A háború után bekövetkezett nehéz pénzügyi viszonyok és az államháztartás egyensúlyának helyreállítására irányuló törekvések több olyan intézkedésre vezettek, amelyeket rendezett pénzügyi és gazdasági viszonyok között fenntartani nem lehet, mert nagyobb károkat okoznak, mint amennyi előnnyel fenntartásuk jár. Ezek közé tartozik a kincstári házhaszonrészesedés, amelynek a lehető legelső alkalommal való megszüntetését ismételten kívánatosnak jeleztem és amelynek megszüntetése a nemzetgyűlésen is több ízben szóvátétetett.
A kincstári házhaszonrészesedés kulcsát az 1923:XXXVII. tc. 9. §-a a mindenkori nyers bérnek, illetőleg a megfelelő haszonértéknek 25%-ában állapította meg. Ezt a százalékot az 1925:XXIII. tc. 3. §-a 12,5-re szállította le.
Minthogy az államháztartás adott helyzete most lehetővé teszi ennek a súlyos és igazságtalan adónemnek a megszüntetését, a törvényhozás felhatalmazását kérem, hogy a kincstári házhaszonrészesedést már a legközelebbi házbérnegyedtől, vagyis az 1926. évi február hó 1-jétől kezdve megszüntethessem. Megjegyzem, hogy e megszüntetés folytán az egyenes adó bevételeknél mintegy 140 milliárd korona elmaradás fog mutatkozni, amivel szemben azonban a közszolgálati alkalmazottak és nyugdíjasok lakbérjárandóságánál, továbbá az állami hivatalok elhelyezési költségeinél jelentékeny megtakarítás fog jelentkezni.
A világháború veszteségei, a forradalmak, az ellenséges megszállások és az éveken át tartott koronaromlás nemcsak az állami, hanem a magángazdasági életet is alapjaiban rendítették meg. Az állami intézmények és üzemek berendezései csaknem teljesen tönkrementek, a magángazdaságok tőkéi pedig elvesztek. Már pedig sorvadó állami intézményekkel és üzemekkel, valamint tőkeszegény, elgyengült magángazdasági élettel nem lehet az államháztartás egyensúlyának tartósságát biztosítani. Ezért az államháztartás egyensúlyának helyreállítása óta mindent elkövettem, hogy az állami intézmények és üzemek megerősíttessenek és a magángazdasági élet a gazdálkodáshoz, a termeléshez szükséges tőkével elláttassék, a fejlődést hátráltató tényezők pedig megszüntettessenek. Ennek a törekvésemnek volt az eredménye többek között az is, hogy az utóbbi évben jelentékeny összegeket lehetett beruházásokra fordítani.
Az 1925:XXIII. tc. 2. §-ában a törvényhozás felhatalmazást adott arra, hogy az 1924/25. évi bevételi többletek és az 1924:IV. tc. alapján felvett külföldi kölcsönből 30 millió aranykorona hasznos beruházásokra legyenek fordíthatók.
Ennek a megkezdett útnak folytatásaképpen, a beruházások kimélyítése és fokozása céljából ezúttal arra kérem a törvényhozás felhatalmazását, hogy az 1924:IV. tc. alapján felvett külföldi kölcsönből egyenlőre további 20 millió aranykorona, vagyis 1 aranykoronát 14,500 papírkoronával számítva, 290 milliárd papírkorona legyen hasznos beruházásokra fordítható. Megjegyzem, hogy ehhez a Nemzetek Szövetségének Tanácsa az 1925. évi december havi ülésezése során hozzájárult, mert nyilvánvaló, hogy az államháztartás adott helyzetében a folyó költségvetési évben sem lesz szükség államháztartási hiányok fedezésének céljaira arra az összegre, amelyet az 1924:IV. törvénycikkhez csatolt keretköltségvetés ilyen célokra a külföldi kölcsön hozadékából számításba vett.
Nemcsak ez az összeg lenne azonban a folyó költségvetési év második felében hasznos beruházásokra fordítható, hanem - az 1925:XXIII. tc. 2. §-ában nyert felhatalmazás alapján még felhasználható összegeken kívül - az a 24 millió aranykorona, vagyis 348 milliárd papírkorona is, amelyet a kormány az 1924/25. költségvetési év végén - járulékaik terhére adott előlegképpen - a vármegyéknek, városoknak és ármentesítő társulatoknak rendelkezésére bocsátott legsürgősebb beruházásaik fedezésére és amely összeg időközben teljes mérvben visszafizetett. Minthogy azonban az esetben, ha a kormány ezeket az előlegeket nem engedélyezte volna, azoknak összege végeredményben az 1924/25. évi bevételi többleteket növelte volna és így az 1925:XXIII. tc. 2. §-a alapján hasznos beruházásokra lett volna fordítható, csak rendeltetésszerű felhasználást nyerne ez az összeg, ha szintén hasznos beruházásokra fordíttatnék.
A cukorrépa forgalmi adó kulcsát az 1921:XXXIX. tc., 9. §-a eredetileg 2%-ban állapította meg. Az általános forgalmi adó kulcsának 3%-ra való felemelése kapcsán az 1922:XVII. törvénycikkel a cukorrépa forgalmi adó kulcsa is 3%-ra emeltetett. Az 1925:XXIII. tc. 6. §-a felhatalmazást adott arra, hogy az általános forgalmi és az állatforgalmi adó kulcsát az adóalapnak 2%-ára lehessen csökkenteni. Ugyanazok az okok, amelyek az általános forgalmi és állatforgalmi adó kulcsának leszállítását indokolták, vonatkoznak a cukorrépa forgalmi adóra is, miért is itt is helyénvaló a kulcs leszállítása.
Minthogy pedig szükségesnek látszott a cukorrépa forgalmi adó kulcsának leszállítását már az 1925/26. évi termelési időszakban alkalmazni, az 1925. évi november hó 7-én kiadott 135,884. számú rendeletemmel intézkedtem az adókulcs leszállítása iránt. Ez a szakasz a hivatkozott rendelet törvényhozási jóváhagyásának kieszközlését célozza. Megjegyzem, hogy a terméseredmények alapján megállapíttatott, hogy az 1925/26. évi költségvetésben előirányzott 12 milliárd K bevétel 2%-os kulcs mellett is be fog folyni.
Az államkincstár a Pénzintézeti Központ alapításakor az 1916:XIV. tc. alapján 100 millió K, az 1920:XXXVII. tc. alapján további 100 millió K, az 1923:XXXII. tc. alapján 500 millió K, az 1924:I. tc. alapján pedig 49.300,000.000 K n. é. „B” sorozatú üzletrészt vett át, veszteségi tartalékalap képzésére pedig az alapításkor 25 millió K-t bocsátott a Pénzintézeti Központ rendelkezésére. A Pénzintézeti Központ üzletrésztőkéjéhez való állami hozzájárulás ezidőszerint tehát 50 milliárdot tesz ki, az intézet veszteségi tartalékalapja pedig az üzleti feleslegekből való javadalmazás folytán kereken 30 millió K-ra emelkedett. Abból a célból, hogy a Pénzintézeti Központ alapszabályszerű céljainak, elsősorban a közhiteli érdekből annyira fontos szanálási akcióknak kellőképpen megfelelhessen, a törvényhozástól felhatalmazást kell kérnem arra hogy a kincstár a Pénzintézeti Központ üzletrésztőkéjének felemeléséhez és veszteségi tartalékalapjának kiegészítéséhez a szükséghez képest további összeggel járulhasson hozzá.
Az 1921:XXVI. tc. 5. §-a a mai Magyarországot terhelő felmondás alá eső, illetőleg visszafizetés vagy felmondás folytán esedékessé vált államadósági tőkék tekintetében úgy rendelkezett, hogy a felmondás 1925. év végéig nem gyakorolható, illetőleg hogy a visszafizetést 1925. év végéig követelni nem lehet. Az ezen törvénycikk kiegészítését alkotó 1923:VIII. tc. 13. §-a pedig az államadósságok kamatai tekintetében hasonló intézkedéseket léptetett életbe. Figyelemmel arra, hogy azok az indokok, amelyek a szóbanforgó törvényes rendelkezések megtételére vezettek, valamint az időközben beállott körülmények is szükségessé teszik ezeknek a határidőknek meghosszabbítását jelen szakasszal az 1925. év végén lejáró határidők 1927. év végéig való meghosszabítása terveztetik.
Az utóbbi időkben oly mérvben elterjedt a tárgysorsjátékok rendezése, hogy ez már közgazdasági szempontból is határozottan káros, mert a játékszenvedélyt felkeltve, az egyébként is nehezen meginduló takarékossági hajlamot kiöli a lakosságból.
A tárgysorsjátékok további elterjedésének megakadályozása céljából már 1925. évi szeptember hó 29-én kiadott 128,876 számú rendeletemmel korlátoztam a tárgysorsjátékokat, amennyiben nagyobb arányú sorsjátékok rendezésének megengedését csak kifejezetten közjótékonysági vagy kulturális egyesületek részére és ezeknek is évenkint legfeljebb csak egy sorsjáték rendezését helyeztem kilátásba, a kibocsátandó sorsjegyek számát pedig 50,000 darabban és a sorsjegyek összértékét legfeljebb 500 millió koronában állapítottam meg. Egyben azt is elrendeltem, hogy az engedélyes vállalkozó a sorsjáték rendezését másra át nem ruházhatja, hanem azt feltétlenül saját kezelésben kell rendeznie.
Az idézett rendelet életbelépte óta szerzett tapasztalatok azt igazolták, hogy az idézett rendeletben foglalt rendelkezések nem elegendők a rendkívül nagy mérvben elszaporodott tárgysorsjátékok korlátozására. Szükségesnek tartom tehát, hogy a szóban levő sorsjátékok korlátozása céljából további megszorító intézkedések történjenek és pedig ezúttal törvényhozási úton. Az e célból szükséges rendelkezéseket tartalmazza a 6. §.
A dohányjövedéki törvényekben a dohányjövedéki kihágásokra megállapított pénzbüntetések a korona elértéktelenedése folytán hatálytalanokká váltak és így ismételten beállott annak szükségessége, hogy a pénzbüntetések törvényes mértéke a korona elértéktelenedésének arányában megváltoztassék. Ily módosítás iránt intézkedett az 1921:VII. tc., mely a nagy mértékben elterjedt csempészet letörése céljából a büntetések mértékének felemelésén kívül kimondotta azt is, hogy minden jövedéki kihágás a megállapított pénzbüntetésen felül elzárással is büntetendő.
Minthogy a korona értékének állandósulásával a dohányjövedéki törvényekben megállapított pénzbüntetések mértékének kérdése az 1924:IV. törvénycikkben nyert felhatalmazás alapján kiadott 1924. évi 6813/M. E. számú rendelettel rendezést nyert olyképpen, hogy az 1876:IV. és az 1887:XLIV. törvénycikkekben a dohányjövedéki kihágásokra megállapított pénzbüntetések összegei megfelelően felemeltettek, az 1921:VII. törvénycikknek a pénzbüntetések mértékére vonatkozó rendelkezései hatálytalanokká váltak. Érvényben van azonban még mindig a szóban forgó törvénycikknek az a rendelkezése, amely elzárás büntetésével sujt minden jövedéki kihágást. Mivel a változott viszonyok folytán e rendelkezés szigorúsága ma már nem látszik indokoltnak, másrészt pedig a bírói gyakorlatban nem kívánatos ingadozásokra vezethet, ez a kivételes rendelkezés az 1921:VII. tc. hatályon kívül helyezésével végleg megszüntetendő lenne és ezzel biztosíttatnék, hogy a dohányjövedéki kihágások büntetésére vonatkozólag az 1924. évi 6813/M. E. számú rendeletben foglalt módosításokkal, általában az eredeti törvényes rendelkezések nyerjenek alkalmazást.
