A halászatról szóló 1888:XIX. tc. életbelépte óta több, mint 35. év telt már el; bármikép ítéljük meg a hosszú idő eredményét, azt nem lehet elvitatni, hogy halászatunk e törvény, illetőleg annak végrehajtása során nyert ismét közgazdasági jelentőséget s ennek a törvénynek köszönhető, hogy a közelmult nehéz időkben is e termelési ág jelentékeny mértékben járulhatott hozzá a legfőkép városokban érezhető súlyos élelmezési nehézségek elküzdéséhez. Bizonysága ez annak, hogy a törvény alapelveiben helyes. Különösen bevált az az intézkedések, amellyel a nálunk annyira szétdarabolt halászati jognak gyakorlását nagyobb gazdasági egységek szervezésének feltételéhez köti. Ezzel különben törvényünk megelőzte valamennyi európai állam halászati törvényét. A modern halászat azonban, mint minden természettudományos alapokra fektetett speciális termelés, folyton fejlődő gazdasági ágazat s az utolsó három évtizedben éppen azoknak a természettudományos kutatásoknak terén volt nagy haladás, amelyek ennek a termelésnek az alapját adják. Természetes tehát, hogy e mellett a haladás mellett az oly hosszú időn át változatlanul hagyott törvény mindjobban elavult. Épp ezért már rég felmerült a reviziója iránti kívánság s már a törvény életbelépte után 12 évre, 1901. évi március hó 7-én megtartott budapesti halászati kongresszus is behatóan foglalkozott a törvény revizió alá vételének kérdésével.
E tekintetben legfőképpen a törvénynek a halászati tilalomról szóló III. fejezeténél szükséges a módosítás. Annak idején, amikor a törvény készült, a vizek halászatilag való művelése még tisztán ismeretlen fogalom volt s a halállomány védelmét célzó tilalmakat jónak látták lehetőleg szigorúaknak megszabni s minden részletükkel a törvénybe foglalva, mintegy nagyobb súlyt adni azoknak. Ezzel azonban oly merevséget hoztak be a tilalmakba, amely ma már tényleg gátolja sok tekintetben az intenzív munkát, eltekintve attól, hogy a tilalmak némelyike az újabb kutatások alapján meg sem okolható többé és a törvényt végrehajtó hatóságokat igen kényes helyzetbe hozzák, mert amikor a törvény rendelkezéseitől nem tekinthetnek el, kénytelenek az okszerű gazdálkodás szabályát megsérteni.
Felismerték ezt már több külföldi államban is s azok modern halászati törvényei a tilalmakról mindenhol csak általánosságban szólnak, a részletek megállapítását a rendeleti útra utalják, amikor is a hely, az idő s egyéb tényezők szerint változó körülmények mindig figyelembe vehetők, úgy, hogy a halállomány kellő védelme mellett a halasvizek lehető jó és gazdaságos kihasználásának is meg van a lehetősége. Megemlíthetem e tekintetben a mintaszerűnek elismert 1908. évi augusztus 15-iki bajor és a legújabb keletű 1916. évi május 11-iki porosz halászati törvényeket.
A törvény említett III. fejezetének módosításánál az a főelv szolgált irányadóul, hogy a haltermésként jelentkező, fogyasztásra való piacképes hal fogása lehetőleg kevéssé korlátoztassék, az ivadék védelme azonban a lehető leghatékonyabban biztosíttassék. A törvénybe tehát csak azok az abszolut kizárandó halászati módok tilalma vétetett fel, amelyekkel az ivadékot is elpusztíthatják, a többi tilalom megállapítása rendeleti útra tereltetett; ezen az úton mindig módjában lesz a hatóságnak mérlegelni, hogy milyen mértékben alkalmazza azokat. Mentől nagyobb valamely vízszakaszon a halászati üzem fegyelmezettsége s okszerűsége, annál enyhébbek lehetnek a korlátozások; ellenkező esetben azok szigorításával kell a nemzeti vagyon részét tévő halállomány fenntartását közérdekből biztosítani.
Ezzel kapcsolatban azonban gondoskodni kell a törvényben arról is, hogy az intézkedő hatóság a közvetlen felügyeletet a halászati üzemek felett gyakorolhassa.
Kiegészítést igényel a törvény az ártéri, illetőleg hullámtéri halászat ügyének rendezésével is; azzal áll kapcsolatban az ott lévő mélyedésekben (kubikgödrőkben) megrekedő halivadék megmentése, aminek hazai viszonyaink között közismert nagyszabású árvédelmi munkálatainkkal összefüggésben szintén döntő befolyása van vizeink halállományának fenntartására.
Közvizeink halászatára egyáltalán nagyon hátrányosan hat az, hogy a halak természetes szaporodására alkalmas helyek, legfőképen az árvédelmi munkák következtében megfogytak; ha azután hozzávesszük még azt, hogy az időjárás és áradás szeszélyeitől is mennyire függ az ívás sikere, nagyon is megokolt, hogy e vizek mesterséges népesítését törvényes eszközökkel is elősegítsük különösen olykép, hogy a vizek mesterséges népesítését eszközökkel is elősegítsük különösen olykép, hogy a vizek mentén arra alkalmas területeken ivadéknevelő telepek létesítését lehetővé tegyük s e végből az arra alkalmas területeknek - megfelelő kártalanítás mellett - szolgalommal való terhelését megengedjük.
A termelés fokozása érdekében a különálló s halászatilag egységesen kezelt tavakon meg kell adni a módot a belterjesebb művelésre azzal, hogy megfelelő feltételek mellett a halászat gyakorlásában szabad kezet biztosítsunk a jogtulajdonosoknak.
Elő kell segítenünk a mesterséges viszonyok között létesített tógazdaságok térfoglalását is, mert hazai viszonyaink között a halászat a több termelés nagyon jelentős és valutáris szempontból hálás tényezőjének bizonyult, miután termékei külföldi kivitelünket is növelik.
Szabatosan kell meghatározni a halászati jog fogalmi körét is, mert az eddigi törvényből egyáltalán hiányzott és kifejezést kell adni ebből folyólag is a nyilt és zárt víz közötti különbségnek.
Végül a büntető határozatok is igényelnek változtatást; egyrészt formailag a törvény III. fejezetének módosítása következtében, másrészt tartalmilag is, hogy a büntetés a törvény tételes rendelkezései ellen vétőket megfelelő hatékonysággal sujtsa. E végből a halászati kihágások büntetésénél szükségesnek mutatkozott a pénzbüntetés mellett az elzárás alkalmazása is. Ki kell mondani azt is, hogy a jogosulatlan halfogás bizonyos esetekben hallopás.
Végül megemlítem, hogy a halászjegyre vonatkozó rendelkezések tekintetében a köztudatban több helyen tévesen kialakult nézetek megszüntetése végett szabatos és minden kétséget kizáró intézkedésre volt szükség.
Ezek azok a főbb nézőpontok, amelyekből kifolyólag a halászatról szóló törvény kiegészítése és módosítása, az életbeléptetése óta eltelt hosszú idő gyakorlati tapasztalati szerint, a további gazdasági fejlődés érdekében szükségesnek mutatkozik.
A hal csak nyilt vízekben uratlan jószág. Zárt vizekben, amelyekből a hal más halasvízbe ki nem juthat, sem azokból oda be nem kerülhet, a hal maga a vízzel borított meder tulajdonosának a tulajdona éppúgy, mint a vadaskertben tartott vad a vadaskert tulajdonosáé; csak ennek a megállapításnak lehet logikus következménye az, hogy ilyen vizekben a halászat gyakorlása nem esik korlátozás alá (1888:XIX. tc. 13. §.) s hogy ilyen vizekben éppen azért halászati kihágásokról sem lehet szó, hanem az ott nevelődő halnak eltulajdonítása szigorúbb megítélés alá esik. Ezt állapítja meg már egyébként a 61.916/1914. F. M. sz. alatt az 1888:XIX. tc. 13. §. alá tartozó zárt vizekben elkövetett hallopások ügyében kiadott körrendelet is.
A 2. § a halászat jogának s azzal együtt a halászás fogalmának meghatározását foglalja magában. A régi törvényből egészen hiányzott; pótolni kell a jogbiztonság érdekében is.
A halat éppúgy, mint a vadat uratlan jószágnak tekintve, a halászat joga csak annak tulajdonbavételére, fogására adhat jogot. A halászat modern értelemben azonban termelés, ebbe a jogba tehát bele kell érteni a hal tenyésztését célzó műveleteket is; ennek különösen akkor van jelentősége, ha valaki idegen mederben bír halászati jogosultsággal; jogot kell neki a halfogás mellett arra is adni, hogy a vizet halászatilag művelhesse, vagyis mindazt megtehesse, ami a hal nevelésére, tenyésztésére a vízben szükséges, pl. ikrakirakás, máshonnan hozott ivadékkal való népesítés.
A halászati jog tárgykörébe esik nemcsak a hal, de a vízben élő minden hasznos állat is, nálunk egyenlőre a hal mellett csakis a rákot tekinti ilyennek a törvény, de igen könnyen elgondolható, hogy más állatok, mint pl. a béka, teknősbéka, bizonyos kagylók, pióca stb. gazdasági jelentőségre emelkedhetnek valamely vízben; a halászati jogtulajdonosnak azokhoz való jogán kívül biztosítani kell akkor azok törvényes védelmét is, ami iránt a miniszter a felmerülő szükséghez képest rendeletileg intézkedik.
A halászás fogalmát is szabatosan meg kell állapítani tekintettel különösen arra, hogy a kihágás kísérlete nem büntethető; nem szabad kétséget hagyni az iránt, hogy ha a hal fogását célzó cselekmény nem is jár eredménnyel, az jogosulatlan területen végezve büntethető ne legyen. Ez a jogelv szolgált különben a 8.234/1915. F. M. számú rendeletnek is alapul, amely a jogosulatlanoknak a halászati eszközök fogásra kész állapotban való tartását tilalmazza.
A halászati termelés terén a mesterséges viszonyok között létesített tógazdaságok ma már igen nagy jelentőséggel bírnak, mert azok vannak hivatva pótolni a természetes vizek oly sokféle más igénybevétele következtében a multhoz képest korlátozott halhozamát; de nagy a közgazdasági jelentőségük azért is, mert oly területek tehetők részükön jövedelmezőkké, amelyeket mezőgazdaságilag semmiféle művelési móddal nem tudunk kihasználni. E tekintetben csak a hazánkban oly nagy kiterjedésű, (vad) szíkes területekre utalok. Az e téren végzett eddigi kísérletek minden kétséget kizáró eredménye az, hogy a legrosszabb, minden egyébre alkalmatlan szíkes területek kihasználására az egyetlen módszer a halasgazdaság, a mesterséges viszonyok között létesülő tógazdaságok tehát ilyen nézőpontból, első rangú telkesítésként jelentkeznek.
Minthogy pedig a víz a tógazdaságokban éppoly nélkülözhetetlen és éppúgy semmi mással nem pótolható, mint az öntözéseknél, jogos és méltányos, hogy az öntözéseknek a vízszerzésnél nyujtott könnyítések (1885:XXIII. tc. 30., 31. és 32. §.) a halastógazdaságra, mint az öntözésekkel egyébként is teljesen azonos természetű gazdasági vízhasználatokra kiterjesztessenek.
E szakasz a vízjogról szóló 1885:XXIII. tc. 59. §-ában kifejezett elv mintájára a halászat érdekéből a „Vízmeder” jellegű, tehát mezőgazdaságilag egyáltalán nem használható területekre nézve egy újabb szolgalmat állapít meg.
A közvizek benépesítésére szolgáló ivadék nevelése szempontjából alsóbb szintájú folyóvizeink mentén különös figyelmet érdemelnek azok a - folyóval többé-kevésbé összeköttetésben álló - holtágak, amelyek időnként, különösen az őszi és téli kisvíznél egészben vagy részben szárazon szoktak állani, a tavaszi árvíz azonban megtölti azokat. Ilyen holtág szabályzott folyóink mentén sok van. Azokat rendszerint igen csekély munkával alkalmassá lehet tenni arra, hogy bennök tavasszal a behelyezett halak megívjanak s az ivadék aztán később, ha már megerősödött, bejusson az anyafolyóba.
Az ily módon berendezett ivadéknevelő helyeknek megvan az a nagy előnyük, hogy olyan kedvezőtlen években is biztosítható segítségükkel a halszaporulat, amikor az árvíz korán, a főívás-idő előtt vonul le, vagy egyáltalán nagyon gyorsan vonul le. Ilyenkor a korai vagy hirtelen árvízzel meg lehet tölteni ezeket a tavakat s a vizet vissza lehet azokban tartani a kellő időre.
Ezeknek az ivadéknevelő helyeknek a létesítése elsősorban a halászati társulatok feladata; nehogy azonban a medrek tulajdonosai részéről azoknak ilyen célra való átengedése megokolatlan akadályokba ütközhessék és így a közérdekű cél elérése megnehezíttessék, meg kell a törvényben adni e végből a szolgalommal való terhelés jogait, azonban minden jogos érdek teljes megóvásával. Ezt célozza az, hogy az ivadéknevelő tó berendezésére a terület tulajdonosának elsőbbségi jog biztosíttatott.
Nehogy azonban a meder tulajdonosa ezen jogával visszaélve, az ivadéknevelő tó létesítését megakadályozza, záros határidőt kellett szabni elsőbbségi jogának igénybevételére.
Ha a meder jellegű területen más, mint a tulajdonos halászati joggal bír, természetszerűleg ennek halászati joga is kártalanítás tárgyát fogja képezni.
Általában minden jogos érdek megóvására biztosíték az, hogy az eljárásra vonatkozólag a vízjogi törvény bevált határozmányai mértékadók.
Olyan tavaknál, ahol a halászati jogtulajdonosok már társultak és a halászat egységes üzeme biztosítva van, a termelése érdekében áll, hogy az ilyen üzemnek a lehető belterjessé tételét semmiféle korlátozó tilalmi intézkedéssel ne gátoljuk. Annak megitéléséhez, hogy az üzem vezetése valóban megfelel-e az okszerűség követelményeinek, feltétlenül szükség van a termés eredményének pontos ismertetésére; mert e nélkül a kellő ellenőrzés sem gyakorolható, ezért a szakszerű elkönyvelés kötelezőleg kimondandó.
Ez a szakasz a kubikgödrökben megrekedő halivadék megmentésének kérdését oldja meg s azzal hivatva van halászatunk ezen legégetőbb sebét gyógyítani. Messze vezetne s talán felesleges is volna itt kiterjeszkedni arra, hogy a Magyarországon végzett párjukat ritkító nagyszabású árvédelmi munkálatok mennyire kivetkőztették vizeinket ősi állapotukból s mennyire voltak okai régi halbőségünk megapadásának, csak arra akarok utalni, hogy az árterek megszüntetése után a töltések között lévő hullámtér szolgál a folyóbeli halaknak ívóhelyül, természetes szaporítási helyül.
A tavaszi árvízzel belejut a hal az ott levő mélyedésekbe, a töltések anyaggödreibe, a kubikgödrökbe s rendesen megívik bennük, visszatérni azonban az árvíz elvonulta után sem az anyahal, sem a kikelt ivadék nem tud, ott reked, mert ezeket a gödröket minden egyébre való tekintet nélkül legtöbbször úgy ássák, hogy a folyóval nem csak hogy összeköttetésben nincsenek, de sokszor egyáltalán lehetetlenség is azokat oda lecsapolni. Az anyaggödrök apadó vizéből a nagy halat csakhamar kihalásszák - rendesen az orvhalászok, - az ivadék pedig a gödrök kiszáradásával mind egy szálig ott vész; ez utóbbi dologban rejlik a veszedelem. Mert a nagy hal arra való, hogy kifogják, amennyiben illetéktelen kezekbe kerül, az inkább csak magánérdeket sért időlegesen, az ivadék elpusztulása azonban kihat az egész folyóra, kihat a jövőre, azzal a folyó népességének következő nemzedéke van tönkretéve.
Kisebb-nagyobb ilyen halpusztulásokról úgyszólván évenként hallani, de vannak akárhányszor katasztrófális jellegűek is. Éppen a halászatról szóló törvény keltének évében, 1888-ban írtak a tiszavidéki lapok arról, hogy a hatóságnak kellett a kubikgödrökben rekedt büzhödő halak elásatásáról gondoskodni. Az ilyen mélyedésekben rekedt halivadék megmentését két irányban törekedtek eddig elérni. Először, hogy a mélyítések az anyavízzel összeköttessenek oly módon, hogy azokból a vízzel együtt a hal is kijuthasson az anyafolyóba. Ez azonban a legjobb esetben is csak félrendszabály, mert ha az áradás hirtelen az ívás után fut le, amikor még a lerakott ikra ki nem kelhetett, az marad szárazon s elpusztul, ha a gödrök kiürülnek. De ezen összeköttetések létesítése igen sokszor nagy költségbe kerül s az arról folyó vita, hogy ki tartozzék azokat létesíteni, az-e aki a bajt okozta, vagy az-e, akinek az összeköttetés érdekét szolgálná, a legtöbb esetben teljesen meddővé tette az orvoslásra irányuló minden igyekezetet.
Maradna a másik mód, hogy a hullámtér a rajta lévő mélyedésekkel együtt szintén bevonassék az 1888:XIX. tc. 14. §. b) pontja alapján a halászati társulatok kötelékébe. A törvény ugyan kifejezetten nem zárja ki ennek a lehetőségét, de a dolognak az a rendkívüli technikai nehézsége van, hogy ezeket a területeket csak időszakosan borítja víz; néha éveken át nem lehet itt szó halászatról, nagyon nehéz tehát a társulati kötelékben az anyavíz érdekeltjeivel való együttműködésre a közös alapot megtalálni. A gyakorlatban a kívánt cél elérésére leghelyesebbnek mutatkozott tehát a hullámtéri, illetőleg az árvizek kiöntéseiben meglévő halászati jog érintetlen hagyásával e jog gyakorlatát egyesíteni az anyavíz halászati jogának gyakorlásával, amivel egyúttal ki vannak küszöbölve azok az ellentétek, amelyek az anyavízzel időszakonként összeköttetésbe jutó holtmedrek stb. halászatának külön kezeléséből származnak. Teljesen az az elv érvényesül itt, mint amely a vadászatról szóló 1883:XX. tc. 3. §-ának két utolsó bekezdésében is kifejezésre jut.
Az anyavíz halállományának fenntartása érdekében egy kézbe egyesítve ily módon a halászatot, szinte magától értendő a halászatot gyakorlónak az a kötelezettsége, hogy a veszedelemben forgó ivadékot megmentse, amit annál is inkább teljesíthet, mert legközvetlenebbül ő látja hasznát.
Miután az ivadék a hullámtéri természetes mélyedésekben éppúgy ki van téve a pusztulásnak, mint a kubikgödrökben, a törvénybe általános intézkedést kellett felvenni. Míg a folyóvizeknél a töltésezett folyóknak a töltések közé eső hullámtere jöhet figyelembe, addig tavaknál egész általában az ártérre vonatkozólag szükséges a törvényes intézkedés. A tavak áradása ugyanis általában sokkal ritkább s kisebb mértékű, mint a folyóké, töltések közé fogott tavak nálunk nincsenek is - és az áradás aránylag csak kis területeket borít a partszélen, de ezek az anyavízzel mindig a legközvetlenebbül összefüggnek, ha tehát ott az 1888:XIX. tc. 2. §-a alapján az esetleg nagyszámú partmenti földtulajdonos mind külön-külön gyakorolja a halászatot, az az anyavíz egységes kezelésében rejlő gazdasági előnyt a legnagyobb mértékben veszélyeztetheti.
A halászjegyről a köztudatban sok helyen átment helytelen felfogás kiküszöbölésére szükséges kimondani azt, hogy a halászjegy magában semmiféle halászatra, tehát horgászásra, kézzel való halfogásra stb. sem jogosít, hanem ahhoz a halászjegy tulajdonosának még a halászatra való jogosultságát is meg kell az illető vízterületen szereznie.
A második mondat a hatóságnak a visszaélések előzetes megakadályozására ad módot.
A víz mentén foglalkozókból vagy járókelőkből kerül ki a legtöbb alkalmi orvhalász, ezért kellett már régebben miniszteri rendelettel (8.234/1915. F. M. sz.) kihágásnak minősíteni az ezen szakasz első bekezdésében foglalt cselekményt.
Vízgazdaságunk fejlődésére általában nagyon hátrányos, hogy eddig külön vízrendőrségünk nem volt. A halászatról szóló 1888:XIX. törvény csak a 9. §-ban intézkedik némikép az ellenőrzésről, de ott is csak a halászjegyre vonatkozólag. A legújabban szervezett folyamőrségnek ugyan szintén feladata lenne a halászat ellenőrzése is, de egyéb feladatai bizonyára le fogják annyira kötni, hogy e téren még mindig hiányok lesznek érezhetők. Ezen segíteni van hivatva e szakasz többi bekezdése: megadja a halászatra jogosítottaknak a módot a mezőőri jelleggel bíró halászati őrök alkalmazására. Az őrzés kötelezettsége ezzel ugyan a jogosítottakra van hárítva, de tulajdonkép az ő legsajátabb érdekük is. Ezt az elvet fejleszti továbbá a szakasz utolsó bekezdése, amikor a miniszternek jogot ad arra, hogy a halászati társulatokat indokolt esetben a felügyelet szervezésére kötelezze. Ez alatt természetesen nemcsak halászati őrök alkalmazása értendő, hanem oly helyi szervek létesítése is, amelyek akár maguk, akár halászati őrök igénybevételével is a törvény, a társulati üzemterv rendelkezéseinek megtartására a helyszínen felügyelnek.
E szakasz azokat a tilalmakat foglalja magában, amelyek az egész országra s minden vízre egyaránt kimondandók s amelyek legnagyobb részben az eddigi törvényben is bennfoglaltattak.
A két első a) és b) pontban tilalmazott fogási módok a legveszedelmesebbek, mert a halnak nagyját-apraját, tehát az ivadékát is egyaránt pusztítják.
A c) pont alatti tilalom a régihez képest nemcsak a „vízfolyásra” vonatkozik, hanem általában a víz medrére, tehát a tavakra is. Az „állandó halfogó” készülék alatt nemcsak a partba vagy mederbe beépített s el nem távolítható, hanem minden olyan fogókészülék is értendő, amely huzamosabb ideig egy helyet szilárdan a parthoz s mederhez kötve áll, habár könnyen el is távolítható.
A medret félszélességben elzáró több fogókészülék között a távolság megállapítását rendeleti útra kellett terelni, mert a megengedhető távolság nagyon is változik a víz nagysága szerint, más például a Dunán s más valami kisebb pataknál.
Új tilalom az e) pont alatti. Az eddigi tapasztalatok arra intenek, hogy a külföldi halfajok meghonosításánál elővigyázat ajánlatos, esetleg többet ártunk velük, mint használunk; ezért kell azok betelepítését a hatóság engedélyétől függővé tenni. Az újabb külföldi törvények mind ugyanígy rendelkeznek.
E szakasz a régi törvény hatályon kívül helyezett 18. §-a helyébe lép s a gyakorlatilag egyedül ellenőrizhető általános tilalom kiszabását rendeli el, amikor senkinek semmiféle halat sem szabad fogni. Ennek a tilalomnak, hogy célját elérje, egybe kell esnie az illető vízszakaszon legnagyobb gazdasági jelentőséggel bíró halfajták ívási idejével s ki kell terjednie az anyavízzel összeköttetésbe jutó ártérre, illetőleg ártéri tavakra, mélyedésekre stb., mint a halak legfőbb ívóhelyeire.
Az általános tilalom azonban korlátolt tartalmánál fogva esetleg nem nyujthat minden értékes halfajra védelmet, talán nem is lesz mindenhol alkalmazható, ezért meg kell adni a törvényben a módot arra is, hogy egyes halfajtákra külön tilalom is meg legyen állapítható.
Pótolja az eredeti törvény hatályon kívül helyezett 20. §-át.
A kifogható hal legkisebb méretét abból a célból kell megszabni, hogy lehetőleg ki ne kerüljön a vízből addig, amíg nem szaporított s így a víz jövő halnemzedéke biztosíttassék. Az a méret azonban, amelynél az ivarérettség ugyanazon halfajtánál is beáll, a különböző éghajlati viszonyok stb. szerint is különböző lehet, okszerűen tehát szintén csak rendeleti úton állapítható meg, amikor ezekkel a tényezőkkel nem csak a helyi viszonyok szerint, de időszakonkét is számolni lehet.
Miután azonban méreten aluli halak véletlenül mégis csak kerülnek a fogókészülékbe s ott bizony egy részük elpusztulása elkerülhetelen, amikor a vízbe való visszahelyezésüknek nincs semmi értelme, rendelkezni kell az ilyen halakkal való elbánás tekintetében is és pedig olykép, hogy annál a nyerészkedés lehetősége teljesen kizárassék.
E szakasz megadja a módot arra, hogy a halászatra károsnak bizonyuló bármely fogási módot el lehessen tiltani.
Az eredeti törvényben a fogóeszközök nyílásának nagysága 4 centiméterben volt megállapítva (23. § b). Ez ellen a megállapítás ellen igen sok a panasz s a gyakorlatban egyáltalán nem vált be; a legjobb esetben félrendszabály volt. Azt a célt, hogy halivadék ilyen szembőség mellett egyáltalán meg ne fogódzék, elérni nem lehet, már csak azért sem, mert az ivadék a különböző halféleségeknél igen különböző nagyságú, sőt inkább az fordul elő igen gyakran, hogy a megszabott méret határértékéhez közel álló hal, halász műnyelven szólva „megnyaklik” ebben a hálószemben, amikor is könnyen megsérül vagy elpusztul. De meg aztán tömeges halfajták (keszegfélék) csakis kisebb szembőségű hálóval foghatók sikeresen; különösen a folyók mentén a valóságban alig is lehetett törvényes szembőségű hálót találni. Mindennek következtében leghelyesebb, ha a fogóeszköz nyilásának nagysága szintén rendeleti úton szabályoztatik.
Az éjjeli halászatot az eredeti törvény tiltotta (28. § f) legfőkép azért, hogy az orvhalászatot, amelyre az éjjel jó alkalom, nehezítse. A halász munkája azonban különösen a melegebb időszakban olyan, hogy csak éjjel végezhető, azért valamennyi gazdaságilag jelentős halas vizükön fel volt már eddig is függesztve ez a tilalom és sokkal természetesebb, ha a törvény az éjjeli halászatot általában nem tiltja, hanem a módot megadja rá, hogy szükség esetén, ha pl. az éjjeli orvhalászat valamely vidéken nagyon elharapódznék, tilalmazható legyen.
A szakasz második bekezdése az eredeti törvény hatályon kívül helyezett 25. §-át pótolhatja azzal a kiegészítéssel, hogy a miniszter kivételeket úgy a fogási módokra, mint a tilalmi időre, valamint a mértéken alul lévő halakra is engedhet és pedig általában közérdekből, vagy az üzem okszerűsége okából is. E tekintetben külön kiemelendő pl. az, hogy némely vízben egyes halféleségek elfajzanak, „csökötté” válnak s már jóval a megállapított törvényes méreten alul ivarérettek lesznek, az ilyen halfajtának a kiirtása csak úgy történhet meg, ha apraját-nagyját kifoghatják. Amennyiben azonban méreten aluli halak fogásának különösen az imént említett okokból való kivételes engedélyezéséről van szó azzal a szándékkal, hogy azok fogyasztás céljára áruba bocsáttassanak, egyidejűleg intézkedni kell a megfelelő ellenőrzésről is, nehogy az engedély bárminő visszaélésre adjon alkalmat.
A szakasz utolsó bekezdése az eredeti törvény hatályon kívül helyezett 22. §-át pótolja azzal a kiegészítéssel, hogy a hatóság tudományos célokból is adhat írásbeli engedélyt a tilalmazott halak fogására.
Az eredeti törvény hatályon kívül helyezett 26. §-a helyett áll, azzal az eltéréssel, hogy a kíméleti területekre ott időbeli megszorítás nélkül kimondott tilalmakat csak a jelen törvény 10. §-a szerint megállapítandó általános tilalom idejére korlátozza. Ez okszerűbb, mert egyrészt elegendő, ha a kíméleti terület zavartalanságát az ívás idején, tehát mindenesetre a helyesen megszabott általános tilalom idején biztosítják, másrészt a kíméleti tér későbbi meghalászására már csak azért is szükség lehet, hogy az ilyen helyeket szívesen felkereső ragadozó halaktól megtisztítsák azt.
Az eredeti törvény hatályon kívül helyezett 27. §-a helyett áll. Azzal szemben figyelemmel arra, hogy a jelen törvény szerint a vizeken általános tilalom rendelendő el, általában minden hal szállítását igazoláshoz köti a tilalmi időben.
A jelen törvény 12. §-ával összhangban pedig kimondja, hogy a fogyasztásra szánt méreten aluli halaknak áruba bocsátása vagy szállítása még akkor is tilos, ha azok zárt vízből származnak. Kivételt a tilalom alól csak a földmívelésügyi miniszter adhat, egyidejűleg intézkedvén a kellő ellenőrzésről is. A törvény eme rendelkezésének az a szakszerű alapja, hogy a törvényes méreten alul lévő hal, vagyis az ivadék még ha zárt vízből származik is, egyáltalán nem való fogyasztásra, hanem csak továbbtenyésztésre és a rendelkezésnek az a célja, hogy azok a visszaélések, amelyek a méreten alul lévő halak kifogása körül tapasztalhatók s amelyek a halállomány fenntartása tekintetében, ivadék pusztításáról lévén szó, oly rendkívül károsan hatnak, kiküszöböltessenek: viszont minden méltánylást érdemlő esetben meg van a kivétel engedélyezésére adva a mód, de csak a kellő ellenőrzésről való egyidejű gondoskodás elrendelésével.
Az eredeti törvény hatályon kívül helyezett 28. §-a helyett áll, mindössze annyi változtatással, hogy a külföldről származó halak tilalmi időben való szállításának jogosultságát is elismerve, azok igazoltatása iránt is intézkedik.
A halászatról szóló törvény a jogtulajdonosokat jogaik gyakorlásában közérdekből ugyan, de mindenesetre erősen korlátozza akkor, amikor a társulás kötelezettségét kimondja (1888:XIX. tc. 14. § b). A halászati társulatok közérdekű közgazdasági célt vannak hivatva szolgálni s eredményes működésük legfőbb alapja a hatáskörükbe utalt vízterületek egyöntetű okszerű művelése; ez mindenesetre költséggel jár, amit a társulat tagjaira kivetett járulékokból fedeznek. A kivetett járulékoknak pontosan be kell tehát folyniok a társulat pénztárába, hogy a társulat működése fennakadást ne szenvedjen; méltányos, hogy akkor, amikor a törvény a társulatok alakítását közérdekből elrendeli, törvényes eszközökkel legyen segítségükre abban, hogy működésük alapfeltételét biztosíthassák.
A halászat terén folyó tevékenység állandó figyelemmel kísérése és a halászati társulatok működésének céltudatos irányítása érdekében szükség van arra, hogy a földmívelésügyi miniszter szakközegeinek a halászati társulatok életműködésébe betekintésük legyen. Ennek a lehetővé tételét célozza a javaslat 17. §-a.
Az 1888:XIX. tc. 47. §-a alapján elrendelt hatósági bérbeadás célja az, hogy valamely vízterület a jogtulajdonosok akarata ellenére is okszerűbb halászati kihasználás alá kerüljön. Az eredeti törvényben nincs azonban gondoskodás olyan esetre, - mint az a gyakorlatban már előfordult, - ha a hatósági bérbeadás, bármi okból valamint akadályba ütközik. Lehetetlen, hogy ilyenkor egyszerűen a hibás régi állapot álljon ismét elő, amikor minden jogtulajdonos, egymás érdekeire való tekintet nélkül gyakorolja a halászatot. Ilyen esetben a jog gyakorlatának további megszorítása, annak teljes szüneteltetése következik. Ez lesz a leghathatósabb eszköz arra, hogy a jogtulajdonosokat jobb belátásra bírja.
A zárt vizekből való jogosulatlan halfogás lopás, mert a zárt vízben levő hal a zárt víz tulajdonosának a tulajdona. De ugyancsak lopásnak kell azt minősíteni az olyan vizeknél is, amelyek halászata az 5. § szerint, úgy mint a zárt vízeknél, korlátlan. A korlátlan halfogás megengedésének előfeltétele ugyanis az illető víznek zárt egységben való okszerű gazdászati művelése, a medernek a haltenyésztésre való kedvező alakítása, a víznek megfelelő halanyaggal való népesítése, a halak táplálkozási feltételeinek kedvezővé tétele, esetleg etetése stb., stb., ami a halászatra jogosított részéről mind nagy költséget, befektetést igénylő ténykedés; ennek a ténykedésének révén emeli az illető halasvíz hozamát és fokozza a terméseredményeket. Az ily módon művelt vízben a halállomány nem tekinthető tehát egyszerűen a természet adományának, hanem a nagyrészben az emberi céltudatos munka eredménye s mint ilyenhez a halászatra jogosítottnak tulajdonjoga hatékonyabban biztosítandó.
A fentiekből önként következik, hogy a büntető törvénykönyvben a lopással kapcsolatban felsorolt bűntettek, úgymint orgazdaság, részesség, kísérlet stb. szintén a törvényes rendelkezések szerint büntettetnek.
E szakaszok a halászjeggyel űzött visszaélésekre vonatkozó büntető határozatokat tartalmazzák és pótolják az eredeti törvény hatályon kívül helyezett 64. § e), 65. § d) és f) pontjait, továbbá a 66. §-t. A halászjeggyel űzött gyakori visszaélések indokolják a nagyobb pénzbüntetéseket.
A szakasz azokra a kihágásokra vonatkozó büntető határozmányokat tartalmazza, amelyek a halállományra a legveszedelmesebbek, a legpusztítóbbak, mert a halivadékot irtják, továbbá azokra az esetekre vonatkozik, amikor a halászati kihágást elkövetők a veszélyes fenyegetés, a fegyverhez vagy az erőszak eszközeihez nyúlnak. (L. az eredeti törvény hatályon kívül helyezett 62. §-át.) Az eddigi tapasztalatok szerint az idetartozó kihágásoknak a büntetése aránytalanul enyhe volt s megakadályozásuk tekintetében csakis akkor lehet megfelelő eredményt remélni, ha a törvény a pénzbüntetésen kívül még elzárással is fenyegeti az azokat elkövető, feltétlenül rosszhiszemű orvhalászokat. Miután pedig a gyakorlatban igen sok eset fordul elő, hogy a törvény kijátszása céljából az a) pont alatt felsorolt tettek elkövetésére kiskorúakat használnak fel, az ellen csak az elzárásból álló büntetés súlyosbításával lehet védekezni.
E szakasz azt az újítást tartalmazza, hogy a) és b) pontjában súlyosabban minősíti az engedély nélküli halászatot, illetőleg a tilalmi rendelkezések megszegését, ha azt hivatásos halász követi el; ez igazságos dolog azért, mert éppen a hivatásos halásznak kell a törvényt legjobban ismernie s annak tiszteletbentartásával jó példával előljárnia.
A szakasz c) és d) pontja az eredeti törvényben is minősített kihágásokat sorolja fel, de azzal a különbséggel, hogy míg az eredeti törvényben a nyereségvágyból való halászás, aminek kritériuma a fogott halak áruba bocsátása, csak az engedély nélküli halászás esetében esett súlyosabb beszámítás alá, addig a jelen törvény ezen szakaszának d) pontja szerint általában súlyosabban kell azt megítélni.
E szakasz az előbbihez képest enyhébb kihágási esetekre vonatkozó büntető rendelkezéseket tartalmaz; e kihágások közé, mint új fel van véve az az eset is, amikor valaki a hal jogosulatlan fogását tudva, azt áruba bocsátja; ez tulajdonkép orgazdaság s ezért büntetendő.
Az f) pont alatt felvett rendelkezés helyesen az 1888:XIX. tc. 12. §-ának első bekezdésében az idegen medrekben halászati jogosultak részére biztosított jog gyakorlatának akadályozását minősíti kihágásnak.
A régi törvény hatályon kívül helyezett 64. §-ának c) pontja hasonló rendelkezést tartalmazott a tulajdonost és a halászbérlőt illetőleg; ez félreértésre szolgáltatott okot, mert ha a tulajdonos a bérbeadó, akkor a közötte és a halászbérlő között felmerült ilyen eset magánjogi elbírálás alá tartozik.
E szakasz az enyhébb megítélés alá eső kihágások felsorolásával az azokra eső büntetést szabja ki; az eredeti törvénnyel szemben új dolog az, hogy a jelen törvény 13. §-ához is alkalmazkodik a d) ponttal.
E szakasz azoknak a cselekményeknek a megtorlására nézve intézkedik, amelyek az okszerű halgazdasági üzem biztosítása érdekében tett rendelkezések megszegését jelentik.
Az eredeti törvény hatályon kívül helyezett 67. §-a helyett áll, azzal a szigorítással, hogy a kihágás ismétlése a jogosított engedélye nélkül űzött halászat pedig már magában véve is elég a halászjegy megvonására, illetőleg kiállításának megtagadására, valamint hogy a tiltott módon és tilalmi időben való halászatért való büntetés is figyelembe veendő. A szigorítást az orvhalászat körül tapasztalható laza felfogás okolja meg.
Az eredeti törvény hatályon kívül helyezett 7. §-a helyett áll, azzal a helyesbítéssel, hogy nemcsak az országos határt alkotó folyókra szól, hanem minden olyan vízmederre, amelynek valamely része más állam fennhatósága alá esik.
