A jelenlegi kormány a numerus clausus intézményét mindenkor szociálpolitikai rendszabályoknak tekintette, melyet Magyarországnak a vesztett világháború, a botor forradalmak és a trianoni béke által teremtett különleges helyzete tett szükségessé. A történeti Magyarország területének közel kétharmad részét elvesztette és az ott élt nagyszámú magyar intelligencia részben jogi, részben erkölcsi kényszer nyomása alatt ezekről az elszakított országrészekről visszaözönlött a megmaradt területre. Az öt tanéven át tartott világháború befejeztekor részben a lövészárokból, részben a hadifogságból öt évfolyam egyetemi hallgató összetorlódva egyszerre jött haza, szigorlatozott és jutott diplomához és midőn a fenti kettős oknál fogva az állás nélkül levő magyar értelmiség száma a csonka országban rendkívüli mértékben felszökött, ugyanakkor nemcsak új elhelyezkedés lehetősége nem nyílt meg, hanem a pénzügyileg nehéz helyzetbe került állam a korábban elhelyezkedett közalkalmazottak nagy tömegeit B-listával volt kénytelen eltávolítani, ami az értelmi középosztály válságát még súlyosabbá tette. Valóban lelkiismeretlenség lett volna tehát annak korlátlan megengedése, hogy főiskoláink nagy tömegekben neveljenek olyan diplomás intelligenciát, amelyről aritmetikai pontossággal előre tudtuk, hogy diplomájára támaszkodva nem tudna megélni.
De eltekintve a szociálpolitikai okoktól, tisztán pedagógiai szempontból sincs semmi szokatlan az osztályok és az évfolyamok számbeli kontingentálásában. Az 1868. évi XXXVIII. törvénycikk 34. §-a szerint a mindennapi népiskolában egy tanító 80 növendéknél többet rendszeresen nem taníthat. Az 1924. évi XI. törvénycikk 17. §-a szerint a fiúközépiskolákban a tanulók létszáma osztályonkint nem lehet több 60-nál, az 1926. évi XXIV. törvénycikk 11. §-a értelmében a leányközépiskolák egy-egy osztályában 40 rendes tanulónál több nem vehető fel. Az 1927. évi XII. törvénycikk 6. §-a akként rendelkezik, hogy a tanulók létszáma a polgári iskolában osztályonként nem lehet 50-nél több. A felső kereskedelmi iskolák és a tanítóképző-intézetek létszáma pedig rendeleti úton 40-ben van megállapítva. Hogy ha tehát azt látjuk, hogy a legkülönbözőbb fajta tanintézeteknél a felvehető legmagasabb létszám rendelettel vagy éppen törvénnyel van megállapítva, akkor nem lehet semmi szokatlant találni abban, hogy az 1920. évi XXV. törvénycikk 1. §-a felhatalmazást ad a kultuszminiszternek arra, hogy a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra felvehető hallgatók számát az illetékes kar (műegyetem a Tanács) javaslata alapján rendeleti úton állapítsa meg. Hiszen a legkülönbözőbb iskolafajtákban következetesen keresztülvitt ez a korlátozás azon a közismert pedagógiai igazságon nyugszik, hogy egy osztályban vagy évfolyamban bizonyos számú tanulónál többet sikerrel tanítani nem lehet. A tantermek befogadó képessége, a rajztermekben és laboratóriumokban az asztalok száma és a klinikai lehetőségek így önként bizonyos fizikai korlátokat vonnak, amelyeket átlépni az oktatás komolyságának veszélyeztetése nélkül nem lehet.
Ekként fontos szociálpolitikai és pedagógiai okok egyaránt szükségessé teszik az 1920. évi XXV. törvénycikk 1. §-ának változatlan fenntartását, amely egyébként is a magyar iskolaszervezetnek olyan belügye, amelyre való beavatkozásra a jogalap hiányzik.
Másként áll a dolog az 1920. évi XXV. törvénycikk 3. §-ának harmadik bekezdésénél, amely a beírás kritériumaként a népfajhoz vagy nemzetiséghez való tartozandóságot is felveszi s így azt a éves látszatot kelti, mintha ez a törvénybeli rendelkezés nem állna összhangban a trianoni békének a kisebbségek védelméről szóló VI. fejezete 54., 55. és különösen 58. §-ával. Bár az 1920. évi XXV. törvénycikk minden népfaj és nemzetiség iránt igazságos mértékkel kíván mérni, mert minden ilyen csoportot országos átlagának megfelelő százalékában bocsát a főiskolákra, mégis úgy a külföldi közvélemény egy részében, mint pedig a magyarországi zsidóság körében a 3. § harmadik bekezdése számos félreértésre adott okot. Ami pedig még ennél is súlyosabb, az az a körülmény, hogy a külföldi közvélemény egy számottevő részébe beivódott az a hit, hogy a mi igazságtalanul bánunk a magyarországi kisebbséggel, ami ürügyül szolgálhat az idegen államokban élő magyar kisebbségek kedvezőtlen kezelésére, amire Magyarországnak még csak ürügyet sem szabad szolgáltatnia.
Ezenfelül a magyarországi zsidóság köréből is felhangzott az a panasz, hogy magukat a 3. § harmadik bekezdésével mintegy megbélyegzettnek látják. Az érzések világában ily inponderabiliára is figyelemmel kell lenni, mert a polgárok közmegnyugvása minden állam virágzásának nélkülözhetetlen előfeltétele. Izraelita honfitársainknak sem szabad viszont szem elől téveszteniök, hogy a bennünket ért nemzeti katasztrófa összes életviszonyaink összezsugorodásához vezetett és számos fájdalmas korlátozást tett szükségessé.
Mindezért a kormány az ország érdekében állónak látja, hogy az 1920. évi XXV. törvénycikk revíziónak vétessék alá és pedig akként, hogy az intézmény szociálpolitikai része továbbra is fenntartassék, ellenben a 3. § harmadik bekezdése, amely számos félreértésre alkalmat adott, megfelelően módosíttassék. Ez ellen annyival kevésbé tehető kifogás, mert a 3. § e bekezdése a Haller István akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter által 1920. évi július hó 22-én beterjesztett eredeti javaslatban (89. számú nyomtatvány) nem is foglaltatik benn és abba csak a törvényjavaslat részletes vitája alkalmával 1920. évi szeptember hó 21-én Bernolák Nándor akkori képviselő és társainak javaslatára vétetett fel és miként létrejöttének e módjából is látszik, inkább az ötletszerű törvényalkotás jellegével bír s a törvény struktúrájához nem is tartozik hozzá.
Minthogy a zárt szám felosztásáról van szó, természetes, hogy a fölosztásra nézve bizonyos elveket és szempontokat kell felállítani. Minthogy továbbá iskoláról van szó, önként értetődik, hogy figyelemmel kell lenni a megelőzőleg tanúsított erkölcsi magaviseletre, tanulmányi eredményre és a szellemi képességekre. E mellett azonban ügyelni kell arra is, hogy elsősorban a hadi árvák és a harctéri szolgálatot teljesítettek gyermekei, továbbá a közalkalmazottak gyermekei, kiknek családjában a szellemi foglalkozás rendszerint hagyományos, kellő számmal juttassanak főiskoláinkra. Igazságosan részeltetni kell a felvétel lehetőségeiben az egyes foglalkozási ágakat és pedig nemcsak számarányuk, hanem jelentőségük szerint is. Így önként értetődik, hogy különösen honorálni kell a nálunk oly nagy szerepet játszó mezőgazdaságot, mint az ország fő termelési ágát. Az osztóigazság továbbá azt is megköveteli, hogy a fölvettek egyenletesen oszoljanak meg az ország területén, vagyis, hogy a zárt számnak az egyes törvényhatóságok között való megfelelő megosztása is szem előtt tartassék.
