1927. évi V. törvénycikk indokolása

egyes adók és illetékek mérsékléséről és a pengőértékben való számítással kapcsolatos rendelkezésekről, továbbá az önkormányzati testületek háztartásának hatályosabb ellenőrzéséről * 

Általános indokolás

A háború és az azt követő összeomlás a magyar államot a végső pusztulás örvényébe látszott sodórni. A trianoni béke az ország 2/3-ad részét idegen uralom alá vetette, az új határok az ország természetes földrajzi alakulatával teljes összhangban állott évezredes történelmi fejlődés során kialakult egységes államterülethez idomult gazdasági, kereskedelmi és ipari életünket teljesen megbénították. A kétségbeejtő helyzet következményeképpen pénzünk értéke éveken keresztül állandóan hanyatlott, s már-már attól lehetett tartani, hogy az állam teljes összeomlása nem lesz elkerülhető.

Az 1924. évi törvényhozás az államháztartás egyensúlyának helyreállításáról szóló IV. tc. megalkotása útján megkísérelte, hogy az országot ebből a kétségbeejtő helyzetből kiemelje. A külföld bizalma rendelkezésére bocsátotta az államnak azt az összeget, amely a helyreállítás első idejében szükséges volt arra, hogy a pénzünk további romlása megakasztassék, és bár a népszövetség ellenőrzése hosszabb időn át korlátozta a nemzet szuverénitását, mégis sikerült elérnünk azt, hogy az a vigasztalan kép, amelyet államháztartásunk az 1923. év végén mutatott, megváltozott és az államháztartás helyzetének megjavulása folytán a gazdasági életben rendezettebb, állandóbb helyzet teremtetett, a régi teljes bizonytalanság megszűnt, pénzünk értéke állandóvá vált és az új, állandó pénzegységet, a pengőt is megalkothattuk.

Az elmúlt két és fél év alatt ezt az eredményt csak úgy lehetett elérni, hogy az állam az adózó polgárok áldozatkészségét a legnagyobb mértékben igénybevette. A polgárság a nagy cél érdekében a rárótt súlyos terheket szinte elképzelhetetlen, hősies önfeláldozással viselte és így lehetővé tette azt, hogy az 1924. évi törvénnyel tervbevett programmot a kormány a legteljesesebb mértékben megvalósíthatta. A nemzetnek ez a hősies önfeláldozása nem kisebb annál, amelyet ez a nemzet a háború folyamán is tanusított és ezzel biztos reményt nyujt arra, hogy ez a nemzet annyi megpróbáltatás után és a legsúlyosabb viszonyok között is élni és újból virágozni fog.

Az 1924:IV. tc. rendelkezései két irányban igyekeztek biztosítani az államháztartás egyensúlyának helyreállítását. Az egyik oldalon a kiadásokat a legszűkebb körre szorították, a másik oldalon az adóbevételeket lényegesen növelték. E kétirányú törekvés annyiban sikerrel járt, hogy a költségvetés egyensúlya hamarabb helyreállott, mint ahogy azt magában a törvényben terveztük, azonban más oldalról el kell ismerni, hogy az adózók súlyos megterhelésével járt, ami annál érzékenyebben érintette az adózókat, mert egyrészt a békebeli adóterhek aránylagosan nagyon alacsonyak voltak, másrészt a korona romlásának idejében a látszólag nagyobb adók is tulajdonképpen szintén lényegtelen megterhelést jelentettek, mert az adózó a kivetéstől a befizetésig eltelt idő alatt bekövetkezett értékcsökkenés miatt a valóságban megint csak lényegtelen terhet viselt. Viszont az adók jelentékeny részének aranykoronában történt megállapítása és a pénz értékének állandósulása következtében az úgynevezett szanálási időszak alatt ez az adóteher most már teljes súlyával nehezedett az adózókra. Ha most már hozzávesszük azt, hogy a pénz értékének állandósulása és egyéb okok miatt ebben az időszakban a gazdasági helyzet is megromlott, a könnyű vagyon- és jövedelemszerzés megszűnt, továbbá a megelőző időszak alatt megszabott életmód megváltoztatása magában véve is fájó folyamat volt, nem lehet csodálkozni azon, hogy az adóteher növekedése az adózók széles köreiben elégedetlenséget váltott ki.

Az elégedetlenséget fokozta az a körülmény, hogy az 1924/1925. és az 1925/1926. költségvetési évek gazdálkodása lényeges feleslegeket mutat ki. Azonban ezek a feleslegek nem csupán abból származnak, hogy az adók igen nagyok, hanem abból is, hogy a kiadások rendkívül meg vannak szorítva és számos olyan szükséglet nincs kielégítve, amelyek kielégítése pedig elsőrendű érdek volna. Ilyen kielégítetlen igények vannak például a tisztviselői illetmények, a nyugdíjak megállapításánál és más fontos szükségleteknél. Ha csak ezt a két teljesen jogosult követelést teljesítenénk, nemcsak hogy felesleg nem mutatkoznék, hanem még hiány is keletkeznék a költségvetésben.

A helyzetet minden oldalról alaposan mérlegelve, mégis a kormány arra az álláspontra helyezkedett, hogy a magángazdaságok tehermentesítése ma fontosabb érdek, mint az, hogy ezek az előbb említett és más, még kielégítésre váró igények kielégíttessenek és ezért elhatározta a közterhek csökkentését.

Annak a kérdésnek eldöntésénél azonban, hogy a terhek mérséklése hol, milyen téren és milyen mértékben történjék, nagyon óvatosan, nagy körültekintéssel kell eljárni. Először is a mérséklésnek semmi körülmények között sem szabad vesztélyeztetni a költségvetésnek olyan nehezen, annyi áldozattal megteremtett egyensúlyát. Számolni kell a mérséklésnél jövő eshetőségeivel is, mert vannak kérdések, amelyek megoldása elől kitérni nem lehet.

Más oldalról igen alaposan meg kell fontolni azt, hogy mely adónemeknél és mily mértékben történjék a mérséklés. Ezen a téren azonban számos érdekellentéttel kell számolni. Kétségtelen az, hogy az adózó minden adóterhet súlyosnak talál, amely éppen őt érinti és mindenki a saját terhét érzi természetesen a legsúlyosabbnak. Minden adót azonban nem lehet mérsékelni, mert ez a költségvetés egyensúlyát vesztélyeztetné, vagy minden egyes adónál olyan lényegtelen volna, hogy tulajdonképpen egyetlen igényt sem elégítene ki. Kötelessége volt tehát a kormánynak ebből a szempontból úgy eljárni, hogy a mérséklés egyrészt valóságos könnyebbülést hozzon, másrészt az adózók tág körét érintse és végül arra is ügyelni kellett, hogy az egyes adónemek között mutatkozó aránytalanságok csökkentését is eredményezze.

Ezeknek a szempontoknak figyelembevételével a javaslat a következő főbb irányokban igyekszik az adóterheket csökkenteni.

Elsősorban a mai állapottal szemben csökkenti a földadók terhét. Ennél a rendelkezésnél az a megfontolás vezetett, hogy az utolsó évek a földbirtok jövedelmezőségét nagymérvben lerontották. Az 1924. évi termés az ország nagy részében katasztrófálisan rossz volt. A gabonaneműek termése különösen a dunántúli részeken csaknem teljesen megsemmisült. Ugyanakkor az állatárak nagy mértékben lemorzsolódtak, így tehát a lehetősége sem volt meg annak, hogy a termésekben beállott károkat az állattenyésztés jövedelmével pótolják. Az 1925. évben a termés átlagban több volt ugyan, viszont a terményárak csökkentek oly mértékben, hogy az előző évi veszteség nem volt pótolható. Azonkívül az 1925. és 1926. években is az ország számos részén nagy elemi csapások sujtották a földművelőket, nagy területeken aszály, másutt árvizek és más károk tették lehetetlenné azt, hogy az 1924. évi nagymérvű károsodást a földbirtokosok kiheverhessék. A szőlő és bortermelés az utóbbi években a bor értékesítésének lehetetlensége következtében, a mult évben pedig a termésnek csaknem teljes megsemmisülése folytán olyan kétségbeejtő rossz helyzetbe került, hogy számos helyen az adóbehajtás teljes felfüggesztését kellett elrendelni.

Ilyen körülmények között a földtulajdonosok fokozott mértékben vélhették igazságtalannak azt a rendelkezést, amelynek értelmében az 1925. év közepétől kezdve, az aranykorona szorzószámának 17,000-ről 14,500-ra való leszállítása alkalmával a földadóval kivételt tettünk és ennél az adónál a szorzószám leszállításával kapcsolatban az adónak aranykoronában megállapított összegét 17%-kal felemeltük. Noha ez a felemelés egyrészt törvényes, másrészt abból a szempontból, hogy a többi adónemnél az aranykorona átszámítási kulcsának leszállítása az adóalap megfelelő felemelését természetszerűleg maga után vonta, az egyenlő és arányos adóztatás érdekében jogos és méltányos is volt, a most felhozott okok arra indítottak, hogy ezt a rendelkezést megváltoztassam és a pengőszámításra való áttéréssel kapcsolatban a földadót csaknem arra a mértékre szállítsam le, amely mértékben leszállíttatott volna, ha a 17,000-szeres szorzószámot itt sem tartottuk volna fenn.

A házadónál figyelembe kellett vennem azt, hogy összes adóink közt a legsúlyosabb a házadó terhe a városokban. Budapest székesfőváros területén a házadó kulcsa 24%, ha ehhez hozzáadjuk az 50%-os községi pótadót, útadót, betegápolási pótadót, rokkantadót, továbbá a jövedelem- és vagyonadót, kiderül, hogy Budapesten a nyers házbérjövedelem, amelyből az épületek fenntartására semmi sem vonható le, körülbelül 40-45. nagyobb épületeknél, különösen ha a tulajdonosoknak más forrásból is van lényegesebb jövedelmük, 50-60% adóterhet visel. Ehhez járul az is, hogy a házadóbevétel, amely a békében csak fele volt a földadónak, ma már a földadó hozadékát elérte és a jövő években, a lakbérek korlátozásának megszüntetése esetén lényegesen meghaladná, csaknem kétszereséig emelkedhet. Ilyen körülmények közt nem lehet kitérni annak a kívánságnak teljesítése elől, hogy ezeket a súlyos adótételeket mérsékeljük.

Az adókulcsot csak a városokban szállítom le, mert felfogásom szerint nincs semmi jogosultsága annak, hogy ugyanabból a forrásból származó jövedelmet más kulccsal rójam meg a városokban, mint a községekben. A községekben fizetett 15% kulcs is elég magas ugyan, de nem elviselhetetlen és végeredményben kívánatosnak látszik, hogy házadó kulcsa egységesen 15%-ban állapíttassék meg. Ma azonban ilyen javaslatot nem terjeszthetek elő, mert a bevételek oly nagymérvű csökkenését vonná maga után, amely azután lehetetlenné tenné azt, hogy más téren is könnyítsek az adóterheken, amely eljárásom más adózó osztályok körében jogos ellenérzést váltana ki.

A községekben az adókulcsot nem kívánom ugyan leszállítani, mert a községekben az a helyzet, hogy a bérbe nem adott helyiségeknél adóalapul vett haszonérték nagyátlagban mintegy 60-70%-a a bérbeadott helyiségek tényleges bérjövedelmének és így még további emelés indokolt volna. Ennek dacára gondoskodni kívánok arról, hogy a házadó alapjának állandó emelése megszűnjék. Ezt úgy kívánom elérni, hogy a bérbe nem adott épületekről a községekben nem kívánok többé bevallást, hanem az 1926. évre megállapított adót fenntartom a következő évekre is. Minthogy azonban még a legutóbbi kivetések alkalmával is több helyről panaszt emeltek a túlzott adóztatás miatt, nem akarom elzárni az útját annak, hogy az adózó kérhesse a házadó helyesbítését, ha azt magára nézve sérelmesnek véli. Ezzel az intézkedéssel remélem elérni azt, hogy a jogos panaszok rövidesen mindenütt orvoslást fognak találni, mert a kivetés egyszerűsítése folytán a községi és állami közegek az egyes eseteket alaposabban bírálhatják el.

A javaslatban nyugvópontra kívánom hozni az új építkezéseknek biztosított házadómentességi kérdéseket is. Az 1922:XXII. tc. az ideiglenes házadómentességet a jövőre nézve teljesen meg akarta szüntetni. Rendes gazdasági viszonyok közt a házadótörvénynek ez a rendelkezése érthető és igazolható volt. Azonban a mai gazdasági viszonyok közt az építkezés oly drága, hogy az építkezésbe befektetett tőke nem hoz megfelelő jövedelmet. E miatt az építkezések megakadtak és az utóbbi időben azt látjuk, hogy tulajdonképpen csak állami és a helyhatósági (városi) építkezések folynak. Minthogy pedig éppen az építkezés adja a legtöbb munkaalkalmat, az építkezés az, amely a legtöbb ipart állandó és biztos munkával látja el, és minthogy rendkívül fontos gazdasági érdek, hogy ezek a munkaalkalmak meg ne szűnjenek, sőt erősebb lendületbe jött építkezések által a lehetőségig szaporodjanak, ebben a javaslatban gondoskodni kívánok arról, hogy az ideiglenes házadómentesség az építkezési kedvet és lehetőséget előmozdítsa. Ugyanez a cél vezet a tatarozási munkálatokra biztosítok adókedvezményeknek még egy évvel meghosszabbításánál. Végül ugyanebből a célból biztosítok adóamnesztiát azoknak a vagyonoknak, amelyek eddig a jövedelemadó alól elmenekültek, ha ezek a tőkék a házépítés útján a gazdasági élet fellendülését segítik elő.

Az általános kereseti adó ma nem állami, hanem községi bevételi forrás. Az adózó szempontjából azonban ennek semmi gyakorlati jelentősége nincs, azért e téren is kívánok bizonyos könnyítéseket tenni. Az alkalmazottak kereseti adójánál eddig 480 aranykorona (557 P) volt az adómentes legkisebb jövedelem. A pengőátszámítással kapcsolatban ezt az adómentes jövedelemhatárt felemelem 720 P-re. Habár ez az emelés nem nagy, mégis nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt, hogy a békében a IV. oszt. kereseti adó alól egyáltalán nem volt mentesség, másrészt, hogy az adómentesség lényeges emelése a városok és községek háztartási helyzetét rontaná nagy mértékben, amely azután a községi pótadó kulcsának emelésével volna csak helyrehozható, s így ezúttal a mérséklésnek erre a mérvére kellett szorítkoznom. Megjegyzem, hogy mérséklés még abban az irányban is mutatkozik, hogy az adókulcs a legkisebb adóköteles jövedelemnél változatlanul marad és így az egész vonalon nyilvánulni fog a mérséklés bizonyos mértékben.

A jövedelem- és vagyonadónál szintén az adómentes létminimum kérdésével kellett foglalkoznom. A mai szabályok szerint nem esik adó alá a 800 aranykoronánál kisebb jövedelem. Pengőre átszámítva ez 928 P-nek felel meg. A javaslat ezt az összeget 1000 P-re emeli fel.

Ennél a pontnál rá kell mutatnom arra, hogy a magam részéről is kívánatosnak tartanám az adómentes legkisebb jövedelem értékhatárának a felemelését. Ezúttal azonban nem vállalhattam felelősséget abban az irányban, hogy egy nagyobbmérvű emelést javasoljak.

Kétségtelen ugyan, hogy az 1000 P határ alacsony, ezzel szemben áll azonban az, hogy az adóalapok megállapításánál éppen a kis jövedelmeknél nagyon is méltányosan járnak el. Ennek igazolása céljából elég, ha rámutatok arra, hogy az 1925. évben a 300,000-nél több jövedelemadó fizetésére kötelezett összesen 38 millió aranykorona adóval volt megróva és ezek közül 270,000-nél több adózó jövedelme nem érte el az 5000 aranykoronát és ezek terhére együtt összesen csak 8 millió aranykorona volt kivetve. Tehát a 270,000 adózóra átlagban 2000 aranykorona adóalap volt megállapítva, amelyből nyilván következik, hogy a meg nem adóztatottak közül nagyon sokan vannak, akiknek a tényleges jövedelme meghaladta az 1000, sőt az 1200 P-t is. Bizonyítja továbbá ezt az a körülmény is, hogy az általános keresetiadóval megrótt 447,000-nél több adózó közül jövedelemadóval csak 112,545 van megadóztatva: 335,000 adózó jövedelme tehát a létminimumon alul van. Végül 503,460 földbirtokos közül csak 154,696 van jövedelemadóval megróva. Ha már most figyelembe vesszük azt is, hogy a legtöbb adózónak, különösen a kis adózóknak nagy része nemcsak egy forrásból, hanem igen jelentékeny részük a földbirtokon kívül iparból, házbirtokból vagy kereskedelemből is húz jövedelmeket, kétségtelen, hogy éppen a kisadózóknál, ismételten kiadott rendelkezéseimnek megfelelően, az adóalap megállapításánál nagyon méltányosan járnak el.

Ennek dacára hajlandó lettem volna a létminimum felemelésével is foglalkozni, ha ugyanennek a törvénynek egy másik intézkedése nem okozna ily módon nagyobb igazságtalanságot ezen a téren. Ugyanis a javaslat 19. §-ában foglalt rendelkezés folyán a folyó évben a kisebb adózók, azok, akiknek megállapított jövedelme 6000 P-nél kevesebb, jövedelembevallásra nem fognak felhívatni és terhükre új jövedelemadó-kivetés nem fog történni, hanem az utolsó jogerősen megállapított adójuk fog fenntartatni mindaddig, amíg vagy ők maguk nem igazolják, hogy jövedelmük időközben csökkent, vagy az adóhatóság nem tudja alapos adatok alapján igazolni, hogy jövedelmük emelkedett. Ezáltal a folyó évben az értékhatáron túllevő jövedelmek újabb alapos megvizsgálása és kinyomozása lehetetlenné válik, aminek az lenne a következménye, hogy a jövedelemadó eredménye az értékhatár felemelése következtében lényegesen csökken, és pedig éppen olyan adózók javára, akik a rájuk kivetett jövedelemadót minden nehézség nélkül megfizetni bírják és annak megfizetésére az arányos adóztatás érdekében feltétlenül kötelezendők is.

A jövedelemadónál azonban fejleszteni szándékozom azt a szociális rendszert, amely a nagyobb családú adózók adóterhét csökkenteni azáltal, hogy arra az adózóra, akinek legalább 3 családtagja van, egy fokozattal, arra az adózóra pedig, akinek 5-nél több családtagja van, két fokozattal alacsonyabban kell az adót kivetni, mint azt a jövedelemadó-táblázat szerint különben ki kellene vetni. Eddig ugyanis ez a kedvezmény csak azokra terjedt ki, akiknek legfeljebb 4000 aranykorona jövedelmük van, míg a javaslatban ezt az értékhatárt a 4000 aranykoronának megfelelő 4640 P-ről 6000 P-re kívánom felemelni.

A jövedelemadó kulcsait egyébként a mult évben szállította le a törvényhozás, itt tehát ezúttal újabb mérséklést nem javasolhattam és így az új táblázat éppúgy, mint a vagyonadótáblázat, a régi, érvényben levő táblázatnak teljesen megfelelően, csak a pengő-értékre való átszámítással kapcsolatban elkerülhetetlen kikerekítéseket tartalmazza.

Tisztán csak a megfelelő kikerekítések miatt van szükség arra is, hogy a rokkantellátási adó tételeit ebben a törvényben újból szabályozzuk, egyébként ez a rendelkezés sem adóemelést, sem adócsökkentést nem tartalmaz.

Másik nagy területe az állami bevételeknek, ahol a mérséklésre nagy szükség van, az illetékek területe.

Itt elsősorban az öröklési és ajándékozási illetékek kulcsainak leszállítása volt véleményem szerint elkerülhetetlen. Az öröklési illeték kulcsait az 1924:IV. törvénycikkben foglalt felhatalmazás alapján az 1924. évi július hó 31-én kelt 5002/P. M. számú rendelet állapította meg. Ez a rendelet a legkisebb kulcsokat a különböző rokonsági viszonyban lévők minden csoportjára nézve csupán az 5000 aranykoronánál kisebb örökségekre alkalmazta és azután elég gyors emelkedéssel a legközelebbi rokonoknál (lemenők) 18%-ig, azután a különböző csoportoknál 22, 30, 35 és 45%-ig terjedő kulcsokkal állapította meg. Ennek a rendeletnek életbelépte óta szerzett tapasztalataink azt bizonyítják, hogy ezeket a tételeket az örökösök teljes vagyoni romlásuk nélkül nem bírják megfizetni. Köztudomású, hogy ingó vagyon, különösen készpénz, alig van a hagyatékokban, úgy hogy a súlyos illetékeket az örökösök gyakran csak az örökölt ingatlanok egy jelentékeny részének értékesítése útján tudnák megfizetni. Minthogy azonban az ingatlanátruházás még mindig bizonyos korlátok közt történik, kézenfekvő, hogy az örökös csak súlyos áldozatok árán tud pénzhez jutni, hogy az illetéket kifizethesse. Igaz ugyan, hogy részletfizetést is kaphat, azonban helyzete ezzel sem könnyebb, mert a hátralék után igen nagy késedelmi kamatokat köteles fizetni. Ezek a körülmények annyira ismeretesek, hogy a pénzügyi hatóságok is kénytelenek erre figyelemmel lenni, úgy hogy különösen az utóbbi időben, amikor a gazdasági helyzet nyomasztó volta a konjunkturális nyereségek megszünte óta mind érezhetőbbé, vált azt tapasztaltam, hogy a teher elviselhetőbbé tétele céljából nem becsülik meg a hagyatékok értékét azzal az alapossággal és a valóságnak megfelelően, amint azt a törvény szerint kellene. Ez természetesen nagy visszásságokat okoz, mert a méltányossági szempontok nem egyöntetűen érvényesülnek és bizony éppen a kisebb emberek terhére, akik járatlanságuk vagy tudatlanságuk miatt nem tudnak ügyüknek kellő módon utánajárni, vetnek ki olyan súlyos illetékeket, amelyek ezeket mélyen elkeserítik. Ezeknek a bajoknak kívánom elejét venni azáltal, hogy éppen a kisebb vagyonoknál az illeték kulcsát leszállítom, illetve az egyes fokozatok értékhatárait lényegesen felemelem. Így az első fokozat határát az 5000 aranykoronának megfelelő 5790 P-ről 50,000 P-re emelem fel, a legmagasabb kulcsokat pedig a fent említett 18, 22, 30, 35 és 45%-ról 10, 12, 20, 22 és 30%-ra mérsékelem.

Az illetékek terén számos panasz merült fel az okirati illetékek elviselhetetlen volta miatt is. Különösen a hiteléletre hatott rendkívül károsan a kötelezvények, bekebelezési okiratok, nyugták, törlési engedélyek és hasonló hitelügyletekkel kapcsolatos okiratok után járó 1.5% illeték. Ezeknek az illetékeknek mérséklése már a nemzetgyűlést is több ízben foglalkoztatta, amikor egyes, különösen külföldi kölcsönügyletekre, illetve kölcsönfajtákra alacsonyabb illetékeket állapított meg. Ebben a törvényben gyökeresen kívánom rendezni a kérdést és pedig olyképpen, hogy az ilyen ügyletekre megszabott illetékeket átlagban alacsonyabban, a békebeli kulcsoknál csak mérsékelten magasabb kulcsokkal kívánom megállapítani.

Az ítéleti illetékeknél is kívánok bizonyos mérséklést életbeléptetni. A mai szabályok szerint ugyan az ítéleti illeték legkisebb kulcsa 2% és a legnagyobb kulcsa 3%, azonban az értékhatárok papírkoronákban úgy vannak megállapítva, hogy a gyakorlatban csak egyetlen kulcs, a 3%-os kulcs nyerhet alkalmazást, mert az 500,000 K-ás pertárgy után már 3% ítéleti illeték jár és a 2%-os kulcs csak 10,000 papírkoronás pertárgy után alkalmazható. Ezt az értékhatárt kívánom ezzel a javaslattal 1500 P-re, tehát 18.750,000 koronára felemelni, úgy hogy az ennél kisebb perekben az ítéleti illeték csak 2% legyen, innen kezdve pedig fokozatosan jutnék el a legmagasabb 3%-os kulcshoz, amely csak 100,000 pengőnél, tehát 1,250.000,000 papírkoronánál nagyobb értékű perekben volna fizetendő. Ezek a kulcsok ugyan még mindig meghaladják az 1914:XLIII. törvénnyel megállapított kulcsokat, amelyekre a 200,000 K-n felüli pertárgy után járt 1.6% illeték, azonban egyelőre, különösen arra való tekintettel, hogy a törvénykezési illetékből származó jövedelem az előirányzatot az 1925. évben sem érte el és összesen csak 61 milliárd papírkoronát tett ki, további mérséklést csak akkor tartok megengedhetőnek, ha a kövekező évek eredménye azt mutatja, hogy a költségvetési egyensúly veszélyeztetése nélkül lehet ezeket a kulcsokat még tovább is mérsékelni.

Nap-nap után halljuk és olvassuk azokat a követeléseket, amelyek a forgalmi és fogyasztói adók mérséklését tartják a legsürgősebbeknek. Ezeknek a követeléseknek dacára most nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezeket teljesíthessem. Ami az állami fogyasztási adókat, illeti, itt már a szükséghez és a viszonyokhoz képest minden olyan követelést kiegyenlítettünk, amelyek méltányosak és indokoltak voltak. Ezen a téren továbbmenni az államháztartás egyensúlyának veszélyeztetése nélkül nem lehet.

Ugyanez a helyzet a forgalmi adónál is. Az 1925. év közepén a 3%-os forgalmi-adókulcsot 2%-ra szállítottuk le. Akkor is követelték ezt a leszállítást azzal az indokolással, hogy a forgalmi adó az életet megdrágítja, mert azáltal, hogy minden egyes áruszállítást külön-külön terhel, az egyes áruk 6-12% forgalmi adóterhet is viselnek. Minthogy az államháztartás helyzete megengedte, a leszállítást keresztülvittük. Az eredmény azonban azt mutatta, hogy a forgalmi adó leszállítása az árakra a legcsekélyebb befolyással sem volt. Ezzel szemben ugyan állandóan hangoztatták, hogy a leszállítás tulajdonképpen nem is történt meg, mert az adóalapokat ugyanakkor oly mértékben emelték a pénzügyi hatóságok, hogy végeredményben az adó összege nem csökkent, hanem emelkedett. Ez az állítás azonban, amelyet bizonyos oldalról olyan kitartással hirdettek, hogy szinte köztudatba ment át, a tárgyilagos, komoly kritika előtt egyáltalán nem állja meg a helyét.

Ott, ahol az adózó rendszeres könyvek és feljegyzés alapján adózik, tehát a gyáraknál, a nagyobb kereskedőknél és iparosoknál ilyen vádak alaposságáról beszélni sem lehet, mert itt nem történik az alapoknak becslésszerű megállapítása, hanem a tényleges bevételt állapítják meg a könyvek és feljegyzések alapján. Ezeknél az adómérséklés a legteljesebb mértékben érvényesül.

Van azonban az adózóknak egy csoportja, a kisebb iparosok és falusi szatócsok, akik a forgalmi adót nem a pontos feljegyzések alapján, hanem éppen azért, mert megbízható feljegyzéseket nem vezetnek és nem is tudnak vezetni, átalányösszegben, a becslés útján megállapított bevételek alapulvételével fizetik. Ezekre az átalányozottakra nézve pontos statisztikát állítottam össze, amely azt bizonyítja, hogy az 1925/26. költségvetési évben befolyt 1310 milliárd papírkorona bevételből ezekre az általányozottakra mintegy 225 milliárd korona esik. Ismételten rámutattam továbbá arra, is hogy az adókulcs leszállítása ezeknél is érvényesült, mert ha a leszállítás meg nem történt volna, ezeknek az adózóknak az átalánya mintegy 340 milliárd lett volna. Minden alap nélkül hangoztatják tehát, hogy a forgalmi adó kulcsának leszállítása a valóságban nem eredményezte az adóteher csökkenését. Különben ennek az állításnak teljes alaptalansága kiderül abból is, hogy míg az 1924/25. költségvetési évben forgalmi adóból 1870 milliárd folyt be, addig az 1925/26. költségvetési évben ezen a címen csak 1310 milliárd bevétele volt az államnak, tehát csak lényegtelenül több, mint a megelőző évi bevétel 2/3-ad része, és így, ha figyelembe vesszük azt, hogy a forgalom az utobbi évben kétségtelenül emelkedett, mert úgy a belföldi termelés, mint a behozatal a mult évben nagyobb volt, mint az azt megelőző évben, elfogulatlan bírálónak be kell ismernie, hogy az adókulcs leszállítása az adóteher megfelelő mérséklésével járt.

Ha mindezeket összevetjük, arra az eredményre kell jutnunk, hogy a forgalmi adó mérséklése nem a fogyasztóknak, hanem csupán a termelő iparnak és közvetítő kereskedelemnek használt. Minthogy pedig ilyen módon az az érv, hogy a forgalmi adó az életet megdrágítja és így eltörlése vagy lényeges leszállítása ezért kívánatos, egyáltalán nem helytálló és minthogy a forgalmi adó kulcsának lényeges leszállítása a bevételnek olyan nagymérvű csökkenését idézné elő, amely csökkenést a többi, a fentiek szerint mérséklésre nagyon is megérett bevételi források terhének túlfeszítésével se tudnánk pótolni, s minthogy a forgalmi adó kulcsának kisebbmérvű leszállítása a fogyasztókkal szemben semmiesetre sem jelentené a legkisebb könnyítést sem, felelősségem tudatában ennél az adónál most általános mérséklést nem javasolhatok.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezen a téren egyáltalán nem fog semmi enyhítés bekövetkezni. A forgalmi adótörvények 1921. óta már annyi változáson mentek keresztül, az élet annyi nehéz kérdést vetett fel, amelyek ideiglenes, vagy esetszerű megoldása a forgalmi adó egész rendszerén különböző zavarokat és visszásságot idézett elő, hogy halaszthatatlannak tartom a forgalmi adóra vonatkozó összes szabályok egységes, átfogó összeállításának kiadását. Ez a munkálat most van folyamatban. Ennek az összeállításnak kapcsán részben a már régebben megkapott, részben az ebben a törvényben kért felhatalmazások alapján kívánom mindazokat az intézkedéseket megtenni, amelyek egyrészt a forgalom zavartalansága, az adózók méltánytalan és szükségtelen zaklatásának, megterhelésének megszüntetése, másrészt az államkincstár jogos érdekeinek megoltalmazás céljából célravezetőnek mutatkozik. A hivatalos összeállítások nagyrészben már elkészültek és mihelyt az ebben a törvényben foglalt felhatalmazásokat megkapom, ezeket a munkálatokat az összes érdekképviseletekkel előzetesen közölni fogom, hogy észerevételeiket megtehessék és minden jogos kérésüket bejelenthessék. Meg vagyok róla győződve, hogy ezeknek az összállításoknak kibocsátásával a ma még sokszor felmerülő panaszok túlnyomó része meg fog szűnni.

Az adózók terhének könnyítését célozza a javaslatnak az a része is, amely a késedelmi kamatok és behajtási költségek leszállításáról intézkedik. A késedelmi kamat leszállításánál azonban figyelemmel kellett lenni arra, hogy ne legyen olyan alacsony a kamat, hogy az adó be nem fizetése esetén az erre szánt összeg többet jövedelmezhessen takarékbetét vagy más gyümölcsöző elhelyezés útján, mint amilyen összegű kamatokat az adózó fizetni tartozik, mert ez a körülmény az adófizetések csökkenésére, a behajtások sikertelenségére kell hogy vezessen, amint mindenesetre el akarok kerülni.

Az adózásra vonatkozó egyéb rendelkezéseket az egyes §-oknál külön-külön fogom indokolni.

Itt azonban általánosságban fel kell hívnom még a figyelmet a javaslat III. fejezetére, amely az önkormányzati testületek (székesfőváros, vármegyék, városok és községek) háztartásának hatékonyabb ellenőrzésére keres módot. A kormány a helyi hatóságok autonómiájára nagy súlyt helyez. Ezt az autonóm jogkört nem szándékozik csorbítani. Azonban nem lehet szem elől téveszteni azt, hogy az autonóm helyi hatóságok gazdálkodásánál is meg kell követelnünk azt a takarékosságot, amely az állam gazdálkodásában oda vezetett, hogy a háztartás egyensúlyát teljesen rendbe lehetett hozni. Az önkormányzati testületek gazdálkodása tulajdonképpen ugyanonnan meríti az eszközöket, ahonnét az állam. Bármit teszünk is az állami adóztatás terén, ha az itt megtett intézkedések nincsenek összhangban a vármegyék, városok és községek gazdálkodásával, ha a helyhatósági gazdálkodás mellett az adóterhek annyira növekednek, hogy ezek és az állami adók terhe alatt az adózó összeroskad, az államháztartás egyensúlyának állandó és biztos megtartása is veszélyeztetve lehet. Az állam legfontosabb érdeke tehát, hogy ezek az autonóm testületek is úgy gazdálkodjanak, hogy az ő gazdálkodásuk a legnagyobb takarékoskodás szem előtt tartásával elégítse ki a saját szükségleteit, úgy hogy az adózók túlságos megterhelésével ne fenyegethesse az állam érdekeit.

Minthogy azonban azt kellett tapasztalnunk, hogy egyes helyi hatóságok nem fogták fel ennek a takarékossági elvnek rendkívül nagy fontosságát s minthogy nem egy időszerűtlen - noha a rendes időkben nagyon is dícséretes - fejlődésre való törekvés miatt nem számolnak kellő módon az adózók teherviselő képességével, a kormány szükségesnek tartotta, hogy rövid átmeneti időre épúgy ellenőrzés alá vonja ezeket az autonóm testületeket, aminthogy az állam helyreállítása érdekében maga is alávetette magát a népszövetség ellenőrzésének.

Meg vagyok győződve arról, hogy az ebben a fejezetben foglalt felhatalmazásokkal csak igen kis mértékben kell majd élni. Nem is a törvényhatóságokhoz, városokhoz és községekhez való bizalom hiánya az, amely ezeknek a rendelkezéseknek felvételére késztet, hanem az, hogy a mai törvények nem adnak módot arra, hogy a kormány megakadályozhasson vagy megváltoztathasson egyes olyan intézkedéseket, amelyek az illető vármegye, város vagy község nagy, hogy úgy mondjuk, egyéni érdekében talán helyeseknek és megengedhetőknek látszanak, de az egész ország, a köz érdekében és az egyenlő arányos, igazságos megterhelés biztosítása érdekében meg nem engedhetők. Ennek a fejezetnek rendelkezései véleményem szerint arra fognak vezetni, hogy a helyi hatóságok éppen azért, hogy a reájuk nézve kényelmetlen ellenőrzéstől mentesek maradjanak, maguk fognak gazdálkodásukban olyan helyzetet teremteni, amely a kormány beavatkozását teljesen feleslegessé teszi, és így magának ennek a törvénynak a léte fogja biztosítani azt, hogy alkalmazása teljesen felesleges és mellőzhető legyen.

Azonkívül magam sem kívánom a kormány részére ezt a jogot időbeli korlátozás nélkül megadatni. Már évek óta foglalkozik a kormány a helyi hatóságok háztartási kérdésének rendszeres szabályozási terveivel. Ha ennek a törvénynek megalkotása eddig késett, ez részben a miatt is volt, mert a mult években még folyton változó, bizonytalan gazdasági helyzet, az állami adózás terén is mutatkozott bizonytalanság és változékonyság megnehezítette a helyes utak megtalálását és könnyen arra vezethetett volna, hogy a szabályozás vagy a helyi hatóság jogos követeléseit nem elégítette volna ki, vagy arra, hogy az egyetemesség, az állam érdekei nem lettek volna kellően biztosítva. Az itt kért felhatalmazások alapján szerzendő tapasztalatok azonban bizonyára rövid időn belül lehetővé fogják tenni, hogy ezeknek a helyi hatóságoknak háztartási ügyei a leghelyesebb úton rendeztessenek és az így meghozandó törvény életbeléptével ezeknek a rendelkezéseknek hatálya önmagától megszűnik. Arra a nem várt esetre pedig, ha ezt a törvényt rövid időn belül megalkotni valamely előre nem látható okból nem is lehet, az ebben a fejezetben foglalt rendelkezések hatálya az 1927. év végével mindenesetre megszűnik, mert meg van győződve a kormány arról, hogy ennek a három évnek leteltével az említett önkormányzati testületek gazdálkodása abba a mederbe fog terelődni, amelyben úgy az állam, mint az egyes helyi hatóságok érdekei helyesen és teljesen kielégülést nyernek és így ezekre az intézkedésekre többé nem is lesz szükség.

Részletes indokolás

Az 1. §-hoz

A földadó alapjául szolgáló kataszteri tiszta jövedelmek aranykoronaértékben vannak megállapítva. A pengőértékben való kötelező számításra való áttérés tehát szükségessé teszi azt, hogy a kataszteri tiszta jövedelmek is átszámíttassanak.

Az aranykoronaérték átszámítási kulcsának módosítása alkalmával a kataszteri tiszta jövedelmeknek 17%-kal való felemelése rendeltetett el, mert az általános részben is említett okból a 17,000-es szorzószámot a földadónál fenn kellett tartani. Minthogy azonban a kataszteri munkálatoknak bármily irányú helyesbítése - hozzávetőleges számítás szerint legalább 25 millió tételt kell átszámítani - hosszabb időt igénylő nagymérvű munkát ad és minthogy a kataszteri tiszta jövedelem felemelésének elrendelésekor már ismeretes volt az, hogy a pengőértékre fogunk áttérni, ez a helyesbítés tényleg nem lett keresztülvezetve, hanem a helyett a földadó kivetése olykép történt, hogy a különbözetnek megfelelő magasabb kivetési kulcs használtatott. Bár gyakorlatilag ez az eljárás az eredményt nem érintette, mégis a gazdatársadalom ebben az intézkedésben sérelmet vélt látni. A pengőértékre való átszámítással kapcsolatban az általános részben ismertetett okokból a földadó terhét leszállítom csaknem arra a mértékre, amely mértékre leszállott volna a földadó, ha a 17,000-es szorzó helyett itt is a 14,500-as szorzót alkalmaztuk volna. Ennek folytán az átszámítás nem a 17%-kal felemelt, hanem csak az eredeti kataszteri tiszta jövedelemnek alapján fog történni olykép, hogy minden eredeti 1 aranykoronaérték 1 pengő 20 fillérrel fog számíttatni és az ekképp pengőre átszámított tiszta jövedelem után lesz a földadó 25%-os kulcs mellett kivetve. Ez a jelenlegi teherrel szemben minden 1 aranykorona értékű kataszteri tiszta jövedelem után 491 papírkorona könnyítést jelent.

A jelenleg érvényben levő rendelkezések szerint egy aranykorona eredeti kataszteri tiszta jövedelem után a kataszteri tiszta jövedelemnek 17%-kal történt felemelése folytán ugyanis: 29.25 aranyfillér, vagis 4.241 papírkorona adó fizetendő. A adóalapnak a most javasolt módon történő átszámítása esetében az adó pengőértékben 30 fillér, vagyis 3750 papírkorona lesz, az adó tehát minden korona kataszteri tiszta jövedelem után 491 koronával csökkenni fog. Ha figyelmen kívül hagyjuk a 17%-os emelést és az eredeti kataszteri tiszta jövedelemből indulunk ki, minden korona kataszteri tiszta jövedelem után 25 aranyfillér, vagyos 3625 papírkorona lenne az adó, vagyis csak 125 papírkoronával kevesebb, mint amennyi most lesz fizetendő. A pengőértékre való átszámításnak javasolt módja tehát a kataszteri tiszta jövedelemnek az aranykorona átszámítási kulcsának módosítása folytán szükségessé vált felemelését nagyobb részében megszünteti.

A földadónak pengőértékben leendő kivetésével kapcsolatban a vízitársulatokat aranykoronaértékben megillető földadóvisszatérítéseket is újból kell szabályozni, az erre vonatkozó rendelkezéseket tartalamzza a (3) bekezdés.

A 2. §-hoz

A házadó kulcsa az 1922. év végéig Budapesten 16%, az általános házbéradó alá tartozó városokban és községekben 14%, az 1000-nél több lakossal bíró községekben 11%, az ennél kisebb községekben pedig 9% volt. A házadóról és a fényűzési lakásadóról szóló 1922:XXII. tc. a házadó kulcsát az általános jövedelmi pótadó és a betegápolási pótadó beolvasztásával Budapestre 24%-ban, a városokra és az engedélyezett gyógyfürdőhelyekre 20%-ban, más helyekre 15%-ban állapította meg. Ezek az adókulcsok ma is érvényben vannak.

Az eltérő adókulcsok alkalmazása némileg indokolható volt addig, amíg az új építkezések Budapesten és a városokban, valamint az engedélyezett gyógyfürdőhelyeken lényegesen hosszabb időre terjedő adómentességben részesültek. Az 1922. év óta azonban ez a megkülönböztetés megszűnt és ettől az időtől fogva az új építkezéseket ugyanaz az adómentesség illeti meg, tekintet nélkül arra, hogy az építkezés hol történt.

Minthogy a városokban a magasabb jövedelem folytán a házadó alapja úgyis lényegesen nagyobb, az eltérő kulcsok alkalmazása ma már nem indokolt és így szükséges volna az adókulcsokat egységesen megállapítani. Minthogy pedig a 15%-os kulcsnak felemelését nem tartom helyénvalónak, annál kevésbbé, mert éppen a házak azok az adótárgyak, amelyek a legpontosabban kinyomozható adóalapokat szolgáltatják és a házadó, amelynek alapjául a nyers bérjövedelem szolgál, amúgy is a legsúlyosabb adónk, erre való tekintettel az adókulcsnak egységesen 15%-ra való leszállítása volna indokolt. Ezt azonban az államháztartás mai helyzetében még nem javasolhatom, miért is ezúttal az adókulcsnak Budapesten 20%-ra, más városban és engedélyezett gyógyfürdőhelyeken 18%-ra való leszállítását tervezem. Az államháztartás egyensúlyának továbbra is biztosított volta esetén lehet majd később mérlegelni a kulcsoknak egységes 15%-ra való leszállítását.

A jelen § (2) bekezdésében javasolt rendelkezés annak megakadályozását célozza, hogy valamely községben 18%-os adókulcs alkalmaztassék a miatt, mert a határában engedélyezett gyógyfürdő van.

A 3. §-hoz

A házadóról szóló hivatalos összeállítás 19. §-a felhatalmazta a pénzügyminisztert, hogy a háztulajdonosokat az olyan helyeken, ahol bérletek csak szórványosan fordulnak elő, a bérbe nem adott épületek haszonértékének bevallása alól felmenthesse. Ezzel a felhatalmazással elsőízben a folyó évi adókivetés során éltem. A szerzett tapaszalat alapján ezt a kedvezményt most törvényben biztosítom a kis- és nagyközségekben lakó háztulajdonosok részére az esetben, ha az épületből semmi sincs bérbeadva, a lakrészek száma nem változott és az épület haszonértéke már jogerősen meg van állapítva. Ezekre a házakra nézve általában véve adót egyik évről a másikra változatlanul szándékozom átvitetni, módot nyujtva azonban úgy az adózónak, mint a kincstárnak az esetleg sérelmes adókivetések orvoslására.

A törvényhozás utólagos jóváhagyása reményében az 1926. évi 162,800. számú rendelettel intézkedtem aziránt, hogy az 1927. évi adókivetés már ezen § rendelkezéseinek megfelelően eszközöltessék. Ezen rendelet végrehajtása során több város azzal a kérelemmel fordult hozzám, hogy ezeket a kedvezményeket az illető város külterületén levő épületekre is kiterjesszem. Minthogy ez a kérelem több esetben indokolt volt, a (4) bekezdésben felhatalmazást kérek, amelyek alapján ezeket a kérelmeket teljesíthessem.

A 4. §-hoz

A házadóról szóló hivatalos öszeállítás 2. §-ának (2) bekezdése értelmében a külön törvényekben adott állandó házadómentességek érintetlenül maradtak. A külön törvényekben adott állandó adómentességek azonban részben utólag felvétettek az újabb házadótörvényekbe, részben pedig az 1909:VI. és az 1922:XXII. tc. által hatályon kívül helyeztettek, illetőleg módosíttattak. Az 1922:XXII. tc. az 1909:VI. törvénycikket hatályon kívül helyezte. Ennek következtében több oldalról azt vitatták, hogy a korábbi és már 1909-ben hatályon kívül helyezett állandó adómentességek most újból életbe lépnek. Ennek folytán a zavarok kikerülése végett leghelyesebbnek vélem annak határozott kimondását, hogy a külön törvényekben adott állandó adómentességek hatályukat vesztik. A külön törvényekben adott állandó adómentességek közül a hivatalos összeállítás 2. § (1) bekezdésében felsoroltakon kívül csakis az 1908:XLVIII. tc. 12. §-ában biztosított adómentesség van még érvényben. Ez az állandó adómentesség azonban csak feltételes, ennek folytán a 6. § (5) bekezdésében javaslom ennek a feltételes adómentességnek határidőhöz kötött, de különben feltétlen ideiglenes adómentességgé való átalakítását.

A külföldi tanulmányok megkönnyítése céljából a kormány nagyobb külföldi városokban magyar kollégiumokat létesített. Ezekre nézve az illető államok hajlandók adómentességeket biztosítani, amennyiben a magyar kormány az illető állam alattvalói részére nálunk esetleg létesítendő hasonló természetű, illetőleg a közművelődési intézetek céljaira szolgáló épületeknek a maga részéről is adómentességet biztosít. Minthogy erre a házadóról szóló hivatalos összeállítás rendelkezései módot nem nyújtanak, kérem erre a felhatalmazást megadni.

A házadóról szóló hivatalos összeállítás és az 1922:XXII. tc. 4. §-ának (2) bekezdése értelmében az állami épületeket bérbeadás esetében is állandó házadómentesség illeti meg. Az 1922. év végéig az állami épületek bérbeadása esetében csak bizonyos kivételes esetekben részesültek adómentességben, amelyet az 1922:XXII. tc. azzal az indokolással általánosított, hogy az adó kivetése esetén a kincstár saját magának teljesítené a befizetést, aminek az elszámolásával járó munka az adómentesség feltétlen kimondásával megtakaríttatnék. Minthogy azonban újabban az állam bérpalotákat is vesz, illetőleg épít, amelyek után nemcsak kincstári, hanem helyhatósági adók is fizetendők lennének, nem tartom indokoltnak, hogy az ily épületek részére a helyhatóságok kárára a kincstár magának állandó házadómentességet biztosítson, annál kevésbé, mert az 1921 óta épült ily épületeket amúgy is 30 évi ideiglenes házadómentesség illeti meg. Ennek a folytán az állami épületeknek bérbeadása esetében járó adómentességet általában véve az 1922. év végéig érvényben volt rendelkezésnek megfelelően javaslom megállapítani. A javasolt összeg annyiban tér el a régebbi rendelkezésektől, hogy az ideiglenes jellegű lakások (barakok) részére is biztosít adómentességet, másrészt, hogy a közszolgálati alkalmazottaknak nem természetben, hanem az illetők lakbérilletményeit meg nem haladó összegért bérbeadott lakásokat is mentesíti a házadó alól. A lakásinségre tekintettel ugyanis nagyon sok természetbeni lakás felapróztatott, amelyek azután az elszámolás egyszerűsítése végett a tisztviselőknek nem ingyen, hanem bérért engedtettek át.

Az 5. §-hoz

A lakásrendelet bérkorlátozó rendelkezései alá tartozó városokban és községekben a lakók által fizetendő lakbér összegét a lakásrendelet állapítja meg. A lakásrendelet értelmében a lakó a háztulajdonosnak minden intézkedése nélkül azt az összeget köteles évnegyedenkint fizetni, amelyet a rendelet előír. Ennél kevesebbet csak az esetben fizethet a lakó, ha a háztulajdonos a rendelet értelmében fizetendő összeget kifejezetten leszállítja. Az 1926. évi novemberi évnegyedre a lakó által fizetendő házbér az alaplakbérnek 55%-ában állapíttatott meg. Ezzel szemben bizonyos oldalakról arra buzdították a háztulajdonosokat, hogy kizárólag a házadó alapjának megrövidítése céljából a kormányrendelettel megállapított házbéreket átmenetileg szállítsák le és ezt az eljárásukat felületes olvasásra helyesnek látszó számításokkal indokolják. A házadóról szóló 1922:XXII. tc. szerint az a háztulajdonos, aki a novemberi bérnegyedre átmenetileg leszállítja, de a következő időszakban újból felemeli a házbért, adócsalást követ el. Minthogy azonban ebben az esetben a novemberi bér az addig fizetettnél nem kevesebb, az adócsalás egyéb ismérveit egyébként teljesen kimerítő és kétségtelenül magábanfoglaló eljárás bűnvádi úton nem torolható meg.

Erre, a lakásrendelet hatályával megszűnő átmeneti állapotra tekintettel, nem akarom az adócsalás feltételeit megállapító szöveget módosítani, hanem e helyett, nehogy az ilyen visszaélés a kincstárnak súlyos károkat okozzon, azt javaslom, hogy azoknál a háztulajdonosoknál, akik a novemberi bért leszállítják, illetve a lakásrendeletben a bér felemelésére biztosított joggal nem élnek, azonban a jövő évnegyedekben a házbért a novemberivel szemben a lakásrendeletben megengedett határokig felemelik, a házadó nem a novemberi bérévnegyedben tényleg beszedett, hanem azon összeg után állapíttassék meg, amelyet a lakó a novemberi bérnegyedre fizetni tartozott volna.

A novemberi házbérnek a kormányrendelettel megállapított mérvvel szemben való leszállítása érdekében közölt számításokkal bővebben nem akarok foglalkozni, csak az adózó közönség megnyugtatása céljából rá akarok mutatni arra, hogy az 1925. évi novemberi házbérnegyedben 6%-kal emeltetett a házbér és így ha ezek a számítások helyesek volnának, akkor ezek következményeinek az 1926. évi adóztatásnál sokkal súlyosabb mérvben kellett volna jelentkezniök. Amint azonban minden háztulajdonos tudja, nem volt rá eset, hogy valaki adó címén az 1925. évi augusztusi és novemberi bérnegyedre járó házbér közötti különbözet négyszeresének akár csak a 60%-ával, nemhogy 100%-ánál többet fizetett volna. Különös mindenesetre, hogy az 1925. évben nem akadt olyan pénzügyi szaktekintély, aki szükségesnek tartotta volna a háztulajdonosok figyelmét a súlyos adóztatásokra ily módon felhívni, holott az 1925. évben már 200,000 aranykorona értékű adóalap után kellett 40%-os jövedelemadót fizetni és így mindenesetre akkor indokolhatóbb lett volna az ily eljárás.

A 6. §-hoz

A házadóról szóló 1922:XXII. tc., valamint az ennek helyébe 1925. évi január hó elsejével hatályba lépett 1925. évi 200/P. M. számú hivatalos összeállítás az ideiglenes adómentességet meg akarta szüntetni és ennek folytán külön törvényhozási intézkedésre bízta ennek a kérdésnek a szabályozását.

Az ideiglenes házadómentességre nézve újabb időben három törvény hozatott, nevezetesen:

1. a lakásépítés előmozdításáról szóló 1921:LI. tc., amely az 1923. év végéig befejezett új építkezésekre nézve 30, illetőleg 20 évi adómentességet, az új lakásokat termelő átalakításokra nézve pedig 15 évi adómentességet biztosított;

2. a lakásépítő külön tevékenység útján létesítendő építkezések alkalmával adandó adóügyi kedvezményekről szóló 1923:XXXIV. tc., amely a lakásépítő külön tevékenység keretébe besorozott és 1926. évi november hó 1-éig újonnan épített lakóházakra és házrészekre nézve 30, illetőleg 20 évi adómentességet biztosított, azonkívül felhatalmazta a pénzügyminisztert, hogy ezt a kedvezményt a lakásépítő külön tevékenység keretébe nem sorozott új lakóházakra is kiterjeszthesse;

3. az építkezés előmozdítását célzó intézkedésekről szóló 1925:XVIII. tc. amely 30, illetőleg 15 évi adómentességet biztosított az 1927. év végéig teljesen befejezett új építkezésekre, továbbá 6-12 évig terjedhető adómentességet biztosított az új lakás, üzlethelyiséget, üzleti irodát termelő költségesebb átalakításokra nézve.

Az 1927. év végével ennek a törvénynek a hatálya lejár, ennélfogva gondoskodni kell arról, hogy az 1927. év után újonnan épülő épületek részére is biztosíttassék az ideiglenes adómentesség. A 30 évre terjedő adómentességet továbbra is fenntartani nem javasolhatom, sőt ellenkezőleg - ha már a mai gazdasági viszonyok között az ideiglenes házadómentességet megszüntetni nem ajánlatos - azon kell lenni, hogy a békebeli állapotok etekintetben is mielőbb visszaállíttassanak. Ennek folytán azt javaslom, hogy az 1928. évtől kezdődőleg az ideiglenes adómentesség tartama évről-évre csökkentessék, úgy hogy az 1930-ban, vagy később létesülendő építményekre már csak 15 évi adómentesség adassék.

A békében az adómentesség a városokban 15 év, a nagyobb községekben 12, az 1000-nél kevesebb lakossal bíró községekben pedig 10 év volt. A 3. § indokolásában előadottaknál fogva az adómentességek tartama közt régebben fennállott megkülönböztetéseket teljesen megszüntetni és a békében adott legnagyobbmérvű adómentességet általánosítani javaslom.

A jelenleg érvényben levő rendelkezésekkel ellentétben, a mentességek esetei annyiban módosulnak, hogy az átalakításokra vonatkozó mentességeket az 1927. éven túl fenntartani nem szándékozom, annál kevésbé, mert ma már a lakásinségen új házak építésével lehet és kell segíteni, ezzel szemben azonban a toldaléképítkezésekre az adómentesség megadását az esetre is javaslom, ha ezáltal nem is keletkezett új lakás, iroda vagy üzlethelyiség.

A lebontott épületek helyére újonnan emelt épület részére egységesen 10 évi adómentességet javaslok azzal, hogy amennyiben az új épület a lebontott épület négyszeresét eléri, az egész épületet a nagyobb adómentesség illeti meg.

Azelőtt az ideiglenes házadómentesség kizárólag az állami adókra terjedt ki, a nagy lakásinségre való tekintettel az 1921:LI. tc. ezt a községi pótadóra is kiterjesztette. Ezt a kedvezményt az 1930. év végéig lakható állapotba helyezett új épületekre fenn akarom ugyan tartani, de az 1931-től kezdődőleg az ideiglenes adómentesség ismét csak az állami adókra fog kiterjedni.

Ezek a rendelkezések remélhetően fogják biztosítani, hogy a nagyobb adókedvezményekre tekintettel a folyó évben nagyobbmérvű építkezések foganatosíttatnak, ami a lakásinség enyhítése mellett a lakásrendelet mielőbbi hatálytalanítását fogja lehetővé tenni.

Az (5) bekezdésben javasolt rendelkezést a 3. §-nál indokoltam.

A 7. §-hoz

A lakóházak a háború alatt, továbbá a háborút követő zavaros idők folyamán nagyon leromlottak, azért az 1925:XVIII. törvénycikkben adómérsékléssel igyekeztünk előmozdítani a házak tatarozását. A tatarozási munkálatok az adókedvezmény hatása alatt tényleg megindultak és a házak nagyrésze jókarba hozatott. Ez a törvény a mellett nagyarányú munkaalkalmat is teremtett s így nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az elmult évben a munkanélküliség nem öltött nagyobb arányokat. A kevésbé tehetős háztulajdonosok azonban a lakásrendelet bérkorlátozó rendelkezései alá eső helyeken, alacsony lakbérjövedelmükből sok esetben nem tudták eddig tatarozni a házaikat. Erre való tekintettel s azért, hogy a munkaalkalmak a folyó évben se csökkenjenek, javaslom, hogy az adómérséklés kedvezménye még a folyó évben végzendő tatarozásokra is kiterjesztessék. A kedvezmény mérvét természetesen a nagyobb bérjövedelemmel hozom összhangba. A folyó évi házadó alapja általában az alapbér 55%-a, ennek 20%-a tehát a békebeli jövedelem 11%-ának felel meg. Ha figyelembe vesszük azt, hogy békében átlagosan a házbérjövedelem 10%-a számíttatott rendes karbantartási költségnek, a javasolt rendelkezések még mindig méltányosak. Minthogy azonban a folyó évben a házbérek az alapbérek 70%-áig emelkednek: ezt a kedvezményt már csak a folyó év november hó végéig eszközlendő tatarozásokra tartom engedélyezhetnek, s már most határozottan le kell szögeznem, hogy ennek - a hozadéki adó természetével ellenkező - kedvezménynek újabb meghosszabbításáról nem lehet többé szó.

Azokra a házakra nézve, amelyekkel a tulajdonosaik szabadon rendelkezhetnek, már most sem tartom indokoltnak az adómérséklés kedvezményét fenntartani, mert ezeknek a házaknak a bére eléri, sőt a legtöbb esetben már meg is haladja a békebeli béreket. Ezek a házak tehát a bérből adómérséklés nélkül is tataroztathatók, éppúgy, mint a háború előtt, amikor a tatarozás fejében semmiféle adókedvezmény sem adatott.

A 8. §-hoz

Az 1923:XXXIV. tc. 1. §-a a lakástermelés előmozdítása céljából a jövedelem- és vagyonadó tekintetében adóamnesztiát biztosított az 1926. évi november hó 1-én létesített új építkezésbe befektetett tőkékre nézve, feltéve, hogy az adózó igazolja, hogy a tőke az 1923. évet megelőző időben szerzett jövedelemből, illetőleg az 1923. év előtt volt vagyonából származik.

Tekintettel egyrészt arra, hogy különösen a városokban most is nagy lakáshiány van, továbbá arra, hogy állandóan hangoztatják, hogy az építkezéseket azért nem merik a vagyonosabbak megkezdeni, mert ki vannak téve annak, hogy az adóhatóságok vagy az építkezésbe fektetett tőkét a folyó évi jövedelem adóztatásánál veszik számba vagy az előző adójának felemelésére indíthatnak jövedéki eljárást, célszerűnek tartom ezt az adóamnesztiát az 1928. év végéig befejezett új építkezésekre kiterjeszteni. Természetesen most is annak igazolása mellett, hogy a tőke az 1926. évet megelőzőleg tulajdonában volt vagyonból származott. Azzal, hogy az adóamnesztiát csupán az 1926. év előtt szerzett jövedelemre, illetőleg vagyonra terjesztjük ki, elejét vehetjük annak, hogy valaki folyó évi adóbevallásában jövedelmének, illetőleg vagyonának egy részét eltitkolja annak reményében, hogy új építkezéssel elkerülheti a büntetést.

A 9. §-hoz

A járadékok, a járadékszerű szolgáltatások, valamint az alkalmazottak intézményei is a jelenleg érvényben levő rendelkezések szerint 480 aranykorona értékig adómentesek. Az általános indokolásban már részletesebben felsorolt okokból az adómentes jövedelemnek 720 pengőre emelését javasolom.

Az állam által kezelt alapoknál a bányaműveléshez szükséges belegyezésért fizetett ellenszolgáltatásokból származó jövedelem azelőtt adó alá nem vonatott. Az általános kereseti adóról szóló 1922:XXIII. tc. eziránt intézkedést nem tartalmazván, ezek a termelési járulékok több helyen most utólag adó alá vonattak, ami az illető alapok jövedelmét károsan befolyásolja. Ennek folytán szükségessé vált, hogy az állam által kezelt alapok és alapítványok adómentességét visszamenőleg törvénnyel biztosítsam. Az adómentesség önként érthetően az ipari és kereskedelemi foglalkozásokból származó jövedelmekre nem terjed ki.

(K.b) A 9. §-nak első bekezdésén lényeges változtatást tett a bizottság, amennyiben a kereseti adó minimumát 720 pengőről 960 pengőre emelte, oly feltétellel azonban, hogy a napszámosok és mezőgazdasági időszaki munkások keresetére nézve eddig általánosan kimondott mentességet megszüntette. Ez azt jelenti, hogy az utóbbi kategóriák is kereseti adókötelesek, amennyiben évi keresetük 960 pengőt meghalad. Az e tekintetben elhangzó aggodalmakkal szemben megnyugvással vette tudomásul az együttes bizottság a pénzügyminiszter úrnak kijelentését, hogy az elfogadott változtatással csak az eddig gyakran előfordult visszaéléseket kívánja megakadályozni és rendelkezni fog az irányban, hogy a kereseti adó kivetése szempontjából az eddig naposzámosszámba vett mezőgadasági időszaki munkások keresete úgy vétessék adó alapjául, mintha a munka természetének megfelelő időszak tartama alatt szerzett keresménye az egész gazdasági évre eső keresete volna, minélfogva ezek a keresetek előreláthatólag továbbra is a kereseti adó-alap minimuma alatt fognak maradni.

A 10. §-hoz

A pengőértékre való átszámítás folytán szükségessé vált az alkalmazottak kereseti adójának tételeit pengőértékben újból megállapítani. Az új táblázatot már a 720 pengő adómentes jövedelem alapján készítettem. Az alkalmazottak kereseti adójának kivetési kulcsa, úgy mint eddig, 0.25%-tól 7 1/2%-ig terjed. Ez a maximális adó az eddigi heti 650 pengő helyett ezentúl heti 750 pengő után lesz fizetendő.

Az alábbi kimutatás feltünteti azt, hogy az egyes %-ok mily összegű aranykorona értékű jövedelmek után voltak eddig fizetendők és mily összegű pengőjövedelmek után lesznek ezentúl fizetendők.

a) heti illetmények után: b) havi illetmények után:
az adótétel az adótétel
aranykorona adóalap után pengő adóalap után % aranykorona adóalap után pengő adóalap után %
17 20 0.25 68 80 0.25
21 30 0.50 84 120 0.50
48 60 1 192 240 1
103 115 2 412 460 2
172 195 3 690 780 3
207 255 4 828 1020 4
276 315 5 1105 1260 5
345 395 6 1380 1580 6
466 575 7 1864 2300 7
552 750 7.5 2210 3000 7.5

Ha az egyes tételeknél az aranykoronát az 1.16-os szorzószámmal pengőre átszámítjuk, megállapítható, hogy az adótételek általában véve mérsékeltettek.

A 12. §-hoz

A kereskedői mérleg valódiságának helyreállításáról szóló 1926. évi 7000. P. M. számú rendelet értelmében az egyes vagyontárgyaknak a megnyitó leltárban kitüntetett értékeit a további adóztatás során beszerzési, illetőleg előállítási áraknak kell tekinteni. A rendelet szerint azonban ez a szabály nem idézheti elő azt, hogy a megnyitó leltárban kitüntetett értéknél magasabb áron értékesített vagyontárgyaknál mutatkozó nyereségek adó alá vonassanak, ha a tényleges beszerzési, illetőleg előállítási árra tekintettel a nyereség csak látszólagos.

A rendeletnek az volt a célja, hogy azok a vagyontárgyak, amelyek forgalmi értéke a megnyitó mérleg készítése idejében azok beszerzési, illetőleg előállítási áránál alacsonyabb volt és így ennél olcsóbban voltak a megnyitó mérlegbe beállítandók: pl. a házak, értékpapírok stb., ha később értékesíttetnek, ne adóztassanak meg azért, mert a rendelet nem engedte meg, hogy bármely vagyontárgy akkori tényleges forgalmi értékénél magasabban értékeltessék.

Minthogy a megnyitó mérleg és az ezt követő első üzleti évnek zárómérlege egyidőben készült: több vállalat megnyitó mérlegét olykép állította egybe, hogy a fenti rendelet értelmében adó alá nem vonható látszólagos nyereség az egész adóalapot felemészti. A beadott mérlegekből azt kellett megállapítanom, hogy sok vállalat nemcsak azokra a vagyontárgyakra, amelynek azonossága, valamint előállítási és beszerzési ára minden kétség nélkül megállapítható, kéri a kedvezményt, hanem összes vagyontárgyaira nézve is, felhasználva a rendelet ama rendelkezését, amely a forgalmi értéket csak maximumnak jelölte, de azt kötelezővé nem tette. Ezek a vállalatok - az 1926. évi 7000. P. M. számú rendelet 1. §-ának határozott rendelkezése dacára a kereskedelmi törvény 28. §-ának ama imperatív rendelkezését, amely szerint a mérleg összeállításánál a javak és követelések azon érték szerint veendők számításba, amellyel azok felvételük idején bírtak, figyelmen kívül hagyva - egyes vagyontárgyaikat, így különösen követeléseket, árukat és anyagokat lényegesen alacsonyabb értékben állították be a megnyitó mérlegbe és most az egész adóalapukat jóval túlhaladó látszólagos nyereségnek a figyelembevételét kérik, úgy hogy ezeket a vállalatokat az 1926. évre megadóztatni nem lehetne.

Ezeknél a vállalatoknál önként érthetően csakis azon vagyontárgyak után elért látszólagos nyereségnek a figyelembevételét fogom megengedni, amely tárgyaknál az 1926. évi 700. P. M. számú rendelet 2. §-a értelmében az azonosságot, továbbá a beszerzési, illetőleg előállítási árat, valamint az értékesítésből befolyt összeget minden kétséget kizáróan meg lehet állapítani. De számolnom kell azzal, hogy ez esetben is kénytelenek lesznek a kivető közegek egyes vállalatoknál nagyobbmérvű mesterségesen készített látszólagos nyereségeket figyelembe venni. Ennek elejét veendő, javaslom annak a kimondását, hogy csupán a látszólagos nyereség levonása folytán nem lehet az adóalap kisebb annál az összegnél, amennyit a vállalat az illető évi nyereségből osztalék címén kifizetett.

A második bekezdés az eddigi törvényes rendelkezéseket annyiban módosítja, hogy az alkalmazottak helyett kifizetett jövedelem- és vagyonadót, valamint a tantiemeadót le nem vonható kiadásnak minősíti.

A jövedelem- és vagyonadó kifejezetten személyi adó, ezt minden adózónak saját magának saját jövedelméből kell fizetni, annak másra való hárítása a jövedelemadó lényegével ellentétben áll. Újabb időben azonban mind gyakoribbá válik az, hogy a nagyobb vállalatok magasabbrangú tisztviselőik jövedelemadóját magukra vállalják, ami által nemcsak a saját adóalapjukat csökkentik, hanem előmozdítják azt is, hogy ekkép épp a legnagyobb jövedelemmel bíró egyének saját személyükre nézve az adófizetés alól mentesüljenek. Erre való tekintettel javaslom azt, hogy ha valamely vállalat bármely alkalmazottjának jövedelem- és vagyonadóját magára vállalja: ezt az összeget a vállalat adóalapjához hozzá kell számítani. Az alkalmazottak kereseti adójára ez a rendelkezés önként érthetően nem vonatkozik.

A tantiemadót is sok vállalat sajátjából fizeti és ezt adóalapjából levonja, a nélkül, hogy ezt az összeget tantiemnek minősíthetné és ez után is adót fizetne, pedig nyilvánvaló, hogy amennyiben a vállalat a tantiemeadót sajátjából fizeti, tulajdonképpen ennyivel növeli az illetőnek a tantiemjét.

Ezért javaslom, hogy a vállalat sajátjából fizetett tantimeadó az adóalaphoz hozzáadassék.

Több oldalról az a kérelem terjesztetett elő, hogy a társulati adó kivetési kulcsa is mérsékeltessék. Bár kétségtelen, hogy a társulati adó kivetési kulcsa látszólag magas, ennek a kívánságnak mégsem tehetek eleget, mert a társulati adó kivetési kulcsa réteges és ezen adó alanyai a jövedelem- és vagyonadó alól mentesek. A társulati adó kivetési kulcsa legfeljebb 30% és ez is réteges, úgy hogy a gyakorlati tapasztalat az, hogy csak egészen elvétve volt valamely társaságra a legalacsonyabb, 16%-os kulcsnál magasabb kulccsal a társulati adó kivetve. Ezzel szemben a jövedelemadó legnagyobb kivetési kulcsa 40, illetve 44%, a vagyonadó legmagasabb kivetési kulcsa pedig a vagyonérték 1%-a, amely kulcsok nem rétegesen, hanem a teljes jövedelem, illetőleg vagyonérték után, a hozadéki adókon felül fizetendők. Kétségtelen tehát, hogy a társulati adó kulcsa a többi adóterhekhez viszonyítva túlmagasnak egyáltalán nem mondható, s így ezidőszerint ennek a kulcsnak a leszállítását nem javasolhatom.

A 15. §-hoz

A jövedelemadó tételei nagyjában megfelelnek az eddigieknek, könnyítés csak annyiban van, hogy a legmagasabb, 40%-os kulcs az eddigi 1.000,000 aranykoronaértéknek megfelelő 1.160,000 P helyett 1.200,000 P-nél nyer alkalmazást.

A (3) bekezdésben foglalt rendelkezések annyiban térnek el a jelenleg érvényben levő rendelkezésektől, hogy a nagyobb számú családtagok után járó kedvezmény eddig csak a 4000 aranykoronaértéknél, tehát 4640 P-nél kevesebb jövedelemmel bíró adózókat illette meg. Ezt a kedvezményt azokra az adózókra javaslom kiterjeszteni, akiknek az adóalapja 6000 pengőnél nem több. Ezt azért is szükségesnek tartom, mert a 19. §-ban foglaltak szerint azok adóját, akiknek jövedelme a 6000 pengőt nem haladja túl, rögzíteni akarom. Így méltányos, hogy ezen adóalapig mindenki azonos elvek szerint adózzék.

A 18. §-hoz

Az összes eddigi törvényeink az adó megrövidítését és annak megkísérlését adócsalásnak minősítik. Egyedül a jövedelem- és vagyonadónál nincs ily minősítés. A jövedelem- és vagyonadó természeténél fogva és a mai viszonyainkra tekintettel nem is tartom megengedhetőnek, hogy a jövedelemadóra nézve a jövedelem helytelen bevallása, vagy valamely jövedelem be nem vallása általánosságban adócsalásnak minősíttessék. Újabb időben azonban mindgyakrabban fordul elő az, hogy adóügyi irodák keletkeznek, amelyek az egyes adózók könyveinek vezetését vállalják el s a könyveket oly módon vezetik, amely módon az adóalapot a lehetőségig csökkenteni lehet. Ez magában véve nem kifogásolható, azonban a vezetésnek olyannak kell lenni, hogy abból nagyobb fáradság s esetleg hetekre terjedő könyvvizsgálat nélkül meg lehessen állapítani, hogy a könyvekben mindazok a bevételek fel vannak-e tüntetve amelyeket a jövedelem megállapításánál számba kell venni, továbbá hogy azok a tételek, amelyek a könyvekben a nyereséget csökkentik, egyrészt a valóságnak megfelelnek-e, másrészt olyanok-e, amelyek az adóköteles jövedelem megállapításánál az érvényben levő törvényes szabályok szerint levonhatók. Ennek a célnak elérése szempontjából szükségesnek tartom, hogy azokra nézve, akik könyvek alapján fizetik a jövedelem- és vagyonadót, adócsalásnak minősíttessék az, ha a könyveket adórövidítési célzattal vezetik.

A 19. §-hoz

A kereseti adóról szóló 1925. évi 300. P. M. számú hivatalos összeállítás 29. §-a értelmében az általános kereseti adót, továbbá a jövedelem- és vagyonadóról szóló 1925. évi 500. P. M. számú hivatalos összeállítás 50. §-ának rendelkezése értelmében a jövedelem- és vagyonadót évenkint kell kivetni. Az évenkinti adókivetés tapasztalat szerint sok elégületlenségnek az okozója, mert az adózók egy része a maga adóját egyrészt túlmagasnak, másrészt a hasonló foglalkozású adózók adójával szemben aránytalannak tartja. Kétségtelen, hogy az említett adók kivetésénél aránytalanságok fordulnak elő, mégpedig elsősorban annak következtében, hogy az adózók egyrészt csak elvétve adnak a valóságos jövedelmet és vagyont feltüntető bevallásokat, másrészt sok helyen az érdekképviseletek sem tudják vagy nem is akarják a pénzügyi adminisztrációt a minden tekintetben megfelelő és helyes adóztatás elérhetését biztosító mértékben támogatni.

Az adókivetésnek évenkinti megismétlését csupán azoknál az adózóknál tartom indokoltnak, akiknek kereseti, jövedelmi és vagyoni viszonyaiban az adó összegére lényegesebb befolyással bíró változás van. Ilyen változás különösen a nagyobb adózóknál fordul elő. A kisebb adózóknak - nevezetesen kisiparosoknak, kiskereskedőknek, kisbirtokosoknak - jövedelmi és vagyoni viszonyaiban tapasztalat szerint ritkán fordulnak elő olyan változások, amelyek az adó összegét lényesesen befolyásolnák. Az adó összegében elérhető kisebb változás - emelkedés, csökkenés - megállapítása pedig sem az állam, sem az adózók szempontjából nem érdemes az adókivetést évről-évre megismételni. Ezek a kisebb adózók célszerűen amúgy sem kényszeríthetők a valóságos jövedelem megállapítására szükséges könyvek és nyilvántartások vezetésére, ennélfogva maguk sem tudják a valóságos jövedelmüket megállapítani és bevallani. Ezeknél az adózóknál tehát nem látom indokoltnak az adóbevallások beadásának évenkint való megismétlését sem.

Az adó rögzítése mellett az adózók állandóan tudják, hogy mekkora adóteherrel számoljanak és nem kénytelenek idejük egy részét adóügyek rendezésére fordítani. De nagy előnye lesz ennek a pénzügyi adminisztrációra nézve is, mert a kis adózók adóügyeinek kikapcsolása mellett több időt és munkát fordíthat a nagyobb adózók helyes megadóztatására.

Az előadottakra való tekintettel az a tervem, hogy az 1926. évre jogerősen megállapított általános kereseti adó-, jövedelem- és vagyonadó-alapokat a jövőre változatlanul fenntartatom általában véve mindazoknál, akiknek adóalapja az 1926. évben az 5000 aranykoronaértéket nem haladta túl. Az 1928. évi adókivetés során folytatólag mindazoknak az adóalapját szándékozom megrögzíteni, akiknek 1927. évi adóalapja a 6000 pengőt nem haladja túl. Ezeknél az adózóknál - az új kivetés eseteit kivéve - ezentúl kizárólag a jövedelemadó tételeiben fog változás beállani és pedig abban az esetben, ha a családtagok számában oly változás állna be, amely a mérsékelt vagy felemelt adótételek alkalmazását vonná maga után.

A jövedelem- és vagyonadó-alapok rögzítése - tekintettel a változott adótételekre - olyképp fog történni, hogy az 1.20-szoros alapon pengőre átszámított folyó évi adóalap után az új adótétel fog előiratni.

Abból a célból, hogy az 1926. évi adókivetésnél előfordult helytelen adóztatások ne állandósíttassanak, hanem kiküszöböltessenek, továbbá, hogy az adóztatás lehetőleg mindenkor és mindenkinél megfeleljen az adózó kereseti, jövedelmi és vagyoni viszonyainak, úgy az állam, mint az adózók érdekében lehetővé kell tenni, hogy egyrészt a pénzügyi hatóság bármely évben elrendelhesse, másrészt az adózó is bármely évben kérhesse az adónak újból való kivetését. Ez esetben természetesen - bármelyik fél is kérje a helyesbítést - az adó a kérelemmel ellentétes irányban is módosítható lesz.

Tájékoztatásul közlöm, hogy az összegyüjtött adatok szerint az adózóknak csaknem 90%-ánál nem haladja túl az adóalap a 6000 pengőt, így tehát, ha számításba vesszük azt is, hogy az adózóknak ez az óriási tömege a jövedelemadónak alig 20%-át fizeti: nyilvánvaló, hogy ezek adójának a megrögzítése az adók bevételét lényegesen nem érinti, másrészt azonban a mellett, hogy az adózók 90%-ában feltétlen megnyugvást fog kelteni és a különböző oldalról az adók tárgyában mesterségesen szított izgalmaknak alapját megszünteti, a kivető hatóságok munkáját annyira egyszerűsíti, hogy ezáltal a nagy adózók helyes megállapítása lehetővé fog válni.

Ezzel a rendszerrel azt is lehet biztosítani, hogy az adózók túlnyomó részen már februárban megkaphatja az adóívet, úgy hogy ezek az adózók már az első évnegyedben adófizetési kötelezettségüket az illető évre járó összegek alapján fogják teljesíthetni. A nagy adózók adója is ezentúl legkésőbb május havában lesz elsőfokon kivehető. Ennek az eljárásnak további előnye az is, hogy a fellebbezéseknek a száma jelentékenyen apadni fog, úgy, hogy az adófelszólamlási bizottságok működésüket még oly időben fogják megkezdhetni és befejezni, hogy a III. évnegyedben mindenki feltétlenül már a II. fokon megállapított adóknak megfelelő összeget fogja fizetni, ami az adóknak az év végéig leendő kiegyenlítését fogja lehetővé tenni.

Ezzel az eljárással a közigazgatási bíróság is lényegesen tehermentesíttetni fog és remélhető, hogy a közigaztatási bíróság, mihelyt az utóbbi időben aránytalanul nagy számban beadott panaszokat feldolgozta, az egyenesadók terén ezentúl beadandó panaszokat még a jövő évi kivetés megtörténte előtt fogja elbírálhatni.

Megjegyzem, hogy az 1926. évi 163,000. számú körrendeletemmel oly célból, hogy azok az adózók, kiknek az adóalapja az 5000 aranykoronaértéket nem haladja túl, már a folyó évben a bevallás kötelezettsége alól mentesíttessenek, a törvényhozás utólagos jóváhagyásától feltételezetten az 1926. évi általános kereseti- adó, jövedelem- és vagyonadóalapok rögzítése iránt már intézkedtem. Az erre vonatkozó munkálatok annyira előhaladtak, hogy a javaslat törvényerőre emelkedése után a megrögzített tételekre vonatkozó lajstromok azonnal kiadhatók lesznek.

A 21. §-hoz

Külügyünk önállósulásával kapcsolatban felmerült a szüksége annak, hogy ha valamely idegen állam itteni diplomáciai képviseletének elhelyzése céljából ingatlant szerez, az ilyen szerzés az ingatlan vagyonátruházási illeték alól mentesíthető legyen, föltéve természetesen, hogy az illető külföldi állam velünk szemben hasonló eljárást biztosít. Nemzetközi szokás ugyanis, hogy az államok az ilyen ingatlanszerzés után eső illetéket vagy adót egymásnak kölcsönösen elengedik. A mi illetéktörvényünk ilyfajta mentesítést eddig nem ismert. Megfelelő új szabályra van tehát szükség. Ezt tartalmazza a 21. § (1) bekezdésének első rendelkezése.

A most említett bekezdés második rendelkezése felhatalmazza a pénzügyminisztert, hogy az elszakadt területről birtokcsere útján visszatelepülő volt magyar állampolgároknak a csereszerződésük után eső ingatlan vagyonátruházási illetéket egészben vagy részben elengedhesse. Erre a szabályra különösen a déli határszélen van szükség, ahol sűrűn fordul elő, hogy az új határvonalon túl élő magyar nemzetiségűek a megmaradt magyar állam területén élő idegen nemzetiségűekkel birtokot cseréltek, kölcsönösen azzal a céllal, hogy a saját nemzetiségüknek megfelelő államban lehessenek birtokosok. Az előfordult ilyen esetekben az illető idegen állam a saját nemzetiségű visszatelepülőjétől nem követelt átruházási illetéket, kívánatos tehát, hogy a hozzánk ily körülmények között visszatelepülőket itteni átruházási illeték szintén ne terhelje. Lehetséges azonban, hogy a csereszerződés a visszatelepülés érdekében nem okvetlenül szükséges új vagyonszerzést is rejt magában, pl. ha a visszatelepülő sokkal nagyobb itteni ingatlant vesz át, mint amilyen a cserébe átengedett elszakadt területbeli ingatlana volt és a mutatkozó értékkülönbözetet szerződő társának kifizeti. Az ilyen jelentős többletátvétel után az átruházási illeték természetesen megkövetelendő lesz.

A most ismertetett két új szabályt a § (2) bekezdése visszaható erővel ruházza fel, mert ennek a két szabálynak megalkotását elsősorban az tette szükségessé, hogy a már felmerült esetek az illeték alól mentesíthetők legyenek.

A 22. §-hoz

Ez a § az öröklési illeték leszállítását tartalmazza. A leszállítás két irányban jelentkezik, egyrészt a kulcsoknak új megállapításában, másrészt azoknak az értékhatároknak új megszabásában, amelyekre az egyes kulcsokat alkalmazni kell. Az öröklési illeték kulcsainak fokozódása ugyanis két tényezőtől függ: az örökösnek az örökhagyóhoz való rokonsági viszonyától és az egy-egy örökösre eső hagyatéki vagyon nagyságától. A rokonsági viszonynak öt osztálya van. Az első rokonsági osztályba tartoznak a lemenők és a feleség, - a második osztályba a felmenők, a vő és a meny, és a férj - a harmadik osztályba a testvérek és azok gyermekei, - a negyedik osztályba a testvérek unokái és távolabbi leszármazói, a szülőnek a testvére és a szülő testvérének gyermeke, vagyis az elsőfokú unokatestvér, - végül az ötödik osztályba a távolabbi rokonok és a nem rokonok. Ebben az öt rokonsági osztályban az öröklési illetéknek a legkisebb és a legnagyobb kulcsa eddig a következő volt: az első osztályban 1% és 18%, a második osztályban 2% és 22%, a harmadik osztályban 5% és 30%, a negyedik osztályban 6% és 35%, az ötödik osztályban 10% és 45%. A javaslat szerint a legkisebb kulcsok változatlanok maradnak, a legnagyobb kulcsok ellenben a felsoroltak helyett 10%, 12%, 20%, 22% és 30% lesznek. A legkisebb kulcs és a most jelzett új legmagasabb kulcsok közé eső többi illetékkulcsok nagyjából megfelelnek az eddigieknek.

A leszállítás tehát csak a legnagyobb értékű örökségeknél jelentkezik közvetlenül az illetékkulcsnak alacsonyabbra szabásában, a lejebb eső értékeknél a leszállítást azoknak az értékhatároknak újra megszabása hozza magával, amelyekre az egyes rokonsági osztályokban megállapított illetékkulcsokat alkalmazni kell.

Eddig a legmagasabb illetékkulcs alkalmazása a 20.000,000 aranykoronát meghaladó értékű örökségeknél kezdődött. Az új skála szerint a legmagasabb értékhatár 20.000,000 pengő, tehát a mostani legmagasabb értékhatárnál mintegy 15%-kal kisebb ugyan, de viszont a legmagasabb illetékkulcs, amelynek alkalmazása az új legmagasabb értékhatárnál kezdődik, az eddigi legmagasabb kulcsnál mintegy 60%-kal alacsonyabb. Az illetékkulcsnak a legmagasabb értékhatárnál való leszállítása azután visszahat az alacsonyabb kulcsok és értékhatárok egymáshoz való viszonyára, úgy, hogy az új skála mellett az egyes kulcsok mind lényegesen magasabb értékhatárig találnak alkalmazást, mint eddig.

Eddig a legkisebb értékhatár 5000 aranykorona (72 és 1/2 millió korona) volt, míg az új legkisebb értékhatár 50,000 pengő (625 millió korona), ami azt jelenti, hogy amíg eddig már 72 és 1/2 millió korona értéken felül magasabb illetékkulcs alkalmazása kezdődött, addig ezentúl a legkisebb kulcs - pl. az első rokonsági osztályban az 1% - alkalmazása a 625 millió korona értékű örökségekig fog terjedni. Az ilyen értékű örökségek illetéke jelenleg - az első rokonsági osztályban - 1.5%, amivel szemben az új 1%-os kulcs 33%-os csökkenésnek felel meg.

Az új értékhatárok megállapításánál a jóminőségű szántóföld értékét tartottam szem előtt, egy holdat 500 pengő értékűnek véve. Földértékben kifejezve az új skála szerint az öröklési illeték mérve a leszármazók öröklésénél következőképpen alakul:

100 holdig 1%
100 holdon felül 200 holdig 1.5 %
200 holdon felül 500 holdig 2 %
500 holdon felül 1,000 holdig 2.5 %
1,000 holdon felül 1,500 holdig 3 %
1,500 holdon felül 2,000 holdig 3.5 %
2,000 holdon felül 5,000 holdig 4 %
5,000 holdon felül 10,000 holdig 5 %
10,000 holdon felül 15,000 holdig 6 %
15,000 holdon felül 20,000 holdig 7 %
20,000 holdon felül 30,000 holdig 8 %
30,000 holdon felül 40,000 holdig 9 %
40,000 holdon felül 10 %

Az új skála hatására nézve már eleve megjegyzendő, hogy az nem hoz minden egyes esetre nézve leszállítást magával. A mostani illetékkulcsok ugyanis csak a magasabb fokon, oly mérvűek, hogy azokat a jelenlegi viszonyok között már a legnagyobb vagyon sem viselheti el. A kis- és középvagyonoknál és a nagyvagyon alsóbb rétegeinél a mai kulcsok önmagukban véve jók, csupán azok az értékkeretek, amelyek között az egyes kulcsok alkalmazásának helye van, változtak - a viszonyok újabb alakulása következtében - olyanokká, hogy az egy-egy értékkeretben irányadó kulcs már csak az értékkeret felső határához egészen közeleső hagyatékoknál, az eseteknek mintegy 20%-ában, mutatkozik megfelelőnek, az értékkeretnek alsóbb rétegeibe eső hagyatékoknál ellenben, vagyis az eseteknek mintegy 80%-ában a mai kulcs már túlságosan súlyos. A kis- és középvagyonoknál és a nagyvagyon alsóbb rétegeinél tehát az eseteknek erre, a mai viszonyok szerint aránytalanul megterhelt, túlnyomó nagy részére hozza meg az új skála a megfelelelő enyhítést - a mai kulcsoknak nagyjából megtartásával ugyan, de a kulcsok alkalmazása szempontjából irányadó értékhatároknak időszerű újra megállapításával.

Például a leszármazók öröklésénél a mai skála szerint a legalacsonyabb, 1%-os kulcs 5000 aranykorona értékig, a következő 1.5%-os kulcs pedig 5000 aranykorona értéken felül 50,000 aranykorona értékig alkalmazandó. Ezek az értékhatárok földértékben, holdankint 500 pengő értéket véve, 16 holdnak és 116 holdnak felel meg. Az új skálában a legalacsonyabb, 1%-os kulcsnak alkalmazása az 50,000 pengő, vagyis földértékben kifejezve a 100 hold értékig terjedő örökségekre vonatkozik és ezen felül kezdődik az 1.5%-os kulcs alkalmazása. A 100 és 116 hold közé eső értékű örökségeknél tehát az illetékkulcs az új skála szerint is ugyanannyi, mint amennyi a régi skála szerint volt, vagyis 1.5%. De a 16 hold és 100 hold közé eső értékű örökségekre az illetékkulcs az eddigi 1.5%-os mérvről 1%-ra leszáll.

A 24. §-hoz

Ez a § az ingatlanok illetékkiszabás alapjául vehető legkisebb értékének, az úgynevezett törvényszerű legkisebb értéknek új megállapítását tartalmazza.

A földbirtok jelenlegi törvényszerű legkisebb értéke az aranykorona értékűnek tekintendő kataszteri tiszta jövedelem huszonötszöröse. Minthogy a kataszteri tiszta jövedelmi összegek az aranykorona és a pengő értékviszonyának szem előtt tartásával pengőértékre lesznek átváltoztatandók, a fördbirtok törvényszerű legkisebb értékének kiszámítása céljából megszorzandó összeg ezentúl is ugyanazt az értéket fogja jelenteni, mint eddig. A szorzót ellenben a javaslat az eddigi huszonötszörös helyett harmincszorosban állapítja meg, ami első pillanatra az illetékteher közvetett úton való súlyosbításának képzetét kelti, valójában ellenben nem az és célja csupán az illetékkiszabási eljárás könnyítése.

A törvényszerű legkisebb érték ugyanis az illetékkiszabásnál csak kisegítő eszköz, legalsó határ, amelynél alacsonyabb az illetékkiszabási alap nem lehet. Magasabb ellenben lehet a kiszabási alap, sőt magasabbnak is kell lennie minden olyan esetben, amelyben az ingatlannak közönséges forgalmi értéke a törvényszerű legkisebb értéknél szembetűnően nagyobb, mert az illetéktörvénynek az az értékelési főszabálya, hogy az ingatlannak közönséges forgalmi értéke veendő alapul. A közönséges forgalmi értéket ellenben az illetékkiszabó nem veheti hivatalból alapul, mint a törvényszerű legkisebb értéket, hanem az alapul veendő közönséges forgalmi értéket az illeték fizetéséree köteles felekkel való egyezség útján, ha pedig ez nem sikerül, hatósági szakértő becslési eljárással kell megállapítani.

Eljárási szempontból mind az illetékkiszabó hivatalok, mind az érdekelt felek részére nagyon kívánatos tehát, hogy minél több olyan eset legyen, amelyben az ingatlannak törvényszerű legkisebb értéke nem marad el annyira a közönséges forgalmi érték mögött, hogy a kettő között mutatkozó különbözet miatt az illetékkiszabási alapul veendő érték iránt a felekkel való egyezkedési, sőt esetleg hatósági szakértői becslési eljárást kellene folyamatba tenni, hanem az illetékkiszabás a közönséges forgalmi értéknek nagyjábók megfelelő törvényszerű legkisebb értéknek hivatalból alapulvételével külön értékelési eljárás nélkül megejthető.

E cél érdekében emeli fel a javaslat az eddigi huszonötszörös szorzót harmincszorosra, amelynek alkalmazása mellett a közepes - holdanként átlag 10 korona kataszteri tiszta jövedelmű - szántóföld törvényszerű legkisebb értéke holdanként átlag 360 pengő lesz. (4.475,000 korona), vagyis a szántóföld mai rendkívül nyomott közönséges forgalmi értékének nagyjából meg fog felelni.

A 24. § a házak törvényszerű legkisebb értékét is meghatározza. Az utóbbi években ennek megállapítása félévenkint a házbérösszegek alakulásának megfelelően rendelettel történt, most ellenben újra alkalmas már az idő arra, hogy - amint a multban is volt - állandó számítási kulcs állapíttassék meg. A kiinduló pont itt a házadó alapjául vett nyersházbérjövedelem vagy haszonérték. E részben a javaslat azt az újítást tartalmazza, hogy az illetékkötelezettség keletkezésének (pl. az adásvételi szerződés megkötésének vagy a hagyatékoknál az elhalálozásnak) évére kivetett házadó alapjából indul ki, s nem mint az eddigi szabály, a megelőző évi házadó alapjából. Minthogy a házadó kivetésének alapja az adóévet megelőző évi nyersházbérjövedelem vagy haszonérték, ez az újítás azt jelenti, hogy a ház törvényszerű legkisebb értékének megállapításánál ezentúl az illetékkötelezettség keletkezésének évét közvetlenül megelőzött évben fennállott nyersházbérjövedelem vagy haszonérték lesz a számítás alapja (a szorzandó), nem pedig, amint eddig volt, a két évvel előbbi házbérjövedelem, illetve haszonérték.

Nyilvánvaló, hogy a legutóbbi bérjövedelem, illetve haszonérték alapján való számítás inkább alkalmas az illetékkötelezettség keletkezése idejében fennálló közönséges forgalmi érték kifejezésére, mint a régebbi adat alapján való számolás. Ez az újítás tehát kívánatos. Régebben azért nem lehetett megvalósítani, mert a házadó kivetése sokáig tartott, az illetékkötelezettség keletkezése évének jó része letelt már, amire tudni lehetett, hogy mennyi az arra az évre kivetett házadónak az alapja, pl. egy januári házeladás után az illetéket júniusig vagy júliusig nem lehetett volna kiszabni, mert csak akkor vált ismeretessé, hogy mennyi az az évi házadóalap, a törvényszerű legkisebb értéket tehát csak akkor lehetett volna kiszámítani. Ma azonban az újonann szabályozott házadókivetés úgy megy végbe, hogy februárra már minden házra nézve ismeretes az azévi házadóalap, az illetékkiszabás menete tehát ma már ebből az okból fennakadást nem szenvedhet.

A szorzószámot, amelyet a fent ismertetett szorzandóra alkalmazni kell, a javaslat tizenötszörösben állapítja meg. A jelenleg hatályban levő szorzószám, amelyet az 1926. évben előfordult illetékkiszabási eseteknél az 1924. évi házbérjövedelemre, illetve haszonértékre kell alkalmazni, szintén tizenötszörös. Az így kiszámított törvényszerű legkisebb érték a tapasztalat szerint a házak közönséges forgalmi értékénél többnyire sokkal kisebb. A házaknál is kívánatos tehát - ugyanazon, fent már ismertetett okból, mint a földbirtoknál - a törvényszerű legkisebb értéknek magasab színvonalon megállapítása. A jelenlegi szorzószám felemelése mégsem lenne indokolt. Az új szabályban meghatározott szorzó elsőízben az 1927. évi illetékkiszabási eseteknél az 1926. évi nyersbérjövedelemre, illetve haszonértékre, tehát a mostaninál - (az 1924. évi bérjövedelemnél vagy haszonértéknél) - jóval magasabb szorzandóra lesz alkalmazandó. Minthogy pedig a házak közönséges forgalmi értéke az 1924. év óta kisebb arányban emelkedett, mint amilyen arányban ugyanebben az időközben a házbérek nőttek, a mai szorzónak puszta fenntartása is a törvényszerű legkisebb értéknek olymérvű felemelését rejti magában, amely a szem előtt tartott cél elérésére megfelelőnek ígérkezik. Ha ellenben a szorzandón kívül még a szorzó is emelkednék, akkor egyes esetekben túlzott eredmények állhatnának elő.

A 25. §-hoz

A 25. § (1) bekezdése az ingó vagyon után eddig fizetett illetékegyenérték eltörlését tartalmazza. Az illetékegyenérték a vagyonérték után évenként járó közszolgáltatás, amelynek fizetésére: 1. a javadalmak és alapítványok, 2. a testületek és egyesületek, 3. a városok és községek, 4. a részvénytársaságok és szövetkezetek kötelesek. A 3. és 4. alattiak eddig is csak ingatlan vagyonuk után fizették az illetékegyenértéket. Az ingó vagyon után tehát csak az 1. és 2. alattiak vannak illetékegyenérték fizetésére kötelezve. A javadalmaknak és alapítványoknak, testületeknek és egyesületeknek ingó vagyona pedig túlnyomórészt államadóssági és egyéb kölcsönkötvény, záloglevél és effajta értékpapír, továbbá használati tárgyak (bútorzat, felszerelés), úgy, hogy az ingó vagyonuk után kivethető illetékegyenérték a jelenlegi viszonyok között oly csekély, hogy a kezelési költségekkel nincs már arányban; ennélfogva az eltörlése indokolt.

A 25. § (2) bekezdése az illetékegyenérték fizetésére köteles alanyok által emelt új épületeknek 10 évi mentességet biztosít az illetékegyenérték alól. E részben a jelenlegi jogállapot az, hogyha olyan részvénytársaság vagy szövetkezet épít, amely kizárólag vagy túlnyomóan ingatlanok kezelésével foglalkozik, akkor az új épület után az illetékegyenértéket minden körülmények között nyomban fizetni köteles, mert az ilyen részvénytársaságok és szövetkezetek az általuk vásárolt ingatlanok után is a szerzést követően nyomban kötelesek az illetékegyenérték fizetésére. Az illetékegyenérték fizetésére köteles többi alanyokra nézve ellenben, ha ingatlant vásárolnak, a vásárolt ingatlan után az illetékegyenérték fizetési kötelesség csak a szerzést követő 10 év eltelte után áll be. Az ilyen alanyok tehát az általuk emelt új épület után csak akkor kötelesek az illetékegyenértéket azonnal fizetni, ha azt a telket, amelyen építettek, már több mint 10 éve szerezték. Ha ellenben az építési telek szerzése óta 10 év még nem telt el, akkor a telken emelt új épület is egyelőre mentes az illetékegyenérték alól, de csak a telek szerzését követő 10 évi időszaknak még hátralevő idejére.

Ezzel a mai jogállapottal szemben a javaslat az illetékegyenérték fizetésére köteles alanyok által emelt új épületeknek az illetékegyenérték alól az épület használatbavételétől számított 10 évi időtartamra kivétel nélkül minden esetben mentességet biztosít és ezzel is az építkezéseket kívánja előmozdítani.

A 26. §-hoz

A 26. § az ítéleti illetéket leszállítja. A kulcsok, amelyeket a javaslat tartalmaz, a jelenlegiekkel azonosak. A leszállítás azoknak az értékhatároknak újramegszabásában jelentkezik, amely értékhatárok között az egyes kulcsokat alkalmazni kell. Az ítéleti illeték mai túlzott mérve ugyanis azon a réven állott elő, hogy az illetékkulcsok alkalmazása szempontjából irányadó értékhatároknak az 1920:XXIV. tc. 30. § 5. és 6. pontjában foglalt megállapítása ma is hatályban van. Az 500,000 koronás értékhatár, amelyen felül a most idézett törvényhely szerint a legmagasabb kulcs alkalmazása kezdődik, az 1920. évben még elég nagy összeg volt, a pénzérték azonban azóta annyira változott, hogy ennek a legmagasabb értékhatárnak nem módosulása már hosszabb idő óta azt a hatást gyakorolja, hogy az ítéleti illetéket úgyszólván minden esetben a legmagasabb kulcs szerint kell leróni, mert 500,000 koronánál kisebb értékű per alig fordul már elő.

A javaslatban megállapított új értékhatárok jóval méltányosabbak, mint amilyenek a fenntidézett 1920. évi törvényben megszabott értékhatárok eredetileg voltak. A fenntidézett törvényhely életbelépésekor, az 1920. évi októberben, az 500,000 korona alig volt valamivel több 10,000 aranykoronánál, tehát mintegy 150-160 millió mai koronával ért csak föl, holott a javaslatban megállapított legmagasabb értékhatár (100,000 pengő) 1250 millió mai koronával egyenlő.

A 26. § (4) bekezdése az ítéleti illeték kulcsai szempontjából irányadó értékhatárok változásával kapcsolatban szükséges átmeneti szabályokat tartalmazza.

A 27. §-hoz

A 27. § a fokozatos okirati illetékek nagyon jelentős területén a mai viszonyok között már nagyon szükséges leszállításra vonatkozóan tartalmazza a szükséges szabályokat.

Illetékfokozat háromféle van: I., II. és III. fokozat, amelyeknek mai mérve az értékkeretek felső határánál 0.5%-nak, 1.5%-nak és 3%-nak felel meg. Az I. fokozatnak gyakorlati jelentősége ma már igen csekély, mert a váltókat, amelyek ez alá a fokozat alá estek, már az 1925:IX. törvénycikk 15. §-ában foglalt felhatalmazás alapján kiadott 1925. évi P. M. számú pénzügyminiszteri rendelet fokozatos illeték helyett százalékos illeték alá vonta, illetékük mérvét a 0.5%-ot képviselő I. fokozat helyett 0.2%-ban állapítván meg. Ugyanilyen módon, vagyis a fokozatos illetéknek szándékossá átalakításával kívánja a javaslat az összes többi, jelenleg még fokozatos illeték alá eső okirat illetékének leszállítását megvalósítani.

A fokozatos illetékforma már idejét múlta. Ma már helyesebb az egész vonalon a százalékos illetékformára áttérni, mert ez a forma jobban símul az okiratok tárgyának értékéhez és ezenkívül az illetékmérv tekintetében az okirat számos fajtája között többféle megkülönböztetést enged meg, mint a merev I., II. és III. fokozatféle csoportosítás, úgy hogy az egyes okiratok illetékterhének egymásközti és különösen az általános forgalmi adóhoz való helyes arányát a százalékos illetékforma mellett jobban lehet biztosítani.

Ebből az következik, hogy azok az okiratok, amelyek ma ugyanazon illetékfokozat alá esnek, az új rendezés mellett nem lesznek okvetlenül ugyanolyan szándékos illeték alá vonandók, hanem az újonnan megállapítandó százalékos illetékük mérve esetleg különböző is lehet. Az okiratok számos fajtájának ebből a szempontból való szétválogatása és új csoportosítása terjedelmes részletes munka, amelyet leghelyesebb a rendeleti útra bízni. A javaslat erre nézve csak a kereteket tűzi ki, amelyek között a felhatalmazás gyakorolható lesz. Az új illetékszázalékokra nézve a javaslat felső határként azt a mérvet állapítja meg, amelynek a mai illetékfokozatok megfelelnek, alsó határként pedig megállapítja azt a legalacsonyabb mérvet, amelyik a mai fontos illetékek mérvének leszállítását egyes okiratokra nézve megengedni lehet. Ez a legalacsonyabb mérv a mai I., II. és III. fokozat helyett 0.2%, 0.5% és 1%. A háború előtt ezek az illetékfokozatok csak 0.06%, 0.312% és 0.625% megterhelést jelentettek ugyan, de a fokozatos okirati illetékek mérvének egészen a most jelzett békebeli színvonalig való leszállítását az állami pénzügyi helyzet egyenlőre még semmiféle okiratra nézve sem engedi meg.

A 27. § (2) és (3) bekezdése az (1) bekezdésben adott felhatalmazásnak további megszorítását tartalmazza. A (2) bekezdés elrendeli, hogy a termelő munka és a hitelélet szempontjából legjelentősebb és leggyakrabban előforduló, a szövegben egyenként felsorolt okiratokra nézve az új százalékos illeték mérvét a számításbavett legalacsonyabb mérték szerint kell megállapítani. A felsorolt okiratok jelenleg mind II. fokozatos illeték alá esnek, az új illetékük tehát a mai 1.5%-ot jelentő mérv helyett 0.5%-ban lesz megállapítandó. A (3) bekezdésre az okirati illetéknek és az általános forgalmi adónak összhangja szempontjából van szükség. Abban az esetben ugyanis, ha az okirat oly jogügyletről készült, amely jogügyletből eredő bevétel általános forgalmi adó alá esik, a forgalmi adótörvény az okirati illeték lerovása esetén a forgalmi adó alól mentességet biztosít, mert az okirati illeték szintén forgalmi adójellegű közszolgáltatás. Ennek a két, azonos jellegű és egymást helyettesítő közszolgáltatásnak tehát a mérvük tekintetében meg kell egyezniök, mert ha a kétféle szolgáltatás mérve egymástól eltér, abból a gyakorlatban különböző zavarok és visszás helyzetek állhatnak elő.

A 28. §-hoz

A 28. § az engedményi okiratok illetékéről tartalmaz új szabályokat. Engedmény alatt követelés átruházását értjük. Ha az átruházott követelés nem pénznek, hanem más dolognak vagy jognak szolgáltatására vonatkozik, akkor az engedmény után ugyanolyan illetéket kell fizetni, mint az ingó dolgok adásvételéről készült okiratok után, vagyis a mai állapot szerint III. fokozatos illetéket, míg a pénzkövetelések átruházásáról készült okiratok a mai helyzet szerint II. fokozatos illeték alá esnek. A pénzbeli követeléseknél azonban a követelés tulajdonjogának valódi átruházása aránylag ritka s a legtöbb ilyen engedményezés csak hitelbiztosítéki célt szolgál. Ezek az utóbbiak az érték szerint számított fokozatos vagy százalékos illeték terhét nem bírják meg, mert az átruházó az átruházásért ellenértéket ilyenkor nem kap és mert a biztosítékul átruházott követelés összege rendszerint jóval nagyobb, mint a követelés-átruházással biztosítani célzott hitel összege. Az engedményi okiratok utóbbi csoportjára külön szabályt alkotni nem lehet, mert a telekkönyvbe be nem jegyzett pénzkövetelésnek hitelbiztosítékul való lekötését - a kerekedelmi könyvön alapuló követelések elzálogosításától eltekintve - csak oly módon lehet keresztülvinni, hogy a követelés tulajdonjogát alakilag át kell ruházni s ennélfogva a követelés tulajdonjogát valóban átruházó engedményi okiratokat és a csupán hitelbiztosítéki célt szolgáló engedményi okiratokat a gyakorlatban egymástól megkülönböztetni nem lehet. Leghelyesebb tehát az engedményi okiratokat - úgy, amint a javaslat teszi - az érték szerint való illetéklerovás alól általában kivenni és csupán mérsékelt összegű állandó illeték alá vonni.

A hitelbiztosítéki célt szolgáló engedményezéseknél az élet az illetékkérdést eddig úgy oldotta meg, hogy az engedményezésről nem készítettek okiratot, hanem a jogviszonyt inkább különféle megkerülő okiratfajtákkal rögzítették meg, amelyek nem estek illeték alá vagy legalább is nem fokozatos illeték alá. A javaslat ezeknek a megkerülő okiratfajtáknak illetéklerovás nélkül való felhasználását a jövőben kizárja, mert a 28. § (2) és (3) bekedése az előfordulható megkerülő okiratfajtákat mind az engedményi okirattal egyenlő illeték alá vonja.

A 29. §-hoz

A 29. § az okirati, törvénykezési és közigazgatási illetékek alól fennálló személyes és tárgyi mentességeknek újraszabályozására hatalmazza fel a pénzügyminisztert. Erre az újraszabályozásra elsősorban az illetékszabályoknak a 38. § értelmében szerkesztendő hivatalos összeállítása érdekében van szükség. Az említett területeken fennálló mentességi szabályok 70 évre visszamenő joganyagban vannak elszórva, ezeket úgy, amint vannak, a mai viszonyoknak megfelelő új rendszeres szabálygyüjteménybe átvenni nem lehet, megfelelő megrostálásuk el nem kerülhető. Eziránt azért kérek külön felhatalmazást, mert abba az általános felhatalmazásba, amelyet a 38. § a hivatalos összeállítás készítésére vonatkozóan ad, ilyen lényeges változtatásokra vonatkozó jogkört belefoglalni nem lehet.

De külön kell a felhatalmazást kérnem még azért is, mert nemcsak az elavult vagy indokoltságukat már elvesztett mentességek megszüntetésére van szükség, hanem arra is módot kell nyujtani és pedig ezt már nem a hivatalos összeállítás érdekében, hanem szociális okokból, hogy újabban keletkezett viszonyokkal indokolt esetekben - pl. az elemi csapás által sujtottak részére állami pénzből vagy közadakozásból gyüjtött alapból nyujtott segélyezésszerű kölcsönökkel kapcsolatban keletkező okiratokra és beadványokra - illetékmentességet vagy illetékkedvezményt rendeleti úton is lehessen engedni.

A 30. §-hoz

A pénzügyi tárca javára fizetendő díjaknak - minők az ország címerének használatára vonatkozó jognak különböző rangoknak és kitüntetéseknek, más különböző jogosítványoknak (vásártartási jog, közjegyzői kinevezés) adományozásáért és a bírói letétek őrzéséért fizetendő dijak - az első helyen említett dij kivételével még mindig az 1868-as törvényhozás által hatályában fenntartott régi osztrák szabályoknak 1868-ban készült hivatalos összeállítása az alapjogforrásuk. Ezeknek a díjaknak állambevételi forrási jelentősége ma már egészen alárendelt, de azért a közigazgatási illetékek körébe való beolvasztás útján való fenntartásuk indokolt. Újraszabályozásuk a 38. § értelmében szerkesztendő hivatalos összeállítás helyes elkészítése érdekében okvetlenül szükséges.

A § ennek az újraszabályozásnak rendeleti úton való keresztülvitelére - minthogy ez szintén olyan lényeges anyagi jogkör, aminőt a hivatalos összeállítás készítésére vonatkozóan a 38. §-ban adott általános felhatalmazásba befoglalni nem lehet - külön felhatalmazást ad a pénzügyminiszternek.

A 32. §-hoz

Az értékpapírtőzsdén és a budapesti nemesfém- és drágakőcsarnokban kötött ügyletekre a törvényhozás már korábban alacsony adókulcsot állapított meg, mert a tőzsdei ügyletek az áruszállításokra általában érvényes forgalmi adó- és illetékkulcsokat nem bírják el. Hasonló a helyzet a budapesti áru- és értéktőzsdén is. Az egyenlő elbánás elvén kívül a budapesti áru- és értéktőzsdén kötött ügyletekre alacsonyabb forgalmi adókulcs alkalmazását a külföldi hasonló intézményekkel szemben való versenyképesség biztosítása is indokolttá teszi, mert a külföldi törvényhozások az áru- és értéktőzsdéken kötött ügyleteket jórészt mentesítik az általános forgalmi adó alól.

Az alacsonyabb adókulcs megállapítása egyébként ezúttal csak annyiban bír jelentőséggel, hogy e nélkül teljesen lehetetlen a tőzsdén a tengerire vonatkozó határidőüzlet behozatala, holott ez a sertéshízlalás érdekében égetően szükséges. A búza és rozs szállítása ugyanis most is mentes a forgalmi adó alól, ellenben a tengeri szállítása 2% forgalmi adó alá esik, amit a tőzsdei forgalom semmi esetre sem bír el.

A 33. §-hoz

Nemzetgazdasági szempontból kívánatos, hogy azokat az árukat, melyek az 1924. évi XXI. tc. 11. §-ában nyert felhatalmazás alapján vámmentesen hozhatók be, a behozatal alkalmával általános forgalmi adóval se terheljük meg. Ezt a célt szolgálja ez a §.

A 34. §-hoz

A 34. §-ban foglalt rendelkezést főleg a határszéli állatcsempészet tette szükségessé. Az 1921:XXXIX. tc. 19. §-a szerint ugyanis az állatforgalmi adó lefizetésére a szerző fél köteles. A határszéli állatcsempészet felfedezése esetén legtöbbnyire csak a belföldi eladót lehet kinyomozni s azt lehetett megállapítani, hogy az eladó is közreműködött a csempészetnél s az adócsalásban is tettestárs volt. Az idézett 19. § alapján azonban az eladótól az állatforgalmi adót követelni nem lehetett s így az állatforgalmi adó behajthatatlanná vált, mert a külföldi szerző nevét és lakcímét a csempészettel kapcsolatban a legritkább esetben sikerült megállapítani.

A 35. §-hoz

A változott viszonyok miatt elkerülhetetlen a fényűzési tárgyak újabb felülvizsgálása. A fényűzési tárgyak reviziója az erre az adóra vonatkozó jogszabályok hivatalos összeállításával kapcsolatban történhetik meg a legcélszerűbben, miért is szükséges, hogy a pénzügyminiszter a fényűzési tárgyak minősítésénél szabad kezet nyerjen. A javaslatba beállított legkisebb és legnagyobb adókulcs a jelenlegi állapottal szemben mérséklést jelent, minthogy a fényűzési forgalmi adónak jelenleg 10% a legkisebb és 25% a legmagasabb kulcsa.

A 36. §-hoz

Az érdekképviseletek már hosszabb idő óta sürgetik az osztrák mintára készült úgynevezett fázisrendszer behozatalát. Noha a magam részéről az osztrák rendszert a mi viszonyainkra nem tartom alkalmazhatónak s az e részben táplált aggodalmaimat az érdekképviseletek egy része is osztja, még sem akartam mereven elzárkózni az érdekeltek kívánsága elől s megkíséreltem néhány olyan árucsoportra nézve ennek a rendszernek életbe léptetését, amelyekre nézve azt a legkönnyebben megvalósíthatónak tartották maguk az érdekeltek is. Ezek közt volt a liszt és a lisztből készült élelmi cikkek csoportja is.

A tárgyalások folyamán azonban kiderült, hogy az érdekeltek között olyan áthidalhatatlan ellentétek vannak, amelyeket kiegyenlíteni teljesen lehetetlen. Kiderült, hogy az érdekeltek a fázisrendszert ebben a csoportban is csak úgy tudták elképzelni, hogy a malom az általa eladott liszt ára után ugyanannyi adót fizessen mint eddig, a lisztnek minden további forgalma, úgyszintén a kenyér és péksütemény forgalma pedig az adó alól teljesen mentesíttessék.

Végeredményben tehát nem a fázisrendszer behozataláról, hanem adómentesítésről van szó, amely mentesítés azonban a fogyasztóra nézve semmi előnnyel nem jár, mert a fázisrendszer azt jelenti, hogy az áru ugyanazt a terhet viseli ugyan, mint eddig, csak a beszedés módja változnék.

Minthogy azonban az általános részben kifejtettek szerint is csak olyan adómérséklést vagyok hajlandó adni, amely az adó tényleges viselőjének s nem az adó beszolgáltatójának esik a javára, ennél az árucsoportnál a fázisrendszer behozatalát nem vagyok hajlandó vállalni.

Teljesen belátom azonban, hogy szociális szempontból ezt a legelsőrendű cikket nem lehet olyan súlyos adóval terhelni, mint más árut. Ezért, - noha ez lényeges beviteli hiányt okoz - helyesebbnek vélem, ha egészen világosan mentesítem a lisztet és a kenyeret s más péksüteményt a malmon túli forgalomban minden további forgalmi adó alól. A felhatalmazással azonban csak azzal a feltétellel kívánok élni, ha a forgalmi adó alól való mentesség valóban a fogyasztó javára esik s ha arra a tapasztalatra jönnék, hogy a liszt- és kenyérárak a kiskereskedelemben ennek dacára sem csökkennének, a mentességet újból meg fogom szüntetni.

A 38. §-hoz

A 38. §-ban felhatalmazást kérek a forgalmi adókra, az illetékekre és a dijakra vonatkozó jogszabályoknak hivatalos összeállitására oly módon, hogy a hivatalos összeállitás kiadása után a forgalmi adókra, az illetékekre és a dijakra nézve kizárólag az új összeállitásban foglalt jogszabályok legyenek az irányadók. A gyakorlati életnek erre közismerten annyira szüksége van, hogy ez immár halaszthatatlan feladat.

Az illetékeknél a hivatalos összeállitás elkészitésének, hogy az összeállitás a mai viszonyoknak megfelelő egységes joganyagot nyujthasson, legfontosabb és legszükségesebb kérdése, hogy a vagyonátruházási illetékekről az 1920. évben készült rendszeres törvénynek (1920:XXXIV. tc.) modern rendszere és modern értékelési, eljrási és büntető szabályai kiterjeszthetők legyenek az okirati törvénykezési és közigazgatási illetékek területére, amely illetéknemek, bármennyi is a rájuk vonatkozó újabb nvelláris jogszabály még máig is az 1868-ban recipált osztrák rendszer keretében és az ebben a régi rendszerben lefektetett, de már meglehetősen elavult alapelvekből táplálkozva élnek.

Az illetékszabályok egységesitésének erre a legnevezetesegbb feladatára a 38. § (2) bekezdése a pénzügyminiszternek külön felhatalmazást ad.

A 39. §-hoz

A 39. § tartalmazza azt az általános jogkört, amelyet a hivatalos összeállítások elkészítése körében a pénzügyminiszter számára a szabályok változtatására vonatkozóan biztosítani kell, hogy az összeállítások megfelelő előkészítéséhez módja legyen.

A forgalmi adók, az illetékek és a díjak mai szabályinak egységes egészbe olvasztása csak ilyen általános felhatalmazás birtokában vihető sikeresen keresztül, mert a ma fennálló szétszórt szabályokat számtalan helyt kell tartalmuk és főképpen szövegük tekintetében a legkülönfélébb irányokban többé-kevésbé változtatni, hogy azok az összeállításba beillők legyenek. Erre nézve az összeállítás készítésénél szabad kezet kell engedni.

Természetes azonban, hogy az ilyen tágkörű, tartalmában élesen nem körvonalazott, csupán irányaiban jelezhető felhatalmazás az adó-, illeték- vagy díjterheknek akár közvetlen, akár közvetett módon való súlyosbítására ki nem terjedhet. Az általános felhatalmazásnak ilyen irányban való felhasználását tehát a törvénynek kifejezetten ki kell zárnia.

Ezt a megszorító szabályt tartalmazza a § (2) bekezdése, amely a hivatalos összeállítások elkészítésére vonatkozó általános felhatalmazásnak a tételek felemelésére való felhasználását csak ott és oly mértékben engedi meg, ahol és amennyiben a mai tételek még a háború előtti mérvnél is alacsonyabbak.

Ilyen túlalacsony tételeink különösen az állandó összegű illetékek területén vannak és onnan erednek, hogy amikor a koronaromlás idején már teljesen elértéktelenedve volt állandó összegű illetékeket az akkor keletkezett törvényhozási felhatalmazás alapján kiadott pénzügyminiszteri rendeletek régi értékükre visszaállítani megkezdték, az időről-időre kiadott rendeletek a felemelést nem egyszerre, hanem fokozatosan vitték keresztül és egyes különösebben kímélendő viszonylatokban a felemelés fokozódását az általánosnál lasúbb ütemben, hosszabb időre elosztva irányozták elő. Így azután a pénzünk értéke állandósulásakor, vagyis a szanálási időszak kezdetén, amely időponttól fogva az illetékeknek általában továbbemeléséről szó nem eshetett, még mindig maradtak olyan illetéktételeink, amelyek a régi értéküket még távolról sem érték el s amelyeket tehát a végleges rendezés alkalmával megfelelő kiigazítás nélkül hagyni nem lehet.

A jelenlegi nagyon alacsony illetéktételnek kellő kiigazítása ugyanis az állami illetékbevételek alakulása körül is számot tesz, mert habár azok a kiigazítások, amelyekre szükség van az egyes esetekben jobbára annyira jelentőség nélkül valók, hogy még a legszerényebb vonatkozásra nézve sem hozhatnak magukkal érezhető megterhelésbeli különbséget, az apró kiigazítások összeségükben mégis nyujthatnak bizonyos, megmérhető oly bevételi többletet, amely más oldalról szélesbíti a túlmagas tételek leszállításának lehetőségét. De ezenkívül feltétlenül megkívánják a túlalacsony tételek kiigazítását az illetékek kezelésénél szerepet játszó államgazdasági tekintetek is.

Az állandó összegű illetékek mai túl alacsony tételeinek megfelelő felemeléséhez az 1923. évi XXXII. tc. 7. § b) pontjában foglalt felhatalmazás újabb rendelkezés nélkül is kellő jogalapot nyujtana ugyan, - mert a jelen törvényjavaslat 39. §-ában a hivatalos összeállítások elkészítésére adott általános felhatalmazás nem érinti azokat a részleges vonatkozású felhatalmazásokat, amelyeket egyes korábbi törvények a pénzügyminiszternek az illetékek szabályozására adtak, nem érinti tehát az idézett 1923. évi törvényben az állandó összegű illetékek megállapítására nézve adott felhatalmazást sem - mégis, nehogy a túlalacsony illetéktételek kiigazításának a hivatalos összeállítás körében jelentkezését bárki is a javaslat 39. § (2) bekezdésében foglalt megszorító szabállyal ellentétben lévőnek lássa, célszerű, hogy maga a megszorító szabály kifejezésre juttassa, hogy a fent előadottak értelmében való, jobbára technikai szempontból szükséges és jelentéktelenségüknél fogva a legszerényebb vonatkozás részére is úgyszólván közömbös tételfelemeléseknek nem akarja útját állni.

Egyébként már itt kijelentem, hogy a hivatalos összeállításokat kiadásuk előtt az összes érdekelteknek tanulmányozás és észrevételeik megtétele végett ki fogom adni s csak az összes észrevételek alapos mérlegelése után fogom azokat abban a formában kibocsátani és életbeléptetni, amely minden, a törvénnyel ellentétben nem álló, jogos és méltányos igényt, - az államháztartás egyensúlyának biztonságát is szem előtt tartva - kielégít.

A 41. §-hoz

Az államháztartás egyensúlyának biztosítása után a kormány a közgazdasági élet megerősítésére törekszik. E cél érdekében a közterheket csökkenteni kívánja. Törekvése azonban nem volna sikeres, ha a pénzügyi politikáját csak az állami gazdálkodás körében tudná érvényesíteni, az önkormányzati gazdálkodás terén azonban érvényre emelni nem tudná, ha a céltudatos takarékosság csak az államháztartás keretén belül vitetnék keresztül, az önkormányzati háztartás körében azonban ez megvalósítható nem volna.

A közterhek csökkentéséért való minden fáradozása is hiábavaló volna, ha az állami közterhekkel együtt az önkormányzati közterhek nem apadnának, de a hibás gazdálkodás következtében az állami közterhek csökkenésével fordított arányban a helyi közszolgáltatások emelkednének.

A tapasztalat azt mutatja, hogy egyes önkormányzati testületek háztartásuk vitelénél figyelmen kívül hagyják azokat a magasabb pénzügyi nézőpontokat, amelyeket a kormány a közgazdasági élet megerősítése érdekéből követendőknek tart. Az önkormányzati testületek nagyobb része ugyanis háztartása berendezésénél a helyi érdekeket helyezi előtérbe és ezáltal egy céltudatos pénzügyi politikának az állami élet egész vonalán való keresztülvitelét nemcsak megnehezítheti, de meg is hiusíthatja.

Az önkormányzati gazdálkodás vizsgálata során észlelhető, hogy azonos szükségleti tételek előirányzatai között indokolatlan nagy különbségek vannak. A házatartás vitelében tehát nincs meg az elvi egység, a gazdálkodásban pedig nem ritka a felületes könnyedség, az igazgatás és felügyelet körében meg a laza kezelés.

E hibák pedig súlyosan érezhető hatást gyakorolnak nemcsak az önkormányzati, de a nemzetgazdasági életre is. Gátolja az önkormányzat anyagi megerősödését, szükségtelenül súlyosbítja a közterheket s mindezek folytán útjában áll a nemzet megizmosodásának.

Az önkormányzati gazdálkodás a nemzetgazdaság oly területét öleli fel, hogy az különösen a jelen időkben, amidőn a nemzet anyagi életét úgy kell megalapozni, hogy fejlődésképessége biztosítva legyen, magára nem hagyható és pedig az országos pénzügyi politika programmjának sikeres megvalósításához fűződő érdekek mellett már csak a pénzügyi kormányzati tevékenységért az alkotmányos felelősség vállalhatása miatt sem.

A kormány tehát ezekből az indokokból az önkormányzati gazdálkodás vitelére az eddiginél hatékonyabb befolyást kíván gyakorolni. Szükséges, hogy a kormánynak a közgazdálkodás rendjére vonatkozó irányelvei az önkormányzati gazdálkodás keretében is érvényre jussanak és az állami háztartás vitelénél követett elvekkel a helyhatósági gazdálkodás összhangban álljon.

Tenni kell ezt különösen azért is, hogy az államháztartás rendbehozatalával elért eredményt a közgazdasági élet számára biztosítsa.

A kormányzati felügyelet hatékonyabbá tételére irányuló törekvésében, amint erre már az általános részben is rámutattam, nem vezeti a kormányt az önkormányzati jogélet gyengítésére irányuló szándék, bizonyítja ezt, hogy az önkormányzati háztartási jogot érintő rendelkezéseket csak átmeneti intézkedésnek tervezi arra az időre, amely alatt várható, hogy az államháztartás rendje kellőleg megszilárdul s a közgazdasági élet is annyira megerősödik, hogy a kivételes védelmi intézkedéseket aggály nélkül nélkülözheti.

Az önkormányzati háztartások vitelének kivételes szabályozása betetőzése az államgazdaság új védelmi alapjai kiépítésének s hatályát meg fogja szüntetni az önkormányzati háztartás végleges rendezése, amelyre vonatkozólag a kormány még az átmeneti időn belül törvényjavaslatot kíván előterjeszteni.

A 42. §-hoz

Az 1883:XV. tc. 6-7. §-ának, illetve az 1886:XXI. tc. 5. §-ának rendelkezései szerint a vármegyei és városi törvényhatóságoknak megállapított költségvetéseit jóváhagyás végett a m. kir. belügyminiszterhez kell felterjeszteni. A székesfővárosnak ugyanígy kell eljárnia. Az 1872. évi XXXVI. tc. 92. §-ának rendelkezése szerint azonban a belügymiszter e felterjesztett költségvetéstől helybenhagyását általában meg is tagadhatja, észrevételeit a törvényhatósággal közli és új költségvetés készítését, illetőleg a felterjesztettnek kiigazítását is elrendelheti. Az 1924:IV. tc. 2. §-ához a) melléklet B. V. (1) pontja alapján kiadott 1924. évi 160,224. B. M. számú körrendelet 7. §-a az 1886:XXI. tc. 5. §-ának azon rendelkezésén, amely kimondja, hogy a vármegyei törvényhatóság megállapított házatartási költségvetését a belügyminiszterhez kell felterjeszteni, nem változtatott, azonban ezt kiegészítette, amennyiben kimondotta, hogy a belügyminiszter azt részletesen felülvizsgálja, az egyes tételeket megindokolt esetekben megváltoztathatja és a költségvetést véglegesen megállapítja.

Az előbb idézett körrendelet meghagyja azt is, hogy ha a vármegyei költségvetés szerint 10%-nál nagyobb vármegyei hozzájárulásra van szükség, a belügyminiszter a háztartási költségvetést és a vármegye közönségének hozzájárulásából fedezendő kiadások összegét a pénzügyminiszterrel együtt állapítja meg.

A javaslat az előbb hivatkozott rendelkezéseket részben kiegészíti, részben módosítja. Kiegészítő rendelkezés az, amellyel meghagyja, hogy a háztartási költségvetésen kívül az árva és gyámhatósági kiadásokról szóló és a törvényhatóság kezelése alá tartozó valamennyi intézet alap, üzem vagy vállalat költségvetését is fel kell terjeszteni.

Módosító rendelkezés pedig az, amely szerint a belügyminiszter a pénzügyminiszterrel egyetértve a költségvetést jóváhagyhatja, egyes tételeit leszállíthatja, felemelheti vagy törölheti, egyes tételeket pedig beállíthat, a jóváhagyását meg is tagadhatja, a törvényhatóságot új költségvetés készítésére utasíthatja.

A költségvetés jóváhagyása előtt a törvényhatóság kiadásait csak a megelőző évi jóváhagyott költségvetés keretein belül foganatosíthatja.

E kiegészítő, illetve módosító rendelkezések lehetővé teszik, hogy a belügyminiszter és a pénzügyminiszter az önkormányzati gazdálkodás vitelére hatékonyabb befolyást gyakorolhassanak s a pénzügyminiszter általános pénzügyi elveit már a költségvetés készítésénél az önkormányzati gazdálkodás körében érvényesíthesse és ezen elvek keresztülvitelére a törvényhatóságokat a belügyminiszterrel egyetértve kötelezhesse.

A 43. §-hoz

Az 1886:XXII. tc. 126. §-a értelmében a rendezett tanácsú városok költségvetését a vármegyei törvényhatósági bizottság hagyja jóvá. Az 1924:IV. tc. 2. §-ához fűzött a) melléklet B) V. (2) bekezdése alapján kiadott 171,000/1924. B. M. rendelet 8. §-a e jogot a vármegye alispánjának hatáskörébe utalja, de meghagyja, hogy abban az esetben, ha az 50%-os pótadó mellett valamely rendezett tanácsú város költségvetésében az egyensúly biztosítva nem volna, azt felülvizsgálat és a szükséges intézkedések megtétele végett a belügyminiszterhez kell felterjeszteni.

Ezzel szemben a most tárgyalás alatt álló szakasz rendelkezései szerint a belügyminiszter a pénzügyminiszterrel egyetértve az alispán jóváhagyására való tekintet nélkül, a rendezett tanácsú városok költségvetésének egyes tételeit leszállíthatja, felemelheti vagy törölheti vagy pedig egyes tételeket a költségvetésbe beállíthat s a költségvetés módosítását elrendelheti. E rendelkezések szerint tehát módja lesz a pénzügyminiszternek elveit a belügyminiszterrel egyetértőleg a háztartási terv megállapításánál érvényre emelni s a háztartás vitelének megfelelő irányt szabni.

A 44. §-hoz

Az 1886:XXII. tc. 126. §-a értelmében a községek költségvetését a vármegyei törvényhatósági bizottság hagyja jóvá. Az 1924:IV. tc. 2. §-ához fűzött a) melléklet B. V. (2) bekezdése alapján kiadott 177,200/1924. B. M. rendelet 10. §-a e jogkört is az alispán hatáskörébe utalja s feljogosítja az alispánt, hogy a költségvetést részletesen felülvizsgálja és azt vagy jóváhagyja vagy indokolt esetben megváltoztassa.

A 177,300/1924. B. M. számú körrendelet 10. §-a pedig olyképp intézkedik, hogyha valamely község költségvetésében az egyensúly a legmesszebbmenő takarékosság mellett sem volna biztosítható, azt a kellő adatok támogatásával felülvizsgálat és a szükséges intézkedések megtétele végett a belügyminiszterhez kell felterjeszteni. E rendszeren nem változtat a most tárgyalás alatt álló javaslat sem s csak arra kötelezi az alispánt, hogy a jóváhagyott községi költségvetések kiadási és bevételi előirányzati összegeiről a belügyminiszternek a pénzügyminiszterrel egyetértőleg adott utasításai szerint összefoglaló kimutatást készítsen s azt jelentés kíséretében felterjessze. E rendelkezésnek az a célja, hogy a pénzügyminiszter beható tájékoztatást szerezzen a községek vagyonkezeléséről is. Abban az esetben, ha a községi költségvetés az 50% pótadót túllépné, azt a már fennálló rendelkezések értelmében amúgy is a belügyminiszterhez kell felterjeszteni, aki a szükséges intézkedéseket a pénzügyminiszterrel egyetértve teszi meg.

A 46. §-hoz

Ez a két szakasz a törvényhatóságok, a rendezett tanácsú városok és a községek zárszámadásainak bemutatása tárgyában intézkedik. Abból a célból, hogy a belügyminiszter, illetve a pénzügyminiszter a helyhatósági háztartás viteléről és gazdálkodásáról lehető hű képet nyerjen, azt elbírálhassa és a szükséghez képest intézkedéseit megtehesse, a zárszámadási adatok ismeretére van szükség.

Az eljárás egyszerűsítése céljából a községek számadási adatairól az alispán összefoglaló jelentést készít s azt terjeszti fel a belügyminiszterhez. Részletes kimutatást csak azon községekről kell készítenie, amelyek a számadási évet hiánnyal zárták vagy a költségvetés kereteit túllépték.

A 48. §-hoz

A költségvetés felülvizsgálata módot ad a háztartási berendezkedés megfelelő szabályozására, a zárszámadás pedig a gazdálkodási eredmények megvizsgálására. Azonban míg a költségvetés csak egy előzetes háztartási terv, amelyen a gyakorlati igazgatás túlteheti magát, a zárszámadás pedig befejezett tényekkel számol, egyik sem nyujt elegendő biztosítékot arra nézve, hogy az önkormányzat a kijelölt irányelveket követve a megszabott keretekhez alkalmazkodjék. Ennélfogva megfelelő jogalapot kell teremteni, amelyre támaszkodva a szükséges intézkedések az esetleges rendellenességek megszüntetésére és hibák orvoslására megtehetők legyenek, mielőtt ezek helyrehozhatatlanokká válnának.

E célból ad felhatalmazást a §, hogy a belügyminiszter és vele egyetértve a pénzügyminiszter az önkormányzat gazdálkodását bármikor megvizsgálhassa és az önkormányzatokat a szükséges intézkedések megtételére kötelezhesse.

A pénzügyi kormányzati elveknek az önkormányzati gazdálkodás körében való gyakorlati érvényre emelése s az államháztartásnak az önkormányzati háztartással való összhangba hozatala szükségessé teheti, hogy az önkormányzat gazdálkodása kivételes esetben állandó pénzügyi ellenőrzés alá vétessék. A javaslat tehát felhatalmazást ad a kormánynak, hogy e célból az önkormányzat terhére állandó pénzügyi ellenőrt rendelhessen ki.

A községi élet minél nagyobb arányú fejlesztésére irányuló törekvés reá bírta a községi igazgatást, hogy többféle vállalkozásba kezdjen s különféle üzemeket községi kézbe vegyen. A municipális vállalkozás azonban csak akkor jogosult, ha vele az önkormányzat közhatósági feladatot old meg s ezenkívül csak azon a téren engedhető meg, ahol a magánvállalkozás gyenge, a szükséglet kielégítésére elégtelen.

A közgazdasági élet által támasztott igények teszik szükségessé, hogy a kormány az előbbi irányelvek nézőpontjából kiindulva az önkormányzat vállalatait, üzemeit megvizsgálja s ennek eredményéhez képest bármely alakban működő, nem gazdaságos vagy nem közszükségletet szolgáló üzemek, vállalatok, intézetek megszüntetését elrendelhesse.

A javaslat intézkedik az iránt is, hogy az önkormányzati üzemek és vállalatok részvénytársasági alakban létesíthetők ne legyenek és hogy az ily alakban működő vállalatok és üzemek megszüntettessenek.

E javasolt intézkedés indoka az, hogy a részvénytársasági forma mellett az önkormányzati vállalatok és üzemek nemcsak a kormányfelügyelet alól vonhatók ki, de sokszor az önkormányzat képviseletének közvetlen irányítása és vezetése alól is kiesnek s ezzel a részvénytársasági forma több esetben oly szabad gazdálkodásra nyujt módot, amely a közvagyon kezelésénél szem előtt tartandó etikai és gazdasági követelmények szempontjából súlyos kifogás alá esik.

A 49. §-hoz

Ez a § egyedül az alkalmazottak illetményeit szabályozza és az e téren mutatkozó - néha szinte visszaélés számbamenő - szélsőségeket küszöböli ki és teszi jövőre lehetetlenné.

A § egyes bekezdéseinek rendelkezései bővebb magyarázatra nem szorulnak; egyedül a (7) bekezdésre kell megjegyezni azt, hogy Budapest székesfőváros az egyetlen város, amelynek tisztviselői nem az állami tisztviselőkre megállapított összegű, hanem a szervezési szabályrendeletben meghatározott magasságú illetményeket húzzák.

Budapest székesfőváros alkalmazottaira tehát a (7) bekezdésben foglalt rendelkezéseket nemcsak azért kellett megállapítani, mert az 1912:LVIII. tc. rendelkezései a törvény 31. §-a szerint, Budapestre amúgy sem terjednek ki, hanem azért is, hogy amikor alkalmazottainak illetményeit a budapesti törvényhatósági bizottság - minden méltánylandó körülmény mérlegelése alapján - maga állapítja meg, képtelenség volna, hogy ugyanaz a bizottság - megállapításának mintegy helyesbítésével - pótilletmény megszavazására is jogosult legyen, illetőleg felhatalmaztassék.

Az 50. §-hoz

Az 1879:XXXIX. tc. 9. §-a alapján a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetének adós tagja minden 250,000 forintnyi zálogleveles kölcsön után voltak jogosítva magukat az intézet közgyűlésén egy-egy választott képviselő útján képviseltetni. Ez a törvényjavaslat 500,000 pengőnyi zálogleveles kölcsönösszeg után adja meg ezt a jogot az intézet adós tagjainak.

Az 51. §-hoz

Az 1898:XXIII. tc. 51. §-ának utolsó bekezdése legalább 1000 koronában állapította meg az alapítványi üzletrész névértékét. Az ennek megfelelő vagy ezt megközelítő pengőérték fenntartása a mai viszonyok között úgyszólván lehetetlenné tenné az üzletrésztőke gyarapítását. Erre való tekintettel kellett az alapítványi üzletrészek minimális értékét 60 pengőben megállapítani.

Ugyanebből az okból vált szükségessé az 1898:XXIII. tc. 53. §-ával 200 koronában meghatározott szövetkezeti üzletrész minimális névértékének 30 pengőben való megállapítása.

Az 53. §-hoz

Az 1898:XXIII. tc. a szövetkezeti üzletrészek minimális névértékét 100 koronában állapította meg, amely értékhatárt az 1920:XXX. t.-c- 8. §-a 500 koronára emelte fel. A pengőszámításra való áttéréssel kapcsolatban indokoltnak látszik, hogy az üzletrészek maximális névértéke 100 pengőben állapíttassék meg.

Az 54. §-hoz

Az 1876:XXI. tc. 1. §-a alapján a Magyar Földhitelintézet közgyűlésének az alapítókon kívül tagjai az intézet adósai és pedig azok az adósok, akik legalább 50,000 forint jelzálogi kölcsönnel voltak az intézetnek lekötve egyénenkint 1-1 szavazati joggal, azok az adósok pedig, akik 50,000 forintnál kisebb kölcsönt vettek az intézettől igénybe, minden 400,000 forintnak megfelelő jelzálogilag lekötött kölcsönök után 1-1 választott képviselő szavazatával.

A jelen § 50,000 forint helyett 100,000 pengőhöz, illetve 400,000 forint helyett 800,000 pengőhöz köti az intézet adós tagjainak ezt a jogát.

Az 55. §-hoz

Az 1889:IX. tc. 4. §-ának a) pontja az igérvényjegyek kibocsátását általában csak oly kötvények alapján engedte meg, amelyeknek névértéke legalább 100 forintot tesz ki.

A pengőértékre való áttéréssel kapcsolatban, valamint figyelemmel a közben megváltozott gazdasági viszonyokra, indokoltnak látszik, hogy az említett vonatkozásban a jövőre nézve 100 pengőben határoztassék meg a minimális névérték.

Az 56. §-hoz

Azok az összegek, amelyekkel az 1918:XXII. tc. 6. § első bekezdésében meghatároztatott, hogy a Pénzintézeti Központ által nyujtott kölcsönnek és járulékainak kielégítésére az adós hivatali járandóságait minő hányadok erejéig lehet igénybe venni, a korona értékének csökkenése következtében a hivatkozott törvény alkotásánál figyelembe jött szempontok megvédésére ma már nem alkalmasak s ezért e kérdésének újabb szabályozására van szükség. A gyakorlati életből merített tapasztalatok szerint azonban helyesebbnek tartanám, ha az értékhatárok ezúttal nem rögzíttetnének le törvényileg, miért is a jelen szakasz annak kimondása mellett, hogy az igénybevehető hányad - amint az az idézett törvényben is kifejezésre jutott - 30%-nál nagyobb nem lehet, e kérdésnek esetről-esetre való rendeleti szabályozásával a pénzügyminisztert kívánja megbízni.

Az 57. §-hoz

A postatakarékpénztári takarékbetétminimum az 1885:IX. tc. 11. §-ának második bekezdésében foglaltakhoz képest 1 koronában, a kamatozó betétminimum pedig ugyane törvénycikk 11. §-ának harmadik bekezdésében foglaltakhoz képest 2 koronában állapíttatot meg. Miután e rendelkezések megváltoztatása sem az idézett törvény, sem más törvények felhatalmazást nem adnak, a betétminimumnak, valamint a kamtozó betétminimumnak a tervezett újabb megállapítása vált szükségessé.

Az 58. §-hoz

Az 1885:IX. tc. 15. §-ának utolsó bekezdésében foglalt rendelkezések szerint az 1 koronás betétek a postatakarékpénztár által kiadott takaréklapokkal is eszközölhetők voltak akként, hogy az eredetileg 10 fillér értékű levéljeggyel ellátott takaréklapok további összesen 90 fillér értékű levéljegy felragasztása után 1 koronaértékben fogadtattak el betét céljaira.

Miután a takarékosság előmozdítása céljából szükségesnek tartom, hogy az 1 pengőn aluli összegek összegyűjtésére is alkalom nyujtassék, a takaréklapoknak újbóli forgalomba hozatalát tervezem. Tekintettel azonban arra, hogy a forgalombahozatalnál a m. kir. postának és a m. kir. postatakarékpénztárnak a mindenkori viszonyoknak megfelelő megállapodására van szükség, célszerűnek tartanám, hogy a takaréklapok betétként való elfogadása, valamint az, hogy a takaréklapok milyen módon állítassanak ki, a pénzügyminiszter által a kereskedelemügyi miniszterrel egyetértve, rendeleti úton legyen szabályozható.

Az 59. §-hoz

Az 1885:IX. tc. 24. §-ának második bekezdése akként intézkedett, hogy a postatakarékpénztárnál eszközölt betéteknek csak a kamatozó 1000 frt-ot (2000 K-t) meghaladó része foglalható le és csak erre szerezhető zálog- és megtartási jog. Ez az összeghatár egyezett az ugyane törvénycikk 15. §-ában megállapított kamatozó betétmaximum összegével.

Az 1898:VIII. tc. 1. §-a a kamatozó betétmaximumot felemelte ugyan, azonban az ugyane tc. 2. §-a a lefoglalás alóli mentesség határát a kamatozó betétmaximum felemelése ellenére változatlanul fenntartotta. Az 1885. évi és 1898. évi törvények a lefoglalhatóság szempontjából nem tettek különbséget a köztartozások és magántartozások között. Minthogy azonban időközben az a joggyakorlat fejlődött ki, hogy a köztartozások kezelésénél és behajtásánál csakis a köztartozásokra vonatkozó jogszabályokban felvett rendelkezések alkalmazhatók és a közadók kezeléséről szóló 1925. évi 600/P.M. számú hivatalos összeállítás 57. §-a, illetőleg a jelen javaslat 70. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezések értelmében köztartozások miatt a postatakarékpénztári betéteknek a 2000 pengőt meghaladó része lesz lefoglalható és minthogy magam részéről szükségesnek tartom azt, hogy ebben az esetben a foglalás alóli mentesség értékhatára a köztartozásokra és magántartozásokra nézve egyenlően állapíttasék meg: az értékhatárt a magántartozásokra is 2000 pengőben javaslom megállapítani.

A 60. §-hoz

A földbirtok helyesebb megoszlását szabályozó rendelkezésekről szóló 1920. évi XXXVI. tc. kiegészítéséről alkotott 1924:VII. tc. 16. §-a felhatalmazta a pénzügyminisztert hogy a földmívelésügyi miniszerrel egyetértőleg rendelettel állapítsa meg azokat a feltételeket, amelyek mellett az ingatlan vagyonváltság természetben való lerovása útján az állam a birtokába jutott vagyonváltságföldeket az Országos Földbirtokrendező Bíróság útján földbirtokpolitikai célokra juttathatja.

A törvény alapján ily irányban kiadott 1926. évi 100/P. M. és az ezt megelőző 1924. évi 8000/P. M. számú pénzügyminiszteri rendeletek a vagyonváltságföldek ellenértékét csupán a földnek a mezőgazdasági üzem mellett nyerhető hozadéka alapján tőkésített összegében állapították meg, amely megállapításnál tehát a vagyonváltságföldekkel kapcsolatos szénjogok értéke nem vétetett számításba, mert azt az állam nem kívánta a vagyonváltságföldhöz jutottaknak átengedni, hanem az állam javára továbbra is fenntartani.

Az állam és a közgazdaság érdekeinek megfelelő volt az ilyen rendelkezés.

A szénbányászathoz fűződő közgazdasági érdekek szempontjából ugyanis nem kívánatos, hogy a szénjogok elaprózódjanak, mivel az ilyen kisbirtokosokkal a bányászkodás lehetőségére vonatkozó megegyezés létesítése és lebonyolítása nagyon nehézkes és körülményes. Erre a közgazdasági érdekre való tekintettel a földreformtörvénynek, az 1920:XXXVI. és az 1924:VII. törvénycikkeknek sem az volt a célja, hogy a földnélküli kisembereket szénjogokhoz vagyis bányászati jogokhoz, hanem mezőgazdasági mívelésre alkalmas földhöz vagy házhelyhez juttassa, amint az 1920:XXXVI. tc. 1. §-a kifejezi: előmozdítsa a földszerzést főleg azok részére, akik a föld gondos és szorgalmas mívelésére képesek is és hajlandók is, de eddigi viszonyaik között önhibájukon kívül földhöz nem juthattak.

Ámbár az 1924:VII. tc. 16. §-a alapján nyert felhatalmazás alapján kiadott rendelettel a pénzügyminiszter a vagyonváltságföldekkel az 1921:XLV. tc. 64-66. §-ainak rendelkezése folytán az államra átháramlott szénjogot a vagyonváltságföldeknek földbirtokpolitikai célokra való felhasználása után is az állam javára fenntarthatja, mégis a kérdés fontos jogi és közgazdasági jelentőségénél fogva szükségesnek tartom, hogy törvényben is mondassék ki, hogy a vagyonváltságföldeknek a földbirtokreform keretében való elidegenítése esetében az államot illete meg továbbra is az ásványszén kutatási és bányászati jogosítványa, amelyet az állam külön értékesíthet.

Természetes, hogy abban az esetben, ha a vagyonváltságföld tulajdonjogának az államra való áthárulása előtt valamely területen a szénjogot örökáron már eladták, a régebben szerzett jogokat nem érinti ez a rendelkezés.

A 61. §-hoz

A földbirtok helyesebb megoszlását szabályozó rendelkezésekről szóló 1920. évi XXXVI. tc. kiegészítéséről alkotott 1924:VII. tc. 16. §-a felhatalmazta a pénzügyminisztert, hogy a földmívelésügyi miniszerrel egyetértőleg rendelettel állapítsa meg azokat a feltételeket, amelyek mellett az ingatlan vagyonváltság természetben való lerovása útján az állam a birtokába jutott vagyonváltságföldeket az Országos Földbirtokrendező Bíróság útján földbirtokpolitikai célokra juttathatja.

Az általános magánjog elveinek megfelelően a törvény alapján ily irányban kiadott 1926. évi 100/P. M. és az ezt megelőző 1924. évi 8000/P. M. számú pénzügyminiszteri rendelet a tulajdonjogot illetőlen akként rendelkezik, hogy a vagyonváltságföldből házhelyhez vagy földhöz juttatott telekkönyvi tulajdont rendszerint csak akkor kap, ha a föld árát teljesen kifizette, addig a vagyonváltságföld tulajdonosaként a vagyonváltságról szóló II. törvény az 1921:XLV. tc. 64-66. §-ai rendelkezéseinek megfelelően az államot kell bejegyezni.

Ha ezt a rendelkezést összevetjük a vadászatról szóló 1883:XX. tc. 1. §-ában kimondott azzal a rendelkezéssel, hogy a vadászati jog a földtulajdonnak elválaszthatatlan tartozéka, akkor tulajdonkép az ebben a §-ban felvett rendelkezés nem állapít meg új szabályt, hanem csak kijelenti a tételes törvényeknek megfelelő azt a jogállapotot, hogy a földbirtokpolitikai célokra juttatott vagyonváltságföldeken gyakorolható vadászat joga is az államé, addig amíg a földtulajdon is az államé.

A 62. §-hoz

A bányailletékek érvényben levő díjtételeinek pengőértékben kifejtett összege a rendes bányamérték vagy külmérték után fizetendő évi 272,000 korona mértékilletéknek megfelelően 21 P 76 fillért, a zárt kutatmány után fizetendő 136,000 K felügyeleti illetéknek megfelelően 10 P 88 fillért, a szénjogilag lefoglalt terület térnagysága szerint fizetendő 2040, 4080, 6120, 8160, illetve 10,200 K szénjogi térilletéknek megfelelően 16.32, 32.64, 48.96, 65.28, illetve 81.60 fillért tesz ki.

A bányailletékek kezelése szempontjából úgy az állam, mint az illetékek fizetésére kötelezett bányavállalkozók érdekeinek is az a megoldás fog a legjobban megfelelni, ha a pengőértékre átszámított fennti díjtételek megfelelő kikerekítése mellett a mértékilleték és a felügyeleti illeték díjtétele egész pengőben, a szénjogi térilletéké pedig az eddigi gyakorlatot is követőleg olyképpen állapíttatik meg, hogy a magasabb fokozat az alsóbb fokozatnak többszöröse legyen.

A 63. §-hoz

A közadók késedelmes befizetése esetén ezidőszerint évi 12% késedelmi kamatot kell fizetni. Ez a teher kétségtelen súlyos, de a szerzett tapaszatatok nem teszik lehetővé, hogy a befizetési eredmény veszélyeztetése nélkül ennek a kulcsnak leszállítását javasoljam. A késedelmi kamatok leszállítása azt vonná maga után, hogy az adózó ismét az adófizetést hagyná legutoljára, mert a be nem fizetett adóra szánt összeget jobban tudná gyümölcsöztetni, mint amennyi kamatot neki kell fizetnie. Hogy azonban mégis annak az adózónak a terhén könnyítsek, aki fizetési kötelezettségének, csak kisebb késedelemmel tesz eleget, azt javaslom, hogy az esedékesség napjától számított 3 hónapon belül kifizetett összegek után 12% helyett csak 5%-os kamat számítassék.

A 64. §-hoz

A behajtási illeték ezidőszerint 6 és 10%, együttesen tehát 16%. Ezt javaslom 4 és 6, együttesen tehát 10%-ra leszállítani. Ez a § továbbá megszünteti azt az eddigi rendelkezést, hogy az árverés után járó illeték már akkor számíttassék fel, ha a fél tartozását csak a végrehajtó közegeknek a lefoglalt zálogtárgyak elszálítása céljából történt megjelenése után egyenlítené ki.

A magasabb illeték szedhetése kedvéért ugyanis újabb időben több községben előfordult az, hogy a végrehajtó közegek már a zálogolást transzferáló kocsi igénybevételével foganatosítják, ami egyes esetekben lehet ugyan indokolt, sőt szükséges is, de semmi esetre sem engedhető meg, hogy a végrehajtó közegek a községek jövedelmének emelése érdekében személyválogatás nélkül, minden hátralékossal szemben - a zálogolási eljárással - mindjárt zálogtárgyak egybegyüjtését is összekapcsolják. Ennek elejét veendő, a magasabb illeték ezentúl csak az árverés megkísérlése vagy foganatosítása esetében lesz felszámítható.

Ez alkalommal kötelességemnek tartom az állítólag túlszigorú kényszerbehajtások miatt emelt panaszokkal foglalkozni. A mind gyakoribbá vált panaszok alaposságáról tájékozódást szerzendő, összeírattam azt, hogy az elmult 1925. év július hó 1-étől 1926. év végéig vagyos 18 hónapon át hány árverés tartatott. A beérkezett adatok szerint az árverések száma az egész országban az 1925. év második felében 1837, az 1926. év első felében 1647, az 1926. év második felében pedig 2517, összesen tehát 6001. Az árverések közül esik Budapestre 268, a törvényhatósági joggal felruházott városokra 751, a rendezett tanácsú városokra, kis- és nagyközségekre pedig 4982. A törvényhatósági joggal felruházott városok közül Baján egyetlen egy sem, Sopronban 1, Székesfehérváron 4, Hódmezővásárhelyen 10, Győrben 21, Debrecenben 27, Kecskeméten 56, Szegeden 81, Pécsett 221, Miskolcon 330 árverés tartatott. A vármegyék közül Bács-Bodrog vármegyében nem tartatott árverés, Győr vármegyében, 3, Veszprém vármegyében 9, Sopron vármegyében 11, Zemplén vármegyében 17, Esztergom-Komárom, valamint Zala vármegyében 36, Bihar vármegyében 44, Vas vármegyében 45, Szatmár, Bereg, Ugocsa vármegyében 52, Csanád, Arad, Torontál vármegyében 54, Hajdú vármegyében 55, Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében 52, Fejér vármegyében 70, Baranya vármegyében 77 esetben tartatott árverés, vagyis ezekben a vármegyékben a közadók behajtása kétségtelenül nem történt kíméletlenül. Nagyobb számú árverés tartatott: Abaújtorna vármegyében 141, Somogy vármegyében 154, Békés vármegyében 203, Csongrád vármegyében 218, Borsód, Gömör, Kishont vármegyében 221, Szabolcs, Ung vármegyében 234, Tolna vármegyében 552, Nógrád, Hont vármegyében 558, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében 798 és Heves vármegyében 1332. Az utóbbi vármegyékben azonban összesen 34 községben tartatott nagyobb számban árverés, úgy hogy a tulajdonképpen erélyesebb rendszabályok az egész országában csak Miskolc és Pécs városokban, valamint 34 községben foganatosíttattaik. Megjegyzem még, hogy a 6001 árverés közül 658 árverés nem adók miatt tartatott.

Ezen - a békében tartatni szokott árverésekhez viszonyított kedvező - eredményt elsősorban annak kell betudni, hogy a hatóságok, ha a fél fizető készségének tanujelét adja, méltányos fizetési kedvezményekkel módot nyujtanak az adózóknak arra, hogy az árverést ne kelljen megtartani. Sajnos, azonban meg kell állapítanom azt is, hogy oly helyeken, ahol a háború kitörése óta egész mostanáig végrehajtási intézkedések nem tétettek folyamatba, maga a zálogolás ténye is oly visszatetszést kelt, hogy már azokhoz karhatalmat kellett kirendelni.

Bár ezekből az adatokból láthatóan a behajtás csaknem mindenütt kellő kímélettel történik: a befizetés eredménye - nagyjában - kielégítő. Az 1926. év végén ugyanis az összes adóhátralék 50.6 millió aranykorona, ami az évi előírásnak mintegy 34%-át teszi ki. Az 1925. év végén fennállott hátralék az 1925. évi előírásnak 35%-át tette.

A 65. §-hoz

A közadók kezeléséről szóló hivatalos összeállítás 33. §-a a jövedéki kihágások esetében kiszabható pénzbüntetést - ha a kárösszeg nem ismeretes - 10-től 1000 aranykoronaértékben állapítja meg. Minthogy azonban az új vámtörvény 156. §-a az ez esetben kiszabható pénzbüntetés összegét 2-10,000 aranykoronában állapítja meg, az összhang biztosítása céljából javaslom ezt a rendelkezést általánosítani. A nagyobb összegű bírságok úgyis csak rendkívüli esetekben szabatnak ki, a javasolt szöveg pedig lehetővé teszi azt, hogy 10 pengőnél kisebb büntetések is alkalmazhatók legyenek.

A 66. §-hoz

A jövedéki büntetőjog szabályait az 1778. évi „Általános Harmincadrendtartás”, valamint az 1842. évi „Harmincadhivatali Utasítás” szabályozza. Ezeknek rendelkezései nagyrészben már elavultak, úgy hogy a vámjogszabályozásról szóló 1924:XXI. tc. VI. részének I. fejezetében a büntető rendelkezéseket újonnan kellett szabályozni. Ezek a rendelkezések azonban csak a vámjövedéki kihágásokra érvényesek. Egyrészt abból a célból, hogy a jövedéki kihágásokra vonatkozó szabályok közti eltérések megszüntethetők legyenek, másrészt pedig, hogy a fenntebb említett rendtartást és utasítást hatályon kívül helyezhessem, kérek felhatalmazást arra, hogy a jövedéki büntetőjog anyagi szabályait és a jövedéki büntetőeljárásnak előkészítő szakát az igazságügyminiszterrel egyetértve rendelettel szabályozhassam. Megjegyzem, hogy bírósági előkészítő eljárást az 1909:XI. törvénycikk 101. §-ában nyert felhatalmazás alapján az igazságügyminiszter velem egyetértőleg már 1916-ban szabályozta.

A 67. §-hoz

A közadók kezeléséről szóló hivatalos összeállítás 146. §-a, az adócsalásról szóló 1920:XXXII. tc. 6. §-ában foglaltakhoz képest úgy intézkedik, hogy a szabadságvesztésen felül kiszabandó pénzbüntetés mértékét mindenkor az illető közadóról szóló törvények állapítják meg. Minthogy e tekintetben az egyes törvények közt a legnagyobb eltérések vannak, szükségesnek tartom, hogy a pénzbüntetések az adócsalások valamennyi eseteire nézve azonos mérvben állapíttassanak meg. Ennekfolytán azt javaslom, hogy az a vesztélyeztetett adó 1-8-szorosában állapíttassék meg. Megjegyzem, hogy ugyanaz a mérv van a jelenleg érvényben levő rendelkezések szerint a jövedéki kihágásokra is megállapítva.

Ez az új megállapítás a legtöbb új adónemnél mérséklést jelent, mivel a mai szabályok sok adónál jóval súlyosabb büntetéseket állapítanak meg. Így a fényüzési adónál a megrövidített adó 5-10-szeres, az általános forgalmi adónál 10-50-szeres, az állatforgalmi adónál 2-10-szeres összege szabható ki.

A 68. §-hoz

A közadók kezeléséről szóló hivatalos összeállítás 155. §-a szabályozza azt, hogy úgy a papírkoronában, mit az aranykoronában megállapított összegeket a kezelés könnyítése érdekében mily módon kell kikerekíteni. A pengőszámításra való áttérés folytán ezek a rendelkezések tárgytalanná váltak. A lerovásoknál, illetőleg a késedelmi kamatok és behajtási illetékek számításánál a kikerekítéseket, amelyek a gyakorlatban úgy sem voltak foganatosíthatók, teljesen mellőzendőnek vélem. Elegendőnek tartom azt, hogy az állami egyenesadóknál az adóalapok kerekíttessenek ki teljes pengőre. A földadóra nézve ezt a kikerekítést is mellőzni kell, mert az egyes ingatlanok felparcellázása folytán a filléres adóalapok nem kerülhetők el.

A 69. §-hoz

Az utóbbi években alkotott különféle törvényekben megállapított pénzbüntetések és bírságok a papírkorona értékcsökkenéséhez képest más-más összegekben állapíttattak meg. Most, hogy pengőszámításra áttérünk, szükségesnek tartom, hogy a meghatározott összegekben megállapított pénzbüntetések és bírságok az összes pénzügyi törvényeknél azonos összegekben állapíttassanak meg, ami legcélszerűbben azzal a rendelkezéssel biztosítható, hogy a közadók kezeléséről szóló hivatalos összeállításban megállapított pénzbüntetések és bírságok alkalmazása rendeltetik el.

Mivel a bírságok aranykoronaértékben vannak megállapítva, újabb összegek megállapításának elejét veendő, legcélszerűbbnek vélem az aranykoronaértékben megállapított bírságösszegeket pengőértékben megállapítottaknak minősíteni. Ugyanezt javaslom a közadók kezeléséről szóló hivatalos összeállításban megállapított értékhatárokra nézve is.

A 70. §-hoz

Az egyenesadókra vonatkozó törvényes szabályokat 1925-ban hivatalos összeállítás alakjában adtam ki. Ezek a hivatalos összeállítások a gyakorlatban nagyon beváltak és az érvényben lévő törvényes rendelkezések tárgyában fennállott kételyeket megszüntetik. Minthogy a jelen törvény a hivatalos összeállítások több rendelkezését módosítja, másrészt pedig a hivatalos összeállításoknak az aranykoronaértékkel kapcsolatos rendelkezései ma már tárgytalanok, felhatalmazást kérek arra, hogy ezeket a hivatalos összeállításokat újból kiadhassam. Önként érthetően ezeknek a hivatalos összeállításoknak egyéb rendelkezései változatlanul fognak az új hivatalos összeállításokba átvétetni.

A 71. §-hoz

Amíg a békeévekben a közadók kivetésére jogosult hatóságok, testületek, társaságok stb. mind kellő figyelemmel voltak az adózók teherviselő képességére és az adózók teherviselő képességére és az adózók maguk is ügyeltek arra, hogy a különféle autonóm testületek az adóztatás körül kellő gondossággal és takarékossággal járjanak el, a háború után a korona értékének csökkenése idejében, midőn a közönség a pénz értékének a megbecsüléstől elszokott, szokássá vált az, hogy a különféle autonóm testületek az önadóztatás terén teljes önkényesen jártak el, nem törődve semmiféle törvényes rendelkezéssel és nem törődve a lakosság teherviselő képességével.

Abban a tájban az állami egyenesadók egyáltalában nem voltak számottevők, így a házadó hozadéka - Budapest fővárost kivéve - az egész országban alig tett ki 1923. évben 140,000 aranykoronaértéket, az 1924. évben pedig alig 2 milliót. A földadó 1922-ben július óta ugyan búzaértékben volt fizetendő, de a törvény hiányos rendelkezései folytán a földbirtokos a búza tényleges értékének alig 1/3-ával megfizethette egész évi adóját, sőt ha azt megtette még külön a tartozás 30%-áig terjedhető kedvezményben részesült. Ennek folytán az adózók az egyéb hatóságok stb. által kivetett adók súlyát nem érezték, azokkal nem igen törődtek, hisz mikor fizetésre került sor, a legnagyobb tartozás is a korona romlása folytán összezsugorodott.

Amióta azonban az állam aranykoronaértékre tért át és adóbevételét a szanálási törvényben megállapított méretekre emelte fel, kötelessége a kormánynak azt megakadályozni, hogy az adó kivetésére jogosított hatóságok stb. az adókivetések körül ezentúl is úgy járnak el, amint az utóbbi években.

Vízitársulatok, egyházközösségek, felekezeti iskolák még ma is oly járulékok szedését határozzák el, aminőket józanul követelni nem szabad. Akadt vízitársulat, amely holdankint 10-12 aranykorona értékig vet ki vízijárulékot, egyházközség, amely díszes templomok építési költségeit egy év alatt akarja híveitől egyházi adó címén beszedni, felekezeti iskola, amely a békében 5%-os iskolai adóval szemben, ugyanakkor, amidőn a község pótadó kivetési kulcsának a maximuma 50%-ban lett megállapítva, 100-nál magasabb százalékú iskolai adó kivetését határozza el.

Ha ma valamely adóztatási joggal bíró hatóság stb. különben bármily üdvös és bármily szükséges beruházást határoz el, a szükséges összegeknek kölcsön útján való biztosítását meg sem kísérli, hanem a teljes építési költségeket tagjaitól, illetőleg híveitől egy, legfeljebb két év alatt akarja beszedni. Egyesek e tekintetben oly irgalmatlanul járnak el, hogy a pénzügyi hatóságok által, törvényadta joguknál fogva adott rövid fizetési halasztások miatt nálam panaszt tesznek, sürgetve a végrehajtási eljárásnak irgalmatlanul leendő keresztülvezetését.

Az adózók adófizetési képességének biztosítása érdekében tehát kénytelen vagyok felhatalmazást kérni arra, hogy ilyen esetekben - tekintet nélkül arra, hogy az illetékes hatóság stb. a tartozások befizetésére milyen fizetési határidőket állapított meg, - azokat a közérdek szempontjából megváltoztathassam.

Sőt szükségesnek tartom, hogy az ilyen hatóságok stb. által kivetett aránytalan magas köztartozásoknak közadók módjára való behajtását - indokolt esetekben - be is tilthassam. Kérem ezt a felhatalmazást abban a reményben, hogy a felhatalmazásnak a megadása egymaga az illetékes hatóságokat stb. adóztatási joguknak méltányos, józan használatára fogja bírni és így nem fogok abba a helyzetbe jutni, hogy a fizetési határidőknek a megváltoztatásánál súlyosabb rendelkezést legyek kénytelen alkalmazni. Köteles vagyok azonban rámutatni arra is, hogy egyes községek és vármegyék túltéve magukat a törvényes korlátokon, a kormány tudta és jóváhagyása nélkül, önkényesen olyan közszolgáltatásokat vetnek ki, aminőkre őket semmiféle törvény fel nem hatalmazza. Ezeknek a közszolgáltatásoknak közadók módjára való behajtását, mihelyt az ilyen közszolgáltatásszedésről tudomást szerzek, minden egyes esetben azonnal be fogom tiltani.

A 72. §-hoz

A visszamenőleges adóztatások esetében azért javaslom a jelen javaslat rendelkezésének az alkalmazását, hogy a pengőértékre való átszámítás után az aranykorona értékben való számítás az adóztatás terén végleg megszűnjék.