Az 1918. évi októberi és novemberi eseményeket követő időben azokról a területekről, amelyek a trianoni békeszerződés alapján Magyarországtól más országokhoz csatoltattak át - részben az idegen hatóságok kényszerítő intézkedései, részben a megélhetési eszközök teljes hiánya miatt - tömegesen költöztek át az ezeken a területeken volt magyar közszolgálati alkalmazottak, nyugdíjasok, özvegyek és árvák Magyarországnak a trianoni békeszerződéssel megállapított területére és ezek ellátásának kérdése a magyar államot rendkívül súlyos feladatok elé állította.
A trianoni békeszerződés életbelépése előtt átköltözött alkalmazottaknak egy része a közszolgálat valamely ágazatában nyert elhelyezést, azok az alkalmazottak pedig, akiket nem lehetett elhelyezni, valamint az átköltözött nyugdíjasok, özvegyek és árvák - a nélkül, hogy illetményekre vagy ellátási díjakra való igényük elismertetett volna, - méltányosságból megfelelő segélyezésben részesíttettek.
A trianoni békeszerződés életbelépése után átköltözött és el nem helyezhető alkalmazottak, valamint az átköltözött nyugdíjasok, özvegyek és árvák részére azonban, amennyiben az előírt feltételeknek megfeleltek, az addig méltányosságból engedélyezett segélyek helyett már az ellátási díjakat kellett megállapítani és folyósítani.
A területének kétharmad részétől s anyagi erőforrásainak legnagyobb részétől megfosztott ország képtelen volt a tömegesen átköltöző közszolgálati alkalmazottak, nyugdíjasok, özvegyek és árvák ellátásának terhét viselni s ezért megindíttattak az utódállamokkal a tárgyalások az átcsatolt területeken ténylegesen szolgálatot teljesített alkalmazottak, valamint az átcsatolt területeken lakott nyugdíjasok, özvegyek és árvák ellátásának rendezése iránt, amely tárgyalások azonban nagyon vontatottan folynak s nagyon kevés a kilátás arra, hogy a tárgyalások rövid időn belül eredményesen befejezhetők legyenek.
Ezenfelül - egyrészt az államkincstár tehermentesítése, másrészt az indokolatlan átköltözködések meggátlása céljából - szükségesnek mutatkozott a szóban lévő alkalmazottaknak, nyugdíjasoknak, özvegyeknek és árváknak ellátásban való részesítését bizonyos, az államkincstár helyzete által feltétlenül indokolt feltételekhez kötni.
A szóban lévő alkalmazottak, nyugdíjasok, özvegyek és árvák ezeket a feltételeket magukra sérelmesnek találták s ennélfogva ellátási igényüknek érvényesítése iránt több esetben pert indítottak, amely peres eljárásokban a felső bíróságoknál kialakult gyakorlat nem egységes.
Oly célból, hogy a bírói gyakorlatban mutatkozó ellentétek kiküszöbölése mellett a jogegység biztosíttassék, s hogy az átcsatolt területekről átköltözött és súlyos anyagi gondokkal küzdő alkalmazottak, nyugdíjasok, özvegyek és árvák ellátása tekintetében bizonyos nyugvópontra lehessen jutni, feltétlenül szükséges, hogy ez a kérdés - figyelemmel az állam teljesítőképességére - törvényhozási úton ideiglenesen addig is rendeztessék, amíg ebben a kérdésben sikerülni fog az utódállamokkal megállapodásokat létesíteni.
A jelen törvényjavaslat ellátást kíván biztosítani az átcsatolt területekről átköltözött olyan magyar közszolgálati alkalmazottaknak, nyugdíjasoknak, özvegyeknek és árváknak, akik a törvényjavaslatban meghatározott feltételeknek megfelelnek. Megadja azonban a törvényjavaslat a lehetőséget arra is, hogy különös méltányolást érdemlő körülmények fennforgása esetén ellátásban részesíthető az átcsatolt területekről átköltözött olyan közszolgálati alkalmazott, nyugdíjas, özvegy vagy árva is, aki nem felel meg a törvényjavaslatban meghatározott valamennyi feltételnek.
Az (1) bekezdés 1. a) pontjában megkívánt feltételek a trianoni békeszerződés 61., 63. és 199. Cikkeiben foglalt rendelkezéseken alapulnak, az 1. b) pontban megjelölt határidő pedig megfelel a békeszerződés 63. Cikkében említett időpontnak.
Az (1) bekezdés 1. a) pontja az ellátás fizetését feltétlenül biztosítani kívánja azok részére, akik eredeti magyar állampolgárságukat a trianoni békeszerződés rendelkezései folytán nem vesztették el, illetőleg, akik az említett békeszerződésben megjelölt határidőn belül a magyar állampolgárságuk fenntartására irányuló szándékukat bejelentették és magyar állampolgárságuk ezen az alapon ismertetett el. Az említett rendelkezés tehát nem biztosít ellátást azok részére, akik magyar állampolgárságukat a trianoni békeszerződés határozmányai folytán elvesztették és azt csak visszahonosítás útján szerezték meg.
Az (1) bekezdés 2. pontja abban az esetben, ha a nyugellátásra jogosultságot jogerős bírói ítélet állapította meg, a nyugellátás fizetéséhez - a jogerős ítélet hatályosságát biztosítva, - további feltétel kimutatását nem kívánja meg.
A (2) bekezdésben megkívánt azt a feltételt, hogy az ellátás csak abban az esetben fizethető, ha az illető a beköltözés napjától számított harminc napon belül felettes hatóságánál jelentkezett, az a körülmény teszi indokolttá, hogy az olyan alkalmazott, aki az önként értetődő jelentkezési kötelezettségének indokolatlanul és saját mulasztásából nem tesz eleget, a szolgálati viszonyt tulajdonképpen szándékosan megszakítja.
A beköltözők között olyanok is vannak, akik részben az államkincstár helyzetére való tekintettel hazafias okokból, részben pedig azért, mert a szabad pályák valamelyikén reméltek maguknak megélhetést biztosítani, beköltözésük alkalmával a nyugellátás élvezéséről lemondottak. A megélhetési viszonyok fokozatos leromlása következtében azonban indokoltnak látszik, hogy a beköltözéssel kapcsolatban tett ilyen nyilatkozatok ne akadályozzák az ellátásra való igény érvényesítését.
Ez a szakasz határozza meg azt, hogy miképpen kell megállapítani az átcsatolt területekről átköltözött azoknak az alkalmazottaknak a nyugellátását, akik a terület elvesztésének időpontjában még tényleges szolgálatban állottak és ezideig szabályszerű elbánás alá még nem vonattak.
Ezeket az alkalmazottakat a 2. §-ban meghatározott feltételek igazolása után azonnal szabályszerű elbánás alá kell vonni, vagyis őket vagy nyugalomba kell helyezni vagy, ha csak végkielégítésre van igényük, végkielégíteni kell.
Annak a kimondására, hogy a szabályszerű elbánás alá vonásnál az esetleges felmondási időt teljesen figyelmen kívül kell hagyni, azért volt szükség, mert e nélkül az állami üzemek alkalmazottainál, a rájuk nézve érvényben álló szabályzatok szerint, a szabályszerű végelbánás alá vonás csak a szolgálati viszonynak felmondása esetén és a meghatározott felmondási idő letelte után következhetnék be s ebben az esetben az állami üzemek alkalmazottai más elbánásban részesülnének, mint a többi közszolgálati alkalmazott.
A jogerős ítéletek hatályának a jog tekintetében feltétlen elismerése ellenére sem lehet azonban az ilyen ellátásra jogosultnak a nyugdíj mértéke tekintetében is kivételes jogállást biztosítani és ezért, ha az ilyen személy még az illetékes szerv részéről végelbánás alá nem vonatott, a végelbánás alá vonás szabályszerű végrehajtását a bíróság ítélete után is lehetővé kell tenni.
Az a rendelkezés, hogy a szóban levő alkalmazottak szolgálati idejének megállapításánál az 1921. évi július hó 26-áig eltelt időt akkor is beszámítható időnek kell tekinteni, ha azt az illető az átcsatolt területen töltötte el, viszont, hogy az 1921. évi július hó 26. napja után eltelt időt még akkor sem lehet beszámítani, ha azt az illető Magyarországnak a trianoni békeszerződéssel megállapított területén töltötte el, megfelel az ebben a tekintetben már eddig is fennálló rendelkezéseknek.
Az ellátás mértékének megállapítására vonatkozó rendelkezésre azért van szükség, hogy azok az alkalmazottak, akik részére csak e törvény alapján fog az ellátás megállapíttatni, ne részesüljenek kedvezőbb elbánásban, mint az átcsatolt területekről átjött azok az alkalmazottak, akik részére az ellátás már korábban megállapíttatott.
Az ebbe a szakaszba felvett rendelkezés kizárni kívánja azt, hogy olyan esetben, amikor a nyugellátás fizetését a 2. § (3) és (4) bekezdései alapján a minisztertanács rendeli el, úgy az ellátás mértéke, mint az állandó ellátás fizetésének kezdőidőpontja tekintetében más legyen az eljárás, mint a 2. § (1) bekezdése alapján megállapítandó ellátásoknál.
Az e szakaszba felvett rendelkezésnek az a célja, hogy az e törvény alapján kifizetett nyugellátásokról a szükséges adatok az utódállamokkal folytatandó tárgyalásoknál rendelkezésre álljanak.
A jogerős ítéletek egyes esetekben ellátást az 1926. évi július hó 1. napját megelőző időre is megítéltek és ilyen ellátási összegek már ki is fizettettek. A jogerős ítéletek hatályának elismerésével nem volna összeegyeztethető, ha az 5. § rendelkezése alapján a már kifizetett összeget vissza lehetne követelni, vagy a kifizetés esetleges elmaradása esetében a kifizetést meg lehetne tagadni. Más a helyzet a jövőre nézve, mert a bírói ítéletnek nem lehetett célja, hogy az ellátásra jogosultnak egy időre kivételes jogállást biztosítva a nyugellátás összegét egyszersmindenkorra állapítsa meg s ezzel a jogosultat a később bekövetkező esetleges emelés hatálya alól is kivonja. A javaslat éppen ezért méltányos álláspontra helyezkedve a törvény életbelépése után három hónapi időre még biztosítja az ellátásra jogerős ítélet alapján jogosítottnak az ítéletben a javaslat rendelkezései szerint járónál magasabb összegben megállapított nyugellátást, a három hónap leteltével azonban megszünteti az ítélet alapján és az egyéb címen ellátásban részesülők közötti különbséget. Ha viszont az ítélet állapított meg kisebb összeget, a javaslat annak kiegészítését nyomban a törvény életbelépése után elrendeli.
Nehogy a törvény életbelépése után is keletkezhessenek olyan bírói ítéletek, amelyek a törvény rendelkezéseivel nincsenek összhangban, szükségesnek tartom kimondani, hogy a törvény életbelépésekor az eljárás bármely szakában folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell a törvény rendelkezéseit. Kiemelem, hogy az „ügyekben” kifejezés a végrehajtási ügyekre is vonatkozik és így a törvény életbelépésekor folyamatban lévő végrehajtási ügy esetében a 8. § rendelkezésének alkalmazását az 1912:LIV. tc. 39. §-ának analógiájára végrehajtás megszüntetése, korlátozása vagy felfüggesztése iránti kereslettel lehetne elérni.
