünket arra, hogy a titkos szavazást csak a székesfővárosban, a budapestkörnyéki kerületben és a vidéki törvényhatósági városokban javasoljuk. Ezekhez a kerületekhez csatoltunk még öt olyan vidéki kerületet, amelyekben az ipari munkásság van túlsúlyban. Ismeretes ugyanis, hogy az ipari munkások minden alkalommal hangsúlyozzák a titkos szavazás fontosságát. A társadalom e számottevő rétegének régi kívánságát teljesítettük azzal, hogy a titkos szavazást minden olyan vidéki kerületre kiterjesztettük, ahol nagyobb tömegekben laknak ipari munkások.
Akik a titkos szavazást ellenzik, legsúlyosabb érvül azt szokták hangoztatni, hogy a titkosságot könnyű kijátszani. Ennek az állításnak - a tapasztalatok szerint - meg is van az alapja. Kétségtelen tehát, hogy a titkos szavazásnak csak akkor van meg a gyakorlati értéke, szóval csak akkor tölti be a választók függetlenségét biztosító hivatását, ha a szavazás módja lehetetlenné tesz minden visszaélést. Ez tette kötelességünkké, hogy a titkos szavazás módjának megállapítására vonatkozó rendelkezéseket a törvényjavaslatban a legmesszebbmenő gonddal dolgozzuk ki. Pontosan szabályozva van a javaslatban a titkos szavazás minden mozzanata s megfelelő rendelkezések vannak benne a szavazóhelyiség célszerű berendezésére és felszerelésére is.
A szavazás végrehajtását illetőleg követtük azokat a módszereket, amelyeket a titkosság megőrzésére több külföldi államban, így Németországban, Franciaországban, Angliában, Norvégiában stb. elfogadtak. Az említett államokban ugyanis az a meggyőződés alakult ki, hogy a szavazás titkosságának legfőbb biztosítéka a hivatalos boríték, amelyet a választó a választás színhelyén a szavazás vezetésére hivatott tényezőktől kap a kezébe. A törvényjavaslat is előírja tehát a belügyminiszter által egységesen előállított hivatalos boríték kötelező használatát, de szükségesnek találtuk még, a hivatalos úton előállított szavazólapok kötelező használatának elrendelését is. A hivatalos szavazólapok rendszere ugyanis csak úgy alkalmazható a megkívánt sikerrel, ha a szavazás egyetlen szavazólappal történik, amelyre valamennyi jelölt - illetőleg arányos rendszer szerint választó kerületekben valamennyi lajstrom - fel van sorolva. Az angol, belga és németalföldi példák nyomán ilyen hivatalos szavazólapokkal fog történni nálunk is a szavazás.
A nemzetgyűlési választásokon szerzett tapasztalat azonban azt bizonyítja, hogy még a hivatalos boríték és a hivatalos szavazólap módszere mellett is nyílik mód a választók ellenőrzésére és befolyásolására. Előfordult ugyanis egyik titkosan választó kerületben, hogy az egyik párt első szavazójától azt követelte, hogy szavazólapját hagyja jelzés nélkül, hozza azt ki magával és csupán az üres borítékot helyezze el az urnába. Ennek az egy szavazatnak a feláldozásával az illető párt azt az előnyt érte el, hogy következő párthívének már a párt célját szolgáló jelzéssel ellátva adta át az első választó által kihozott szavazólapot, azt a második szavazó helyezte a borítékba s a neki szánt üres szavazólapot kihozva átadta a párt embereinek. Így folytatták ezt az eljárást mindaddig, amíg a pártjukhoz tartozó választókat mind le nem szavaztatták. Megtalálták tehát a módját annak, hogy a pártszervezetükhöz tartozó választók szavazását ellenőrizhessék. Ennek a visszaélésnek kizárása céljából ez a javaslat elrendeli, hogy a szavazatszedő küldöttségi elnökök a szavazólapokat és a hozzájuk tartozó borítékokat aláírásukkal és azonos betűvel kötelesek ellátni. Ez az eljárás kizárja azt, hogy a tapasztalt visszaélés ismétlődhessék, mert azt a szavazólap és a boríték betűinek összehasonlítása alapján le lehetne leplezni.
De természetesen nemcsak a szavazás titkosságának kijátszása ellen védekezik a törvényjavaslat, hanem egyebekben is biztosítja a választások tisztaságát és zavartalanságát. (Mindenekelőtt megszünteti az ajánlások körül tapasztalt visszaéléseket, amennyiben az ajánlási íveken csak azokat az aláírásokat lehet majd érvényeseknek tekinteni, amelyek mellé a választó igazolványának sajátkezűleg aláírt szelvénye is oda lesz ragasztva. Eddig ugyanis sok helyen ráhamisították a választók neveit az ajánlási ívekre úgy, hogy az ajánlók között sokszor szerepeltek olyan személyek, akik nem választók, vagy előfordult, hogy egyes választók nevei különböző jelöltek ajánlási ívein rajta voltak. Ennek ellenőrzése és megállapítása az ajánlások átvizsgálására megszabott rövid idő miatt nehézségekbe ütközött. E miatt számos támadás érte a választási biztosokat, akik az ajánlások érvényessége felett döntöttek. Mivel a választási biztosokat kir. bíróság küldötte ki a független kir. bírák köréből: kétségtelen, hogy eljárásuk független volt minden pártszemponttól. Meg kell tehát védeni a választási biztosként működő kir. bírákat ilyen merőben alaptalan támadások ellen. Ezért ezentúl minden választói igazolványnak szelvénye lesz és a választó sajátkezű aláírásával ellátott ezt a szelvényt fel kell ragasztani az ajánlási ívre a választó aláírása mellé. Bár ez a módszer sem zár ki minden visszaélést, mégis ez nyujt aránylag legtöbb biztosítékot).
A választások tisztaságát szolgálja a törvényjavaslatnak az a rendelkezése is, amely az egész választási eljárásban nagyjelentőségű hatáskört ad a választási biztosnak, akit a királyi bírák közül a független királyi bíróság jelöl ki. Ez a független választási biztos nemcsak a választási bizottság és a szavazatszedőküldöttségek megalakításában, hanem az ajánlások elbírálásában és a választási eredmény megállapításában is részt vesz. Azt hisszük, minden irányban megnyugtató az, hogy a választási eljárásban független bíró kezében lesz a legfontosabb szerep.
A választások zavartalanságát, komolyságát és tisztaságát szolgálják még a zászlók használatát, az etetést-itatást tiltó, a pártgyűlések tartását szabályozó és az alkoholtilalmat megállapító rendelkezések, valamint az az intézkedés, amely a falragaszok, röpcédulák tartalmának szabályozása útján meggátolja az ízléstelen és esetleg káros hatású plakátháborút.
Ugyancsak a választások tisztaságának védelmét célozzák a törvényjavaslatnak ama rendelkezései, amelyek biztosítékot kívánnak nyújtani arra nézve, hogy a köztisztviselők hivatalos hatalmukkal vissza ne élhessenek. Ezen a téren megadja a törvényjavaslat a legmesszebbmenő garanciát, amennyiben az ilyen visszaélések miatt megindult fegyelmi eljárásban a végső döntés jogát nem a kormányhatóság, hanem a független közigazgatási bíróság fogja gyakorolni.
A legfontosabb biztosítéka azonban a választások tisztaságának az, hogy a törvényjavaslat a választások felett való bíráskodást is teljesen és kizárólag a közigazgatási bíróságra bízza.
A képviselőház szervezkedési autonómiájához mindig hozzá tartozott, hogy tagjainak jogosultságát hivatalból megvizsgálja. Ez az igazolási jogkör egész 1901-ig a képviselőválasztások érvényessége kérdésében a bíráskodás kizárólagos hatalmát is magában foglalta. A törvényhozó testület függetlenségének és a ház önállóságának lényeges feltételéül tekintették, hogy más hatalmi szerv a ház e belügyébe ne avatkozhasék. Ezért az 1848:V. tc. 47. §-a kimondta, hogy: „azon választások iránt, amelyeknek törvényessége bármely tekintetből kérdésbe vétetnék, a képviselő tábla intézkedik”.
Az 1874:XXXIII. tc. 89. §-a már elvként kimondja, hogy „a kérvénnyel megtámadott választások érvénye felett a Kúria itél”. De a Kőria előtti eljárás szabályait megállapító külön törvény megalkotásáig ideiglenesen fenntartja azt az állapotot, amely szerint „a választások érvénye felett a képviselőház dönt”. Ez az ideiglenesség negyedszázadnál tovább tartott. Ötször nyújtottak be a Kúria választási bíráskodásáról törvényjavaslatot, míg végre azt a Szilágyi Dezső által kidolgozott alapokon törvényerőre lehetett emelni.
Az országgyűlési képviselőválasztások feletti bíráskodásról szóló 1899:XV. tc. a Kúria jogkörét e bíráskodásban két irányban is korlátozza. Egyrészt csak a törvényben egyenkint felsorolt érvénytelenségi okok (3. §) esetére enged a Kúria előtti eljárást, egyébként pedig érintetlenül hagyja (10. §) a képviselőháznak a képviselőválasztási ügyekben az 1848:V. tc. 47. §-ából folyó bíráskodási hatalmát. Másrészt ezt a korlátozott bíráskodási jogkört is csak a törvény hatálybalépésétől számított nyolc évre ruházza a Kúriára (1. §), amely idő leteltével a választási ügyekben a Kúria előtt folyamatban levő eljárásokat meg kell szüntetni és az iratokat a képviselőházhoz áttenni (181. §).
Az 1899:XV. tc. hatálybalépte óta a törvényhozás két ízben foglalkozott a választási bíráskodás kérdésével. Először az 1908. XXXVII. törvénycikkben, amely az 1899:XV. tc. hatályát további tizenkét évvel, azaz 1921. szeptember 10.-éig meghosszabbította; másodszor az 1915:XVII. törvénycikkben, amely ugyanezen időtartamra korlátozott hatállyal a Kúria előtt felhozható érvénytelenségi okoknak a választójog új szabályozásáról szóló 1913:XV. tc. következtében szükségessé vált új rendszerét állapította meg.
Az 1901-től 1918-ig terjedő időben tehát a képviselőválasztások érvényessége kérdésében párhuzamos bíráskodás folyt a Kúria és a képviselőház előtt. A Kúria a törvényekben felsorolt érvénytelenségi okok esetében az 1809:XV. tc. eljárási szabályai szerint, a képviselőház pedig minden egyéb esetben a házszabályokban megállapított eljárási szabályok szerint járt el és ítélkezett. Sőt volt egy érvénytelenségi ok, t. i. hogy a képviselő nem volt megválasztható, amely mind a két eljárás szerint érvényesíthető volt (1899:XV. tc. 10. és 135. §).
A nemzetgyűlési választások érvénye felett az 5,988/1919. M. E. sz. rendelet (Rendeletek Tára 884. lap) 75. §-a és a 2,200/1922. M. E. sz. rendelet (Rendeletek Tára 14. lap) 113. §-a szerint kizárólag a nemzetgyűlés bíráskodott és bíráskodik ma is.
A kétkamarás rendszer helyreállításával és az országgyűlési képviselők választásának új szabályozásával kapcsolatban a választási bíráskodásra nézve elsősorban az a kérdés döntendő el, hogy nem lenne-e helyes a nemzetgyűlés működése alatt hatályban volt és az 1848:V. tc. 47. §-ában kifejezett elvnek megfelelő rendszert érvényben tartani. A javaslat ezt a kérdést nemlegesen dönti el.
A képviselőház bíráskodása a hosszabb időn át szerzett tapasztalatok szerint általában nem felel meg azoknak a követelményeknek, amelyek minden bíráskodás nélkülözhetetlen feltételei. A választási bíráskodási ügyeknek rendszeres intézése a képviselőház tagjaira jelentékeny munkaterhet is ró, elvonja őket tulajdonképeni hivatásuktól, a pártok közötti viszonyt pedig elmérgesítheti.
A választási bíráskodási ügyeknek a Ház hatásköréből való elvonása egyébként sem sérti a Ház autonómiáját, sőt az ügyeknek független bíróság elé utalása a törvényhozói akarat szabad kialakulásának fontos biztosítéka. Ha mindenkit meg akarunk nyugtatni a felől, hogy a választás eredménye megfelel a választó közönség akaratának és így a törvényhozásban valóban a nemzet akarata nyilvánul meg, ezt sokkal biztosabban elérhetjük a független bíróság tárgyilagos ítélkezésével, mint a képviselőházi bíráskodással. A választások szabadságának és tisztaságának leglényegesebb feltétele a választási bíráskodásnak megfelelő bírói szervre való ruházása; e feltétel hiánya a közvéleményben könnyen megrendítheti a törvényhozás szabadságában és önállóságában való hitet.
A hatalmak elválasztásának mind teljesebben érvényesülő elve is a választási bíráskodásnak a Ház hatásköréből elvonását indokolja. A parlament egész szervezete a törvényalkotás követelményei szerint alakult, a bíráskodási természetű ügyek ellátása azonban más követelmények szerint igazodik. A választási bíráskodásban is arról van szó, mint minden bíráskodásban, hogy t. i. a jogszabályok helyesen nyertek-e alkalmazást? Hogy pedig az alkalmazott jogszabálynak közjogi természete a bírói felülvizsgálásnak nem lehet akadálya, azt ma már tudomány gyakorlat általában elismeri. A választási bíráskodás a választói jogra és választási eljárásra vonatkozó jogszabályok értelmezése és alkalmazása körül folyó közjogi vitának eldöntése; ez a tevékenység, amely a törvények uralmát és törvénysértés megsemmisítését van hivatva biztosítani, minden vonatkozásában bírói jellegű és így azt helyesen csakis a bíróság hatáskörébe lehet utalni.
A mentelmi és összeférhetetlenségi ügyekben a Ház bíráskodása jogosultnak mondható annyiban, hogy e bíráskodás már igazolt képviselők ügyeiben dönt és így valóban a Ház belügye; a mentelmi és összeférhetetlenségi szabályok értelmezésében azonkívül sokszor nem tagadható jelentősége van a Házban kialakult felfogásnak is és a bíróságok ítélkezése esetleg túlságosan merev lenne. A választások felülbírálása azonban a Ház megalakulását a képviselő igazolását megelőző cselekményekre vonatkozván, még nem tekinthető a Ház belügyének, hanem az illető választókerület ügye, amelyet egyedül a jogszabályok szerint lehet és kell eldönteni.
Az 1899:XV. tc. megalkotóit a képviselőház választási bíráskodásának részben való fenntartásában elsősorban politikai szempontok vezették. A Ház akkor nem akarta a választási bíráskodás hatalmát kezéből kiadni és így az 1874:XXXIII. tc. 89. §-ában kifejezett elvet csak igen késedelmesen, csak korlátozott mértékben és kísérletképen engedte megvalósítani.
Az 1899:XV. tc. indokolása a választási bíráskodási ügyek megkülönböztetett intézésére (az ú. n. bifurkációra) azt hozza fel indokul, hogy vannak érvénytelenségi okok, amelyek tényálladéka kevésbbé bizonyítás, mint inkább következtetés útján állapítható meg és az ilyen érvénytelenségi okok bírói eljárásra kevésbbé alkalmasak. Ez az érvelés azonban nem fogadható el. Az a szabad mérlegelés, amely a bizonyítási eljárás eredményeiből, következtetés útján való ténymegállapításban érvényesül, a bírói ítélkezésnek rendszerinti és nélkülözhetetlen eszköze, sőt a szabad mérlegelés lehetősége fokozottan szükségessé teszi, hogy e mérlegelés ne politikai, hanem tárgyilagos szempontok szerint és így bíróság által történjék. Ha elismerjük a választási bíráskodási ügyek független bírósági intézésének előnyeit, sőt kizárólagos jogosultságát, az elvet a maga teljességében, bifurkáció nélkül kell érvényre emelnünk.
A kormány a választások tisztaságát minél teljesebb mértékben kívánja biztosítani. Ezért a törvényjavaslatban olyan megoldást indítványozunk, amely a választási ügyeknek független bírói intézését minden fenntartás és korlátozás nélkül megvalósítja. A törvényjavaslatnak erre vonatkozó rendelkezései alkalmasak arra, hogy a párhuzamos bíráskodás céljaira mesterségesen emelt válaszfalat és a bifurkáció esetén elkerülhetetlen összeütközéseket kiküszöböljék, egyúttal pedig a pártok közötti súrlódások elkerülését és egészséges parlamenti viszonyok kialakulását elősegítsék.
A választási bíráskodást ez a javaslat - ellentétben az 1899:XV. törvénycikkel - nem a m. kir. Kúriára, hanem a közigazgatási bíróságra ruházza. A választási bíráskodás ugyanis - amint fentebb említettük - a választói jogra és választási eljárásra vonatkozó jogszabályok alkalmazása körül folyó vitás kérdésben, lényegileg tehát közjogi perben hivatott dönteni, ennek következtében természetére nézve a közigazgatási bíróság hatáskörébe tartozik.
A m. kir. Kúria a polgári és büntetőügyekben való bíráskodás legfőbb fóruma, amelynek egész szervezete és működése e bíráskodás igényeinek megfelelően nyert szabályozást. Ezért az 1899:XV. törvénycikknek a Kúria részére - a választási ügyekben való bíráskodás lehetővé tétele érdekében - egész külön eljárási rendet kellett megállapítani.
A közjogi és közigazgatási perek eldöntése az 1896:XXVI. tc. megalkotása óta erre a célra külön szervezett közigazgatási bíróságra van bízva. Ez a bíróság az irányadó jogszabályok szerint eddig is eljárt a községi és törvényhatósági képviselőtestületi tagok és tisztviselők választása, valamint a községi, törvényhatósági és országgyűlési (nemzetgyűlési) választói névjegyzékek ellen előterjesztett panaszok ügyében és így a választási bíráskodásra alkalmas eljárási renddel és megfelelő gyakorlattal rendelkezik. A közigazgatási bíróság hatáskörének az 1907:LX. törvénycikkben és más újabb törvényekben történt kiterjesztése a bíróságot valóságos alkotmánybírósággá fejlesztette, amely e természeténél és az általa élvezett nagy tekintélynél fogva különösképen hivatva van arra, hogy a képviselőválasztások ügyében való bíráskodást reáruházzák. Ezzel működését nem idegen tevékenységi körrel egészítjük ki, - mint ahogy azt az 1899:XV. tc. a Kúriára nézve tette, - hanem eddigi hatáskörével összefüggő és azt kiegészítő olyan hatáskörrel, amelyet a magyar alkotmány egész szervezete kétségtelenül hozzá utal.
Ezért a javaslat nem újítja fel az 1899:XV. és 1915:XVII. törvénycikknek 1921-ben megszűnt hatályát, nem is követi az 1907-ben előterjesztett javaslat rendszerét, amely szerint a választási bíróság részben a Kúria, részben a közigazgatási bíróság bíráiból alakulna, hanem e törvények rendszerének teljes félretételével a képviselőválasztási ügyekben való bíráskodás jogát kizárólag a m. kir. közigazgatási bíróságra ruházza és ezen az alapon állapítja meg az eljárásnak az 1896:XXVI. tc. kiegészítésére szükséges szabályait.
Az a gondolat, hogy a képviselőválasztások érvényességéről független bíróságnak kell döntenie, újabban külföldön is mindjobban tért hódít. Svédországban az 1868. évi Pikslagorning szerint, Angliában az 1868. évi külön törvény (Election Petitions and Corrupt Practices at Elections Aet) szerint, Bulgáriában az 1882. évi dekrétum 102. Cikke szerint, Portugáliában az 1911. évi alkotmány 8. és 13. Cikke szerint és Lengyelországban az 1921. évi alkotmány 19. Cikke szerint a megtámadott mandátumok érvényessége kérdésében a rendes bíróságok, rendszerint a legfőbb bíróság bírái határoznak, az 1919. évi német alkotmány 31. Cikke és az 1920. évi cseh-szlovák alkotmány 19. Cikke e célra külön választási bíróságot szervez, amely mindkét államban részben a közigazgatási bíróság, részben a képviselőház tagjaiból alakul. Magyarországon a választási bíráskodásnak a közigazgatási bíróságra ruházását már az 1911. évi jogászgyűlésen kívánták.
E helyen kell még rámutatnunk a törvényjavaslatnak arra a rendelkezésére is, amely szerint minden országgyűlési képviselőnek esküt kell a magyar alkotmányra tennie. Ez a rendelkezés, amelyre Anglia, Belgium, a Cseh-Szlovák köztársaság, Dánia, a Szerb-Horvát-Szlovén királyság, Lengyelország és Németalföld szolgáltatnak példát, régen érzett hiányt pótol, mert joggal eshetett kifogás alá, hogy amíg a közszolgálat minden ágában még a kevésbbé fontos hatáskörrel megbízott alkalmazottak is esküt tesznek, addig azok, akik törvényhozói működést - tehát a legfontosabb hivatáskört - töltik be, egyáltalában nem tettek esküt.
(Az esküt részletesen indokolja a javaslat 132. §-ához fűzött indokolás a következőképpen:
Alkotmányunkben egészen új a törvényjavaslat 132. §-ában foglalt az a rendelkezés, hogy a képviselőház tagjai esküt kötelesek letenni. Ennek a rendelkezésnek jelentőségéről, valamint arról, hogy az eskü az egyes külföldi államok parlamentjeiben mennyire van meghonosodva, az indokolás általános részében már szólottunk. A szakasz egyes rendelkezéseit közelebbről vizsgálva, az alábbiakban kívánjuk megjegyezni.
Az (1) bekezdésnek az az intézkedése, hogy a Ház tagjai az elnök előtt, az elnök pedig valamelyik alelnök előtt teszi le az esküt, úgyszintén az eskü ünnepélyességét biztosító az a rendelkezés, hogy azt nyilt ülésben kell letenni: természetszerű, és alkalmazkodik a Ház gyakorlatához.
A szakasz (2) bekezdése az eskü szövegét állapítja meg. Ebben a tekintetben nem lesz érdektelen, ha a külföldi parlamentekben használt esküszövegek tartalmára egy futó pillantást vetünk.
Angliában a parlament tagjai a királyi családhoz való hűségre esküsznek és arra, hogy „a törvénynek megfelelőleg igaz alattvalói engedelmességgel viseltetnek.” Olaszországban a szenátorok és képviselők állásuk elfoglalása előtt esküt tesznek arra, hogy:”a királyhoz hívek lesznek, az állam alkotmányát és a törvényeit hűségesen megtartják és tisztségük gyakorlásában csak a király és a haza elválaszthatatlan javán fognak munkálkodni.” Belgiumban az eskü tisztán „az alkotmány megtartására”, Hollandiában pedig „az alkotmányhoz való hűségre” szorítkozik. Dániában ugyancsak az alkotmányra, „az alaptörvényre” esküsznek. A régi Bajorországi eskü így szól: „esküszöm, hogy a királyhoz hűséggel s a törvények iránt engedelmességgel viseltetem; hogy az állam alkotmányát megtartom és megóvom; és hogy az országgyűlésben csak az egész ország egyetemes jólétét és javát, tekintet nélkül a különös rendekre és osztályokra, benső meggyőződésemhez képest fogom előmozdítani.” Lengyelország 1921. évi új alkotmánya a képviselőház (Sejm) tagjaitól a következő fogadalom letételét követeli meg: „Ünnepélyesen fogadom, hogy mint a lengyel köztársaság képviselőházának tagja, legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint kizárólag az egyetemes lengyel állam javára, becsületesen fogok munkálkodni.” Jugoszláviában az 1921. évi új alkotmány szerint egyszerűen az „alkotmány megtartására” teszik le az esküt. A Cseh-Szlovák köztársaság 1920. évi alkotmánya szerint: „A nemzetgyűlés tagjai (képviselők és szenátorok) a Ház első ülésében, amelyen először jelennek meg, a következő fogadalmat kötelesek letenni: „Fogadom, hogy a Cseh-Szlovák köztársasághoz hű leszek, a törvényeket megtartom, és képviselői megbízásomat legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint fogom gyakorolni.” Amint látjuk, a felsorolt esküszövegek lényegükben egymással megegyezőek, ami a dolog természetéből következik.
Megegyezik ezekkel a javaslatban megállapított esküszöveg is annyiban, hogy a magyar államhoz és a magyar nemzethez való hűséget, a hivatásbeli feladatok lelkiismeretes teljesítését és azt köti ki, hogy a képviselő minden szavával és minden tettével a magyar haza és a magyar nemzet boldogulására fog törekedni. Mindez voltaképpen egy általános állampolgári kötelességre tett fogadalom, amelyet minden nemzet minden becsületes fiától elvárhat; nem lehet tehát észrevételt tenni az ellen, ha ezt a kötelességet a törvényhozó testület tagjával szemben kiemeljük.
Van azonban az eskü szövegének két olyan része, amelyről külön meg kell emlékeznünk. Az egyik rész ez: „az ország törvényeit meg nem tagadom; a magyar állam törvényeinek megváltoztatására más módon, mint törvényes eszközökkel sohasem törekszem.” Ennek a résznek az indokolásául elég, ha rámutatunk arra, hogy hova juttatta az országot a háború után lezajlott két forradalom. Érthető tehát, ha az átélt keserves tapasztalatok után az állam fennmaradásához fűződő legfontosabb érdekekre féltékenyen őrködünk és a törvényhozó testület tagjaival szemben különösen kikötjük a törvények tiszteletben tartását és a felforgató törekvésektől való tartózkodást.
Az eskü másik része, amelyről szólni kívánunk, az, amely kiköti, hogy a képviselő ebbeli működésére a képviselőházon kívül álló tényezőtől utasítást vagy irányítást el nem fogad és magát ilyen tényező rendelkezésének alá nem veti. Eddigi törvényeinkben ilyen rendelkezésre nem találunk, mert az országgyűlési képviselő megbízatásának természetszerű következménye, hogy eljárásában, minden melléktekintet félretételével, egyedül meggyőződését és lelkiismeretének parancsát tartsa szem előtt. Indokoltnak látszott azonban, hogy ezt a hiányt pótoljuk és ilyen rendelkezés a törvénybe beiktassunk.
Magával az eskü tényével és az eskü egész szövegével kapcsolatban, esetleges félreértések elkerülése végett megjegyezzük, hogy a képviselői külön eskü letétele nem jelenti azt, hogy az országgyűlési képviselők a törvényes hatóságokkal szemben az engedelmesség kötelezettsége alól fel volnának mentve; mert hiszen az államhoz, a nemzethez való hűség magában foglalja az állam alkotmányához való hűséget is, ez pedig az állam egész közjogi berendezkedésével szemben, vagyis törvényes hatóságokkal és az általuk kibocsátott jogszabályokkal szemben való engedelmességet jelenti. Az eskünek a képviselői feladatok idegen befolyástól mentes teljesítésére vonatkozó része pedig nem jelenti azt, mintha ez még a pártfegyelmet is kizárná. Ezt a részt tehát annál kevésbbé szabad ilyen túlzással értelmezni, mert a javaslatnak sincs ilyen célzata, és mert a képviselőnek mindenkor módjában áll a pártkötelékből kilépnie, ha a pártfegyelemhez való alkalmazkodást nem tartja meggyőződésével vagy lelkiismeretével összeegyeztethetőnek.
A szakasz (3) bekezdése az eskü letételével való késedelmeskedéshez vagy annak elmulasztásához, vagy éppen megtagadásához ugyanazt a szankciót fűzi, mint ahhoz, hogy ha valaki a képviselői megbízólevelét a kellő időben nem mutatja be; vagyis az ilyen képviselő elveszti a megbízatását, és öt éven át országgyűlési képviselővé nem választható. Ez a szankció természetes. Hasonló intézkedések vannak a külföldi államok alkotmányában is. Angliában I. Jakab 7. évi 6. törvénycikke szerint a parlament tagja addig nem léphet a törvényhozás házába, ameddig az esküt le nem tette. De nem szenved kétséget, hogy azokban az államokban is, amelyekben az eskü letételének az elmulasztása vagy megtagadása nincs is kifejezetten büntető szankcióval sújtva, a parlamentnek e nélkül is módjában áll az, hogy a kötelező esküvel szembehelyezkedő tagját a mandátumtól megfossza.
A 133. § annak megtorlásáról rendelkezik, ha valaki a képviselői esküjét megszegi. Az ilyen képviselő - külön megbélyegzés mellett - „érdemetlenség” okából elveszti a megbízatását és további öt éven át nem választható. Tekintettel arra, hogy az eskü szövege olyan természetes kötelességeket foglal magában, amelyeknek megtartását a törvényhozó testület tagjától méltán és joggal el lehet várni, sőt meg lehet követelni, az eskü megszegésének ezt a jogkövetkezményét bizonyára senki sem kifogásolhatja.
A N. b. jelentésében a következőket mondja:
A törvényjavaslat indokolása kifejti, hogy az eskü a parlamenti államokban mennyire van elterjedve, ismerteti az eskü meghonosításának nálunk is indokolt voltát és részletesen taglalja a javasolt szöveg jelentőségét. Az eskü meghonosítását az ott előadott okokból mi is időszerűnek és szükségesnek tartjuk. Helyeseljük, hogy az eskü nemcsak általában a nemzethűségnek és a magyar haza boldogulásán való odaadó munkálkodásnak ünnepélyes igéretét tartalmazza, hanem azonkívül kötelezze letevőjét arra is, hogy 1.) a magyar állam törvényeinek megváltoztatására más módon, mint törvényes eszközökkel nem törekszik, és hogy 2.) a képviselői működésre a képviselőházon kívül álló tényezőktől utasítást el nem fogad.
Az eskü szövegén, néhány kifejezés kihagyásával, csak kisebb változtatást tettünk, illetve rövidítettünk. A kihagyott szavak: „az ország törvényeit meg nem tagadom”, - „minden idegen befolyástól menten”, - a képviselőházon kívül álló tényezőtől „irányítást” el nem fogadok - olyanok, amelyek az eskü szövegének többi része mellett vagy feleslegesek, vagy félreértésre adhatnak alkalmat. A megmaradt következő szöveg kellő nyomatékkal és szabatossággal tartalmazza mindazt, amit a képviselői eskü jelentősége a mi viszonyaink között különösen is megkíván:
„Esküszöm, hogy a magyar államhoz és a magyar nemzethez mindenkor hű leszek; mint a törvényhozás tagja a magyar állam törvényeinek megváltoztatására más módon, mint törvényes eszközökkel nem törekszem; képviselői feladataimat meggyőződésem szerint és egyedül lelkiismeretem szavára hallgatva teljesítem; képviselői működésemre a képviselőházon kívül álló tényezőktől utasítást el nem fogadok, sem magamat ilyen tényező rendelkezésének alá nem vetem: minden szavammal és minden tettemmel a magyar haza és a magyar nemzet boldogulására fogok törekedni. Isten engem úgy segéljen!”)
Végül meg kell említünk a törvényjavaslatnak azt a rendelkezését is, amely szerint a nemzetgyűlés országgyűléssé alakul át. Erről a részletes indokolás során fogunk bővebben szólani.
Abból, amit elmondtunk, továbbá az indokoláshoz csatolt statisztikai adatokból kitűnik, hogy ez a törvényjavaslat az állam minden érett polgárának, akinek tartózkodási viszonyaiból a magyar földdel való tartósabb kapcsolat feltételezhető, nemre való különbség nélkül megadja a választójogot. Csak a kevésbbé kiforrott állampolgárok és azok maradnak ki a választók sorából, akik az országban, illetőleg lakóhelyükön a megszabottnál rövidebb idő óta tartózkodnak. A tárgyilagos kritika tehát megállapíthatja, hogy hatalmas tömegnek adjuk meg a választójogot. Nyugodt lélekkel merjük állítani, hogy tovább nem mehetünk. Elmentünk addig a határig, amelyen túl már a demagógia leskelődik, hogy a hiszékeny, tudatlan, kiforratlan elemeket hangzatos jelszavakkal megtévessze és ezeket magához édesgetve, ekként nyert befolyását a szélsőséges, felforgató irányzatok érdekében mindjobban erősítse. Ilyen törekvéseknek mindenáron útját kell állanunk. A reánk háruló óriási felelősség tudata nem engedi, hogy a nemzet jövője és állami létérdekeink szempontjából megmérhetetlen horderejű törvény megalkotásánál ideálisták legyünk. A reálpolitika alapjára kell helyezkednünk. Számolnunk kell azzal, hogy a háború, a belső zavarok, a békeszerződés mélyen belevágtak a nemzet testébe. Súlyos helyzetünk gondos körültekintést, fokozott óvatosságot parancsol. A józan megfontolás tehát arra késztet, hogy - a jogfolytonosság alapjára helyezkedve - ott vegyük fel a jogkiterjesztés fonalát, ahol azt a rendkívüli helyzet megszakította. Még így is rohamos haladást konstatálhatunk, ha ezt a törvényjavaslatot a legutóbbi országgyűlési választójogi törvénnyel összehasonlítjuk. Erős meggyőződésünk, hogy e törvényjavaslat elfogadásával olyan választójogi törvényt alkotunk, amely a demokratikus jogkiterjesztés tekintetében megállja a helyét, viszont azonban a nemzet igazi akaratnyilvánítását kárhozatos, túlzó befolyások veszélyétől megóvja. Hisszük, hogy a megalkotandó törvény végre nyugvópontra juttatja a választójogi kérdést addig az időpontig, amikor egy - remélhetőleg reánk is felvirradó - boldogabb korszakban nyugodtan mehetünk majd tovább a megkezdett úton.
(1) Az első kikötés a 24 éves életkor. Jogrendszerünk szerint a férfiak a 24. életévvel válnak teljeskorúakká, vagyis magánjogi téren önjogúakká és így - a magasabb képzettséget nyert személyek kivételével - ezt lehet általában ama korhatárnak tekinteni, amikor a szavazati jog gyakorlásához szükséges ítélőképesség birtoka általában feltételezhető. Egyébként e részben a törvényjavaslat külföldi példák nyomán halad, mert a többi európai államban érvényes választói törvények rendszerint szintén megkívánják az aktív választói jog gyakorlásához a teljeskorúságot.
Olyan fontos közjogokat, mint a képviselők választásában való aktív részvétel, csak azoknak adhatunk megnyugvással, akiket huzamosabb idő óta fennálló kötelék révén szorosabb érzelmi és érdekkapcsolatok fűznek a magyar államhoz. E tekintetben az nyujt legtöbb biztosítékot, ha valaki hosszabb idő óta magyar állampolgár. Ezért írja elő az (1) bekezdés feltételként a 10 évi magyar állampolgárságot, ami az e téren támasztható kívánalmak jogosultságát tekintve, igazán mérsékelt kikötés.
A választójogosultság további kelléke az, hogy két év óta ugyanabban a községben lakjék az illető, vagy ott legyen lakása. Ez a kikötés azért látszik szükségesnek, mert a választójog gyakorlásához joggal megkívánható megállapodottságnak és állandóságnak, ha nem is feltétlen, de viszonylag legmegnyugtatóbb ismérve a tartósabb időn át való egyhelybenlakás. Különben a javaslat ebben a tekintetben is olyan mérsékelt igényeket támaszt, amelyeket - figyelemmel arra, hogy a választójog egyéb feltételei sem mondhatók szigorúaknak - teljesen jogosultaknak lehet tekinteni.
Az okszerűség azt kívánja, hogy csak olyanoknak adjunk választójogosultságot, akik az ennek gyakorlásához szükséges ítélőképességgel rendelkeznek. Ezt a közérdekű célt csak úgy érhetjük el, ha a választójogosultságot értelmi cenzushoz is kötjük. Ezért az (1) bekezdés az aktív választójogot csak azoknak a férfiaknak adja meg, akik az elemi népiskola negyedik osztályát sikeresen elvégezték.
Az 1918:XVII. törvénycikkben értelmi cenzusként az írni-olvasni tudás szerepel. Ennek igazolása azonban - amint az indokolás általános részében már jeleztük - nehézségekbe ütközik. Viszont a négy elemi osztály elvégzésének kimutatása általában elég könnyű. Célszerűbb tehát, ha az írni-olvasni tudás kelléke helyett ennek a minimális iskolai képzettségnek kimutatását írjuk elő, ami lényegileg az írni-olvasni tudást bizonyítja. Ezt annál kevésbbé lehet túlzott feltételnek minősíteni, mivel az általános iskolakötelezettség mellett voltaképen mindenkinek hat elemi osztályt kellene végezni.
(2) Az egyetemet és főiskolát végzett ifjak komoly tanulmányaik és az iskoláztatás révén járó fegyelmezettségük alapján már teljeskorúságuk előtt is rendelkeznek azzal az ítélőképességgel, amely az aktív választójog helyes gyakorlásához szükséges.
Az 1848:V. tc., az erdélyi 1848:II. tc., az 1874:XXXIII. tc., az 1913:XIV. tc., végül az 1918:XVII. tc. is meghagyták a választójogot azoknak, akik a megelőzőleg hatályban volt törvény alapján már választók voltak. Ilyen személyhez kötött, átmeneti jellegű jogcímet állapít meg a törvényszakasz (3) bekezdése azokra nézve, akik az 1918. évre érvényes választói névjegyzékbe fel vannak véve. Ezekkel szemben csak azt köti ki ez a bekezdés, hogy ugyanabban a községben lakjanak, amelynek névjegyzékébe az 1918. évre felvétettek. Ennek a rendelkezésnek az a célja, hogy régi jogon, tehát a kellékek újabb vizsgálása nélkül, csak azoknak legyen szavazati joguk, akikről kétségtelen, hogy a névjegyzékbe felvételük idején az akkor követelt kellékeknek megfeleltek.
Az indokolás általános részében, valamint az 1. §-ra vonatkozólag elmondottak után a nők aktív választójogára vonatkozó 2. § (1) bekezdése nem szorul indokolásra.
A (2) bekezdés kimondja azt, hogy a 3 vagy több gyermekes családanyáknak, valamint a saját jövedelmükből vagy keresetükből élő és önálló háztartást vezető nőknek - egyéb kellékek igazolása mellett - akkor is van választójoguk, ha csak 4 elemi osztályt végeztek. A nőknek e kategóriáit tehát a törvényjavaslat az értelmi követelmények szempontjából a férfiakkal azonos elbírálás alá vonja. Ezzel a kivételes elbánással a törvényjavaslat egyfelől azoknak a nőknek érdemét kívánja elismerni, akik a nemzet erősödését több gyermek felnevelésével szolgálják, másfelől pedig ki akarja emelni a rendszerinti elbánás alá esők köréből azokat a nőket, akik a férfiakhoz hasonló önállósággal rendelkeznek.
A (4) bekezdés az egyetemet vagy más főiskolát végzett nőkre nézve ugyanúgy rendelkezik, mint az 1. § (2) bekezdése az azonos végzettségű férfiakra vonatkozólag.
Gondoskodunk arról is, hogy a 10 éves magyar állampolgárság kellékének igazolása körül nehézségek ne merüljenek fel. Ezt a célt szolgálja általánosságban a 3. § (1) bekezdése.
Amint az indokolás általános részében mondottuk, a két évi egyhelybenlakás kellékét azért kívánjuk meg, mert ez rendszerint következtetést enged a megállapodottabb életviszonyokra.
Amekkora súlyt vetünk arra, hogy az említett rendelkezés érvényre jusson, ugyanolyan gonddal voltunk arra is, hogy az egyhelybenlakás kellékének hiánya miatt ne zárassanak ki a választójogosultságból olyanok, akik az utóbbi években kénytelenek voltak ugyan lakóhelyüket változtatni, de megelőzőleg már bizonyságát adták annak, hogy megtelepedettség szempontjából ellenük aggály fel nem merülhet. Ebből a célból mondja ki az (1) bekezdés azt, hogy aki az utolsó két évben lakóhelyét csak egy ízben változtatta, de megelőzőleg két évig ugyanegy községben lakott, az a helybenlakás kellékének megfelel.
Az ilyen kivételes elbánás alá eső személyek kategóriáit ez a törvényjavaslat ugyanúgy állapítja meg, mint az 1918:XVII. tc. tette. Csupán csak a 7. és 8. pontokban van új rendelkezés az elszakított területről ideköltözött, továbbá a hadifogságból hazatért állampolgárokra vonatkozólag.
Ha a helybenlakás kellékét a férjre nézve a közérdek sérelme nélkül elengedhetjük, akkor meg kell azt tennünk arra a feleségre is, aki férjével azonos életviszonyok között együtt él, akinek tehát lakóhelye a férjéé után igazodik.
Kétségen kívül helyes, ha az említett kategóriákba tartozókat távol tartjuk a pártpolitikától. A § az 1918:XVII. tc. álláspontját emeli érvényre.
A taxáció lényegileg egyezik az 1918:XVII. tc. idevágó rendelkezéseivel. Érdemleges új rendelkezésekkel csak a § (4) bekezdésében találkozunk. Ezek a rendelkezések biztosítani akarják azt, hogy az egyesek ellen felmerült kizáró okok a választójogosultság elbírálásánál figyelmen kívül ne maradhassanak.
Ez a § az 1918:XVII. törvénycikkből van átvéve.
A 9. § (1) bekezdése a passzív választójog feltételeit állapítja meg és az indokolás általános részében foglaltak után indokolásra nem szorul. A (2) bekezdés az 1918:XVII. törvénycikkből van szó szerint átvéve.
A felsorolás csak néhány pontban tér el az 1918:XVII. törvénycikktől. (2., 6., 7. p.)
A (3) bekezdés arról gondoskodik, hogy a képviselőjelölés és a képviselőválastás során minden olyan tény a választási jegyzőkönyvbe kerüljön, amely miatt a megválasztott személy nem választható országgyűlési képviselővé. Ez a rendelkezés okmányszerűleg biztosítja azt, hogy a képviselőválasztás igazolására hivatott szerv előtt ne maradjanak ismeretlenek, hanem a választás igazolásánál hivatalból kerüljenek elbírálás alá azok a tények, amelyeket a törvény kizáró okokká minősít.
A (4) bekezdés arról gondoskodik, hogy ha a már igazolt képviselőről jut valamely kizáró ok a képviselőház elnökének tudomására, az ellen a képviselőház a törvényjavaslat további részében előírt módon járhasson el, vagyis kirekeszthesse soraiból az ilyen képviselőt.
A 11. § lényegileg egyezik az 1918:XVII. tc. idevágó rendelkezéseivel.
Említést érdemlő új rendelekzés az, hogy nem lehet országgyűlési képviselővé választani azt a bírót, aki az Országos Földbirtokrendező Bíróság kiküldött bírájaként működött, valamint azt az ügyvédet, vagy más meghatalmazottat sem, aki a választókerület területén folyamatban lévő vagy volt földbirtokrendezési ügyben az érdekelt igénylők képviseletével volt megbízva. Ez a rendelkezés a választások tisztaságát szolgálja.
A törvényjavaslat e §-a szerint a választókerületeket és székhelyeiket külön törvény fogja megállapítani. Addig pedig a 3.100/1922. M. E. sz. rendelettel a nemzetgyűlési képviselő választásokra megállapított kerületi beosztás lesz csekély eltéréssel irányadó. Az idézett kormányrendelet tudvalevőleg az 1914:XV. tc. alapján megállapított kerületi beosztáson nyugszik, amelyen csak ott és annyiban változtatott, ahol és amennyiben azt az ország területének megcsonkítása és az ennek következtében beállott aránytalanságok elkerülhetetlenül szükségessé tették.
Az aktív választójogosultság olyan fontos közjog, amelyet annak, akit az megillet, polgári kötelessége is gyakorolni.
A szavazás kötelező voltának a titkos szavazásra vonatkozó korlátozását Puky Endre előadó indítványára 432. ülésében a nemzetgyűlés plénuma vette fel.
A negyedik fejezethez
A 15-26. §-ok majdnem teljes egészükben megegyeznek az 1918:XVII. tc. 33-46. §-aiban foglalt rendelkezésekkel.
Az 1918:XVII. tc. 40. §-a a törvényhatósági bizottság közgyűlésének hatáskörébe utalja annak az elrendelését, hogy a központi választmány az ideiglenes névjegyzék összeállítását és az ellene benyujtott felszólalások és észrevételek tárgyalását szükség esetén több osztályban végezze. Ezzel szemben a 21. § az osztályokban való működés kimondásának jogát magának a központi választmánynak tartja fenn. Ez a változtatás nemcsak azért célszerű, mert a belső munkamegosztás, elrendelésének szükséges voltát a központi választmány maga tudja legmegfelelőbben elbírálni, hanem azért is, mert a tapasztalat szerint a központi választmány megalakítása során a törvénynek ez a rendelkezése gyakran elkerülte a törvényhatósági bizottság közgyűlésének figyelmét.
Eltér a § az 1918:XVII. tc. 44. §-ától abban a részben, hogy egy vagy több összeíró küldöttséget kell a javaslat szerint minden község (szavazókör) részére alakítani. Ennek az eltérésnek az a magyarázata, hogy míg az 1918:XVII. tc. 31. §-a csupán az 1500 választót meghaladó nagyközségre és körjegyzőségre rendeli el, hogy lehetőleg külön szavazókör legyen és hogy az egy szavazókörbe tartozó választók száma a 2000-et meg nem haladhatja, addig a jelen javaslat 13. §-a szerint minden község - tekintet nélkül választóinak számára - külön szavazókört alkot és azokban a községekben, ahol a választók száma az 1000-et jelentékenyen meghaladja, a szükséghez képest több szavazókör alkotható. Ez a körülmény kétségtelenül elősegíti azt, hogy az összeíró küldöttségek, minthogy működésük köre kisebbé válik, lelkiismeretesebben és megbízhatóbban teljesíthessék feladatukat.
Talán feltűnő, hogy mellőztük az 1918:XVII. tc. 44. §-ának utolsó bekezdésében foglalt azt a rendelkezést, amely szerint olyan ipartelepre nézve, amely választói életkorban levő legalább száz férfi munkást rendszeresen foglalkoztat, a központi választmány az összeíró küldöttséget helyszíni eljárásra utasíthatja. Ilyen külön rendelkezés azonban a 29. §-nak e tekintetben mindenre kiterjedő gondoskodása mellett felesleges lett volna, főleg ha figyelembe vesszük azt, hogy e § utolsó bekezdése értelmében az összeíró küldöttségek községekben mindenütt házról-házra járva, helyszíni eljárás keretében végzik el az összeírással kapcsolatos tennivalókat.
A § az 1918:XVII. tc. 46. §-ában foglalt rendelkezést annyiban módosítja, hogy az összeíró küldöttség tagjainak az esküt nem a központi választmány elnöke, illetőleg az illetékes járási főszolgabíró (r. t. városi polgármester) előtt, hanem az összeíró küldöttség elnöke előtt kell letenniök. Ez által az eskütétel végett történt hivatalos utazással kapcsolatos napidíjak és utazási költségek, amelyek a tapasztalat szerint az államkincstárt eddig jelentékenyen megterhelték, lényegesen csökkenni fognak.
Az ötödik fejezethez
A választói névjegyzék elkészítésére, az összeíró küldöttség működésének szabályozására és általában a névjegyzék-kiigazítási eljárásra, végül az eljárás során igénybevett jogorvoslatokra vonatkozó rendelkezések az 1918:XVII. tc. 47-79. §-ainak felelnek meg és majdnem teljes egészükben azonosak a 2.200/1922. M. E. számú választójogi kormányrendeletnek idevonatkozó rendelkezésével.
Az elmult évek tapasztalatai szerint ezek a rendelkezések megfelelnek azoknak a követelményeknek, amelyek az állampolgárok részéről választójoguk gyakorolhatása céljából a névjegyzék elkészítése, illetőleg kiigazítása tekintetében jogosan támaszthatók. Fenntartja a javaslat az egyéni számlálólapok rendszerén alapuló kötelező, valamint a részleges vallomásszolgáltatás intézményét, biztosítja a kétfokú jogorvoslatot, amelynek során végső fokon független közjogi bíróság, a m. kir. közigazgatási bíróság védelme alá helyezi a választójogosultságot.
A kötelező vallomásszolgáltatás kérdésében a javaslat 20. §-a csupán abban tér el az 1918:XVII. tc. 49. §-ától, hogy a kötelező vallomásszolgáltatás idejét - a népszámlálástól függetlenül - az országgyűlés tartamának utolsóelőtti évére teszi. Helyesebb ez az időmegállapítás azért, mert ilyen módon mindig, közvetlenül az új országgyűlési képviselőválasztások alkalmára érvényesül a névjegyzék nagyobb teljessége.
A 31. § számol azzal a körülménnyel, hogy az elemi népiskola negyedik, illetőleg hatodik osztályának sikeres elvégzését tanusító iskolai bizonyítványnak az ország elszakított területrészeiről való beszerzése gyakran nehézségbe ütközik. Ezért a javaslat e tekintetben még az 1918:XVII. tc. 51. §-ában foglalt rendelkezésen is túlmenően könnyít az eljáráson; a vonatkozó iskolai bizonyítvány beszerzésének terhét a központi választmányra hárítja át és általában az említett kellék igazolása kérdésében a méltányosság legszélső határáig megy el.
A 6. címhez
A javaslatnak az ideiglenes névjegyzék elleni jogorvoslatot szabályozó 40., 41. és 44. §-ai annyiban térnek el az 1918:XVII. tc. 63., 65. és 69. §-aitól, hogy a kihagyás miatt felszólalni, ily felszólalásra észrevételt tenni és a névjegyzékből való kihagyást elrendelő központi választmányi határozat ellen a közigazgatási bírósághoz panasszal fordulni csak annak lesz joga, akit a névjegyzékből a központi választmány kihagyott. Ez a változtatás azért volt szükséges, mert az ebben a tekintetben eddig fennállott helyzet szembetűnően visszás volt. Különös volt az, hogy amikor a kihagyott fél, aki a saját körülményeit a legjobban ismeri, a kihagyás tényét magára nézve nem találta sérelmesnek, helyette ezt mások kifogásolták. Ez a helyzet az indokolatlan jogorvoslatok nagy tömegének nyitott utat, mint ahogy a közelmultban számos esetben megtörtént az, hogy kihagyás címén halottak nevében adtak be jogorvoslati kérelmeket. De nincs is annak hatálya, ha valaki más nevében, az ennek választójogára vonatkozó bizonyítékok előterjesztése nélkül nyujt be jogorvoslatot, mint ahogy azok eddig is sikertelenek maradtak.
Másképen áll a dolog a jogosulatlan felvétel kérdésében. Ez ellen minden választónak, aki az illető kerület névjegyzékébe fel van véve, biztosítani kell a felszólalás, észrevételezés és panasz jogát. Mert az közérdek, hogy a névjegyzékbe csak olyan állampolgárok kerüljenek bele, akiket a választójog valóban megillet, ennek ellenőrzési jogát tehát - közérdekből - minden választó részére biztosítani kell.
A 48. §-ban a végleges névjegyzéknek a királyi közjegyzőknél való elhelyezését illetőleg azzal a változtatással találkozunk, hogy míg az 1918:XVII. tc. 73. §-a értelmében a választókerület székhelye szerint illetékes kir. közjegyzők mindegyikénél elhelyezték a választókerület végleges névjegyzékének egy teljes példányát, addig e javaslat szerint - a névjegyzékek előállításával és leírásával felmerülő tetemes költség lehető mérséklése céljából - az egyes kir. közjegyzőknél a szavazókörökre bontott névjegyzéknek csupán megfelelő részét kell elhelyezni. Ez a rendelkezés azonban a szétosztás megfelelő ismertetése következtében nem nehezíti meg azt, hogy a legközelebbi közjegyzőnél mindenki könnyen megtalálhassa a névjegyzéknek azt a részét, amely őt érdekli.
A hatodik fejezethez
A választásokra vonatkozó fejezet (51-92. §) túlnyomó részben azokat a rendelkezéseket tartalmazza, amelyek az 1918:XVII. tc. 80-152. §-aiban foglaltaknak. Így magyarázatra csak azoknál a szakaszoknál van szükség, amelyek az 1918:XVII. tc. vonatkozó rendelkezéseit kiegészítik vagy módosítják. Ezeket a kiegészítő vagy módosító szabályokat jórészt már a nemzetgyűlési választásokon is alkalmazták, amelyek ott megfelelőeknek bizonyultak.
Az 1918:XVII. tc. 83. §-ával szemben, amely a választás vezetését a központi választmány által választott választási küldöttségre bízta, az 53. § erre a célra választási bizottság alakítását rendeli el. E bizottságnak csupán az elnökét választja a központi választmány, tagjait és póttagjait ellenben a választókerület székhelye szerint illetékes kir. ítélőtábla által választási biztosság kijelölt bíró hívja meg. Ezt a változtatást az a körülmény indokolja, hogy a multban gyakran érte vád a központi választmányt azért, hogy a választási küldöttség összeállításánál egyoldalúan jár el, vagy egyes pártszempontoknak kedvez. Bár ezek a vádak legtöbbnyire alaptalanok voltak, mégis szükségesnek tartottuk, hogy ilyen feltevéseknek még a lehetőségét is megszüntessük. Ezért elérhetjük, ha független bíróra ruházzuk a bizottság egybeállításának feladatát.
Ugyanez az indok (l. az 53. § indokolását) magyarázza meg azt, hogy az 54. § értelmében a szavazatszedő küldöttségeket nem a központi választmány, hanem a választási bizottság alakítja meg
A képviselőjelölést szabályozó 62. § az 1918:X II. tc. 97-99. §-aitól az alábbiakban tér el.
A Képviselőjelöltre való ajánlást, amelyet az 1918:XVII. tc. értelmében a választás napját megelőző harmadik napon kellett benyujtani, a javaslat szerint a választás napját megelőző nyolcadik napon kell a választási biztosnak átnyujtani. Így a választási biztosnak kellő ideje marad a jelölési ajánlás elbírálására, másrészt pedig megfelelő idő áll rendelkezésre az esetleges pótlásra. Ezenfelül már azért is szükséges volt az ajánlás benyujtásának napja és a választás napja között hosszabb időtartamot biztosítani, hogy a szavazás előkészítésére, különösen pedig titkos választás esetében a szavazólapok kinyomtatására és ezeknek a szavazatszedő küldöttségek között való szétosztására kellő idő maradjon.
A § az ajánlók számát az 1918:XVII. törvénycikkben megállapított 50 választó helyett akként szabja meg, hogy jelöltet a választóknak legalább 10%-a, 10,000-nél több választót számláló kerületekben pedig legalább 1,000 választó ajánlhat. Az ajánlók számát azért kellett felemelni, mert - különös tekintettel a választójogosultság kiterjesztése következtében előálló népesebb választókerületekre - nem volna megengedhető az, hogy a kerület választóinak egy tizedére sem támaszkodó „önjelöltek”, akiknek megválasztása egyáltalában nem valószínű, jelöltekként szerepeljenek és ezzel a választási eljárást céltalanul megnehezítsék.
(Az ajánlók aláírásával űzhető visszaélés megakadályozását célozza az a rendelkezés, hogy az ajánlásra az ajánlónak sajátkezű aláírása mellé a szavazóigazolványnak az ajánló sajátkezű aláírásával és hivatalos pecséttel ellátott szelvényét is rá kell ragasztani. Ehhez képest feleslegessé válik az 1918:XVII. tc. 97. §-ában foglalt az a rendelkezés, hogy több jelölt ajánlásában senki részt nem vehet, mert az által, hogy a javaslat szerint az aláírás mellé a szavazóigazolvány szelvényét fel kell ragasztani, az ajánló hamisítás nélkül nem is vehet részt több jelölt ajánlásában. E rendelkezést a nemzetgyűlés plénuma elejtette.
A választások tisztaságát kívánja elősegíteni az a rendelkezés, hogy az ajánlásra kizárólag hivatalos ajánlási íveket lehet használni. Ezt a célt szolgálja az is, hogy az ajánlás elbírálása felett az érdemleges döntést a javaslat bírói személyre, a választási biztosra ruházza, akinek idevonatkozó elhatározásába semmiféle más tényező nem folyhatik bele.
A bizalmi egyének és külön megbízottak alkalmazásáról szóló 64. § az 1918:XVII. tc. 104. §-ától abban tér el, hogy nem bizalmi „féri”-akat, hanem bizalmi „egyén”-eket említ, mert nincs ok arra, hogy amikor a javaslat értelmében a választójog a nőket is megilleti, erre a szerepre a nők is kijelölhetők ne legyenek.
A 67. § (6) bekezdése, amelynek az 1918:XVII. tc. 111. §-a felel meg, rendelkezést tartalmaz arra az esetre, amikor titkosan választó kerületben van szükség a bejelentett bizalmi egyén helyettesítésére, amikor tehát a választó politikai pártállásának kutatása nélkül nem hajtható végre az 1918:XVII. tc. 111. §-ának az a rendelkezése, hogy a bejelentett bizalmi egyén távollétében a szavazatszedő küldöttség elnöke a jelölt pártjához tartozó választók közül köteles más bizalmiférfit alkalmazni. Ebben az esetben a javaslat szerint a szavazatszedő küldöttségi elnök az ajánlás átnyujtóit hívja fel új bizalmi egyén alkalmazására.
A § (2) bekezdése azzal a rendelkezéssel egészíti ki az 1918:XVII. tc. 118. §-át, hogy elrendeli a szavazat leadásakor a szavazatszedő küldöttségnél lévő választói névjegyzék jegyzetrovatába annak feljegyzését, hogy az illető választó már leszavazott. Ez a kiegészítő rendelkezés azért célszerű, mert egyrészt megadkadályozza azt, hogy egy választó kétszer szavazhasson, másrészt e réven könnyen meg lehet állapítani azt, hogy szavazási kötelezettségét ki mulasztotta el.
Az 1918:XVII. törvénycikkel szenben lényeges újítás a (6) bekezdésében foglalt az a rendelkezés, mely szerint a szavazatszedő küldöttség elnöke a szavazólapokat és borítékokat jelzéssel látja el. Ez a szavazólapokkal űzhető esetleges visszaéléseket kivánja megakadályozni. Ilyen rendszer mellett kizártnak mondható az, hogy a választó más szavazólapot használjon fel szavazatának leadásánál, mint amelyet a szavazatszedő küldöttség elnökétől erre a célra átvett. Természetes azonban, hogy a szavazatszedő küldöttség elnöke által alkalmazott jelzést a pártok jelenlévő bizalmi egyénei ellenőrizhetik és így biztosítva van az is, hogy az elnöki jelzések körül se történhessenek tévedések.
A § mellőzi az 1918:XVII. tc. 130. §-ának azt a rendelkezését, hogy a titkos szavazásnál a szavazólapok gyüjtésére szolgáló urnákat a belügyminiszter egységesen állítja elő. E rendelkezésnek végrehajtása ugyanis az államkincstárra jelentékeny terhet hárítana, amit pedig az állam jelenlegi helyzetében már azért is kerülni kell, mert legtöbb helyen rendelkezésre állanak az elmult nemzetgyűlési választások során használt szavazó urnák.
A § megállapítja, hogy titkos szavazás esetében azokban a szavazókörökben, amelyekben a névjegyzékbe felvett választók száma 600-nál több, a szavazási eljárást minden esetben két napon át kell folytatni. Titkos szavazás esetében ugyanis sokkal több idő szükséges a szavazat leadásához, mint a nyilvános szavazásnál. Ha tehát a javaslat nem állapítaná meg a most említett rendelkezést, a legtöbb titkosan választó szavazókörben a szavazási eljárás a választás napját követő éjjelt is igénybe venné. A titkos szavazás lassúbb menete indokolja meg azt is, hogy a titkosan választó szavazókörben a zárórát csak este 8 óra után szabad kitűzni.
A 85. § (6) bekezdése szerint a szavazatok érvényessége tekintetében a választási biztos dönt, míg az 1918:XVII. tc. 138. §-a ezt a választási elnök hatáskörébe utalja. Ez az eltérés bővebb magyarázatra nem szorul; mert kétségtelen, hogy egyszer a választási eljárás keretében a független bírónak adtunk szerepet, a nagyobb megnyugvás kedvéért reá kell bíznunk a döntést minden olyan kérdésben, ahol az eljárás pártatlanságának biztosításáról szó lehet.
Abban a kérdésben, hogy pótválasztásnál szavazategyenlőség esetében - harmadik választás elkerülése végett - milyen alapon döntessék el a választás eredménye: a 91. § (8) bekezdése visszaállítja az 1913:XIV. tc. 142. §-ának azt a rendelkezését, hogy ilyen esetben sorshúzás dönt. Igazságosabbnak és éppen ezért a közönségre megnyugtatóbbnak tartom ezt az 1918. évi XVII. tc. 151. §-ában foglalt annál a rendelkezésnél, amely szerint ilyenkor a korban idősebb jelölt lesz a megválasztott képviselő.
A hetedik fejezethez
A törvényjavaslat hetedik fejezete az arányos képviseleti rendszer alapján való választás szabályait állapítja meg.
Az arányos választási rendszerek tudvalevőleg két alaprendszerre oszlanak és abban különböznek egymástól, hogy az egyik alaprendszernél a választó csak a jelöltre szavaz, illetőleg szavazata csupán a jelöltnek számít, míg a másik alaprendszernél a szavazás a pártlajstromra és egyúttal a jelöltre történik, azaz a szavazat a lajstrom és az illető jelölt javára is számít. Ez az utóbbi, vagyis a lajstromos szavazásra épített alaprendszer, illetőleg ennek különböző változatai vannak az egyes államokban túlnyomó részben elterjedve, mert a gyakorlatban főkép ezek a rendszerek váltak be. Ezt az alaprendszert fogadja el a javaslat is, még pedig az úgynevezett szigorúan kötött lajstrom alakjában; a mandátumoknak különböző pártlajstromok között való szétosztására nézve pedig a javaslat a legnagyobb maradványok rendszere néven ismeretes úgynevezett angol rendszert (Hare-Stuart Mill) köveeti. Ez a rendszer az egyéb változatok bonyodalmas számításaitól mentes, világos, egyszerű. Kiállotta már a próbát nálunk is az 1922. évi nemzetgyűlési választások alkalmával, amikor az arányos rendszer szerint választókerületekben a választás ugyanennek a rendszernek az alapján történt. A törvényjavaslatban azonban ezeket a szabályokat egyes részletkérdések tekintetében még egyszerűbben és szabatosabban igyekeztünk megállapítani.
A 93. § (1) bekezdése a lajstrom forgalmát állapítja meg annak a kimondásával, hogy az ugyanabban az ajánlásban megnevezett jelöltek egy lajstromot alkotnak. Ez a rendelkezés kiegészítve azzal a későbbi rendelkezéssel, hogy a szavazás lajstromokra történik [96. § (1) bek.], alapja az alkalmazott rendszernek.
A (2) bekezdés az ajánlók számát legfeljebb ötezerben állapítja meg. A 62. § szerint a többi választókerületekben az ajánláshoz legfeljebb ezer választó aláírása szükséges. Hogy az arányosan választó kerületekben ezt a számot ötezerre emeltük fel, annak az a magyarázata, hogy ezek a kerületek sokkal nagyobbak, mint a többiek. Ezekben tehát feltétlenül szükséges az ajánlók számának a felemelése, mert különben a választók számos apró pártcsoportokra oszlanának, ez pedig következményeiben a rendszer elfajulását jelentené.
A (3) bekezdésnek az ajánlási ív kiadására vonatkozó rendelkezései annyiban térnek el a 62. § (6) bekezdésének a többi kerületekre vonatkozó hasonló rendelkezéseitől, hogy az arányosan választó kerületekben nem a hatóság, hanem maguk az ajánlók vezetik be a jelöltekre vonatkozó adatokat az ajánlási ívekbe. Ennek az oka az, hogy a jelöltek sorrendjét maguknak az ajánlóknak kell megállapítaniok. A sorrendnek az ajánlók által való megállapítása a lajstromos szavazás rendszerének a természetéhez tartozik.
A (4) bekezdés szerint abban az esetben, ha az ajánlás kevesebb jelölt nevét tartalmazza, mint ahány országgyűlési képviselőt és pótképviselőt az illető választókerületben választani kell, az ajánlás érvénytelen. Ezt azért szükséges kimondani, mert számítani kell arra az esetre, hogy a választókerületben csak egy érvényes ajánlás történik. Ha tehát ilyenkor az ajánlás a szükségesnél kevesebb jelölt nevét tartalmazná, a miatt a képviselőház mindjárt a választások után, már működésének megkezdésekor is csonka volna.
Ha az ajánlásban a megkívántnál több jelölt van megnevezve, ez bonyodalmat ezért nem okoz, mert ilyenkor az utolsó helyeken nevezett fölös jelöltek amúgy sem jönnek számításba.
Az (5) bekezdés szerint, aki az arányos képviseleti rendszer szerint választó kerületek valamelyikében valamely párt jelölését elfogadja, az más párt jelölését nem fogadhatja el. Ennek annyira természetes az erkölcsi indokoltsága, hogy nem is magát a rendelkezést, hanem azt kell megokolnunk, hogy egyáltalában miért kellett azt a javaslatba felvenni? Ennek egyszerűen az az oka, hogy a lajstromos választásnál a jelölés szempontjából kihasználható ilyen esetleges visszaélésnek - ami a többségi elv alapján való választásnál fel sem merülhet - kifejezetten elejét vegyük.
Annak a további rendelkezésnek, hogy az arányos rendszer szerint választókerületek valamelyikében fellépő jelölt más választókerületben nem jelölhető: különleges indoka van. A lajstromos szavazás rendszeréből következik ugyanis, hogy minden valamennyire számottevő pártból legalább is a lajstromok élén álló jelöltek, az úgynevezett lajstromvezérek, feltétlenül mandátumhoz jutnak. E mellett figyelembe kell vennünk azt, hogy az arányosan választó kerületekben megüresedő helyeket nem új választással töltik be, hanem azokra automatikusan a pótképviselők lépnek. Ebből nyilvánvaló, hogy - amennyiben a most említett rendelkezés hiányoznék - a lajstromvezérek indokolatlan előnyt juttathatnának a saját pártjuknak az által, hogy egy más, nem arányosan választó kerületben is mandátumot szerezve, a lajstromos szavazás útján nyert mandátumokról lemondanának s ezáltal pártjuknak egy kis nyomatékú tagját is minden fáradság nélkül mandátumhoz juttatnák.
A (6) bekezdés szankciót fűz az előző bekezdésben foglalt rendelkezés megszegéséhez. Az a jogkövetkezmény, hogy aki a törvény ellenére több jelölést fogadott el, annak összes jelölése érénytelen: természetszerű, amelynek bővebb indokolására szükség nincs. Azonban ennek a jogkövetkezménynek a megállapítása, kapcsolatban a (4) bekezdésnek azzal a rendelkezésével, hogy az ajánlás érvénytelenségét vonja maga után az, ha az ajánlás a megszabott számnál kevesebb jelölt nevét tartalmazza, lelkiismeretlen visszaéléseknek nyitna tág teret. Ezért gondoskodni kell egyúttal arról is, hogy ilyen visszaélések esetében az arányosan választó kerületekben jóhiszeműen ajánló csoportok egész lajstromának az érvénytelenítését meggátoljuk. Ezt biztosítja a (6) bekezdés második mondatában foglalt rendelkezés. L. az (59 bek. Nb. jegyzetét.)
Az (5) bekezdés akként rendelkezik, hogy az ajánlók az ajánlásban egy megbízottat és egy helyettes megbízottat nevezhetnek meg, akik az aláírókat, valamint a jelölteket a választási bizottsággal szemen képviselik. Ezzel a legmesszebbmenő méltányosságot kívántuk az egyes pártok részére biztosítani, hogy módjukban legyen a választási bizottságnak a lajstromok megállapítása körüli munkálatát figyelemmel kísérni és arra vonatkozólag az észrevételeiket megtenni.
A (6) bekezdés az ajánlások feletti döntésről intézkedik, amely döntés az arányosan választó kerületekben - a rendszer lényegéből kifolyólag - a lajstromok megállapítására is kiterjed. Ebben a tekintetben az a lényeges különbség van az arányosan választó és a többi kerületek között, hogy míg a többi kerületekben az ajánlás felett a választási biztos dönt, addig az arányosan választó kerületekben az ajánlásokat a választási bizottság vizsgálja meg és az határoz ezek elfogadása vagy megtagadása felett. Ez a rendelkezés, valamint az, hogy a választási bizottság ülésére a pártok megbizottait is meg kell hívni, azért szükséges, mert az arányos választásnál már maga a lajstrom mikénti megállapítása befolyásolhatja a választás eredményét, tehát az eljárásnak már ennél a mozzanatánál biztosítani kell a nagyobb nyilvánosságot.
A (7) bekezdés a méltányosság követelményének tesz eleget azzal, hogy az ajánlásban előforduló esetleges hiányok pótlására időt enged - hasonlóan ahhoz a rendelkezéshez, amely a 62. §-ban van felvéve a többi választókerületekben történő eljárásokra vonatkozólag.
Ha csak egy lajstromon történt ajánlás, a választási eljárás az arányosan választó kerületekben is csak tiszta alakszerűséggé válik éppen úgy, mint a többi választókerületekben akkor, ha csak egy érvényes ajánlás történt. Ez az alakszerűség nem más, mint választás eredményének kihirdetése.
Ez a szakasz a lajstromos szavazáshoz szükséges szavazólapok előállításáról intézkedik. Az idevonatkozó rendelkezések a lajstromos szavazás természetéből következnek.
A lajstromok előzetes közzétételének elrendelése a választók érdekét szolgálja, hogy a szavazólapokról már előre tájékozva legyenek.
Az a rendelkezés, hogy a szavazólapra minden megállapított lajstromot fel kell venni, tulajdonképen magától értendő dolog, de mégis olyan lényegbe vágó, hogy ezt kifejezetten is szükségesnek tartottuk kimondani.
Némelyeket megtéveszthet az, hogy a szavazólapon a lajstromok milyen sorrendben vannak kinyomva egymás után és ebből kifolyólag az első helyen kinyomott lajstromok a választók felfogása szempontjából esetleg indokolatlan előnyhöz juthatnak, ezért mondja ki a javaslat azt, hogy a lajstromoknak a szavazólapra kerülő sorrendjét sorshúzás állapítja meg.
A szavazásra vonatkozólag az arányosan választó kerületekben - a rendszer eltérő volta miatt - bizonyos tekintetben külön rendelkezéseket kellett felvenni.
A szakasz (1) bekezdéséenk az a rendelkezése, hogy a szavazók által a lajstrómon tett változtatást figyelmen kívül kell hagyni, azt jelenti, hogy a lajstromok mikénti megállapítása az egyes ajánló csoportoknak (pártvezetőségeknek) a kizárólagos joguk. A pártvezetőségek akaratával szemben az egyes választók nem kifogásolhatják sem azt, hogy a pártvezetőség kiket vett fel a lajstromra, sem pedig azt, hogy a pártvezetőség az egyes jelöltek sorrendjét miként állapította meg. Ez kétségtelenül nagyon hátrányos oldala a javaslatban alkalmazott rendszernek. Ez az úgynevezett kötött lajsromos rendszer, még pedig ennek is a szigorúbb alakja. Ezzel szemben azonban azoknak a rendszereknek, amelyek a lajstromokon a törlést megengedik, vagy éppen a szabad lajstromos rendszernek (panachage), amely szerint különböző lajstromokban előforduló jelöltekre lehet szavazni - bár ezek a rendszerek a választók egyéni jogai szempontjából igazságosabbak - nézetünk szerint még több hátrányuk van, mint a szigorúan kötött lajstromos rendszernek. Ezek a hátrányok nemcsak a választási eredmény megállapításának sokkal bonyolultabb voltában mutatkoznak, hanem főleg abban, hogy ezek a rendszerek amilyen mértékben előtérbe helyezik a választók egyéni jogait, egyúttal éppen olyan mértékben utat nyitnak a legkülönbözőbb politikai cselszövéseknek, még pedig úgy az egyes pártokon belül ez egyes párttöredékek részére saját pártvezetőségükkel szemben, mint az ellenpártok részére.
A szakasz (2) bekezdése a szavazás eredményére vonatkozó általános elvet mondja ki. Az itt kimondott elv, vagyis az, hogy az egyes pártokat a reájuk esett szavazatok arányában, az egyes jelölteket pedig pártonkint a lajstromokban feltüntetett sorrend szerint illeti meg a képviselői megbízás, szigorúan következik az alkalmazott rendszer lényegéből. Az pedig általában az arányos választási rendszerek természetéhez tartozik, hogy a választási eljárás során egyúttal pótképviselőket is kell választani, mert különben az időközben megüresedő egy-egy helyet már nem lehetne arányos választási rendszer szerint betölteni.
Az arányos választási rendszereknek egyik részletkérdése az, hogy a lajstromkapcsolás (lajstromok egyesítése) meg van-e engedve vagy sem. A lajstromkapcsolás lényege tudvalevőleg abban áll, hogy két vagy több párt, amely a választásban külön lajstromokkal vesz részt, a választás előtt megegyezésre lép és a hatóságnak bejelenti, hogy lajstromait egyesíteni kívánja; ebben az esetben az egyesített lajstromok a mandátumok szétosztásánál együtt egy lajstromnak tekintetnek és az erre eső mandátumok a kapcsolt lajstromok között szavazataik arányában külön osztatnak fel. Ezt a módszert azonban a magam részéről méltánytalan mesterkedésnek tartom, mert a lajstromkapcsolás igazságtalanul befolyásolhatja a többi pártok mandátumainak a számát. Ezért vettem fel a szakasz (3) bekezdéseül azt a határozott rendelkezést, hogy lajstromkapcsolásnak helye nincs.
Az arányosan választó kerületekben a választás eredményének a megállapítása sokkal több időt és munkát kíván, mint a többi kerületekben, nemcsak azért, mert az arányosan választó kerületek nagyobbak a többieknél, hanem azért is, mert ezekben az arányos választási rendszer természetéből kifolyólag az eredmény megállapítása nagyobb munkával járó számításokhoz van kötve. Ezért gondoskodik a javaslat arról, hogy ezekben a kerületekben több választási biztos működjék, hogy a választási biztosok számának emelése arányában a választási bizottságok tagjainak és jegyzőknek a számát is szaporítani kell és hogy az ajánlók is megfelelő számú további megbízottakat jelölhessenek.
Az arányos választási rendszerek tengelye a választási eredmény megállapításának a módja. A rendszer ezzel áll vagy bukik. Ettől függ a rendszer gyakorlatiasságának és lehető igazságosságának a mérve. E mellett az egyes rendszereknek minden más kérdése, bármennyire lényegesek is lehetnek azok, mégis kisebb jelentőségű.
Az indokolás általános részében már rámutattunk arra, hogy sem a többségi elv alapján álló, sem pedig a kisebbségi képviseleti választási rendszerek között teljesen igazságos rendszer nincs, ilyet elérni nem lehet. A törekvés tehát csak oda irányulhat, hogy - az igazságosság és a gyakorlatiasság követelményeinek szem előtt tartásával - a lehető legjobban megfelelő választási szabályokat alkalmazzuk. Ez a szempont vezérelt bennünket, amikor az arányos választási rendszer szabályainak kidolgozásánál a választási eredmény megállapítása tekintetében a 98. § rendelkezéseit a javaslatba felvettük. Ebben a szakaszban az eredmény megállapítása a „legnagyobb maradékok” módszerére van alapítva. Ennek a lényege abban áll, hogy az egyes lajstromok mindenekelőtt annyi mandátumot kapnak, ahányszor a leadott szavazatok számának a megválasztandó képviselők számával történő elosztása után előálló hányados (arányossági szám) az egyes lajstromokra esett szavazatok számában foglaltatik. Az esetek túlnyomó részében az így kiosztott mandátumok száma kisebb a megválasztandó képviselők számánál és ekkor következik a még betöltésre váró mandátumok kiosztása. Ennél a másodlagos számításnál az egyes lajstromok osztási maradékának a nagysága az irányadó.
Ez a szakasz a választási eredmény megállapításáról készítendő jegyzőkönyvről rendelkezik. A többi kerületekre vonatkozólag a 88. §-ban meegállapított hasonló rendelkezésektől való eltéréseket ismét az arányos választási rendszer másféle természete teszi megokolttá.
Ez a szakasz az érvénytelenségi okokat állapítja meg.
A Kúria előtt felhozható érvénytelenségi okokat tudvalevőleg az 1899:XV. tc. 3. §-a, valamint az 1915:XVII. tc. 2-5. §-ai - a képviselőház (nemzetgyűlés) előtt felhozható érvénytelenségi okokat pedig az 1924. évi házszabályok 70. §-a állapította meg. Minthogy a törvényjavaslat az országgyűlési képviselőválasztások felett a bíráskodást kizárólag a m. kir. közigazgatási bíróság hatáskörébe utalja (104. §), többé nincs szükség az érvénytelenségi okok két csoportba osztására és ezzel egyúttal feleslegessé válik az érvénytelenségi okok részletező felsorolása is. Ha a választás érvénytelenségének megállapítását csakis a közigazgatási bíróságnál lehet kérni és ennek következtében minden érvénytelenségi ok ezen eljárás szerint érvényesíthető: az érvénytelenségi okok tényálladékát olyan módon kell megállapítani, hogy minden képzelhető eset e tényálladékok valamelyike alá legyen vonható. Ezért a törvényjavaslat nem követi az 1899:XV. és 1915:XVII. törvénycikket az érvénytelenségi okok részletező felsorolásában, hanem ezeket az okokat - a házszabályok 70. §-ának mintájára - néhány főtényálladékba foglalja össze.
A 100. § a választás érvénytelenségének öt fő esetét különbözteti meg. Az öt eset közül az első kettő a választás feltétlen érvénytelenségét vonja maga után - tekintet nélkül arra, hogy az illető érvénytelenségi ok a választás eredményére döntő befolyással volt-e vagy sem. Ilyen érvénytelenségi ok: 1. ha a képviselő a választás időpontjában akár egyáltalában, akár az illető kerületben a törvény értelmében nem volt megválasztható, 2. ha a képviselő a választással kapcsolatban a választójog szabad gyakorlását akadályozó vagy jogtalanul befolyásoló valamely olyan cselekényt követett el, amelyet az 1878:V. tc. 171. és 172. §-a, vagy a jelen törvényjavaslat bűncselekménnyé nyilvánít, vagy ha ilyen cselekményt más személy a képviselő tudtával és előzetes beleegyezésével követtetett el.
A választhatóságot kizáró okokat a jelen törvényjavaslat második fejezete sorolja fel. Ha a választhatóságot kizáró ok a választás időpontja után állott elő, akkor nem panasszal való megtámadásnak van helye, hanem összeférhetetlenség áll elő, ugyanez az eljárás alkalmazható akkor, ha a választhatóságot kizáró ok a választás időpontjában is meg volt ugyan, de azt az előírt időn belül sem panasszal (100. § 1. pontja), sem a Ház részéről kifogással nem érvényesítették.
A választójog szabad gyakorlását akadályozó vagy jogtalanul befolyásoló cselekménynek a választással kapcsolatban való elkövetése szintén feltétlen érvénytelenségi ok, de csak akkor, ha a cselekmény bűncselekménnyé van nyilvánítva és azt vagy maga a képviselő, vagy más ugyan, de a képviselő tudtával és előzetes beleegyezésével követte el. Ha ilyen cselekményt a képviselő tudta és előzetes beleegyezése nélkül követtek el, ez a szabálytalanság csak akkor érvénytelenségi ok, ha a felmerült és bizonyított tényekből alaposan lehet következtetni, hogy az a választás eredményére döntő befolyással volt (100. § 3. pont). Megjegyezzük, hogy a választással kapcsolatban elkövetett izgatást (1878:V. tc. 171. és 172. §-a) a 153. § súlyosabb büntetés alá helyezi.
A 100. § 3., 4., 5. és 6. pontjai a viszonylagos érvénytelenségi okokat sorolják fel; az ezekben említett visszaélések tehát csakis akkor szerepelhetnek érvénytelenségi okokként, ha a visszaélés mértékéből alaposan lehet következtetni, hogy az a választás eredményére döntő befolyással volt. Ezek az érvénytelenségi okok a házszabályok 70. §-a b), c) és d) pontjaiban vannak megemlítve és eddig csak a Ház előtt voltak érvényesíthető. Ezeknek az érvénytelenségi okoknak bírói hatáskörbe utalása a bíróság hatáskörét lényegesen és olyan területre terjeszti ki, amelyen sokszor már nem kizárólag a szigorú bizonyításnak, hanem amellett a szabad mérlegelésnek, a bizonyítékokból való következtetésnek is igen tág tere van. Ha azt kell eldönteni, hogy valamely visszaélés vagy szabálytalanság döntő befolyással volt e a választás eredményére, ebben a döntésben kétségtelenül nagy jelentősége van a következtetésnek, minthogy a szabálytalanság befolyása az eredményre igen gyakran nem bizonyítható, hanem csak feltételezésekre alapítható. Hogy azonban ez nem lehet a bírói eljárásnak akadálya, azt a nyolcadik fejezethez tartozó általános indokolásban (144. lap) említettük.
A 100. § 3. pontja esetében az érvénytelenségi ok bűncselekménynek az elkövetése, amely bűncslekménynek azonban nem szabad a 2. pont alá esnie.
A 4. pont esetében már nincs szükség bűncselekményre, hanem elégséges annak a megállapítása, hogy a választókerületben elkövetett erőszak és fenyegetés a választók körében nagymértékű megfélemlítést idézett elő, vagy az ugyanott elkövetett izgatás nagyfokú nyugtalanságot okozott; a megfélemlítésnek vagy nyugtalanságnak nem kell az egész választókerületre kiterjednie, elégséges, ha egy szavazókörre szorítkozik az (103. § második bekezdése), feltéve, hogy a választók egy részét választói joga szabad gyakorlásában gátolta, vagy jogellenesen befolyásolta.
Az 5. pont a választási eljárás szabálytalanságait minősíti érvénytelenségi okká, de csak abban az esetben, ha a szabálytalanságot a törvényjavaslat kifejezetten érvénytelenségi okokká nyilvánítja, vagy egyébként ha a szabálytalanság mértékéből alaposan lehet következtetni, hogy az a választás eredményére döntő befolyással volt.
Ez a szakasz a pótválasztással eldöntött és a 92. § alapján elrendelt új választás esetére tisztázza az érvénytelenségi okok értelmezését. A szakaszban foglalt szabályok különben teljesen megfelelnek az 1915:XVII. tc. 6. és 7. §-ában foglalt szabályoknak és így bővebb megvilágosítást nem igényelnek.
Ez a szakasz azt a magától értetődő szabályt fejezi ki, hogy az arányos képviseleti rendszer szerint lajstromos szavazással történt választás esetében nemcsak az egész választásnak, hanem meghatározott képviselő és pótképviselő választásának érvénytelenné nyilvánítását is lehet kérni, ha az illető képviselőre vagy pótképviselőre feltétlen érvénytelenségi ok (100. § 1. és 2. pontja) merült fel. Egyébként lajstromos szavazással történt választás esetében csak az egész választást lehet megtámadni és ebben a tekintetben alapul a 100. § bármely pontjában meghatározott érvénytelenségi ok felhozható.
Ez a szakasz az 1915:XVII. tc. 12. §-ával lényegében egyezően megállapítja, hogy mikor lehet a választás érvénytelennek nyilvánítása helyett a választás törvényes eredményének megállapítását kérni.
Minthogy az itt szabályozott eset tulajdonképpen a választási eljárás szabálytalanságának tekintendő, a 103. § a 100. § 5. pontjának olyan minősített tényálladéka, amely esetben nemcsak következtetni lehet a szabálytalanság mértékéből arra, hogy a szabálytalanság a választás eredményére döntő befolyással volt, hanem egyúttal meg is állapítható, hogy mi a választás törvényes eredménye. Ebben az esetben tehát nem elég a szabálytalanságnak bizonyítása, hanem azt is bizonyítani kell, hogy a választás eredményének törvényszerű megállapításában más jelöltet kellett volna megválasztott képviselővé kijelenteni.
Minthogy a 127. § lehetővé teszi, hogy a bíróság a választási eredmény megállapításában részben figyelmen kívül hagyja annak a szavazókörnek a szavazatait, amelyben a 100. § 4. pontjában említett megfélemlítés vagy izgatás előfordul, a választás törvényes eredményének megállapítását az esetben is kérni lehet, ha az említett megfélemlítés vagy izgatás csak egy szavazókörre szorítkozik.
Ez a szakasz mondja ki, hogy az országgyűlési képviselőválasztások felett a bíráskodást kizárólag a m. kir. közigazgatási bíróság gyakorolja. Ennek a rendelkezésnek természetszerű következménye, hogy a tanács összealkotására és a bíróság előtti eljárásra általában azok a szabályok irányadók, amelyeket a közigazgatási bíróságra vonatkozólag az 1896:XXVI. tc. megállapít. Ezért a javaslat a tanács összealkotására és a bíróság előtt való eljárásra csak akkor állapít meg külön szabályt, ha ezt a választási bíráskodás különleges jellege és az 1896:XXVI. tc. szabályainak elégtelensége szükségessé teszi.
Ami különösen a tanács összealkotását illeti, ebben a tekintetben teljesen elegendőnek mutatkoznak az 1896:XXVI. tc. 12. §-ában felvett szabályok és azokat csakis az 1899:XV. tc. 15. §-a utolsó bekezdésében és 119. §-ában foglalt rendelkezéssel kellett kiegészíteni.
Az 1896:XXVI. tc. 13. §-a helyébe - az 1912:LIV. tc. 9. §-a alapján - az 1911:I.-t.-c. 59-69. §-ai léptek. Ezek a szabályok a bírósági személyek kizárását kimerítően megállapítván, kiegészítésükre csak az 1899:XV. tc. 17. §-ában meghatározott keretekben van szükség.
Amennyiben a választási bíráskodásnak a jelen törvényben megállapított szabályai a közigazgatási bíróság ügyrendjének módosítását teszik szükségessé, erre az 1896:XXVI. tc. 155. §-a módot ad.
Ezek a szakaszok a választás megtámadását szabályozzák. A szabályozás alapjául az 1899:XV. tc. 20-27. §-aiban, a házszabályok 50-52. és 56. §-aiban, végre a 4.716/1922. M. E. számú rendeletben (Rendeletek Tára 94. lap) foglalt rendelkezések szolgáltak.
A megtámadás formája - az 1896:XXVI. tc. rendszerének megfelelően - a panasz. A panaszirat kellékeit a javaslat olyan módon állapítja meg, hogy azok egyrészt a választás megtámadását túlságosan meg ne nehezítsék, másrészt azonban a könnyelmű panaszemelést kizárják és a panaszeljárás tartalmát lehetőleg megrövidítsék.
Az 1899:XV: tc. 24. §-a szerint a kérvény a választásban hivatalosan közreműködő személyek ellen is volt intézhető. Ezt a szabályt a javaslat nem vette át, mert - az 1896:XXVI. tc. 133. §-ában kifejezett elvnek megfelelően - a hatóságokat és a hatósági személyeket felesleges módon nem kívánta az eljárásba bevonni. A bíróságnak azért az idézett törvény 107. §-a alapján módjában lesz az ilyen személyeket - ha szükségesnek tartja - az eljárásba bevonni és ellenük külön bevonás nélkül is a javaslat 128. §-a alapján eljárni.
Ez a szakasz a panasz visszautasítására és hiánypótlás végett való visszaadására vonatkozik. Alapul az 1896:XXVI. tc. 104. és 105. §-ait fogadja el és kiegészítésükre csakis az 1899:XV. tc. 31. és 32. §-ában, valamint a házszabályok 53-55. §-aiban foglalt különleges rendelkezéseket veszi át.
Ez a szakasz a kézbesítések módját szabályozza, minthogy az 1896:XXVI. tc. 138. §-a ebben a tekintetben nem kielégítő.
Ez a szakasz az 1896:XXVI. tc. 118-121. §-ait egészíti ki.
E §-ból a meeghatalmazás kellékeiről szóló 2. bekezdést a nemzetgyűlés plénuma a 107. §-ba tette át (107. § 3. bek.).
Ezek a szakaszok a Kúria előtt való eljárásból átvett és bővebb indokolást nem igénylő rendelkezések.
Az ötödik címhez
A közigazgatási bíróság előtt a bizonyítási eljárás szabályait az 1896:XXVI. tc. 111-117. §-ai állapítják meg. Ezek kiegészítésére szolgálnak a javaslat 119-122. §-ai.
A javaslat minden módon elő kívánja mozdítani, hogy az eljárás ne legyen túlságosan elhúzható. Ezért kötelezően előírja, hogy úgy a kérelmeket, mint a kérelmek alapjául szolgáló tényállításokat és e tényállítások igazolására szolgáló bizonyítékokat már a panasz-, illetőleg védiratban elő kell terjeszteni; ugyanebből a célból lehetővé teszi, hogy ezeknek az iratoknak tartalmáról a felek még az első tárgyalás előtt értesüljenek. Minthogy azonban a védiratra a panaszlók már csak az első tárgyaláson tehetik meg észrevételeiket, a 119. § megengedi, hogy a felek a panaszban és a védiratban bejelentett bizonyítékaikat még az első tárgyaláson kiegészíthessék. A tárgyalás utóbbi folyamán azonban sem új tényállítást, sem új bizonyítékokat nem hozhatnak fel többé.
Minthogy a javaslat nem találja megfelelőnek, hogy a közigazgatási bíróság választási ügyekben a bizonyítást az 1896:XXVI. tc. 113. §-a szerint közigazgatási hatóság által foganatosíttassa, ebben a tekintetben úgy rendelkezik, hogy a bizonyítás foganatosítása céljából rendszerint azt a törvényszéket kell megkeresni, amelynek területére a választás helye esik; ennek a törvényszéknek az elnöke fog azután a közigazgatási bíróság által elrendelt bizonyítás lefolytatására bírót kiküldeni.
Az 1896:XXVI. tc. 114. §-át az 1912:LV. tc. 7. §-a tudvalevőleg olyan értelemben módosította, hogy az 1893:XVIII. tc. rendelkezései helyett az 1911:I: tc. megfelelő szabályait rendeli alkalmazni. Ezeket a szabályokat egészíti ki - az 1899:XV. tc. 94. és 97. §-ainak mintájára - a javaslat 120. §-a.
A 6. címhez
Ezek a szakaszok a közigazgatási bíróság ítéletét szabályozzák. A választás törvényes eredményének megállapítására nézve a javaslat átveszi az 1915:XVII. tc. 8-12. §-aiban foglalt szabályokat és ezeket a szabályokat csakis annyiban egészíti ki, amennyiben azt a lajstromos szavazás rendszere szükségessé teszi.
A 128. §-ban foglalt rendelkezések az 1899:XV. tc. 122. és 126. §-ainak felelnek meg.
A 9. fejezethez
Minthogy a 185. § úgy az 1876:XXXIX., mint az 1899:XV. tc. rendelkezéseit teljesen hatályon kívül helyezi, e törvénycikkekből át kellett venni a jelen törvényjavaslatba azokat a szabályokat, amelyek a megbízólevelek bemutatására és igazolására vonatkoznak.
A 129-131. §-ok az 1876:XXXIX. tc. 1., 4., 6. és 7., továbbá az 1899:XV. tc. 176. §-ainak rendelkezéseit veszik át lényegtelen módosításokkal.
Ezek a szakaszok az igazolási eljárás során a megbízólevél ellen felmerült kifogások elintézését szabályozzák. Minthogy a javaslat nem akarja fenntartani a hirfurkációnak azt a rendszerét, amely szerint a választások érvénye felett részben a bíróság, részben maga a Ház dönt, akként rendelkezik, hogy a kifogásolt megbízólevélre vonatkozó iratokat is a közig. bírósághoz kell áttenni a választás érvényessége kérdésében való döntés végett. Ha a közigazgatási bíróságra bízzuk a választások érvényessége kérdésében való döntést az estre, mikor a választást a választók támadják meg panasszal, a következetesség azt kívánja, hogy a Ház igazoló bizottsága részéről felmerült kifogások jogosultsága kérdésében is a közigazgatási bíróság határozzon. Ellenkező esetben a párhuzamos bíráskodást és hatásköri összeütközéseket nem lehetne elkerülni és a képviselő nem minden esetben lenne biztosítva abban a tekintetben, hogy megbízólevele felett minden pártszemponttól menten független bíróság ítélkezzék.
Olyan esetben, amikor a bíróság a képviselőház részéről emelt kifogás tárgyában tárgyalást tart, a kifogás képviseletére a javaslat szerint a tárgyalásra a koronaügyészt fogja megidézni.
Ezek a szakaszok az 1899:XV. tc. 137-140. §-ait veszik át és ezek szövegén csakis annyiban tesznek változást, amennyiben azt a javaslat egyéb rendelkezései vagy a szabatosság szempontja megkívánja. A választókerület képviselőküldési jogának felfüggesztése a gyakorlatban helyes intézménynek bizonyult és így indokoltnak mutatkozott annak felélesztése. Az egyes rendelkezések közelebbi indokolását az 1899:XV. tc. javaslatához fűzött indokolás tartalmazza.
Eddigi törvényeinek jelentékeny hiánya volt, hogy nem szabályozták az eljárást olyan esetben, amikor a képviselővé választást akadályozó okot az erre megszabott időben (az igazolási eljárás befejezéséig) nem érvényesítették, vagy ilyen ok később, az igazolás után állott elő. Az 1901:XXIV. tc. 12. §-ában, valamint a 2,200/1922. M. E. sz. rendelet (Rendeletek Tára 14. l.) 115. §-ában ebben a tekintetben foglalt szabályok nagyon hiányosak és így meg volt a lehetősége annak, hogy képviselőként tovább működjék olyan személy, aki már a választás időpontjában sem lett volna képviselővé választható, vagy akire nézve később állt elő a megválaszthatóságot kizáró valamely ok. Ennek a hiánynak a pótlására a § úgy rendelkezik, hogy a megválaszthatóság hiánya - ha az igazolás során nem érvényesítették - a képviselőre nézve összeférhetetlen helyzetet teremt, amely esetben az 1901:XXIV. tc. szabályai szerint kell eljárni.
A 10. fejezethez
Ebben a fejezetben a könnyebb áttekinthetés végett - némi kiegészítéssel és módosítással - összefoglaltuk mindazokat a jelenleg is hatályos jogszabályokat, amelyek az egyébként teljesen hatályukat veszítő törvényekben (így az 1899:XV., 1913:XXIII. és az 1918:XVII. törvénycikkben) találhatók.
Egészen új rendelkezés a 153. §, amely az 1878:V. tc. 171-172. §-ában meghatározott izgatás bűncselekményére nézve, ha azt az országgyűlési képviselőválasztások idején követték el, az említett törvényben megszabott büntetést lényegesen megszigorítja és két évi államfogház helyett három évi börtönt ír elő. Ezt a rendelkezést az izgatásnak szinte mindennepivá vált féktelensége és annak gyakran tapasztalt szomorú, sőt néha kiszámíthatatlan pusztításai teszik indokolttá, sőt szükségessé.
A néphangulatnak célzatos megrontására az országgyűlési képviselőválasztások idején és izgalmai közt nyílik a legtöbb alkalom és ezt az alkalmat széles körben a leglelkiismeretlenebb módon ki is használják. A közelmult szomorú tapasztalatai után könnyelműség volna tehát az izgatás veszedelmét alábecsülni és annak elhárítása céljából a legerélyesebb eszközöktől is visszariadni.
A 3. címhez
A szavazási kötelezettség elmulasztásának megtorlásáról szóló 172. § lényegesen módosítja, illetőleg kiegészíti az 1918:XVII. tc. idevonatkozó 154-159. §-ait.
A szakasz (3) bekezdése szerint az ellen a választó ellen, aki a szavazatszedő-küldöttség előtt megjelent, bár szavazati jogát nem gyakorolta, bírságoló eljárásnak nincs helye. Erre a rendelkezésre azért volt szükség, mert a javaslat 14. § szerint a szavazás általában, tehát nemcsak a titkos, hanem a nyilvános szavazás esetében is kötelező. Minthogy pedig a titkos szavazásnál a választó akadálytalanul megteheti azt, hogy olyan esetben, ha a jelöltek egyikének a politikai nézeteivel sem ért egyet, üres szavazatot ad le: a legnagyobb méltánytalanság volna, ha a nyilvános szavazásnál a választót arra kényszerítenők, hogy ilyen esetben bármelyik jelöltre is meggyőződése ellen szavazzon. Ilyen esetre tehát biztosítani kell a választóknak azt a jogot, hogy szavazási kötelezettségüknek egyszerűen csak a szavazatszedő küldöttség előtt való megjelenésükkel tehessenek eleget.
(M. i.) A szakasz (4)-(8) bekezdéseinek rendelkezései nagymértékben egyszerűsítik és megkönnyítik a szavazási kötelezettséget elmulasztó választókkal szemben a bírságolási eljárást. Itt csak azt jegyezzük meg, hogy bár a javaslat szerint a pénzbírságot mindjárt a pénzügyi hatóság szabja ki, ez nem jelenti azt, hogy a bírságolás jogát a pénzügyi hatóság gyakorolja. Az ellentétes volna jogrendszerünkkel. A javaslatban a pénzbírság nem határok között mozgó, hanem pontosan megszabott összegben van megállapítva, a pénzügyi hatóság feladatát tehát nem lehet bírságoló hatáskörnek tekinteni.
Azt, hogy az országgyűlési képviselők öt évre választatnak, már az 1886:I. tc. kimondotta. Ez a törvény nincs ugyan hatályon kívül helyezve, de arra való tekintettel, hogy a háború végén bekövetkezett összeomlás óta az országgyűlés működése szünetel és a helyett, mint ideiglenes törvényhozó szerv, a nemzetgyűlés működik, esetleges félreértések elkerülése végett szükséges volt az említett törvényes rendelkezést a 177. § (1) bekezdésébe felvenni.
Ennek a két szakasznak a rendelkezése az 1876:XXXIX. tc. 2., iletőleg 3. §-ából van átvéve. E két szakasz a teljesség kedvéért van beillesztve ebbe a javaslatba, hogy ily módon az említett törvényt egész terjedelmében hatályon kívül lehessen helyezni.
A § rendelkezései azonosak az 1920:I. tc. 3. §-ának 3., 5. bekezdésében foglalt rendelkezésekkel. Tekintettel arra, hogy az említett törvényhelyek a nemzetgyűlésre vonatkoztak, szükséges volt azokat az országgyűlésre vonatkoztatva a törvényjavaslatba átvenni.
Törvényhozásunk már az 1918:XVII. tc. megalkotásakor felismerte a közérdekű voltát annak, hogy a közhivatalnoki kar tagjai részére a lehetőség szerint meg kell könnyíteni az országgyűlési képviselői megbízatás elvállalását. Az említett törvény meghozatala előtt ugyanis ebben a kérdésben a helyzet az volt, hogy az országgyűlési képviselővé megválasztott közhivatalnoknak - ha állása a képviselőséggel összeférhetetlen volt - attól meg kellett válnia és nyugdíjjogosultságát, hacsak hivatali felettes hatósága a szolgálatképtelenség kimondásával ebben a tekintetben jóindulatú elnézést nem tanusított, véglegesen elvesztette.
Ezen az állapoton segített az 1918:XVII. tc. azzal a rendelkezéssel (172. §), amely a képviselőséggel összeférhetetlen állást betöltő közhivatalnok részére országgyűlési képviselővé történt megválasztása esetében a nyugdíjra, illetőleg a végkielégítésre való jogosultságot feltétlenül biztosította. Bármennyire méltányos volt is azonban ez a rendelkezés, kétségtelen, hogy ez mégis csak fél megoldást jelentett, mert a korábbi helyzet a dolog lényegében, vagyis abban a tekintetben, hogy az ilyen köztisztviselőnek - ha nyugdíjjal is - de az állását el kellett hagynia: továbbra is fennmaradt. Már pedig ha elismerjük annak a törekvésnek a helyességét, - mint ahogy ezt kétségbe vonni nem is lehet - hogy minél értékesebb erők jussanak be a törvényhozó testületbe, nem elégedhetünk meg fél rendszabályokkal, hanem a tisztviselők megválaszthatóságának a kérdését is kielégítő megoldáshoz kell juttatnunk. Ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha kimondjuk, hogy az országgyűlési képviselővé megválasztott köztisztviselő állását továbbra is megtartja. Ilyen értelemben intézkedtek már erre nézve a nemzetgyűlési képviselői választójogról szóló rendeletek és ilyen értelemben rendezi a kérdést a jelen törvényjavaslat 183. §-a is.
Egyes köztisztviselői állásokra vonatkozólag különböző törvényes rendelkezések kimondják, hogy ezeknek a viselői országgyűlési képviselők nem lehetnek (így különösen az 1869:IV. tc. 8. §-a, az 1870:XVIII. tc. 4. §-a, az 1871:XXXIII. tc. 16. §-a, az 1874:XXXIV. tc. 3. §-a, az 1891:XVII. tc. 39. §-a, az 1895:XXXVII. tc. 26. §-a és az 1896:XXVI. tc. 5. §-a). Ezeket a tilalmakat szünteti meg a szakasz (1) bekezdésében foglalt általános elvi megállapítás - az 1870:XVIII. tc. 4. §-ának egyetlen kivételével, amely az állami számvevőszék rendeltetésének természetéből következik.
A szakasz (2) bekezdése a képviselőválasztáson jelöltként fellépő állami, törvényhatósági és községi közszolgálati alkalmazottak részére a választások idejére szabadságidőt biztosít éppen úgy, mint az 1918:XVII. tc. A két rendelkezés között eltérés csak ott van, hogy a törvényjavaslat kiköti, hogy a jelöltként való fellépést a felettes hivatali hatóságnak be kell jelenteni - ami a hivatali rend szempontjából természetes - és a szabadságidő kezdetét nem a jelölés napjától, hanem a jelölésnek a felettes hatóságnál történt bejelentése napjától kell számítani.
Az országgyűlési képviselővé választott közszolgálati alkalmazott hivatali minőségének tartama alatt az állásával járó hivatali szolgálatot nem láthatja el, mert a közszolgálati teendők tényleges ellátása a képviselői működéssel valóban összeférhetetlen; a kétféle hivatásnak egy személy által való egyidejű betöltése mind a két hivatásra csak káros volna. Hogy pedig ezt a tilalmat a javaslat az 1901:XXIV. tc. 1. §-a második bekezdésében felsorolt állások viselőire (miniszterek, politikai államtitkárok stb.) nem terjeszti ki, az természetes, mert ezek az állások a képviselőséggel összeférnek.
A (7) bekezdésnek az a rendelkezése, hogy az országgyűlési képviselőt ebbeli minőségének időtartama alatt a kormány vagy kormányközeg fizetéssel vagy díjazással járó hivatalra vagy állásra jogérvényesen nem nevezheti ki, hiányt pótol. A nemzetgyűlési választójogról szóló rendeletek ugyan e tekintetben már ezt a tilalmat kimondották, törvényeinkben azonban ezideig ilyen rendelkezés nem volt. Szükség van erre a képviselői függetlenség biztosítása céljából.
Szükség van a (8) bekezdésnek arra a rendelkezésére is, amely szerint az országgyűlési képviselővé választott közszolgálati alkalmazottnak magasabb fizetéssel vagy díjazással járó hivatalra vagy állásra való kinevezése ugyanez alá a tilalom alá esik. Ha ugyanis a törvény a közhivatalnokoknak országgyűlési képviselőkké való megválasztását a legmesszebbmenő mértékben megkönnyíti, ezzel kapcsolatban másrészt feltétlenül gondoskodni kell arról is, hogy a képviselők - a hivatali pályán való emelkedés lehetősége révén - a kormánnyal függő helyzetbe ne kerüljön.
Méltánytalan volna viszont az, ha az országgyűlési képviselővé megválasztott köztisztviselőt a képviselői megbízás elfogadása és gyakorlása hivatali pályán feltétlenül visszavetné akkor is, amikor a képviselői minősége már megszűnt. Ez a közérdek szempontjából nem volna kivánatos. Ennek a méltánytalanságnak az elkerülésére ad módot a szakasz (9) bekezdése.
Ez a szakasz azonos az 1913:XIV. tc. 152. §-ában és az 1918:XVII. tc. 169. §-ában foglalt idevonatkozó hasonló rendelkezésekkel.
A § (2) bekezdése megfelel az 1913:XXIII. tc. 5. §-ának.
Az országgyűlési képviselőválasztók névjegyzékével kapcsolatos munkálatoknak megszabott határidőkhöz való kötöttsége s ebből kifolyólag e munkálatok zavartalan menetének a biztosítása kívánatossá teszi, hogy az említett feladatkört betöltő szerveknek, a központi választmányoknak működését feleslegesen ne bolygassuk. Ezért mondja ki a § (1) bekezdése azt, hogy a jelenleg működő központi választmányok mebízatásának tartama érintetlen marad.
Ezideig az ország összes központi választmányainak a megalakítása mindig egyszerre ugyanabban az időben történt. Ezen a szabályon a közelmultban egy kivétel rést ütött. A székesfőváros törvényhatósági bizottságának újjászervezéséről szóló 1924:XXVI. tc. 22. §-a ugyanis Budapesten a központi választmány megbízatását különleges okokból annak lejárata előtt megszüntette és újraalakítását rendelte el. Minthogy azonban az országgyűlési képviselőválasztások előkészítése és a választási eljárás az ország egész területén azonos határidők alkalmazása mellett egyszerre történik, kívánatos, hogy a központi választmányok megalakításának az időpontja tekintetében is visszaállítsuk az egyöntetűséget. Budapest kivételével a többi központi választmányok megbízatása az 1926. év végén jár le, ezért mondja ki a szakasz (2) bekezdése azt, hogy valamennyi központi választmányt ebben az időpontban kell újraalakítani.
Ismeretes, hogy a kormánynak a nemzetgyűlési tagok választása tárgyában az előző nemzetgyűlés működési idejének végén benyujtott törvényjavaslata az akkori viszonyok között letárgyalható nem volt, amiből kifolyólag a kormány rendeleti úton volt kénytelen kiadni a jelenleg működő második nemzetgyűlés megalakítására vonatkozó jogszabályokat. Bár az idevonatkozó rendelet törvényes alapra is támaszkodott (1920:I. tc. 10. §-a), mégis, mivel ennek s az ezt kiegészítő későbbi rendeleteknek törvényszerűségét annak idején némely oldalról kifogás tárgyává tették: kívánatosnak találtuk, hogy a nemzetgyűlés működésének a jogalapját a törvényhozás kifejezetten is megerősítse. Ezért vettük fel ezt a megerősítő rendelkezést.
A (2) bekezdés rendelkezésének az indoka az, hogy az (1) bekezdésben említett rendeletek alkalmazására mindaddig szükség lesz, amíg a törvényjavaslat törvényerőre emelkedése után a nemzetgyűlés az országgyűlés képviselőházává alakul át.
Ennek a szakasznak az (1) bekezdésében foglalt, a törvény életbelépésére vonatkozó rendelkezése természetszerű és a kétkamrás törvényhozótestületi rendszer lényegéből következik.
A (4) bekezdésnek az a rendelkezése, hogy a nemzetgyűlés a felsőház megalakulásától kezdve, az országgyűlés képviselőházaként működik tovább, szintén természetszerű.
A szakasz (6) bekezdésének azt a rendelkezését, amely szerint a nemzetgyűlésnek az országgyűlés képviselőházává való átalakulása után az időközi választásokra ennek a törvénynek a rendelkezéseit kell alkalmazni, az a meggondolás indokolja, hogy a nemzetgyűlésnek országgyűléssé átalakulása után a nemzetgyűlésre irányadóul szolgált rendeleti szabályok teljesen hatályukat veszítsék.
Átmeneti intézkedésről kell gondoskodnunk az esetre, ha olyan városi választókerületben, amelyben e titkos szavazást egyúttal lajstromossá tettük, időközi választásra kerülne a sor. Ez esetre legtermészetesebben a jelenleg érvényben levő 2.200/1922. M. E. számú kormányrendeletnek a titkosan választó kerületekre vonatkozó határozmányai lesznek irányadók. Ezt fejezi ki a bekezdés.
