I. A magyar nemzegyűlés a m. kir. kormány vonatkozó javaslatának elfogadásával 1925. évi március hó 5-én tartott ülésében elhatározta az 1919. évben Washingtonban tartott nemzetközi munkaügyi egyetemes értekezleten a nőknek szülés előtt és után foglalkoztatása, a nők éjjeli munkája, továbbá a fiatalkorúak éjjeli ipari munkája tárgyában elfogadott három nemzetközi munkaügyi egyezménynek az ország törvényei közé iktatását. A nemzetgyűlés ennél az elhatározásánál annak a felismerése vezette, hogy azt a védelmet, amelyet az említett egyezmények a védelemre leginkább ráutaltaknak: a gyermekeknek, a fiatalkorúak, a nőknek és a szülő nők kímélése útján egyszersmind a születendő új nemzedéknek is biztosítani kívánnak, nálunk is mulhatatlanul érvényesíteni kell, hogy ennek a védelemnek mindenki részére biztosításához nemzetünknek, amely a világháborúban oly mondhatatlanul súlyos vérveszteséget szenvedett, legéletbevágóbb érdekei fűződnek, s hogy ennek a védelemnek hiánytalan érvényesítésével nemzetünk jövőjét szolgáljuk. A nemzetgyűlés tisztában volt azzal, hogy az említett egyezmények érvényesítése egy és más vonatkozásban bizonyos nehézségekbe fog ütközni, áldozatokat fog követelni, de úgy találta, hogy a nemzet jövője érdekében ezekkel a nehézségekkel meg kell küzdeni, ezeket az áldozatokat meg kell hozni.
Abból a célból, hogy az említett egyezményekben foglalt határozmányok nálunk érvényesíthetők legyenek, maguk az egyezmények pedig a nemzetközi vonatkozások szempontjából megerősíthetők legyenek, a szóbanlevő határozmányokat megfelelő törvény alkotása útján kell jogrendszerünkbe átültetnünk. Ebből a célból készült a jelen törvényjavaslat.
A nemzetek szövetségének tagjai az említett nemzetközi munkaügyi egyezmények határozmányain semmit sem változtathatnak s csak két lehetőség között választhatnak: vagy változatlanul elfogadják azokat, vagy elfogadhatatlanoknak nyilvánítják. A magyar nemzetgyűlés az első lehetőséget választotta, az általa elfogadott egyezmények határozmányainak a mi jogunkba átültetésénél sem lehet ennélfogva arról szó, hogy az említett egyezmények határozmányain bárminő tekintetben változtassunk. Ennek a helyzetnek megfelelően, a jelen törvényjavaslat a nőknek szülés előtt és után való foglalkoztatását, a nők éjjeli munkáját és a fiatalkorúak éjjeli munkáját szabályozó szakaszaiban szorosan alkalmazkodik az említett három nemzetközi munkaügyi egyezmény vonatkozó rendelkezéseivel megállapított keretekhez.
Az adott körülmények között céltalan és felesleges lenne újból tárgyalni a szóbanlevő három egyezmény határozmányait és megokolni annak szükségességét, hogy ezeket a határozmányokat jogunkba változatlanul átültessük. Felesleges lenne rámutatni arra, hogy különösen a gyermekek, a fiatalkorúak és a szülő nők védelme tekintetében tagadhatatlanul elmaradt jogalkotásunk hiányainak pótlása mily égetően szükséges. Mellőzhető a kérdésnek a nemzetközi vonatkozások szempontjából való tárgyalása és annak kifejtése is, mily visszatetszést keltett volna, ha Magyarország elzárkózott volna a szóbanlevő egyezmények elfogadásától. Végül céltalan lenne azokkal az aggályokkal, valamint azokkal a kívánalmakkal foglalkozni, amelyeket a törvényjavaslat előadói tervezetével szemben egyes érdekképviseleti testületek támasztottak s amelyek arra irányultak, hogy az egyezmények határozmányaival össze nem egyeztethető rendelkezések vétessenek fel a törvényjavaslatba, mert amint már fentebb említést nyert, az egyezmények határozmányaihoz kötve vagyunk, az azokban megállapított védelmet nem lehet szűkíteni s az említett rendelkezésekkel szemben csak oly eltéréseket lehetne megállapítani, amelyek a védelmet teljesebbé tennék. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a szóbanlevő határozmányok egy részének érvényesítésével járó nehézségeket kicsinyleni lehetne. Ezek a nehézségek bizonyos átmeneti időn át kétségkívül érezhetők lesznek s iparunknak arra kell törekednie, hogy azokkal a fennforgó nehéz gazdasági helyzetben is megküzdjön, abban a tudatban, hogy az ezzel járó áldozatokat a nemzet jövője érdekében kell meghoznia.
II. A törvényjavaslat a fentebb említett közvetlen célon kívül az iparban, valamint némely más vállalatokban alkalmazott gyermekek, fiatalkorúak és nők védelmének a három egyezmény keretein kívül eső irányban leendő kiépítést is célul tűzte és ennek megfelelően azokon a rendelkezéseken felül, amelyekhez a szóbanlevő három egyezménynek a nemzetgyűlés által történt elfogadása folytán kötve vagyunk, más rendelkezéseket is tartalmaz, amelyek egyfelől szükségesnek mutatkoznak a végből, hogy a fokozott kíméletre szorulók megfelelő védelemben legyenek részesíthetők, másfelől azonban nem lépik túl azokat a határokat, amelyeket az ország jelenlegi nehéz gazdasági helyzete elénk szab. A törvényjavaslat rendelkezéseit ezen csoportja tekintetében az illető érdekképviseleti testületek kívánalmai a lehetőséghez képest figyelembe vétettek.
Az 1. § a három egyezmény rendelkezéseinek figyelembevételével sorolja fel azokat az üzemeket, amelyekre az alkotandó törvény hatálya kiterjed. A törvény hatályának megállapítása tekintetében a törvényjavaslat két irányban túlmegy a szóbanlevő egyezményeken. Egyfelől azáltal, hogy a nyílt árusítási üzletek kivételével (2. §) a kereskedelmi üzemeket is hatálya alá vonja (a szakasz 1. pontjában a kereskedelmi üzemek is bentfoglaltak), holott a három egyezmény közül csupán a nőknek a szülés előtt és után való foglalkoztatásáról szólónak rendelkezései terjednek ki a kereskedelmi üzemekben foglalkoztatott nőkre is, a másik két egyezménynek: a nők éjjeli munkájáról és a fiatalkorúak éjjeli ipari munkájáról szólónak rendelkezései a kereskedelmi üzemekre nem terjednek ki. Másfelől annyiban, hogy azokat az üzemeket, amelyekben csupán ugyanannak a családnak a tagja vannak alkalmazva, nem vonja ki hatálya alól, holott ezeket az üzemeket mind a három egyezmény kiveszi rendelkezéseinek hatálya alól.
Azokat az üzemeket, amelyekben csupán ugyanannak a családnak tagjai vannak alkalmazva, a törvényjavaslat azért nem vonja ki az alkotandó törvény hatálya alól, mert a vállalkozó hozzátartozóit, amennyiben vállalatában, üzemében nemcsak elvétve, kisegítésképpen, hanem rendszeresen munkát végeznek, mulhatatlanul ugyanabban a védelemben kell részesíteni, mint más alkalmazottait, ha el akarjuk kerülni azt, hogy a nyujtani kívánt védelem érvényesítésénél jelentékeny hézagok keletkezzenek s mert ezt a követelményt szem előtt tartva, a munkásvédelemre vonatkozó rendelkezéseink a vállalkozó hozzátartozóival szemben mindeddig azokban az üzemekben is érvényesíttettek, amelyekben idegen munkaerőket nem foglalkoztatnak.
A kereskedelmi üzemeket pedig azért vonja az alkotandó törvény hatálya alá, mert rendelkezéseinek a kereskedelemmel szemben érvényesítése, kivévén a nyílt árusítási üzleteket (2. §), nem ütközik nehézségekbe és kár volna a kereskedelemben alkalmazottakat megfosztani attól a védelemtől, amelyet a törvényjavaslat nyujtani kíván.
A szakasz második bekezdésében foglalt kivételt illetően meg kell jegyezni, hogy a vasutak forgalmi állomási szolgálatánál nagyszámú kezelőnő és egyéb nőalkalmazott van foglalkoztatva. Ezek a nők csak rendkívül bonyolult szolgálati beosztásokkal, költséges felváltásokkal, pénztárátadásokkal, hátrányos és nehézkes ügymenet felidézésével lennének az éjjeli szolgálat alól felmenthetők. Ezek a nehézségek annyira súlyosak, hogy az éjjeli munka tilalmának ezekre az alkalmazottakra kiterjesztése arra vezetne, hogy a vasutak forgalmi szolgálatánál nőket nem lehetne többé alkalmazni. Nyilván ezeknek a nehézségeknek a tudatában mellőzte a nők éjjeli munkájáról szóló egyezmény is az éjjeli munka tilalmáról szóló rendelkezésnek a kiterjesztését a személyek és áruk úton és vasúton szállitásánál, továbbá az áruknak kikötőkben, rakpartokon, lerakóhelyeken és raktárakban kezelésénél foglalkoztatott tizennyolc éven felüli nőkre, s ezért helyezkedik a törvényjavaslat is erre az álláspontra.
A szakasz utolsó bekezdésében foglalt kivételt illetően arra kell utalni, hogy a nyílt árusítási üzletekben egyelőre még nem lehet a tizenegy órai éjjeli pihenő idő nyujtását általános hatállyal előírni.
A szakasz szövege az 1922:XII. tc. 73. §-ából van véve. A „gyermek”, valamint a „fiatalkorú” kifejezés úgy a férfi, mint a női nemhez tartozó személyeket magában foglalja. Ott, ahol a törvényjavaslatnak valamely rendelkezése csak a férfinemhez tartozó fiatalkorúakra vonatkozik, ez mindenütt kifejezést nyer.
A 4. § egyelőre csak elvként mondja ki, hogy olyan gyermeket, aki tizennegyedik évét még nem töltötte be, az 1. §-ban megjelölt üzemek és vállalatok körében foglalkoztatni tilos, mert amint az a szakasz második mondatában kifejezésre jut, átmenetileg addig, amíg a gyermekek mindennapi elemi népiskolai oktatása a betöltött tizennegyedik életévéig ki nem terjesztetik, ezt a követelményt lehetetlen érvényesíteni s az iskolát nem látogató gyermekek elzüllésének megakadályozása érdekében meg kell engedni, hogy a gyermekek tizenkettedik életévük betöltése után foglalkoztathatók legyenek.
Az 5. § azt az önként értetődő kötelezettséget állapítja meg, hogy a gyermeket és fiatalkorút az 1921:XXX. tc. rendelkezéseinek megfelelően, rendszeres foglalkoztatása esetében is iskolába kell járatni. A szakasz utolsó mondatában foglalt annak a jogszabálynak felvételét, hogy az iskolában eltöltött időt a gyermek, illetőleg fiatalkorú munkaidejébe be kell számítani, amely jogszabály egyébként az 1884. évi XVII. tc. 64. §-ában is benne van, a gyermekekkel és fiatalkorúakkal szemben érvényesítendő védelem teszi kívánatossá. Ezzel a védelemmel nem lenne összeegyeztethető, ha azt az időt, amelyet a gyermekek és fiatalkorúak az iskola látogatása miatt munkájuktól távol töltenek, pótolni lennének kénytelenek, mert ez végeredményben munkaidejük meghosszabbításával volna egyértelmű. A munkaadókra pedig számottevő megterhelés ebből a rendelkezésből nem származhat, mert az iskolalátogatási kötelesség a hétnek csak néhány órájára terjed.
Az előzetes orvosi vizsgálatot, illetőleg annak orvosi bizonyítvánnyal tanusítását, hogy a gyermek és fiatalkorú a kérdéses foglalkozásra alkalmas, a fiatalkorú iparostanoncokra nézve az 1922:XII. tc. 76. §-a, a gyárakban alkalmazni kívánt, tizenhat éven aluli fiatalkorúakra nézve az 1926. évi 67,674. számú kereskedelemügyi miniszteri rendelet kötelezővé tette. A 6. §-ban foglalt rendelkezés ezt a kötelezettséget a törvényjavaslat 1. §-ában megjelölt üzemekben és vállalatokban foglalkoztatni kívánt minden gyermekre, fiatalkorúra és nőre kiterjeszti. Attól, hogy ez a kiterjesztés a gyakorlatban fennakadást fog okozni, nem kell tartani, mert az előbb említett rendelkezések is nehézség nélkül mentek át az életbe. A közforgalmú vasutaknál a vasúti orvos bizonyítványát írja elő a szakasz. Az alkalmasság megállapításánál ugyanis a vasutaknak, a szolgálat különleges voltára tekintettel, nemcsak saját érdekükben, hanem a felvételt keresők érdekében is, a rendes követelményeken túlmenő szakkívánalmai is vannak s így az alkalmasság megállapításánál a szakképzett vasúti orvosnak bizonyítványát teljesen megbízhatónak és megnyugtatónak kell tekinteni.
Arról, hogy az előzetes orvosi vizsgálat se a munkát keresőkre, se a munkaadókra ne legyen hátrányos és fennakadást ne idézzen elő, az orvosi vizsgálat módját szabályozó rendelet fog megfelelően gondoskodni, ügyelve arra is, hogy az orvosi vizsgálat szélesebb foglalkozási körök szem előtt tartásával történjék és eleve számoljon azzal a ténnyel, hogy a munkásságunk nagy része sűrűn változtatja helyét és gyakran rövid időközön belül vállal a legkülönbözőbb munkakörökben munkát. Arra, hogy az orvosi vizsgálatot a munkakör minden változtatásánál meg kelljen ismételni, természetesen gondolni sem lehet. Viszont nyilvánvaló, hogy bár azokban az üzemekben, helyiségekben és műveleteknél, amelyek az alkalmazottak egészségére, testi épségére, fejlődésére vagy erkölcsére hátrányos befolyással vannak, a gyermekek, fiatalkorúak és nők foglalkoztatása a törvényjavaslat 10-ik §-ának d) pontja értelmében el lesz tiltva, előfordulhat, hogy bizonyos üzemekben vagy munkáknál az alkalmazásbavétel előtt az orvosi vizsgálat megismétlése mellőzhetetlennek bizonyul s azt elő kell írni. Ennek a kérdésnek szabályozása az illető érdekképviseleti testületek meghallgatásával fog történni, az a követelmény tehát, hogy a szabályozás az élet igényeinek megfelelő legyen, biztosítva lesz.
Az orvosi vizsgálat költségeit illetőleg egyes érdekképviseleti testületek azt javasolták, hogy ezeket a költségeket vagy az állam, vagy a munkásbiztosító pénztár viselje s hogy azok semmiesetre se terheljék a munkaadót. Oly javaslat, hogy ezek a költségek a munkást terheljék, nem merült fel, nyilván azért, mert az érdekképviseletek is tudják azt, hogy ez méltánytalan megterhelése lenne a munkát keresőknek, akik ezeket a költségeket legtöbb esetben egyáltalában nem is viselhetnék. Arról, hogy ezeket a költségeket a munkásbiztosító pénztár viselje, nem lehet szó, mert az orvosi vizsgálat nem szolgálja közvetlenül a munkásbiztosító pénztárak érdekeit. Az államkincstár pedig nincs abban a helyzetben, hogy ezeket a költségeket viselhesse. Csak olyan megoldásról lehet ennélfogva szó, amely ezekkel a költségekkel a munkaadót terheli meg, akinek részére az alkalmazott munkát végez s akinek tagadhatatlanul fontos érdekei fűződnek ahhoz, hogy olyan egyéneket foglalkoztasson, akik a kérdéses munka elvégzésére alkalmasak. A kiadandó rendelet mindenesetre gondoskodni fog arról, hogy a vizsgálatért járó díjazás ne legyen magas.
Az orvosi bizonyítványoknak eredetileg tervbevett bélyeg- és illetékmentessége az államkincstárnak az illetékbevételekhez fűződő érdeke következtében nem állapítható ugyan meg, de a pénzügyminiszter úr kijelentette, hogy ezeket az orvosi bizonyítványokat kedvezményes illetéktétel alá fogja vonni s azok illetékét harminc fillérben fogja megállapítani.
A szakasz utolsó bekezdése szerint a bánya- és kohóvállalatok üzemeiben földalatti munkára tizenhatodik életévét be nem töltött fiatalkorút alkalmasságának orvosi bizonyítvánnyal igazolása esetén is csak az illetékes bányakapitányság engedélyével és csak meghatározott munkakörben szabad alkalmazni. Ez a rendelkezés a földalatti munkák veszélyesebb természete miatt szükséges s a kifejlődött bányahatósági gyakorlattal is megegyezik.
A 7. § olyan követelményeket állapít meg, amelyeknek jogosságához szó nem férhet. A 6. § szerint foganatosítandó orvosi vizsgálat nem mentheti fel a munkaadót az alól a kötelesség alól, hogy személyesen vagy üzemvezetője útján ügyeljen arra, hogy üzemében gyermekkel, fiatalkorúval és nővel ne végeztessen olyan munkát, amely testi erejét meghaladja, vagy egészségét, testi épségét, erkölcsét a gyermeknek vagy fiatalkorúnak fejlődését veszélyezteti, mert az orvosi vizsgálat csak általános megállapítást eredményezhet és semmi esetre sem lehet tekintettel az egyes üzemeken belül az alkalmazottakkal szemben esetleg támasztott olyan túlzott és meg nem engedett követelményekre, amelyek súlyos hátrányokkal járnak az alkalmazottakra nézve. Az emberiség parancsa, hogy a munkaadó a gyermeket, a fiatalkorút, a nőt az ilyen túlzott és meg nem engedett követelményekkel szemben nemcsak általánosságban, de egyenkint is megvédje.
A szakasz második bekezdése csak azt a rendelkezést ismétli csekély módosítással, amely az üzemeknek más, részben szűkebb kategóriáira kiterjedően, már az 1884:XVII. tc. 114. §-ában és az 1893:XXVIII. tc. 1. §-ának első bekezdésében megállapítást nyert. A bekezdésben általánosságban megállapított kötelezettségnek közelebbi tartalmat fognak adni azok a rendeletek, amelyeket az illetékes miniszterek az illető érdekképviseleteknek meghallgatása után fognak kiadni.
A 8. § a nőknek szülés előtt és után foglalkoztatása tárgyában egyezmény harmadik és negyedik cikkében foglalt határozmányoknak megfelelő rendelkezéseket tartalmaz.
Az 1884. évi ipartörvény a szülő nők védelme tekintetében mindössze azt a rendelkezést tartalmazza (l. a 116. § utolsó bekezdését), hogy a nők a szülés után négy hétig szerződésileg kötelezett munkájuk teljesítése alól a szerződés megszűnése nélkül fel vannak mentve. Az említett törvény tehát nem tartalmaz oly rendelkezést, amely eltiltaná azt, hogy a nőt a szülést követő négy hét alatt foglalkoztassák, csak a lehetőséget adja meg arra, hogy a szülő nő a szülést követő négy hétig távol tarthassa magát a szerződésileg vállalt munkától, a nélkül, hogy ez a szerződés megszűnését vonná maga után. Ez a rendelkezés is csak a gyárakban alkalmazott munkásnőkre vonatkozik.
Miután a várható lebetegedés időpontja tekintetében gyakran merülnek fel tévedések s az orvosok sincsenek egy véleményen abban a tekintetben, hogy az adott körülmények között nem jobb-e, ha a nők lebetegedésükig szokott munkakörüknél és életmódjuknál megmaradnak, célszerűbbnek látszik a lebetegedést megelőző védelmi időt olykép szabályozni, hogy a munka beszüntetése ezen idő alatt ne legyen kötelező, hanem a törvény a nőnek csupán a jogot biztosítsa, hogy a munkát szükség esetében abbanhagyhatja. Ilyen szabályozást tart szem előtt az Egyezmény is.
A lebetegedést követő hat héten át az Egyezménynek megfelelően megtiltja a törvényjavaslat a nő foglalkoztatását. A hatheti védelmi idő az orvosok megítélése szerint az esetek túlnyomó részében elegendő. Kivételesen előfordulhat azonban, hogy a nőnek egészségi állapota a terhesség vagy a szülés következtében annyira hanyatlik, hogy hat hétnél hosszabb kíméleti idő válik szükségessé. A szakasz második bekezdése biztosítja ennélfogva a nőnek azt a lehetőséget, hogy a hatheti idő eltelte után négy héten át megtagadhassa a munkát, ha megfelelő orvosi bizonyítványt mutat fel. Ily rendelkezést az Egyezmény kifejezetten nem tartalmaz ugyan, de az szükségszerűen következik az Egyezmény 4. Cikkében foglalt felmondási tilalomból.
Amennyiben a lebetegedés előtti és utáni védelmi idő az egészségre különösen veszélyes iparoknál elégtelennek bizonyulna, a törvényjavaslat 10. §-ának b) pontja alapján meglesz a lehetőség arra, hogy az illető iparoknál a szülő nők javára hosszabb védelmi idő állapíttassék meg.
Félremagyarázások elkerülése érdekében szükségesnek látszott, a törvényjavaslatban azt is kifejezésre juttatni, hogy azalatt a tizenkét heti, illetőleg adott esetben tizenhat heti védelmi idő alatt, amely alatt a szülő nő a munkaadó részére munkát nem végez, a munkaviszony fennáll. Ennek a rendelkezésnek főképp azért van jelentősége, mert ezzel az alkalmazottaknak azok a jogai, amelyek a munkaviszonynak megszakítás nélkül fennállásához fűződnek, kellőképpen meg lesznek óva. A védelmi idő alatt a kölcsönös jogok és kötelességek tekintetében, amennyiben a törvényjavaslat másként nem rendelkezik, az egyébként érvényes szerződési és törvényi rendelkezések irányadók. Jogviták elkerülése érdekében mindazonáltal azt a kérdést, hogy erre a védelmi időre a munkabérre való igény fennáll-e, kívánatos a törvényben eldönteni. A törvényjavaslat a védelmi időre a bérfizetési kötelezettséget csak arra az esetre írja elő, ha azt a szolgálati szerződés kifejezetten megállapítja.
A szülő nő védelme sok esetben hatálytalannak bizonyulna, ha a munkaadó korlátlanul élhetne a felmondási jogával. Kívánatos ennélfogva, hogy a nő a védelmi idő alatt felmondással ne legyen nyugtalanítható. E részben bizonyos nehézség forog fenn annyiban, amennyiben a lebetegedés időpontjának bizonytalansága következtében a védelmi idő kezdete és vége nincs előre megállapítva és e miatt a megtörtént felmondás joghatálya időbelileg függőben maradhat. Ennek az aggálynak azonban a szülő nő védelmének jelentőségével szemben háttérbe kell szorulnia. Az egyezmény 4. Cikke szintén tartalmaz erre nézve rendelkezést.
A törvényjavaslat a felmondás korlátozására vonatkozó rendelkezéseket összhangba kívánja hozni a második bekezdésben megállapított védelmi idővel. A felmondás rendszerint tizenkét héten át, kivételesen tizenhat héten át hatálytalan lesz. Ez időtartam alatt hatályos felmondásnak nincs helye, amennyiben a munkaadó előtt ismeretes a munkásnő állapota vagy tőle erről idejében értesítést kap.
Az a kívánalom, hogy a szakasz harmadik bekezdésének a felmondás korlátozására rendelkezései általános üzemredukció esetén ne nyerhessenek alkalmazást, nem vehető figyelembe, mert az az egyezmény vonatkozó rendelkezéseivel össze nem egyeztethető. Ezzel szemben kétségtelen, hogy a felmondás korlátozására vonatkozó rendelkezések nem érintik a munkaadónak azt a jogát, hogy azt a nőt, aki a törvényben megállapított, a terhességgel össze nem függő okot szolgáltatott, a rögtöni elbocsátásra (az ipari alkalmazottak tekintetében l. az 1884:XVII. tc. 92. §-át és az 1922. évi XII. tc. 97. §-át), felmondás nélkül bocsáthassa el, a hogy a szakasz negyedik bekezdésének erre vonatkozó rendelkezése az egyezmény határozmányaival nincs ellentétben.
A felmondással szemben nem lehet védelemnek helye, ha a szolgálati szerződést meghatározott időre kötötték, mivel ebben az esetben nincs felmondás. Ugyanez áll akkor is, ha a szolgálati szerződést meghatározott célra, például meghatározott munka elvégzése érdekében kötötték s a cél teljesíttetett.
A 9. § rendelkezéseivel kapcsolatban mindössze azt kell megemlíteni, hogy a szakaszban említett veszélyeztetés megszüntetése céljából elsősorban arra kell törekedni, hogy az alkalmazott, ha erre egyáltalán van lehetőség, más munkakörben nyerjen elhelyezést, mert a veszélyeztetés megszüntetésének végső eszköze, a szolgálatból való elbocsátás, különösen az adott nehéz gazdasági viszonyok között, súlyosan érinti az alkalmazottat. Csak amennyiben lehetetlennek bizonyul a veszélyeztetett alkalmazottnak megfelelő más munkával foglalkoztatása, amit adott esetben az üzem munkásvédelmi felügyeletére hivatott hatóság állapít meg, kell az alkalmazott veszélyeztetésének a szolgálatból való elbocsátással véget vetni. A szakaszban az is kifejezést nyer, hogy az ilyen azonnali elbocsátás a munkaviszony időelőtti megszűnésére megállapított bárminemű joghátrány nélkül történik, vagyis az ilyen azonnali elbocsátás esetében sem a munkaadóval, sem az alkalmazottal szemben nem érvényesíthetők azok a szankciók, amelyek a munkaviszony időelőtti megszűnése esetére netán ki lettek kötve, sem azok a rendelkezések, amelyek a munkaviszony időelőtti megszűnéséhez bizonyos következményeket fűznek. Az ily elbocsátás esetében az alkalmazott önként értetődően arra sem támaszthat igényt, hogy a felmondási időre járó munkadíj részére kifizettessék, mert a munkaadót, miután az alkalmazott időelőtti elbocsátása nem elhatározástól függ, hanem azt törvényi rendelkezés teszi kötelességévé, nem lehet arra kötelezni, hogy az alkalmazottnak a felmondási időre járó munkadíjat kifizesse.
Az üzem munkavédelmi felügyeletére hivatott elsőfokú hatóságnak a szakasz alapján tett intézkedései egyformán érintvén a munkaadónak, valamint az alkalmazottnak érdekeit, ezen érdekek megóvása céljából az említett intézkedések ellen a felebbezési lehetőséget biztosítani kell.
A 10. § az illetékes miniszter feladatává teszi, hogy a szakaszban megjelölt mindazokat a követelményeket, feltételeket és korlátozásokat rendelettel megállapítsa, amelyeket a gyermekek, fiatalkorúak és nők egészségének, testi épségének és erkölcsének megóvása érdekében érvényesíteni kell. Ezeket a rendelkezéseket magában a törvényben azért nem célszerű megállapítani mert azoknak a legkülönbözőbb termelési ágakhoz és a folyton változó termelési eljárásokhoz kell alkalmazkodniok s ennélfogva maguk is szükségképpen folytonos változásoknak vannak alávetve.
A szakasz voltaképpen alig tágítja azt a jogkört, amely az illetékes minisztereket máris megilleti és nem jelent olyan kötelezettséget, amely a munkaadókkal szemben máris fenn ne állana. Elég erre nézve az ipari üzemek tekintetében az 1884. évi XVII. tc. 30., 114. és 116. §-aira, továbbá az 1893. évi XXVIII. tc. 1. §-ára utalnom. A szakasz egyébként is csupán olyan követelményeket érvényesít, amelyek szinte maguktól adódnak. Így a szakasz a) pontja az illetékes miniszter feladatává teszi, hogy ott, ahol ez az alkalmazottak egészségének, testi épségének és erkölcsének megóvása céljából szükséges, az üzem berendezése, a munka végzése tekintetében, valamint bizonyos anyagok használásának mellőzése iránt kötelezően rendelkezzék. Gyakran az üzemi berendezés csekélyebb átalakításával s a munkamenet nem is jelentékeny módosításával, amelyeket nehézség nélkül lehet érvényesíteni, igen számottevő eredményeket lehet az alkalmazottak védelme terén elérni. Az esetek egy részében természetesen a cél érdekében mélyebbreható beavatkozás sem lesz mellőzhető. Ezek közé az esetek közé tartoznak azok is, amelyekben az egészségre ártalmas bizonyos agyagok használatának eltiltása válik szükségessé.
A szakasz b) pontja juttatja kifejezésre azt a további követelményt, hogy az illetékes miniszter a gyermekek, fiatalkorúak vagy nők foglalkoztatását bizonyos üzemekben, helyiségekben, esetleg csak bizonyos munkákkal vagy műveletekkel, részint az alkalmazottak kora, részint az alkalmazottak testi alkalmassága tekintetében meghatározott feltételekhez kösse s ily módon tegye elérhetővé azt, hogy bizonyos helyiségekben, illetőleg bizonyos munkáknál csak olyan egyének legyenek alkalmazhatók, akik koruknál vagy testi alkalmasságuknál fogva nagyobb ellenálló erővel rendelkeznek és a kérdéses munkakörben egészségük, illetőleg testi épségük veszélyeztetése nélkül foglalkoztathatók.
A szakasz c) pontja azokkal a veszélyekkel szemben kíván védelmet biztosítani, amelyek abból származnak, hogy a gyermekkel, fiatalkorúval vagy nővel olyan terhet hordatnak, húzatnak stb., amely fejlődésben levő, illetőleg átlag gyengébb szervezetüknél fogva hátrányos lehet. Ezektől a hátrányoktól az illetők csak úgy óvhatók meg, ha a kérdéses tehernek legnagyobb mértéke, amelyet túllépni semminő esetben sem szabad, megállapítást nyert.
Vannak üzemek, munkahelyiségek és munkák, amelyek olyan természetűek, hogy az a) és b) pontok alapján teendő rendelkezések által sem lehet a szükséges védelmet biztosítani. Az ilyen esetekben nem marad más hátra, mint a gyermekeknek, fiatalkorúaknak és nőknek a kérdéses körülmények között foglalkoztatását megtiltani. Eziránt rendelkezik a szakasz d) pontja.
A szakasz a)-d) pontjaiban körülvonalazott rendelkezések az üzemi viszonyok beható figyelembevételét teszik kívánatossá. Szükséges ennélfogva, hogy ezeknek a rendelkezéseknek kiadása előtt az érdekképviseleti testületek, önként értetődően úgy a munkaadók, mint az alkalmazottak testülete, meghallgattassanak.
Abból a célból, hogy a vonatkozó rendelkezések kiadása körül késedelem ne állhasson elő, a szakasz második bekezdése a törvény életbelépésétől számított egy évi határidőt állapít meg azok kiadására, később pedig, indokolt szükség fennforgása esetén teszi a rendelkezések kiadását kötelezővé.
A 11. § azokra az esetekre, amikor a munkaadó élelemmel, lakással vagy hálóhelyiséggel látja el a gyermeket, fiatalkorút vagy nőt, megállapítja az ezen szolgáltatások tekintetében szem előtt tartandó követelményeket s egyszersmind felhatalmazza az illetékes minisztert, hogy a szakaszban foglalt rendelkezések végrehajtása rendelettel közelebbi szabályokat állapítson meg.
A szakasz első bekezdése a munkaadó által nyujtott élelem tekintetében előírja, hogy annak élvezhetőnek, táplálónak és tekintettel az alkalmazott szervezetére, elégnek kell lennie. Ezt a követelményt a tanoncok tekintetében az 1922. évi XII. törvénycikk 93. §-ának 5. pontja is kifejezésre juttatja.
A lakás, illetőleg a hálóhelység tekintetében, amelyet a munkaadó szolgáltat, a szakasz második bekezdése előírja, hogy az egészséges, az erkölcs és illendőség követelményeinek megfelelő legyen s egyszersmind a munkaadó feladatává teszi, hogy gondoskodjék arról, hogy az a tisztaság és rend követelményeinek megfelelő állapotban tartassék. Ebben a tekintetben a viszonyok általában nem mondhatók megnyugtatónak s a fennforgó visszásságok megszüntetése céljából az említett követelmények szigorú és következetes érvényesítésére van szükség.
Rendelkezni kell aziránt is, hogy közös hálótermekben csak egynemű személyek helyezhetők el.
A szakasz utolsó bekezdése szerint a szakaszban foglalt rendelkezések nem terjednek ki az oly gyermekekre, fiatalkorúra és nőre, akit a munkaadóhoz egészen közeli családi kapcsok fűznek, nevezetesen, aki munkaadójának lemenő rokona, vagy az elsőfokú unokatestvérnél nem távolabb oldalrokona vagy felesége s aki a munkaadóval egy háztartásban él.
A 12-19. §-ok tartamazzák a nők éjjeli munkája, továbbá a fiatalkorúak éjjeli ipari munkája tárgyában létesített két nemzetközi munkaügyi egyezménynek az éjjeli munka eltiltását és az ezen tilalom alól megengedhető kivételeket megállapító határozmányait. Az általános tiltó rendelkezést a 12. § tartalmazza, az ezen általános tilalom alól tehető kivételeket a 13-19. §-ok tartalmazzák.
Amint az általános indokolásban már említést nyert, a magyar nemzetgyűlésnek 1925. évi március hó 5-én hozott határozata következtében a két egyezménynek vonatkozó határozmányaihoz kötve vagyunk. Sem a nyujtandó éjjeli pihenő tartama, sem annak beosztása, sem az általános szabály alól az egyezmények értelmében tehető kivételek tekintetében nem állapíthatunk meg olyan rendelkezéseket, amelyek az éjjeli munka tilalmát szűkítenék. Eltérésnek csak a tilalom tágítása tekintetében lehetne helye. A törvényjavaslat ily tágítást nem tartalmaz, ellenben a nemzetgyűlés említett elhatározásából folyó kötelességnek megfelelve, szorosan alkalmazkodik a szóban levő egyezményeknek meg nem változtatható határozmányaihoz. Ezért az egyes érdekképviseleti testületek által előterjesztett azok a kívánalmak, amelyek az éjjeli munka tilalmának szűkítését célozták, nem voltak figyelembe vehetők s ezekkel a kívánalmakkal e helyütt foglalkozni céltalan lenne. Az éjjeli munka tilalma alól tehető kivételek keretei az egyezményekben és ezeknek megfelelően a törvényjavaslatban pontosan körül lévén írva, a kivételek természetesen azokban az esetekben sem lesznek tágíthatók, amelyekben a törvényjavaslat értelmében az illetékes miniszter rendelete fogja a kivételeket, azok feltételeit stb. (l. a 14., 16-19. §-okat) közelebbről megállapítani.
A 13. §-t, amelynek rendelkezései a nők éjjeli munkájáról szóló Egyezmény 6. Cikkén alapulnak, néhány érdekképviseleti testület úgy magyarázta, hogy a tizennyolc éven felüli nőmunkások tizenegy órai éjjeli munkaszünetének egy-egy évben legfeljebb hatvan napon tíz órára leszállását a hatóság olyképpen is megengedheti, hogy az éjjeli munkaszünetnek ez a leszállítása egy-egy évben hatvan napon át minden munkásnővel szemben egyénenkint nyerhessen helyt, vagyis, hogy egy-egy üzemen belül a nők éjjeli munkaszünete a munkásnőknek ebből a szempontból csoportokba osztása mellett ne csak hatvan napon át, hanem a munkásnők csoportosításának megfelelően, lényegesen hosszabb időn át legyen tíz órára leszállítható. Az illető érdekképviseleti testületek egyenesen kérték is a 13. §-ba oly kiegészítésnek felvételét, amely az éjjeli munkaszünetnek az említett módon leszállítását lehetővé teszi. Az említett magyarázat azonban meg nem állhat s a 13. §-nak ily értelemben leendő kiegészítésére nincsen mód, mert az Egyezmény vonatkozó rendelkezését csak olyképpen lehet értelmezni, hogy egy-egy üzemben a 13. §-ban jelzett alapon a nőmunkások éjjeli munkaszünetének egy órával megrövidítése, tekintet nélkül arra, hogy az hány munkásnővel szemben válik szükségessé, összesen legfeljebb hatvan napon nyerhet helyt.
Az iparüzemekben alkalmazott nők éjjeli munkájának eltiltásáról szóló 1911:XIX. tc. 3. §-ának teljesen analog rendelkezése is ily értelemben lett végrehajtva s ez az említett törvény végrehajtásáról szóló 1911. évi 7143/eln. számú kereskedelemügyi miniszteri rendeletben határozott kifejezést is nyert.
A 14. § első bekezdésének rendelkezései a nők éjjeli munkájáról szóló Egyezmény 4. Cikkének b) pontján alapulnak. A szakasz második és harmadik bekezdésében foglalt rendelkezések nem az említett egyezményből, hanem némi módosítással, az 1911:XIX. tc. 4. §-ából vétettek át s így nem jelentenek újat.
A férfinemhez tartozó tizenhat éven felüli fiatalkorúak alkalmazására vonatkozó rendelkezéseik a fiatalkorúak éjjeli ipari munkájáról szóló egyezmény 4. Cikkén, a 18 éven felüli nők foglalkoztatására vonatkozó rendelkezéseik, a nők éjjeli munkájáról szóló egyezmény 4. Cikkének a) pontján alapulnak.
A 17. § első bekezdése, amely lehetővé teszi, hogy a férfinemhez tartozó tizenhat éven felüli fiatalkorúak olyan munkáknál, amelyek megszakítást nem tűrnek, éjjel is foglalkoztathatók legyenek, a fiatalkorúak éjjeli ipari munkájáról szóló egyezmény 2. Cikkén alapulnak. Ebben a cikkben azonban kifejezést nyer az is, hogy az említett személyeknek ez az éjjeli foglalkoztatása csak a következő üzemekben van megengedve: „a) vas- és acélművekben olyan munkáknál, ahol váltakozó lángjáratú és regenerációs kemencék vannak használatban, továbbá vasbádognak és vassodronynak horganyozásánál (az izzító helyiségek kivételével): b) üveggyárakban; c) papírgyárakban; d) nyerscukorgyárakban; e) aranyércek tisztításánál és kivonásánál.” Erre a korlátozásra tehát a 17. § második bekezdése alapján kiadandó miniszteri rendeletnek figyelemmel kell lennie.
A 18. § a fiatalkorúak éjjeli ipari munkájáról szóló egyezmény 3. Cikke első bekezdésének, a 19. § pedig ugyanezen egyezmény 7. Cikkének felel meg.
A szállodákban, továbbá vendéglőben, kávéházakban, valamint élelmicikkeket helyben való elfogyasztásra kiszolgáltató más üzletekben alkalmazott tizennyolc évesnél idősebb nők éjjeli foglalkoztatása, valamint az ilyen korú nőknek a kereskedelmi üzletek leltározási munkáinál éjjeli foglalkoztatása tekintetében a szakaszban foglalt kivétel azért volt megállapítható, mert ezekre az üzletekre az éjjeli munkáról szóló egyezmények hatálya nem terjed ki s így e részben szabadon állapíthatók meg a nők éjjeli foglalkoztatásának keretei.
Az éjjeli munka megengedésével kapcsolatosan a nők védelme érdekében mulhatatlanul szükséges, hogy az éjjel foglalkoztatott nő napi munkaóráinak száma megállapíttassék. E végből a szakasz megfelelő felhatalmazást ad a kereskedelemügyi miniszternek.
A szakasz rendelkezése a nőknek szülés előtt és után foglalkoztatásáról szóló egyezmény 3. Cikkének d) pontjától lett átvéve.
A 10. § d) pontja az illetékes miniszter feladatává teszi, hogy gyermekeknek, fiatalkorúaknak vagy nőknek foglalkoztatását bizonyos üzemekben, bizonyos helyiségekben, bizonyos munkákkal vagy műveletekkel, az ebből származó hátrányok vagy veszélyek miatt megtiltsa. Előfordulhat, hogy bizonyos üzemeknél vagy munkáknál a fiatalkorúak és nők alkalmazásának megtiltása mellőzhető abban az esetben, ha az említett alkalmazottak munkaideje megfelelően leszállíttatik. Indokolt ennél fogva rendelkezést felvenni arra nézve, hogy ilyen esetekben a tilalom helyett a fiatalkorúak és nők védelméről napi munkaidejük leghosszabb tartalmának megállapítása útján történjék gondoskodás. A gyermekek alkalmazását természetesen az ilyen üzemekben ki kell zárni.
A végből, hogy a gyermekek, fiatalkorúak és nők foglalkoztatásának időbeli korlátozására vonatkozó rendelkezéseknek érvényesítését biztosítani lehessen, kifejezésre kell juttatni azt is, hogy a munkaadó alkalmazottjának olyan időben, amikor annak a vállalatában, üzemében vagy foglalkozásában dolgoznia nem szabad, azt sem engedheti meg, hogy az alkalmazott mellékkereset céljából saját számlájára tovább dolgozzék. Úgyszintén rendelkeznie kell aziránt is, hogy az ilyen alkalmazottat más munkaadó sem foglalkoztathatja olyan időben, amikor azt az alkotandó törvény értelmében foglalkoztatni tilos. Ennek a mellőzhetetlen követelménynek tesz eleget a §.
Az éjjeli munkaszünetnek kivételes megrövidítése, továbbá a tizenhat éven felüli fiatalkorúaknak és a tizennyolc éven felüli nőknek kivételes éjjeli foglalkoztatása iránt a hatóságokhoz előterjesztett kérvények, valamint a hatóságokhoz teendő bejelentések eredetileg tervbevett bélyegmentessége nem állapítható meg, és pedig az említett kérvényeké azért nem, mert a kért engedélyek olyan előnyt nyujtanak a kérvény benyujtójának, amely elsősorban a kérvényező magánérdekét szolgálja és csak csekély mértékben a közérdeket. A bejelentések részére pedig az államkincstárnak az illetékbevételekhez fűződő érdeke következtében nem állapítható meg az illetékmentesség, de a pénzügyminiszter úr kijelentette, hogy ezeket a jelentéseket a közigazgatási beadványok rendes illetékével szemben 50 fillér kedvezményes illetéktétel alá fogja vonni.
A szakasz a munkaidőre vonatkozó rendelkezések ellenőrzésének megkönnyítése és egyszerűsítése, valamint az érdekelt alkalmazottak tájékoztatása céljából írja elő a munkaidőrend kifüggesztését s egyszersmind lehetővé teszi, hogy kisebb vállalatok és üzemek, amelyekre nézve ez a kötelesség terhet jelentene, s amelyeknél az ellenőrzés szempontjából munkaidőrendre nincs is szükség, ezen kötelezettség alól felmenthetők legyenek.
Ezeknek a szakaszoknak rendelkezései a munkabér védelmét szolgálják. A §-ok rendelkezései, önként értetődően, csak azokkal a vállalatokkal, üzemekkel és foglalkozásokkal szemben fognak érvényesíttetni, amelyeknél ez szükségesnek mutatkozik.
Vannak vállalatok, üzemek és foglalkozások, amelyekben a munka díjazásának módja és mértéke, az illendőség és az erkölcs szempontjából kifogás alá esik. Előfordulhat az is, hogy a munkaadó a munkával járó bizonyos költségeket az alkalmazottaira hárít, úgyszintén az is, hogy munkabérképpen vagy egyébként olyan szolgáltatásokat juttat az alkalmazottnak, amelyek az alkalmazott megkárosítására vezetnek.
A szakasz megteremti a lehetőséget arra, hogy ezeknek a visszásságoknak leküzdése érdekében a szükséges intézkedések megtehetők legyenek.
A munkabér védelmére vonatkozó rendelkezések érvényesítését mellőzni lehet azokban az üzemekben, amelyekben kizárólag családtagok dolgoznak. A szakasz eziránt tartalmaz megfelelő rendelkezést.
A gyermekek, fiatalkorúak és nők foglalkoztatására vonatkozó rendelkezések ellenőrzése céljából szükséges, hogy a munkaadó ezekről az alkalmazottairól külön jegyzéket vezessen, s azt az illetékes közigazgatási hatóságnak, valamint a munkaügyi felügyeletre illetékes hatóságnak bármikor bemutassa. A kisebb vállalatok és üzemek ez alól is felmenthetők. A jegyzék vezetésének módját az illetékes miniszter rendelettel fogja szabályozni, a törvényjavaslat csak a jegyzék vezetésének kötelező voltát írja elő.
Az ellenőrzés hatályossága érdekében szükséges, hogy az ellenőrzés munkájába a rendőrhatóságok is bevonhatók legyenek, főképp azért, mert az első fokon eljárni hivatott hatóságok rendszerint nem rendelkeznek elegendő személyzettel ahhoz, hogy az ellenőrzést megfelelően elláthassák, s mert az ellenőrzésnek sok olyan tényre kell kiterjeszkednie, amely, mondhatni, állandóan a rendőrhatóságok közegeinek szemei előtt játszódik le, úgyhogy ezek a közegek vannak leginkább abban a helyzetben, hogy egyéb teendőik mellett az ezen a téren jelentkező visszásságokat is megállapíthassák.
A törvényjavaslat a büntetések kiszabásánál egyfelől el akarja kerülni túlzott szigornak alkalmazását, másfelől azonban azáltal, hogy a súlyosabb megítélés alá eső kihágásoknál a visszaesőknek elzárással való büntetését lehetővé teszi, módot nyujt arra, hogy az alkotandó törvény rendelkezéseinek érvény legyen szerezhető.
A törvényjavaslat, amint az illető szakaszoknál említést nyert, több jelentékeny kérdésnek szabályozását miniszteri rendeletre kénytelen hagyni. Ezeknek a kérdéseknek szabályozásával kapcsolatosan is gondoskodni kell büntető szankciók megállapításáról, ez azonban csak a kiadandó rendeletekben történhetik és pedig az 1879:XL. tc. 16. §-ában megállapított korlátok között.
A gyermekek, fiatalkorúak és nők foglalkoztatására vonatkozó rendelkezések megszegésénél nem közömbös, hogy a kihágás hány alkalmazottat érint és indokolt, hogy az, akinek cselekménye vagy mulasztása több alkalmazottat érint, súlyosabban legyen büntethető. A szakasz első bekezdése olyképpen rendelkezik ennélfogva, hogy a 34. § 1. bekezdésének c) pontja, valamint a 35. § 1. bekezdésének a)-b és a 36. § 1. bekezdésének a)-d) pontjai alapján a pénzbüntetést a kihágás által érintett minden egyes alkalmazott tekintetében külön kell megállapítani. Kívánatos azonban a pénzbüntetésnek azt a legmagasabb összegét is megállapítani, amely egy rendőri büntető eljárásból folyólag kiszabható. Ezt az összeget a törvényjavaslat kétezer pengőben állapítja meg.
A megtorlásnak ez a módja nem új jogrendszerünkben. Hasonló rendelkezést tartalmaz egyebek között az 1922:XII. tc. 129. §-ának első bekezdése is.
A szakasz első bekezdése a munkaadó büntetőjogi felelősségét szabályozza, azokban az esetekben, amelyekben a 34-36. §-ok alá eső valamely kihágást a munkaadó valamely megbízottja követte ugyan el, de a munkaadót felügyeleti vagy ellenőrzési kötelezettségének teljesítésében akár szándékos, akár gondatlan mulasztás terheli. A szakasz olyképpen rendelkezik, hogy ily esetekben a kihágás miatt az említett szakaszok szerint a munkaadót is büntetni kell.
A szakasz első bekezdése az 1884:XVII. tc.nek azokat a szakaszait, illetőleg azokat a rendelkezéseit sorolja fel, amelyek az alkotandó törvény életbelépésével hatályon kívül helyeztetnek. Ezenfelül hatályon kívül helyezi az iparüzemekben alkalmazott nők éjjeli munkájának megtiltásáról szóló 1911:XIX. tc.et, amelynek továbbra is fenntartandó rendelkezései a törvényjavaslatba fel vannak véve.
A fiatalkorúak éjjeli ipari munkájáról szóló egyezmény 3. Cikkének második bekezdése lehetővé teszi, hogy azokban az államokban, amelyekben az éjjeli munka a pékiparban az összes munkásokra nézve törvénnyel el van tiltva, az esti tíz órától reggel öt óráig terjedő éjjeli pihenő helyett esti kilenc órától reggel négy óráig terjedő pihenő idő legyen megállapítható. Minthogy az éjjeli munka a pékiparban nálunk az 1923:XV. tc. el van tiltva, az említett lehetőség nálunk is fennáll. A szakasz második bekezdése olyképpen rendelkezik ennélfogva, hogy a törvényjavaslat 4., 12-16., 18. és 19. §-ainak rendelkezései, amelyeknek az 1923:XV. tc. rendelkezéseitől eltérnek, a kenyeret, pék- vagy cukrászsüteményeket előállító üzemekre alkalmazást nem nyernek.
