Az 1892. évi XVII. törvénycikkel megállapított koronaérték, amelyben való számítás általán kötelező voltát és a jogviszonyokra való mikénti alkalmazását az 1899. évi XXXVI. törvénycikk rendelte el, illetőleg szabályozta - a háború és az azt követő időszak gazdasági és pénzügyi rombolásainak áldozatul esett. Pénzünk értéke úgy a nemzetközi vonatkozásokban, mint a belföldön - kevés és alapjában véve számot nem tevő javulásokat kivéve - folyton romlott. Sem az állami jegyintézetnek az 1921. évi XIV. törvénycikkel történt létesítése, sem a külföldi fizetési eszközök forgalmának szabályozása, a belföldi pénz külföldi fizetési eszközök forgalmának szabályozása, a belföldi pénz külföldi elhelyezésének korlátozása a korona értékének folyton tartó sülyedését nem tudta megállítani, mert a papírpénznek az állami háztartás hiányainak fedezésére való kibocsátása, pár hónapra terjedő rövid megszakítástól eltekintve, nem szünetelt. Hozzájárult ehhez, mint a most vázolt állapotnak egyik következése, hogy aki csak tehette, hitelét a végletekig kihasználta, hogy adósságát az időközben értékében tovább romlott pénzzel visszafizetvén, haszonhoz jusson.
A koronaérték pusztulásának egyik legkorábbi külső megnyilvánulása ez értékrendszer érc fizetési eszközeinek teljes eltűnése volt. Az Osztrák-Magyar bank szabadalmának megszűntével és az államjegyek kibocsátásával a valamikor teljes értékű koronának utolsó maradványa a pénzforgalomból eltűnt. Az 1921. évi XIV. törvénycikk 4. §-ának az a rendelkezése azután, amely szerint a koronaértékben teljesíthető minden fizetési kötelezettség, hacsak a tényleg ércben való teljesítés határozottan nem volt megállapítva, államjegyekben - és pedig névértékben számítva azokat - teljesíthető, az államjegyek értékének egyre fokozódó elértéktelenedése folytán a koronaértéket pusztán névlegessé tette. Valójában ami bekövetkezett, az volt, hogy az országos érték változó és pedig romló értékű papírvaluta lett, amelynek a multtal az elnevezésen kívül semmiféle kapcsolata nem volt többé. A forgalom a bizonytalanság e korszakában a pénzszolgáltatások terén vagy értékállóknak elfogadott külföldi valutákhoz, az arany koronához, búzához, a romló korona külföldi jegyzésének meghatározott szintjéhez folyamodott, ilyenekben állapítván meg a kötelezettségeket és azok teljesítésének módját. Ebbe a kategóriába tartozik az ú. n. takarékkoronának 1924. február hónapjában történt bevezetése. Az utóbbival a már is nagy mérveket öltött hitelinflációnak kívántuk útját állani, mert ezáltal a pénzromlás következményeit nemcsak a hitelező, hanem az adós is tartozott viselni. A régi koronaérték az árképzetekben, a jövedelmek és vagyonelemek becsüjében, szóval a gondolatok világában jórészt megmaradt, de közel egy évtizedig tartó értéksülyedés folytán, amelyhez az arany vásárlóerejének beállott nem csekély megfogyatkozása is hozzájárult, az eredeti értékképzetek elmosódtak.
Itt közbevetőleg megjegyzem, hogy az államháztartásnak, a bevételeknek és kiadásoknak, az utóbbiak közül az állami alkalmazottak és a nyugellátásban részesülők illetményeinek időközben aranykoronákban történt megállapítása nem mindenütt egyenlő és időközileg is változó szorzószámokkal inkább növelte a bizonytalanságot, nem hogy a teljes értékű koronát régi jogaiba visszahelyezte volna. Az államot a magángazdaság ezen a téren nem követte, hanem a könyvelés, a fizetések, munkabérek, árak megállapítása terén a papírkoronánál, amelyre a forgalomban levő egész pénzmennyiség szólt, megmaradt. Különösen érezhetővé vált az állami kezelésben alkalmazott eljárásnak visszás volta akkor, amikor a papírkoronát az angol font alapján stabilizáltuk és ezzel koronánk értéke emelkedett.
A régi teljes értékű koronának fennebb ismertetett fokozatos leromlása, az állandó inflációs veszedelem, az ár- és értékképzetek állandó módosulása volt a helyzet valutáris téren, amikor hosszas tárgyalások után az állami pénzügyek helyreállítására vonatkozó programm létrejött. Ennek két alapvető rendelkezése az államháztartás hiányainak fedezésére szolgáló papírpénzkibocsátás teljes és végleges beszüntetése és az államtól független, jól megalapozott és megszervezett jegybanknak létesítése volt. Az utóbbinak kötelessége minden tőle telhető eszközzel azon lenni, hogy a pénz értéke állandó maradjon. Az anyagi hátteret az állam által felvett nemzetközi kölcsön alkotta, amely hivatva volt az alatt az átmeneti idő alatt, amely alatt a bevételeknek a programm által tervbe vett fokozása és a kiadásoknak apasztása teljesen érvényesülhet, az állami háztartás hiányait fedezni anélkül, hogy többé a jegysajtót igénybe kellett volna venni.
A programm végrehajtásának részletei, az eddig elért eredmények közismertek. A korona nemzetközi értékelése a szanálási terv iránt folyó tárgyalások során addig tapasztalt legmélyebb szintjére sülyedt. Az állami célokra való papírpénzkibocsátás teljes és végleges beszüntetése, a Magyar Nemzeti Bank létesítése, működésének megkezdése, az utóbbinak az a vállalt kötelezettsége, hogy a magyar koronát a font alapján stabilizálja, amely kötelezettséget az Angol Bank részéről nyujtott 4 millió font előleggel kapcsolatosan vállalnia kellett, meghozta gyümölcseit. Mai pénzünk értéke stabil.
A szanálási programm azonban nem érte be csupán azzal, hogy az állami háztartást egyensúlyba hozta, hogy a pénzérték állandosításának útját megállapította. A programm egyik kiegészítő részét, mint már említeni volt szerencsénk, a jegybank alapítása, megszervezése alkotta. A bank alapszabályaiban, amelyben ez a rész kifejezésre kerül, több rendelkezés van, amely a valutáris téren teendők irányát megjelöli, ezzel a továbbiakat, mondhatni az elvi fontossággal bírókat már is eldöntötte. Így eldöntött dolog, hogy az új értéknek arany értéknek kell lenni, hogy a rendezés végcélja a készfizetés és hogy a ma forgalomban levő papírpénznek az aranyhoz való törvényes arányát (relációját) meg kell állapítani.
Már a bankalapszabályok 1. Cikke kötelességévé teszi a jegybanknak, hogy a készfizetéseket aranynak és értékállandó valutákra szóló követeléseknek (devizáknak) gyűjtése által előkészítse. Ezt a kötelezettséget a 83. Cikk részletezi. A 85. Cikk utal a törvényes értékarány megállapítására. A 92. Cikk arra kötelezi a bankot, hogy az új értékarány törvényes megállapítása után budapesti főintézeténél aranyrudakat a törvényes pénzláb szerint bankjegyekre kívánatra bármikor beváltson, amely rendelkezés az aranyvaluta behozatalának egyik legszembeötlőbb következése. Ugyancsak ide tartozik a 98. Cikknek az az intézkedése, amely a felett rendelkezik, hogyan kell a banknak az új törvényes reláció megállapítása után összes számadásait, mérlegét és heti kimutatásait vezetni.
A valutareform elvi alapjának lefektetése után további feladat új pénzegységnek és pénzlábnak a megállapítása, az új pénzlábnak megfelelő értékérméknek, nemkülönben megfelelő mennyiségű váltópénznek veretése, az érmeforgalom rendezése, az új értékben való számolás kötelezővé tétele, végül annak az elrendezése, hogyan kelljen az új értéket a jogviszonyokra alkalmazni. Ezek az ügyek, amelyek az előterjesztett javaslatnak tárgyai, habár egyik - másik rendelkezésnek gazdaság- és pénzpolitikai jelentősége van, túlnyomó mértékben technikai természetűek.
Az első megoldandó kérdés az új pénzegység megválasztása volt. Elméletileg tekintve az ügyet a mai állapottal, - pénzünk értékének állandó volta biztosítva lévén, - beérhetnők. Azonban, eltekintve attól, hogy amint már jeleztem, a szanálási programm is új pénzegység megállapítását követeli, a mai túlalacsony egységgel való számolásnál előforduló tévedések és károsodások elkerülése, tehát egy tisztán gyakorlati ok is, új, a mainál tetemesen nagyobb egység mellett szól. A multak tapasztalatai alapján megingott bizalom a pénz értékállandóságában csak lassan tér vissza, új, magában is értéket képviselő egység alkalmas arra, hogy ezt a folyamatot megerősítse és gyorsítsa.
A kérdés megoldásának további aktualitást adott a kormánynak a mérlegvalódiság helyreállítása tárgyában kibocsátott rendelete. Azóta az új pénzegység a nyilvános megvitatás tárgya lett. Különböző javaslatok kerültek napvilágra. Sem ebben a diskusszióban, sem azon az értekezleten, amelyre a kérdés megvitatása végett a közgazdasági szak képviselőit és az érdekképviseleteket meghívtam egységes vélemény nem tudott kialakulni, sőt valamelyes megoldást javasló többségi vélemény sem volt megállapítható.
A nézeteknek ez a különbözősége arra vezethető vissza, hogy aszerint, amint a mindegyik megoldás mellett felhozható érvek és ellenérvek közül melyikre helyezünk nagyobb súlyt, más szóval, hogy aszerint, amint a megoldás keresésénél más-más nézőpontból indulunk ki, más eredményre jutunk. Aki a hitelpolitikai szempontnak tulajdonít jelentőségét, az azoknak az országoknak értékrendszeréhez való csatlakozást javasolja, ahol a belföldi kölcsönök elhelyezését remélik; aki az elmult, habár elmosódott ár- és értékképzetek, vagyon- és jövedelembecslések mai elemeit fenntartani kívánja, az arany korona mellett érvel; aki az egység reális, lehetőleg magas értékében a pénz iránti bizalmat látja jobban megalapozottnak, magasabb pénzegységet kíván, aki a pénzegységnek a napi árakra való befolyást tulajdonít és azonkívül az átmenet simaságára helyez súlyt, kisebb egységet és amennyire csak lehet, egyszerű és kerek osztószámot követel. Ugyancsak kisebb osztószám szükségét hangoztatja, aki az értékek pusztulására, az általános elszegényedésre hivatkozik.
Amit a vélemények ebből a messze szétágazó különbözőségéből leszűrhetni vélek, az, hogy a kérdés egyáltalán nem bír azzal a fontossággal, mint aminővel azt, főleg a mgindult vita korábbi stádiumaiban egyesek felruházták. Hitelpolitikai szempontból a pénzérték állandósága és ennek az állandóságnak az ország közgazdasági és politikai viszonyai által biztosított volta, a jelentős tényezők, nem pedig a pénzegység. Az árakra való befolyását a pénzegységnek az elmélet nem erősíti meg, egyes napi viszonylatokban a nagyobb pénzegység drágulást idézhet elő, de a kis pénzegység mellett sincs kizárva ugyancsak egyes viszonylatokban a drágító hatás. Az egység részekre való darabolása sokat javíthat. Tagadhatatlan, hogy ha az egység egymagában reális értéket képvisel, ez a pénz iránti bizalomnak elterjedésére és megerősödésére, tehát egy kívánatos psychológiai hatás elérésére alkalmas.
Ezeken a szempontokon elindulva jutott a kormány arra az elhatározásra, hogy a 12,500-as osztószám alkalmazásával állapítsa meg az új pénzegységet. Egy millió papírkorona 80 új pénzegységgel lenne egyenlő. Az átszámítás nem komplikált, az új pénzegység középhelyet foglal el az osztrák schilling és az arany korona között.
A pénzegység megállapításával az új pénzláb is adva van, mihelyt az utóbbit mai pénzünk aranyértéke alapján szabjuk meg. Azt hiszem, nem kell bővebben indokolnom az utóbbi eljárás helyességét. Az új pénzegység megállapítása nem szolgálhat alkalmul arra, hogy pénzünk értékét akár megjavítsuk, akár megrontsuk és ezáltal az országos értékre szóló pénztartozások tartalmát bármikép is módosítsuk. Az új egység aranyértéke 12,500 papírkoronának arany értékével, az utóbbit a dollár árfolyama alapján számítva, egyenlő.
Áttérve a részletekre, a javaslat törvénytechnikai szerkezetét illetőleg előre kell bocsátanom, hogy az értékre való áttéréssel és az új pénzláb megállapításával járó összes határozatokat egy egységes, a közvetlenül egymással összefüggő rendelkezéseket külön fejezetekben tárgyaló törvényben vélem szabályozandóknak. A tárgy egysége, a gyakorlati használhatóság, egyaránt e mellett a megoldás mellett szól. A teendők, amelyeket a javaslat tervez, nagyrészt időbelileg is összeesnek, ahol pedig, mint az új értékben való általános kötelező számításnál, a törvény hatálybalépte és első alkalmazása között a dolog természete szerint bizonyos időnek el kell telnie, gyakorlati követelmény, hogy az érdekeltek jó eleve ismerjék a törvény rendelkezéseit és az ahhoz való alkalmazkodást előkészíthessék.
A tervezet határozatainak megszerkesztésénél legcélszerűbbnek véltem a koronaérték megállapításáról szóló 1892. évi XVII., valamint a koronaértékben való közkötelező számítás behozataláról, az általános érmeforgalom rendezéséről és a koronaértéknek a jogviszonyokra való alkalmazásáról szóló, 1899. évi XXXVI. törvénycikkek megfelelő és a gyakorlatban bevált határozatait mintául elfogadni. Ezt az utat választottam egyébként azért is, mert minden gyökeres valutaváltoztatás hasonló törvényhozási intézkedéseket kíván meg.
Az I. fejezethez
Az első fejezet az új egységet, az új pénzlábat, a pénzláb szerint veretendő arany értékérméket, az új váltópénz veretését, a vert pénz forgalmát, a jegybank aranybeváltási kötelezettségét, a hatályon kívül helyezett értékrendszerhez tartozó érmék fizetési erejének megszüntetését (demonetizálását) illető határozatokat foglalja magában.
Már az általános részben volt szerencsém az új pénzegységről és arról megemlékezni, hogy az új értékrendszerben a valutafém más, mint az arany nem lehet. Úgy az egység, mint annak századrésze számára választott elnevezés történeti alappal bír.
A pénzverés alapsúlyának megválasztásánál az eddigi, a mértékekre vonatkozó törvényhozásunknak is megfelelő állapotot fenn kell tartanunk.
A 3. § a pénzlábat állapítja meg, még pedig elsősorban az ötvözött arany alapján. E mellett a pénzláb a finom aranytartalom szerint is meg van határozva. A 9/10-es finomság az aranyérméknél az összes kultúrállamokban, kivéve Angliát és Portugáliát, el van fogadva.
A pénzláb megválasztásánál, amelyből az új egység aranyegyenértéke adódik, mai pénzünk aranyértékét vagyis a tényleges viszonyokat vettük figyelembe, hogy az új pénzláb meghatározásával a pénztartozások tartalmát ne változtassuk. Ennél a meghatározásnál a dollár 71.470 papírkorona árfolyamából, amely a tényleges értékelésnek megfelel, indultunk ki. Ez által kerek számhoz jutottunk. 3420 pengő esik egy kilogramm ötvözött aranyra és 3800 pengő egy kilogramm finom aranyra. A kerek számok teszik lehetővé, hogy az ötvözött és a színarany kilogrammjából a 4. § szerint javasolt húsz- és tízpengős aranyérméket egészen, tört maradványok nélkül, lehet verni. A pénzláb ilyetén meghatározása szerint egy pengő 0.26315789 gramm finom arany.
Az új pénzegységnek a külföldi jelentősebb aranyérmékhez való értékarányát a következő számadatok mutatják:
1 pengő = 0.03594 arany fonttal,
1 pengő = 0.1749 arany dollárral,
1 pengő = 0.43512 arany holland forinttal,
1 pengő = 0.90644 arany frankkal,
1 pengő = 0.65203 arany skandináv koronával,
1 pengő = 0.73422 arany birodalmi márkával,
1 pengő = 1.24295 arany osztrák schillinggel,
1 pengő = 0.362576 arany forinttal,
1 pengő = 0.86316 arany koronával,
és megfordítva:
1 arany font = 27.8251 pengővel,
1 arany dollár = 5.7175 pengővel,
1 arany holland forint = 2.29824 pengővel,
1 arany frank = 1.10322 pengővel,
1 arany skandináv korona = 1.53227 pengővel,
1 arany birodalmi márka = 1.361996 pengővel,
1 arany osztrák schilling = 0.804539 pengővel,
1 arany forint = 2.75805 pengővel,
1 arany korona = 1.15854 pengővel
egyenlő.
A 4. § a veretendő értékérmékről rendelkezik. Az egység húszszorosa és tízszerese, az arany érméknek szokásos darabolása, van tervbe véve.
Az érmék külső kiállításánál a koronaérték arany érméinél követett eljárást fogadtuk el a viszonyok által követelt változtatással (5. §).
E § rendelkezései az 1892. évi XVII. törvénycikk a 7. §-ban foglaltaknak érdemileg teljesen megfelelnek.
E § rendelkezései az 1892. évi XVII. törvénycikk a 8. §-ban foglaltaknak érdemileg teljesen megfelelnek.
A koronaérték arany érméinek veretését, minthogy a korona mint országos érték ebbeli jellegét elveszti, az új értékrendszerre való áttérés folytán be kell szüntetni.
A Magyar Nemzeti Banknak az az alapszabályszerű kötelessége, hogy aranyrudakat budapesti főintézeténél kívánatra bármikor, a törvényes pénzláb szerint, bankjegyekre beváltani tartozik, a pénzláb meghatározásával nyeri igazi jelentőségét és tartalmát. Az aranynak, mint valutafémnek jellegéből következik a szabad aranyveretés és a Jegybank most említett kötelességének a megállapítása.
A váltópénz veretése és az ezzel összefüggő kérdések iránt rendelkező 10., 11., 12., 13. és 14. §-okhoz a következőket vélem kiemelendőknek:
A váltópénz veretésénél a kibocsátható összmennyiség és a darabolás meghatározásánál a forgalom várható igényeivel kell számolni. Valutapolitikai szempontok követelik, hogy a kibocsátható összmennyiség ne legyen bőven méretezve, hogy ezáltal a fiduciárus pénzforgalom mesterségesen ne növeltessék. A tervezett kontingensek, amelyek szerint ezüst érmékből ötven millió pengő, a nem nemes fémekből vert váltópénzből mindössze 30 millió pengő névértékű verethető, a multból merített tapasztalatok és a szomszédos Ausztria példája szerint inkább szűkre szabottnak mondhatók. A lakosság fejére az ezüst váltópénzből 6.2 pengő, a nem nemes fémből a vertből 3.75 pengőnél valamivel több jutna. A koronaérték váltópénzéből a háború előtt a monarchia két államában, az 5 koronás ezüst érméket nem számítva, mindössze 436 millió korona volt verve. A lakosság egy fejére 8.4 aranykorona esett és pedig az ezüst érmékből 5.77 korona, a nikkel és bronz érmékből 2.63 korona. Ausztriában a schillingérték behozatalakor az ezüst váltópénz kibocsátható legnagyobb mennyiségét fejenként 10 schillinggel, a nem nemes fémből vert váltópénz legnagyobb kontingensét fejenként 5 schillinggel állapították meg.
A darabolás megválasztásánál figyelemmel kell lenni a fizetési forgalom akadálytalan lebonyolítására és arra, hogy oly váltópénzérmék álljanak a közönség rendelkezésére, amelyek a detailárak kisebb árnyalatait is kifejezik és így alkalmasak arra, hogy az átmenetnél a felfelé való kikerekítést a lehetőségig megelőzzék. Úgy vélem, ha az egységen kívül 50, 20, 10, 2 és 1 garasokat fogunk kibocsátani, mindkét követelménynek elég lesz téve. Az 1 garasos értéke 125 papírkorona, oly összeg, mely mai nap a gyakorlati életben önmagában nem szerepel. A váltópénz jellegéből folyik, hogy az csak korlátolt fizetési erővel bírhat. Az a legnagyobb összeg, ameddig az egyes kategóriákhoz tartozó váltópénzérmek az állami és közpénztáraknál, valamint a magánforgalomban elfogadandók, a szokásos mérvben vannak tervezve.
Az ebbe az ügycsoportba tartozó §-ok egyéb rendelkezései közül még csak azt kívánom megjegyezni, hogy a váltópénz kibocsátása a Jegybanknál lenne összpontosítandó, mint amely a megfelelő kis jegycímleteket egyúttal a forgalomból kivonni tartozik, hogy a váltópénz számára hely legyen. A Jegybank azonkívül jogosítva lenne a nála felgyülemlő váltópénzt az államnak rendelkezésére bocsátani és annak névértékével az államot megterhelni, vagy e névérték megtérítését az államtól követelni, ami a túlkibocsátás megelőzése, tehát pénzpolitikai érdekből ajánlatos elővigyázati intézkedés.
A II. fejezethez
A második fejezetben azok a rendelkezések foglaltatnak, amelyek az új törvényes érték behozatalának természetes és szükségszerű következményei.
Az időpontot, amelytől kezdődőleg a pengőértékben való számítás általánosan kötelezővé válik, 1927. évi január hó 1-ével vélem megállapítandónak. Ennek az időpontnak a megválasztásánál - eltekintve attól, hogy az, mint a polgári év kezdete, gyakorlati szempontból is a leginkább ajánlatos kezdőpont - abból indultam ki, hogy ebben az időpontban az új értékre szóló vert pénzből és bankjegyekből elegendő mennyiség fog rendelkezésre állani, hogy a forgalom igényei ki legyenek elégíthetők. A Magyar Nemzeti Banktól vett értesülés szerint a jegygyártás előkészítő munkálatai folyamatban vannak és a szükséges új jegymennyiség előállítását a pénzjegynyomda technikai berendezései lehetővé fogják tenni.
A javaslat 17. szakaszának második bekezdésében találkozunk először annak az értékaránynak meghatározásával, amelyet a régi és az új érték között törvényszerűen megállapítani kívánunk és amelyről az indokolás bevezető részében megemlékezni szerencsém volt.
Az országos érték jellegéből folyik a 18. §-ban tervezett rendelkezés, amely az állami, törvényhatósági és községi bevételek és kiadások megállapítására és a számadásoknak az új értékben való bevezetésére vonatkozik. A vámtarifatörvény a vámdíjaknak és egyes mellékilletékeknek aranykoronákban való fizetését írja elő. Ezen az állapoton nem lenne indokolt változtatni. Annak azonban semmi akadálya nincsen, sőt inkább az állami számvitel egységének követelménye, hogy a határvámbevételekre és kiadásokra vonatkozó számadások, az előirányzat és a zárszámadás, pengő-értékben vezettessék tovább.
A 19. §-ban előrelátott intézkedések alapgondolata az, hogy az új értékrendszer meghonosítását az, hogy az összes testületek, alapítványok, alapok, vagyontömegek, egyesületek és intézetek, továbbá a kereskedelmi törvény szerint kereskedelmi könyvek vezetésére kötelezett kereskedők könyveiket, számadásaikat és minden egyéb üzleti feljegyzéseiket 1927. január hó 1-től kezdődőleg pengő-értékben tartoznak vezetni, jelentékeny mérvben elő fogja mozdítani. A tervezett rendelkezés némileg túlmegy az 1899. évi XXXVI. tc. 3. §-ában foglalt intézkedésen, amennyiben ott csak a közcélokat szolgáló vagy külön hatósági felügyelet alatt álló testületek, alapok, egyesületek, társaságok, szövetkezetek és intézetek voltak kötelesek számadásaikat a törvényes értékben vezetni. Az új értékrendszer teljes meghonosítása azonban mindenesetre oly közérdek, mely az új értékben való számadás kötelező voltának kiterjesztését teljesen indokolja, annál is inkább, mert amennyiben komoly közgazdasági érdekek egyes vállalatoknál vagy intézményeknél a számadásoknak más értékben való vezetését követelnék meg, a pénzügyminiszter a javaslat szerint kivételeket engedélyezhet.
Nincsen akadálya annak, hogy azok, akik kívánják, az új értékre már az 1927. január hó 1-je előtt önként áttérjenek. A mérlegvalódiság helyreállítására vonatkozó rendelet szerint elkészítendő megnyitó mérlegek e szerint már az új értékben lesznek felállíthatók.
A 20., 21. és 22. §-ok az 1899. évi XXXVI. tc. 5., 6. és 7. szakaszainak analogiájára vannak tervezve és egyrészt az új érték általános elterjesztése érdekében vannak, másrészt a valutaváltozás természetes következményei.
A III. fejezethez
Az új értéknek a jogviszonyokra való alkalmazását tárgyaló harmadik fejezet első sorban azt a törvényes vélelmet állapítja meg, hogy amennyiben az 1927. évi január hó első napján vagy ezután keletkezett jogügyletekben valamely pénzösszeg a pénzérték megjelölése nélkül van meghatározva, azt pengő-értékben kell meghatározottnak tekinteni, ha csak a jogügyletet létesítő fél vagy felek szándéka a jogügylet létesítésekor más pénzérték meghatározására nem irányult. Eme rendelkezés is az új érték országos jellegének természetszerű következménye és bővebb indokolást nem igényel (23. §). A fejezet többi szakaszaiban tervezett intézkedések azon az alapon épülnek fel, hogy az értékrendszerben beállott változás a fizetési kötelezettségek anyagi tartalmán nem változtathat. Rendezendő volt továbbá a koronára szóló és minden oly más értékre szóló fizetési kötelezettség, mely az 1899. évi XXXVI. tc. értelmében koronában volt teljesíthető. Minden fizetési kötelezettség, amely a fennálló törvényes határozatok szerint koronában volt teljesíthető, 1927. január 1-től kezdve a 17. §-ban megállapított értékarány szerint a pengő-érték fizetési eszközeivel lesz teljesíthető (19. §). Végül rendezendő volt a valóságban aranyban, vagy külföldi arany értékben (belföldi vagy külföldi arany érmékben) teljesítendő fizetési kötelezettségek ügye is. Az utóbbi tekintetben a mai helyzet változatlanul megmarad. Nem szenved változást az aranyban teljesítendő fizetések tárgyában kiadott 1923. február hó 9-én kelt, 950/1923. M. E. rendelet sem, mely az ezen napig keletkezett oly pénztartozások mikénti teljesítését szabályozza, amelyeket valóságban aranyban vagy külföldi aranyértékben kellene teljesíteni. Az 1923. évi február hó 10-e után keletkezett ily pénztartozások, amelyekre tehát az idézett rendelet nem vonatkozik, érintetlenül maradnak s a javaslat csak azt a rendelkezést tervezi, hogy ezeket a tartozásokat - amennyiben valóságos belföldi aranyérmékben kell őket fizetni, - az adós, választása szerint, a pengő-érték aranyérméiben is teljesítheti, természetesen ugyanannyi értékű aranymennyiség szolgáltatása mellett (25. és 26. §-ok).
A 26. §-ban a nemzetközi szerződések és megállapodások ama rendelkezéseit, amelyek pénztartozások teljesítésének mértékét és módját szabályozzák, érintetlenül hagyjuk. Szintúgy nem érintené a törvény azokat a fennálló jogszabályokat sem, amelyek értelmében koronára szóló pénztartozásokat átértékelve kell teljesíteni. Amint már többször is kijelentettem, valutaváltozás alkalmával a fizetési kötelezettségek anyagi tartalmán nem lehet változtatni.
A kibocsátandó váltópénz előállítási költsége tetemesen kevesebb, mint annak névértéke. Az államkincstárnak ebből eredő hasznát a jegybankkal szemben fennálló állami tartozás apasztására kellene fordítani. Ezzel az intézkedéssel egy jelentékeny lépéssel közelednénk a végcél, valutánk teljes rendezése felé.
A 28. § szerint a jegybank fel lenne jogosítva arra, hogy koronaértékre szóló államjegyeket 1927. január hó elseje után is alapszabályai rendelkezéseinek megfelelően, kibocsáthasson és forgalomban tarthasson. A tervezett intézkedést a fizetési forgalom zavartalan fenntartása és az a körülmény is indokolja, hogy technikailag alig lenne lehetséges a ma forgó jegytömeget a mondott határnapig egészen az új értékre szólókkal kicserélni.
