1928. évi. II. törvénycikk indokolása

a pengőértékben való kötelező számítással kapcsolatos egyes rendelkezésekről * 

Általános indokolás

A pengőérték megállapításáról és az ezzel összefüggő rendelkezésekről szóló 1925:XXXV. tc. 20. §-a értelmében a fennálló jogszabályokban foglalt és a koronaértékre vonatkozó intézkedéseket az 1927. január hó 1. napjától kezdve pengőértékben megállapítottaknak kell tekinteni a 17. §-ban meghatározott értékarány szerint, amelynek értelmében 12,500 korona egy pengőnek számítandó.

Ez a jogszabály az egyéb jogszabályokban megállapított pénzösszegek értékét nem változtatta meg és a gyakorlatban is kielégítő eredménnyel járt, mert a pénzromlás ideje alatt részint a törvényhozás, részint pedig a törvényhozás felhatalmazás alapján a kormány a gyakorlati szempontból jelentősebb régi törvényekben foglalt pénzösszeg meghatározásokat a viszonyok változásának megfelelő új meghatározásokkal pótolta.

Sokszor előfordult azonban, hogy egyes régi törvényekben meghatározott összegek változatlanul megmaradtak s ilyen esetekben a pénzromlás a jogszabály jelentőségét és hatását teljesen megváltoztatta. A törvény olyan rendelkezései ugyanis, amelyek bizonyos értékhatártól feltételesen voltak megállapítva (pl. az összeférhetetlenségről szóló törvény 5. §-a az állammal bérleti viszonyban állókat csak akkor zárta ki az országgyűlési képviselői tisztből, ha a bér évi 3000 koronát meg nem haladott, feltételekké váltak, a bizonyos hivatás betöltéséhez vagy foglalkozás űzéséhez a törvényben megkívánt óvadéknak (pl. a közjegyzők, a kivándorlókat szállító vállalatok óvadékának) összege pedig annyira elértéktelenedett, hogy a pénzromlás az óvadék intézményének megszüntetését eredményezte.

A gyakorlati élet igyekezett ugyan az említett jelenség káros következményeit kiküszöbölni, de ez pl. az összeférhetetlenségi törvény esetében úgy történt, hogy a törvényben megállapított összegeket a gyakorlat aranykoronában megállapított összegeknek tekintette, viszont az érdekelt hatóságoknak a törvény idézett világos rendelkezése folytán nem állott módjukban az óvadék letételére kötelezetteket az aranykoronában megállapított összeg fizetésére kényszeríteni.

Mindezeknél fogva elkerülhetetlenül szükségesnek mutatkozik a pénzromlás puszta ténye folytán tartalmilag is megváltozott jogszabályok tekintetében a törvényhozás intézkedése. Arra való tekintettel, hogy az egyes tárcák ügykörében aránylag kevés idevágó rendelkezésnek van helye, legcélszerűbbnek látszik, ha a szükséges rendelkezések egy törvényjavaslatba összefoglaltan történnek.

Ezeknek az alapelveknek figyelembevételével készült a pengőértékben való kötelező számítással kapcsolatos egyes rendelkezésekről szóló törvényjavaslat, amelyet ezúttal az országgyűlés elé terjeszteni szerencsém van.

A javaslat egyes olyan rendelkezéseket is magában foglal, amelyek nem régi jogszabályban forint vagy koronaértékben megállapított összegeket, hanem újabb jogszabályban kifejezett aranykorona értékben megállapított összegeket helyettesítenek pengőösszegekkel.

Ezekre a rendelkezésekre a már előadott elvi szempontból nincsen ugyan szükség, mert az 1925. évi XXXV. tc. 17. §-ának 3. bekezdése az aranykoronának pengőre átszámítását külön átszámítási kulcs (1.1585365) alkalmazásával szabályozza, e rendelkezéseknek a javaslatba felvételét mégis azért tartom szükségesnek, mert az idézett átszámítási kulcs alkalmazása a gyakorlatban nehézkes és így helyén való, hogy a javaslat az aranykoronában megállapított összegeket is pengőösszegekkel pótolja. Ennek előbb-utóbb amúgy is sorra kell kerülni, mert minél inkább átmegy az életbe a pengőértékben való számolás, annál időszerűtlenebbül fognak hatni egyes jogszabályoknak aranykoronaösszeget tartalmazó rendelkezései.

Részletes indokolás

Az 1. §-hoz

Ebbe a §-ba foglalt rendelkezéseknek legnagyobb része az összegmeghatározásokat úgy változtatja meg, hogy egy régi korona vagy aranykorona helyett egy pengőt, egy forint helyett pedig két pengőt állapít meg. Ez a megoldás nem csupán az átmenet szempontjából a legegyszerűbb, hanem a törvényhozó eredeti szándékához is nyilván legközelebb áll, amikor az eredetileg meghatározott koronaösszeg helyett olyan kerek összegeket fejez ki, amelyekben az új pénzérték alapegysége tekintetében hasonló arány érvényesül, mint amilyen a régi korona értékegység és a régi törvényekben meghatározott összegek közt fennállott.

Vannak azonban olyan rendelkezések is, amelyek szorosan alkalmazkodnak az eredeti aranyértékhez és a megfelelő kikerekítéssel az 1 korona = 1.16 pengő kulcsot alkalmazzák s végül van két olyan rendelkezés is az 1. §-ban, mely új megfontolás alapján az eredetitől eltérő összeget állapít meg.

Az eredeti aranyértékhez ragaszkodásra a fennálló jogállapot megbolygatásának elkerülése végett volt szükség a vízi társulatokban egy szavazati jogot adó értékemelkedés összegének megállapításában (1884:XIV. tc. 4. §-a és 1885:XXIII. tc. 84. §). A községek terhére a háború előttinél szélesebb körben kiterjesztését hárítja el az aranykoronaértékhez ragaszkodás az óvoda és menedékház állítási kötelezettséghez megkívánt adóösszegek megállapításában (1891:XV. tc. 15. és 16. §). A törvényben meghatározott közszolgáltatás összegének változatlanul hagyása indokolta ugyanazt az eljárást a vízi társulatok állami felügyeleti díjának megállapításában (1884:XIV. tc. 25. §-a és 1885:XXIII. tc. 126. §), valamint a testnevelés céljára a sportmérkőzések bevételéből fizetendő összeg meghatározására irányuló értékhatárok megszabásában (1925:III. tc. 1. §). Végül indokoltnak látszott az is, hogy a községi bábák évi járandóságának legkisebb mértéke ne legyen alacsonyabb az eredetileg megállapítottnál (1908:XXXVIII. tc. 30. §).

A községi bábák legkisebb járandóságának szabályozása: 1414/1928. N. M. M. (Bp. K. 98., B. K. 415.)

Az eredeti összegtől lényeges eltérés szükséges a közraktárak alaptőkeminimuma tekintetében (1875:XXXVII. tc. 435. §), mert a gyakorlat azt mutatta, hogy az eredetileg megállapítottnál kisebb aranyértékű alaptőkével alakult közraktárakra is szükség van, s a nagy alaptőkére tulajdonképpen csak a közraktári jegyek kibocsátásával kapcsolatbna van szükség. Éppen azért addig, amíg a törvényhozás ezzel a kérdéssel foglalkozik és a jegykibocsátást külön feltételekhez fűzi, a kereskedelmi törvényben megszabottnál kisebb, de mégis kellő biztonságot nyujtó alaptőkével is be lehetnek érni.

A családtanács (1877:XX. tc. 151. §) gyakorlatiatlan intézményének megszüntetése elé teszi meg az első lépést a javaslat, amikor a családtanács felállításához megkívánt hagyatéki érték összegét lényegesen felemeli.

A 2. §-hoz

Ez a felemelés, mely arra van hivatva, hogy a díj összegét az engedély jelentőségével összhangba hozza, már korábban is tervbe volt véve, figyelemmel azonban arra, hogy az idézett rendelet kiadása óta a pénz értékében lényeges változás nem állott be, az 1923:XXVII. tc. 1. §-ában foglalt felhatalmazás a felemelés rendeleti végrehajtására nem nyujtott törvényes alapot. Ezért idevonatkozó törvényhozási intézkedés szükséges. A rendeleti szabályozásra vonatkozó felhatalmazás, mint most már szükségtelen, hatályon kívül helyezhető.

A 3. §-hoz

Ez a § a nem állami tanerők tekintetében a pénz értékcsökkenése következtében előállott azt a helyzetet teszi véglegessé, hogy állami hozzájárulás esetében a nem állami tanerők alkalmazásához a hozzájárulás összegére figyelem nélkül a vallás- és közoktatásügyi miniszter jóváhagyása szükséges, a nem állami óvónők kinevezésének a vallás- és közoktatásügyi miniszter hatáskörébe utalása tekintetében pedig az óvófenntartó hozzájárulásának eddigi összegszerű megállapítása helyett %-os megállapítást tartalmaz. Az utóbb említett rendelkezés alkalmas arra, hogy az óvónői fizetések esetleges újabb rendezéséhez újabb külön intézkedés nélkül simuljon.

A 4. §-hoz

A járványorvosok és betegápolók után járó nyugellátás mértéke tekintetében a nyugellátás összegszerű megállapítása helyett helyesebb a megfelelő állami fizetési osztály, fokozatot és csoportot megjelölni, mert így a rendelkezést az illetmények esetleges rendezése alkalmával nem lesz szükséges módosítani.

Az 5. §-hoz

A világháborút megelőző időben is alig fordult elő, hogy a biztosíték összegét a közjegyző ellen fellépő felek igénybevették volna s a pénz értékcsökkenésének idején, valamint az azóta eltelt idő alatt sem mutatkozott semmi következménye annak, hogy a közjegyzői óvadék intézménye az óvadéknak elértéktelenedése folytán megszűnt és csak formailag áll fenn. A közjegyzői óvadék teljes megszüntetése mellett szól a fennálló tényleges állapoton felül még az is, hogy az óvadék visszaállítása esetében sem arra nem lehetnek gondolni, hogy a régebben letett óvadékokat az államkincstár valorizálja, sem pedig azt nem lehet kívánni, hogy azok a közjegyzők, akiknek aranyértékben befizetett óvadéka elértéktelenedett, újból aranyértékű óvadékot tegyenek le. Ha viszont az újból megállapított összegű óvadékot csak az újonnan kinevezett közjegyzőktől kívánná meg a törvény, közel egy emberöltőn keresztül kétféle közjegyző lenne, óvadékos és óvadék nélküli, amire az óvadék gyakorlati jelentéktelensége folytán semmi szükség sincs.

A közjegyzői óvadék megszüntetésének természetszerű következménye a már befizetett óvadékok visszafizetése. Figyelemmel azonban arra, hogy az 1874:XXXV. tc. 9. §-a értelmében átértékelés nélkül a legmagasabb összegű óvadék is csak 1 P 12 fillért tesz ki, a nem a fővárosban működő közjegyzők óvadéka pedig 1 pengőn alul marad és így a pengőértékben való kötelező számítás tárgyában 11,500/1926. M. E. szám alatt kiadott (Budapesti Közlöny 1926. évi december hó 21. napján kiadott 291. számában kihirdetett) rendelet 10. §-ának 3. bekezdése értelmében a készpénzben letett közjegyzői óvadékok legnagyobb része már a pénzügyi tárca javára átutaltatott, a hivatalból visszautalás az érdekelt hatóságoknak az értékkel arányban nem álló munkaterhet okozna. A javaslat éppen ezért az érdekelteknek jogát a visszautaláshoz elismeri ugyan, de az óvadékok összegét csak egy éven belül előterjesztett erre irányuló kérelem esetében rendeli kiadni.

A 6. §-hoz

A csődügyekben szerzett gyakorlati tapasztalatok szerint a tömeggondnok működését nem akadályozta számbavehetően az, hogy az 1881:XVII. tc. 160. §-ának 2. pontjában meghatározott 200 koronás értékhatár elértéktelenedése folytán minden egyes esetben felhatalmazást kellett kérnie a csődbíróságtól. Ezért a pénzromlást megelőző időben fennállott helyzet visszaállítása helyett indokoltabb a pénzromlás következtében kialakult, ma fennálló helyzet fenntartása.

A 7. §-hoz

Ez a § a korcsmai hitelből származó pénzkövetelések bírói úton érvényesítését és beszámítását a követelés összegére figyelem nélkül zárja ki. Ezzel az 1883:XX. tc. 22. §-ának második bekezdésében meghatározott összegek teljes elértéktelenedése folytán keletkezett tényleges jogállapotot teszi véglegessé és egyúttal az alkoholfogyasztás káros hatásai ellen való védekezést is - a világháborút megelőző állapottal szemben - kiterjedtebben szolgálja.