Magyarország és Ausztria pénzügyminiszterei még a régi osztrák-magyar monarchia fennállásának idejében szükségét látták annak, hogy a két államnak egymáshoz való kölcsönös viszonyában felmerülő adó- és illetékkérdéseket egyezmények útján szabályozzák. A két állam pénzügyminiszterei között megkötött egyezmények közül különösen említést érdemel az 1907:LIV., illetve az 1908:XIV. törvénycikkel jóváhagyott egyezmény, mely az egyenes adókra és az 1899:XLVI. törvénycikkbe felvett egyezmény, mely az illetékekre és díjakra vonatkozott. Bizonyos különleges adókérdések szabályozását felölelő egyezmények sorában kiváló jelentőséggel bírt az 1917. évi 116,108. sz. pénzügyminiszteri rendelettel közzétett egyezmény, mely a két állam között az 1915., 1916. és 1917. évi jövedelemadónál és az 1914., 1915. és 1916. évi hadinyereségadónál előállható kétszeres adóztatások elkerülésének tárgyában tartalmaz megfelelő határozmányokat, ennek az egyezménynek hatálya csakis az említett évek adókivetéseire terjedt.
Az 1907:LIV., illetve 1908:XIV. törvénycikkel jóváhagyott egyezményt a szerződő felek személyében 1918. évi november hó 3-án beállott változások folytán 1920. évi 18,101 sz. alatt közzétett pénzügyminiszteri rendelettel megszüntnek nyilvánítottuk, minek folytán Ausztriával szemben a szabad pénzügyi politikai helyzetnek megfelelően - az egyezmény határozmányainak teljes figyelmen kívül hagyásával - belső adótörvényeinket alkalmaztuk. Hasonlóképpen jártunk el az illetékek és díjak tekintetében megkötött és az 1899:LXVI. törvénycikkbe foglalt egyezménnyel szemben is, melyet az 1920. évi 99,425. sz. rendelettel nyilvánítottunk megszűntnek.
Ezidőszerint tehát Ausztriával hatályos egyenes adóegyezményünk és illetékügyi egyezményünk nincsen.
A Magyarország és Ausztria között fennálló kölcsönös gazdasági érdekek, a két államterület polgárainak és magángazdaságainak a másik államterületre kiható élénk vállalkozói tevékenysége több vonatkozásban teszi szükségessé a gazdasági és pénzügyi kérdéseknek nemzetközi szabályozását. Ezek között nem csekély jelentőségű az adózási kérdéseknek megfelelő szabályozása és az egyenes adók alkalmazása mellett előállított összeütközéseknek kiküszöbölése, mivel a két állam területén gazdaságilag érdekelt, ott ipari, kereskedelmi vagy más haszonhajtó tevékenységet kifejtő természetes és jogi személyek mindkét állam adófennhatósága alá tartoznak s ennek folyamánya lehet, hogy ugyanazon vagyon vagy jövedelem után mindkét adóztató hatalom adórendszerébe bevontnak, vagyis kétszeresen kerülnek adó alá.
Kétségtelen, hogy azok a pénzügyi politikai törekvések, melyek ezidőszerint mindegyik európai államban az államháztartás egyensúlyának megteremtésére és biztosítására irányulnak, súlyos adók kivetését teszi szükségessé. A magángazdaságok kiadási tételei között tehát az adóterhek jelentékeny összegeket emésztenek fel, melyekkel a magángazdaságoknak működésük, gazdasági tevékenységük egész folyama alatt számolniok kell. Ha ezeket az adóterheket ugyanazon jövedelem után két államban kellene viselni, ezek a kiadások oly nyomasztó súllyal nehezednének a magángazdaságokra, hogy létüket veszélyeztetnék. Megoldást kell tehát találni arra, hogy az adókövetelésre csak az érdekelt államok valamelyike legyen jogosult, illetve, hogy az adóigény a két állam között megfelelő módon megosztassék. Ennek biztos jogszabályait meg kell állapítani, hogy a magángazdaságok ezekkel előre számolhassanak és minden az igazságos adóztatás alapvelveinek meg nem felelő adóztatással szemben jogbiztonságban legyenek.
Az Osztrák Köztársasággal kötött adóügyi szerződések közül az egyik az egyenesadókra, a másik az örökösödési adóra (illetékre) vonatkozik.
A szerződéshez
Az Osztrák Köztársasággal az egyenesadók tekintetében előállítható kétszeres adóztatás elhárítása tárgyában kötött szerződés - mindkét a Csehszlovák Köztársasággal 1923. évi július hó 13-án és a Németbirodalommal 1923. évi november hó 6-án megkötött hasonló szerződések - két egymást kiegészítő alapelven épült fel. Az egyik elv a területiség (territoriálitás) elve, a másik a lakóhely szerinti adóztatás elve.
A területiség elve irányadó az olyan vagyonok és jövedelmek megadóztatásánál, melyek valamely államterülethez vannak kötve. E szerint a tárgyi elv szerint valamely vagyon vagy jövedelemforrás jövedelmének megadóztatása - személyre való tekintet nélkül - még a két állam adórendszerének összeütközése esetén is kizárólag abban az államban történhetik, amelyben a vagyontárgy, illetve a jövedelemforrás van. Ennek megfelelően a territoriális elv nyer alkalmazást a szerződő államok valamelyikének területén fekvő ingatlanok (földterületek, bányák, épületek), az ingatlanokra bekebelezett követelések, a helyhez kötött haszonhajtó foglalkozások, a valamely állam területén gyümölcsözőleg elhelyezett betétek megadóztatásánál, továbbá ez az elv nyer alkalmazást az egyik állam közpénztárából fizetett különféle illetmények megadóztatásánál.
A másik elvnek, a lakóhely (székhely) szerinti adóztatás elvének megfelelően azok a vagyonok és jövedelmek, melyek nincsenek kötve a szerződő államok valamelyikének államterületéhez, abban az államban kerülnek adó alá, amelyben a vagyon birtokosának és a jövedelem élvezőjének lakóhelye, illetve jogi személyeknél, amely államban ezeknek székhelye (igazgatási helye) van. Ennek különösen a tőkevagyon, tőkejövedelem és az ingó vagyon megadóztatásánál van nagy jelentősége.
A szerződő felek a lakóhely államában való adóztatás elvét még tökéletesebben juttatták érvényre, mint ahogy ez a Csehszlovákiával és a Németbirodalommal megkötött adóügyi szerződésekben megvalósul, az által, hogy azoknál, akiknek mind a két szerződő államban van lakóhelyük, első sorban a túlnyomó tartózkodás dönti el, hogy az adó melyik államot illeti és csak másodsorban jön figyelembe az állampolgárság szerinti döntő kritérium, nevezetesen akkor, ha az adóköteles túlnyomóan hosszabb időn keresztül egyik szerződő államban sem tartózkodott.
A 14. Cikkhez
A szerződés különleges szabályt állít fel a dunai hajózási vállalatok üzleti adójának megállapítása tekintetében. Hasonlóan a Csehszlovákiával és a Németbirodalommal megkötött adóügyi szerződésekben foglaltakhoz, a dunai hajózási vállalatoknak a két szerződő állam hajózási vonalain elért nyeresége nem az üzlettelepeken elért eredményeknek a két állam között való megosztása útján kerül adó alá, hanem az ilyen vállalatoknak a két államban elért összes üzemnyereségét kizárólag az az állam vonja adó alá, amelyben a hajózási vállalatnak székhelye van. Adózás szempontjából a hajózási üzemhez tartoznak a személy- és áruszállításon kívül az ezzel közvetlenül összefüggő tevékenységek, mint pl. az illető vállalat által a raktárakból a hajóra vagy a hajóról a raktárakba eszközölt áruszállítások is a hajózással érintett helyeken, továbbá idetartoznak az ilyen helyeken a szállítási szerződések megkötése céljából fenntartott és az üzemi tevékenységgel közvetlenül összefüggő más hasonló berendezések (pl. raktárak) is. A székhelyen való adóztatás főleg adótechnikai könnyítést céloz, mivel ezzel megszűnik az a rendkívül bonyolult eljárás, mely a hajózási vállalatok adóalapjának a szerződő államok hajózási vonalába eső üzlettelepek szerinti megosztásánál vált szükségessé és a kivetést sokszor évekig hátráltatta.
A 16. Cikkhez
A szerződés az adóügyi jogsegélyre vonatkozólag csak általános határozmányokat tartalmaz. Ezek a határozmányok felölelik az egyenesadók megállapításánál és behajtásánál, valamint a köztartozásokra vonatkozólag a kézbesítések ellátásánál nyujtandó kölcsönös jogsegélyt. A gyakorlati keresztülvitel módozatai tekintetében a két pénzügyminiszter külön megállapodást fog létesíteni. A szerződés továbbá egyenlő adóügyi elbánást és jogvédelmet biztosít a két állam polgárainak az összes hatóságok előtt.
A zárójegyzőkönyv 8. pontjához
A szerződés zárójegyzőkönyvének 8. pontja szerint a Magyarországtól Ausztriához csatolt területen lakó személyektől, illetőleg ott székhellyel bíró jogi személyektől beszedett vagyonváltság visszatérítésének általában nincs helye. Folyik ez abból az elvből, hogy addig, amíg a kérdéses terület a magyar állam szuverénitása alá tartozott és ott a tényleges államhatalmat s magyar állam gyakorolta, amíg ezen a területen az állami kiadásokat a magyar állam teljesítette, kétségtelenül joga volt ezen a területen az adóztatásnak korlátlan és kizárólagos gyakorlására, tekintet nélkül arra, hogy az adóztatás folyó adók alakjában avagy vagyonváltság útján egyszeri vagyonadó alakjában történt. Egész természetes tehát, hogy a magyar közigazgatás gyakorlásának idejében beszedett vagyonváltság a magyar államkincstárt illeti és ennek megtérítésére az utódállamnak igénye nem lehet. Az utódállamra nézve az adóztatási jog a területnek birtokba vételével nyilt meg. Ellenben vitássá tehető azon adóköveteléseknek jogossága, melyeket a magyar hatóságok az ott lakó személyek terhére a kérdéses területnek Ausztriához történt átcsatolása után, nevezetesen 1921. évi december hó 5. napja után állapítottak meg, vagy amely adószolgáltatásokat csak ezen időpont után szedtek be. A zárójegyzőkönyv szerint a vitás anyag egy részére és pedig az átcsatolás után bevont vagyonváltságnak a külföldi valutapapírokra korlátozott részére nézve a két szerződő államnak pénzügyminiszterei jegyzékváltás útján fognak megállapodni. A megállapodás csak azokat az eseteket érintheti, - amennyiben ilyenek előfordultak - amelyek a külföldi valutapapírok vagyonváltságának az átcsatolás utáni időben történt érvényesítésére vonatkoznak és a váltságkötelesek az Ausztriához csatolt területen laknak, illetve ott bírnak székhellyel. Az egyéb vagyonrészek (pl. betétek, folyószámlakövetelések, letétek stb.) után az ott lakó részéről lerótt vagyonváltság - még ha az átcsatolás utáni időre is esnék ennek lerovása - a magyar államkincstár oly bevételének tekintendő, mely a
két állam közötti további tárgyalásokba be nem vonható.
A halálesethez
A halálesetre szóló illetékek tekintetében a kétszeres adóztatás elhárítása céljából az Osztrák Köztársasággal kötött szerződés kiegészíti az egyenesadók tekintetében előállható kétszeres adóztatások elhárítása tárgyában kötött szerződés határozmányait. Ennek a szerződésnek határozmányai általában megegyeznek a Németbirodalommal megkötött hasonló szerződés határozmányaival s attól lényegileg csak egy részletkérdésben térnek el, nevezetesen a vállalat vagyonában való részesedések után járó örökösödési illetékre igényjogosult állam meghatározásában. A kérdést nem az örökhagyó állampolgársága, hanem a vállalat helye dönti el. Ez a szerződés továbbá annyiban részletesebb, hogy a két állam viszonyában szabályozza az örökösödési illeték kiszabását az olyan esetekben is, amikor az örökhagyónak halálakor mindkét államban volt lakóhelye s ilyenkor az állampolgárság dönti el, hogy az illeték mely államot illeti. Részletesebb még annyiban, hogy annak a kérdésnek elbírálásánál hogy a nem ingatlan hagyatéki vagyon mely államban levőnek tekintendő, a rendeletre szóló papíroknál (váltóknál, utalványoknál stb.) is az értékpapírokra irányadó szabály alkalmazandó.
Ez a szerződés is azt az alapelvet követi, hogy a két szerződő állam egyikének polgára után maradt ingatlan hagyatéki vagyon csak abban az államban esik halálesetre szóló illeték alá, amelyben az ingatlan fekszik. Hasonló elbírálás alá esnek azok a jogosítványok, amelyekre a földterületekre vonatkozó polgári jogszabályok nyernek alkalmazást, továbbá az ingatlan vagyonra vonatkozó használati jogok, valamint az olyan jogok, melyek ingatlan vagyonra vannak biztosítva vagy azt terhelik. Végül az ingatlan vagyonnal azonos elbírálás alá esnek a vállalatban, vagy a vállalat fiókjának vagyonában való részesedések, ha a részesedés nem részvények birtokához fűződik.
Ami annak a kérdésnek eldöntését illeti, hogy az ingó vagyon mely államban vonassék öröklési illeték alá, több szempontból lehet irányadó. Döntő lehet vagy az örökhagyó lakóhelye, vagy annak állampolgársága, vagy az ingó vagyon fekvési (őrzési) helye. Az Osztrák Köztársasággal kötött szerződésben is - miként a Németbirodalommal kötött szerződésben - az az alapelv érvényesül, hogy az ingó hagyatéki vagyon abban az államban tartozik halálesetre szóló illeték alá, amelyeknek az örökhagyó halálakor állampolgára volt. Ez a szabály felel meg legjobban a magyar illetéktörvényben felvett annak az általános szabálynak, mely szerint a magyar állampolgárnak összes ingó vagyona a magyar állam területén esik öröklési illeték alá. A szerződés azonban ezzel az általános szabállyal szemben azt a megszorítást tartalmazza, hogy olyan esetekben, midőn az örökhagyónak halálakor a másik államban lakóhelye, vagy ilyennek hiányában állandó tartózkodási helye volt, úgy az itt (a másik) államban található hagyatéki vagyon ebben az államban vonandó halálesetre szóló illeték alá. Az örökhagyó lakóhelye szerint meghatározott államnak tehát biztosítva van az a joga, hogy a területén található hagyatéki vagyont saját törvényei szerint öröklési illeték alá vonhassa. Ennyiben tehát a szerződés lényegesen közeledik a lakóhely szerinti szubjektív adóztatás alapelvéhez.
A szerződés egyebekben megjelöli, hogy a különböző ingó vagyontárgyak mely államban levőknek tekintendők, hogy a hagyományok, továbbá a hagyatéki adósságok és terhek mely vagyontárgyak terhére veendők számba.
