E törvényjavaslat általános indokolásaképpen mindenekelőtt utalok arra, amit „A Nemzeti Közművelődési Alapítványról” szóló törvényjavaslatomhoz fűzött indokolásnak bevezetésében kifejtettem. Nevezetesen újból is kell utalnom arra, hogy a világháborúnak végzetes következményeit legnagyobb mértékben a mi középosztályunk s ennek is a tulnyomó részét kitevő hivatalnoki osztály sínylette meg. Ennek a társadalmi rétegnek csekély vagyoni tartalékát a háború viszontagságai, de még inkább az azt követő pénzelértéktelenedés teljesen felemésztették, úgy hogy ma gyermekeit saját erejéből felnevelni egyáltalában nem képes. Fokozza a bajt az a körülmény is, hogy azok a vagyoni források, amelyek ezen osztály gyermeknevelési gondjait a háború előtt oly jelentékeny mértékben enyhítették, értem itt az egyesek bőkezűségéből nagyszámban létesített ösztöndíjakat, a pénzelértéktelenedés következtében teljesen kiapadtak. A baj tehát kettős. Először is a közhivatalnoki osztály teljesen elszegényedett, másodszor pedig azok a vagyoni eszközök, amelyek a háború előtti boldogabb időben támogatásra szolgáltak, egészen eltűntek. A kormányzatnak és a törvényhozásnak egyaránt kötelessége ezzel a kettős csapással számolni s orvoslásáról gondoskodni, nehogy újabb nemzeti katasztrófa a közhivatalnoki osztály teljes elbukása és elproletárosodása legyen a következménye. És minthogy a középosztályt egy csapásra elveszett vagyonához visszajuttatni nem lehet, ehhez a középosztálynak takarékos, önmegtagadó életmódja és az általános gazdasági helyzet javulásának feltétele mellett hosszabb idő szükséges, a közhivatalnoki osztály megmentésére csak egy eszköz áll rendelkezésünkre: az állami pénzekből évenként jelentékenyebb összeget fordítani a közhivatalnoki osztály gyermekeinek felnevelésére. Ezt célozza, ha nem is teljes mértékben, de számolva az állam szűkös viszonyaival, legalább korlátoltan, a jelen törvényjavaslat.
E törvényjavaslatom szűkebb körben mozog, mint a még 1925 november havában a Nemzetgyűlés elé terjesztett, a „Nemzeti Közművelődési Alapítványról” szóló törvényjavaslatom. Ehhez nemcsak a közszolgálati alkalmazottak gyermekeit, hanem általában a közép- és kisbirtokos osztály gyermekeit kívánta ösztöndíjakhoz juttatni. Továbbá az a törvényjavaslat nemcsak ösztöndíjak adományozását, hanem más közművelődési és egészségügyi célokat is tűzött ki maga elé. Ezzel szemben ez a törvényjavaslatom csak a közszolgálati alkalmazottak gyermekeiről kíván gondoskodni s ezekről is csupán ösztöndíjak útján. Midőn ekként e törvényjavaslatom csak a közszolgálati alkalmazottak gyermekeit kívánja ösztöndíjakban részesíteni, ez nem azt jelenti, mintha gondoskodásomat a középosztály többi rétegeiről levenném. Teljes tudatában vagyok annak, hogy a nemzet mivel tartozik a kisvagyonú és vagyontalan elemeknek, hogy anyagi boldogulásukat, különösen gyermekeik felnevelését tőle telhetőleg előmozdítani köteles. Róluk máris történt bizonyos gondoskodás, mely azonban csak a kezdet s melyet még messzebbmenő intézkedések fognak követni. Midőn azonban a nemzet nincsen abban a szerencsés helyzetben, hogy a segélyre szorulók egyszerre kiadósabban gondoskodjék, a helyes törvényhozási politika azt kívánja, hogy a segélyre szorultak köréből kiválasszuk azokat, akik leginkább szorulnak a támogatásra s elsősorban ezeknek nyúljunk hóna alá. Már pedig senkinek nem lehet kétsége a felől, hogy azok közt, akiket a sors mostoha keze lesujtott, a közalkalmazottak a szomorú sorrendben az első helyen állanak. Ha tehát nem áll módunkban a háború összes hajótöröttjein egyszerre nagyobb mértékben segíteni, elsősorban a legjobban sujtott rétegen, a közalkalmazottak osztályán kell segítenünk. Ez az oka annak, hogy ez a törvényjavaslatom csak a közalkalmazottak gyermekeire gondol.
Az az eszköz, amellyel a jelen törvényjavaslat a közszolgálati alkalmazottakon segíteni óhajt, a gyermekeiknek nyujtandó tanulmányi ösztöndíj. Számos érintkezésem a közszolgálati alkalmazottak legkülönbözőbb rétegeivel úgy a fővárosban, mint a vidéken arról vidéken arról győzött meg, hogy ennek az osztálynak valamennyi közt legsúlyosabb gondja gyermekeinek felnevelése, különösen a magasabb kiképzést célzó tanulmányokban való részesítése. Amennyire az ország anyagi ereje engedi elsősorban ezt a gondját kell levenni vállairól. Ezt célozza ez a törvényjavaslat. Érintkezésem a közszolgálati alkalmazottakkal arról is meggyőzött, hogy gyermekfelnevelési gondjuk annál súlyosabb, a gyermekeknek minél magasabb fokú kiképzéséről van szó, mert annál nagyobb s így reájuk nézve annál kevésbbé elviselhető a gyermekek felnevelésével járó költségek. Törvényjavaslatom azt a mozzanatot is megragadja, amennyiben elvképpen kimondja, hogy az ezen javaslat értelmében adományozható ösztöndíjban egyéb feltételek mellett csak oly tanulók részesíthetők, akik a középiskolák VII. osztályába feljutottak.
E törvényjavaslat értelmében adományozható ösztöndíj általános tanulmányi ösztöndíj, amelyet az ösztöndíjas tanuló nemcsak középiskolai tanulmányai, hanem az egyetemi tanulmányok ideje alatt, sőt esetleg bizonyos ideig azon túl is élvezhetne. Minthogy azonban az ország eminens érdeke fűződik ahhoz, hogy jövendő intelligenciájában a hivatás és életpályaválasztás az ország érdekeinek megfelelően történjék, e törvényjavaslat által gondoskodni kellett arról is, hogy az ország ez a fontos érdeke kellőképpen megóvassék. E tekintetben a törvényjavaslat a következő megfontolásból indult ki. A nemzet fennmaradása és jövő nagy céljai szempontjából minden eszközt meg kell ragadnunk, hogy az ország számára valóban művelt, kötelességtudó és hazafias osztályt neveljünk. Ennek a középosztálynak felnevelése pedig legnagyobbrészt a középiskolai tanárok kezébe van letéve. Szükséges tehát, hogy legyen oly középiskolai tanári karunk, mely ennek a feladatnak teljes mértékben meg tud felelni. A viszonyok e tekintetben ma éppen nem kedvezők. A középiskolai tanárok nagy része, hogy magának tűrhető megélhetést biztosítson, mellékfoglalkozások után kénytelen nézni, ami legtöbbször hivatásos foglalkozásának rovására esik. Ezenfelül pedig mindinkább gyérül azok száma, akik a középiskolai tanárságot választják élethivatásuknak. Ezeken a hajokon megfelelő intézkedésekkel sürgősen kell segíteni. Egyik a középiskolai tanárok anyagi helyzetének javítása. Ez más intézkedésekkel kapcsolatban teendő meg, róla ezen törvényjavaslat keretében nem lehet rendelkezéseket felvenni. A másik: előmozdítani azt, hogy megfelelő számban legyenek olyanok, akik a középiskolai tanári pályát választják hivatásukul. Ezt legsikeresebben csak tanulmányi ösztöndíjak adományozása által lehet elérni s ezt a célt szolgálja éppen ez a törvényjavaslatom. E cél elérésére a törvényjavaslat egyik vezető szempontja, hogy habár az általa rendszeresíteni kívánt ösztöndíjak általános tanulmányi ösztöndíjak, azok most eleinte leginkább olyanok tanulmányi céljaira szolgáljanak, akik a középiskolai tanári pályát választják hivatásukul. Az ösztöndíj adományozásában kezdetben ezekre különös tekintettel leszünk. A javaslat azonban azt a gondolatot, hogy középiskolai tanári pályára készülők különös figyelemben részesüljenek, nem akarja mereven alkalmaztatni.
Törvényjavaslatom további vezető szempontja, hogy az ösztöndíjak adományozására hívatott tényezők hivatalból tegyék meg a szükséges intézkedéseket az ösztöndíjak adományozása céljából. Ezzel nem akarja kizárni az önkéntes jelentkezést sem. Mindazáltal egészen távol akarom tartani azt a felfogást, mintha csak azok volnának részesíthetők az ösztöndíjban, akik annak elnyeréséért pályáznak. Ellenkezőleg, azt óhajtom, hogy az adományozásra vagy ez iránt előterjesztés tételére hivatott tényezők tekintsék egyik legnemesebb hivatali feladatuknak a saját kezdeményezésükből kiválasztani azokat, akik vagyoni viszonyaiknál, erkölcsi magaviseletüknél, szellemi képességeiknél és tanulmányaikban tett előmenetelüknél fogva az ösztöndíjra legméltóbbak.
Ezzel kapcsolatos a törvényjavaslat az az alapelve is, hogy az adományozásra, illetve eziránt előterjesztés tételére hivatott tényezők hivatalból ügyeljenek fel arra, hogy az adományozott ösztöndíjak rendeltetésüktől el ne vonassanak, hogy az azt élvezők tanusítanak-e megfelelő erkölcsi magaviseletet s tanulmányaikban tesznek-e kellő előmenetelt. Az ország nehezen nélkülözhető filléreit fordítja erre a nemes célra, kell tehát minden biztosítékot szereznünk, hogy az erre a célra rendelt vagyon céljától el ne vonassék és a cél érdekében sikeresen használtassék fel.
A 2. § az adományozható ösztöndíjaknak csak két végső határát: a legalsóbbat 400 pengő és a legmagasabbat, 1000 pengő, határozza meg. Minden egyéb részletet kormányzati útra kell bízni, így azt is, hogy milyen módon és mértékben lehet helye az ösztöndíj fokozatos emelésének.
A 3. § a gyermekben megkívánható általános feltételeket szabja meg. Ezek közül csak a legutolsót kell külön kiemelnem, mely szerint a tanulónak legalább a VII. osztályig kell feljutnia, hogy ösztöndíjban részesüljön. Jól ismeretes, hogy minél jobban halad előre a gyermek tanulmányaiban, jelleméről és képességéről annál könnyebb véleményt formálni s neveltetése annál súlyosabb anyagi teherként nehezedik a szülőkre. A törvény az ország anyagi eszközeinek fogyatékossága miatt, legalább egyelőre, csupán a közszolgálati alkalmazottak ezt a legsúlyosabb terhét akarja könnyíteni.
A törvény azonban ezt nem állítja fel kivétel nélkül szabálynak, hanem tehetségvédelem címén megengedi, hogy egészen kivételesen alsóbb osztályok tanulói is kaphassanak ösztöndíjat. A tehetségvédelem a legújabb kor nevelésügyi politikájában igen nagy szerepet játszik, a törvény ezt a nagy kérdést is bekapcsolja ebben és még több más szakaszban is, rendelkezései körébe.
Az 5. § a törvény egyik főcélját a középfokú és különösen a középiskolai tanárképzés minél hatékonyabb előmozdítását kívánja megoldani. Egyoldalúságba e részbe nem esik, merev álláspontot nem foglal el, ami ellentétben állna a tehetségvédelmi gondolattal is.
A 6. § meghatározza azt az időt, amelyre az ösztöndíj élvezete terjed. Ez az idő az egész tanulmányi idő, mely a kenyéradó oklevél megszerzéséig terjed. Nehogy azonban a törvénynek ez a bőséges gondoskodása visszaélésekre adjon alkalmat, ki kellett mondani, hogy az ösztöndíjas a szorosan vett tanulmányi időn túl vagyis a végbizonyítvány elnyerése után csak akkor tarthat számot az ösztöndíjra, ha képesítő oklevelét a rendes időn belül szerzi meg. De a törvény továbbképzés céljából módot nyujt a meghosszabbításra is.
A 7. § kizárni igyekszik, hogy a különféle nevelési kedvezmények jogosulatlanul ne legyenek halmozhatók.
A 8. §-hoz azt az elvi felfogásomat kell hozzáfűznöm, hogy az ösztöndíjak adományozását ki akarom vonni a központi igazgatás kezéből. A miniszter legkevésbbé lehet jól tájékozva az ösztöndíjas érdemessége felől. Tehát ne terheljük őt az adományozás gondjával, hanem bízzuk ezt arra a közegre, mely erre inkább hivatott. Főiskoláknál ez az elv már most is keresztülvihető, középiskoláknál azonban csak akkor, amikor majd a középiskolai igazgatás decentralizáltatik. Ez az oka annak, hogy e szakasz szerint a középiskolákra vonatkozó ösztöndíjadományozást egyelőre a vallás- és közoktatásügyi miniszter fogja gyakorolni.
A 9. § az adományozásnak hivatalból való kezdeményezését mondja ki. Erről bővebben az általános indokolásban szólottam.
A 10. §-hoz bővebb indokolás a már előadottak után nem szükséges. Legfeljebb azt kell kiemelnem, hogy egyetemeken a karok kezébe kell letenni az adományozás jogát, mert a hallgatók érdemességét az illetékes kar ismeri legjobban. Más főiskoláknál az adományozás jogát a tanártestületre kell ruházni.
A 11. § szabályozza az ösztöndíjasok fölötti felügyeletet. Az ország nehezen nélkülözhető filléreit fordítja az ösztöndíjasok kiképzésére, kell gondoskodni arról, hogy az ő nagy áldozatkészségével senki vissza ne éljen. A felügyelet két irányban gyakoroltatik. Először arra, hogy a szülő el ne vonja az ösztöndíjastól az ösztöndíjat s azt ne fordítsa saját vagy egyéb családi szükségletei fedezésére. Másodszor pedig, hogy az ösztöndíjas erkölcsi magaviselete és tanulmányi előmenetele által az ösztöndíjra állandóan érdemesnek mutatkozik-e.
A tanügyi hatóságoknak továbbá fontos hazafias kötelessége ügyelni arra, hogy a nemzetnek a legsúlyosabb viszonyok között megnyilatkozó áldozatkészségével senki vissza ne éljen. Ez, mint már fentebb jeleztem, kétféleképpen fordulhat elő. Bármelyik eset is áll be a visszaélésnek, bűn volna a nemzet ellen, ha az ösztöndíj továbbra is meghagyatnék az ösztöndíjas számára. Ilyenkor az ösztöndíjat meg kell vonni. A megvonás a törvényben meghatározott út betartásával az adományozó hatóság feladata.
A 12. § az ellenőrzést a közönség részéről akarja lehetővé tenni azáltal, hogy kötelezővé teszi az ösztöndíjasok neveinek és egyéb adatainak évenkénti közlését.
A 14. § voltaképpen nem tartozik e törvény keretébe, ebbe csak alkalomszerűen vétetett fel. Ez a szakasz eltiltja az iskolai gyüjtéseket. Közönségünk szegény, ennélfogva meg kell őt kímélni attól, hogy iskolás gyermekei között rendezett gyüjtések címén tőle anyagi áldozatokat követeljenek. Hátrányosak a gyüjtések pedagógiai szempontból is. A törvény mindenféle gyüjtést tilt el, még azt is, amelynek célja a tanító személyzet iránti tisztelet, szeretet, hála vagy kegyelet kifejezése. Önként értődően a törvény igen nagy súlyt fektet a benső kötelékek ápolására, amelyek a tanulót tanítójához vagy tanárához fűzik, de ez, főleg a mostani nyomasztó viszonyok közt, ne járjon a tanuló, illetve szülei részéről anyagi áldozattal. E rendelkezés minden nyilvános iskolára kiterjed.
