Az egyes magánjogi pénztartozások átértékeléséről szóló törvényjavaslat (980. számú nemzetgyűlési iromány) külön fejezetben foglalkozik a magánalkalmazottak nyugdíjával és özvegyeik, árváik ellátásával.
A mérlegvalódiság helyreállításához fűződő fontos közhiteli szempontok szükségessé teszik, hogy a vállalatok nyugdíjterhükkel minél előbb mint véglegesen eldöntött, határozott teherrel számolhassanak és ne legyenek kitéve annak, hogy a nyugdíjteher a nagy számban folyamatban levő nyugdíjperek kétes eredményétől függjön még éveken keresztül. Az egyes magánjogi pénztartozások átértékeléséről szóló törvényjavaslat indokolásában már ki vannak fejtve azok a szempontok, amelyek általában szükségessé teszik, hogy a törvényhozás a magánalkalmazotti nyugdíjakra részletes, a jogbiztonságot megóvó rendelkezéseket tegyen, a most mondott szempontok viszont a nyugdíjvalorizáció kérdésének megoldását sürgősebbé teszik, mint amennyire sürgős a már benyujtott javaslatban tárgyalt egyéb kérdések megoldása. Ezzel kapcsolatban rá kell még mutatnom különösen arra, hogy a mérlegvalódiság helyreállításáról szóló 7000/1925. P. M. számú rendelet a megnyitó mérlegek megállapítására oly közeli határidőt szab, amelyig alig volna remélhető az általános valorizációs javaslat törvényerőre emelkedése.
Mindezek folytán szükségessé vált a magánalkalmazotti nyugdíjak valorizálására vonatkozó rendelkezéseknek külön törvényjavaslatba foglalása. Ez a törvényjavaslat az egyes magánjogi pénztartozások átértékeléséről szóló törvényjavaslatnak 18-26. és 40. §-ait tartalmazza és ezenfelül magában foglalja az életbiztosítási szerződésen alapuló pénztartozásokra vonatkozó 27. § utolsó előtti bekezdését (11. §), amely szintén nyugdíjigényre vonatkozott és célszerűségi szempontból helyeztetett el az általános javaslatnak más fejezetében.
A javaslat egyes rendelkezéseinek részletes indokolását egyébként az egyes magánjogi pénztartozások átértékeléséről szóló törvényjavaslatnak (980. számú nemzetgyűlési iromány) indokolását tartalmazza.
A magánjogi szerződéssel alkalmazottak nyugdíjának kérdése az utóbbi időben a bíróságokat és a szakirodalmat egyaránt élénken foglalkoztatta. A bírói gyakorlatnak, amióta az ily járandóságok valorizálhatóságát elismerte, sok nehézséggel kellett megküzdenie annak folytán, hogy a méltányossági alapgondolathoz híven az adós vagyoni helyzetét is vizsgálat tárgyává tette, ami főleg olyankor, amikor a kötelezett nagyobb vállalat volt, tetemes nehézségekkel járt. A bíró mindig az előtte fekvő egyes esetet vizsgálva nem érhette el azt sem, hogy ugyanannak a vállalatnak minden alkalmazottja egyenlő mértékben valorizált járandósághoz jusson. A javaslatnak ebben a körben az a célja, hogy a bírói gyakorlatnak egyébként helyes irányelveit megfelelően összefoglalva gondoskodjék arról, hogy az eddig csak per útján elérhető kielégítő eredményt rövid eljárás útján, sőt per nélkül is elérhetővé tegye és ugyanannak a vállalatnak minden alkalmazottját igazságos és egyenlő helyzetbe juttassa.
A javaslat erre irányuló szabályai között olyanok is vannak, amelyek esetleg az aranyalapon valorizálásnál is kedvezőbb helyzetbe hozhatnák egyes vállalatok alkalmazottait. Minthogy az ilyen eredmény az alkalmazottakat indokolatlan előnyhöz juttatná, a vállalatot pedig méltánytalanul sujtaná, szükséges volt a valorizáció felső határát ebben a körben megvonni és pedig úgy, hogy a járandóság átértékelt összege ne haladhassa meg a pénz értékcsökkenéséből eredő hátrány teljes kiegyenlítését.
A magánjogi szolgálati szerződéssel alkalmazottak köréből kiválnak azok, akik valamely hatósággal szoros kapcsolatban álló intézménynél vagy magánál az államnál, törvényhatóságnál, községnél teljesített szolgálat alapján jogosultak magánjogi jogcímen alapuló nyugdíjra. Ezekre az intézményekre, valamint magára az államra, törvényhatóságra vagy községre a javaslatnak a mérték megállapítására vonatkozó rendelkezései vagy egyáltalán nem, vagy csak igen nehezen volnának alkalmazhatók, éppen ezért az ilyen nyugdíjak tekintetében a javaslat egyfelől fenntartja az eddig nagyrészt rendeleti úton megállapított külön jogszabályokat, másfelől felhatalmazást ad a rendeleti szabályozásra, amennyiben ez még nem történt volna meg.
A javaslat a közforgalmú vasutak nyugdíjasai tekintetében az általános nyugdíjátértékelési szabályok alól azt a kivételt teszi, hogy ezeknél az átértékelés legnagyobb mértéke nem a pénz értékcsökkenés teljes kiegyenlítése, hanem az államvasúti nyugdíjak mértéke.
A javaslat a nyugdíjak átértékelésének - a már említett rendeleti szabályozáson felül - két módját különbözteti meg, az egyik az arányszám segélyével történő átértékelés, a másik az általános szabályoktól némileg eltérő bírói átértékelés.
Az arányszám segélyével történő átértékelés alapgondolata az a bírói gyakorlatban is elfogadott elv, hogy a nyugdíjjárandóságot is olyan mértékben kell felemelni, amilyen mértékben a nyugdíj fizetésére kötelezett vagyona a nyugdíj megállapítása óta emelkedett. Ennek az alapelvnek a megvalósítása mellett természetesen figyelmen kívül marad a jogosítottak egyéni helyzete, de ez természetes következménye az 1. § indokolásában már említett annak a gondolatnak, hogy az ugyanazon vállalattal szemben igényjogosultaknak egyenlő mérték szerint átértékelt járandóságot kell adni, mert ez felel meg a pénz értékcsökkenése előtti helyzetnek is. Az említett alapelv azonban gyakorlatilag csak ott juthat érvényre, ahol megfelelő támpontok állanak rendelkezésre a vagyon, illetőleg a vagyonszaporulat megállapítására. Ily biztos támpontok nélkül a kötelezett jelenlegi vagyoni helyzetének megítélése sem könnyű feladat, de általában a lehetetlenséggel határos valakinek esetleg 10-12 évvel ezelőtt vagyoni helyzetét pontosan megállapítani. Éppen ezért a javaslat a valorizációnak ezt a kétségkívüli legmegfelelőbb módját csak abban a körben alkalmazza, ahol a kötelezett vagyoni helyzetének időközönkinti kimutatására jogszabállyal van kötelezve. Ilyen kötelezettek a részvénytársaságok és szövetkezetek. Ezek közül is azonban a javaslat csupán az 1914. évi július hó 1. napján már fennállott vállalatokra mondja ki az arányszám segélyével történő átértékelést, mert megfelelő összehasonlítási alapul csak az utolsó békeév mérlegét tartja elfogadhatónak. A későbbi mérlegekben ugyanis a pénz értékcsökkenésének a mérleg valódiságát kétségessé tevő hatásai többé-kevésbbé jelentkeztek.
Az utolsó békeév mérlegét a javaslat értelmében a kereskedői mérleg valódiságának helyreállításáról és az ezzel kapcsolatos rendelkezésekről szóló 4200/1925. P. M. számú (az államháztartás egyensúlyának helyreállításáról szóló 1924:IV. tc. alapján kiadott rendeletek gyüjteményében 42. sorszám alatt közölt), illetőleg a 7000/925. P. U. sz. rendelet alapján készített első mérleggel kell egybevetnie s a két mérleg adatai alapján kell megállapítani, hogy a vállalat saját vagyona milyen arányban emelkedett, de a saját vagyon összegéhez mindkét mérleg esetében hozzá kell adni a nyugdíjalap (nyugdíjtartalék) összegét is.
A saját vagyonhoz a nyugdíjalap hozzászámítását azért kell kimondani, mert a nyugdíjalapot általában nem lehet a vállalat saját vagyonának tekinteni, holott a javaslatnak most ismertetett rendelkezése éppen nyugdíj kiszámítására kíván alapot nyujtani és ezért ellentmondás volna, ha éppen a nyugdíjalap maradna figyelmen kívül.
A két mérleg adatainak egybevetéséből eredő arányszám azonban még kiigazításra szorul annak folytán, hogy a részvénytársaságok és szövetkezetek alaptőkéje a két mérleg felállítására irányadó időpontok között növekedett. Az ezzel kapcsolatban teljesített befizetéseket nem lehet a vállalat nyereségeként venni számításba, mert az ilyen úton befolyó összegekkel a részvények, illetőleg üzletrészek száma is növekedett és így lényegileg a vállalat vagyoni helyzete nem változott. Igazságos eredményre ebben a tekintetben csak úgy juthatunk, ha az ilyen befizetéseket a pénz értékcsökkenésére figyelemmel, vagyis aranyértékre átszámítva az utolsó békeév mérlege alapján megállapított saját vagyonhoz hozzáadjuk.
Hasonló eljárást állapít meg a javaslat az időközben lebonyolított fúzió esetére is (l. az 5. §-t).
Az arányszámot maga a vállalat állapítja meg és ezért, hogy a vállalat az igényjogosultakat ne hagyhassa sokáig bizonytalanságban, a javaslat kötelezi a vállalatokat az arányszámnak egy éven belül közzétételére. A határidő elmulasztása a javaslat egy későbbi rendelkezése szerint azzal a következménnyel jár (11. §), hogy az átértékelés mértékét a rendes bíróság fogja megállapítani.
A 3. § értelmében kiszámított arányszám a vállalat vagyonának az 1914. év óta bekövetkezett változását állapítja meg. Hogy ennek az arányszámnak a segélyével a járandóság átértékelhető legyen, szükséges, hogy maga az átértékelendő járandóság is az 1914. évi állapotnak feleljen meg. Egészen tiszta a helyzet akkor, ha az igényjogosult már az 1914. évben nyugdíjas volt, mert akkor az 1914. évi járandóságát egyszerűen meg kell szorozni az arányszámmal. A későbbi időpontban nyugdíjazottaknál, valamint a vállalatnak ma még tényleges szolgálatban álló és csak a törvény életbelépése után nyugdíjazandó alkalmazottainál annak folytán, hogy a nyugdíjak összegét a vállalatok - bár nem a pénz értékromlásának megfelelő arányban - időközben önként emelték, igazságtalan eredményre vezetne mind az, ha a valóban kifizetett nyugdíjat szoroznánk az arányszámmal, mert így az új nyugdíjasok a régiekkel szemben indokolatlan előnyben részesülnének, mind pedig az, ha a valóban kifizetett nyugdíjat számítanánk át aranykorona értékre és az átszámítás eredményét szoroznánk az arányszámmal, mert így legtöbb esetben az történnék, hogy az igényjogosult kevesebbet kapna, mint amennyit ma fizetnek neki. A javaslat éppen ezért azt veszi alapul, hogy a vállalat ugyanolyan állású alkalmazottjának mennyi volt a nyugdíjba beszámítható illetménye az 1914. évben.
Az arányszám megállapításában a mérlegekben feltüntetett adatok lévén irányadók, ez a megállapítás technikai művelet, melynek eredménye nem mindig fogja a vállalat vagyonának változását híven visszatükrözni; éppen ezért módot kell nyujtani arra, hogy az arányszám módosítását bírói úton lehessen kérni. Ily kérelem előterjesztésére a javaslat határidőt szab és az igényjogosultak bizonyos hányadát, valamint a vállalatot magát is feljogosítja. Az arányszám különösen akkor nem fogja a vagyoni helyzetet híven feltüntetni, ha az utolsó békeévben sok volt a vállalat rejtett tartaléka, mert ebben az esetben az igazi vagyonnövekedés kisebb, mint amekkorára az arányszám mutat, valamint akkor, ha az utolsó békeévben lényegesen kevesebb volt a rejtett tartalék, mint most, mert ebben az esetben az igazi vagyonnövekedés nagyobb, mint amekkorát az arányszám feltüntet. Az előbbi esetben a vállalatnak, az utóbbi esetben az igényjogosultaknak lesz érdekük az arányszám megváltoztatását kérni.
Hogy ellenőrizni lehessen, vajjon az arányszám megváltoztatására irányuló kérelmet megfelelő számú igényjogosult terjeszti-e elő, a javaslat az érdekelt vállalatokat az igényjogosultak névjegyzékének a bírósághoz bemutatására kötelezi.
Ez a § a nyugdíj átértékelésének másik módjáról rendelkezik, amikor t. i. a bíróság állapítja meg az átértékelésre irányadó mértéket.
A bírói eljárásban figyelembeveendő körülmények felsorolásában a javaslat általánosságban a bírói gyakorlatban elfogadott szempontokat követi.
Ha a szolgálatadó - jóformán csupán a technikai kezelés egyszerűsítése érdekében - formailag külön jogi személy útján nyujtja alkalmazottainak a nyugdíjat, ez nem szolgálhat okul arra, hogy ne a vállalat, hanem a külön jogi személy - rendszerint igen kedvezőtlen - vagyoni helyzete legyen a nyugdíj kiszámításának alapja. Hogy mikor lehet a külön jogi személyt a vállalat keretében működőnek tekinteni, az eset körülményeiből kell megállapítani. Mindenesetre a vállalat keretében működőnek kell tekinteni az olyan külön jogi személyt, amelynek tagja csak a vállalat alkalmazottja lehet és amelybe a vállalat minden alkalmazottjára kötelező is a belépés.
Ha a szolgálatadó idegen vállalatnál akár nyugdíjszerződést, akár életbiztosítást köttet az alkalmazottjaival és magát csupán bizonyos hozzájárulás fizetésére kötelezi, az alkalmazott nyugdíjjárandóságot a szolgálatadótól nem követelhet, az idegen vállalatra pedig a 11. §, illetőleg a biztosítási szerződésekre vonatkozó rendelkezések állanak.
Minthogy a javaslat átértékelő rendelkezései a még tényleges szolgálatot teljesítő alkalmazottakra is állanak, lehetővé kell tenni, hogy az alkalmazottaktól fizetett nyugdíjjárandóságok is ugyanolyan arányban felemelhetők legyenek, amilyen arányban a nyugdíjak emelkednek.
A javaslatnak ez a §-a a magánalkalmazotti nyugdíjak tekintetében az átmeneti rendelkezéseket tartalmazza. Általános szabály az egy évi visszaható erő. A nyugdíjas érdekeltség köréből felmerült ugyan hosszabb időre szóló visszaható erő érdekében is kívánság, azonban ez a kívánság nem látszott teljesíthetőnek, mert alkalmas volna a vállalat rendes üzletvitelének megzavarására.
A § második bekezdése a javaslat 1. §-ával van összhangban. Ha ugyanis a pénz értékcsökkenésére figyelemmel kötött egyesség az 1924. július hó 1. napja után jött létre, akkor az egyesség megkötésének ideje a pénztartozás meghatározására irányadó időpont és így már ennek az időpontnak a következtében sincs helye újabb átértékelésnek.
A javaslat szerint a külön bíróságnak az arányszámot megváltoztató határozata a valódi helyzetnek meg nem felelő arányszámot helyesbíti, méltányos tehát a § az a rendelkezése, hogy a helyesbített arányszám visszahatólag attól az időponttól kezdve nyerjen alkalmazást, amikortól az eredeti arányszám alkalmazásba lépett. Ez az időpont a törvény életbelépését egy évvel megelőző időpont, ha pedig magasabb járandóságot megállapító jogerős ítélet volt, az arányszám közzétételét követő hó 1. napja.
A 3. § egy évi időt enged a vállalatoknak az arányszám közzétételére. Hogy ez alatt az idő alatt az igényjogosultak válságos anyagi helyzetbe ne kerüljenek, a § utolsó bekezdése a vállalatokat méltányos előleg nyujtására kötelezi. Az előleg természetesen per útján is követelhető. Az ily perek gyors befejezését az biztosítja, hogy tárgyuk rendszerint kis értékű lesz és így a fellebbviteli lehetőségek korlátoltak lesznek. Olyan esetekben, amikor a járandóság átértékelt összegét jogerős bírói ítélet állapította meg, előlegre nincsen szükség, mert ilyenkor előlegül az ítéletben meghatározott összeg szolgál.
Ha a szolgálatadó maga biztosító magánvállalat, közömbös, hogy alkalmazottainak biztosítási szerződés formájában vagy más módon nyujtja a nyugdíjat, mert az átértékelésre mindenképen a nyugdíjakra megállapított szabályok az irányadók. (27. § 3. bek.).
E § a nemzetközi anyagi viszonosságnak a magyar bírói gyakorlatban már elfogadott szabályát lényegben a lengyel valorizációs rendelet megfelelő rendelkezésével egyezően tartalmazza. A nemes valutájú, de az átértékelést éppen ezért nem ismerő államok polgáraira ez a rendelkezés nem lehet sérelmes, mert amikor a magyar állampolgár pl. angol bíróság előtt angol fontban kifejezett pénzkövetelést érvényesít és azt neki angol fontban névérték szerint ítélik meg, voltaképen olyan szolgáltatást kap, ami a teljes valorizációval egyenértékű. A Franciaországban megítélt frankkövetelés ezzel szemben, ha a követelés a háború előtt keletkezett, csak kb. 28%-os valorizációnak felel meg. A javaslat szerint tehát angol állampolgár követelésére a javaslatban foglalt rendelkezések minden korlátozás nélkül alkalmazhatók, francia állampolgár követelésére pedig háború előtti - természetesen a békeszerződés alá nem eső - pénztartozás esetében azzal a korlátozással, hogy 28%-osnál nagyobb valorizáció akkor sem ítélhető meg, ha a javaslat értelmében nagyobb mérték alkalmazásának volna helye.
