A történelmi mult eseményei, valamint a világháború befejezését követő idő gazdasági jelenségei élénken mutatják, hogy a hadviselés legnehezebben múló és csak a legnagyobb erőfeszítéssel orvosolható következménye a pénz elromlása. A háború romboló hatásának megszűnte után a rendes gazdasági élet új kifejlődésének lehetővé tételét elsősorban az szolgálja, ha az államhatalom az ingadozó értékű pénznek forgalmon kívül helyezésével újra értékálló valutát létesít. Ez az intézkedés úgy nálunk, mind a háború pénzügyi következményeit a pénz tekintetében legsúlyosabban szenvedő külföldi államokban megtörtént. Kétségtelen azonban, hogy a pénz értékének állandóvá tétele egymagában csak a jövő gazdasági fejlődésnek alapjait veti meg, de nem orvosolja azokat a káros magánjogi következményeket, amelyek a pénz értékcsökkenésének folyamata alatt azokat a hitelezőket érték, akiknek pénzkövetelése magasabb értékű pénzben keletkezett és elromlott értékű pénzben vált teljesíthetővé. A pengőérték megállapításáról és az ezzel összefüggő rendelkezésekről szóló 1925. évi XXXV. tc. 17. §-ának 2. bekezdése értelmében koronának pengőre átszámításánál 12,500 koronát 1 pengőnek kell kiszámítani. Figyelemmel a pengőérték megállapításában alapul vett pénzlábra, ez az átszámítási kulcs annyit jelent, hogy a régebben keletkezett magánjogi pénztartozások tekintetében a pénz értékcsökkenéséből eredő hátrány a maga egészében pengőértékben teljesítés esetében is a hitelezőt éri. Az idézett törvénycikk 26. §-ának 2. bekezdése kimondja ugyan, hogy a törvény nem érinti azokat a jogszabályokat, amelyek értelmében a koronára szóló pénztartozásokat átértékelve kell teljesíteni, ez a rendelkezés azonban főként a bírói gyakorlatnak az átértékelés tekintetében kialakult tételeire utal és így, figyelemmel azokra a fontos érdekekre, amelyek az új alapokon kialakuló gazdasági élet nyugodt fejlődéséhez fűződnek, mellőzhetetlenül szükségesnek látszik, hogy a törvény rendezze az átértékelés kérdését, vagyis azt a kérdést, vajjon van e joga a hitelezőnek a pénztartozás névértéke szerint meghatározott pénzösszegnél magasabb összeget követelni azon az alapon, hogy a követelésének meghatározása után a pénz értéke csökkent.
A törvényi szabályozás szükségességét indokolja az újabban észlelhető az a jelenség is, hogy a legfelsőbb bíróság gyakorlatában is előfordulnak ellentétes határozatok és egyes olyan határozatok, amelyek az átértékelés körét az eddig állandónak tekinthető bírói gyakorlattól megvont körön kívül is elismerik. A bírói gyakorlat felfogásának megváltozása igen könnyen válságot idézhetne elő a gazdasági életben, az ellentétes határozatok pedig jogbizonytalanságot okoznak.
Ami a törvényhozási szabályozás módját illeti, kétségtelen, hogy a valorizáció célja annak a joghátránynak a jóvátevése, ami a pénzösszeg követelésére jogosult felet a romló értékű pénz kényszerárfolyama következtében érte. Az átértékelés megoldásának ehhez képest elméletileg a legegyszerűbb módja az lenne, ha a baj okozója teljesen kiküszöböltetnénk, vagyis ha a törvényhozás a már említett 12,500 K-ás átszámítási kulcsot egyedül a legújabb időkben keletkezett, egészen elromlott értékű koronában meghatározott pénztartozások tekintetében tartaná fenn, a régebbi koronatartozások tekintetében pedig a meghatározás időpontjához képest alacsonyabb összeget határozna meg egy pengővel egyenértékűnek, vagyis ha minden pénztartozást annak a változásnak pontos figyelembevételével kellene teljesíteni, amilyen változás a követelés összegének meghatározása óta a pénz értékében bekövetkezett. A háború előtt meghatározott minden korona fejében tehát 1 P 16 f-t kellene fizetni. Elméletileg tehát vitatni azt, hogy ez az eljárás az igazságérzetet kielégíti és a hangulatkeltésre kiválóan alkalmas az az árverés, hogy ezen az úton a pénz értékcsökkenése következtében nyomorba jutott embereken segíteni lehet, kétségtelen azonban, hogy az ilyen rendezés a gazdasági életben egyik napról a másikra olyan eltolódást okozna, amelynek tíz évre elosztott, eddig fordított irányban történő lejátszódása is alkalmas volt arra, hogy több ízben alapjaiban rendítse meg a gazdasági életet. Hogy a hosszas küzdelmek után az immár három év óta állandó értékű pénz segélyével nyugvópontra jutott magángazdasági helyzetre ennek katasztrófális hatása lenne, minden kétségen felül áll, mert nem vitatható tény az, hogy a pénz értékcsökkenésének idejében nemcsak azok vesztettek vagyonukból, akiknek még ma is fennálló pénzkövetelésük van, hanem a háború szerencsétlen befejezése és az ország feldarabolása következtében ellátott helyzet folytán senkinek sem volt módja arra, hogy a háború előtt megvolt vagyonát ugyanabban az értékben tartsa meg.
Hogy az említett megoldás, amely az aranyalapon való teljes valorizálást jelentené, nem lehetséges azt a magyar jogszabályalkotás is felismerte. Az aranyban teljesítendő fizetésekről szóló és az 1925:XXXV. tc. 25. §-ának 1. bekezdésében törvényerőre emelt 950/1923. M. E. számú rendelet (kihirdettetett a Budapesti Közlöny 1923. évi 32. számában) ugyanis az aranyban teljesítendő tartozások átszámított összegének meghatározásában a méltányosság elvi alapjára helyezkedett, amidőn megengedte, hogy a pénztartozást, tekintve a megváltozott gazdasági viszonyokat és az adós vagyoni és kereseti viszonyait, le lehessen szállítani.
Ebben a jogszabályban jut kifejezésre az átértékelésnek is kiindulási pontjául szolgálható méltányossági elv. Ez az elv, amelynek elfogadása minden egyes esetben az eset körülményeinek vizsgálatát teszi szükségessé, következetesen csak úgy vihető keresztül, ha a törvény a pénztárosok átértékelését, illetőleg a pénztartozás átértékelt összegének megállapítását a bíróra bízza és a bírónak csupán irányelveket szab. E mellett az eljárás mellett a felek érdekeinek méltányos kiegyenlítése mindenesetre befog ugyan következni, számolni kell azonban azzal, hogy bizonyos fokig sérelmet szenved a jogbiztonság, mert a jogszabályok célja nemcsak az, hogy a bírónak az ítélkezésben zsinórmértékül szolgáljanak, hanem az is, hogy a felek a bírói út igénybevétele nélkül is meg tudják állapítani, miben áll a kötelezettségük. Ha az eset körülményei szerint a bíró állapítja meg a pénztartozás átértékelt összegét, a felek az ítélet jogerőre emelkedéséig nem tudhatják biztosan, mekkora lesz ez az összeg.
A javaslat a már a nemzetgyűléshez 1925. évi november hó 13-án benyujtott hasonló tárgyú törvényjavaslattal (980. sz. nemzetgyűlési iromány) megegyezően az aranyalapon nyugvó teljes átértékelést a már előadottakhoz képest nem fogadta el, hanem abban a körben, amelyben az átértékelést egyáltalán megengedi, általában a méltányosság alapjára helyezkedik, elismeri, hogy a közvetlenül a pénz értékcsökkenése alapján van helye átértékelésnek és kimondja, hogy az átértékelés mértékét az eset minden körülményének méltányos figyelembevételével a bíró határozza meg. A javaslatnak ez az elvi, alapvető állásfoglalása természetesen nem zárja ki azt, hogy egyes esetekben, amikor a méltányosság kívánja, a bíróság a pénztartozást teljesen átértékelje.
Ki kell azonban emelni, hogy a javaslat a pénztártartozások jelentékeny körét egészen kiveszi az átértékelés alól. Az átértékelésből kizárt pénztartozások első főcsoportját alkotják az úgynevezett tiszta pénztartozások. Ezek tekintetében a kormány már többször kijelentette azt az álláspontját, hogy főként gazdasági okokból az átértékelésnek nem kíván utat nyitni. A kormánynak ez az állásfoglalása az Osztrák-Magyar Bank alapszabályainak 86. Cikkében, a 3954/1919. M. E. és az 1200/1920. M. E. számú rendeletben, az Állami Jegyintézetről szóló 1921:XIV. tc. 4. §-ában, a Magyar Nemzeti Bank létesítéséről és szabadalmáról szóló 1924:V. törvénycikkhez mellékelt alapszabályok 82. Cikkében foglalt és a valutarendezés során is szem előtt tartott azon az alapvető tételen nyugszik, hogy a pénzjegyeknek kényszerárfolyamuk van és azokat fizetésül teljes névértékben el kell fogadni. Ennek a tételnek következetes alkalmazása feltétlenül szükséges a gazdasági rend nyugalmának megvédése érdekében minden olyan esetben, amikor a pénztartozás keletkezésétől fogva meghatározott pénzösszegből állott. Az ilyen ú. n. tiszta pénztartozások tekintetében éppen a felhívott jogszabályokra figyelemmel a bírói gyakorlat sem talált elvi alapon nyugvó érvet, amely az értékelés mellett szólott volna.
A kiemelt elvi álláspont fenntartása mellett a következő érvek szólnak: A külföldi államok közül erről az alapról mindössze néhány olyan állam tért le, amelynek pénze értékében a magyar koronát sokszorosan meghaladó mértékben csökkent és az eredmény ezekben az államokban sem az volt, hogy igazságos gazdasági helyzet és megnyugvás következett volna be, hanem az történt, hogy azok, akikre a pénz értékcsökkenéséből lényeges hátrány háramlott, ma már nem kizárólag a hitelezők köréből kerülnek ki, hanem a váratlanul reájuk erőszakolt súlyos kötelezettségek következtében részben az adósok azok, akik az értékromlás következményeit viselik. Csakhogy a tőlük alig elviselhető, mesterségesen reájuk hárított teher sokkal méltánytalanabb eredményre vezet, mint amilyen méltánytalanság a tiszta pénztartozás esetében a pénz értékcsökkenése következtében a hitelezőt érte. A hitelezőre háruló hátrány ugyanis fokozatosan lépésről-lépésre következett be a pénz értékcsökkenésének folyamatával párhuzamosan és így a folyamat tartama alatt a hitelezőnek legtöbbnyire módja lett volna magát a további hátrányoktól azon az úton megóvni, hogy tőkéjének más elhelyezést keres, ezzel szemben az adós a pénz értékcsökkenésének egész folyamata alatt bízhatott a fennálló tényleges jogszabályok erejében és így az átértékeléssel a jogszabályok korábbi rendezésével homlokegyenest ellenkező jogi helyzet következett be rájuk nézve. Nem áll tehát az, hogy az átértékelés éppen a tiszta pénztartozások tekintetében a jogszabályalkotásnak elemi kötelessége volna, hanem megfordítva, úgy áll a dolog, hogy a törvényhozás ismételten kifejezett akaratával az átértékelés kifejezett akaratával az átértékelés kizárása van összhangban.
Hogy a pénz értékcsökkenése után bekövetkezett gazdasági helyzet rendszerének nem lényeges következménye az értékelésnek minden vonatkozásban megengedése, azt nemcsak a multban előfordult romlási folyamatok után bekövetkezett rendezési módok mutatják, hanem különösen az, hogy a romlott valutájú legtöbb külföldi államban a tiszta pénztartozások átértékelésének kérdése komoly formában még megfontolás tárgya sem volt. Így van ez az értékcsökkenés mértéke tekintetében hozzánk közelebb álló Ausztriában is.
Ki kell emelni, hogy a tiszta pénztartozások átértékelésének rendezése, így különösen az átértékelés mértékének az aranyérték százalékában kifejezése mindenkor csak önkényes lehet és a pillanatnyi helyzet alapulvételével a legtökéletesebben megállapított százalékszám is néhány hónap eltelte után időszerűtlenné válhatik, e mellett a mérték megállapítása sohasem kelthet teljes megnyugvást, mert a hitelező mindig csekélynek fogja tartani az átértékelés címén neki juttatott összeget, az adós pedig túlságosan súlyosnak a reá hárított terhet. Ez az oka annak, hogy a valorizáció tárgyalása mindenütt, ahol csak felszínre került, súlyos vitákat és politikai bonyodalmakat idézett elő s a nagynehezen megalkotott jogszabályok is aránylag rövid idő alatt módosításra szorultak, ami igen természetes következményként a gazdasági élet biztonságának megingatását idézte elő.
Igen fontos gyakorlati szempont az is, hogy a tiszta pénztartozásoknak átértékelésre ma már meghaladott kérdésnek tekinthető, mert - amint már volt szó róla - a bíróságok túlnyomó gyakorlata ezeknek az átértékelését nem engedte meg. A pénz értékének immár három év óta tartó állandósága idejében az ilyen régebbi pénztartozások legnagyobb része már megszűnt, azok az értékpapírok pedig, amelyekben ily pénztartozások ki vannak fejezve, amennyiben még forgalomban vannak, túlnyomó részben nem azok kezében vannak, akik a pénz értékcsökkenése következtében a veszteséget tulajdonképpen szenvedték, hanem üzérkedők kezén. Hogy a megszűnt pénztartozások törvénnyel felélesztése micsoda jogi és gazdasági bonyodalmakra vezetne, felesleges tüzetesebben kifejteni. Lehetetlen feladat volna annak megállapítása is, hogy a közforgalom tárgyául szolgáló értékpapírok értékükből kinek a kezén mennyit vesztettek. Az viszont nem lehet a törvényhozásnak feladata, hogy az üzérkedés eredményét biztosítsa.
Az átértékelésből kizárt pénztartozások másik körével a javaslatnak azok a rendelkezései foglalkoznak, amelyek az államnak, a törvényhatóságnak és a községnek tartozásairól rendelkeznek. Az államháztartás egyensúlyának helyreállítása csak úgy volt lehetséges, hogy az állam kötelezettségeit valirozatlanul vettük számba. Amint a törvényhozás az állammal, törvényhatósággal vagy községgel szemben fennálló magánjogi jogcímen alapuló pénztartozások átértékelését megengedi, az államháztartás egyensúlya felborul és bekövetkezik annak a veszélye, hogy az utolsó évek nagy erőfeszítései kárbavesznek. A javaslat ebben a körben mégis megengedi egyes pénztartozások átértékelését, amilyenek a baleseti járadékok, a bérleti vagy haszonbérleti viszonyon alapuló pénztartozások, az ingatlan kisajátításából eredő pénztartozások és bizonyos kivétellel az államnak, a törvényhatóságnak és a községnek kereskedelmi, ipari vagy általában gazdasági célú vállalatával (üzemével) kapcsolatban álló pénztartozások.
Az átértékelhető pénztartozások körében külön kell megemlékezni a baleseti járadékokról, valamint az élet- és járadékbiztosítási szerződésen alapuló pénztartozásokról, amelyek tekintetében a javaslat kivételt tesz az ahol az általános szabály alól, hogy az átértékelés mértékének meghatározása méltányosság szerint bírói úton történik. A baleseti járadékok átértékelésére irányadó mértéket azokkal a kötelezettségekkel szemben, amelyekkel szemben ily címen nagyszámú személy támaszt követelést, a minisztérium a javaslat szerint rendelettel fogja megállapítani. A javaslattól szabályozott körben ezenfelül az életbiztosítási szerződésen alapuló pénztartozások köre az, amelyekben a méltányos átértékelés nyomán fellépő már említett bizonytalanság nagyobb veszélyt rejtene magában egyfelől azért, mert nagyszámú per egyszerre megindításától és a bíróságok amúgy is alig elviselhető nagy munkaterhének lényeges megnövelésétől lehetne tartani, másfelől pedig azért, mert a biztosító társaságok létének veszélyeztetése nélkül nem lehet megengedni, hogy az átértékelés mértéke nagyobb legyen, mint amekkorát a biztosító társaságoknak a valorizáció kizárása folytán legnagyobb részben elértéktelenedett vagyona megenged. Az ilyen esetekben a külföld egyes valorizációs jogszabályai felosztási alapok képzésével oldják meg. A javaslat e külföldi példáktól abban tér el, hogy nem minden vállalatra külön-külön, hanem valamennyi biztosító vállalatra közös felosztási alapot létesít és a biztosító magánvállalatokat nyereségükből és jövedelmükből hozzájárulásra kötelezi.
A javaslat lényegében, a részletes kidolgozást tekintve is, megegyezik az egyes magánjogi pénztartozások átértékeléséről szóló, a nemzetgyűléshez annak idején benyujtott törvényjavaslattal és attól főként abban tér el, hogy a magánalkalmazottak nyugdíjának átértékelését nem szabályozza, mert az már az 1926:XVI. törvénycikkel szabályozást nyert. A kisebb eltérések a korábbi javaslat benyujtása óta felmerült kérdések megoldását és az egyes rendelkezések értelmének világosabbá tételét célozzák.
Ami a javaslat szerkezeti beosztását illeti, az anyagi jogi rendelkezések az eljárási rendelkezésektől a lehetőséghez képest el vannak választva. Ez az elválasztás azonban nem mindenütt volt teljesen keresztülvihető, mert egyes eljárási szabályok olyan szorosan kapcsolódnak a jogviszonyok bizonyos csoportját szabályozó egyes anyagi jogi rendelkezésekhez, hogy a különválasztás a javaslat áttekinthetőségét nehezíthette volna meg. A javaslat harmadik fejezetét vegyes, átmeneti és életbeléptető rendelkezések alkotják.
A javaslat ebben a §-ban mondja ki azt az alapelvet, hogy az átértékelés a kényszerárfolyam általános szabálya alól megengedett kivétel. A javaslat ezt a szabályt elsősorban a koronaértékben meghatározott pénztartozásokra mondja ki, mert nem a pénzben meghatározott tartozások esetében az átértékelésnek nincsen tárgya, pengőértékben meghatározott pénztartozás csak az 1927. évi január 1. napja után keletkezhetett és így nem eshetik az elértéktelenedett pénztartozások körébe, külföldi valutában kifejezett pénztartozások szabályozása nem tartozik a javaslat feladatkörébe. A koronaérték behozatala előtt forgalomba volt belföldi pénznemben kifejezett pénztartozásoknak a koronaértékre átszámításáról a koronaértékben való közkötelező számítás behozataláról szóló 1989:XXXVI. tc. 15., 16., 17. és 19. §-a rendelkezett. Mégis, minthogy a koronaértékben teljesíthető ezek a pénztartozások eredetileg nem koronaértékben voltak meghatározva, a javaslat 1. §-a ebben az irányban is elejét kívánja venni a kétségnek és a koronán felül a forgalomban már nem lévő egyéb belföldi pénznemeket is megemlíti.
Ez a § mindenekelőtt azt juttatja kifejezésre, hogy az átértékelés nem olyan jogintézmény, amely állandó jellegű volna és a pénzérték hullámzásának esetleg ezután bekövetkezendő eseteiben is alkalmazást nyerne. A javaslat célja, hogy a korona értékállandósulása előtt keletkezett jogviszonyok esetében biztosítsa a gazdasági helyzettől megengedett igazságos megoldást, amelynek módja tekintetében a 2. § a méltányosságra utal. Figyelemmel arra, hogy a pénztartozás meghatározására más időpont is lehet irányadó, mint a keletkezésére, így különösen abban az esetben, amikor a külföldi valutára szóló, de magyar koronában teljesítendő pénztartozás a lejáratkor, tehát esetleg hosszú idővel a keletkezése után válik magyar koronatartozássá, a javaslat a pénztartozás meghatározására irányadó időpontot említi fel, mint az átértékelés szempontjából lényeges időpontot. A meghatározás előtt ugyanis a korona értékcsökkenése az ilyen pénztartozás értékére nem hatott ki. A javaslatnak ez a rendelkezése dönti el közvetve az eddigi bírói gyakorlatban vitás azt az alapvető kérdést is, hogy mely időponttól kezdődően van értékelésnek helye. Az újabb bírói gyakorlat legtöbbnyire a lejárat idejét veszi figyelembe, a régebbi gyakorlat azonban nem volt egyöntetű, sőt újabban is előfordulnak olyan határozatok, amelyek majd a valorizációra irányuló kérelem előterjesztésének idejét, majd az adós késedelmének kezdetét, majd pedig az adós teljesítésére felszólításának időpontját fogadják el alapul. Csak ritkán fordul elő az átértékelés kezdő időpontjaként a követelés keletkezésének ideje. A javaslat e tekintetben az utoljára említett legmesszebbmenő álláspontot teszi magáévá.
A pénz értékének mintegy három év óta tartó és biztos alapon nyugvó állandósága megokolttá teszi, hogy az átértékelésre irányuló kérelmek előterjesztését a törvény határidőhöz kösse és így a bíróságokat minél előbb megszabadítsa az átértékelési perek terhétől.
Az általános indokolásban már volt szó arról, hogy az úgynevezett tiszta pénztartozások átértékelésének elvi akadálya van.
A készpénzkölcsöntartozással a javaslat 5. §-a is foglalkozik. A 4. § 2. pontja a folyószámla mellett, figyelemmel különösen a m. kir. postatakarékpénztárnak és a Budapesti Giró- és Pénztáregyletnek üzletvitelében előforduló, a jogi természetet tekintve a folyószámlához hasonló jelenségekre, a girószámla, a csekkszámla egyenlegét, valamint a nem kamatozó betéten alapuló tartozást is felemlíti.
A javaslat az értékelhető pénztartozást nem zárja ki az átértékelésből pusztán azért, mert az valamelyik folyószámla egyik tételét alkotta, vagy mert annak alapján váltót, csekket vagy kereskedelmi utalványt állítottak ki. Hogy a hitelező a folyószámlában szereplő pénztartozás vagy a váltó alapjául szolgáló pénztartozás eredeti jogcímére alapíthat-e egyáltalán követelést, ezt a kérdést a javaslat nem érinti és ezért ebben a tekintetben a fennálló jogszabályok maradnak az irányadók.
A 2. bekezdés a bírói gyakorlattal összhangban az adós vétkes késedelmének esetére az átértékelésből kizárt pénztartozás átértékelését is megengedi, de ennek az átértékelésnek a mértéke csak a késedelem ideje alatt bekövetkezett értékcsökkenéshez igazodhatik.
A javaslat az átértékelésből kizárt pénztartozások felsorolásában mellőzi a részvények felemlítését, és pedig azért, mert a részvényben rendszerint csak a részvénytársaság felosztása esetében alapul pénztartozás, ilyen esetben pedig átértékelésről azért nem lehet szó, mert a részvény ellenértéke amúgy is a meglévő tiszta vagyon megfelelő hányada. A vasúti részvénytársaságoknál azonban előfordul az engedélyokiratnak olyan rendelkezése is, hogy az évi nyereség bizonyos részét részvényeknek sorsolás útján beváltásra kell fordítani. A kisorsolással ilyenkor a részvény is tiszta pénztartozást kifejező értékpapírrá válik, amelynél semmi ok nincs arra, hogy más elbírálás alá essék, mint a 4. § 4. pontjában említett többi értékpapírok. A javaslat ezért említi fel a vasúti részvényeket is. A vasúti kötvények a 4. pont alapján külön felemlítés nélkül is ki vannak zárva az átértékelésből.
A 4. § 7. pontja a készpénzóvadéknak az átértékelésből kizárásáról szól. Figyelemmel arra, hogy a gyakorlati életben sokszor előfordul, hogy a felek megállapodása módot nyujt az óvadéknak értékálló módon elhelyezésére, a javaslat a készpénzóvadékon alapuló pénztartozást az átértékelésből csak arra az esetre zárja ki, ha ily értékálló elhelyezésre nem került sor. Ellenkező esetben az értékelésnek helye lesz és az értékelés mértéke tekintetében a bíróság az átértékelés általános irányelvei alapján fog határozni.
Sem a gazdasági szempontnak, sem a tiszta pénztartozások átértékelésének kizárása mellett felhozott többi szempontoknak nem mond ellent az, hogy megengedtessék a kölcsöntartozás átértékelése olyankor, amikor az adós tartozása eredetileg átértékelhető pénztartozásként keletkezett és csak utóbb vált kölcsöntartozássá. Hasonlóképpen indokolt a kölcsöntartozás átértékelésének megengedése, ha az átértékelést a felek határozottan kikötötték. Az erre vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza a javaslat 5. §-a.
Az általános indokolásban már volt szó annak szükségességéről, hogy a költségvetés meghatározott keretei közt mozgó államkincstárral és a hasonló helyzetben levő törvényhatósági háztartással, továbbá a községgel szemben a bírói belátástól függő átértékelést ki kell zárni. Elvi szempontból indokolja ezt különösen az, hogy a pénz értékromlása folytán éppen az államháztartás egyensúlya és ezzel egyidejűleg a törvényhatóságok és a közegek háztartásának egyensúlya szenvedett a legtöbbet és így nyilvánvaló, hogy ezekre az adósokra róna a volarizáció a leginkább elviselhetetlen terhet. A javaslat 12. §-a módot ad arra, hogy a bíróság, ha az eset összes körülményeinek mérlegelése alapján ez látszik helyénvalónak, az adós kedvezőtlen vagyoni helyzete alapján a valorizációt bármely adóssal szemben teljesen mellőzze. Amikor tehát a javaslat az állammal, a törvényhatósággal, a községgel és a velük a most említett szempontokból egy tekintet alá eső m. kir. postával és a m. kir. postatakarékpénztárral szemben a valorizációt kizárja, voltaképpen nem tesz egyebet, mit hogy előre biztosítja azt az eredményt, amelyre helyes gondolatmenet esetében a bíróságnak is jutnia kellene és ezzel ezeket az adósokat megóvja a peres eljárással járó bizonytalanságtól. Ugyancsak az államháztartás egyensúlyának megóvása a célja annak a rendelkezésnek is, amely egyes külföldi pénznemről vagy külföldpénznemről is szóló állampapíroknak eredeti koronaértékük alapján beváltását teszi lehetővé. Ez a rendelkezés természetesen nem érinti a nemzetközi szerződéssel rendezett értékpapirok sorsát.
Az eredmény szempontjából ugyanaz a jelentősége annak, ha a bíróság a kártérítés összegét az ítélethozatalkori értékviszonyok alapján állapítja meg, mint annak, ha a károkozáskori értékét átértékelten ítéli meg, bár az előbbi eset nem tekinthető a szó szoros értelmében vett átértékelésnek. Elkerülhetetlen tehát, hogy az átértékelés kizárásával egyidejűleg az előbb említett, pusztán elméleti szempontból más eljárás is kizárassék. Az átértékelésnek az álammal, a törvényhatósággal és a községgel szemben kizárására olyan esetekben is szükség van, amikor az államot vagy a törvényhatóságot más személy (vállalat) tartozásáért terheli megtérítési kötelezettség. Ilyen esetekben, figyelemmel a fentebb már elmondottakra, igazságosnak látszik, hogy a valorizációból eredő többletért vagyoni helyzetéhez mérten az elsősorban kötelezett legyen csupán felelős, míg az állam az ilyen személynek (vállalatnak) a pénztartozás összegét a saját vagyoni helyzetéhez képest átértékelés nélkül térítse meg.
A 4. § kizárja az átértékelésből azokat a pénztartozásokat, amelyekbe a gyámhatóságtól kezelt, a gyámoltakat és gondnokoltakat illető pénzösszegeket rendszerint el kellett helyezni. Ebből is következik, hogy a törvényhatósági és városi gyámpénztárakat, valamint azokat a községeket, amelyek az 1877:XX. tc. 285. §-ának második bekezdése alapján ily pénzösszegek kezelésére fel vannak jogosítva, nem lehet a tőlük kezelt és a kezelés ideje alatt elértéktelenedett pénzösszegek átértékelt kifizetésére kötelezni. Az ilyen alapon nyugvó pénztartozásoknak az átértékelésből kizárását mondja ki a javaslat 6. §-ának utolsó bekezdése.
A javaslatnak most ismertetett rendelkezése azonban nem terjedhet ki az államnak minden tartozásra, mert egyes esetekben szociális szempontok, más esetekben az a körülmény, hogy az állam vagy a törvényhatóság a pénzszolgáltatás ellenében értékálló ellenszolgáltatást kap, a 6. § rendelkezésének alkalmazását méltánytalanná, károssá és igazságtalanná tenné.
Erre a figyelemmel határozza meg a javaslat a 7. §-a azokat az eseteket, amikor valorizációnak az álammal, a törvényhatósággal és a községgel szemben is helye van. Az 1. és a 2. pontot a szolgáltatás és ellenszolgáltatás egyensúlyának szempontja, a 3. pontot a szociális szempont indokolja. Meg kell e helyütt említeni, hogy a magánjogi jogcímen alapuló nyugdíjak, valamint a nemzetközi szerződésen alapuló pénztartozások tekintetében az államra és a vele egy tekintet alá eső jogi személyekre is kötelezők maradnak azok a jogszabályok, amelyek a javaslat 34. §-ában fel vannak sorolva.
Nem volna indokolt a 6. § rendelkezését alkalmazni abban az esetben, amikor a magánjogi pénztartozás az államnak, a törvényhatóságnak vagy a községnek magángazdasági tevékenységével kapcsolatban oly módon keletkezett, hogy a pénztartozás az államnak, a törvényhatóságnak vagy a községnek valamely kereskedelmi, ipari vagy általában gazdasági célú vállalatát terheli, mert ilyen esetben nem lehet az említett adós általános helyzetét venni alapul, hanem elegendő, ha a bíróság az eset összes körülményeinek mérlegelése során magának a vállalatnak (üzemnek) a vagyoni helyzetét veszi figyelembe, éppen úgy, mint más adós esetében.
Fontos közgazdasági szerepüknél fogva a pénz értékcsökkenéséből eredő hátránnyal szemben fokozott védelmet igényelnek a közforgalmú vasutak is. Ezek tekintetében azonban a javaslat nem kívánja az átértékelést általánosságban kizárni, hanem csupán olyan esetekben, amikor a vasúti üzemmel természetszerűen velejáró kockázat a pénztartozás alapja és tisztán a pénz értékcsökkenése folytán következett be az, hogy a pénztartozás eredeti céljának betöltésére csupán nagymértékű felemelés mellett válhatik alkalmassá. Ilyen a helyzet a vasutat fuvarozás alapján terhelő pénztartozásoknál, amilyenek az elveszett vagy megsérült áruért, továbbá a szállítási határidő túllépése esetében fizetendő kártérítések és a túlfizetett fuvardíjak visszatérítése. Az átértékelést kizáró rendelkezés az árufuvarozás minden esetére, tehát a gyors-, teher- és expresszárufuvarozásra, valamint a személypoggyászszállításra is kiterjed, nem terjed ki azonban a személyeket érő balesetekre, mert ezek tekintetében a törvény (1874:XVIII. tc.) a vasutat terhelő kötelezettséget a fuvarozási ügylettől függetlenül szabályozza.
A kártérítésnek és az átértékelésnek viszonyával a 6. § indokolása már foglalkozott, itt csak az igényel kiemelést, hogy a valorizáció vagy a mai értékviszonyok alapján megállapított kártérítési összeg megítélése egyes vasutak anyagi tönkremenését eredményezhetné és hogy ennek a veszélynek a felismerése alapján az egyébként messzemenően átértékelő lengyel jogszabály is kismértékre (10%) korlátozta az ily természetű pénztartozások átértékelését.
A javaslat egyik későbbi rendelkezése (34. §) kimondja, hogy a javaslat a nemzetközi egyezményeket nem érinti. Ennek folytán a 9. § nem fog alkalmazást nyerni a berni vasúti egyezményekben (1892:XXV., 1894:XVII., 1901:XXV. és 1908:XLIV. tc.-ben, valamint a megerősítésre és kihirdetésre váró újabb egyezményekben) szabályozott pénztartozásokra, így különösen a kártérítésekre. Az egyezménynek rendelkezései nem nyernek alkalmazást, ha a feladási és a rendeltetési állomás ugyanabban az államban van és így a belföldi forgalomban a 9. § a vasúti egyezményekben foglaltakra tekintet nélkül alkalmazható lesz.
Az eddig ismertetett rendelkezésekben nem szabályozott pénztartozások tekintetében a javaslat elsősorban a feleknek a pénz értékcsökkenéséből eredhető következmények elhárítását célzó megállapodásra utal. Az eset körülményei szerint az átértékelést pótló ilyen megállapodásnak lehet tekinteni azt is, hogy az adós hetipénzt, ú. n. kosztkamatot fizetett, mert ebben az esetben rendszerint a pénz értékcsökkenésének kockázatát vállalja el a hitelező a magas mellékszolgáltatás fejében. Ha megállapodással történt rendezés olyan, hogy a pénz valóban bekövetkezett nagymértékű értékcsökkenése mellett is megfelelő eredményre vezet, semmi célja sincs annak, hogy a törvény a megállapodást érintse. Ha viszont a megállapodás a pénz értékének a valóban bekövetkezettnél csak lényegesen kisebb mértékű változásra számított, a helyzet tulajdonképpen ugyanolyan, mintha a pénztartozás ennek a kisebb mértékű változásnak a bekövetkezése után keletkezett volna s így nem volna méltányos, ha a törvény a hitelezőt, figyelemmel a megállapodásra, a pénz valóságos értékcsökkenéséhez képest megállapítható átértékeléstől megfosztaná.
Ennek a megfontolásnak felel meg a §, amelyet abban az esetben is alkalmazni kell, ha a pénz váratlanul nagy értékcsökkenése folytán a kikötés az adósra hárít aránytalanul súlyos terhet. Ilyen eset pl. az, amidőn a felek a háború előtt a pénztartozás aranyban teljesítését kötötték ki és a pénz értékcsökkenésével szemben ily módon védekeztek. Ebben a körben különben az aranyban teljesítendő fizetésekről szóló 950/1923. M. E. számú rendelet már ma is a javaslatnak megfelelő jogszabályokat tartalmaz.
Az olyan eset, amikor a pénz értékcsökkenésének következményeit a felek megállapodása rendezi, aránylag ritkán fordul elő és ezért a javaslatban részletesen nem szabályozott esetekben a javaslat 11. §-ában foglalt rendelkezések lesznek az átértékelés főszabályai.
A § első bekezdése tartalmazza a javaslat méltányossági alapelvét és a bírói mérlegelés szabadságát a pénztartozása tekintetében is biztosítja.
A második bekezdés egyes szempontokat emel ki, amelyeket a bíró az egyes eset körülményei szerint különösen figyelembe fog venni. Nevezetesen elsősorban arra hívja fel a bíró figyelmét, hogy a méltányosság alkalmazása a felek vagyoni helyzetének figyelembevételét teszi szükségessé. A felek vagyoni helyzetének vizsgálatát kívánja meg a bírótól a polgári törvénykönyv bizottsági szövege is, amikor méltányosságon alapuló ítélkezésre nyujt módot (1489. §). A felek vagyoni helyzetének vizsgálata természetesen nem teszi szükségessé valamely csődszerű eljárás folytatását, hanem a bíró ezt az esetek legtöbbjében a felek egyszerű előadása alapján nagyobb bizonyító eljárás nélkül is tisztázhatja.
A javaslatnak ismertetett kiindulási pontja az, hogy a valorizáció a kényszerárfolyam szabálya alól a hitelező javára és az adós rovására indított kivétel. Ezen az alapon a javaslat kifejezetten hangsúlyozza, hogy elsősorban azt kell vizsgálni, vajjon az adós vagyoni helyzete milyen mértékű átértékelést bír el. Nem volna ugyanis méltányos, ha a javaslat a hitelezőnek a fennálló szigorú joggal szemben előnyt nyujtva, ezzel az adós tönkretételére adna alkalmat.
A második bekezdés további rendelkezései az átértékelés alapelveit tartalmazzák. E tekintetben a javaslat nem teszi magáévá, mint kizárólagos irányadó szempontot, a volarizáció egyik elméleti alapját sem, így a valorizációban kártérítést látó azt az elméleti felfogást sem, amely a bírói gyakorlatban elég gyakran jutott kifejezésre. A kártérítési jelleg az adós késedelmének vagy tiltott cselekményének esetében is csak a valorizáció nagyobb mértékében jut kifejezésre. A kártérítési jelleg az adós késedelmének vagy tiltott cselekményének esetében is csak a valorizáció nagyobb mértékében jut kifejezésre. Amikor az adós a hitelezőnek nem kártérítés címén, pl. vételárral tartozik, a valorizáció elvi alapja a jogviszonyok különbözőségéhez képest lehet; lehet a jogalap pl. az, hogy a névértékben teljesítés a felektől szem előtt tartott gazdasági cél kielégítésére nem elégséges, más esetben az, hogy névértékben fizetés esetében az adós jogalap nélküli gazdagodáshoz jutna, majd pedig az, hogy a névértékben teljesítés a tisztességes forgalom (Treu und Glauben) alapelvébe ütköznék. Ezeknek az elveknek egyike sem alkalmas arra, hogy minden jogviszony esetében egymagában helyes megoldásra vezessen és éppen ezért a javaslat módot nyújt a bírónak arra, hogy az eset körülményeihez képest a legcélravezetőbb elvét alkalmazza, vagy ha ez a megfelelő, az esetet több szempontból vizsgálva hozza meg döntését.
Nem hagyja a javaslat figyelmen kívül azt sem, hogy az átértékelés elmaradása a hitelező vagyoni romlását okozhatja és ezért arra utasítja a bírót, hogy a pénz értékcsökkenéséből eredő hátrányt a két fél között lehetőleg úgy ossza meg, hogy egyik fél vagyoni romlását se okozza.
A mai bírói gyakorlatban is fordulnak elő esetek, amikor a bíróság ítélettel már megállapított összeget, ha az adós a teljesítési határidőben kötelezettségének nem tesz eleget, később valorizálva ítél meg. A törvényjavaslat, amikor a pénz értékcsökkenését a valorizáció közvetlen alapjául ismeri el, ezzel összhangban a valorizáció lehetőségét arra az esetre is megadja, amikor a pénz értékcsökkenése az ítélet hozatala után folytatódik. Nem szűnt meg az olyan pénztartozás sem, amelynek átértékelése iránt előterjesztett kérelmet a bíróság elutasított és ezért a javaslat ítélet esetében is megengedi az átértékelést. A res judicata azonban köti a feleket akkor, ha az ítélet nem jogszabály hiányában, vagy a javaslattal ellenkező jogszabály alapján utasította el a valorizálásra irányuló kérelmet, hanem olyan esetben, amikor a követelés természete szerint már a korábbi bírói gyakorlat értelmében is helye lett volna valorizációnak, de a bíróság érdemleges okokból nem adott annak helyet.
A valorizáció ellenzőinek egyik legerősebb érve, hogy a dolgok mai állásában a valorizációnak mindenkivel szemben igazságos eredménye nem lehet. Ha ugyanis a valorizációt megengedő törvény a teljesítéssel vagy más módon az életbeléptetés előtt már megszűnt követelésekre nem hat ki, sokszor csak a puszta véletlentől függ, hogy a hitelező valorizációban részesül-e vagy nem és így a törvény igazságtalan lesz azokkal szemben, akiknek követelése kevéssel a törvény életbelépése előtt szűnt meg. Ha viszont a törvény általában megszűnt követelésekre is kihat, a jog legelemibb alaptételeivel ellentétben igazságtalan helyzetbe hozza az adósokat, akiknek az utóbbi évek alatt szerzett minden jogát problematikussá teszi. A javaslat nem kíván követelésekre visszamenni és ez alól csupán egy egészen különleges esetben tesz kivételt, amidőn bizonyos feltételek fennforgása esetében a tőkével megváltott baleseti járadékok és ezekkel rokontermészetű pénzbeli járandóságok esetében is megengedi a járadék újból megítélését, ebben az esetben azonban figyelemmel a Kúria 86. számú teljesülési határozatára, amely a baleseti járadékok felemelését kizárta, a szociális szempont feltétlenül megkövetelte, hogy a javaslatnak a jogbiztonságot védő alapelve alól kivétel tétessék. A javaslat nem zárja ki azt sem, hogy ha a követelést csak részben teljesítették, a hátralékos összeg átértékelhető legyen. Elismeri a javaslat a hitelező részéről a tartozás elfogadásakor tett jogfenntartó nyilatkozat hatályát is.
A javaslat nem érinti azokat a jogszabályokat, amelyek azt szabják meg, hogy az adós milyen adófeltételek fennforgása esetében jogosult tartozásának összegét a fizetés hatályával bíró letétbe helyezni vagy felajánlani. Ezeknek a jogszabályoknak az alapján fogja a bíróság megállapítani, hogy a letétbe helyezés, illetőleg a felajánlás a fizetés joghatályával történt-e és ennek folytán a pénztartozás átértékelését kizárja-e vagy sem. A törvény visszaható erejét a javaslat ebben a vonatkozásban is kizárja, amikor kimondja, hogy a letétbe helyezés vagy a kellő felajánlás időpontjában fennállott körülményeket kell figyelembe venni.
Annak kimondása után, hogy a családi vagy öröklési jogon alapuló pénztartozások átértékelésére az általános szabályok az irányadók, e § kiemeli, hogy az ily jogviszonyok körében a 4. §-ban meghatározott pénztartozások sincsenek az átértékelésből mindig kizárva. A második bekezdés példaszerűen sorolja fel azokat a pénztartozásokat, amelyek ily jogviszonyokban gyakrabban fordulnak elő.
Az örökös felelőssége az örökhagyó tartozásáért nyilvánvalóan az öröklési jog szabályain alapszik, a javaslat 4. §-ával mégis ellenkeznék, ha az átértékelés az örökhagyó mindenféle tartozására egyaránt kiterjedne. Az elhatárolást tartalmazza a § 3. bekezdése, amelynek alapján például az örökhagyó kölcsöntartozása nem esik átértékelés alá, abban az esetben azonban már átértékelés alá esik a tartozás, ha az örökhagyó egy életben reá hárult örökséget terhelő készpénzhagyományt még nem szolgáltatott ki és ennek folytán az örököse köteles ezt a hagyományt kiszolgáltatni.
A családi vagy öröklési jogon alapuló pénztartozások rendszerint valamely meghatározott vagyontömeget terhelnek. Gyakori eset pl., hogy az örökhagyó a családi ingatlan vagyon épségének megőrzése végett intézkedik végrendeletében úgy, hogy valamelyik törvény szerinti örököse készpénzben kapja meg a neki járó örökrészt. Az öröklési jog egyik alapvető elvét sértené, ha az örökhagyónak a családi vagyon megőrzésére irányuló szándékát azzal hiusítaná meg a jog, hogy a dolgot öröklő örököst a készpénzöröklés átértékelt mértékben kielégítésre szorítva őt arra kényszerítené, hogy a reá hárult vagyontárgyat egészen vagy részben pénzzé tegye. A javaslat tehát azt szabja meg, hogy az ilyenféle esetek megoldásakor a teljesítés módját és idejét lehetőleg úgy kell megszabni, hogy a fent említett elv ne szenvedjen sérelmet.
A baleseti járadék átértékelését megengedő 87. számú kúriai teljesülési határozat meghozatala óta eltelt több mint két év alatt az átértékelt baleseti járadékok jelentékeny része részint magánegyesség, részint bírói ítélet útján már megállapodást nyert és így az, hogy a törvényhozás ezeknek a járadékoknak az átértékelését megengedi, előreláthatóan nem fog nagyobb számú pert előidézni. Az államvasutak, a többi közlekedési intézetek és egyes más intézmények azonban az említett teljesülési határozat meghozatala után a velük szemben tömegesen követelt járadékokat ideiglenes intézkedéssel egyoldalúan rendezték és ennek folytán - bár ez a rendezés méltányos volt - mindig ki vannak téve annak, hogy a mérték tekintetében, valamint az ideiglenesen megállapított járadék véglegesként megállapítása iránt ellenük pert indítsanak. Az igényjogosultak nagy számára figyelemmel a végleges rendezés egyességek kötése útján gyakorlatilag nem valósítható meg és ezért mellőzhetetlennek látszik, hogy az említett körbe tartozó kötelezettek, tekintetében a járadék átértékelt mértékét a minisztérium rendelettel állapítsa meg. A rendelet természetesen nem érinti a bíróságok jogerős ítéletében már megállapított, a rendelet szerint járónál magasabb összegű átértékelt járadékot és nem érinti az igényjogosultnak jogát a tiltott cselekménye folytán közvetlenül felelős személlyel szemben.
Korábban is, de különösen a baleseti járadék felmentését kizáró 86. sz. teljesülési határozat és az ezt hatályon kívül helyező 87. számú teljesülési határozat meghozatala közötti időben gyakran fordult elő, hogy a járadékra jogosítottak, akik a fennálló jogszabályok alapján egyáltalán nem remélhették, hogy elértéktelenedett járadékuknak felemelése lehetővé fog válni, a baleseti járadék elértéktelenedése folytán reájuk szakadt nyomortól csak kis időre is szabadulni kívánván, a járadék fizetésére kötelezettel egyszeri tőkeszolgáltatásban kiegyeztek. Előfordult az is, hogy a bíróság maga állapított meg ítéletében járadék helyett egyszeri tőkeszolgáltatást, de az ilyen tőkeszolgáltatás mértékének megállapításában is a baleset elszenvedésekor kereseti viszonyokat vette figyelembe és nem vette figyelembe a kereseti viszonyokban a baleset elszenvedése és a jogerős ítéletnek esetleg évekkel későbbi meghozása közt eltelt időben a pénz értékcsökkenése folytán beállott változást.
A tőkeszolgáltatás, amely az akkor fennálló jogszabályok és bírói gyakorlat alapján megállapításának idejében is elenyészően csekély volt, nem volt alkalmas arra, hogy a jogosult megélhetését a járadék céljának megfelelő mértékben biztosítsa. Éppen ezért a javaslat ebben a körben akkor is megengedi a tőkeszolgáltatás helyett újból járadék megállapítását, ha a kötelezett a tőkeszolgáltatást már teljesítette is. Nem volna helyes, ha a javaslat oly messzire menne, hogy az olyan tőkeszolgáltatásokat is megengedné járadékra átváltoztatni, amelyeket olyan időben teljesítettek, amikor a pénz értékének csökkenése még aránylag kismértékű volt és az értékviszonyokra, különösen az életszükségleti cikkek árára nem éreztette teljes mértékben a hatását. A javaslat az 1919. évi január hó 1. napját határozza meg olyan napként, amely előtt kötött egyesség vagy hozott bírói ítélet esetében a teljesített tőkeszolgáltatásnak az átértékelésből kizáró hatása van. A javaslat másfelől kizárja az olyan tőkeszolgáltatásnak járadékká változtatását is, amely az 1925. évi július hó 1. napja után kelt egyességen vagy bírói ítéleten, tehát már nem a 86., a 87. számú teljesülési határozatban elfogadott alapelven, vagyis az átértékelhetőség elismerésén nyugszik.
Hogy a járadék megállapítása valóban csak azoknak a javára szolgáljon, akiket szorult anyagi helyzetük kényszerített az egyesség megkötésére és akik tájékozatlanságuk folytán nem tudták a megváltási összeg elfogadásából származó következményeket kellőképpen megítélni, a javaslat 18. §-ának második bekezdése részletesen meghatározza az említett kivételes jog igénybevételének előfeltételeit. Természetesen ez az igény csak akkor lesz érvényesíthető, ha a tőkeszolgáltatást át nem értékelt járadék számbavételével határozták meg.
Minthogy a tőkeszolgáltatásnak újból járadékra változtatása esetében a kapott szolgáltatás átértékelt összegben visszafizetésének volna helye, a visszafizetésre pedig éppen olyanok volnának kötelezve, akik szorult anyagi helyzetben vannak és így előre is feltehető, hogy a visszafizetési kötelezettségnek nem tudnának eleget tenni, a 18. § harmadik bekezdése a visszatérítés kérdését úgy oldja meg, hogy a tőkeszolgáltatás visszafizetésének követelését kizárja, ellenben azt elrendeli, hogy a járadék összegének megállapításában a kapott tőkeszolgáltatást méltányosan számításba kell venni.
E § rendelkezésének kivételes természete indokolttá teszi, hogy az ennek alapján elbírálandó kérdések ne maradjanak sokáig függőben. Kívánatos is, hogy az adós a reá háruló újabb teherről minél előbb tájékozva legyen. Éppen ezért a § utolsó bekezdése a 3. §-tól eltérve, a törvény életbelépésétől számított hat hónapban állapítja meg azt a határidőt, amely alatt a tőkével teljesített szolgáltatásnak járadékszolgáltatásra változtatását keresettel kérni lehet.
Az élet-, járadék- vagy másnemű személyi biztosítási szerződésen alapuló pénztartozásokat, minthogy a javaslat értelmében a díjtartalék elhelyezésére alkalmas tőkebefektetések az átértékelésből ki vannak zárva, általában szintén nem lehet átértékelni. A biztosító magánvállalatok állami felügyelő hatósága különben vizsgálat tárgyává is tette, hogy a biztosító vállalatoknak a biztosítási összegek fedezésére szolgáló díjtartaléka miképpen van elhelyezve. A tartalékok elértéktelenedése folytán az életbiztosítási összegek valorizálására a vállalatok egyáltalán nem képesek.
A valorizáció mellőzésének szükségessége mellett szólnak az egyes magánvállalatok ú. n. megnyitó mérlegek adatai is, amelyekből világosan kiderül, hogy az érdekelt felek figyelembe vehető átértékelését nem érhetnének el még abban a lehetetlen esetben sem, ha a vállalatoknak megnyitó mérlegükben kimutatott saját vagyona az átértékelés céljára teljesen igénybevétetnék. Ehhez járul végül, hogy a magánalkalmazottak nyugdíjának átértékeléséről szóló 1926:XVI. tc. a biztosító magánvállatokra is olyan terheket ró, amelyek az előbbiek szerint megállapított vagyoni helyzetüket még kedvezőtlenebbé teszik.
A javaslat mégis oly felosztási alap képzésével, amelyhez minden biztosító magánvállalat bevételeinek arányában több éven át hozzá járul, kísérletet tesz arra, hogy az 1922. évi január hó 1. napja előtt kötött ily szerződések esetében a jogosultaknak, ha nem is valorizált biztosítási összeget, de mégis jelentékenyen nagyobb összeget juttasson, mint amilyen összeghez a felosztási alap képzése nélkül joguk volna.
A javaslat a felosztási alapból kielégítő biztosítási szerződések tekintetében minden fizetési kötelezettséget megszüntet. Ez a rendelkezés mellőzhetetlen, mert különben lehetetlen volna valamennyi biztosítási szerződés tekintetében hullámzásnak ki nem tett, egységes tömeget alkotni. Ami a biztosító magánvállalatoknak pénz fizetésére irányuló kötelezettségei illeti, ezeket már csak azért is meg kell szüntetni, mert a javaslatban szabályozott egész eljárás éppen annak az összegnek a meghatározását célozza, amelyre a jogosult igényt tarthat.
Méltányosnak mutatkozott, hogy a pénz értékcsökkenésének korábbi szakában kötött szerződések ne essenek egy tekintet alá az olyan szerződésekkel, amelyek megkötésekor többé-kevésbé előrelátható volt a további értékcsökkenés, éppen ezért a javaslat az 1920. évi január hó 1. napja előtt kötött szerződéseket az 1920. és 1921. évben kötöttektől külön választja. A javaslat későbbi rendelkezései nyújtanak aztán módot arra, hogy az első csoportba tartozók kedvezőbb feltételek mellett elégíttessenek ki, mint a második csoportba tartozók.
Ez a § a 22. § értelmében létesített felosztási alapok gyarapításáról oly módon gondoskodik, hogy minden biztosító magánvállalatot az 1914. évi december hó 31. napjáig elért bevételei bizonyos százalékának befizetésére kötelezi. Annak meghatározásában, hogy mily bevételek után kell ezt a hozzájárulást fizetne, a javaslat arra törekedett, hogy oly számítási módot találjon, amely a biztosítási magánvállalatok valamely köztartozásnak ezidőszerint is alapjául szolgál, mert így egyfelől az ellenőrzés válik egyszerűbbé, másfelől pedig a vállalatoknak a fizetendő összeg kiszámításával járó munkáját is megkönnyíti. Ezenfelül az életbiztosítási ággal foglalkozó magánvállalat a javaslat arra is kötelezi, hogy évi tiszta nyereségüknek bizonyos hányadát is befizessék a felosztási alapok javára.
A javaslat értelmében ugyan a hozzájárulás a biztosított felekre nem hárítható át, mégis kétségtelen, hogy a hozzájárulás fizetése a belföldi biztosító magánvállalatok létfeltételeit az eddiginél nehezebbé teszik, aminek az lehet a következménye, hogy a külföldi biztosító magánvállalatok a belföldön kedvező piacra fognak találni. A biztosítottnak külföldre özönlése pedig - nem is szólva ennek a jelenségnek általános gazdasági szempontból kétségtelen veszélyességéről - alkalmas volna arra, hogy a felosztási alapok növelését célzó hozzájárulások összegét jelentékeny csökkentése. Éppen ezért szükséges, hogy minden olyan biztosított, aki a hozzájárulás fizetésére nem kötelezett külföldi biztosító magánvállalat köt szerződést és ezzel a törvény intenciójának megvalósulását megnehezíti, nagyobb összegű hozzájárulással legyen megróva, mint amennyit az ő szerződése után a belföldi vállalat volna köteles fizetni. Erről rendelkezik a 23. § negyedik bekezdése.
A hozzájárulásoknak a 21. §-ban említett két felosztási alap közti megosztásra a 23. § utolsó bekezdése a pénzügyminisztert hatalmazza fel, hogy a régebbi csoportba tartozik kedvezőbb elbánásban részesítése biztosítható legyen.
Megfontolás tárgya volt, vajjon a német rendszernek megfelelően valamennyi biztosító magánvállalatnál külön-külön felosztási alapok képeztessenek-e, avagy az egész országra kiterjedő egy közös alap. A javaslat az utóbbi megoldást fogadta el, mert e mellett az eljárás mellett igazságosabb eredmény várható, a felosztási alap képzésének intézetenkénti ellenőrzésével járó adminisztratív munka feleslegessé válik, végül a biztosító magánvállalatok állami felügyelő hatósága az egységes felosztási alap kezelésére alkalmas, teljes garanciát nyujtó szerv.
A felosztási alapok első tényezőjét azok a díjtartalékok (díjátvitelek) és biztosítási összegek alkotják, amelyeket a biztosító magánvállalatok a javaslat 22. §-a értelmében a felügyelő hatóságra átruháznak. Minthogy díjtartalékul nemcsak készpénz, hanem egyéb vagyontárgyak, pl. ingatlanok, értékpapirok is szolgálhatnak, a javaslat az ilyen vagyontárgyak értékesítését rendeli el. Minthogy a pénz értékcsökkenésétől most már nem kell tartani, ez látszik a kezelés egyszerűsítése érdekében a legmegfelelőbb eljárásnak.
A javaslat a felosztási alap felosztását akkorra tervezi, mikor a hozzájárulások már befolytak, eddig az időpontig ugyanis a felosztási alap összege nem állapítható meg véglegesen.
A felosztási alap segélyével kielégítés természetszerű következménye, hogy a jogosult csupán azt követelheti, ami őt a felosztási alapból megilleti.
Előfordulhat, hogy a biztosító magánvállalat a 22. §-ban meghatározott átruházási kötelezettségének a három hónapi határidő alatt nem tud pontosan eleget tenni. Előfordulhat ez különösen azért, mert főként az olyan biztosításoknál, amelyekre hosszabb idő óta nem fizettek díjat, a béke szerződés területi rendelkezései folytán beállott átköltözések folytán nem mindig lesz könnyű megállapítani, hogy a jogosított fél állandóan Magyarország területén lakik-e. Éppen ezért a javaslata a hiányos átruházás pótlására bizonyos határidőt enged s ez a határidő általában meghatározott nap. Ha a biztosító magánvállalat valamely szerződést nemzetközi megállapodás alapján valamely utódállamban működő vállalatnak tévedésből ad át, megeshetik, hogy a tévedés csak később derül ki, ezért ilyen esetekre a javaslat a tévedés kikerülésétől számított 30 nap alatt engedi meg a pótlást.
Az átruházás elmulasztásához a javaslat azt a jogkövetkezményt fűzi, hogy a biztosító magánvállalat a különben fizetendő összeg kétezerszeresét köteles a felosztási alap javára átruházni.
A javaslat gondoskodik arról az esetről is, ha az ilyen mulasztás a felosztási alap felosztása után derül ki és erre az esetre a vállalatot közvetlenül kötelezi arra, hogy a félnek a különben a felosztási alapból járó összeget megfizesse és mulasztásáért esetleg bírságot is fizessen. A mulasztás esetét kivéve a javaslat a biztosítási összegek átértékelése tekintetében a bírói utat kizárja.
Az a kérdés, hogy az átértékelés a követelés tekintetében fennálló jelzálogjogra annak eredeti rangsorában kihasson-e, azzal az alapvető kérdéssel függ össze, hogy az átértékelést az eredeti követelés helyreállításának vagy pedig a fennálló pénztartozás felemelésének fogjuk-e fel. Minthogy a javaslat 2. §-a kimondja, hogy az átértékelés a követelésnek a névértéknél magasabb összegben meghatározása, ebből következik, hogy az átértékelésből eredő többletre a követelés eredeti rangsorát nem lehet fenntartani. A telekkönyvi közhitel, különösen az átértékelhető követelésnél későbbi rangsorban bejegyzett jog szempontjából a jelzálogjog terjedelmének ipso jure bekövetkező emelkedése nem volna helyénvaló. A javaslat mégis biztosítja a hitelezőnek azt a jogot, hogy az átértékelésből eredő többletet új rangsorban az ingatlan tulajdonosának beleegyezése nélkül is bejegyeztethesse. Ezt úgy kell érteni, hogy a hitelező az adóstól a bekebelezési engedélyt esetleg per útján is követelni fogja, míg a javaslat 27. §-ának rendelkezése nélkül a többlet bekebelezésének megengedését az adós minden jogkövetkezmény nélkül megtagadhatná. A § második bekezdése a biztosítéki jelzálogjog természetétől folyó kivétel. Amennyiben a biztosítéki összeg az átértékelésből eredő többlet fedezésére nem elégséges, a többlet erejéig az első bekezdésnek megfelelően új rangsorban lehet a jelzálogjog bekebelezését követelni.
A javaslat a valorizáció kérdését a gazdasági helyzettől megengedett legmegfelelőbb módon kívánja megoldani és ezért ebben a §-ban gondoskodik arról, hogy a bíróság a javaslat rendelkezéseinek megfelelő ítéletet hozhasson akkor is, ha valamely pénztartozás tekintetében a folyamatban lévő per már az eljárás olyan szakában folyik, amikor a feleknek a már előterjesztett kérelmüket nem lehetne megváltoztatni.
E § azt célozza, hogy a felülvizsgálati bíróság a javaslat rendelkezéseit minél gyakrabban alkalmazhassa a másodbírói ítélet feloldása nélkül és minél gyakrabban hozhasson nyomban végítéletet.
E § a nemzetközi anyagi viszonosságnak a magyar bírói gyakorlatban már elfogadott szabályát lényegében a lengyel valorizációs rendelet megfelelő rendelkezésével egyezően tartalmazza. A nemes valutájú, de az átértékelést éppen ezért nem ismerő államok polgáraira ez a rendelkezés nem lehet sérelmes, mert amikor a magyar állampolgár pl. angol bíróság előtt angol fontban kifejezett pénzkövetelést érvényesít és azt neki angol fontban névérték szerint ítélik meg, voltaképpen olyan szolgáltatást kap, ami a teljes valorizációval egyenértékű. Ezt a fejezi ki a javaslatnak az átértékelést nem ismerő államok jogára utaló rendelkezése.
A 4. § 4. pontja értelmében az átértékelésből ki vannak zárva a nyereménykötvények és a sorsjegyek. Ezek során több olyan is van, amelynek törlesztési és nyereményhúzásai az eredeti törlesztési terv szerint még több évtizeden keresztül tartanának. Minthogy ezeknek a teljesen elértéktelenedett papiroknak továbbra is forgalomban tartását semmi sem indokolja, a javaslat lehetővé teszi, hogy valamennyi hátralevő húzást egyszerre meg lehessen tartani.
Ez a § azokat a jogszabályokat sorolja fel, amelyek egyes követelések átértékelését már korábban szabályozták, részint tulajdonképpeni valorizáció, részint a teljesítés módjának szabályozása részint a tartozás összegének értékálló módon meghatározása, részint pedig azok összegének egyszerű felemelése útján. Nem volna sem célszerű, sem helyes, ha a javaslat a nemzetközi egyezményekben foglalt vagy a gyakorlati élet kívánalmainak megfelelően megalkotott ezeket a jogszabályokat érintené és módot adna a feleknek annak megkísérlésére, hogy az egyszer már a pénz értékcsökkenésére figyelemmel helyesen megállapított követeléseket újból vita tárgyává tegyék. Ezért a javaslat értelmében a pénztartozást a felsorolt jogszabályok alapján kell teljesíteni, mind akkor, ha a javaslat szerint átértékelt összeg nagyobb, mind pedig akkor, kisebb lenne.
Ez a § azokat a jogszabályokat sorolja fel, amelyek a javaslat egyes rendelkezéseivel szoros kapcsolatban állanak ugyan, de amelyek a javaslat rendelkezései mellett továbbra is alkalmazásban maradnak. A polgári perrendtartás 413. §-a különösen a javaslat szerint is átértékelhető tartási és hasonló járadékok esetében jelentős. A Pp. 413. §-a értelmében nem csupán a pénz értékcsökkenése, hanem minden olyan körülmény megváltozása alapul szolgálhat a járadék mennyiségének megváltoztatására, amelynek alapján a bíróság a szolgáltatás mennyiségét megállapította. A javaslat törvényerőre emelkedése után tehát a helyzet úgy fog alakulni, hogy a bíróság a járadék összegének megváltoztatásában továbbra is a Pp. 413. §-át fogja alkalmazni, amennyiben azonban a megváltoztatást a pénz értékcsökkenése alapján kérik, a javaslat általános rendelkezéseit is figyelembe fogja venni. Az 1923:XXXIX. tc. különösen a javaslat 12. §-ának harmadik bekezdésével van összefüggésben és hogy a javaslat rendelkezései mellett is alkalmazható marad, már a törvénycikk 3. §-ából is kitűnik.
Bár a javaslat tulajdonképpeni tárgyával nincs szoros összefüggésben, az állam pénztartozásaira vonatkozó rendelkezések körében nyert elhelyezést az a rendelkezés, amely az állammal, az állam vállalataival és üzemeivel szemben a biztosítási végrehajtását kizárja.
A biztosítási végrehajtásnak az a célja, hogy a hitelező végrehajtható közokirat hiányában is biztosítékot szerezzen magának az adós vagyonából a pénztartozás erejéig és ezzel megakadályozza azt, hogy az adós vagyonának elrejtésével őt kijátsszák, vagy pedig, hogy más hitelezők őt megelőzve, a kielégítési alapot előtte elvonják. Ennek a jogintézménynek az állammal szemben semmi célja sincsen, igénybevételének egyedüli eredménye pedig a bírói eljárás költségének emelkedése és a hatóságok felesleges munkaszaporulata. Igaz ugyan, hogy a biztosítási végrehajtás elrendelésének úgy is elejét lehetne venni, hogy ha az államkincstár a marasztalás összegét letétbe helyezné, ámde a letétbehelyezés ismét csak felesleges munkapazarlással járna, a nélkül, hogy a félre abból bármily előny származhatnék, mert ő a követelés összegét így sem kapná meg korábban, mint amikor az államkincstár a jogerősen megítélt összeget amúgy is kifizetné.
Éppen ezért szükséges, hogy a biztosítási végrehajtás az állammal szemben, mint felesleges és céltalan, mellőztessék.
