1927. évi III. törvénycikk indokolása

cég megszünésének a kereskedelmi cégjegyzékbe hivatalból bevezetéséről * 

Általános indokolás

A kereskedelmi cégjegyzéknek, mint a bíróság által kereskedelmi üzlettel kapcsolatos és a törvényben megszabott bizonyos tényekről és viszonyokról vezetett jegyzéknek jelentőséget az ad hogy e jegyzék nyilvános. A cégjegyzék nyilvános jellegének azonban gyakorlati értéke csak abban az esetben van, ha a cégjegyzék egyszersmind megbízható, vagyis a benne feltüntetett adatok legalább is megközelítően megfelelnek a valóságnak.

A bejegyzés tárgyát a törvény értelmében alkotó tények egyik legfontosabbjának, nevezetesen a cég keletkezésének és megszünésének szempontjából a megbízhatóság azt követeli meg, hogy a cégjegyzék egyrészt tüntesse fel a bejegyzésre köteles valamennyi céget, másrészt azonban ne tartalmazzon olyan céget, amely a valóságban már nem áll fenn.

Az 1876. évi XXXVII. törvénycikkbe foglalt kereskedelmi törvény (Kt) az említett tények tekintetében a megbízhatóság követelményének valóra válását azzal kívánta biztosítani, hogy 16. és 19. §-ában a kereskedőt kötelezi mind cégének, mind a cég megszünésének b jelentésére a végett, hogy e bejelentés alapján a cégbíróság a céget vagy a cég megszünését a kereskedelmi cégjegyzékbe bevezesse. Abból a célból, hogy az érintett bejelentési kötelességnek teljesítését ki is lehessen kényszeríteni, ha a bejelentésre kötelezett kereskedő a bejelentést elmulasztaná, a Kt. az idézett §-okban megszabott kötelezettség elmulasztásához jogi következményt is fűz, még pedig egyrészt közvetlent, másrészt közvetett joghátrányt. A közvetlen joghátrányt a Kt. 21. §-a állapítja meg, amely szerint azt, aki a törvénynek a cégbejegyzésre vonatkozó rendelkezéseit nem tartja meg, pénzbírsággal kell erre szorítani. A közvetett joghátrányt pedig a cég bejelentésének elmulasztása esetére a Kt. 16. §-a, a cég megszünése bejelentésének elmulasztására a Kt. 19. §-a szabja meg. Az előbb említett mulasztás esetében a joghátrány az, hogy mindaddig, míg a bejelentés meg nem történik, a kereskedő nem részesül azokban a jogokban, amelyeket a törvény a kereskedők javára állapít meg, míg az általa harmadik személyek irányában vállalt kereskedelmi kötelezettségekért a törvény értelmében felel. A cég megszünése bejelentésének elmulasztásához fűzött közvetett joghátrány pedig abban áll, hogy a cég megszünésének tényét harmadik személy ellenében csak annyiban lehet érvényesíteni, amennyiben a mulasztó bizonyítani tudja, hogy a harmadik személy tudott az említett tényről.

Az említett rendelkezésekből kitűnik, hogy a Kt. rendszerében annak, hogy a cégbíróság valamely céget vagy már bejegyzett valamely cégnek megszünését (a cégnek törlését) a cégjegyzékbe bejegyezze, előfeltétele az érdekelt kereskedőnek ily irányú bejelentése. Ehhez képest a Kt. rendszerében, amely cégbíróságnak hivatalból eljárását - a bírságoláson túlmenően - nem csupán a cég létrejöttének, de megszűnésének bejegyzése tekintetében sem ismeri, a cégjegyzék megbízhatósága is a megszabott bejelentési kötelezettség pontos teljesítésétől és kiváltképpen attól függ, mennyiben sikerül az elmulasztott bejelentést a cégbíróságnak a fenntiekhez képest rendelkezésére álló eszközökkel kikényszeríteni.

A Kt. életbelépése óta szerzett immár több mint félévszázados tapasztalat azt mutatja, hogy a kereskedők a törvényszabta bejelentést a fenntebb említett mind a két vonatkozásban gyakran elmulasztották. Közrehathatott talán ennek az állapotnak előidézésében az is, hogy a bíróságok - kiváltképpen régebben - nem éltek a bírságolási joggal abban a mértékben, amely nekik a törvény értelmében rendelkezésükre állott. De kétségtelen, hogy sok esetben a legerélyesebben alkalmazott bírságolás sem vezett eredményre. Éppen a bírságolási eljárás eredményessége szempontjából különbség van a szerint, amint a bírságot fennálló cég ellen vagy már megszünt oly cég ellen alkalmazzák, amelynek törlését kellene a cégjegyzékben keresztülvinni. Míg ugyanis fennálló céggel szemben alkalmazott pénzbirság többnyire eredménnyel jár s ily módon a cég elmulasztott bejelentését ki lehet kényszeríteni, addig a megszünt cégek tekintetében nem egyszer oly helyzet áll elő, amelyiben bírságot alkalmazni vagy nem lehet vagy alkalmazása már eleve eredménytelennek mutatkozik, miért is a cég törléséhez a Kt. értelmében megkívánt bejelentésnek a megtételét nem lehet kikényszeríteni. Ilyen eset az, ha a cégnek volt birtokosa meghalt és örökösei ismeretlenek vagy ismeretlen helyen tartózkodnak, ha a megszünt cégnek volt birtokosa maga ismeretlen helyre eltávozott vagy teljes vagyontalansága miatt a bírságot rajta behajtani nem lehet s így az újabb bírsággal való fenyegetés is céltalan, ha a kereskedelmi társaságnak (különösen részvénytársaságnak vagy szövetkezetnek) tagjai szétszéledtek (meghaltak, eltávoztak ismeretlen helyre) s őket közgyűlésre összehívni nem lehet, ha az utóbb említett eset az igazgatóság tagjaiban van meg s ezért az igazgatósági tagoknak alapszabályszerű számát a bejelentés megtétele végett összehozni nem lehet.

Ám ha ilyen és az említettekhez hasonló esetek régebben is felmerültek, még nagyobb a számuk ma azoknak a viszonyoknak folytán, amelyeket a háború, az ezt követő események, különösen pedig az ország területének a trianoni békeszerződéssel bekövetkezett megcsonkulása idézett elő. Különösen a részvénytársaságok és szövetkezetek tekintetében vannak a cégjegyzék szempontjából nehézségek.

Ma a kereskedelmi cégjegyzékben sok ily részvénytársaság - és szövetkezet - van, amely csak formailag áll fenn, a valóságban azonban megszünt. Annak idején szabályszerűen megalakultak, cégük, valamint az igazgatóság tagjai a cégjegyzékbe bejegyeztettek, utóbb azonban üzleti céljuk - a gazdasági viszonyok változásával - megszünt vagy pedig a cél elérésére rendelt alapítási tőke elenyészett vagy az országból kivonták azt. Természetes, hogy ily társaság nemcsak az életműködésével járó rendes tennivalókat - évi mérlegmegállapítás, közgyűlés tartása - nem képes teljesíteni, minthogy az igazgatóságtól - amennyiben ilyen van is - összehívott rendes közgyűlésen sokszor egyetlen részvényes sem jelenik meg, hanem a részvénytársaság működésének a törvényben megszabott alakiságok megtartásával történő megszüntetéséről, a felosztás kimondásáról és a felszámolásról sem tud gondoskodni.

Jóllehet az említett esetekben oly társaságokról van szó, amelyek - bár az idevonatkozó cégjogi szabályok mellőzésével - a valóságban - legalább is az ország területén belül - megszüntek és jóllehet ehhez képest az igazgatóság esetleg itt maradt tagjainak nyilvánvalóan nem áll módjukban a feloszlást kimondó közgyülést megtartani, mégis a cégbíróság a törvény kötelező rendelkezéséhez képest kénytelen ma az igazgatóság tagjai ellen kereskedelmi vétség címen az eljárást folyamatba tenni s rájuk a törvényben megszabott bírságot kiróni.

Nyilvánvaló, hogy ez az állapot nem tartható fenn; mert míg egyfelől igazságtalan az érintett helyzetbe jutott igazgatósági tag irányában, minthogy utóbbit olyanért kell büntetni, aminek ő nem oka s amin változtatni sem képes, addig másfelől felesleges és célnélküli terhet ró a bíróságokra, de ezenfelül árt is tekintélyüknek, mert oly eljárásra kényszeríti utóbbiakat, ami szinte iskolai példája a való élettel szembehelyezkedésnek.

Számos esetben a társaság feloszlását kimondó közgyűlés megtartása tekintetében az okoz nehézséget, hogy az igazgatóságnak tagjait nem lehet feltalálni: meghaltak, esetleg külföldiek lévén, külföldön laknak vagy a tiranoni békeszerzősés folytán váltak külföldiekké, miért is ellenük kereskedelmi vétség miatt eljárást lehet indítani.

Hogy a cégjegyzék a valóságban már fenn álló részvénytársaságot tünteti fel, oly esetben is előfordul, midőn évekkel vagy évtizedekkel azelőtt megalakult oly társaságról van szó, amelynek tartozásai nincsenek, de viszont nincs is annyi vagyona sem, amelyből a társaság életműködésével járó kiadásokat fedezni lehetne. Pl. 1900-ban 100,000 korona alaptőkével alakult egy részvénytársaság, amelynek alaptőkéje készpénzben van letétbe vagy hadikölcsönkötvényekben elhelyezve. Az igazgatóságot ily esetben sem lehet arra kötelezni, hogy maga fizesse a társaság életműködésével járó kiadásokat.

Nem ritkák azok az esetek sem, amelyekben a felszámolás időszakában merülnek fel az érintett nehézségekhez hasonló nehézségek. A társaság közgyülése nevezetesen évekkel ezelőtt elhatározta ugyan a feloszlást, de a felszámolók személyében állanak a fenn a fenntebb érintett körülmények, vagy a felszámolás alatt levő társaságnak nincs semmi vagyona.

Mindezekben az esetekben a cégjegyzék oly cégeket tüntetet fel, amelyek a valóságban már nem léteznek, ami lényegesen csorbítja a cégjegyzéknek megbízhatóságát és zavarja áttekinthetőségét.

Szükség van ezért oly rendelkezés megállapítására, amely a cégjegyzék megbízhatóságát és áttekinthetőségét helyreállítja azzal, hogy módot nyujt a megszünt cégnek hivatalból törlésére abban az esetben, ha az ehhez egyébként szükséges bejelentésnek megtételét az érintett okok miatt kikényszeríteni nem lehet. A cégjegyzék megtisztítását célzó eme törvényhozási rendelkezésnek a megállapítását a kereskedelmi forgalom síma lebonyolításának ezzel is előmozdítása, továbbá az említett igazságtalan helyzet megszüntetése, végül a bíróságoknak tehermentesítése érdekében annyira sürgősnek vélem, hogy nem tartanám helyesnek az idevonatkozó rendelkezés megállapítását arra az időre elhalasztani, amidőn kereskedelmi jogunk általános reformjára a sor reá kerül, hanem a gazdasági körök egyértelmű kívánságának megfelelően már most szükségesnek tartom a fennálló bajoknak törvényi rendelkezéssel orvoslását.

Az az eljárás, amellyel a javaslat a cégjegyzék megbízhatóságát kívánja biztosítani, nem ismeretlen a külföldi jogokban. Nevezetesen Németország már 1888-ban törvényt alkotott a megszünt cégeknek hivatalból törléséről s az e törvényben foglalt rendelkezés átvette az 1897. évi kereskedelmi törvény is, amelynek értelmében, ha a cég megszünésének bejelentését rendbírság alkalmazásával nem lehet kikényszeríteni, a bíróság hivatalból jegyzi be a cég megszünését.

Nem teljesen ismeretlen azonban jogunkban sem az, hogy a cégbíróság bizonyos cégbejegyzések törlése tekintetében nem az erre kötelezett bejelentése alapján, hanem mások kívánatára vagy éppen hivatalból jár el. Egyrészt ugyanis külföldi vállalat belföldi fióktelepének, fióküzletének vagy ügynökségének itt bejegyzett cégét a Kt. 217. §-a értelmében a cégbíróság bizonyos feltételek igazolása esetében bárkinek a kívánatára töröltetheti a cégjegyzékből; másfelől a törvényellenes bejegyzéseknek hivatalból törlésére módot nyujt a kereskedelmi és váltóügyekben követendő nem peres eljárás szabályozása tárgyában az 1921:LIV.t.-c. 104. §-ában kapott felhatalmazás alapján 68,300/1914. I. M. szám alatt kiadott igazságügyminiszteri rendelet 32. §-a.

Részletes indokolás

Az 1. §-hoz

Az 1. § kimondja azt az elvet, hogy ha a cégbíróság arról szerez tudomást, hogy a kereskedelmi cégjegyzékbe bevezetett cég megszünt, de a megszünésnek a fennálló szabályok szerint szükséges bejelentését a Kt. alapján kiróható bírsággal nem lehet kikényszeríteni, a cégbíróság hivatalból megindítja az eljárást a végett, hogy a cég megszünését az egyébként szükséges felszámolási eljárás mellőzésével hivatalból bevezettesse a cégjegyzékbe. Ehhez képest abból a szempontból, hogy kényszer alkalmazásával kívánja a megszünt cégnek törlését biztosítani, nem tartalmaz a javaslat újítását, tekintve hogy kényszereszközbírság alkalmazásának a Kt. értelmében is van helye. Az újítás a javaslatban az, hogy a megszünt cég törlését e bírságnál hatályosabb eszközzel kívánja elérni.

A javaslat idézett rendelkezése az előadottakhoz képest a közérdeket szolgálja azzal, hogy a cégjegyzék megbízhatóságát kívánja biztosítani.

Az 1. § második bekezdése az első bekezdés rendelkezéseit kétségek elkerülése céljából kifejezetten is kiterjeszti külföldi részvénytársaságok vagy szövetkezetek megszünt belföldi képviselőségeire, fiókintézeteire vagy ügynökségeire, a szakasz 3. bekezdése pedig a biztosító magánvállatok tekintetében a felügyelőhatóságnak az eljárás megindítását illetően a törvényszerű befolyást kívánja biztosítani.

A 2. §-hoz

A 2. § hirdetményi eljárást állapít meg, amelynek meg kell előznie a törlés tárgyában hozandó bírói határozatot. Tekintetbe kell ugyanis venni, hogy a cég fennállásához nemcsak a cég birtokosának, hanem másoknak is, különösen a hitelezőknek, érdekük füződhetik, ezért meg kell adni a lehetőséget, hogy a cégnek szándékolt törlése ellen kifogást emelhessenek. A felhívásnak az illetékes kereskedelmi és iparkamara s az illetékes m. kir. adóhivatal részére megküldése azon alapszik, hogy az említett hatóságok jó szolgálatot tehetnek a bíróságnak az illető cégre vonatkozó adatok közlésével.

Egyebekben az eljárás tekintetében a javaslat szerint a kereskedelmi nem peres eljárás szabályai irányadók.

Minthogy az esetek túlnyomó részében meghiúsulna a tervezett eljárás sikeressége, ha a javaslat 2. §-ában említett felhívásnak a Budapesti Közlönyben, továbbá a cég megszünésére vonatkozó bejegyzésnek a Központi Értesítőben közzétételeért díjat kellene fizetni s az e díjakat egyébként viselni köteles személy nem lenne feltalálható, avagy vagyontalansága miatt nem bírná a díjat megfizetni, a javaslat 3. §-a kimondja, hogy az említett közzétételekért díjat nem kell fizetni.