Az ország állatállományában rejlő nagy nemzeti tőke sértetlenségét biztosítani, ezt a tőkét gyarapítani és gazdagon kamatoztatni csak kedvező állategészségügyi viszonyok mellett lehet.
Az állatállomány szaporítása és nemesítése érdekében kifejezett céltudatos tevékenység ugyanis egy egy pusztító állatjárvány következtében évekre terjedőleg meddővé válhatik, az állatok és állati nyerstermények lehetőségét pedig - különösen a külföldi viszonylatban - már némely fertőző állatbetegség szórványos fellépése is megnehezíti vagy egészben lehetetlenné teheti.
Ezért a főleg mezőgazdaságot, kiterjedt állattenyésztést űző, állatok és állati nyerstermények exportálásával foglalkozó Magyarországban a fertőző állatbetegségek kiírtása, ilyen betegségek újabb behurcolásának meggátlása s általában az állategészségügy éber gondozása elsőrendű állami érdek s ennélfogva az állam különös és állandó gondoskodását igényli.
Mindazonáltal Magyarországban az állategészségügy rendezéséről szóló 1888:VII. tc. megalkotása óta, leszámítva a ragadós tüdőlob irtása tárgyában alkotott 1893:II. és 1897:X., valamint az állatorvosi közszolgálat államosításáról szóló 1900:XVII. törvénycikkeket, amelyek azonban az első helyen említett törvénynek a fertőző állatbetegségek ellen irányuló alapvető intézkedéseit alig érintik, az állategészségügy érdekében egyéb törvényhozási intézkedés nem történt.
Pedig köztudomású tény, hogy az 1888:VII. tc. abban az időben alkotott, mikor az állatorvosi tudomány fejlődésének kezdetleges korát élte és amikor az állatok és állati nyerstermények forgalma még csak igen szűk területre szorítkozott.
Azok a nagyfontosságú tudományos megállapítások, amelyek a fertőző állatbetegségek oktanára rávilágítottak, amelyek a fertőző állatbetegségek kórokozóit, ezek biológiai életfolyamatait, terjedésük útjait, az ellenük való védekezés módozatait felfedték és ezzel az ez irányban előzőleg vallott téves tanokat megdöntötték, a későbi idők vívmányai.
Az állatokkal és állati nyersterményekkel való forgalomnak napjainkban észlelt méretei és változatai is csak azóta fejlődtek a jelenlegi fokra.
Csak természetes tehát, hogy az 1888. évi VII. tc. a mai tudományos gyakorlati ismeretekhez mérten nem egy tekintetben elavult és hiányos s hogy napjainkban már nem felel meg feladatának, mert annak alapján a fertőző állatbetegségek ellen sikerrel védekezni alig lehet.
Állategészségügyünknek éppen az 1888. évi VII. tc. eme elavultságából és hiányosságából származó viszonylag nem eléggé kedvező állapota állategészségügyi hatóságaink, valamint az érdekelt gazdaközönség és szakkörök előtt régen ismeretes s mindezek ismételten szorgalmazták a szóbanfórgó törvény megfelelő módosítását, illetőleg egy, a modern állatorvosi tudomány megállapításaira, a gyakorlati élet tapasztalataira és a technikai tudományok újabbkori vivmányaira, egyszóval a kor követelményeinek megfelelő alapokra helyezett új állategészségügyi törvény megalkotását.
E tények mérlegelése a Gróf Tisza István elnöksége alatt állott kormány földmüvelésügyi miniszterét, báró Ghillány Imrét, már az 1917. évben arra késztette, hogy a szóban levő törvény megfelelő módosítása iránt a törvényjavaslatot terjesszen az országgyülés elé, amely törvényjavaslat azonban, amint ismeretes, a közbejött politikai válságok és nemzeti katasztrófák miatt alkotmányos tárgyalásra nem kerülhetett.
És ugyanezen tények mérlegelése vezet engem is arra, hogy a gazdasági érdekeinkre háruló s jelentőségében mindinkább fokozódó sérelmek és károsodások megszüntetése végett az érdekelt gazdaközönség és szakkörök bevonásával készült s a változott viszonyoknak megfelelően átdolgozott ezen törvényjavaslatot alkotmányos céljából előterjesszem.
Az 1888. évi VII. tc. helyettesítésére szánt jelen törvényjavaslat tárgya az állategészségügyi igazgatás anyagi része s kisebb részében az állategészségügyi szolgálat is. S ámbár elsősorban és főképpen bizonyos, a javaslat által „bejelentési kötelezettség alá tartozó állatbetegségek” elnevezése alá foglalt fertőző állatbetegségeket tartja szem előtt, mindazonáltal kellő figyelemmel van az ezen elnevezés alá nem sorolt egyéb fertőző állatbetegségekre és a nem fertőzéses alapon keletkező állatbetegségekre is.
Tartamában egyrészt felöleli és a változott viszonyoknak megfelelőleg kiegészíti, illetve módosítja az előbb említett törvénynek a fertőző állatbetegségek ellen való hatósági védekezésre, valamint az állategészségügyi szolgálatra vonatkozó azon régebbi rendszabályait, amelyek a revízió alá vont törvénynek közel négy évtizedes hatálya alatt szerzett gyakorlati tapasztalatok alapján állategészségügyi és állatforgalmi, ezekkel kapcsolatban pedig állattenyésztési és egyéb gazdasági érdekek szempontjából hasznosaknak és megbízhatónak bizonyultak. Másrészt érvényre juttatja az újabbkori állatorvosi tudományos ismereteknek a fertőző állatbetegségek ellen való védekezésre, ezen betegségek korai felismerésére, gyógyítására és elfójtására irányuló azon gyakorlati vonatkozású megállapításait, amelyek egyfelől idegen államoknak ezekre alapított törvényes intézkedései végrehajtása, másfelől itthon lefolytatott kísérletek során a fentebb jelzett érdekek szempontjából üdvöseknek és törvényes intézkedések alapjául részünkről is elfogadhatónak mutatkoztak.
Az állategészségügyi különböző ágazatait érintő rendelkezések a törvényjavaslat elkészítésénél elkövetett általános irányelv szerint az esetek egyrészében magában a törvényjavaslatban nyernek részletes, azaz a végrehajtásra újabb intézkedés nélkül is alkalmas alakban szabályozást. Azokban az esetekben azonban, amelyekben emberi előrelátás szerint megdönthetetlen tudományos vagy tapasztalati úton megerősített gyakorlati megállapíások ily állandó természetű szabályok alkotására elegendő alapot nem szolgáltattak, vagy amelyekben a mindenkori gazdasági, ipari és kereskedelmi életviszonyok állandó, mindezen érdekek követelte időben meg nem változtatható rendszabályokat nem türnek, avagy végül, amelyekben a helyi vonatkozású tényezők lévén döntő jellegűek, egységes, az egész országra joghatállyal bíró szabályok nem is alkothatók, ettől az irányelvtől eltérni és a törvényjavaslatban megállapított alapvető rendelkezések részleteinek e törvényjavaslat keretében való szabályozást mellőzni kellett. Ennek megfelelőleg a jelen törvényjavaslat keretében gyakran találkozunk különböző fórumok részére adott felhatalmazással, hogy bizonyos, a törvényjavaslatban esetenként megjelölt állategészségügyet a törvényjavaslatban lefektetett alapvető rendelkezések szellemében részletes módon rendeleti vagy szabályrendeleti úton szabályozhassanak.
A kilenc fejezetre osztott törvényjavaslat I. fejezet - az 1888. évi VII. törvénycikk ugyanezen fejezetével egyezőleg, de szabatosabban szövegezve - az állatállomány egészségi állapotának megvédése, javítása és főképpen a fertőző állatbetegségek elfojtása körül a gyakorlati élet során felmerülő azokban az előre nem látott kérdésekben, amelyek e javaslatban szabályozva nincsenek, a földmívelésügyiminiszternek biztosít intézkedési jogot.
Az 1888. évi VII. törvénycikk az állatoknak, állati nyersterményeknek és az állatbetegségek elhurcolására alkalmas ú. n. vészterjesztő tárgyaknak az országba való behozatalára vagy az országban való átvitelére vonatkozó szabályokat mai tudományos és gyakorlati ismereteinkkel alig támogatható szigorral és helyesnek nem bizonyult részletességgel annak figyelembevétele nélkül állapította meg, vajjon a behozatal, illetőleg az átvitel állategészségügyi tekintetben velünk szerződésben lévő vagy ugyanezen tekintetben velünk szerződésben nem álló országból történik-e. Ez a körülmény módfelett megnehezítette a mindenkori kormánynak a más államokkal való állategészségügyi szerződések megkötése során érvényesíteni óhajtott azt a törekvését, hogy a hazai származású állatoknak, állati nyersterményeknek és vészterjesztő tárgyaknak kiviteli, illetőleg átviteli lehetőséget biztosítson az illető állam területére vagy területén át olyan időben is, amikor hazánk állategészségügyi viszonyai valamely vonatkozásban a vonatkozásban a normálisnál esetleg kedvezőtlenebbé válik.
Erre való tekintettel a javaslat II. fejezete az állatoknak, állati nyersterményeknek és vészterjesztő tárgyaknak nemzetközi forgalmát az állategészségügyi tekintetben velünk szerződésben álló és az ugyanazon tekintetben velünk szerződésben nem levő államokra nézve eltérően és pedig akként állapítja meg, hogy az előbbiekkel szemben azok a szabályok lesznek irányadók, amelyek a velünk kötendő nemzetközi megállapodás keretében megállapíttatnak, az utóbbiakkal szemben viszont azok, amelyeket a földmívelésügyi miniszter esetről-esetre vagy általánosságban rendeleti úton megállapít.
Mindkét csoportbeli állammal szemben azonban fel kellett állítani a hazai állatállomány megvédése céljából nemzetközi megállapodások létesítésénél, illetőleg a földmívelésügyi miniszter esetenként való engedélyezésénél vagy általánosságban való szabályozásánál egyaránt kötelező és a más államokból behurcolható fertőző állatbetegségekkel szemben védelemre egyedül alkalmas, minden más állam állategészségügyi törvényben helyet foglaló azt a szabályt, melyszerint fertőző betegségben lévő vagy ilyen betegségre gyanus állatot az országba behozni vagy azon átvinni tilos, ha pedig valamely más országban fertőző állatbetegség lépett fel vagy ha valamely más országból ilyen betegség behurcoltatott, a földmívelésügyi miniszter az állatoknak, állati nyersterményeknek és vészterjesztő behozatalát vagy átvitelét az illető ország egész területéről korlátozhatja vagy megtilthatja.
A törvényjavaslat III. fejezete azokat a rendszabályokat öleli fel, amelyek a fertőző állatbetegségeknek az ország területén való tömegesebb fellépését (járványok keletkezését) hivatvák megakadályozni egyrészt azáltal, hogy alkalmat és lehetőséget nyujtanak arra, hogy egy-egy állatnak titkolt fertőző betegségre utaló állapota ezen rendszabályok által megszabott hatósági eljárások során oly időben nyerjen megállapodást, amikor a betegség más állatra még át nem terjedt vagy szét nem hurcoltatott, másrészt azáltal, hogy a fertőző betegségek széthurcolásánál szintén szerepet játszó állati nyerstermények és vészterjesztő tárgyak használatát és forgalmát és ezenkívül bizonyos személyek forgalmát és intézmények működését is hatósági ellenőrzés alá helyezik. Ez az ú. n. megelőző rendszabályok céljuk érdekében folytatólagosak, állandók, azaz akkor is fennállók, ha fertőző állatbetegség nem ural és ilyen betegség fellépésétől alaposan tartani sem lehet.
A jelenben ismert megelőző rendszabályok a fejlődés követelte szükségszerű változtatásokon kívül, melyeket alább nagy városokban, a részletes indokolás során pedig tüzetesen is megvilágítok, az eddigieknél szabadabb mozgást biztosító, kevésbbé merev alakban vétettek fel a javaslatba és pedig azzal a céllal, hogy a fejlődő életviszonyok követelményeinek megfelelőleg enyhíteni vagy szigorítani lehessen azokat. Másrészt az utolsó évtizedekben hatalmas arányokban fejlődő állatforgalmunkra, az állatok hasznosítása körül kifejlődött különböző természetű üzletágakra és a fertőző állatbetegésgek ellen való védekezésnél hasznosnak igérkező újabbkori állatorvosi ismeretek fejlődésére való tekintettel, a jelenben ismert megelőző rendszabályokon kívül még több más megelőző rendszabály is felvétetett ugyan a javaslatba, de éppen az ezen rendszabályok felvételét képező indokok változékonyságára való tekintettel nem obligatorius, hanem csak fekultatív annyiban, hogy a tárgy szerint illetékes miniszter nyer felhatalmazást egyfelől annak elbírálására, vajjon a létező viszonyok alapján időszerű és szükséges-e s ha igen, mily terjedelemben a kérdéses rendszabályok életbeléptetése, másfelől annak elbíráslása is, vajjon a már életbeléptetett ilyen rendszabályt az életviszonyok más irányú alakulása folytán nem kell-e hatályon kívül helyezni.
A jelenben is ismert megelőző rendszabályok közül az állatkiállításnak és állatdíjazásoknak - mint állategészségügyrendőri szempontból az állatvásárokkal azonos jellegű intézményeknek - ma még több tekintetben rendezetlen viszonyaira az állatvásárokra nézve érvényben lévő jelenlegi szabályokat javaslom alkalmazni, ügyelvén arra, hogy az állattenyésztés emelésében nagy fontossággal bíró eme intézmények fejlődése nem föltétlenül szükséges rendszabályok által ne korlátoztassék.
Az állatoknak vasúton vagy hajón való szállítására érvényes jelenlegi rendszabályokat egyrészt a gazdaközösség mai kényszerű időpazarlásának megszüntetése érdekében, másrészt azonban a szállítandó állatok esetleges fertőző betegségének nagyobb területen való széthurcolását, vagy a szállítandó állatok útközben való fertőzését, vagy végül a hízott állatokat útközben érhető baleseteket megakadályozandó, tehát egészségügyi célzattal, kibővíteni kérem azzal, hogy a szállítandó állatok be- és kirakása ne állat megmentését fogja eredményezni, hanem azért is, mert segélyével bizonyos, évről-évre ismételten fellépő, más vidékek állatállományát is veszélyeztető és az ország állategészségügyi állapotát kedvezőtlenül befolyásoló helyi járványok is megszüntethetők lesznek.
A törvényjavaslat IV. fejezete azokat a rendszabályokat foglalja össze, amelyek az ország területén már fellépet fertőző állatbetegségek (járványok) elfolytását, illetve teljes kiirását hivatvák eredményezni ezáltal, hogy a fertőző állatbetegségeket okozó anyagok széthurcolásának minden lehetőségét kizárják, a fertőzőtt területen lévő fertőző anyagokat pedig teljesen megsemmisítik.
Ezek az úgynevezett rendszabályok a szerint, amint a törvény hatálya alá tartozó valamennyi fertőző állatbetegség, vagy csak bizonyos, a törvényjavaslatban esetenként megjelölt fertőző állatbetegség ellen nyernek alkalmazást, általános elfojtó rendszabályokra és különösen elfojó rendszabályokra oszlanak.
Az a köztudomású tény, hogy a fertőző anyag elhurcolása nemcsak beteg, betegségre gyanús és fertőzésre gyanús állatokat, illetőleg azok terményeivel, hanem a betegség iránt nem fogékony, de a betegség fertőző anyagával szennyezett állatokkal és személyekkel, úgyszintén a fertőző anyaggal szennyezett tárgyakkal, eszközökkel, sőt egyfelől beteg, betegségre gyanús vagy fertőzésre gyanús, másfelől pedig az egészséges állatok által közösen használt ingatlanok (kutak, úsztatók) közvetítésével is történhetik; valamint az a tény, hogy a fertőzött anyaggal szennyezett tárgyak fertőtlenítése a szokásos fertőtlenítési eljárások által nem minden esetben sikerül, hanem a fertőző anyag elpusztíttása a gazdasági érdekek követelte viszonylagosan legrövidebb idő alatt sokszor csakis az illető tárgy megsemmisítése vagy a beteg, betegségre gyanús, illetőleg fertőzésre gyanús állat leölése útján érhető el; érthetővé teszi, hogy az általánosan elfojtó rendszabályok megállapításánál a fertőző anyag széthurcolásának megakadályozása érdekében nem volt elegendő csak a beteg, betegségre gyanús és fertőzésre gyanús állatoknak, illetőleg ezek terményeinek forgalmát korlátozni vagy tilalmazni, hanem ezeken kívül bizonyos esetekben még a fentebb említett egyéb állatok, tárgyak, eszközök és ingatlanok forgalmi korlátozása és tilalmazása elől sem lehetett kitérni, másrészről érthetővé teszi azt is, hogy a fertőz anyag elpusztítása érdekében a vészterjesztő tárgyak fertőtlenítése helyett némelykor azok megsemmisítését, sőt az állatok leölését sem lehetett mellőzni.
Azt, hogy az ezen tárgykört felölelő elfojtó rendszabályok különbözőféleségei milyen fertőző betegségnél és azok milyen szakaiban nyerjenek alkalmazást, a törvényjavaslat rendeleti útra utalja és csak azt a követelményt állítja fel, hogy az alkalmazásuk a gazdasági érdekek lehető figyelembevételével történjék oly értelemben, hogy az ugyanazon eredményt biztosító különböző rendszabályok közül mindig az nyerjen alkalmazást, amely a gazdasági érdekre legkevésbbé hátrányos. Az egyes rendszabályok alapját képező ismeretek, nemkülönben a gazdasági és kereskedelmi életviszonyok változékonysága, a helyszíni viszonyok különbözősége és a fertőző állatbetegségek egymástól eltérő természete és változó intezitása egyenként is, még inkább együttvéve, elegendő okot szolgáltatnak arra, hogy az alkalmazás eseteinek szabályozása ne törvényben, hanem az igényelt változásokat tűrő rendeleti úton történjék.
Ez alól csupán a bejelentési kötelezettségre, vagyis az állatok megbetegedésének és elhullásának (leölésének) kötelező bejelentésére vonatkozó rendszabály képez kivételt, mely magában a törvényjavaslatban nyer az alkalmazás tekintetében is, és pedig a jelenben ismeretes ilyen rendszabálytól lényegesen eltérő alakban szabályozást.
Az 1888. évi VII. tc. ugyanis az állategészségügyi igazgatásnak világszerte sarkkövét képező bejelentési kötelezettséget a gyakorlatban végre nem hajtható alakban vette fel. E szerint ugyanis az állatbirtokosok állataik minden egyes, akár fertőző, akár nem fertőző természetű a megbetegedését és elhullását kötelesek a hatóságnak abból a célból bejelenteni, hogy az esetleg fennforgó fertőző állatbetegség ellen szükséges hatósági rendszabályok alkalmazhatók legyenek. Ámde a megbetegedések és elhullások gyakorisága miatt ezt a rendelkezést ily alakban végrehajtani alig lehet. Nagyobb állatállományban igen gyakran előfordul, hogy egy vagy több állat, hacsak étrendi zavarok következtében is, megbetegszik. Megfelelhet-e ily állatállomány birtokosa minden egyes esetben a bejelentés kötelezettségének? Bizonyára nem. De ha akad is állatbirtokos, aki törvénytiszteleténél fogva kezdetben eleget tesz terhes kötelezettségének, később - látván, hogy a hatóság csak azokban az aránylag kisebb számú esetekben tart helyszíni vizsgálatot, melyekben a bejelentés tartama szerint is valószínű, hogy fertőző állatbetegség forog fenn - a jövőre nézve megkíméli magát a látszólag felesleges fáradozástól és a bejelentési kötelezettségnek csak oly esetben tesz eleget, amikor a fertőző állatbetegség már olyan feltűnő jelekben és arányokban nyilvánul, hogy elhallgatni vagy eltitkolni annak veszélye nélkül, hogy a hatóság erről más úton tudomást ne szerezzen, amúgy sem lehet. Innen van az, hogy ma a fertőző állatbetegségek ellen szükséges hatósági rendszabályok rendszerint olyan időben nyernek alkalmazást, mikor a fertőző állatbetegségek már szélesebb körben terjedtek el, más helyre is elhurcolták, vagyis elkésetten.
Meggyőződésem szerint Magyarország viszonylag nem elég kedvező állategészségügyi állapota legnagyobbrészt ebből ered és ezt a bejelentési kötelezettségre vonatkozó rendszabály enyhítése nélkül gyökeresen megváltoztatni nem is lehet.
E meggyőződéstől vezéreltetve és szem előtt, tartva a nyugati államok (Németbirodalom, Austria) idevonatkozó példaadását, melyek állategészségügyi állapotuk feltűnő javaslatát javulását éppen akkor érték el, amikor a bejelentési kötelezettségre vonatkozó s a miénkhez hasonló szigorral kezelt rendszabályukat enyhítették, javaslom, hogy az állatbirtokosok állataiknak a bármely okból bekövetkező elhullásán (leölésén) kívül csak a törvényjavaslatban, illetőleg a földmívelésügyi miniszter által kiadandó rendeletben megjelölt - törvényjavaslat szempontjából bejelentés kötelezettsége alá tartozó állatbetegségnek nevezett - fertőző állatbetegségben történt megbetegedését vagy ilyen betegségre gyanús, illetve ilyen betegség fertőzésére gyanús állapotát legyenek kötelesek bejelenteni.
Állatbirtokosaink és az állatokkal hivatásszerűleg foglalkozók értelmiségébe helyezett bizalmam feljogosít arra a feltevésre, hogy az említett fertőző betegségnek népszerű alakban rendeletileg ismertetendő tüneteit állataikon kellő időben felismerni képesek lesznek és azt nemcsak a közérdekek, hanem saját érdekeik szempontjából is annál inkább azonnal be fogják jelenteni, mert erre egyrészt állataiknak a hatósági rendeletre való leöletése esetére az eddigiekkel szemben lényegesen előnyösebben megállapítani kívánt állami kártalanítás, másrészt a bejelentés elmulasztásának esetében az állami kártalanításra való igényjogosultásgnak bekövetkező elvesztése és súlyosbított büntető megtorlás serkenteni fogja.
Az általános elfojtó rendszabályoknak a bejelentési kötelezettségen kívül eső egyéb féleségei abban térnek el a jelenben érvényes hasonló intézkedésektől, hogy az egyes rendszabályok szabatosabban vannak körülírva és az időközben nyert tapasztalatokhoz, valamint az állatorvosi tudomány jelenlegi állásához képest kiegészítést nyertek.
Szabatosabban vannak megállapítva annyiban, hogy minden egyes rendszabály meghatározott céllal, élesen megszabott határokkal egy-egy befejezett egységet képez, szemben a jelenlegi hasonló rendszabályokkal, amelyek gyakran egymásba folynak, egymástól el nem választhatók.
Kiegészítést nyernek pedig annyiban, hogy az újabbkori állatorvosi ismeretek érvényesülésének tért engedve, oly rendszabályokat vettem fel a javaslatba, amilyeneket a jelenben érvényes állategészségügyi törvényeink még nem ismernek. Így egyebek között tért engedtem a fertőző betegségek fellépése esetében a fellépés helyén lévő fertőző veszélyének kitett állatok védőoltásának, illetőleg a már megbetegedett állatok gyógyító oltásának az érdekelt állatbirtokosok elhatározásától független hatósági elrendelhetésére, amely rendszabály által a fertőző állatbetegségek befolyásának gyorsításán kívül még a pusztulásnak kitett állatok megmentése is elérhető lesz. Tért engedtem továbbá a gyógyítási kísérlet korlátozásának a rendszerint csak nehezen gyógyuló s a mellett a legszigorúbb elfojtó rendszabályok pontos foganatosítása ellenére is könnyen elhurcolható s nagy gazdasági károkat okozó vagy a gyógyító egyén testi épségét veszélyeztető betegségek eseteiben és pedig annyiban, hogy ilyen betegségben lévő állatokat mások, mint állatorvosok, nem gyógyíthatnak.
Végül tért engedtem ama tapasztalat érvényesülésének is, amely a fertőző állatbetegségek megfigyelési idejének, vagyis annak az időnek megállapítását, melyek kedvező elteltével a már elrendelt rendszabályok hatályon kívül helyezhetők; rendeleti útra kívánja utalni, szemben a jelenlegi állapottal, mely ezt betegségi nemenként törvényben állapítja meg. Kizárja ez az intézkedés jövőre azt a káros lehetőséget, hogy a megfigyelési időnek törvényben - az ismeretek fejlődése és a tapasztalat folytán utólag tévesnek bizonyult alapon - történt megállapítása következtében a szükségnél korábban vagy később oldassanak fel a hatósági rendszabályok s hogy ehhez képest még fertőzőképes állatok kerüljenek forgalomba, vagy ellenkezőleg, egészséges s veszélytelen állatok tartassanak vissza a szabadforgalomtól.
Különleges elfojtó rendszabályok alatt a javaslat által esetenként névszerint megjelölt - tehát nem bármely - fertőző állatbetegség továbbterjedésének megakadályozását célzó olyan - a mai ismeretek szerint megdöbbenthetetlen tudományos vagy tapasztalati tényeken alapuló - rendszabályok vannak fertőző állatbetegségenként felsorolva, amelyeknek az illető fertőző állatbetegség esetében való feltétlen semmiféle más érdektől függővé nem tehető végrehajtását - részint azért, mert az illető fertőző állatbetegség továbbterjedésének megakadályozása szempontjából fokozott jelentőséggel bírnak, részint pedig azért, mert igen fontos jogokat és érdekeket érintenek - a rendeleti út mellőzésével magában a javaslatban kellett biztosítani.
Ezek szerint tehát a különleges elfojtó rendszabályok annyiban térnek el az általános elfojtó rendszabályoktól, hogy amíg az utóbbiak alkalmazásának eseteit a földmívelésügyi miniszter fogja egyebeken kívül a betegség neme és természete szerint rendeleti úton megállapítani, addig a különleges elfojtó rendszabályok alkalmazásának eseteit az utóbb említett szempontok szerint már maga a javaslat szabja meg. A fertőző állatbetegségek ellen való hatékonyabb védekezés érdekében a jelenben ismeretes különleges elfojtó rendszabályokat tartalomban és számában egyaránt ki kellett egészíteni.
Tartalomban annyiban, hogy - egyebek között - az állatoknak hatósági rendeletre való leöletése ne csak a gyógyíthatatlan vagy nagy gazdasági károkat okozó betegségeknél nyerjen kötelező alkalmazást, hanem ezeken kívül bizonyos, gyógyítható vagy aránylag kisebb gazdasági károkat okozó betegségeknél is fakultatív alakban olyankor, ha az illető betegség elszigetelten lép fel és a leölendő állatok csekélyebb értéket képviselnek annál a gazdasági kárnál, melyet a miattuk elrendelt hatósági rendszabályok okoznának. A személyi forgalom ne csak a zárt területen, hanem nyílt területeken lévő nyilvános utakon is korlátozhatók legyen, de csak a személyek útján elhurcolható fertőző állatbetegségek esetén s ekkor is csak abban az esetben, ha beteg, betegségre gyanús vagy fertőzésre gyanús, de még munkaképes állatoknak halaszthatatlan gazdasági munka végzése céljábólvaló hajtása azon az úton elkerülhetetlen.
Számban pedig kiegészítést nyertek az által - hogy a fontosabbakat említve meg - felvétetett közéjük a hatósági rendelet vagy engedély nélküli oltás tilalmazása, de csak olyan betegségek eseteire, amely betegségek ellen élő csírákat tartalmazó, tehát az illető betegségek terjesztéseire alkalmas oltóanyaggal történik az oltás; az állatok leölésének, helyesebben elvéreztetésének, továbbá a gyógyítási kísérletnek és a hullafelbontásnak tilalma olyan betegségeknél, amelyek, amelyek szerfelett ragályozók és a leölést, gyógyítást, illetőleg felbontását végző egyén egészségét veszélyeztetik.
A fertőző állatbetegségek ellen való védekezés rendszabályainak végrehajtása során felmerülő költségek ki által való viselése és mikénti fedezetének módja iránt az egyes rendszabályokkal kapcsolatban a javaslat megfelelő részeiben külön-külön történik rendelkezés. Ebben a tekintetben csupán az elfójtó rendszabályok okozta költségekképeznek kivételt, mint olyanok, amelyek különböző érdekeltségeket érintő és jelentékenységüknél fogva részleteikben is tüzetes, mindamellett egységesen összefüggő szabályozást igényelven, a törvényjavaslat V. fejezetében két címen és pedig a kártalanításról és az elfojtó rendszabályok egyéb költségeiről címen tárgyaltatnak.
A fertőző állatbetegségek elfojtására irányuló rendszabályok között - amint azt már előzőleg érintettem - helyet foglal a fertőző betegségben, ilyen betegségek gyanújában vagy fertőzésének gyanújában lévő s némely esetben a fertőzés imminens veszélyének kitett egészséges állatok leölése, valamint a fertőzés veszélyének kitett állatok védőoltása és a kellőleg vagy egyáltalában nem fertőtleníthető vészterjesztő tárgyak megsemmisíésére is.
Kétségtelen, hogy a rendszabályok az esetek nagy részében a leölt vagy védőoltásban részesített állat, illetőleg megsemmisített vészterjesztő tárgy tulajdonosának érdekeit is szolgálják ugyan, elsősorban azonban mégis az állatbirtokosok összeségének érdekeit, illetőleg a fertőző állatbetegségeknek emberekre is lehető átterjedését véve figyelembe, az általános közérdeket hivatvák szolgálni. Kétségtelen továbbá az is, hogy a magántulajdon érintetlenségénél fogva a közérdek védelmében hatósági rendelet vagy eljárás következtében megsemmisített vagy megsemmisült magántulajdonért a kárt szenvedő tulajdonosokat kártalanítani kell, vagyis a hatósági rendeletre leölt állatokért és megsemmisített vészterjesztő tárgyakért, valamint a hatóságilag elrendelt védőoltás következtében esetleg elhulló állatokért tulajdonosaikat kártérítésben, és pedig az igazság követelményeinek megfelelőleg a hatósági eljárás ténye által okozott kár mérvével egyenlő kártérítésben kell részesíteni.
A hatósági eljárás által okozott kár mérvének megállapítása nem jelent nehéz feladatot a vészterjesztő tárgyak megsemmisítésére, továbbá az állatok hatóságilag elrendelt védőoltások következtében történő elhullások, végül az állatok hatósági rendeletre történő leölésének olyan eseteiben, amikor a leölés után foganatosított boncolás során az a betegség, melymiatt a leölés elrendeltetett, megállapítást nem nyer, Mindezen esetekben a tulajdonos tárgyának, illetve állatának elvesztéséből származó összes kárát, önhibáján kívül, kizárólag a hatósági eljárás ténye okozta és ez a tárgy egyenlő a megsemmisített tárgy, elhullott vagy leölt állat piaci becsértékével, következésképpen a fentebb hangoztatott alapelv értelmében ezzel egyenlőnek kell lenni a kártalanítás mérvének is.
Nehezebb feladat a hatósági leölés által okozott kár mérvének megállapítása akkor, ha a leölés után foganatosított boncolás során az a fertőző állatbetegség nyer megállapítást, mely miatt a leölés elrendeltetett. Az ugyanis kétségtelen, hogy az ily módon betegnek bizonyult állat a hatósági leöletést közvetlenül megelőző időpontban már nem bírt, még pedig éppen betegségénél fogva nem bírt azzal az érdekkel, mellyel birnia kellett volna, ha különben teljesen egészséges. Ebből folyólag kétségtelen az is, hogy a birtokos állatának elvesztése folytán szenvedett összes kárt a hatósági eljárás csak egyik részében okozta, míg azt másik részében az állami felelősség körébe nem tartozó el nem hárítható okra, a betegség bekövetkeztére kell visszavezetni. Azt azonban hogy az ilyen állat a betegség előtti piaci becsértékéből mennyit veszített a betegség folytán, következésképpen azt, hogy birtokosának kizárólag a hatósági leöletés folytán szenvedett kára mily mérvű, igazságosan megállapítani már csak azért sem lehet, mert annak eldöntése, hogy a leölt állat a leölés mellőzése esetén elhullott vagy meggyógyult volna-e, az esetek többségében a lehetőség határán kívül esik.
Igaz ugyan, hogy a fertőző állatbetegségek gyógyulási statisztikájából levont következtetések a hatósági leöletés által okozott kár mérvének általánosságban való megítélésére ily esetekben is nyujtanak némi alapot. Ezek a következtetések egyszersmind azt is mutatják, hogy a jelen törvényjavaslat értelmében hatósági irtás tárgyát képező fertőző állatbetegségek egy része - ritka kivételektől eltekintve - vagy egyáltalában nem, vagy csak alig mutat gyógyulásra hajlamot, vagyis, hogy az ily betegségben lévő állatok a hatósági leölését közvetlenül megelőző időpontban valamelyes számbavehető értékkel alig bírnak, mert hiszen a hatósági leölés mellőzése esetén úgyis, tulajdonosuknak kizárólag a hatósági leöletés által okozott kára tehát csekély vagy éppenséggel semmi, minél fogva ha ezekben az esetekben is azt az elvet alkalmaznánk, hogy csupán a leölés ténye által okozott kárért jár kártérítés, a kártérítés mérvének is csak csekélynek kellene lenni, vagy pedig egyáltalában nem lehetne kártérítést megállapítani.
Ennek azonban, mint a multak tapasztalatai mutatják, állategészségügyi szempontból az a szerfelett hátrányos következménye volna, hogy az érdekelt tulajdonosok állataik megbetegedését - félve azoknak kártalanítás nélkül való leöletésétől - a hatóságnak nem jelentenék be, hanem használnánk állataikat mindaddig, amíg azok el nem hullanának, vagy amíg a betegséget titkolni tovább már nem lehetne s e közben a betegséget szerteszéjjel terjesztenék.
Az érdekelteknek egybehangzó meggyőződése szerint az 1888. évi VII. tc. éppen azért nem volt képes bizonyos, természetüknél erre feltétlenül alkalmas fertőző betegséget kiírtani, mert arra az álláspontra helyezkedett, hogy csak a hatósági leölés ténye által okozott kárért jár kártalanítás, minél fogva, az igen gyér esetektől eltekintve, majdnem mindig elhullásra vezető ragadós tüdőlob és takonykór, valamint a feltétlen elhullásra vezető veszettség miatt leölt állatokért, mint olyanokért, amelyek a hatósági leölés mellőzése esetén amúgy is elhullottak volna, ha azok a boncolás során ilyen betegségben lévőknek találtattak, kártalanítást nem adott. Viszont az ezen törvényt részlegesen módosító 1893. évi II., illetőleg 1897. évi X. tc. alapján azért sikerült a ragadós tüdőlobot hazánk területéről aránylag igen rövid idő alatt kiirtani, mert eltérve az előbbeni állásponttól, az állattulajdonos nemcsak a hatósági leölés ténye által okozott kárért, hanem ezenfelül a bejelentési kötelezettség teljesítésére való serkentés céljából - jutalomként - a betegség okozta kár egy nagy részéért is kapott kártalanítást.
Kétségtelen ezek szerint, hogy a bejelentési kötelezettség pontos végrehajtásának biztosítása érdekében a legelőnyösebb rendszabály az volna, amely a hatósági rendeletre történő leölés után betegnek bizonyult állatért is teljes piaci becsértékét adná kártalanításként. Ámde ily rendszabály felállításának állategészségügyi szempontból viszont az a figyelmen kivül nem hagyható fontos ok állja útját, hogy ily rendelkezés esetén a tulajdonosnak semmi érdeke ahhoz, hogy állatait a befertőzéstől és megbetegedéstől óvja.
Ezért a törvényjavaslat az általános állategészségügyi érdekekre nagy fontosságú, imént említett két szempontot összegeztetve, azokban az esetekben, amelyekben a hatósági leöletés után foganatosított boncolás során az a fertőző állatbetegség nyer megállapodást, mely miatt a leölés elrendeltetett, a kártérítés mérvét a hatósági eljárás ténye által okozott kárnál magasabb összegben szabja meg, de ez a magasabb megszabott kártérítési összeg - az alább érintendő keleti marhavész eseteit kivéve - nem éri el a leőlt állatnak a betegség figyelmen kívül hagyásával megállapított piaci becsértékét. Az így megszabott kártérítési összegben tehát a hatósági leöletés által okozott káron felül levő összeg a félre nézve oly jutalom, mely a magánérdeket a közérdekkel egyensúlyba hozni alkalmas, illetőleg alkalmas arra, hogy a bejelentési kötelezettség teljesítésének biztosítéka legyen. Viszont a kártérítési összeg és a leölt állat piaci becsértéke között mutatkozó különbözet a félre nézve azt a veszteséget jelenti, mely biztosítékul szolgál arra, hogy állatait a befertőzés veszélyétől a megkívánt módon és mértékben óvni fogja.
A keleti marhavész eseteiben azonban, rendkívüli ragályozó természeténél fogva, a birtokosnak rendszerint nem áll módjában állatait a befertőződéstől megóvni. A fellépés esetén az egész ország fogékony állatait veszélyeztető eme betegség esetén tehát nem lenne helyénvaló a kár egy részének a birtokosra való hárítása, miért is a törvényjavaslat e betegség esetében a piaci becsértéknek megfelelő teljes kártalanítást állapít meg.
Az állami kártalanítás összegében a jutalmi rész mérve fertőző állatbetegségenként változik. Általában véve a leölt állat testrészeinek felhasználását kizáró vagy a gyógyulásra nem hajlamos fertőző állatbetegségek esetén, amikor ugyanis a hatósági eljárás ténye által okozott kár csekély, a jutalmi rész jelentékenyen több, mint a leölt állat testrészeinek felhasználását megengedő vagy a rendszerint gyógyuló fertőző állatbetegségek esetén, amikor viszont a hatósági eljárás ténye által okozott kár lévén jelentékeny, a jutalmi rész - tekintettel arra, hogy a kártalanítás összege az állat piaci becsértékét meg nem haladhatja - csak csekély lehet.
Az állami kártalanítás kérdése a most ismertetett elvek szerint való rendezés után nemcsak abban fog eltérni a jelenben érvényes idevonatkozó rendelkezésektől, hogy a hatósági rendeletre leölt állatért kivétel nélkül minden esetben kártalanítás fog járulni és hogy a kártalanítás összege egyes betegségnemenként - a ragadós tüdőlob kivételével, melynél korrektívumra szükség nincsen - jóval magasabb lesz az eddigieknél, hanem abban is, hogy a kártalanítás mérvének megállapítása szempontjából a betegség gyanúja töröltetik, amennyiben a boncolás során is csak gyanúsnak jelzett eset a kártalanítás szempontjából olyannak lesz tekintendő, mintha az állat egészségesnek bizonyulna, mert méltánytalan volna, ha a boncolási eredmény bármely okból származó határozatlanságának hátránya az állat birtokosára háríttatnék.
Az ezekben ismertetett kártalanítási irányelvektől még csak szarvasmarhák nyilt gümőkorja esetén van eltérés, amelyet a törvényjavaslat 78., illetőleg 79. §-ának indokolása ismertet.
Az elfojtó rendszabályok egyéb költségeinek ki által való viselése iránt az 1888. évi VII. tc. hézagosan intézkedvén, sok vitára intézkedvén, sok vitára szolgáltatott okot. E vitákat megelőzendő, a jelen törvényjavaslat taxatíve felsorolja az elfojtó rendszabályok okozta mindazon költségeket, amelyekkel a költségek viselése tekintetében érdekelt felek, nevezetesen az állam, a község és az állatbirtokos jogosan megterhelők.
E költségeknek az érdekeltek között való arányos felosztásánál az szolgált irányadóul, hogy a költségeket mindig az a fél viselje, akinek a kérdésben forgó elfojtó rendszabály leginkább szolgálja az érdekét. Ezen az alapon az állam terhére kellett utalni a zárlatnak a ritka esetekben szükséges karhatalmi biztosítására szolgáló fegyveres erő illetményein kívül mindazokat a költségeket, amelyek az állam szakközegeinek vagy az állam által megbízott önkormányzati szakközegeknek a fertőző állatbetegségek megállapítása és elfojtása érdekében kifejtett működése alkalmával útiilletmény címén felmerülnek, továbbá a betegség megállapítása céljából elhasznált diagnosztikai szerek költségeit, valamint a beteg, betegségre gyanús és fertőzésre gyanús állatok állandó, azaz az országos forgalomban nem nélkülözhető megjelölésének költségeit, mert kétségen felül áll, hogy mindezek a rendszabályok a községek és egyesek érdekei mellett elsősorban az állam érdekeit szolgálják. Ugyancsak az állam terhére kellett utalni a keleti marhavész, valamint a ragadós tüdőlob, mint olyan betegségek esetén szükséges fertőtlenítésnek költségeit, amelyek az egész ország állatállományát veszélyeztetvén, elfojtásuk állami feladatnak tekintendő. Viszont a községeket kellett terhelni azoknak az elfojtó rendszabályoknak a költségeivel, amelyek elsősorban az illető község állatállományának védelmét és állatforgalmának mielőbbi szabaddá tételét célozzák, kivételével azoknak a költségeknek, amelyek a helybeli birtokosok állatainak zár alá vételéből és elkülönítéséből erednek, feltéve, hogy ez utóbbiakat az illető község önként nem vállalja. Végül az állatbirtokost, mint elsősorban érdekeltet, kellett terhelni a saját állatainak zár alá vételéből és elkülönítéséből eredő költségekkel, ha azokat az illető község nem vállalja, továbbá a zárt és elkülönítést enyhítő forgalmi korlátozás, úgyszintén a védő- és gyógyítóoltás, valamint a kötelező állatorvosi kezelés - mindmegannyi a birtokos érdekeit szolgáló rendszabály - költségeivel.
Természetes, hogy a gyakorlati életben e nagy körültekintéssel készült költségfelosztás ellenére is fel fognak merülni olyan költségek, melyeknek ki által való viselésére nézve a javaslat intézkedést nem tartalmaz; ily költségek ki által viselése iránt, a szerint, amint a fentebb közölt elvek alapján azzal jogosan az állam, a község vagy magánfél terhelhető neg, a földmívelésügyi miniszter a pénzügyminiszterrel. illetőleg a belügyminiszterrel egyetértőleg vagy teljesen önállóan fog intézkedni.
Az 1888. évi VII. tc. az állatorvosi gyakorlattal, vagyis a hatósági állatorvosi szolgálat körébe nem tartozó állatorvosi ténykedések gyakorlásának szabályozásával egészben véve helyes alapelvek szerint foglalkozván, a törvényjavaslat VI. fejezete inkább csak a jelenben érvényes idevonatkozó rendelkezések szabatosabb megállapítására szorítkozik.
A törvényjavaslat VII. fejezetének büntető rendelkezései megszüntetik az 1888. évi VII. tc. ily rendelkezéseinek azon hiányát, mely a BTK. és a KBTK. idevágó rendelkezéseinek minden rendszer nélkül való szószerinti idézéséből, illetőleg abból keletkezett, hogy az 1888. évi VII. tc.-ben oly kihágások vannak megállapítva, melyeknek tényálladéka az ugyanezen törvény 146. §-ában megállapított vétség, valamint a KBTK.-ből átvett kihágások tényálladékával majdnem megegyezik.
Azáltal, hogy az állatok egészségi állapotával összefüggő kihágások rendszeresen és egységesen vannak megállapítva, lehetővé vált a büntető eljárás egyszerűsítésének, egységének és ezzel gyorsaságának biztosítása is a közigazgatási rendőrbíróságok előtt.
Az állategészségügynek és a közegészségügynek egymásra gyakorolt kölcsönhatása miatt a büntető rendelkezések között olyan kihágások is megállapíttattak, amelyeknek közegészségügyi vonatkozású tényálladékelemei az állategészségügyi vonatkozásúakat felülmúlják. Ezekben a kihágási ügyekben végső fokon a népjóléti és munkaügyi miniszter lesz jogosult bíráskodni, míg minden más állategészségügyi kihágási ügyben végső fokon való bíráskodást a földmívelésügyi minisztert fogja megilletni, mely utóbbi körülmény - szemben a jelenlegi állapottal - az állategészségügyi igazgatás terén szabatosabb eljárás követésében fogja a földmívelésügyi minisztert elősegíteni.
A törvényjavaslat VIII. fejezete az állategészségügyi szolgálatot, vagyis a törvényjavaslatban megállapított rendszabályok végrehajtására illetékes hatóságok és hatósági alkalmazásban álló állatorvosok jogait, teendőit és kötelességeit szabályozza.
Az a tény, hogy az 1888. évi VII. tc. a hatóságok és hatósági alkalmazásban álló állatorvosok teendőinek, jogainak és kötelességeinek tekintetében inkább általános kijelentésekre, sem mint szabatos rendelkezések megállapítására szorítkozott, nemkülönben az, hogy az 1900. évi XVII. tc. az állami és községi (városi) alkalmazásban lévő állatorvosok között tényleg fennálló és nélkülözhetetlen szolgálati kapcsolat szabályozását mellőzte, gyakori súrlódásokra, hatáskörök összezavarására, egyenetlenkedésre és késedelmes intézkedésre szolgáltatott okot, holott nem szorul bővebb magyarázatara az a tény, hogy az állategészségügyi igazgatás terén szükséges intézkedések kellő sikerét az intézkedések helyes megválasztásán kívül éppen az a gyorsaság van hivatva biztosítani, mellyel az intézkedések foganatosíttattak. Épp ily kétségtelen az is, hogy egy-egy elkésett intézkedés egyeseknek úgy, mint a köznek, jelentékeny és többé nem is pótolható károsodást okozhat. Ezért az eljárásra illetékes hatóságok és hatósági állatorvosok teendőinek pontos meghatározására és a jogorvoslatok megállapítására különös gondot fordítottam.
E fejezet az állategészségügyekben eljárásra illetékes hatóságokat - a törvényjavaslat más fejezeteiben és szakaszaiban esetenként megjelölt, inkább csak szervezeti ügyekben eljárni illetékes hatóságok kivételével - a hármas fórumrendszer alapulvétele mellett nagyjában a jelenlegi állapottal megegyezőleg jelöli meg.
Az eddigi jogállapotot tartotta fenn ez a fejezet abban a tekintetben is, hogy az állategészségügyek bizonyos csoportjára nézve az elsőfokú állategészségügyrendőri hatóság intézkedéseinek hatályossá tétele céljából a helyhatóságnak (helyi állategészségügyrendőri hatóságnak) is bizonyos előkészítő hatáskört, illetőleg intézkedései jogkört biztosított. Amint ugyanis fenntebb már jeleztem, állategészségügyekben az esetek túlnyomó részében csak azonnali intézkedések biztosíthatnak sikert; mivel azonban a hatósági intézkedések megtételére jogosult elsőfokú állategészségügyrendőri hatóság nincs és nem is lehet mindig jelen a gyors intézkedést igénylő eset fölmerülésekor a helyszínen s így intézkedéseit az esetek túlnyomó többségében azonnal nem is teheti meg, ennélfogva mellőzhetetlennek mutatkozott a helyszínen viszont rendszerint jelenlevő helyi hatóságot azzal a jogkörrel felruházni, hogy a törvényjavaslatban pontonként részletezett gyors intézkedést igénylő állategészségügyekben addig is, míg az esetről azonnal értesítendő elsőfokú állategészségügyrendőri hatóság az illető ügyben elsőfokon határozhat, foganatosíthassa mindazokat a rendszabályokat, melyeket a jelen törvényjavaslat vagy az ennek alapján kiadandó rendelet éppen a gyors intézkedés megtételének sürgős szükségességére való tekintettel hatáskörébe utal.
A helyi hatóságnak ez alapon tett, a fokozatos eljárás keretén kívül eső előkészítő intézkedései azonban csak addig maradnak érvényben, amíg az illetékes elsőfokú állategészségügyrendőri hatóságnak módjában áll az illető ügyben hivatalból vagy az érdekelt felek felszólamlása folytán elsőfokon határozni.
Az állategészségügyrendőri hatóságok teendőinek szabatos, pontonként való felsorolásban történt megállapításán kívül ki kell emelnem a javaslatnak azt a rendelkezését, mely az elfojtó rendszabályok alkalmazása tárgyában hozott elsőfokú állategészségügyrendőri határozatokra nézve a másodfokú állategészségügyrendőri hatóságnak, mindkét elsőfokú hatóság ily tárgyú határozataira nézve pedig a földmívelésügyi miniszternek felülvizsgálati jogát állapítja meg, melynélfova tehát a felülvizsgálati jogkörrel felruházott ezen hatóságok az említett ügyekben hozott határozatokat - az 1901. évi XX. tc.-ben biztosított jogorvoslati eljárásoknak az érdekelt felek részéről történt mellőzése esetén is - hivatalból felülvizsgálhatják, annak eredményéhez képeset kiegészíthetik, megváltoztathatják, sőt utobb említett felülvizsgálati jogkörrel felruházott hatóság azokat hatályon kívül is helyezheti.
E rendelkezés felvételét mellőzhetetlenné teszi az a körülmény, hogy ezeknek a fentebb jelzett szabályoknak az alkalmazása tekintetében sokszor az alsóbbfokú hatóságok s a melléjük rendelt szakértők látókörén kívül eső tények is befolyással vannak, miért is ügyelni kell, hogy egyesekre előnyös a közérdek szempontjából azonban veszélyes intézkedések ne történhessenek.
Az állategészségügyrendőri hatóságok intézkedéseinek alapul szolgáló állatorvosi szakvéleményt, úgymint eddig, a jövőben is hatósági alkalmazásban álló állatorvosok fogják szolgáltatni és ugyancsak ők fogják a hatósági intézkedésekben megszabott szakteendőket is végezni.
A hatósági alkalmazásban álló állatorvosok a szerint, amint a helyi vonatkozású, tehát a község (város) feladatkörébe tartozó állategészségügyi teendők ellátása céljából községi szervezetben alkotott állásra vagy a szerint, amint országos vonatkozású, tehát az állam feladatkörébe tartozó állategészségügyi teendők ellátása céljából az állam kötelékében nyernek alkalmazást: helyhatósági állatorvosok, illetőleg a m. kir. állatorvosok.
Igaz ugyan, hogy ennek a kettős szakszolgálati rendszernek le nem kicsinyíthető hátrányai vannak, amelyeket a javaslat intézkedései lényegesen tompítanak ugyan, de véglegesen meg nem szüntetnek. Így nem szüntetik meg a hátrányok legsúlyosabbikát sem, amely abban mutatkozik, hogy az állam a fertőző állatbetegségek elleni küzdelemben, ami az állategészségügyi közigazgatás létjogosultságát képezi, az állami egészségügyi szervezeten kívül álló helyhatósági állatorvosokra nem támaszkodhatik, mert a helyhatósági állatorvosok az őket alkalmazó községekkel (városokkal) szemben fennálló helyi érdekeltségük miatt a fertőző állatbetegségek elleni rendszabályok kifogástalan végrehajtásában akadályozva vannak. Ennek következtében a helyhatósági állatorvosok az állategészségügyi közigazgatás eme legfontosabb ágában - a járványok elleni küzdelme - csak igen korlátolt hatáskörrel vonhatók, holott a jelentkező járványok helyhezkötésére és elfojtására elsősorban ők volnának a legalkamasabbak.
Ezt a következményeiben rendkívül súlyos hátrányt s vele kapcsolatban még más hátrányokat is, a törvényhatósági és közigazgatási bizottságnak, valamint a gazdasági szakkörnek megállapításommal egyező véleménye szerint gyökeresen csakis a helyhatósági állatorvosok államosításával lehetne megszüntetni. S ámbár ez az államosítás betetőzné az állatorvosi szolgálatnak az 1900:XVII. tc.-kel megkezdett részleges államosítását s a kettős szakszolgálati hátrányok megszüntetése folytán az állategészségügyi viszonyok általános javulását, ezzel karöltve az állatállomány fejlődését és az állattenyésztés újabb fellendülését vonná maga után és - amint azt a részleges államosítás következményeként is tapasztaltuk - alkalmas lenne a külföld bizalmát fokozottabb mértékben felénk fordítani, ami előnyösebb állategészségügyi egyezmények kötésében nyerhetne kifejezést: mindazonáltal a helyhatósági állatorvosok államosításának javaslatba hozatalát ezúttal az állam nagy kíméletet parancsoló pénzügyi helyzete miatt mégis mellőzni voltam kénytelen.
A fentiekben röviden vázolt nagy fontosságú előnyök azonban arra késztetnek, hogy a szóbanlevő államosításnak előkészítő munkálatait már most folyamatba tegyem és az előkészülő javaslatot a mostani megvalósítást gátló okok megszüntetésével vagy lényeges enyhülésével azonnal alkotmányos tárgyalásra előterjesszem.
Tekintve, hogy a helyhatósági állatorvosok feladata túlnyomó részben a községek (városok) önkormányzati hatáskörébe tartozó helyi vonatkozású állategészségügyi teendők végzése, alkalmaztatásukról (kinevezésükről, választásukról) az 1886:XXI. és az 1886:XXII. tc. alapelveinek megfelelőleg - úgy, mint eddig - a jövőben is a községek (városok) fognak gondoskodni.
Amíg azonban az 1888. évi VII. tc. szerint a községeket községi állatorvosok tartására a földmívelésügyi miniszter a belügyminiszterrel egyetértőleg, több községet közösen alkalmazandó körállatorvosok tartására pedig szabályrendelet útján a vármegye törvényhatósága kötelezhette, addig a jelen törvényjavaslat ez utóbb említett körállatorvosi kötelezettség megállapítását is a nevezett miniszterek hatáskörébe utalja. E rendelkezés felvételét mellőzhetetlenné tette a vármegye törvényhatóságok egy részének a körállatorvosi intézmény hasznos, mondhatnám nélkülözhetetlen voltának fel nem ismeréséből, másrészt a községek kedvezőtlen anyagi helyzetével indokolt de rosszul alkalmazott takarékosságból eredő magatartása. Gyakran előfordult ugyanis, hogy a vármegyék a kellő előfeltételek birtokában lévő községeket nemcsak hogy nem kötelezték körállatorvosok tartására, hanem még az ily állások szervezésére önszántukból hajló községeket is igyekeztek megakadályozni szándékuk keresztülvitelében úgy, hogy még ma is vannak közigazgatási járások, melyekben a tulajdonképpen felügyeletre hivatott járási m. kir. állatorvoson kívül több állatorvos nincsen. Hogy ez - csupán a rögtöni segélyt igénylő állatmegbetegedéseket véve figyelembe - az ezen vármegyék érdekelt állatbirtokosaira nézve mit jelent s hogy ennek folytán mily, különben megmenthető értékek mennek évről-évre pusztulásba, további bizonyítást nem igényel, valamint az sem, hogy a következményeiben nemzetgazdasági szempontból sem kicsinyíthető ezen káros állapot mielőbbi megszüntetése és rendezése elsőrendű állami érdek. De a szóbanforgó rendelkezés felvételének indokai között helyet foglal még az a törekvés is, hogy a multak tapasztalatai alapján kizárassanak az ily állások szervezésére irányuló hosszadalmas, sokszor 5-6 évre terjedő szabályrendeleti úton való tárgyalások, amelyek lehetetlenné teszik az állatorvos szolgálatba állítását akkor, amikor annak szükségessége éppen felmerül.
Az utóbb felsorolt indokokon alapszik a törvényjavaslat szóbanforgó rendelkezésének természetes folyományát képező az a másik rendelkezés is, mely felhatalmazást ad a nevezett miniszternek a már eddig létesített községi és körállatorvosi állások további fenntartása vagy a szerzett jogok épségének érintése nélkül azok megszüntetése iránt intézkedni.
Közigazgatásunk ügymenetében sok zavarra és egymással merőben ellenkező eljárás követésére szolgáltatott okot a városi, községi és körállatorvosok, valamint az őket alkalmazó városok és községek között fennálló jogviszony teljes rendezetlensége, mely a mellett, hogy hátrányos visszahatással volt az említett állatorvosok helyzetére, a városok és községek állategészségügyi igazgatásának sem vált előnyére.
A jogbiztosság, az állategészségügyi érdekek s a méltányosság követelményeinek tesz eleget tehát a jelen javaslat azzal, hogy a községi (r. t. városi) és körállatorvosok jogviszonyának főbb vonatkozásait a külön minősítéshez kötött állásokra alkalmazott más községi tisztviselőkre nézve az 1886. évi XXII. tc.-ben megállapított szabályok szerint rendezi.
A helyhatósági állatorvosok hatásköre eddig kizárólag helyi vonatkozású, azaz a községi (városi) önkormányzat körébe tartozó teendők ellátására terjedt ki; míg az országos vonatkozású, tehát állami feladatot képező állategészségügyi teendőket az 1900. évi XVII. tc. értelmében az állategészségügyrendőri hatóságok mellé beosztott állami közegek, a m. kir. állatorvosok látták el. E rendelkezés további fenntartásáról azonban - bárha csak a lehető legszűkebb területre szorítkozva - el kell állnom, mert az időközben szerzett gyakorlati tapasztalatok arról győztek meg, hogy némely állami feladatot képező állategészségügyi teendő kifogástalan ellátása hosszabb tartalmi szakértői javaslatot igényel, aminek a jelen törvényjavaslat folytán amúgy is szélesbedett ügykörrel bíró s esetleg nem is helyben vagy nem a közelben állomásozó m. kir. állatorvos eleget nem tehet, viszont a szűkebb illetőségi körrel bíró helyhatósági állatorvos helyi vonatkozású teendői mellett erre minden tekintetben képes és alkalmas.
Ezekhez képest a jelen törvényjavaslat a helyhatósági állatorvosok teendőit az eddigiekkel szemben az állam feladatkörébe tartozó állategészségügyi teendők némely részének átutalásával bővíti s e mellett elejét veendő a m. kir. állatorvosokkal a multban annyiszor észlelt hatásköri súrlódásoknak és az ezek folytán elkésetten történt intézkedések okozta állategészségügyi hátrányoknak, az utóbb említettek teendőitől éles határokkal elkülönítve, taxatíve sorolja fel. Azáltal pedig, hogy a helyhatósági állatorvosok szolgálatát kifejezetten a m. kir. állatorvosok ellenőrzése alá helyezi s ez utóbbiakat amazokkal szemben utasítási joggal látja el, megteremti az állatorvosi szolgálat összrendezettségének a multban olyannyira nélkülözött jogi alapjait.
Az országos vonatkozású s ennélfogva az állam feladatkörébe tartozó állategészségügyi teendőket - úgy mint eddig - a jövőben is az állam által alkalmazott s szolgálattétel végett az állategészségügyrendőri hatóságok mellé beosztott m. kir. állatorvosok fogják az 1900. évi XVII. tc. rendelkezései szerint ellátni. Ennek a jelen törvényjavaslatban való kijelentése a teljesség okából történik.
Annak megemlítése után, hogy a törvényjavaslat IX. fejezetében a végrehajtást illető zárórendelkezések között célszerűségi okok miatt szükségesnek mutatkozott az elfojtó rendszabályok végrehajtását a katonai igazgatás alatt álló állatállományra, valamint az állatorvosi szolgálat szempontjából kellően szervezett állami ménesintézetek, méntelepek, csikótelepek és felsőszakoktatási intézetek állatállományára vonatkozólag a katonai hatóságokra, ménesintézeti, méntelepi és csikótelepi vezetőségekre, illetőleg iskolai igazgatóságokra bízni,
van szerencsém bejelenteni, hogy a törvényjavaslat alapján alkotandó törvény végrehajtása az 1927/28. évi állami költségvetés „Állategészségügy” címe alatt előirányzott kiadásokon felül még a következő kiadásokkal fogja az 1928/29. évi s az ezt követő állami költségvetéseket megterhelni:
1. a hatósági rendeletre történt védőoltás következtében elhullott állatokért járó kártalanítás (39. § 8. p., 76. és 79. §, valamint a 1. számú melléklet) | 66,565 P-vel, | |
2. a hatósági rendeletre leölt állatokért járó kártalanítás (76. és 79. §, valamint a 2. számú melléklet) | 224,558 P-vel, | |
3. a gümőkór önkéntes irtásának támogatására (73. §) | 8,000 P-vel, | |
4. a kártalanításon kívül egyéb elfojtó rendszabályok költségei (85. §) | 32,320 P-vel, | |
Összesen | 331,438 P-vel. |
Azt a veszélyt, amellyel a más államok területén uralgó fertőző állatbetegségek esetleges behurcolása az ország állatállományát fenyegeti, legbiztosabban, sőt az esetek nagyrészében minden más mód kizárásával csakis akként lehet elhárítani, hogy a más államok területéről származó azok az állatok, állati nyerstermények és tárgyak, amelyek a fertőző állatbetegségek kóranyagát behurcolhatnák, az ország területére nem bocsáttatnak be.
E szakasz - jelenlegi rendelkezéseinkkel (1888. évi VII. tc. 4. és 5. §) és más államok idevonatkozó rendelkezéseivel összhangban - erre az évtizedeken át kipróbált és egyébként is kétségtelenül helyes alapelvre helyezkedve, a fertőző betegségben levő vagy ilyen betegség gyanújában álló állatoknak az országba való behozatalát vagy azon való átvitelét kifejezetten megtiltja, az illető fertőző állatbetegség behurcolására alkalmas másféle állatoknak (melyek alatt e szakasz szempontjából nemcsak az illető betegség iránt fogékony, még egészségesnek látszó, hanem az illető betegség iránt nem fogékony, de a betegség fertőző anyagával valamilyen módon szennyezett állatok is értendők), úgyszintén az illető fertőző betegség elhurcolására alkalmas állati nyersterményeknek és tárgyaknak (ú. n. vészterjesztő tárgyaknak) behozatali vagy átviteli betiltására, illetőleg, ha a betiltásra szükség nincsen, korlátozásra a földmívelésügyi miniszternek ad felhatalmazást.
A fertőző betegségben lévő vagy ilyen betegség gyanújában álló állatok ugyanis a hazai állatállományra nézve feltétlenül veszélyesek és ezen veszélyes állapotuk semmi úton-módon meg nem szüntethető mindaddig, amíg meg nem gyógyultak, de viszont a határszélén eszközölt szakértői vizsgálattal a nemzetközi forgalom lényegesebb megzavarása nélkül aránylag könnyen és teljes biztonsággal megállapítható. Ezért az ily állatoknak behozatalát vagy átvitelét magában a javaslatban kellett megtiltani.
A betegségek iránt fogékony állatok és a betegség elhurcolására alkalmas állati nyerstermények és tárgyak ellenben a hazai állatállományra csak feltételesen veszélyesek és ezen veszélyes állapotuk az esetek egy részében - legalább a nyersterményeket és vészterjesztő tárgyakat illetőleg - bizonyos eljárások útján megszüntethetők, de viszont a határszélen eszközölt szakértői vizsgálattal a nemzetközi forgalom lényegesebb megzavarása nélkül alig vagy egyáltalában nem állapíthatók meg. Ezek veszélyes állapotát tehát gyakorlatias módon nem is szakértői vizsgálattal lehet és kell eldönteni, hanem csak a származási helyekből vont következtetés útján oly módon, hogy veszélyesnek, azaz fertőzötteknek kell tekinteni azokat a betegség iránt fogékony állatokat, állati nyersterményeket és betegség elhurcolására alkalmas tárgyakat, amelyek olyan helyről, helyesebben olyan hely körzetéből, illetőleg vidékről származnak, ahol fertőző állatbetegség lépett fel, vagy ahonnan hozzánk ilyen betegséget behurcoltak. Figyelemmel most már arra, hogy olyan államban, amely állategészségügyi szempontból jól van organizálva, kisebb a lehetősége annak, hogy egy bizonyos fertőző állatbetegség szélesebb körben terjedjen el s így okvetlenül szűkebb az a körzet (vidék) is, amely a betegség behurcolása szempontjából aggályosnak tekinthető, mint olyan államban, amelyben a fertőző állatbetegségek ellen nem elég erélyesen és nem helyen alapelvek szerint védekeznek; figyelemmel továbbá arra, hogy a különböző fertőző állatbetegségek ragályozási s ezzel terjedési képessége is más és más, amennyiben az egyik rendszerint nagy területet ellepő járvány alakjában folyik be, másik viszont - egyes kivételektől eltekintve - majdnem mindig sporadikusan lép fel; figyelemmel végül arra, hogy a különböző fertőző állatbetegségek okozta közgazdasági károk súlya is lényegesen eltérő; érthetővé vállik, hogy azt, vajjon a betegség iránt fogékony állatoknak és a betegség elhurcolására alkalmas állati nyersterményeknek és tárgyaknak az országba való átvitele mikor, milyen területekről és mennyire tilos vagy korlátozott, magában a javaslatban taxatíve megállapítani nem lehetett, hanem annak megállapítására a földmívelésügyi minisztert kellett felhatalmazni.
Maga ez a felhatalmazás - éppen úgy, mint a fertőző betegségben lévő vagy ilyen betegség gyanújában álló állatok behozatali, illetőleg átviteli tilalma - obligatórius jellegű oly értelemben, hogy ha a behozatal, illetőleg átvitel tilalmazása vagy korlátozása tárgyi szempontból megokolt, az az állatgészségügyi tekintetben velünk nemzetközi megállapodásban levő vagy ugyanilyen tekintetben velünk nemzetközi megállapodásban nem álló államokkal szemben egyaránt foganatosítani kell. Természetes azonban, hogy a javaslat alapján alkotandó törvény életbeléptekor fennálló nemzetközi megállapodások végrehajtását ez a felhatalmazás akkor sem érintheti, ha különben ezek a megállapodások eltérő alapokra fektetvék, viszont természetes az is, hogy ennek a felhatalmazásnak nemzetközi megállapodások létesítésénél a jövőben feltétlenül irányadónak kell lenni és csak annyiban képezheti ilyen megállapodás további tárgyát, amennyiben annak keretében a betegség iránt fogékony állatok, állati nyerstermények és betegség elhurcolására alkalmas tárgyak behozatali, illetőleg átviteli tilalmazásának vagy korlátozásának esetei a tárgyi szempontok és a megelőző bekezdésben vázolt viszonyok és körülmények mérlegelése mellett konkretizálhatók.
A fertőző állatbetegségek közül külön kiemelni és szigorúbb elbánásban részesíti e szakasz a keleti marhavészt, mely e betegségnek az ország gazdasági érdekeire s különösen szarvasmarhaállományára olyannyira veszélyes voltában leli indokát.
A behozatali és átviteli tilalmak vagy korlátozások az ország állatállományainak egészségi állapotát természetszerűleg csak akkor védhetik meg a külföldön uralkodó fertőző állatbetegségek ellen, ha a kellő időben léptetteknek életbe. S ámbár erre való tekintettel és azért is, mert a tilalmakat vagy korlátozásokat rendszerint az egész országra szóló hatállyal kell életbeléptetni, azt a földmívelésügyi miniszter hatáskörébe kellett ugyan utalni, mindazonáltal szem előtt tartva azt az eshetőséget, hogy a határszéli hatóságok (melyek alatt a javaslat 104. §-ában megjelölt állategészségügyrendőri hatóságok értendők) adott esetekben előbb szerezhetnek tudomást főleg olyan fertőző állatbetegségeknek a szomszédos államok határszéli területein történt fellépéséről, amely betegségeknek csak egy esetben való behurcolása is helyrehozhatatlan gazdasági károsodással járna (keleti marhavész), intézkedni kellett aziránt, hogy a földmívelésügyi miniszter a behozatali tilalmak ideiglenes, azaz csak a miniszter intézkedéséig érvényes életbeléptetésére ezeket a hatóságokat felhatalmazhassa.
Az állatoknak, állati nyersterményeknek és állatbetegségek elhurcolására alkalmas tárgyaknak az országba való behozatala vagy azon való átvitele az előző szakaszban tárgyaltakon kívül természetesen még további szabályozást is igényel; így egyebek között szabályozni kell az előbbi szakaszban foglalt rendelkezések ellenére behozni szándékolt vagy behozott állatokkal, állati nyersterményekkel és állatbetegségek elhurcolására alkalmas tárgyakkal való további elbánás módozatait és szabályozni kell azokat az eljárási módozatokat is, melyek mellett bizonyos állati nyerstermények és állatbetegségek elhurcolására alkalmas tárgyak, habár állategészségügyi szempontból aggályos területről származván és tényleg veszélyesek lévén is, ártalmatlanokká s ehhez képest az országba behozhatókká vagy azon átvihetőkké tehetők.
Mivel a behozatal vagy átvitel feltételeinek a 2. §-ban foglaltakon túlmenő eme szabályozásra a tárgyi szempontokon kívül a mindenkori kereskedelmi politika is befolyást gyakorol, ennélfogva a 2. §-ban foglaltakon kívül szükséges egyéb behozatali vagy átviteli szabályok megállapítását a nemzetközi megállapodások (szerződések), illetőleg, ha ilyen nemzetközi megállapodás létre nem jön, a földmívelésügyi miniszter részére kellett fenntartani, aki viszont a nyert felhatalmazás alapján vagy esetről-esetre kiadandó engedélyben vagy általános érvényű rendeletben fog az említett szempontok szerint eziránt intézkedni.
A behozatalra, átvitelre és kivitelre vonatkozólag az előző §-ban megállapított állategészségügyrendőri szabályok megtartásához jelentős állategészségügyi és kereskedelmi érdekek fűződvén, oly intézményekről és szervezetekről kell gondoskodni, melyek ezt biztosítani képesek. Ezeket az intézményeket és szervezeteket e szakasz jórészt a jelenleg e célra szolgáló intézményekben, illetőleg az e célra igénybevett szervezetekben jelöli meg.
Így az állatok, állati nyerstermények és állatbetegségek elhurcolására alkalmas tárgyak - főleg az állategészségügyi szempontból kellően nem organizált államokból - jövőben is csak az ország határszélén kijelölt pontokon létező vagy létesítendő belépőállomásokon át és az ott eszközölt kedvező szakértői vizsgálat után lesznek az országba be- vagy az országon átbocsáthatók, viszont ugyanezek jövőben is csak ezeken a belépőállomásokon, illetőleg az e célra kijelölt pontokon létező vagy létesítendő megfigyelőállomásokon át és az ott eszközölt kedvező szakértői vizsgálat után lesznek az országból kibocsáthatók.
Annak megakadályozása céljából, hogy a belépő-, illetőleg megfigyelő-állomások elkerülésével hozassanak be vagy vitessenek ki az állatok, állati nyerstermények és állatbetegségek elhurcolására alkalmas tárgyak (csempészet), a határszél állandó őrizetére lesz szükség, amelyet a jövőben is a csendőrség, a pénzügyőrség s ezeken kívül a működési körénél fogva erre alkalmas vámőrség, valamint a határszéli államrendőrség, akkor pedig, ha valamely rendkívül fenyegető veszélyt kell a csempészet megakadályozása révén elhárítani, mint pl. a szomszédos államokban netán fellépett keleti marhavész behurcolását, a katonaság fog végezni (szigorított határőrizet vagy határzár). Ugyancsak a csempészet, illetőleg az állatbetegségek ezúton lehető behurcolásának megakadályozására fog szolgálni az állatállománynak a határszél hosszában és bizonyos mélységben kijelölt területen való számbavétele, az abban beállott változások bejelentésének kötelező volta, nyilvántartása és megjelölése, mely intézmény főleg abban fog a multban ismert marhatörzskönyvezéstől eltérni, hogy amíg az utóbbi csupán a keleti marhavész behurcolásának célzatával csupán a szarvasmarhaállományra nézve volt elrendelve, addig az állatnyilvántartás - beleértve ebbe az ezt lehetővé tevő egyéb eljárásokat, úgy mint az állatállomány számbavételét, az abban beállott változások bejelentését és megjelölését (bélyegzését) is - a keleti marhavészen kívül egyéb állatbetegségek behurcolásának megakadolyázása célzatával a szarvasmarhákon kívül más állatokra nézve is elrendelhető lesz.
Arra nézve, hogy a belépő- vagy megfigyelőállomások hol állíttassanak fel, a mindenkori nemzetközi állategészségügyi megállapodások, ilyenek hiányában a tényleges állategészségügyi és állatkereskedelmi viszonyok lévén a döntő tényezők, az intézkedései jogot a földmívelésügyi miniszterre kellett ruházni.
Az állatállomány számbavételét feltételező bejelentés, valamint az abban beállott változások bejelentése - úgy, mint a marhatörzskönyvezés körül fennálló hasonló kötelezettség teljesítése - az érdekelt állatbirtokosok, maga az állatok nyilvántartása és megjelölése pedig az illető városok vagy községek kötelessége kell hogy legyen, illetőleg az ezek körül felmerülő költségek a nevezetteket kell, hogy terheljék.
Mindazonáltal ez alól az általános szabály alól kivételt kell tenni a multnak tapasztalatai alapján olyan városokban és községekben, amelyekben az állatnyilvántartás végzésére alkalmazható autonóm közegek nincsenek, vagy ha vannak is, nem megbízhatók. Ilyen helyeken nem lehet kitérni az elől az egyedül célravezető szükségesség elől, hogy e teendők végzésére helyi érdekektől független, bármikor kicserélhető s a megbízhatóság szerint kiválogatható állami közegek alkalmaztassanak.
Az állatnyilvántartással járó teendőknek követelmények szerinti végzése nemcsak gyakorlati jártasságot, hanem ezenkívül az állatfajták felismerésére képesítő bizonyos szakismeret is igényelvén, az állatnyilvántartók megfelelő kiképzéséről - az állatorvosi képesítéssel nem bíró húsvizsgálók kiképzéséhez hasonlóan s lehetőleg ezzel kapcsolatban - kell majd gondoskodni.
A fertőző állatbetegségek terjesztésének leghatékonyabb tényezői maguk az állatok, amennyiben tartási helyük gyakori változtatása folytán az előbbi tartási (származási) helyükön uralgó fertőző betegséget mindeneknél könnyebben hurcolhatják el az újabb tartási helyükre.
A fertőző állatbetegségek fellépési helyének kinyomozása szempontjából tehát elengedhetetlenül szükséges, hogy az állatok a belföldi forgalomban is rendszeres ellenőrzés alá helyeztessenek és e célból oly eszköz bocsáttassék az állategészségügyrendőri hatóságok rendelkezésére, amely lehetővé teszi az állatok jelenlegi és előbbi birtokosainak, származási helyének és származási helyük fertőzött vagy vészmentes voltának megállapítását s így alapot szolgáltat a származási helyen titkolt vagy észrevétlen maradt fertőző állatbetegségek felderítésére.
Ezt a célt szolgálja a marhalevél, amely mint közokirat egyrészt a rajta leírt állat bírtokosának az állatra vonatkozó tulajdonjogát, másrészt a rajta leírt állat származási helyét és egészségi állapotát igazolja, ez utóbbit azonban csak annyiban, hogy megjelöletvén a származási hely fertőzőtt vagy vészmentes volta, ez az állat gyanús vagy gyanútlan állapotára enged következtetni. Ezeken kívül még a jelenben az állatforgalmi adó kivetésének és beszedésének alapjául is szolgál és az esetek egy nagy részében, különösen a fontosabb forgalmi viszonylatokban, az előírt állategészségügyi rendészeti intézkedések megtörténtét is igazolni fogja.
Az 1888. évi VII. tc.-nek a marhalevélre és kezelésére vonatkozó rendelkezései már régen elavultak lévén, a kormány az 1920. évi XXIV., majd pedig az állatforgalmi adó behozatalával kapcsolatban az 1921. évi XXXIX. tc.-ben felhatalmazást nyert annak rendeleti úton való új szabályozására. A jelen szakaszokban foglalt rendelkezések lényegileg a hivatkozott törvényekben, illetőleg az azok alapján kiadott 80,600/1921. F. M. számú rendeletben foglaltakkal megegyezők s a jelen törvényjavaslatba való felvételüket a teljesség és az összetartozandóság okán kívül főként abból az okból tartottam szükségesnek, hogy fenntarthatók legyenek akkor is, amikor az utóbb hivatkozott törvény, illetőleg annak az állatforgalmi adóról intézkedő része hatályát veszti.
Az állatvásárok megtartásának jelenben megszabott előfeltételeit - az e célra megfelelően berendezett teret és a kellő állategészségügyi ellenőrzést - mint az állatvásárok szolgáltatta betegségterjesztő alkalom elhárítására egyedül alkalmas intézkedéseket, e szakaszban is fenn kellett tartani.
Sőt, miután az állategészségügyrendőri szempontból eddig szabálytalanul maradt állatkiállítások az állatvásárokkal azonos jellegűek, oly értelmében, hogy rendszerint mindkettőre különböző vidékek állatai, és pedig az értékesítés, illetőleg a további forgalombahozatal célzataival hajtatnak vagy szállíttanak fel s így a fertőző betegségek terjesztése szempontjából is azonos beszámítás alá esnek, ennélfogva az állatvásárok megtartásának előfeltételeit az állatkiáltásokra is szükségesnek mutatkozott kiterjeszteni.
Kétségtelen, hogy helye volna ugyanezen előfeltételek alkalmazásának az állatdíjazásokra nézve is. Mindazonáltal tekintettel arra, hogy az állatdíjazásokra szűkebb körben, rendszerint az állatdíjazás színhelyéül szolgáló községben (városban) lakó állatbirtokosok állatai, az értékesítés és további forgalombahozatal kizárásával csekélyebb számban szoktak felhajtani és különös tekintettel az állatdíjazásoknak az állattenyésztés fejlesztésére gyakorolt előnyös hatására, amely ez intézmény lehető széleskörű kiterjesztését teszi indokolttá: az állategészségügy jelentékenyebb sérelme nélkül lehet eltekinteni az állatdíjazások céljaira szolgáló s e végből csak ideiglenesen kijelölt területek berendezésétől, kedvező állategészségügyi viszonyok mellett pedig még a felhajtott állatok egészségügyi vizsgálatától is.
Az állatvásárok és állatkiállítások céljaira használandó területek kiválasztásánál és berendezésénél szem előtt tartandó következményeknek, mint a helyi viszonyoktól és az állatvásárok, illetőleg állatkiállítások látogatottságától függő részletkérdéseknek megállapítását rendeleti útra kellett utalni.
Az eddigi szabályok szerint az állatvásárterek állatok legeltetésére nem voltak felhasználhatók.
Igaz ugyan, hogy az állatvásárterek főként a ragadós száj- és körömfájás, másrészt pedig a takonykór terjesztése szempontjából figyelmet érdemelnek; minthogy azonban a lovak takonykórja szarvasmarhákra, juhokra és kecskékre, viszont a ragadós száj- és körömfájás lovakra át nem ragad s minthogy a mai ismeretek szerint a takonykór s a ragadós száj- és körömfájás fertőző anyaga a levegő és napfény hatása fertőző képességét rövid idő alatt elveszti, nem volna indokolt a jelenleg érvényben lévő tiltó rendelkezéseket érintetlenül hagyni. Bizonyos feltételek mellett az ország állatvásártartásra jogosult községeink jelentékeny területet képezi, ezidőszerint azonban kellőképpen ki nem használt állatvásártéri, illetőleg azoknak a szarvasmarháknak elhelyezésére szolgáló részei csikókifutóul, csikólegelőül vagy a vásártereknek lovak elhelyezésére szolgáló részei szarvasmarhák, juhok és kecskék legeltetésére használhatók lesznek.
Az állatvásárok és állatkiállítások területeinek a fent említett vagy egyéb célokra való használata jövőre annyival is inkább megengedhető lesz, mert az állategészségügyi szolgálatnak utóbbi időben történt fejlesztésével az állatvásárokra és állatkiállításokra - a felhajtott állatok egyenkénti tüzetes vizsgálata folytán - fertőző beteg vagy beteggyanús állatok szerfelett ritkán juthatnak és így az állatvásárok és állatkiállítások befertőzése a ritkább esetek közé tartozik.
Azt, hogy az állatvásárterek és kiállítások céljára szolgáló területek mikor és milyen feltételek mellett használhatók állatok legeltetésére avagy egyéb célokra, az időnként változó állategészségügyi viszonyok és állategészségügyi érdekek mérlegelésével kell majd megállapítani.
E szakasz az 1881. évi XLI. és az 1913. évi XXIX. tc. hiányát van hivatva pótolni. E törvényekben ugyanis nem történt gondoskodás arról, hogy az állatvásárok és állatkiállítások céljaira szükséges területek kisajátíthatók legyenek, ily intézkedés nélkül pedig az esetek többségében alig lehet az állategészségügyi érdekek követelményeinek megfelelő területeket szerezni.
Miután az állatvásárok és állatkiállítások magánérdekek szolgálatában is állanak és a tartásukra jogosítottaknak bizonyos jövedelmezőséget biztosítanak, csak természetes, hogy a tartásukkal járó költségek viselésére a jogosítványok tulajdonosait, illetve gyakorlóit kellett kötelezni. Azokban a ritka esetekben, melyekben az állatdíjazások rendezésével az e §-ban jelzett címeken költségek netalán felmerülnek, célszerűségi okokból az állatdíjazások rendezőit kellett megterhelni.
Az állatvásárok rendtartásának (az állatok felhajtásának, a felhajtott állatok egészségügyi vizsgálatának és elhelyezésének módozatai, a marhalevelek mikénti vizsgálata, a kifogás alá eső állatokkal való elbánás stb.), mint részletkérdésnek megállapítását általános vonatkozásban rendeleti, helyi vonatkozásban pedig szabályrendeleti útra volt célszerű utalni.
Miután azonban a nagyobb jelentőségű állatvásárok nem helyi, hanem rendszerint országos állatforgalmi és külkereskedelmi érdekeket vannak hivatva szolgálni, ennélfogva és főként a külkereskedelmünket szabályozó megállapodások feltételeinek biztosítása végett szükségesnek mutatkozott, hogy az ilyen állatvásárok rendtartása és állategészségügyi ellenőrzése a helyi érdekeltségektől függetleníttessék, amit e § utolsó bekezdésében foglalt intézkedésekkel vélek leginkább elérhetni.
Az állat tartási helyének megváltoztatása közben - mint említettem - mindig fennforog az a veszély, hogy az állat az előbbi tartási (származási) helyén uralkodó vagy lappangó fertőző állatbetegséget újabban kijelölt tartási helyére, sőt az útközben érintett egyéb helyekre is elhurcolja.
E veszély elhárítása céljából az állatok helyváltoztatásánál követett eljárást szabályozni kellett.
Különösen tüzetes s egyben szigorú szabályozást igényelt az állatok vasuton vagy hajón való szállításánál követendő eljárás, mert e szállítási eszközök révén aránylag igen rövid idő alatt hasonlíthatatlanul nagyobb távolságokra hurcolhatók el a fertőző állatbetegségek, mint egyéb szállítási eszközök vagy lábonhajtás révén.
Erre való tekintettel e szakasz a jelenlegi rendelkezésekkel megegyezőleg a szarvasmarhák, bivalyok, juhok, kecskék és sertések vasúton vagy hajón való szállításánál
ad 1. az elszállítandó állatok előzetes állatorvosi megvizsgálását szabja meg abból a célból, hogy egyrészt a fertőző betegségben vagy ilyen betegség gyanújában levő állatok elszállítása megakadályoztassék, másrészt, hogy a fennforgó betegség elfojtására szükséges intézkedések a származási helyen foganatosíthatók legyenek;
ad 2. és 3. a más országból érkező állatnak belföldi állattal ugyanazon vasuti kocsiban vagy hajórekeszben való szállítását és a más országokból érkező állatok állatorvosi vizsgálat nélküli kirakását tiltja, mert igaz ugyan, hogy a külföldi államokkal fennálló megállapodások értelmében a behozatalra szánt állatok a felrakás alkalmával állatorvosi vizsgálat alá esnek, mindazonáltal kívánatos, hogy ezek az állatok a honi területen történő kirakás alkalmával állatorvosi vizsgálat alá vétessenek s míg a vizsgálat meg nem történt, a belföldi állatoktól távoltartassanak, mert a feladó állam állategészségügyi szolgálati viszonyai felől nem lehetünk mindenkor kellőképpen tájékozva, de másrészt azért is, mert megtörténhetik, hogy a berakás alkalmával látszólag egészséges állatok útközben betegszenek meg valamely fertőző állatbetegségben.
E szakasz utolsó bekezdésében foglalt felhatalmazás módot ad arra, hogy az előző pontokban felsorolt s mai állategészségügyi állapotunk által kellően indokolt elvi szabályok a mindenkori kereskedelmi és gazdasági élet következményeinek megfelelőleg enyhíthetők legyenek.
Viszont ugyanezen felhatalmazás módot ad arra is, hogy - ha ennek szüksége felmerül - az előző pontokban foglalt szabályok az e §-ban nem említett más állatok vasúton vagy hajón való szállításának eseteiben is alkalmaztassanak.
A jelenben érvényes az a rendelkezés, mely szerint az állatok csak az e célra kijelölt és berendezett marharakodó-állomásokon rakhatók be, tekintettel a kijelölt marharakodó-állomások aránylag kevés számára, az igényeket nem elégítik ki. A szállító közönségnek sok felesleges fáradozást okoz és - miként arra már az általános indokolás során utaltam - az állategészségügyi érdekekre sem előnyös. Szükségesnek mutatkozik ennélfogva a be- és kirakási helyek számának szaporítása. Minthogy azonban a kijelölt marharakodó-állomások számának jelentékeny emelkedésre számítani nem lehet, mert a marharakodó-állomások kijelölésénél a rentabilitást kell szem előtt tartani, szükségesnek vélem megengedni, hogy az állatok be- és kirakása marharakodó-állomásul ki nem jelölt vasúti vagy hajóállomásokon is történhessék abban az esetben, ha a rakodó felek a rakodáshoz szükséges eszközökről maguk gondoskodnak és ha ehhez a vasúti és hajózási vállalatok hozzájárulnak, mely hozzájárulást az általános forgalom szempontjából mellőzni nem lehet.
A vállalatoknak a szállító felek által esetenként rövid úton kikérendő hozzájárulása - hacsak azt az általános forgalom érdekei ki nem zárják - biztosítva van, mert hiszen ez a rendelkezés a vállalatok üzleti céljait is hatékonyan szolgálja.
Az e szakaszban foglaltak a jelenben idevonatkozólag érvényes rendelkezésekkel megegyezők lévén, indokolást nem igényelnek.
A teljesség okából meg kell azonban jegyeznem, hogy az állatszállítások alkalmával végzett vizsgálatokért az állatorvosok részére fizetendő díjak tekintetében a jövőre nézve is fenn kívánom tartani azt a jelenleg érvényes szabályt, melynek értelmében e díjakból a szállításoknál eljárt állatorvosokon felül az ellenőrzésükkel megbízott közegek is részesednek. Tudvalevő ugyanis, hogy az egyes állatorvosi állások jövedelmezősége szerfelett tág határok között ingadozik a nélkül, hogy az állások jövedelmezősége és terhessége között egyenes arány állana fenn. És tudvalevő az is, hogy a felügyelői hatáskörrel egybekötött, valamint az exponáltabb helyeken levő állások (amilyenek főként a kerületi m. kir. állategészségügyi felügyelői állások és magasabb fokú állategészségügyi hatóságoknál és hivataloknál szervezett állatorvosi állások) jövedelmezőséggel egyáltalában nem járnak. Az állatorvosi pálya természetéből folyó ez az állapot szükségszerűleg a jövedelmezőbb állások elnyerése iránti törekvésre és ennek folyamányaként gyakori áthelyezésekre vezetett, ami amellett, hogy a szolgálat előnyére nem vált, az államkincstár jelentékeny megterhelésével járt. Ezenkívül a jövedelmezőséggel nem járó exponáltabb állásokban az ambíció csökkenésének veszélyétől is tartani lehetett. Mellőzhetetlenné vált tehát az állások jövedelmezőségének lehető arányosítása, amelyet a fentebb említett szabály segítségével megközelítőleg el is lehetett érni. Ezért ennek a szabálynak további fenntartást és a törvényjavaslatban való megalapozását szükségesnek vélem.
Az állatoknak nem vasúton és hajón, hanem egyéb járműveken (kocsin, szánkón, gépkocsin, kompon, dereglyén, csónakon stb.) való szállítását és lábonhajtását ugyanazon okok miatt kell szabályozni, amelyeket a 12. § indokolása kapcsán már megjelöltem.
Ugyancsak a 12. §-ban jelzett okok miatt kell felhatalmazást kérnem arra vonatkozólag, hogy a szóbanforgó járműveken való szállítások, illetőleg a lábonhajtás eseteire elrendelhessem a vasúton vagy hajón való szállításokra vonatkozólag megszabott többi rendszabály alkalmazását is. Ennek szükségessége a gépkocsin való állatszállításokra vonatkozólag már is bekövetkezett, mert az állatszállítások tekintélyes része ma már ezen az úton bonyolódik le s az ellenőrzés hiánya miatt ennek a betegségterjesztő hatása mindinkább érezhetővé válik.
Az állatok szállítása közben követendő eljárás további szabályaként a szállítás alkalmával igénybevett járművek, eszközök és helyek tisztításának, illetőleg fertőtlenítésének kötelezettségét is be kellett iktatni, hogy eleje vétessék a fertőző állatbetegségek közvetett úton való terjesztésének.
E szakasz a vasúton vagy hajón történő állatszállítás esetében a szállításra használt vasúti kocsiknak, hajóknak hajórekeszeknek, szállítási eszközöknek és rakodóhelyeknek szükséges tisztítási, illetőleg fertőtlenítési kötelezettségét szabja meg és pedig az idevonatkozólag jelenben érvényes rendelkezésektől annyiban eltérőleg, hogy a be- és kirakásnál használt eszközöknek és rakodóhelyeknek jelenben minden egyes szállítás után kötelező fertőtlenítését csak arra az esetre tartja fenn, ha a fertőző betegségben, ilyen betegség gyanújában vagy fertőzésnek gynújában lévő állat szállíttatott, míg más esetekben ezeknek az eszközöknek és helyeknek fertőtlenítése helyett, tisztításukat írja elő. Tekintettel ugyanis arra, hogy a 20. § értelmében a szállítás előzetes állatorvosi vizsgálat feltételéhez van kötve, felesleges ezeknek az eszközöknek és helyeknek a tömeges állatszállítás esetén különben is végrehajthatatlan, sok időt és költséget okozó fertőtlenítését oly esetekben kívánni, amikor arra szakértői vélemény alapján szükség nincsen.
E szakasz utolsó bekezdésében foglalt az az új rendelkezés, hogy a fent említett eszközök és helyek tisztításától, illetőleg fertőtlenítéséről a marharakodó állomásul ki nem jelölt állomásokon a szállító fél tartozik gondoskodni, a 13. §-ban nyujtott kedvezmény folyománya.
Tekintettel arra, hogy az állatoknak nem vasúton vagy hajón, hanem egyéb járműveken történő szállítása esetében az előzetes állatorvosi vizsgálat elrendelve nincs, minélfogva valószínűséggel feltehető, hogy ilyen járműveken fertőző betegségben lévő állatok gyakrabban fognak szállíttatni, helyénvalónak találtam, hogy szóbanforgó járműveken történő állatszállítás esetében - eltérőleg a vasúton vagy hajón való állatszállítástól - ne csak a szállításra használt járművek és ezek felszerelési, hanem ezeken kívül a szállításnál használt eszközök és rakodóhelyek is minden egyes szállítás után tisztítás és fertőtlenítés alá vonassanak.
A szakasz utolsó bekezdésében kért felhatalmazás módot nyujt arra, hogy a különben súlyos terhet jelentő fertőtlenítési kötelezettség alól megokolt esetekben például akkor, ha a szállítás rendszeresen állami felügyelet alatt álló hízlalótelepről történik, vagy ha az előzetes állatorvosi vizsgálat a 16. § alapján már elrendeltetett, felmentést adhassanak.
E szakasz első bekezdésében foglalt az a rendelkezés, mely szerint a tisztítási és fertőtlenítési kötelezettség a 12., illetőleg 16. §-ban megjelölt állatokon kívül más állatok szállításának eseteiben is elrendelhető, a hivatkozott szakaszoknak utolsó bekezdéseiben foglalt rendelkezésekkel áll szoros összefüggésben. Akkor ugyanis, ha a hivatkozott szakaszokban megállapított rendszabályoknak alkalmazása megokolt, az azokban megjelölt állatokon kívül más állatokra is megokoltnak kell lenni a tisztítási, illetőleg fertőtlenítési kötelezettségnek is.
E szakasz első bekezdésének az a folytatólagos rendelkezése, mely szerint a tisztítási és fertőtlenítési kötelezettség az állati nyerstermények szállításának esetére is elrendelhető, abban leli indokát, hogy az állati nyerstermények éppen olyan közvetítői lehetnek a fertőzésnek, mint maguk az állatok. Sőt az a körülmény, hogy azok fertőzött vagy nem fertőzött voltát - talán a hús kivételével - gyakorlatias módon megállapítani alig lehet, még fokozottabb mértékben teszi szükségessé azt, hogy a szállításukra használt járművek a szállítás megtörténte után megtisztíttassanak és fertőtleníttessenek.
A tisztítás és fertőtlenítés módjának, mint részletkérdésnek megállapítását rendeleti útra volt célszerű utalni.
A húsvizsgálat, amely gyüjtő elnevezés alatt a javaslat szempontjából nem csupán a fogyasztás céljából levágott (azaz elvéreztetett) állatok húsának, hanem a levágásra szánt állatoknak a levágását közvetlenül megelőző egészségügyi, vizsgálata, valamint a nyers hús feldolgozásának és forgalombahozatalának egészségügyi ellenőrzése is értendő, kétségtelenül állategészségügyi célokat is szolgál, mert egyrészt alkalmat szolgáltat az esetleg lappangó fertőző állatbetegségek felfedezésére, másrészt megakadályozza, hogy az esetleg fertőző betegségben volt levágott állatok testrészeivel és testnedveivel a betegség a betegség széthurcoltassék; mindazonáltal közegészségügyi vonatkozásai fontosságukban túlszárnyalják az előbbit, mert ezenkívül, hogy elhárítja a levágás folytán felszabaduló testnedvek, ürülékek és szennyvizek bomlása okozta levegőfertőzés veszélyeit, amely főként tömeges vágás alkalmával jelentékeny, kizárja azt is, hogy emberi egészségre ártalmas hús kerüljön fogyasztásra.
Kétségtelen, hogy az ily értelemben vett húsvizsgálatnak vázolt köz- és állategészségügyi céljait egészben elérni csak úgy lehetne, ha magát a húsvizsgálatot a fogyasztásra levágott állatok összességére ki lehetne terjeszteni. Sajnos, azonban ennek egyrészt a gyakorlati keresztülvihetőség, másrészt pénzügyi okok útját állják. A magánfogyasztás céljaira szánt állatokra - bizonyos kivételektől eltekintve - a húsvizsgálatot kiterjeszteni nemcsak azért lehetetlen, mert a háztartások húsellátását zavarná és tenné nagy mértékben költségessé, hanem főként azért, mert vágóhidak létesítésében és húsvizsgálók alkalmazásában teljesíthetetlen követelményeket támasztana a közigazgatással szemben.
Ez okok miatt a jelen szakasz első bekezdésében a köz- vagy magánfogyasztásra szánt szarvasmarhán, bivalyon, lovon, szamáron és öszvéren kívül még csak a közfogyasztásra szánt juh, kecske és sertés egészségügyi vizsgálatát lehetett feltétlenül kötelezővé tenni, ellenben a magánfogyasztásra szánt juh, kecske és sertés egészségügyi vizsgálatát csak arra az esetre lehetett a második bekezdésben elrendelni, ha a község vagy város ezeknek az állatoknak a levágását is csak közvágóhídon engedi meg, aminek előfeltétele önként érthetőleg az, hogy a község vagy város megfelelő vágóhíd építésére vagyonilag képes legyen.
Számolva azonban olyan rendkívüli eshetőségekkel, melyek mellőzhetetlanné tehetik egyrészt a magánfogyasztásra szolgáló utóbb említett állatoknak, ha nem is az ország területén, de annak egy bizonyos vidékein való egészségügyi vizsgálat (például valamely veszedelmes fertőző állatbetegség uralgása esetén), másrészt a fogyasztás céljaira szintén használatos baromfinak, vadnak, halnak, házinyúlnak vagy a nálunk most még nem használatos, de a jövőben esetleg használatossá válható kutyának az egészségügyi vizsgálatát is, indokoltnak mutatkozott a harmadik bekezdésben felhatalmazást kérni, hogy az egészségügyi vizsgálat az e szakaszban jelzett esetekben is kiterjeszthető legyen.
A szóbanforgó szakasz negyedik bekezdésében az egészségügyi vizsgálat ellátásáról való gondoskodást (húsvizsgálók alkalmazását), ötödik bekezdésben pedig az ezzel járó költségek viselését - a jelenben idevonatkozólag érvényes rendelkezésekkel összhangban - már csak célszerűségi okoknál fogva is a községek és városok kötelességévé kellett tenni, kivételével mégis a külföldi kivitel céljait szolgáló egészségügyi vizsgálatnak, amelyet viszont tekintettel arra, hogy azt a nemzetközi megállapodások vagy a felvevő állam autonóm törvényei oly feltételekhez köthetik, melyeknek az illető község vagy város meg nem felelhet (például hatósági alkalmazásban lévő állatorvost követelvén, az a község, mely csak képesített húsvizsgálót tart, állatorvosról nem gondoskodik), egészben a hústermelő felekre kellett hárítani. Nehogy azonban a községek és városok a külföldi kivitel céljait szolgáló egészségügyi vizsgálatot olyan esetekben se vállalják, amikor arra képesek, felhatalmazást kellett adni a hatóságnak, hogy ilyen esetekben erre őket kötelezhesse.
Az egészségügyi vizsgálat végzésére hivatott szerv gyanánt a hatodik bekezdés - önként értetődőleg - az állatorvost jelöli meg. Figyelemmel azonban arra, hogy nem minden község tart állatorvost, vagy nem minden községben van a húsvizsgálat végzésére igénybevehető (habár nem is községi vagy nem is hatósági alkalmazásban álló) állatorvos, az 1908. évi XXXVIII. tc.-kel összhangban meg kellett engedni, hogy azt ilyen helyeken elsősorban orvos, ennek akadályozása esetében pedig az e célra kiképzendő húsvizsgáló végezhesse.
Ez a szakasz a húsvizsgálat zavartalan foganatosítását, a tömegesebb vágás alkalmával felszabaduló testnedvek, ürülékek és szennyvizek kezelését kezelését, a levágás után esetleg fertőző betegségben talált állati testrészekkel való szabályszerű elbánást és a hús feldolgozását elősegítendő, a városokat és községeket a központosítás elve alapján a helyi közfogyasztásra szánt szarvasmarhák, bivalyok, juhok és kecskék, mint a közfogyasztási céljaira leginkább igénybevett állatok vágására egyaránt alkalmas közvágóhíd létesítésére és ugyanezen közvágóhidnak a helyi közfogyasztás céljaira szánt sertések vágására is alkalmas módon való berendezésére és üzemben tartására kötelezi.
E kötelem teljesítése városokban, melyekben a tömeges vágás decentralizáltan már csak a zárt sorokban való építkezésnél fogva sem engedhető meg, feltétlenül kötelező. Ellenben községekben e kötelezettség csak feltételes és pedig egyrészt oly értelemben, hogy szarvasmarhák, bivalyok, juhok és kecskék levágására alkalmas közvágóhíd létesítésére ezek csak akkor kötelesek, ha a helyi közfogyasztás céljaira levágott, említett fajú állatok után szedhető vágóhídi díjakból várható jövedelem a közvágóhíd létesítésére és fenntartására egységesnek mutatkozik; másrészt oly értelemben, hogy ezt a közvágóhidat csak akkor kötelesek sertések vágására is alkalmas módon berendezni, ha a helyi közfogyasztás céljaira szánt sertések után szedhető vágóhídi díjakból várható jövedelem a berendezés céljára elégségesnek mutatkozik.
Tekintettel ugyanis arra, hogy a közvágóhídi intézmény elsősorban az ipari hústermelés okából szükséges, a létesítésére igényelt költségeket a hústermelő felekre kellett hárítani, célszerűségi szempontból oly alakban, hogy a városok és községek feljogosítottak, hogy a közvágóhíd használatáért a hústermelő felektől vágóhídi díjakat szedhessenek oly összegben, hogy az ebből befolyó jövedelem elégséges legyen a közvágóhíd létesítésére és fenntartására. Mi sem természetesebb, minthogy a húsiparosok ezeket a díjakat a húsárakba beszámítva, a húsfogyasztó közönségre hárítják. Miután pedig ez a körülmény azokban a kisebb községekben, melyekben a húsfogyasztás jelentéktelen, vagy amelyekben valamely oknál fogva az építkezés, következésképen a közvágóhíd építése is költséges, a szedhető vágóhídi díjak legfelsőbb határának megállapítása nélkül, a húsárak abnormális, emelkedésére vezethetne és miután kétségtelenül akadnak majd községek melyekben a közvágóhíd létesítésére és üzemben tartására a megengedett maximális vágóhídi díjakból várható jövedelem sem lesz elégséges: a községeket a közvágóhíd létesítésére csak feltételesen lehetett kötelezni.
A húsvizsgálathoz fűződő köz- és állategészségügyi érdekek védelme azonban ilyen községekben sem lévén mellőzhető, azokat a községeket, amelyekben a közvágóhíd létesítésének fentebb jelzett előfeltételei nincsenek meg, a vágóhídi díjaknak a fent ismertetett szabályok szerinti szedésére és igénybevételére való felhatalmazás mellett, a közvágóhíd primitív alakjának megfelelő s így a közvágóhídnál jóval olcsóbb közvágóhely létesítésére és fenntartására kellett kötelezni, sőt indokoltnak mutatkozott azt is megengedni, hogy a községek egymással közösen használandó közvágóhíd vagy közvágóhely létesítése és fenntartása céljából szövetkezhessenek.
Közbevetőleg megjegyzem, hogy amennyiben a közvágóhíd, illetőleg közvágóhely létesítésének előfeltételei ily módon sincsenek meg, a húsvizsgálathoz füződő említett érdekekre való tekintettel a 27. § a hústermelő feleket kötelezi megfelelő magánvágóhelyek létesítésére.
Mint említettem, a közvágóhíd és közvágóhely létesítése a központosítás elvén alapul s így ugyanazon városban, illetőleg községben a szarvasmarhák, bivalyok, juhok kecskék és sertések vágására rendszerint egy közvágóhíd, illetőleg közvágóhely létesítendő, mindazonáltal nem ellenkezik ezzel az elvvel az sem, ha egyrészről a szarvasmarhák, bivalyok juhok és kecskék, másrészről a sertések vágására külön-külön közvágóhíd létesíttetik, feltéve hogy ezt a vágóhídi díjakból befolyó jövedelem megengedi és a helyi viszonyok indokolják.
A speciális helyi viszonyokra való tekintettel és szociális szempontokból a központosítás elve alól különben is kivételt kellett tenni a nagy körterületű városokra nézve abban az irányban, hogy az ilyen városoknak a közvágóhídtól távol eső külterületein külön közvágóhidak, illetőleg közvágóhelyek létesítését (sőt ha erre a szedhető vágóhídi díjakról várható jövedelem elégtelennek mutatkozik, magánvágóhelyek létesítését is) meg kellett engedni, nehogy az ottani húsfogyasztó közönség részére szükséges hús beszerzése túlságosan fáradságos és költséges legyen. Természetes, hogy abban a kérdésben, vajjon ilyen külterületeken közvágóhíd vagy közvágóhely létesíttessék-e, kizárólag a helyi közfogyasztás céljából levágásra kerülő állatok után szedhető vágóhídi díjakból befolyó jövedelem lesz a döntő és természetes az is, hogy ez a terület húsvizsgálati szempontból is a községre nézve megállapított szabályok alá fog esni, azaz, ha az illető város állatorvosa e területen a húsvizsgálatot nem, vagy csak költségesen láthatná el, képesített húsvizsgáló alkalmazása is megengedhető lesz.
E szakasznak a szarvasmarhák, bivalyok, juhok, kecskék és sertések vágására alkalmas közvágóhíd vagy közvágóhely építésére irányuló rendelkezését annak az utolsó bekezdése azzal egészíti ki, hogy az ily közvágóhidat vagy közvágóhelyet más közfogyasztásra szánt állatok levágására is alkalmassá kell tenni, ha a 28. § negyedik bekezdése értelmében a földmívelésügyi miniszter más közfogyasztásra szánt állatokra is kiterjeszti a közvágóhídi vagy közvágóhelyi kényszert. Ez az eset pedig akkor állhat elő, ha más közfogyasztásra szánt állatok (baromfiak) tömeges vágása a köz- és állategészségügyi ellenőrzést szükségessé teszi.
Ámbár a javaslat e része csak a helyi közfogyasztásra szánt hús termelésének biztosítására irányul, mindazonáltal nem zárja ki a városok és községek azon autonóm jogát sem, hogy a nem helyi közfogyasztásra szánt hús termelését közvágóhídra vagy közvágóhelyre utalják s így ezeket e célra megfelelően építsék és berendezzék, feltéve, hogy a 28. és 29. §-ban foglalt rendelkezések alapján ezen autonóm jognak gyakorlása indokoltnak mutatkozik.
Közismert tény ugyanis, hogy a helyi közfogyasztás rendszerint állandó oly értelemben, hogy ugyanazon községben vagy városban évenként a helyi közfogyasztás céljára rendszerint ugyanolyan számú állatot vágnak s így a helyi közfogyasztás figyelembevételével létesített közvágóhíd vagy közvágóhely építésének és üzembentartásának költségei feltétlenül megtérülnek. Ellenben a nem helyi közfogyasztás az esetek többségében ingadozó, az üzleti konjuktúráktól és a hústermelő iparosok elhatározásától függőlévén, az ilyen közfogyasztás céljaira szánt állatok figyelembevételével létesített közvágóhíd vagy közvágóhely építési és üzembentartási költségeinek megtérülésére számítani nem lehet s ennélfogva a községeket és városokat a nem saját, hanem idegen községek és városok közfogyasztását szolgáló közvágóhíd vagy közvágóhely létesítésére nem is lehetett kötelezni.
Ebből folyólag nyilvánvaló, hogy a nem helyi közfogyasztásra szánt hús termelése autonóm alapon is csak akkor utalható közvágó hídra vagy közvágóhelyre, ha a nem helyi közfogyasztásra szánt hús évi termelése előreláthatólag állandónak vagy fejlődőnek mutatkozik s így a befektetett tőke, ennek kamatai és az üzemi költségek változatlanul a jövedelemből fedezhetők lesznek, illetőleg ha a közérdek azt indokolttá teszi és a község vagy város vagyoni érdekei azt megengedik.
Viszont tekintettel arra, hogy a magánfogyasztásra szánt hús termelésének közvágóhídra vagy közvágóhelyre utalása a városi jellegű építkezési rendszerrel és az ezzel járó közegészségi érdekekkel áll összefüggésben, természetesen az ily ügyben keletkezett kérdések elbírálását a városok és községek autonóm hatáskörébe kellett utalni.
Az általános indokolás során kifejtettem azokat az okokat, amelyek alapján a városok és községek a közfogyasztás céljaira újabban mind sűrübben igénybevett lovak, szamarak és öszvérek vágására alkalmas közvágóhíd, illetőleg közvágóhely építésére kötelezendők. E helyen csak azt kívánom megjegyezni, hogy a kötelezettség beálltának előfeltétele ugyanaz, ami a szarvasmarhák, bivalyok, juhok, kecskék és sertések vágására alkalmas közvágóhídra, illetőleg közvágóhelyekre nézve a 23. §-ban van megállapítva, azaz, hogy a lovak, szamarak és öszvérek után szedhető vágóhídi díjból várható jövedelem a közvágóhíd létesítésére és fenntartására elégséges legyen; továbbá, hogy a húsfogyasztó közönségnek a lóhústól még idegenkedő rétegére és az egypatásoktól az emberekre is könnyen átragadó takonykórra való tekintettel a lovak, szamarak és öszvérek vágására szolgáló közvágóhíd vagy közvágóhely a szarvasmarhák, juhok, kecskék és sertések vágására szolgáló közvágóhídtól vagy közvágóhelytől - ha ugyanazon telepen is - elkülönítve építtessék s végül, hogy a felismeréséhez teljes szakképzettségét igénylő utóbb említett betegségre való tekintettel a fogyasztásra levágott lovak, szamarak és öszvérek egészségügyi vizsgálatát állatorvos végezze.
E szakasz nem tartalmaz egyebet, mint ami a közvágóhidak és közvágóhelyek létesítéséhez szükséges területek kisajátítására nézve az 1881. évi XLI. és az 1913. évi XXIX. tc.-ben foglaltatik.
E szakasz a közvágóhíd, illetőleg a közvágóhely fenntartására irányuló kötelezettség végrehajtása érdekében elejét kívánja venni annak, hogy egyes városok vagy községek a húsiparosok kényelmi érdekeit szolgálja, már létező közvágóhíd vagy közvágóhely (lóközvágóhíd vagy lóközvágóhely) önkényes megszüntetésével magánvágóhidak vagy magánvágóhelyek létesítésére irányuló törekvéseket mozdítsanak elő.
A 23. § kapcsán érintettem, hogy olyan városokban és községekben, amelyekben közvágóhíd vagy közvágóhely nincsen, vagy ha van is, de bizonyos állatfaj (pl. sertés vagy ló, szamár, öszvér) vágására nincs berendezve, a helybeli közfogyasztásra húst termelő iparosok maguk tartoznak olyan magánvágóhelyről gondoskodni, amely alkalmas annak az állatfajnak a vágására, amelyet az illető húsiparosok vágni szoktak.
Ugyancsak a hivatkozott §-ban érintettem azt is, hogy a városok és községek nem kötelesek a nem helybeli közfogyasztásra szánt állatok vágására alkalmas vágóhídról vagy vágóhelyről gondoskodni, de ugyanerre saját elhatározásuk alapján jogosultak. Arra az esetre, ha a városok és a községek e jogukkal nem élnek, szintén a húsiparosokat kellett olyan magánvágóhíd vagy magánvágóhely létesítésére kötelezni, amely alkalmas annak az állatfajnak a vágására, amelyet az illető húsiparosok vágni szoktak.
E szakasz a húsiparosok eme kötelezettségét minden viszonylatában olyan részletességgel tárgyalja, hogy annak külön indokolása szükségtelen, mindazonáltal utalni kívánok arra, hogy e szakasz értelmében a lovak, szamarak és öszvérek - az eddigi tilalommal szemben - magánvágóhídon vagy magánvágóhelyen is vághatók lesznek, így szándékozván a lóhús fogyasztását könnyíteni és terjeszteni; hogy további e szakasz negyedik bekezdése a húsiparosok terheinek csökkenését célozza, utolsó bekezdésben foglalt s csak kivételes esetekre szabott radikális intézkedése pedig köz- és állategészségügyi érdekekből vált mellőzhetetlenné.
E szakaszban foglaltak szoros összefüggésben állanak a 23. és 24. §-okban foglalt rendelkezésekkel, helyesebben azoknak a kiegészítői. Amíg ugyanis a hivatkozott §-ok a közvágóhíd, illetve közvágóhely létesítésének kötelezettségét állapítják meg - mint említettem - azzal a céllal, hogy a helyi közfogyasztás céljaira (kivételesen pedig a nem helyi közfogyasztás és a magánfogyasztás céljaira is) szükséges állatok levágása és egészségügyi megvizsgálása ott történjék, addig a szakasz a közvágóhídi kényszert, azaz azt állapítja meg, hogy hol, milyen fajú és milyen fogyasztási célokra szolgáló állatokat kell okvetlen közvágóhídon, illetőleg közvágóhelyen vágni.
Az ebben a szakaszban körülírt közvágóhídi kényszer megállapításánál az irányadó szempont csak az lehetett, hogy van-e az illető városnak vagy községnek közvágóhídja, illetőleg közvágóhelye s hogy amennyiben van, milyen fajú s milyen fogyasztási célra szánt állatok vágására van berendezve, mert hiszen a közvágóhídi kényszernek közvágóhíd, illetőleg közvágóhely hiányában vagy ezek nem megfelelő berendezése esetén - mint végrehajthatatlan rendelkezésnek - jogosultsága nem lehet.
Figyelemmel pedig arra, hogy a 23. és 24. §-ok expressis verbis csak az ott megjelölt előfeltétellel bíró községeket és városokat kötelezik s ezeket is csupán a helyi közfogyasztás céljaira szánt szarvasmarhák, bivalyok, juhok és sertések, illetőleg lovak, szamarak és öszvérek vágására alkalmas közvágóhíd vagy közvágóhely létesítésére, ennélfogva a közvágóhídi kényszert e szakasz első, második és harmadik bekezdésében expressis verbis szintén csak a 23. és 24. §-okban megjelölt községekre és városokra és az az alább említendő kivétellel, szintén csak a helyi közfogyasztás céljaira szánt szarvasmarhák, bivalyok, juhok, kecskék és sertések, illetőleg lovak, szamarak és öszvérekre lehetett megállapítani.
Kivételesen közvágóhídi kényszer alá kellett utalni ily községekben és városokban azonban a magán fogyasztásra szánt szarvasmarhát, bivalyt, lovat, szamarat és öszvért is, és pedig egyrészt közegészségügyi szempontból azért, mert az ezen állatok levágása alkalmával vagy nagy mennyiségben felszabaduló vérnek, ürüléknek, szennyvíznek és fogyasztásra alkalmatlan belsőrészeknek higiénikus eltakarítása a közvágóhídon vagy közvágóhelyen vagy közvágóhelyen kívül megfelelő módon alig történhetik, másrészt állategészségügyi szempontból azért, mert az említett állatok között levágáskor gyakran megállapításra kerülő fertőző állatbetegségek eseteiben szükséges fertőtlenítés a közvágóhídon vagy közvágóhelyen megbízhatóbban és más állatok vagy emberek befertőzését inkább kizáró módon vihető keresztül. Természetes azonban, hogy a közvágóhídi kényszer alól szükségből ki kell majd vonni a kényszervágás eseteit, vagyis azokat az eseteket, amikor a különben közvágóhídi kényszer alá tartozó állat valamely betegség vagy baleset következtében a közvágóhídra vagy közvágóhelyre való szállításig előreláthatólag elhullana.
Figyelemmel azonban arra, hogy a községek és városok a helyi közfogyasztásra szánt szarvasmarhák, bivalyok, juhok, és kecskék vágására szolgáló közvágóhídjukat,,illetőleg közvágóhelyüket bizonyos esetben egyrészt jogosítvák a magánfogyasztás vagy a nem helyi közfogyasztás céljaira szánt ugyanezen fajú állatok vágására is alkalmas módon berendezni, másrészt kötelesek a közfogyasztásra (akár helyi, akár nem helyi közfogyasztásra) szánt másfajú állatok vágására is alkalmas módon berendezni, e szakasz negyedik, illetőleg ötödik bekezdésében felhatalmazást kellett adni arra, hogy ugyanakkor a közvágóhídi illetőleg a közvágóhelyi kényszer is elrendelhető legyen.
E szakasz feljogosítja a községeket és városokat, hogy a közvágóhíd vagy közvágóhely létesítése és üzembentartása folytán rájuk háruló költségek fedezésére a közvágóhídat vagy közvágóhelyet igénybevevő felektől vágóhídi díjakat, az egészségügyi vizsgálat ellátásából eredő költségek fedezésére pedig a húsvizsgálót igénybevevő felektől húsvizsgálati díjakat szedhessenek.
Nehogy azonban a községek és városok ezeket a díjakat a tényleges szükségletet meghaladó arányokban állapítsák meg, ami végeredményben a hús indokolatlan drágulására vezetne, ki kellett mondani, hogy a vágóhídi díjak évi összege a közvágóhíd, illetőleg a közvágóhely létesítésére és üzemben tartására fordított összeg évi törlesztéses részleteit, a húsvizsgálati díjak évi összege pedig a húsvizsgálat ellátása által igényelt tényleges összeget lényegesen meg nem haladhatja.
A húsnak a húsvizsgálati rendszabályok által elérni kívánt köz- és állategészségügyi előnyökkel arányban nem álló mértéktelen drágulását egyébként is megakadályozandó s egyben a közvágóhíd, illetőleg közvágóhely létesítésére vonatkozó kötelezettség beálltának esetét pedig mind a városokra, mind pedig a községekre nézve meghatározandó, szükséges volt - mint az a 23. § kapcsán már szintén jeleztem - a szedhető vágóhídi és húsvizsgálati díjak legmagasabb mérvének a megállapítása. Ezt a mindenkori építkezési árviszonyok figyelembevétele végett rendeleti útra volt célszerű utalni.
A húsvizsgálattal kapcsolatos e szakaszban jelzett részletkérdéseknek megállapítását rendeleti, illetőleg helyi vonatkozásaikban szabályrendeleti útra célszerű utalni.
Az állati hullák és hullarészek jelentékeny értéket képviselnek, ennélfogva felhasználásuk és értékesítésük nemzetgazdasági szempontból kívánatos. A felhasználásnak és értékesítésnek azonban a köz- és állategészségügyi érdekek határt szabnak annyiban, hogy csak azoknak a hulláknak és hullarészeknek felhasználása és értékesítése engedhető meg természetes, vagyis anyagában meg nem változott állapotban, amelynek az emberek vagy az állatok egészségét nem veszélyeztetik.
Miután a hullák és hullarészek természetes állapotban való felhasználásának és értékesítésének megengedhető esetei és feltételei számosak és az ismeretek bővülésével változók is, ezeknek az eseteknek és feltételeknek megállapítását rendeleti útra kellett utalni. A rendeleti úton való megállapításnál mindenesetre szem előtt tartandó, hogy a nem fertőző betegség következtében elhullott állatok hulláinak bőre, szőre, gyapja, szarva, körme és patája feltétlenül, szalonnája és faggyúja kiolvasztás és - az emberi élelmezési célokra való felhasználását kizárandó - denaturálás után ipari feldolgozás céljaira, izomzata pedig - szintén az emberi élelmezési célokra való felhasználását kizárandó - ugyancsak denaturális (festés) után állatok etetésére felhasználható, illetőleg értékesíthető lesz; hasonlóan felhasználható és értékesíthető lesz kellő fertőtlenítés, esetleg csak szárítás után az olyan fertőző betegségben elhullott állatok hulláinak bőre, szőre, gyapja, szarva, körme és patája, kiolvasztás és denaturálás után pedig faggyúja és szalonnája, amelynek ragályanyaga ezekkel a ragályanyagokkal elpusztítható.
Azokat a hullákat és hullarészeket, amelyeknek természetes állapotban való felhasználását és értékesítését köz- és állategészségügyi érdekek kizárják, e szakasz ártalmatlanná tenni rendeli.
Ártalmatlannátétel alatt e szakasz szempontjából oly eljárások értendők, amelyek folyamán a hulla, illetőleg hullarész vagy teljesen megsemmisül vagy anyagában más terménnyé alakul át, miközben a benne lévő fertőző anyagok is teljesen megsemmisülnek.
Az ártalmatlannátétel történhetik: a) az e célból kijelölt helyeken (dögtereken) való elásás, vagy b) magasfokú hővel valókezelés (száraz desztilláció, elégetés, a lágy részek teljes széteséséig tartó főzés vagy gőzölés) által, vagy c) vegyi úton a lágy részek feloldásáig. E módozatok közül az elásással szemben, mint amely a hullák, illetőleg hullarészek teljes megsemmisítésével jár és mint amely a fertőző anyagok felszínre jutása tekintetében nem nyujt kellő biztosítékot, a hő- és vegyhatású módozatoknak kell előnyt adni, nemcsak azért, mert a fertőző anyagok tökéletes megsemmisítésére alkalmasak, hanem azért is, mert - az elégetés kivételével - általuk a hullákból és hullarészekből hasznos és jelentékeny gazdasági értéket képviselő termények, úgymint állati enyv, technikai célokra szolgáló zsír, állatok etetésére alkalmas hullaliszt és mezőgazdasági célokra használatos hullatrágya nyerhetők.
Az ártalmatlannátétel módjainak és eseteinek megállapítását az állatorvosi és technikai tudományok fejlődésére való tekintettel rendeleti útra kellett utalni.
Az elásás útján való ártalmatlannátétel segédeszköze a dögtér.
Mivel állatelhullás minden városban és községben történik, ennélfogva a városokat és községeket kivétel nélkül kellett dögtér létesítésére kötelezni.
A dögtér megfelel ugyan az elásás útján való ártalmatlannátétel céljainak, sőt a hullák boncolása céljaira is alkalmassá tehető, de nem felelhet meg a boncolás során természetes állapotban felhasználásra és értékesítésére alkalmasnak talált hullák, illetőleg hullarészek felhasználási és értékesítési feltételeinek (szárítás, fertőtlenítés, olvasztás, főzés, denaturálás) foganatosítására és nem teszi lehetővé azoknak a gyanús állatoknak megfigyelés céljából való veszélytelen elkülönítését, amelyek az emberekre is veszélyesek (veszettségre vagy takonykórra gyanús állatok). Ez utóbbi célokat a gyepmesteri telep szolgálja.
Ilyen telepeknek a dögtérrel kapcsolatos létesítése nemcsak nemzetgazdasági, de köz- és állategészségügyi érdek is.
Ebből kiindulva, e szakasz első bekezdése a törvényhatósági joggal felruházott városokat, mint amelyek a köz- és állategészségügyi intézmények létesítésére már a vagyoni helyzetüknél fogva is hivatottak s mint amelyben az állatok elhullása rendszerint nagyobb számban történik, az emberekre veszélyes beteggyanús állatok elkülönítése pedig már csak a zárt sorokban való építkezésnél fogva is alig lehetséges, a dögtéren felül gyepmesteri telep létesítésére is kötelezi; a második és harmadik bekezdés pedig felhatalmazza a földmívelésügyi minisztert, hogy a nagyobb állatállománnyal bíró rendezett tanácsú városokat és községeket egymagukban, illetve az összeépített vagy közelfekvő rendezett tanácsú városokat és községeket egymagukban, illetve az összeépített vagy közelfekvő rendezett tanácsú városokat és községeket társítva, ha erre önszántukból nem hajlandók, gyepmesteri telep létesítésére kötelezhesse. Természetesen a rendezett tanácsú városok és községek ez iránti kötelezettségének megállapítási alapja szintén csak a megfelelő vagyoni helyzet, a nagyobb számú állatelhullás s esetleg a városi építkezési jelleg lehet.
Miután az állati hulláknak és hullarészeknek a dögtérre, illetőleg a gyepmesteri telepre való kiszállítása közben - még ha a szállítás tökéletes járműveken történik is - fennforog az a veszély, hogy a vérnek s egyéb fertőző váladéknak elcsepegése folytán közhasználatra rendelt utak és területek fertőztetnek be, a hullaszállításból eredő veszélyek csökkenése céljából e szakasz negyedik és ötödik bekezdése a nagy határral bíró községeknek és városoknak a dögtérről, illetőleg gyepmesteri teleptől távol eső részein külön dögterek létesítését szabja meg s erre azon esetben, ha e részeket többen látják, az illető községeket vagy várost, ha pedig e részek egy-egy különálló gazdaságot, üzemet vagy legelőt alkotnak, ezek birtokosait kötelezi.
A 31. § indokolása kapcsán éríntettem, hogy az állati hullák és hullarészek ártalmatlannátétele hő- és vegyhatás útján is történhetik s hogy ilyenkor - az elégetés esetét kivéve - belőlük jelentékeny értékeket képviselő termények nyerhetők.
A hő- és vegyhatás érvényesítéséhez bizonyos készülékek, az úgynevezett hulladékfeldolgozó készülékek szükségesek.
Minthogy ezeknek a hulladékfeldolgozó készülékeknek létesítése és üzembentartása költséges s csak bizonyos súlyú (naponként mintegy 300-350 kg) hulla feldolgozása mellett rentabilis, ennélfogva - bármily kívánatos lenne is a természetes állapotban fel nem használható és nem értékesíthető hullákban rejlő értékek megmentése - a költségeket, illetőleg városokat csak abban az esetben lehetett ily készülék létesítésére és üzemben tartására felhasználni, ha a természetes állapotban fel nem használható és nem értékesíthető hullák feldolgozásából és az így nyert termények értékesítéséből befolyó jövedelem az említett készülék létesítésére és üzembentartására elégséges, vagy ha a községek és városok vagyoni helyzete ily készülék létesítését és üzembentartását különben is megengedi, feltéve, hogy ugyanekkor viszont valamely érdek, például kellő arányú dögtér létesítésének akadálya ezt megköveteli.
Számolva azonban azzal az eshetőséggel, hogy a községek és városok elfogultságából olyankor sem létesítenek majd hullafeldolgozót, amikor annak előfeltétele fennáll, indokoltnak találtam felhatalmazást kérni, hogy ily esetekben erre a községet, illetőleg várost kötelezhessem.
Minthogy a hullafeldolgozás céljából szállított állati hullák között olyanok is lehetnek, amelyek az emberekre is veszélyes fertőző betegségben hullottak el vagy ölettek le s így az ilyen hullákkal való foglalkozás az állategészségügyi veszályeken kívül közegészségügyi ártalmakat is rejt magában, minthogy továbbá az ily hullák feldolgozása útján nyert termények veszélytelen volta csakis hatósági ellenőrzés által bizonyítható, hullafeldolgozókészülékek létesítése és üzembentartása magánosok részére csak kivételesen lesz engedélyezhető s a hatósági felügyelet ilyenkor is biztosítandó lesz.
Az elégetés útján való ártalmatlannátétel segédeszköze a hullaégető. Miután az ártalmatlannátételnek ez a segédeszköze nem gazdaságos, mert a hullában rejlő értékeket teljesen elpusztítja s nagyobb mennyiségű tüzelőanyagot igényel, alkalmazását csak kivételes esetekre kívánom szorítani. Ilyen kivételes esetnek tekintendő az, ha megfelelő dögtér létesítése akadályokba ütközik (vízáradásos, talajvizes, köves, sziklás terület), vagy az, ha hullafeldolgozó készülék üzemzavarainak esetére a dögtér létesítése helyett állíttatik fel. Ezeknek az eseteknek részletes megállapításánál egyébként rendeleti útra kérem utalni.
Ugyancsak rendeleti útra kérem utalni annak részletes megállapítását is, hogy a 32. §-ban megszabott dögtér létesítésére irányuló kötelezettségtől mely városokban és községekben lehet eltérni. Ilyen városoknak és községeknek tekintem azokat, amelyekben a hulladékfeldolgozó készülék mellett hullaégető is fel van állítva, vagy amelyben párhuzamos üzemű hullafeldolgozó készülékek vannak.
A dögterek, gyepmesteri telepek és hullaégető telepekkel összefüggő, e szakaszban felsorolt részletkérdéseknek szabályozását, melyek egyrésze a helyi viszonyoktól is függ, legcélszerűbbnek mutatkozott rendeleti, illetőleg községi (városi) szabályrendeleti útra utalni.
A közintézmény jellegével bíró dögterek, gyepmesteri telepek és hullaégető telepek céljaira szükséges területek kisajátítására sem az 1881. évi LXI., sem pedig az 1913. évi XXIX. tc. nem ad jogot, holott az e célokra szükséges és csak bizonyos követelményeknek megfelelő (közforgalmi utaktól és legelőktől távol eső, mindazonáltal könnyen megközelíthető és lehetőleg központi fekvésű, talajvíztől vagy vízáradástól mentes) területek megszerzése más úton alig érhető el. E hiány pótlása mellőzhetetlen volt.
Az ebek számának - egyebeken kívül - főként a lehető magas összegben megállapítandó ebadó útján való csökkenését, mint a veszettség ellen irányuló preventív rendszabály megalkotását, az 1888. évi VII. tc. 72. §-a a törvényhatóságokra bízta.
E szakasz fenntartja ugyan a hivatkozott törvényszakasznak említett s már annálfogva is helyes rendelkezését, mert az ebadót az ország különböző adózóképességű egyéneire nézve törvényben vagy kormányrendeletben egységes alapon igazságosan megállapítani alig lehet, de annak a célnak az elérését, hogy a törvényhatóságok az ebadót a jelenleginél magasabb, vagyis az ebek számának csökkentésére valóban alkalmas összegben állapítsák meg, mégis biztosítja azáltal, hogy az ebadó megállapítható legkisebb mérvét megszabja. Az ebek számának s ennek révén a veszettség eseteinek csökkentését különben még azáltal is biztosítja, hogy az ebadó alól elvont, valamint az ebtartás szabályai ellenére tartott ebek leölésére a hatóságot felhatalmazza.
Ez a szakasz az 1896:XXVI. tc. 40. §-ának azt a hiányát van hivatva pótolni, mely abból állott elő, hogy az idézett törvényszakasz az ebadó kivetése tárgyában vármegyei törvényhatóságban másodfokon hozott határozatok ellen a közigazgatási bíróság előtt eljárást nem biztosított, holott a 34. §-ában ugyanazt a városi törvényhatóságok ilyen határozatai ellen kifejezetten biztosította.
ad 1. Az e pontban említett felhatalmazással élve oly eszközöket vélek az állategészségügyrendőri hatóságok rendelkezésére bocsátani, amelyek támogatására lesznek a fertőző állatbetegségek eredetének kinyomozása során olyankor, amikor a betegség elhurcolását marhalevélkötelezettség alá nem tartozó s így származási helyüket illetőleg kétséges állatok vagy állati nyerstermények közvetítették. E tekintetben egyrészt a nemzetgazdasági szempontból jelentőségében mindinkább fokozódó baromfiállományunkban pusztító baromfikolera és baromfipestis nagyobb távolságokra való elhurcolásának lehető megakadályozását tartom szem előtt és pedig oly módon, hogy a közhasználati járműveken (vasúton, hajón, gépkocsin stb.) szállított baromfi származási és egészségügyi bizonyívánnyal lesz majd ellátandó, másrészt az állati nyersterményeknek származási és egészségi bizonyítvánnyal való ellátását illetőleg oly esetekre gondolok, amikor többek között valamely közvetett úton is elhurcolható fertőző állatbetegségnek (pl. juhhimlőnek) valamely földrajzilag elhatárolt vidéken vagy országrészben történt állandosulása folytán az ezen vidék vagy országrész még hivatalosan vészmentesnek ismert, de feltételezetten aggályos helyeiről származó állati nyerstermények - az ország más vidékein vagy részein befertőzését megakadályozandó - a forgalombahozatal előtt származási és egészségi bizonyítvánnyal lesznek ellátandók.
ad 2. Az ezen pont alatt említett állatkereskedők, állatok hízlalásával iparszerűleg foglalkozók és húsiparosok birtokában levő állatok bejelentését, elkülönítését és legeltetésének korlátozását illetőleg a jelenlegivel megegyező rendszabály alkalmazása módot fog nyujtani a községi állatállomány oly állatok részéről való befertőzésnek megakadályozására, melyek a kereskedelmi forgalomban a befertőzés veszélyének voltak kitéve. Ezt a bejelentésre és nyilvántartásra vonatkozó, ma is fennálló kötelezettséget ki kell terjeszteni a tejtermeléssel üzletszerűleg foglalkozók birtokában levő állatokra is oly célból, hogy a tejelő állatok állandó megfigyelés alá helyeztetvén, eleje vétessék annak a veszélynek, mely a fertőző betegségben, különösen az e tekintetben elsősorban figyelmet érdemlő s a tejelő tehenek között nem ritkán gümőkorban lévő állatok tejének felhasználása és értékesítése által embert és állatot egyaránt fenyeget.
ad 3. Az állatokkal való házalás tilalmazására vonatkozó új rendszabály, mely alatt nem csupán házról-házra járva való eladás, hanem az ugyanazon módon való összevásárlás tilalma is értendő, egyrészt bizonyos állatkereskedőknek (kupeceknek) a majdnem minden községben meglévő állatvásári alkalomnál fogva valóban mellőzhető ama régi szokását lesz hivatva kiküszöbölni melynél fogva állataikat szándékkal községről-községre, udvarról-udvarra hajtják vagy viszik, illetőleg, melynél fogva további eladási szándékkal állatokat ugyanily módon községről-községre, házról-házra járva összevásárolnak, miközben állataik esetleges fertőző betegségének vagy a más községek, illetőleg udvarok ilyen betegségének széthurcolására szolgáltatnak bőséges alkalmat, másrészt ama súlyos beszámítás alá eső visszaélést is alkalmas lesz megszüntetni, melynél fogva egyesek beteg állataikon az állatvásárokon fennálló egészségügyi ellenőrzés kikerülésével ily módon igyekeznek túladni.
ad 4. A haszonállatok egészségügyi állapotának eddig is szokásos általános vizsgálatát, mely a netalán eltitkolt vagy az állatbirtokosok által fel nem ismert fertőző állatbetegségek felderítését célozza, ez a pont is fenntartja ugyan, de - tekintettel arra, hogy e vizsgálatok szükséges vagy mellőzhető voltát az állategészségügy mindenkori általános állapota dönti el - a vizsgálat megtartásának idejét (mely jelenleg évenkint egyszer, az állatoknak legelőre való kihajtását megelőző időre van kítűzve) nem állapítja meg, hanem ennek megállapítását rendeleti útra utalja. Ez módot ad arra, hogy a vizsgálat a szükséghez képest az eddignél rövidebb vagy hosszabb időközökben foganatosíttassék.
ad 5. Az állatoknak a földmívelésügyi miniszter által kijelölendő, vasúti vagy hajózási vonallal közvetlenül kapcsolatban lévő bizonyos hízlalótelepekre, állatvásárokra, állatkiállításokra, állatdíjazásokra és vágóhídakra vasúton vagy hajón kívül más járművön való szállítását vagy lábonhajtását tilalmazó rendszabály az állatállomány nagy számánál fogva jelentékeny értéket képviselő hízlalótelepek, illetőleg az országos vagy a nemzetközi állatforgalom szempontjából vagy az állatok egyedenkívüli nagy értékénél fogva fontosabb állatvásárok, állatkiállítások és állatdíjazások vészmentességet kívánja fokozott mértékben biztosítani azáltal, hogy az ezen helyekre irányított állatokat vasúton vagy hajón való szállításra utalván, egy bizonyos időközben egymást követő két állatorvosi vizsgálatnak veti alá és pedig először a vasútra vagy hajóra való felrakás, másodszor pedig az említett helyeken való kirakás alkalmával az állatoknak a két vizsgálat közötti időben való befertőzését pedig kizárja, ami más járművön való szállítás vagy a lábonhajtás megengedése esetén kizárható nem volna. Másrészt, miután közgazdasági érdekből a valamely fertőző betegség okából aggályos területről származó állatoknak az e célra kijelölt állatvásárokon - vágóállatvásárokon - való értékesítését vagy az e célra kijelölt vágóhídakon leendő levágását meg kell engedni, egyfelől a közhasználati utak, másfelől pedig más állatok esetleges befertőzését kívánja megakadályozni azáltal, hogy az aggályos területről származó állatokat ilyen vágóállatvásárokra vagy vágóhídakra csak vasúton vagy hajón engedi szállítani és hogy viszont ugyanezen állatokat ugyanezen állatokat vágóállatvásárokról csak más ugyanilyen célra kijelölt vágóállatvásárokra vagy közvetlen levágás céljából engedi rendszerint szintén vasúton vagy hajón elszállítani. Vágóállatvásárról származó állatoknak más járműveken való szállítása vagy lábonhajtása csak akkor lesz megengedhető, ha levágásuk az illető vágóállatvásárhoz közel fekvő vagy az illető vágóállatvásárral kapcsolatban lévő vágóhídon fog megtörténni.
ad 6. A párzó állatok egymástól nem csupán az ivarszervek fertőző betegségeinek (tenyészbénaság, az ivarszervek hólyagos kiütése), hanem egyéb fertőző állatbetegségek csiráit is átvehetik és továbbterjeszthetik. A továbbterjesztés szempontjából a hímivarú állatok természetszerűleg súlyosabb beszámítás alá esnek, mint a nőivarú állatok, mert rövid időközben több állattal jöhetnek és jönnek közvetlen érintkezésbe, mint az utóbb említettek. A hímivarú állatok eme betegségterjesztő hatása azonban addig, amíg csak a tartásuknak kijelölt községekben használtatnak rendeltetésüknek megfelelő célra, csak az illető községben (városban) s legfeljebb annak környékén érvényesül. Ha azonban rendeltetésük megfelelő célra való használás céljából községről-községre vitetnek, betegségterjesztő hatásuk a területet és az esetek számát illetőleg is fokozódik. Ezt a fokozott betegségterjesztő hatását kívánja az e pontban foglalt intézkedés a tenyészménekre és tenyészhibákra nézve megszüntetni.
A fedeztetési, illetőleg hágatási lajstrom vezetésére nézve megszabott kötelezettség pedig oly eszközt kíván az állategészségügyrendőri hatóságok rendelkezésére bocsátani, melynek segélyével főként az ivarszervek fertőző betegségeinek, de azonkívül a pároztatás idejével egybeesőleg fellépett egyéb fertőző állatbetegségeknek is forrásait könnyebben kinyomozhatják.
ad 7. Egyrészt az a körülmény, hogy a bánya- és hajózási üzemeknél használt s a kedvezőtlen higiénikus viszonyok folytán gyakran kicserélt lovakon fellépő takonykór az emberekre (főként az ápoló- és gondozószemélyzetre) is gyakran átragad, másrészt az a tény, hogy az egyéb ipari üzemek (főként a kubikusok) által használt vándorigás állatok tartózkodási helyük gyakori változtatása is idegen állatokkal való érintkezésük folytán gyakran vannak kitéve a befertőzés veszélyének, eléggé indokolja az e pontban foglalt rendszabály szükségességét.
ad 8. Az e pontban foglalt rendelkezés az állatorvosi tudomány egyik megbecsülhetetlen vívmányának gyakorlati értékesítését jelenti. Ismeretes ugyanis, hogy az egyes helyeken a talaj fertőzöttségénél vagy egyéb okoknál fogva bizonyos fertőző állatbetegségek (lépfene, sercegő üszök, sertésorbánc) a kellő védekezési intézkedések és a legkörültekintőbb gondosság ellenére is évről-évre bizonyos időszakokban újból fellépnek. De ismeretes az állatorvosi tudomány ama megállapítása is, hogy bizonyos bakteriológiai szernek az állati szervezetbe történt bevitel - oltása - az ellen a betegség ellen, melynek baktériumai vagy termékei a szervezetbe bevitettek, az illető állatok mentességgel (immunitással) ruházza fel. A fertőző betegségek okozta gazdasági károsodások elleni okszerű védekezés eszköze tehát az említett helyek rendelkezésére áll. Ilyen helyeken az állatokat alkalmas időben védőoltásban kell részesíteni.
Minthogy azonban az állatbirtokos-közönség egy része a ma már kiterjedten alkalmazott eme védőoltás előnyeinek teljes kihasználást mérő konzervativizmusból vagy az oltás közben - habár csak ritkán - előforduló elhullások miatt még az oltást alkalmazók részére is megnehezíti, mert hiszen az oltásban nem részesített állatok között fellépő fertőző betegség miatt az oltásban részesült állatok is bizonyos elfojtó rendszabályok hatálya alá kerülnek: mellőzhetetlenné vált a fertőző állatbetegségek elleni védőoltást ily állandóan fertőzöttnek tekintendő helyekre nézve kötelezővé tenni és a törvényhatóságok nagy része által már előzőleg szabályrendeleti úton felállítani kívánt, de törvényes alap híján kormányhatósági jóváhagyásban nem részesült ezen rendszabálynak a gyakorlati életbe való átvitelét elősegíteni elősegíteni azzal, hogy amint erre később részletesen kitérek, a hatóságilag elrendelt védőoltás következtében esetleg elhulló állatokért az állatok teljes becsértékének megfelelő kártérítés adassék.
ad 9. Állatkereskedésre vagy állatok iparszerű hízlalására szolgáló telepek, továbbá vendéglői istállók (szállások, aklok) és általában állatok állandó vagy átmeneti tartózkodására, etetésére, itatására vagy pihentetésére szolgáló nyilvános helyek azért, mert a helyeken ismeretlen helyről származó, ismerettel egészségi állapottal bíró állatok gyors egymásutánban válogatják egymást, melegágyai lehetnek a fertőző állatbetegségeknek. Ezen helyekre nézve eddig érvényben volt az a rendszabály, hogy bizonyos időközökben tisztítani és fertőtleníteni kell e helyeket, nem bizonyult elégségesnek, mert a közvetett úton való fertőzés lehetőségét csökkentette ugyan, de a közvetlen fertőzés lehetőségét egyáltalában nem zárta ki. Ennélfogva feltétlenül szükségesnek vélem az e pont első részben foglalt szigorúbb rendszabály alkalmazását, melynek alapján az említett helyek olyan módon lesznek berendezendők, hogy a különböző helyekről származó állatok egymással közvetlenül ne érintkezhessenek, másrészt, hogy a már egyszer használt helyre más állat addig beállítható és a már egyszer használt etető és itató eszköz más állat részére addig igénybevehető nem lesz, míg a hely, illetőleg etető és itató eszköz meg nem tisztíttatott vagy szükség esetén nem fertőtleníttetett.
Az ugyanezen pont második részében foglalt s jelenben is érvényes rendszabály célja közismert lévén, indoklást is igényel.
ad 10. Az ezen pontban körülírt rendszabály szükségességét köz- és állategészségügyi szempontok egyaránt indokolják. Tapasztalat szerint ugyanis a tej sok esetben okozza úgy az emberek, mint az állatok megbetegedését, egyrészt azért, mert az emberekre is veszélyes fertőző betegségben lévő állattól származhatik, másrészt pedig azért, mert valamely, az emberekre is veszélyes fertőző állatbetegség (gümőkór, ragadós száj- és körömfájás) vagy csak kizárólag az emberekre veszélyes fertőző betegség (tífusz, vörheny, himlő, diftéria) csiráival utólag fertőzhetett akár a termelés helyén, akár attól távolabbi helyen a kezelés, feldolgozás vagy szállítás közben.
Különösen veszélyes lehet a fertőző betegségek szempontjából a tejgyűjtőtelepről kikerülő soványtej és egyéb tejmaradék. E telepeken ugyanis a különböző udvarokból és községekből származó tejet összeöntve, együtt dolgozzák fel, Ha már most csak egyetlen udvarból kikerülő tej volt is fertőzve, fertőzőtté válik az egész összeöntött tejmennyiség. Mivel pedig e telepeken a tejet a további feldolgozás cáljából s mivel a baktériumok fajsúlyuknál fogva a lefölözés után megmaradó soványtejben, illetőleg a feldolgozás után megmaradó tejmaradékokban sűrűsödnek, nyilvánvaló, hogy a soványtej, illetőleg a tejmaradék jóval veszélyesebb, mint a teljes tej vagy a feldolgozás útján nyert tejtermék.
Ezeknek a veszélyeknek csökkentése vagy elhárítása céljából szükségesnek mutatkozik - a tejelő állatoknak az ezen szakasz 2. pontjában jelzett felügyelet alá helyezésén kívül, mely az elsődlegesen fertőzőtt tej forgalomba kerülését zárja ki - a tej másodlagos (utólagos) befertőzését kizáró vagy a már utólagosan befertőzött tej ártalmatlannátételét biztosító módozatokról gondoskodni, melyet az e pontban foglalt rendszabály alapján vélik elérhetni.
ad 11. A nyilvános állatkórházakban elhelyezett és gyakran az emberekre is veszélyes fertőző betegségben lévő állatok meg nem felelő gondozása és ápolása, valamint az állatorvosi vizsgálatok végzésére szolgáló laboratóriumokban a beteg állatok kóros nedveinek, váladékának és szöveteinek elővigyázatai intézkedések nélkül eszközölt kezelése és vizsgálata a fertőző anyag széthurcolására és egyének végzetes fertőzésére vezethet. Kívánatos tehát, hogy a nyílvános állatkórházak, valamint az állatorvosi vizsgálatok végzésére szolgáló laboratóriumok létesítése az említett veszélyeket kizáró feltételekhez köttessék.
ad 12. A fertőző betegségek okozóival tudományos munkálatok közben követendő rendszabályok megállapítását ugyanazon a szempontok indokolják, mint amelyekre már az előző pontban utaltam.
A kórokozó anyagoknak, az ilyeneket tartalmazó váladékoknak, nedveknek, szerveknek, hulláknak és hullarészeknek forgalombahozatala, az ily anyagoknak hivatalos vagy tudományos vizsgálatok eszközlése céljából történő kiválasztása, megőrzése, csomagolása, azoknak postán vagy vonaton szállítása, amennyiben a szükséges elővigyázati rendszabályok megelőzésével történik, nemcsak a velük foglalkozó egyének egészségét veszélyeztetik, hanem a postai vagy vasúti küldemények befertőzése folytán közvetett úton más egyének vagy állatok befertőzését is okozhatják; mindezek figyelembevételével kívánatos, hogy az ily anyagok forgalombahozatalára és megőrzésére nézve jelenben érvényben lévő rendszabályok fenntarthatók és esetleg a szükséghez mérten megfelelő intézkedéseket kiegészíthetők legyenek.
ad 13. Az állatorvoslásban használt bakteriológiai természetű oltó- és diagnosztikai szervnek minden korlátozás nélkül való termelése, az ily szereknek hatásuk kipróbálása nélkül való forgalombahozatala és szakértelme nélkül való használata nemcsak a gazdaközönség érzékeny károsodásával járna, hanem az egyes fertőző állatbetegségek leküzdésére irányuló törekvések elé is akadályokat gördíteni. Egyaránt áll ez mind az élő csírákat tartalmazó, mind pedig az ilyenektől mentes oltószerekre, úgyszintén a diagnosztikai szerekre is. A gyenge hatású oltószerek alkalmazására ugyanis a várt eredmény, az állatok immunitása elmarad, a túlerős élőcsírákat oltószerek pedig oltási baleseteket, elhullásokat okozhatnak. Az élőcsírákat tartalmazó oltószreke - eltekintve attól, hogy bizonyos esetekben a velük foglalkozó egyéneket is befertőzhetik - elővigyázat nélkül való kezelés mellett a betegség terjesztői lehetnek. A diagnosztikai szerek szabad használata pedig illuzóriussá tehetné - főként taknykór esetében - a betegség ellen való hatósági védekezést.
E pont különben abban tér el a jelenben idevonatkozólag érvémyes rendelkezésektől (1888. évi VII. tc. 124. §), hogy a készítmények megfelelő osztályozásával az állatorvoslásban használatos bakteriológiai természetű szereken, valamint a titkos összetételű gyógyszerkészítményeken és gyógyszerkülönlegességeken felül még az állatokra nézve kedvező élettani hatás kifejezésére (táplálkozás, hízás, tejelés, ellenállóképesség előmozdítására) szolgáló készítmények (tápporok, fluidumok stb.) előállítását forgalombahozatalát és alkalmazását is szabályozás alá utalja.
Az utóbbi időben ugyanis különböző neveken igen sok olyan, állítólag kedvező élettani hatás kifejezésére ajánlott készítmény került forgalomba, amely utólag értéktelennek bizonyult. A közönség a nagyhangú reklámok által megtévesztve, ezek hatásának olyan jelentőséget tulajdonít, hogy állatainak okszerű táplálásán és gondozásán kívül még a fertőző betegségek ellen megszabott rendszabályokat is elhanyagolja, mi természetesen magának is, a köznek is kárára válik. A jövőre nézve gondokodni kellett tehát, hogy ezek a készítmények csak megvizsgálás, kipróbálás után juthassnak forgalomba.
Ezekben a nagy vonásokban vázolt, gazdasági vonatkozásokban nagyfontosságú körülmények eléggé alkalmasak arra, hogy e pontnak szigorú rendelkezéseit megokolttá tegyék.
ad 14. Az állatok ivartalanítása (herélése, miskárolása) kétségtelenül állatorvosi ténykedés. Mivel azonban a gazdaközönség ebben az irányban támasztott igényeinek az állatorvosok - kevés számuknál fogva - megfelelni nem képesek, meg kell engedni, hogy ezt a ténykedést az állatorvosokon kívül mások is végezhessék.
Minthogy azonban egy-egy helytelenül végzett ivartalanítás - herélés vagy miskárolás - jelentékeny érték pusztulására vezethet és minthogy a herélők és miskárolók gyakorlatuk folytatása közben számos községben és udvarban fordulván meg és az állatokkal közvetlenül érintkezvén, a fertőző állatbetegségeket is terjeszthetik, feltétlenül szükséges, hogy a herélés és miskárolás folytatása bizonyos képesítéshez (esetleg csak a gyakorlati jártasság igazolásához) és a gyakorlat folytatása közben követendő óvintézkedések felőli kellő tájékozottság igazolásához köttessék.
A fertőző állatbetegségek ellen való védekezés érdekében szükséges bejelentés kötelezettségének lényegét úgy a jelenben érvényes, mint az e szakasz által jövőre felállított alakjában az általános indokolás során már ismertetvén, e helyen csak az említett rendszabályok részletkérdéseinek ismertetése és indokolása szükséges.
Ámbár e szakasz a bejelentés kötelezettségét kifejezetten a hasznos háziállatokra vonatkoztatva írja elő, mindazonáltal abból a tényből, hogy a különleges elfojtó rendszabályok némelyike a vadállatokkal, illetőleg az elhullott vagy lelőtt vaddal szemben is foganatosítandó, önként következik, hogy azokban az esetekben, amelyekben a javaslat valamely speciális rendelkezést a vadállatokra, illetőleg az elhullott vagy lelőtt vadakra nézve is megállapít, a bejelentés kötelezettsége ezekre a vadállatokra, illetőleg hulláikra vonatkoztatva is értendő.
A bejelentés kötelezettségének teljesítésére az eddigi rendelkezésekkel megegyezőleg s a dolog természeténél fogva is, elsősorban az állatbirtokosokat, illetőleg az ezek által állataik felügyeletével, gondozásával vagy őrzésével megbízott egyéneket kellett kötelezni. De a bejelentés kötelezettségének teljesítéséhez fűződő fontos érdekekre való tekintettel a bejelentés teljesítésére másodsorban kötelezni kellett azokat az egyéneket is, akik hivatásuk gyakorlása közben állatokkal érintkezvén, ezek megbetegedéséről vagy elhullásáról tudomást szerezhetnek. Az előbbiek felelőssége feltétlen az utóbbiaké ellenben feltevés, azaz a bejelentési kötelezettség megszegése esetén az előbbiek minden esetben, az utóbbiak ellenben csak akkor vonhatók felelősségre, ha az előbbiek sem tettek eleget kötelezettségüknek. Az állatbirtokos felelőssége ezenkívül akkor is fennáll, ha azonban megbízottjának megválasztása vagy az utóbbi által teljesítendő bejelentés megtörténtének ellenőrzése körül - feltéve, hogy ez utóbbi módjában állott - a köteles gondosságot elmulasztotta.
Az általános indokolásban kifejtettekre való tekintettel az állatoknak nem fertőző betegségben történt megbetegedését nem kell bejelenteni. De be kell jelenteni az állatoknak a javaslat 43. §-ában és az annak alapján a földmívelésügyi miniszter által kiadott rendeletben névszerint felsorolt - a javaslat szempontjából bejelentés kötelezettsége alá tartozó állatbetegségeknek nevezett - fertőző betegségekben történt megbetegedését vagy ilyen betegségekre gyanús vagy ilyen betegségek fertőzésére gyanús állapotát és bármely betegség okozta elhullását, illetőleg bármely betegség okából történt leölését.
Abból a célból, hogy a bejelentésre kötelezettek a bejelentés kötelezettsége alá tartozó állatbetegségeket, illetőleg ezek gyanúját minél biztosabban felismerhessék, intézkedni kellett, hogy a földmívelésügyi miniszter ezeket a betegségeket, illetőleg tüneteiket népszerű alakban kiterjedten ismertesse. Tekintettel azonban arra, hogy a javaslat nemcsak a bejelentési kötelezettség alá tartozó állatbetegségeknek, illetőleg ezek gyanújának bejelentését kívánja meg, hanem ezeken kívül még az említett betegségek fertőzésének gyanúját is, a népszerű ismertetésben súlyt kell helyezni annak a megvilágosítására, hogy mely betegségeknél, mely esetekben kell az állatokat fertőzésre gyanúsaknak tekinteni.
Abból a tényből, hogy a javaslat az állatoknak csak a bejelentés kötelezettsége alá tartozó állatbetegségek tünetei között történt megbetegedésének bejelentését írja elő, az következnek, hogy az állatok elhullásának esetei közül is csak azok jelentessenek be, amelyek az említett betegségek következtében, vagy azok tünetei közben történtek. Mindazonáltal a javaslat ezen túlmegy, amennyiben az állatok elhullásának kivétel nélküli bejelentését szabja meg, egyrészt azért, mert az elhullások általános bejelentési kényszere nélkül lehetetlen volna adott esetben az esetleg fennforgó bejelentési kötelezettség alá tartozó betegség bejelentése körül elkövetett mulasztást kideríteni, másrészt mert a hullák eltakarítása céljából minden elhullási esetnek bejelentése amúgy sem mellőzhető, tekintve azon körülményt, hogy a hullák eltakarításának teljesítése rendszerint községi vagy városi feladat s csak kivételesen az állatbirtokosoknak feladata, ha dögtérről vagy hullaégetőről maga gondoskodik.
A bejelentés kötelezettsége szempontjából az állat elhullásával azonos beszámítás alá esőnek kellett tekinteni az állat leölését is. Minthogy ugyanis a javaslat szempontjából leölés alatt az állat életének valamely megállapítást nyert vagy feltételezett betegség megszüntetése (kiirtása) céljából történt elpusztítása értendő s minthogy kétségtelen, hogy a birtokos a betegség, vagy a betegség veszélyének kitett állatját csak akkor fogja leölni, ha azt már megmenteni nem lehet, ennélfogva kétségtelen az is, hogy azok az indokok, amelyek az elhullás bejelentését követelik, a leölés esetében is fennállanak. Természetes azonban, hogy az elhullott és leölt állat a fogyasztás szempontjából eltérő megítélés alá esik, mert amíg az elhullott állat fogyasztására feltétlenül alkalmatlan, addig a leölt állat húsa fogyasztásra kerülhet, hacsak az a betegség, amely miatt leöletett, vagy más ok az ki nem zárja.
Ámbár a bejelentési kényszer általános, mindazonáltal ennek teljesítése vagy azonnali teljesítése alól bizonyos esetekben felmentést kell adni; így pl. felmentést lehet adni a külön dögteret vagy hullaégetőt tartó birtokosok részére azon elhullásokat illetőleg, amelyek nem fertőző betegségek miatt következtek be, feltéve, hogy ezt a tényt minden esetben hatósági alkalmazásban álló állatorvos állapítja meg és felmentést lehet adni a bejelentés azonnali teljesítése alól a folytatólagos megbetegedések vagy elhullásokra nézve azok részére is, akiknek állatállományában valamely fertőző állatbetegség fellépte hivatalosan már előbb megállapított.
A bejelentéssel járó esetleges költségek (fuvardíj, posta- és távírdaköltség, küldöncdíj) önként érthetőleg a bejelentésre kötelezetteket fogja terhelni, ellenben a bejelentést követő hatósági vizsgálat költségei a bejelentőket nem terhelik, Ez iránt részben a 85. és 86. § intézkedik, részben pedig a 88. § alapján kiadandó rendelet fog intézkedni.
A 105. §-ban jelzett szervezettel bíró helyi állategészségügyrendőri hatóság, amelynél - mint erre egyedül alkalmas szervezetnél - a megbetegedések és elhullások bejelentendők, a bejelentéseknek az elsőfokú állategészségügyrendőri hatóságokhoz való továbbításán kívül, ennek intézkedéséig, előkészítő célzattal foganatosítani fogja a fertőző állatbetegségek elfojtására alkalmas azokat az óvórendszabályokat, amelyek rendeleti úton hatáskörébe utaltatnak.
Jelenleg a helyi állategészségügyrendőri hatóságnak előkészítő intézkedései joga szükkörű, vagy nincs szabatosan megállapítva s ezért ily hatáskörben a betegség terjedésének megakadályozása sok esetben lehetetlen. Ezen intézkedési jog jelenleg a fertőző betegségek túlnyomó részében főként abban merül ki, hogy a beteg, betegségre gyanús és fertőzésre gyanús állatokat helyhez köti, vagyis elkülöníti, de arra, hogy a betegség ragályanyaga közvetve, vészterjesztő tárgyak, személyek vagy ragályanyag elhurcolására alkalmas állatok útján szét ne hurcoltassék, kellő figyelem nincs fordítva.
Minthogy ezek szerint a helyi állategészségügyrendőri hatóságnak jogköre zárlati intézkedésre - a keleti marhavész és ragadós tüdőlob kivételével - nem terjed ki, továbbá forgalmi korlátozást - mint elfojtó vagy enyhítő rendszabályt - és szükséghez mérten személyforgalmi korlátozást sem rendelhet el, önként értetődik, hogy jövőre ezen hiányok pótlásáról gondoskodni kell.
A betegség megállapítása - mely az elsőfokú állategészségügyrendőri hatóság szakközegének, a járási vagy városi m. kir. állatorvosnak, illetőleg, ha a földmívelésügyi miniszter a betegség megállapításához a saját szakközegét küldi ki, úgy ennek a feledata - a ma érvényes szabályok szerint olyankor, ha csak beteg állat áll rendelkezésre és ez az illető betegségre jellemző tüneteket nem mutatja - nem történhetik meg azonnal, hanem csak később, amikor a jellemző tünetek már kifejlődtek, vagy ha az állat már elhullott, vagy ha ezek egyike sem következett be, 8. nap multával (1888:VII. tc. 26. §). Ennek azonkívül, hogy a betegség megállapításáig az esetleg fennforgó bejelentési kötelezettség alá tartozó állatbetegség ellen okszerűen védekezni nem lehet, még az a hátránya is mutatkozik is mutatkozik, hogy a betegség megállapítása céljából ismételt kiszállásra van szükség melynek költségei olykor felülmulják a beteg állat értékét. Szükségessé vált tehát felhatalmazni a hatóságot, hogy olyan esetekben, amikor valamely valószínűséggel gyanított bejelentési kötelezettség alá tartozó állatbetegség pozitív megállapításához vagy kizárásához hulla nincs, a beteg állat jellegző tüneteket nem mutat és a betegség mielőbbi megállapításához fontos érdek fűződik, vagy a beteg állat értéke csekély, a beteg állatot azonnal leölethesse.
Mivel azonban a hatóság nem minden esetben jelenik meg a betegség megállapításánál, ezt a felhatalmazást a járási vagy városi m. kir. állatorvosnak, illetőleg a miniszter kiküldött szakközegének is meg kellett adni, akik a beteg állatot a 77-78. §-ban körülírt becslési eljárás lefolytatása után leölhetik ugyan, de a 84. § rendelkezése értelmében a becsérték, valamint a kártalanítás ügyében határozatot nem hozhatnak, hanem ezt az elsőfokú állategészségügyrendőri hatóság részére kötelesek fenntartani.
Az így leölt állat után járó állami kártalanítás összege a 79. § szerint ingadozik.
Ez a szakasz a bejelentés kötelezettsége alá tartozó fertőző állatbetegségeket sorolja fel, amelyek a gümőkór, valamint a baromfikolera és baromfipestis kivételével azonosak azokkal, amelyek jelenleg is bejelentés kötelezettsége alá tartoznak. A gümőkórt a szarvasmarhaállományunkban oly annyira dúló veszedelem csökkentésén felül még az emberi egészségre háramló veszélyek elkerülése végett is, a baromfikolerát és a baromfipestist pedig a külföldi kivitelünk szempontjából állattenyésztésünk több ágazatát értékben felülmúló baromfiállománunkban okozott nagymérvű pusztítása miatt kellett a bejelentés kötelezettsége alá utalni. Ezekkel a bejelentés kötelezettsége alá tartozó fertőző állatbetegségek száma 16-ra emelkedett. Ámbár kétségtelen, hogy ezeken a betegségeken kívül még más olyan tömegesen fellépő fertőző állatbetegségek is uralnak hazánkban, amelyek jelentékeny gazdasági károkat okoznak s amelyek ellen a hatósági védekezés megokolt volna (mirígykór, lovak influenzája), mindazonáltal ez utóbb említett betegségeknek a bejelentés kötelezettsége alá utalásától el kellett tekinteni, mert éppen tömeges fellépésüknél, illetőleg nagyarányú elterjedésüknél fogva azok a rendszabályok, amelyek alkalmasak volnának az ellenük való védelmére, a gazdasági élet folytonosságának majdnem teljes megakasztásával járnának és hasonlíthatatlanul nagyobb kárt okoznának, mint azoknak szabadjára eresztve maguk e betegségek.
Számolván azonban azzal az eshetőséggel, hogy a gazdasági életviszonyok változásával vagy az említett betegségek elterjedésének csökkentésével a hatósági védekezés számára ezekkel az utóbb említett betegségekkel szemben is tér és alkalom nyílik és másrészt, hogy bizonyos, ma még mindig csak szórványosan jelentkező s ez oknál fogva bejelentési kötelezettség alá nem utalt fertőző állatbetegségek idők multával nagyobb elterjedést s így nagyobb fontosságot is nyerhetnek, végül, hogy bizonyos, ma nagy jelentőséggel bíró s ez oknál fogva bejelentési kötelezettség alá utalt fertőző állatbetegségek a jövőben a tudományos fejlődése folytán jelentőségükből veszíthetnek, felhatalmazást kellett adni a földmívelésügyi miniszter részére, hogy az e szakaszban jelzetteken kívül más betegségeket is bejelentési kötelezettség alá utalhasson és hogy viszont a bejelentési kötelezettség alól egyes betegségeket kivonasson.
ad 1. A zárlat eddig szokásban volt elnevezéseit (istálló-, udvar-, major-, puszta-, legelő-, erdő- és községi zárlat, vészkerület) a javaslat nem érinti, de két gyüjtőforgalom szerinti osztályozásával jelzi a helyi és területi zárlat különbözőségét és ezzel a végrehajtási intézkedéseknek irányát is.
Helyi zárlatnál csak a tényleg fertőzött helyek, illetőleg csak a tényleg fertőzött helyeken levő beteg, betegségre gyanús és fertőzésre gyanús, valamint a betegség elhurcolására alkalmas állatok és vészterjesztő tárgyak vannak lezárva. Ellenben területi zárlatnál ezeken kívül még olyan (vészmentes) helyek is le vannak zárva, amelyeknek fertőzött volta csak feltételezhető a fertőzött helyek közelségénél fogva, vagyis amely helyeken az ott tartott állatok egészségesek és a tárgyak sem tekinthetők fertőzötteknek mindaddig, míg a betegség a helyeken is fel nem lépett.
Épp ezért a helyi zárlat szigorúbb, a területi zárlat enyhébb intézkedést inováló rendszabály.
Ámbár a közvetett úton is terjedő fertőző betegségekben levő állatok tartási helye rendszerint lezárlandó, mindazonáltal némely, rendeletileg jelzendő betegségi esetekben, vagy ha ily természetű betegségnek csak a gyanúja volt megállapítható, zárlat elrendelésére szükség nincs.
ad 2. Minden zárlati intézkedési melelőz is kiegészít a beteg, beteggyanús és fertőzésgyanús állatoknak egymás (és más állatok) közötti elkülönítése azon tapasztalati tény alapján, hogy a fertőzött állatállomány egészséges egyedei ily módon a betegségtől sok esetben megvédhetők.
Ha azonban a megelőző pont szerint zárlati intézkedésre szükség nincs, ily esetekben feltétlenül az elkülönítési rendszabályt kell alkalmazni.
Minthogy a területi zárlat alatt álló állatok csak feltételesen tekinthetők egészségesnek, fontos érdek, hogy a betegség tartama alatt egymással ne érintkezhessenek. Ezért az ily állatokat is rendszerint elkülönítés alá kell helyezni.
ad 3. Úgy a zárlattal, mint az elkülönítéssel egyidejűleg vagy azoknak tartama alatt és azokkal szoros összefüggésben azon rendszabálynak is helyt kell adni, mely forgalmi korlátozás elnevezés alatt a használat, értékesítés és helycsere letéteinek megállapítását célozza.
Rendeltetése két érdekkörben talál érvényesülést. Egyrészt a zárlat és elkülönítés biztosítása érdekében mint elfojtó rendszabály másrészt mint a gazdasági érdekek szolgálatában alkalmazandó oly rendszabály, mely a zárlat és elkülönítés szigorának enyhítsével vagy megszüntetésével a forgalmat részben vagy egészben megnyitni hivatott.
Mint elfojtó rendszabály többek között abban nyilvánul, hogy a beteg, beteggyanús és fertőzésgyanús állatok etetésére, itatására, tisztítására és egyéb céljaira szolgáló tárgyakat a közös használatból vagy szabadhasználatból mindaddig kizárja, míg azok ily állatokkal érintkeznek. Területi zárlat alá helyezett állatoknál azonban ily elfojtó rendszabály alkalmazására szükség nincs.
Mint enyhítő rendszabály lehetővé vagy szabaddá teszi a gazdasági élet folyamatát. Így megengedi a beteg, beteggyanús, fertőzésgyanús, továbbá a ragályanyag elhurcolására alkalmas és a ragály iránt fogékony állatok levágását, munkára való használatát, továbbtartás végett elszállítását, eladását, termékeinek használatát és értékesítés, hulláinak és hullarészeinek, nemkülönben az ezekkel érintkezett tárgyaknak használatát és értékesítését, ha az érdekeltek az előírt feltételeknek eleget tesznek. Mint enyhítő rendszabály érvényesül a helycserénél is, mely kényszerítő oknak eredménye és rendszerint cselédszerződés vagy haszonbérlet megszűnése, költözködés, takarmányhiány és rossz idő miatt beszüntetendő legeltetés esetén fordul elő.
E szerint a forgalmi korlátozás feltételes forgalomi tilalom, szemben azon feltétlen forgalmi tilalommal, melyet a javaslat különös része kötelezően ír elő.
ad 4. A fertőzött helyekről a fertőző anyag közvetett módon nemcsak állatok, tárgyak, hanem személyek forgalma útján, vagyis az utóbbiak fedetlen testrészeivel, ruházatával, lábbelijével is elhurcolható. Ezenkívül bizonyos fertőző betegségben lévő állatok közvetlenül bizonyos egyének vagy általában az emberek testi épségét is veszélyeztetik.
Ebből folyólag szabály az, hogy fertőzött helyen a személyforgalom lehető szűk körben és csak a legszükségesebb mérvben nyerjen érvényesülést.
Jelenleg ily helyekre csak a mészárosoknak, henteseknek, kereskedőknek, herélőknek és miskárolóknak tilos a bemenettel, holott jövőben hatósági engedély nélkül a fertőzött állatállománnyal csak a birtokos, annak helyettese, a felügyelettel megbízott személy, az ápolók és az állatorvos érintkezhetnek indokoltan.
Ezen általános személyforgalmi korlátozáson kívül azonban némely betegségnél, mint a lépfenénél és takonykórnál, különös korlátozások is kötelezők. Így mindkét betegségnél olyan egyének, akiknek fedetlen testrészein sérülések vannak, ápolásra nem alkalmazhatók. Lépfenés állat tartózkodási helyére meztelen lábbal lépni nem szabad. Takonykóros vagy takonykórgyanús lóval egy helyiségben aludni tilos.
Kivételes felhatalmazást nyujt a javaslat a vészmentes helyek és nyilvános utak személyforgalmazásának korlátozására is oly megszorítással, hogy a vészmentes helyek személyforgalmának korlátozása csak a keleti marhavésznél, valamint a ragadós száj- és körömfájásnál, a nyilvános utak személyforgalmának korlátozása pedig csak a ragadós száj- és körömfájásnál vehető igénybe.
Vészmentes helyek személyforgalmi korlátozása abban leli magyarázatát, hogy a keleti marhavész valamint a ragadós száj- és körömfájás eseteiben, ezek igen ragályos természeténél fogva, a közelben lévő még vészmentesnek ismert helyek fertőzött volta sokkal inkább feltételezhető, mint más fertőző állatbetegségeknél s így indokoltnak látszik, hogy a személyforgalom az ezúton is elhurcolható ezen betegségek eseteiben megszorításnak vétessék alá.
Viszont nyilvános utak személyforgalmi korlátozásának oka abban áll, hogy az ily utak átmenetileg fertőzött állatállomány használatának tárgyai lehetnek s így mint ideiglenesen fertőzött helyek ugyancsak ideiglenes személyforgalmi korlátozás alá vetendők.
ad 5. Ingatlanok közös használatának tilalma az ad 3. pontban jelzett enyhítő rendszabály egyik feltétele s rendszerint abban az esetben nyer alkalmazást, ha állatok gazdasági munkára vagy legelőre bocsátása válik elengedhetetlenül szükségessé.
Minthogy elfojtó rendszabály csak abban az esetben nyer alkalmazást, ha igen ragályos állatbetegség esetén a betegség elhurcolásának megakadályozása céljából házi állatoknak, főként kutyáknak és szárnyasoknak futkosását vagy kóborlását kell tilalmazni.
ad 10. Az állatorvosi tudomány jelenlegi állása mellett rendkívüli jelentősége van a diagnosztikai oltás vagy próbának, továbbá a védő- és gyógyító-oltásnak, mint olyan eszközöknek, melyeknek segítségével egyrészt a rejtett fertőző betegségben szenvedő állatokat az egészségesek közül kiválasztani s így azoknak veszélyes voltát elhárítani, másrészt egészséges állatoknak fertőző állatbetegségekkel szemben való ellenállóképességét fokozni vagy biztosítani, beteg állatokat pedig gyógyítani s így a pusztulástól megmenteni lehet.
A mellett, hogy ily oltásokat vagy próbákat rendeletileg a hatóság kötelezővé tehet, azok alkalmazására az állatbirtokosok is jogosultak, feltéve, hogy a javaslat 39. §-ának 13. pontja, illetőleg 48., 55., 61. és 63. §-a ezt a jogot nem korlátozza.
ad 11. Ha valamely igen ragályos természetű állatbetegség terjedéséből arra lehet következtetni, hogy a fertőzött terület összes ragály iránti ragály iránti fogékony állatai a betegséget megkapják s ha a természetesen fertőzött állatok betegsége enyhe lefolyású, helyén van a korlátozások tartamának megrövidítése, illetőleg a betegség lefolyásának gyorsításával elérhető gazdasági előnyök biztosítása céljából mesterséges befertőzésnek vetni alá a veszélyben forgó állatokat.
Ily rendelkezés megtételére általános felhatalmazást ad a javaslat, viszont ragadós száj- és körömfájás esetén hatósági engedély vagy rendelet ellenére foganatosított ily eljárástól annak 61. §-a az állatbirtokosokat eltiltja, 82. §-a pedig kártalanítási igényüktől megfosztja.
Ezen korlátozó intézkedésnek célja, hogy egyrészt a felesleges és meggondolatlan, másrészt az államkincstárt károsító beavatkozásoktól az állatbirtokosoktól visszatartsa.
ad 12. Ha a fertőző állatbetegség gyógyíthatatlan, közvetett úton is könnyen terjed, a ragály iránt fogékony állatállományt igen veszélyezteti és terjedését forgalmi rendszabályokkal megakadályozni nem lehet, vagy ha a fertőző állatbetegség részben vagy nagyrészben gyógyuló ugyan, de közvetett úton szintén könnyen terjed, viszont a fertőzött állatállomány leölésével a betegség terjedése megakadályozható és az így keletkezett költség aránytalanul kevesebb, mint az a kár, amelyet a betegség terjedése okozhatna, a javaslat hatóságilag elrendelhető leölésnek ad helyet.
A veszettség gyógyíthatatlan ugyan, de közvetett úton nem terjed, mégis, mivel a veszett állat nemcsak más állatra, hanem az emberre is igen veszélyes, a javaslat különösen az utóbbi szempontból erre a betegségre is kiterjeszti a hatósági leölés kötelező alkalmazását.
Kivételesen helye lesz a hatósági leölésnek a rendeletileg megszabható esetekre akkor is, ha nem valamely fertőző állatbetegség kiirtásáról, hanem a javaslat 42. §-a értelmében valamely fertőző betegség megállapításáról van szó, de hulla, melyen a betegség biztosan megállapítható volna, nincsen.
E mellett az állatbirtokosoknak is jogában áll a fertőző állatbetegség kiirtása céljából állatját leölni és e tekintetben, figyelemmel a javaslat 48., 49., 50., 55. és 57. §-aira, csak abban az irányban van korlátozva, hogy a keleti marhavész, lépfene, sercegő üszök, veszettség és takonykór - mint állatra, a lépfenét, veszettséget és takonykórt, illetőleg pedig az emberre is igen veszélyes fertőző betegségek - kiirtása céljából alkalmazható leölés elvéreztetés útján tiltva van.
ad 13. Ha valamely fertőző állatbetegség ellen hatóságilag elrendelt rendszabály az állatbirtokos tudva megsért és ezen megtartásával a betegség elterjedésének veszélyét előidézi vagy a betegséget tényleg elhurcolja, annak a kényszerítő helyzetnek nyujt alapot, hogy a cselekmény ismétlését kizárandó, a hatósági leölés, mint rendkívüli rendszabály vétessék igénybe.
Ezen intézkedés a jelenlegi rendszabályoknak is tárgyát képezi és annak fenntartását mellőzni jövőre sem mutatkozik indokoltnak.
ad 14. és 15. Ártalmatlannátétele a fertőző betegségben levő, ilyen betegségre gyanús vagy fertőzésre gyanús állatok hulláinak, az ezek által használt alomszalmának, az ezektől származó trágyának és hulladékának, továbbá tisztítása és fertőtlenítése az ily állatokkal érintkezésben volt személyeknek és állatoknak, tisztítása és fertőtlenítése a beteg állatok által használt istállónak, rakodóhelynek, vásártérnek stb., végül tisztítása és fertőtlenítése, vagy ha ez keresztül nem vihető, más úton ártalmatlannátétele a beteg állatokkal érintkezésbe volt takarmánynak, szalmának, eszköznek, ruhaneműnek stb. általában egyik előfeltételét képezik a különböző szempontból különböző néven megnevezett forgalmi korlátozások vagy tilalmak enyhítésének vagy megszüntetésének.
Hogy a fertőző betegség tartama alatt mely esetekben van helye fertőtlenítésnek vagy más úton való ártalmatlannátételnek, annak megállpítása a végrehajtási rendelet körébe tartozik.
ad 16. Állatforgalmi és állategészségügyi nézőpontból tekintve, rendkívüli jelentőségűek az állatvásárok, fedeztetések, állatkiállítások, állatdíjazások, kivételesen pedig állategészségügyi szempontból figyelmet érdemelnek a kirakodó országos és hetivásárok is.
Állatforgalmi szempontból kevésbbé jelentékenyek az állatérverések, mindazonáltal fertőző állatbetegségek alkalmával ezek is állategészségügyrendőri intézkedések tárgyául szolgálnak.
Jelenleg az állatvásárok és kiállítások abban az esetben, ha fertőző állatbetegség visszahatása alatt állanak, azon rendszabálynak vannak alávetve, hogy azokra a fertőzött területekről ragály iránt fogékony állatok fel nem hajthatók.
Ezen intézkedés helyességét a kevésbbé ragályos fertőző állatbetegségeknél a tapasztalat igazolta; ragályosabb természetű fertőző állati betegségeknél azonban ez az intézkedés a ragályanyag széthurcolását nem alkalmas megakadályozni.
Szem előtt tartva azt a tényt, hogy igen ragályos természetű állati betegségeknél nemcsak a beteg, beteggyanús és fertőzésgyanús és a ragály iránt fogékony állatok, hanem a ragályanyag elhurcolására alkalmas állatok, vészterjesztő tárgyak és személyek is igen hatékonyan terjeszthetik a ragályanyagot, a javaslat jövőre arra is felhatalmazást nyujt, hogy az állatvásárokon és állatkiállításokon kívül a kirakodó országos és hetivásárok is forgalmi korlátozás vagy tilalom alá legyenek helyezhetők.
Minthogy a fedeztetések, állatdíjazások és állatárverések szintén terjesztői lehetnek a fertőző állatbetegségeknek, a javaslat ezen intézményekre is kiterjeszti a forgalmi korlátozás vagy tilalom alkalmazásának lehetőségét.
Az 1888. évi VII. tc. az egyes fertőző állatbetegségek megfigyelési idejét, vagyis azt az időt, amelynek kedvező elteltével az addig betegségre gyanúsnak vagy fertőzésre gyanúsnak vélt állat, az illető betegségtől mentesnek nyilvánítható, vagy amelynek kedvező elteltével a betegségből felgyógyult állat fertőzőképessége megszüntnek tekinthető, az akkori tudományos ismeretek alapulvétele mellett betegségenkint magában a törvényben állapította meg. A tudományos ismeretek bővülése és a tapasztalat folyamán azonban az akkor megállapított megfigyelési idő nem bizonyult minden betegséget illetőleg helyesnek, minélfogva az állategészségügyrendőri hatóság - amint azt már az általános indokolás során is jeleztem - vagy még fertőzőképes állatokat volt kénytelen szabadforgalomba bocsátani, vagy pedig már teljesen egészséges és veszélytelen állatokat volt kénytelen visszatartani a szabadforgalomtól, előbbi esetben állategészségügyi, utóbbi esetben pedig gazdasági károkat okozván indokolatlanul.
Ennek az állapotnak megszüntetése végett és számolva a tudománynak és tapasztalatnak e téren való újabb bővülésére, indokoltnak tartottam a megfigyelési idő megállapítását rendeleti útra utalni.
A szarvasmarhák legrettegettebb fertőző betegsége a keleti marhavész, amely koronkint kivételesen a szarvasmarhákról más kérődzőkre is átragad. Hazánk területén időnkint óriási pusztításokat okozva, némi megszakításokkal, évszázadokon át uralkodott, míg végül az 1874. évi XX. tc. intézkedései alapján az 1881. évben nagy anyagi áldozatokon árán teljesen kiirtatott.
Ujabb behurcolását más államok területéről a javaslat 2-4. §-aiban foglat rendszabályok hivatvák továbbra is sikeresen megakadályozni, az azok ellenére netán mégis megtörtént behurcolás eseteiben a betegség mielőbbi elfojtását, illetőleg továbbterjedésének meggátlását pedig a 44. §-ban körülírt általános elfojtó rendszabályok közül a betegség természetének figyelmebevételével rendeleti úton kijelölendő rendszabályok (elsősorban a legszigorúbb értelemben foganatosítandó zárlat) és az e szakaszban, valamint a 47. és 48. §-okban megállapított különleges elfojtó rendszabályok fogják biztosítani.
A betegség rendkívüli ragályozó természetből és abból a tényből, hogy a betegség fertőző anyagát, melyet a beteg állatok összes testnedvei tartalmaznak, nem csupán a beteg, betegségre gyanús, illetőleg fertőzésre gyanús állatok, valamint ezek nyersterményei, hanem a betegség fertőző anyagával valamelyes úton beszennyeződött, személyek, betegség iránt nem fogékony állatok és tárgyak is a legkülönbözőbb utakon, módokon igen könnyen széthurcolhatják, önként következik, hogy a már fellépett betegséget a beteg, a betegségre gyanús, illetve fertőzésre gyanús állatok életbenhagyása mellett helyhez kötni, illetőleg kiirtani alig lehet. Erre a hazai és külföldi tapasztalatok által sokszorosan beigazolt tényről való tekintettel fenn kellett tartani e szakaszban az 1888. évi VII. tc. 57. §-ának az 1874. évi XX. tc.-ből átvett azt a rendelkezését, mely szerint a keleti marhavészben beteg vagy a betegség vagy fertőzésnek gyanújában álló kérődzőt a hatóság leöletni tartozik.
Sőt figyelemmel azokra az óriási nemzetgazdasági károkra, amelyeket a betegség közvetett úton azáltal okoz, hogy fellépése esetén exportunk a kérődző állatokban és ezek nyersterményeiben megszűnik és figyelemmel arra, hogy e károk annál jelentékenyebbek, minél tovább tart a betegség; indokoltnak mutatkozott a betegség minél gyorsabb elfojtásnak feltétlen biztosítása érdekében a kérődző állatok leölését szélesebb alapokra fektetve, felhatalmazást adni arra nézve, hogy a beteg, betegségre gyanús vagy fertőzésre gyanús kérődzőkön kívül a területi zárlat alatt lévő helyeken tartott egyéb (azaz egészséges) kérődzők és a zárlat alatt nem álló, tehát vészmentes, mindazonáltal a beteg állatok közelsége folytán veszélyezetetettnek tekintendő helyeken tartott egészséges kérődzők is leölhetők legyenek.
Minthogy azonban a betegség ilyen arányú irtása csak a betegségnek az ország területén vagy annak valamely nagyobb vészmentes vidékén első ízben történt fellépése esetén vagy olyan esetekben lehet megokolt, amikor a fennforgó körülmények folytán a betegség széthurcolását másként megakadályozni nem lehet, mely esetek elbírásása a központi igazgatás tevékenységét igényli, minthogy továbbá a betegség ilyen arányú irtása különben is az államkincstár rendkívüli megterhelésével jár; annak megállapítását, hogy mely esetekben ölessenek le az egészséges kérődzők is, a földmívelésügyi miniszterre kell bízni.
A keleti marhavész rendkívüli ragadozó természete következtében fel kell tételezni, hogy a betegség fellépése esetén elrendelt zárlati területen belül és azon kívül is lehetnek hivatalosan vészmenetesnek ismert s ennélfogva helyi zárlat alá nem vont, illetőleg zárlat alá egyáltalán nem vont olyan helyek, amelyekben az ott tartott kérődzők tényleg már fertőzőttek vagy betegek. Miután pedig a betegség - mint már jeleztem - személyek útján is könnyen széthurcolható és a személyi forgalomnak ilyen helyeken való korlátozására a 44. § 4. pontja alapján nyert felhatalmazás nem ad jogot, e szakaszban kellett gondoskodni arról, hogy a hatóság keleti marhavész esetén ilyen helyiségekben is korlátozhassa a személyi forgalmat.
A személyforgalom korlátozásának két irányúnak kell lenni. Nevezetesen meg kell tiltani, hogy az említett helyiségben mások, mint az állatok gondozásával és ápolásával megbízott vagy halaszthatatlan gazdasági munkát végző egyének beléphessenek, másrészt pedig ki kell kötni, hogy a belépésre jogosítottak ilyen helyiségeket csak bizonyos előfeltételek teljesítése - személyüknek és ruházatuknak megtisztítása és fertőtlenítése - után hagyhassák el.
A keleti marhavész elleni oltás rendszerinti élő vírust tartalmazó anyaggal történik. Miután maga az oltóanyag, még inkább a vele beoltott s ennek következtében kisebb nagyobb fokban megbetegedett állat éppen úgy terjesztője lehet a betegségnek, mint a természetes úton megbetegedett állat, az oltár igénybevételét a közérdekre való tekintettel szabaddá tenni nem lehet.
Minthogy azonban az erősen fertőzőtt vidékeken lévő még egészséges állatok természetes úton való megbetegedését a tapasztalat szerint megakadályozni amúgy sem lehet és ilyen vidékeken a még egészséges állatok hatósági leöletése a fenyegető depekoráció veszélye és az államkincstár rendkívüli megterhelése nélkül nem foganatosítható, fel kellett hatalmazni a hatóságot, hogy - figyelemmel az újabb módszerek szerinti védőoltás biztosította aránylag kedvező eredményekre - a veszteségek lehető korlátozása céljából az állatok oltását megengedhesse vagy elrendelhesse.
Tekintettel arra, hogy a keleti marhavész fertőző anyagát a beteg állatok vére, de egyéb testnedvet is tartalmazzák és hogy a fertőző anyag a fertőző képességét hosszabb időn át megtartani képes, a betegség széthurcolásának megakadályozása céljából meg kellett tiltani, hogy a beteg és betegségre gyanús állatok hatósági engedély nélkül elvéreztetés útján leölessenek, nehogy a levágás alkalmával nagymennyiségben kiömlő vér a betegség széthurcolására bőséges alkalmat szolgáltasson. E tilalom indító okát tartva szem előtt, nyilvánvaló, hogy nem esik a tilalom hatálya alá az állatnak elvéreztetése nélkül való leölése.
Miután a javaslat rendelkezései a 40. §-ból folyólag általában véve csak a hasznos háziállatokra vonatkozik, a keleti marhavész iránt szintén fogékony kérődző vadállatok barangoló természetüknél fogva a betegségnek ugyancsak hatékony terjesztői lehetnek, intézkedni kellett az iránt, hogy olyankor, mikor ez a betegség kérődző vadak között lép fel, vagy feltehető, hogy a kérődző háziállatokról ezekre is átragadhat, a javaslat 46. és 48. §-ában foglalt rendelkezések a kérődző vadakra is alkalmaztassanak.
A háziállatok lépfenéje iránt, amelynek bacillusait a lépfenés állatok, ezek nyersterményei, testnedvei, ürülékei, váladékai, hullái és hullarészei bőven tartalmazzák, az ember is fogékony lévén, magát a lépfenés állat húsának fogyasztása vagy nyerstermékeinek, illetőleg hulláinak és hullarészeinek kezelése és feldolgozása, avagy a lépfenés állat ürülékeivel, váladékaival vagy testnedveivel szennyezett tárgy, eszköz használata közben könnyen fertőzheti. Ez a tény, kapcsolatban azzal, hogy a lépfene bacillusai életfeltételeket az állati szervezeteken kívül - különösen a szerves anyagokban gazdag talajban - is megtalálják, amennyiben fejlődhetnek, szaporodhatnak és spórákat képezhetnek, az utóbbiak viszont csirázván, újabb bacilusokká fejlődhetnek és kapcsolatban azzal, hogy a spórák a külső kedvezőtlen hatásokkal (szárazsággal, nedvességgel, hideggel, meleggel) szemben hosszú ideig megtartják csirázóképességüket, minélfogva az egyszer valamelyes úton-módon lépfenével fertőzött talaj a rajta termelt vagy a talaj porával utólag szennyezett takarmány, illetőleg a rajta átfolyt vagy belőle fakadó ívóvíz révén hosszú időn, éveken és évtizedeken át fészke lehet a betegségnek, szükségessé teszi, hogy lépfene fellépése esetén a 44. §-ban körülírt általános elfojtó rendszabályokon kívül még olyan különleges rendszabályok is alkalmaztassanak, amelyek egyrészt az embert, másrészt pedig a talaj fertőzését hivatvák megakadályozni.
Ámbár az e szakaszban körülírt különleges elfojtó rendszabályok fent körvonalazott céljuk ismerete után további indokolást alig igényelnek, mindazonáltal megjegyzem, hogy a gyógyítási kísérlet vagy műtét talalma - tekintettel arra, hogy a 91. § értelmében ilyen ténykedéséket végezni a gyakorló állatorvosokon kívül még csak az állat birtokosának szabad - lényegileg az állatbirtokos eme jogának a saját érdekében való korlátozása.
Az utolsó bekezdésben foglalt rendelkezés indoka az, hogy a lépfene iránt a vad állatok is fogékonyak s a betegséget éppen úgy terjeszthetik, mint a háziállatok.
A sercegő üszök bacillusának biológiája a lépfene bacillusáéval nagyjában, de különösen abban a tekintetben, hogy a talajban szaporodni és a külső kedvezőtlen behatásokkal szemben szívósan dacoló spórákat termelni képes, megegyezvén, a szarvasmarhák, kivételesen más kérődzők és sertések között is fellépni szokott ezen betegség esetén szükséges különleges elfojtó rendszabályokat nagyjában a lépfenére nézve megszabott ilyen rendszabályokban kellett megállapítani.
Az utolsó bekezdésben foglalt rendelkezés indokát abban találja, hogy a sercegő üszök iránt a kérődző vadállatok is fogékonyak.
A bivalyvész ellen (melyben a bivalyokon kívül a sertések és szarvasmarhák is megbetegednek) régebben a lépfenére megszabott általános és különleges elfojtó rendszabályok alkalmaztattak; később - tekintettel arra, hogy e betegség az emberre nem veszélyes és hogy előidéző bacillusa kisebb ellenállású, mint a lépfenéé - az említett speciális elfojtó rendszabályok csak a beteg és betegségre gyanús állat bizonyos termékeire (a tejre, bizonyos esetekben a húsra) vonatkozó felhasználási és értékesítési tilalom alakjában tartattak fenn.
Az e szakaszban kért felhatalmazás a tilalom további fenntartására ad módot.
E szakasz ugyanis nem csupán a veszettségre gyanús állat, hanem ezenkívül minden tényleg veszett állat, valamint a veszettség fertőzésének gyanújában lévő kutya vagy macska leölését, illetve - ennek mellőzése esetén - biztos helyre való elzárását is kötelességévé teszi az állat birtokosának. Az előbbi azért, mert kapcsolatban a 40. § azon rendelkezésével, mely szerint a fertőző állatbetegségek tünetei rendeleti úton ismertetendők, fel kell tételezni, hogy adott esetben az állat birtokosa a betegséget nemcsak gyanítani, hanem felismerni is képes lesz. Az utóbbit pedig azért, hogy megakadályoztassék ezeknek az állatoknak a hatósági intézkedés előtt való elkóborolása, amelyekre természetüknél fogva hajlamosak, de a betegségnek időközben való kitörése esetén egyébként is ösztönözve vannak. E szakasz az állat birtokosára különben az a kötelezettséget rója, hogy ha állatát leöletni kívánja, azt csak elvéreztetés mellőzésével (lövés, agyonütés, mérgezés) teheti. A veszettség az emberre is halálos lévén, ennek az intézkedésnek az a célja, hogy megakadályozza a leölést végző egyénnek a leölendő állattal való közvetlen érintkezés útján való megtartását vagy megsérülését, illetőleg befertőződését.
Az 55. szakasz első bekezdésében foglalt új rendszabály pedig a veszettség elleni oltásokat engedélyemtől teszi függővé. Ennek az intézkedésnek indokául az a tény szolgál, hogy az állatok veszettsége ellen hatásában jól ismert és megbízható oltási módszerekkel még nem rendelkezünk és ennélfogva a veszettség elleni oltások gyakorlati jelentősége felől sem vagyunk kellőképpen tájékozva. Nehogy tehát az oltások minden korlátozások nélkül való alkalmat szolgáltassunk a veszettség ellen eléggé bevált egyéb elfojtó rendszabályok elhanyagolására vagy a betegség terjesztésére, szükségesnek mutatkozik az oltás indokolt vagy indokolatlan voltát az alsóbbfokú állategészségügyrendőri hatóságok, illetve szakközegek látókörén kívül eső szempontok figyelembevételével esetenkint elbírálni.
Ennek a szakasznak további részeiben foglalt, jelenleg is ismeretes rendszabályok inkább az emberek, mint az állatok fertőzésének megakadályozását célozzák.
Az egypatás állatoknak lótenyésztésünket veszélyeztető takonykórja ellen irányuló hatósági intézkedések, melyek - tekintettel a betegség gyógyíthatatlan s az emberre is ragadós voltára - a beteg, a betegségre gyanús és a fertőzésre gyanús állatok leölésében csúcsosodnak ki, eddig nem vezettek eredményre. Ennek oka - amint arra az V. fejezet általános indokolása során rámutattam - az 1888. évi VII. törvénycikk pénzügyi szempontból talán megokolt, ellenben állategészségügyi érdekből helyt nem álló abban az intézkedésben keresendő, mely szerint a hatósági rendeletre leölt nyilt takonykóros lovakért birtokosaik jelenleg nem részesülnek állami kártalanításban, minélfogva nincs ami serkentse őket állataik takonykórra utaló tünetek között történt megbetegedésének bejelentésére. De oka másrészt az is, hogy az állategészségügyrendőri hatóságok a betegség irtása tekintetében egészen a legutóbbi évekig csak szűk korlátok között mozoghattak. A takonykóros állatot ugyanis feltétlenül, a takonykórra gyanús állatot azonban csak bizonyos feltételek fennforgása esetén (és pedig, ha abba birtokosuk kártalanítás nélkül beleegyezett, ha a kór terjedése ellen a fennforgó viszonyok szerint más módon biztosíték nem volt szerezhető, ha az állat nagyon le volt soványodva, ha a gyanús állapot 60 napnál tovább tartott és a birtokos a megfigyeléssel járó költségeket viselni nem akarta, avagy ha az állat a rejtett takonykór felismerésre alkalmas diagnosztikai eljárásnak vettetvén alá, reagált) ölethették le, míg a takonykór fertőzésének gyanújában álló állatot - amennyiben birtokosa a diagnosztikai eljárás alkalmazásába önként nem egyezett bele - az e tekintetben megszabott 60 napos megfigyelési idő kedvező elteltével szabadforgalomba voltak kénytelenek bocsátani. Tapasztalat szerint azonban a 60 napos megfigyelési idő nem minden esetben volt elégséges arra, hogy a tényleg fertőzött állaton a betegség tünetei jelentkezzenek, minélfogva gyakran megtörtént, hogy látszólag egészséges, később azonban takonykórban szenvedőknek bizonyult állatok kerültek forgalomba, amelyek a betegséget azután tovább terjesztették.
A hatósági intézkedések eredménytelensége a közelmultban arra készítette a földmívelésügyi kormányhatóságot, hogy a jelen szakaszban is befoglalt azt a rendelkezést, mely feltétlen jogot biztosít a hatóságnak a takonykór fertőzésének gyanújában álló állat diagnosztikai eljárás alá utalásra, rendeleti úton léptesse életbe (34,000/1915. F. M. r.). Ámbár meggyőződésem szerint ez az intézkedés egymagában is alkalmas a takonykóros esetek csökkentésére, mindazonáltal a betegségeknek a hazánk területéről való teljes kiírtása, nemkülönben lókivitelünk zavartalanságának biztosítása érdekében szükségesnek tartom ezenkívül a hatóságnak a takonykórra gyanús és e betegség fertőzésére gyanús állatok leölésére vonatkozó jogkörét is egyrészt kötelező, másrészt fakultatív alakban tágítani.
E szakasz a hatóságnak ezt a jogkörét a további jogkörét a további indokolást feleslegessé tevő részletességgel taxálja ugyan, mindazonáltal arra a látszólagos ellentmondásra vonatkozólag, mely szerint a takonykórra gyanús állat feltétlenül kiírtandó akkor, ha valamely diagnosztikai eljárás ezt a gyanút megerősíti, ellenben a takonykór fertőzésének gyanújában álló állat ugyanily esetben csak kiírtható, szükségesnek tartom megjegyezni, hogy ámbár a végrehajtás során gondoskodni kívánok arról, hogy a takonykór fertőzésének gyanújában álló azok az állatok, amelyek fertőzésére gyanús voltát a diagnosztikai eljárások megerősítik, rendszerint leölessenek, de ezt a kötelezőleg törvénybe iktatni nem tartom célszerűnek mert lehetnek helyzetek, amelyekben - mint a közlemúlt háborús időkben - az ilyen klinikai tüneteket míg nem mutató, a betegség terjesztése szempontjából kevésbbé aggályos állatoknak még egy ideig munkára való életbentartása mellőzhetetlen gazdasági követelmény.
A takonykór iránt az ember is fogékony lévén, magát a takonykóros állattal, ennek termékeivel és hullájával való érintkezés vagy foglalkozás közben könnyen fertőzheti. Az e szakaszokban foglalt rendelkezések tehát nem csupán állategészségügyi, hanem közegészségügyi érdekek védelmét is célozzák.
A hasított körmű állatok ragadós száj- és körömfájásának közgazdasági jelentősége egyrészt a megengedett állatok súlyvesztesége, tejhozamának és munkaképességének csökkenése, valamint a megbetegedett állatoknak - inkább csak a betegség rosszindulati alakjában - bekövetkező elhullása által okozott közvetlen károkban, másrészt és főképpen azokban a közvetett károkban nyilvánul, amelyet a betegség fellépése esetén elrendelt hatósági intézkedések - ideértve a más államok részéről felállított beviteli tilalmakat is - okoznak.
Főként ezeknek a közvetett úton, de olykor a közvetlen úton is bekövetkező károknak a lehető csökkentése céljából felhatalmazást kérek e szakaszban az állategészségügyrendőri hatóságok részére, hogy olyan esetekben, amikor a betegség elszigetelten lép fel vagy amikor a betegség nagyrészben már lezajlott s csak kevés beteg állat van még, a beteg vagy a betegség gyanújában vagy fertőzésének gyanújában álló állatokat leölethessék. Minthogy azonban annak elbírálása, vajjon az állatoknak hatósági leölése által elérni kívánt cél - különösen az illető község (város) vagy vidék állatforgalmának a külföldi viszonylatban való szabaddátétele - tényleg elérhető-e és vajjon a hatósági leölés okozta kárral felér-e az az előny, amelyet általa elérni lehet, az alsóbbfokú állategészségügyrendőri hatóságok, illetőleg szakközegeik látókörén kívül esik, ennélfogva annak esetenkénti megállapítását, hogy a nevezett hatóságok mikor élhetnek e felhatalmazással, hatáskörömbe kérem utalni.
Ámbár a ragadós száj- és körömfájás magában véve enyhe betegség, de ragályozó, természete nagyban hasonlít a keleti marhavészéhez. Ezért az ezen szakasz első bekezdésében foglalt rendelkezés indokolását mellőzve, az utóbb jelzett betegségre vonatkozó 47. § indokolásában foglaltakra utalok.
Az e szakaszban foglalt rendelkezéssel gazdasági érdekeket kívánok támogatni, a nélkül azonban, hogy a betegség széthurcolására - mely a személyek útján oly módon is történhetik, hogy a ragályanyaggal szennyezett talaj porát lábbelijükkel tovább viszik - alkalmat nyujtsak.
Jelenleg ugyanis a hatóságok a ragadós száj- és körömfájással fertőzött udvarokból (tanyákról) egészséges hasított körmű állatoknak sürgős mezei munka végzése vagy takarmányhiány esetén legeltetés céljából való kihajtását a fertőzött község határán belül fekvő más helyre vagy legelőre csak akkor engedhetik meg, ha az állatok a fertőzött udvarból (tanyáról) közvetlenül juthatnak el az udvarhoz (tanyához) tartozó helyre vagy legelőre a nélkül, hogy közhasználatra rendelt utat érintenének. Mivel azonban az állatoknak gazdasági munka végzése vagy legeltetés céljából való kihajtását a gazdasági üzem fenntartásának, illetőleg az állatok életének veszélyeztetése nélkül nem lehet mindenkór az előbb említett feltételektől függővé tenni, mert legtöbbszőr a helyi viszonyok folytán éppen ezek a feltételek hiányoznak, ennélfogva célszerűnek látszik az állategészségügyi hatóságokat felhatalmazni, hogy a vázolt esetekben nyilvános utakat a személyforgalom elől ideiglenesen, azaz az állatok behajtásának és az utak azt követő megtisztulásának időtartamára, elzárathassanak, feltéve, hogy ezt a közforgalom érdekei megengedik.
A ragadós száj- és körömfájás ellen ma még nem rendelkezünk megbízható módszerekkel, habár az eddigi kísérletek biztatók. Nehogy az oltások célszerűtlen alkalmazása a betegség ellen irányuló rendszabályok eredményét kockáztassa, kívánatos volt a ragadós száj- és körömfájás ellen való oltások alkalmazását is a hatóság engedélyéhez kötni.
Ha a ragadós száj- és körömfájás közös legelőn tartott vagy közös legelőre járó állatok között, vagy valamely község több különböző fekvésű udvarában lép fel, tapasztalat szerint alig lehet elkerülni azt, hogy az illető legelőre járó vagy az illető községben tartott valamennyi állat rövidebb hoszabb idő mulva természetes úton be ne fertőződjék. A természetes úton való befertőződésnek amúgy is kitett ezen állatok mesterséges úton való befertőzésével, vagyis egyidejű megbetegítésével, tehát a betegség lefolyásának hosszadalmas elhúzódását sikerül megakadályozni. Nem volna okszerű azonban az olyan állatoknak mesterséges befertőzése, amelyek a természetes úton való befertőzés veszélyének nincsenek kitéve, mert ezáltal járványfészkeket létesítenének. Ez utóbbi eshetőség megakadályozása végett annak elbírálását, hogy a mesterséges befertőzés gazdasági gazdasági hátrány és állategészségügyi érdekek veszélyeztetése nélkül okszerűen mikor foganatosítható, az állategészségügyrendőri hatóságoknak kellett fenntartani.
A ragadós száj- és körömfájás iránt - mint jeleztem - az ember is fogékony, ennélfogva a tej, amely a betegség ragályanyagát akkor is tartalmazhatja, ha a tőgy maga betegségére utaló elváltozásokat nem mutat, természetes állapotban emberi fogyasztásra nem bocsátható.
A betegség ragályanyaga azonban gyenge ellenállással bírván, a tej felhevítéssel (felforralással pasteurizálással) ártalmatlanná, következésképpen emberi fogyasztásra alkalmassá válik, kivételével mégis az olyan állatok tejének, amelyeknek tőgyén a betegségre utaló elváltozások vannak. Az ilyen állatok teje ugyanis a tejcsatornáknak egyidejű megbetegedése következtében a fecstejhez hasonló, abnormális összetételű és undort gerjesztő kinevezésű szokott lenni, minélfogva közegészségügyi szempontból romlottnak és az ember egészségére ártalmasnak lévén minősíthető, emberi fogyasztásra egyáltalában nem bocsátható. E szakaszban csupán ez az abszolút tilalom van megállapítva. Nincs intézkedés azonban aziránt, hogy az olyan állatok teje, amelyeknek tőgyén a ragadós száj- és körömfájásra utaló elváltozások nincsenek, emberek vagy állatok táplálására, illetőleg, hogy az olyan állatok teje, amelyeknek tőgyén a betegségre utaló elváltozások vannak, állatok táplálására felhasználható vagy értékesíthető-e s ha igen, milyen feltételek mellett. Nincs pedig azért, mert ezek iránt a 44. § 3. p. alapján rendeleti úton történik intézkedés.
A szarvasmarhák ragadós tüdőbaja hazánk területéről az 1893. évi I. és az 1897. évi X. t. c.-ben foglalt rendelkezések segélyével az 1902. évben végleg kiirtatott.
Ezek a törvények - alapján annak a ténynek, hogy a ragadós tüdőlobban megbetegedett állatok gyógyítása sikertelen és hogy a fertőző anyag a beteg állat testében még netaláni javulás esetében is hosszú időn keresztül életképes állapotban marad, minélfogva a látszólag egészséges állatok is terjeszthetik a betegséget - a beteg és betegség gyanújában lévő állatok kötelező leölését rendeli el, a betegség fertőzésének gyanújában lévő állatok leölésére pedig felhatalmazást adnak.
Az említett törvények teljes eredményt felmutató hatása folytán ezeket a rendelkezéseket ebben a törvényben is fel kellett venni. Sőt miután a betegségnek gyors és gyökeres kiirtásához fűződő érdekek szükségessé tehetik, hogy netaláni újabb fellépése esetében a beteg, valamint a betegségre és a betegség fertőzésére gyanús állatokon kívül még azok a teljesen egészséges állatok is leölessenek, amelyek a betegség által veszélyeztetett vészmentes helyeken vannak (pl. egy községrész vagy egész község szarvasmarhaállománya), szükségesnek látszott az említett törvények határain túlmenve, az állategészségügyrendőri hatóságok részére ily irányban is felhatalmazást kérni.
Minthogy azonban annak a kérdésnek az elbírásálássa, hogy adott esetben e betegség fertőzésének gyanújában álló vagy különösen a veszélyeztetett helyeken lévő egészséges állatok hatósági leölése megokolt-e vagy sem, az alsóbbfokú állategészségügyrendőri hatóságok, illetőleg szakközegeik látókörén kívül esik, annak esetenkénti megállapodását, hogy az említett hatóságok mikor lehetnek a felhatalmazással, hatáskörünkbe kérem utalni.
A ragadós tüdőlob ellen való védekezés legbiztosabb módja - mint említettem - a legkisebb mértékben is gyanús állatok hatósági leöletése.
Ha azonban a betegség nagyarányú elterjedése esetén akár a fenyegető depekoráció veszélye miatt, akár pénzügyi okokból a fertőzés gyanújában álló és veszélyezetett egészséges állatok leölése nem foganatosítható, megokolt az egyéni fogékonyság csökkenésére a védőoltást venni igénybe.
Miután azonban a ma ismeretes oltási módszerek még nem tökéletesek és miután az oltás rendszerint élővirust tartalmazó szerrel történvén, a ragály továbbterjedésének lehetősége fennforog, kívánatos volt a védőoltás alkalmazásából eredő előnyök és veszélyek mérlegelését, valamint annak a kérdésnek elbíráslását, hogy a védőoltás mikor és mily feltételek mellett vehető igénybe, a hatóságok részére fenntartani.
A juhokat himlő ellen rendszerint a természetes himlőnyirok (vadhimlő) beoltásával immunizálják. Ámbár az így beoltott (mesterségesen befertőzött) juhok az esetek többségében csak enyhén betegednek meg, de tőlük a betegséget a be nem oltott juhok éppen úgy megkaphatják, mint a természetes fertőzés útján megbetegedett juhoktól, ennélfogva szükségesnek mutatkozik, hogy a nálunk oly annyira dívó himlőoltásnak ez a módja ellenőrzés alá vétessék és csak megokolt esetekben (fertőzött vagy veszélyeztetett állományban) foganatosítassék, melyet azáltal vélek elérhetni, ha az oltás ezen módja a hatóságok engedélyétől vagy rendeletétől tétetik függővé.
Ámbár a juhok himlője az emberre nem veszélyes, mindazonáltal a himlős juhok tejének emberi fogyasztására való felhasználását vagy értékesítését meg kellett tiltani, mert az ily állat teje a tőgy következményes megbetegedése folytán a rendestől eltérő kinézésű és összetételű szokott lenni, minélfogva közegészségügyi szempontból romlottnak és az ember egészségére ártalmasnak tekintendő.
Az ily tejnek más célokra való felhasználása iránt a 44. § 3. pontja alapján rendeleti úton kell majd intézkedni.
Az egypatás állatok tenyészbénasága a közösülés útján vitetik át az egyik állatról a másikra. A betegség elterjedésének meggátlása céljából tehát a beteg vagy a betegségre és a betegség fertőzésére gyanús lovak és szamarak fedeztetésére való használatát meg kellett tiltani.
Ámbár a tenyészbénaság az esetek egy részében gyógyulhat, de miután lefolyása hosszadalmas (néha 1-2 év is), miközben a betegek látszólagos gyógyulásuk ellenére fertőződhetnek, leghelyesebb az egyszer megbetegedett állatokat a tenyésztésből végleg kizárni. Ezt a jelenlegi rendelkezésekkel egyezőleg azzal vélem biztosítani, hogy a tenyészbénaságban megbetegedett méneknek és az olyan méneknek, melyek valamely kancát tenyészbénasággal befertőztek vagy amelyek tenyészbénakancát fedeztek, a kiherélését a tenyészbéna nőivarú állatoknak pedig állandó bélyeggel való megjelölését hozom javaslatba.
Minthogy azonban előadódhatnak olyan helyzetek, melyek lókivitelünk zavartalanságának fenntartása nagyobb súllyal eshetik a latba, mint az ilyen, esetleg csekély értékű állatok életbentartása, felhatalmazást kérek, hogy ily esetekben a fenntebb említett állatok leölését elrendelhessem.
Ha a tenyészbénaság valamely községben (városban) nagymértékben elterjedt, feltehető, hogy az illető községben (városban) a mének és kancák között olyanok is vannak, melyeknek betegségéről vagy fertőzőképes voltáról az állategészségügyrendőri hatóságnak nincsen tudomása, mert a betegség maga koronként nem ugyan végleges, de tartós javulásokat mutat, mikor az állat teljesen egészségesnek látszik. A betegség továbbterjedésének meggátolása céljából szükségesnek mutatkozott tehát felhatalmazást adni a hatóságnak, hogy ily esetekben a betegség iránt fogékony állatok fedeztetését az egész községben (városban) megtilthassa.
E szakaszban foglalt rendelkezés indoka azonos a 65. § indokolásában elmondottakkal.
A lovak, szamarak, öszvérek, juhok és kecskék rühössége ellen a 44. § alapján alkalmazható általános elfojtó rendszabályokat e szakaszban első bekezdése az e betegség esetén jelenben is alkalmazott kötelező gyógykezeléssel, mint speciális rendszabállyal egészíti ki és pedig azzal a céllal, hogy az aránylag könnyen és biztosan gyógyítható, megfelelő kezelés hiányában azonban nem gyógyuló, hosszadalmas lefolyású betegség esetén életbeléptetendő forgalmi korlátozások és tilalmak okozta kár a betegség tartamának gyógykezelés útján való megrövidítése által csökkentessék.
Csakhogy, amíg a jelenben ez a kötelezettség csupán a lovakat, szamarakat és öszvéreket illetőleg áll fenn, addig a jövőre nézve ezt a gyakorlati tapasztalatok alapján a szarvasmarhákra, juhokra és kecskékre is ki kellett terjeszteni; mivel pedig a rühösséggel fertőződött nyájból a teljesen egészséges egyedeket a legfontosabb vizsgálattal sem lehet kiválogatni, a kötelező gyógykezelést nem csupán a beteg egyedekre, hanem az egész fertőzött nyájra kellett elrendelni.
Megfelelő gyógykezelés hiányában a rühös állat leromlik és végül elhull. Arra az esetre, ha a leromlás oly fokú, hogy a gyógykezelés sikertelennek mutatkozik, valamint arra az esetre, ha egyébként csekély értékű állat megmentése nem érne fel azzal a kárral, amelyet a betegség esetére életbeléptetett forgalmi korlátozások és tilalmak további fenntartása okoz, felhatalmazást kellett biztosítani a hatóságnak arra, hogy az állatot leölethesse.
Az 1880. évi VII. tc. megalkotása idejében hazánkban még ismeretlen, azóta azonban állandósult és sertésállományunkban évről-évre tetemes károkat okozó sertéspestis (sertésvész) ellen - úgy, mint jelenleg - a jövőben is a 44. §-ban körülírt s a betegség természetének megfelelőleg kiválogatandó általános elfojtó rendszabályokkal kell védekeznünk.
Mindazonáltal támaszkodva azokra az elméletileg is helyes tapasztalatokra, amelyekhez egyes nagyforgalmú állatvásár tartására jogosult vagy nagy külföldi sertéskivitellel bíró község (város) azzal az eljárásukkal jutottak, hogy sertésvásárjuk, illetőleg sertéskivitelük szabaddátétele érdekében a sertéspestis (sertésvész) elszigetelt fellépése (behurcolása) esetén a beteg, valamint a betegség vagy fertőzésnek gyanújában lévő állatokat megvásárolva leölették s ily módon a betegség terjedésének és tartamának határt szabtak, szükségesnek tartottam felhatalmazást kérni arra, hogy jövőben ilyen esetekben a hatóságok a hosszadalmas és az eredményre nem mindig vezető vásárlás mellőzésével állami kártalanítás mellett rendelhessék el a leölést. A jövő tapasztalatai fogják megmutatni, kívánatos lesz-e a hatósági leölés az említetteken kívül más esetekre is és esetleg nagyobb arányokban kiterjeszteni.
Minthogy azonban ennek a speciális rendszabálynak nem helyes elvek szerint való alkalmazása az államkincstár érdekeit érzékenyen érintheti, annak meghatalmazását, hogy a hatóságok mikor élhetnek az említett felhatalmazással, haáskörömben kérem utalni.
A sertésorbánc ellen a 44. §-ban körülírt általános elfojtó rendszabályokkal, ezek között pedig különösen az ellene oly jól bevált védőoltással kell védekezni. Mivel azonban a beteg vagy a betegségre vagy a betegségre gyanús hullák bőrének és szőrének felhasználása útján a betegséget gyakran széthurcolják, indokoltnak mutatkozott ezeknek fertőtlenítés nélküli forgalombahozatalát e helyen is tilalmazi.
A gümőkor, mely a háziállatok mindegyik fajában előfordul és az emberek betegsége is, főleg egyes vidékeken a szorosan együtt élő, majdnem állandó istálózott és a hasznosításuk tekintetében túlságosan igénybevett szarvasmarhák között van leginkább elterjedve. Elterjedési arányszáma pontosan nem ismeretes ugyan, de mindenek szerint oly magas, hogy a betegség előhaladottsági foka és veszélyessége szerint való megkülönböztetés nélkül nem lehet alkalmazni ellene mindazokat a rendszabályokat, amelyek más fertőző állatbetegségek ellen alkalmazhatnak. Így egyelőre lehetetlen a betegségre nézve általánosan alkalmazni a bejelentési kötelezettséget és a 44. §-ban körülírt elfojtó rendszabályok közül a betegség természetének leginkább megfelelőket, mert eltekintve attól, hogy azok éppen a betegség elterjedésénél fogva gyakorlatilag keresztülvihetetlenek volnának, a gazdasági élet folytatását is lehetetlenné tennék. Kényszerítő szükség tehát, hogy a betegség előrehaladottsági foka és veszélyessége szerint a betegség két alakja, úgymint a rejtett és a nyílt gümőkór között különbség tétessék. Amazt, mint - addig, amíg nyílttá nem válik - az állatokra és emberre kevésbbé veszélyeset, a hatósági védekezés köréből ki kell kapcsolni, emezt viszont, mint állategészségügyi és közegészségügyi szempontból feltétlen veszélyeset, szigorú elbánás alá kell vonni.
A nyílt gümőkór, vagyis az olyan szervek klinikailag is megállapítható gümőkórja, amelyekből a ragályanyag a külvilágba kerülhet (légutak, tüdő, tőgy, bél, méh) fentebb jelzett veszélyességénél és gyógyíthatatlanságánál fogva feltétlenül irtandó lévén, az ebben szenvedő állatokat hatóságilag le kellett öletni. Sajnos azonban, hogy a nyílt gümőkór elterjedési arányszáma sem ismeretes. A Német-birodalom idevonatkozó adatait tartva szem előtt (amely szerint ott a szarvasmarhaállomány 2 %-a nyílt gümőkórban szenved), hazánkban is olyan tekintélyesnek látszik a nyílt gümőkóros szarvasmarhák száma, hogy azok kötelező leölése az államháztartás súlyos megterhelése és egyes erősebben fertőzött vidékek súlyos gazdasági válsága nélkül alig volna foganatosítható. Ennélfogva egyenlőre a nyílt gümőkóros szarvasmarhák számának fokozatos gyérítésére kell törekedni, amelyet azáltal vélek elérhetni, hogy felhatalmazást kérek, hogy az e célra igényelhető összeg mérvéhez képest a nyílt gümőkóros szarvasmarhák veszélyesebb egyedeinek (elsősorban a tőgygümőkórosaknak) leöletését elrendelhessem.
Természetesen, az ilyen hatósági rendeletre leölendő nyílt gümőkóros szarvasmarhák leölés előtt, feljavítását - amennyiben arra alkalamasak és birtokosuk arra hajlandó is - meg kell majd engedni de viszont a feljavítás tartama alatt, valamint akkor is, ha a leölés fedezet hiánya miatt nem rendeltetett el, a 44. §-ban körülírt általános elfojtó rendszabályok, nemkülönben bélyeggel való állandó megjelölése útján, mely utóbbi a forgalomból való kirekesztés hatékony eszköze lesz, a betegség továbbterjedését meg kell akadályozni.
A tőgygümőkóros tehenek tejét az emberi fogyasztásra való felhasználástól vagy ilyen célra való értékesítéstől el kellett tiltani, mert az ilyen tej - eltekintve a benne lévő gümőkórbacillusok aggályos sokaságától - a tőgy megbetegedése következtében a normálistól eltérő összetételű, undort gerjesztő kinézésű szokott lenni, minélfogva romlottnak, az ember egészségére ártalmasnak tekintendő.
Igaz ugyan, hogy a nyílt gümőkór egyéb alakjaiban lévő állatok teje utólag többé-kevésbbé szintén fertőzödhetik gümőkórral, mivel azonban az egyébként normális összetételű ilyen tej megfelelő eljárás mellett az ember egészségére ártalmatlanná tehető, a nyílt gümőkór egyéb alakjában lévő állatok tejének emberi fogyasztásától való eltiltása nem volt megokolt.
Az előző § kapcsán jeleztem, hogy a szarvasmarhák rejtett gümőkórja ellen hatósági úton védekezni egyenlőre nem lehet.
Minthogy azonban ismeretesek olyan eljárások (Bang-féle vagy ehhez hasonló eljárások) amelyeknek évről-évre való következetes és szigorú keresztülvitelével a gümőkór teljesen - a tehát ezen alakjában is - kiirtható a szarvasmarhaállományból, ezeknek az eljárásoknak minél szélesebb körben való alkalmazását kívánom elősegíteni az e szakaszban kilátásba helyezett állami támogatással.
Baromfitenyésztésünkben a baromfikolera és a baromfipestis okoz legtöbb veszteséget.
E betegségek rendkívül ragályozó természetűek és nagy arányokat szoktak ölteni. Erre való tekintettel olyankor, amikor a betegségek elszigetelten lépnek fel (behurcolás), legcélszerűbb a beteg, a betegségre és a fertőzésre gyanús baromfiak kiirtásával a betegség továbbterjedését megakadályozni és ezzel súlyosabb károk elejét venni.
Az V. fejezet általános indokolása szerint részletesen kifejezetten azokat az okokat, amelyek elengedhetetlenül szükségessé teszik, hogy a hatósági rendeletre leölt vagy a hatósági rendeletre foganatosított védőoltás következtében elhullott állatért és a hatósági rendeletre megsemmisített vészterjesztő tárgyért birtokosának minden esetben állami kártalanítás adassék.
Az eziránt intézkedő szakaszban azonban nem lehetett ezt az általános elvet alkalmazni a hatósági rendeletre leölt ebekre és macskákra, valamint a hatósági rendeletre megsemmisített tárgyakra nézve azért, mert ezek értéke ritka - kivételektől eltekintve - rendszerint oly csekély, hogy a megállapítható állami kártalanítás mérve megközelítőleg sem állana arányban a kártalanítás eljárás okozta költségekkel.
E szakasz értelmében az állatbirtokosok csak a hatósági rendeletre tényleg leölt állat után részesül állami kártalanításban, ellenben nem tarthat számot állami kártalanításban olyan esetben, amikor az állat a leölésnek hatósági elrendelése előtt elhullott.
Az állami kártalanításra igényt tartó esetek megállapításánál a veszély - mint jeleztem - ugyanis az, hogy a szenvedett kárt legalább részben a hatósági beavatkozás ténye okozta legyen. Az előző bekezdésben jelzett esetekben azonban a kár egy el nem hárított okra - az állat időközben történt elhullásra - vezethető vissza. Az el nem hárítható események által okozott károk enyhítésére szolgáló intézményekről való gondoskodás pedig nem képezheti az állategészségügyi törvény feladatát; az állatbirtokosok megvédése ily kárveszélyekkel szemben inkább az állatbiztosítás körébe tartozik. Különben is, mivel a bejelentés a kártalanítási eljárás egyes mozzanatai (úgymint a leölés elrendelése, a becslés, a leölés foganatosítása) rendszerint egymást követik, csak elvétve fordulhat elő az, hogy a bejelentett állat a leölés előtt elhull, aminek az eshetőségét különben a 78. § is csökkenti, amely módot nyujt arra, hogy az állat leölése kivételesen a becslés előtt is foganatosítassék.
Nem igényelhet végül kártalanítást az állatbirtokos a hatóságilag elrendelt mesterséges befertőzés folytán elhullott állataikért sem, a betegség lezajlásának gyorsítása céljából a mesterséges befertőzés okszerűen csak oly állatokra rendelhető el, melyeknek természetes befertőzése a fennforgó viszonyoknál fogva úgy is bekövetkeznék és ennélfogva az állatbirtokos kára az állatok mert a betegség lezajlásának gyorsítása céljából a mesterséges befertőzés okszerű csak oly állatokra és ennélfogva az állatbirtokos kára az állatok mesterséges befertőzés nélkül is okvetlenül bekövetkeznék.
Hogy a kártalanítás összege megállapítható legyen, meg kell előzőleg a leölt vagy elhullott állat vagy a megsemmisített tárgy értékét állapítani, mely becslés útján történik.
A becslési eljárás tekintetében jelenben érvényes azt a szabályt, mely szerint a becslést a hatóság rendeli el és másrészt a becslést két tagból álló bizottság teljesíti, célszerűségi okoknál fogva két irányban kellett kiegészíteni.
Egyrészt ugyanis, miután az egyéb természetű közigazgatási ügyekkel túlhalmozott állategészségügyrendőri hatóság nincs mindenkor abban a helyzetben, hogy a becslésnél és leölésnél jelen lehessen, szükségesnek mutatkozott a becslésnél és a leölésnél viszont amúgy is minden esetben jelenlevő m. kir. állatorvost (vagy a külön kiküldött szakközeget) felhatalmazni, hogy ily esetben mint a hatósági törvényszerinti megbízottja eljárhasson. Ez a felhatalmazás egyébként kiegészíti a nevezett szakközegek részére a javaslat 42. §-ában adott felhatalmazást is.
Másrészt viszont, nehogy a fél az eljárás gyorsaságának rovására visszaélhessen azzal a jogával, mely szerint a becslőbizottság egyik tagját ő jelöli ki, szükségesnek mutatkozott az e szakasz utolsó bekezdésében körülírt esetekben a fél becslőjének nélkülözhetősége iránt is intézkedik.
Attól a jelenben érvényes szabályzattól, mely szerint a hatósági rendeletre leölt állatokat élő állapotukban kell megbecsülni (ami annál inkább is megokolt, mert az értékmegállapításra sokszor lényegesen döntő befolyással bíró tényezők, úgymint alkat, külnem stb. az esetek többségében megbízhatóan csak az élő állaton bírálhatók meg) e szakaszban el kellett térni annyiban, hogy kivételes esetekben meg kellett engedni, hogy a becslés leölés után is foganatosítható legyen. Ilyen kivételes eset áll elő a többek között akkor, ha az állat haladéktalan leölése válik szükségessé, mert az állatnak becslés céljából való megközelítése a becslők testi épségét veszélyezteti (veszett állat) vagy mert a hatósági rendeletre leölendő állatnak a becslőbizottság megalakításáig való biztos elkülönítése lehetetlen, avagy mert az állat a becslési eljárás közben elhullott.
E szakaszban nem kellett intézkedni a hatóságilag elrendelt védőoltás következtében elhullott állat becslésére nézve, mert tekintettel arra, hogy védőoltás következtében aránylag ritkán történik elhullás s hogy ennélfogva felesleges, de sok esetben gyakorlatilag keresztülvihetetlen is volna a védőoltandó állatok mindegyikét élő állapotban megbecsülni, önként értetődik, hogy az ilyen állat hulla állapotban becsülendő meg.
Ezenkívül nem kellett intézkedni a hatósági rendeletre megsemmisítendő vészterjesztő tárgy becslésére nézve sem, mert szintén önmagától értetődő, hogy az ilyen tárgy értékét csak a megsemmisítés előtt lehet és kell is megbecsülni.
A becsérték megállapításánál irányadó azt a jelenlegi szabályt, mely szerint az állatot (és a vészterjesztő tárgyat is) a folyó piaci árak figyelembevételével, de betegségére (illetőleg fertőzött voltára) való tekintet nélkül kell megbecsülni, ez utóbbi részben az általános indokolásban kifejtett alapján, ez a szakasz is átveszi az alább említendő egyetlen eset - a gümőkór - kivételével. A piaci ár forgalmából önként következik, hogy a becslésnél csak az állat értékét emelő vagy az ezt csökkentő tulajdonságok (kor, ivar, testalkat, hasznosítási cél stb.) veendők tekintetbe, ellenben azok a rendkívüli sajátosságok és tulajdonságok, amelyek csupán az illető birtokosra nézve bírnak beccsel, illetőleg értékkel, a nélkül azonban, hogy az állat folyó piaci értékének lényeges befolyással bírnának, figyelmen kívül hagyandók.
Mint jeleztem, a nyílt gümőkóros szarvasmarhák becslésénél a betegség értékcsökkentő hatását nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
A gümőkór ugyanis a javaslat által irtás alá utalt többi betegségből eltérőleg lappangva fejlődik és lassan kezd hátrányos befolyást gyakorolni a beteg állat általános állapotára. Nehéz feladat volna tehát csak valószínűséggel is megállapítani, avagy csak közvetetni is vajjon milyen állapotban lehetett az állat egészséges korában, illetőleg milyen állapotban lehetne, ha nem volna nyílt gümőkóros.
Eltekintve azonban ettől, ha a nyílt gümőkór esetén a betegség értékcsökkentő hatás figyelembe nem vitetnék, az állatbirtokos gümőkóros állatnak hasznosítását a legvégső határokig kiaknázhatná abban a tudatban, hogy ebből kára nem származhatik, mert hiszen állatának a betegség előtti értéke egészében vagy részben végül úgyis megtérül az állami kártalanítás révén, mely körülmény természetszerűleg a betegség késedelmes bejelentésére vezetne.
A betegség értékcsökkentő hatásának figyelembevételével eszközölt becslés folytán nyílt gümőkór esetén a becsérték és az ennek alapján megállapítandó kártalanítási összeg legmagasabb lesz a betegség kezdeti szakaszában és arányosan fog csökkeni a betegség előrehaladtával; ez a körülmény a birtokosokat a betegségnek mielőbbi bejelentésére fogja sarkalni, amit viszont egyéb betegségeknél, amelyek hevenyen vagy kevésbbé idülten folynak le és az állat hasznosításának esetleges kiaknázását különben is kizárják, a betegség értékcsökkentő hatásának figyelembevétele nélkül eszközölt becslésse iparkodunk elérni.
E szakasz az állami kártalanítás összegét (a kártalanítási kulcsot) az V. fejezet általános indokolása során kifejtett elvek figyelembevételével taxatíve állapítja meg, és pedig 1., 2. és 3. pontjában a hatósági rendeletre leölt állatok, 4. pontjában pedig a hatóságilag elrendelt védőoltás következtében elhullott állatok és a hatóságilag megsemmisített vészterjesztő tárgyak után járó állami kártalanítás mérvét.
Hatósági rendeletre az állatok rendszerint helyben, azaz abban a községbe (városban) öletnek le, amelyben a leölés szüksége felmerül s így alkalom és mód van arra, hogy a leölést elrendelő hatóság, illetve a leölést javaslatba hozó szakközeg a fennforgó betegség neméről boncolás útján szerezzen meggyőződést. Minthogy pedig az élőállaton foganatosított vizsgálat alapján megállapított kórisme az esetek egy részében nem megbízható, a hatósági rendeletre leölt állatok után járó kártalanítási összeg mérvének kiszabása szempontjából e szakasz - a 3. pontban jelzett, alkalmazásra ritkán kerülő kiviteltől eltekintve - a leölt állaton végzett boncolás során - a boncolási lelet alapján - megállapított kórismét rendeli alapul venni, mint amely esetek túlnyomó többségében abszolút biztonságú.
Arra az esetre, ha az éllőállatokon végzett vizsgálattal megállapított kórismét a boncolási lelet alapján megállapított kórisme igazolja, vagyis igazolja a leölés indokolt voltát, az állami kártalanítás összegét betegségi nemenként különböző összegben kellett megállapítani, egyrészt azért, mert az a kár, amelyet a leölés ténye okoz, a szerint változik, amint az állat olyan betegségben szenvedett, amelyből minden valószínűség szerint felgyógyulhatott volna, illetőleg amely a leölt állat termékeinek felhasználását megengedi-e vagy sem, másrészt azért, mert az a jutalom, melyet az állam a bejentésre való serkentés céljából ad, szintén változik a szerint, amint a betegség kisebb vagy nagyobb közgazdasági kárral vagy egyéb veszéllyel járhat.
Az ezen pont a) alpontjában jelzett sertéspestis (sertésvész) esetére a becsérték 50%-ában megszabott állami kártalanításban - tekintettel arra, hogy a rendelkezésre álló statisztikai adatok szerint a sertésvészben beteg állatok közül mintegy 57% pusztul el - az állatbirtokos a hatósági leölés által tényleg szenvedett kárán felül még mintegy 7% jutalomban is részesül.
A b)-e) alpontban körülírt betegségek (nyílt takonykór, veszettség, baromfikolera, baromfipestis és rejtett takonykór) esetében az állami kártalanítás összegét a leölt állat becsértékének 60-70%-ában kellett megállapítani, mert bár az említett betegségek gyógyíthatatlanok, illetőleg gyógyulásra kevésbbé hajlamosak, a leölt állatok termékeinek felhasználását vagy értékesítését lehetetlenné teszik, minélfogva tehát az ezen betegségben szenvedő állatoknak hatósági leölése folytán okozott kár viszonylag csekély vagy éppenséggel semmi, mindazonáláltal az állategészségügyre - s a d) alpontban jelzett betegségek (baromfikolera és baromfipestis) kivételével - a közegészségügyre is olyannyira veszélyes ezen betegségek bejelentésére való serkentés céljából megokolt az ezen esetekben egészben vagy túlnyomó részben jutalom jellegével bíró állami kártalanítást ilyen összegben megállapítani.
Ámbár az állami kártalanítás összegének kiszabásánál a betegség előrehaladottsági foka általában figyelmen kívül hagyatott, az e) alpontban jelzett rejtett takonykór esetén mégis magasabb kártalanítási összeget kellett megállapítani, mint a b) alpontban jelzett nyílt takonykór esetén. A rejtett takonykórt ugyanis, mint ilyent, nehezen felismerhető vagy gyanítható voltánál fogva a birtokosok alig jelentik, be hanem ez rendszerint a nyilt takonykóresetek bejelentését követő hatósági eljárás folyamán a diagnosztikai próbák segélyével derítették ki. Ha tehát az ilyen, látszólag ugyan még egészséges, de valóságban rejtett takonykórban beteg állatokért is csak olyan kártalanítás adatnék, mint a nem szakértő előtt is kétségtelenül betegnek mutatkozó nyílt takonykóros állatért, ez főleg a kisebb értelmiségű birtokosok köréből előreláthatólag elégedetlenséget szülne, ami viszont csakhamar a nyílt takonykóros esetek titkolására vezetne.
Az f) alpontban jelzett nyílt gümőkór esetén az állami kártalanítás összegét a leölt állat becsértékének 70%-ságban kellett megállapítani, mert figyelembe véve azt a tényt, hogy a nyílt gümőkór miatt leölt állatok csökkent értékű húsának részben vagy egészben felhasználása vagy értékesítése sokszor a betegségnek bizonyos szervekre történt átterjedése vagy generalizálódása esetében lehetetlen, általánosságban ez az összeg felel meg annak a kárnak, melyet a hatósági leölés ténye okoz. A nyílt gümőkór egyedül áll a hatósági leölés alá utalt betegségek között mint olyan, amelynek esetén csupán a hatósági leölés ténye által okozott kárt kívánjuk megtéríteni az állami kártalanítással, de a bejelentésre való serkentés céljából jutalmat nem kívánunk adni. E betegség esetén ugyanis a bejelentésre való serkentés a 78. § kapcsán megokolt az a rendelkezés van hivatva biztosítani, melynek értelmében a becsérték megállapításánál a betegség okozta értékcsökkenést is figyelembe kell venni.
A g) alpontban jelzett tenyészbénaság esetén az állami kártalanítás összegét a becsérték 80%-ában kellett megszabni, mert azonkívül, hogy e betegség az állat húsának felhasználását vagy értékesítését megengedi, az esetek egy kisebb részében még gyógyul is. Idevágó statisztikai adatok híjján nem lehet ugyan kimutatni, hogy a hatósági leölés ténye által okozott kár mily mérvű, de a becsérték 80%-ában megszabott állami kártalanításon mindenek szerint jóval alatt áll s ebből folyólag a bejelentésre való serkentés céljából ennél a betegségnél is jelentékeny rész foglaltatik az állami kártalanítás összegében.
A h) alpontban jelzett ragadós száj- és körömfájás esetére az állami kártalanítás összegét a becsérték 90%-ában volt indokolt megszabni, tekintettel arra, hogy a ragadós száj- és körömfájásban lévő állat csupán az elvétve bekövetkezhető elhullás kockázata, továbbá munkaképességének és hasznosításának csökkentése, valamint gyógykezeltetésének szükségessége folytán veszít - mintegy 15-20%-ot - eredeti értékéből, ennélfogva az ezen betegség esetére megszabott állami kártalanítás legnagyobb részében (80-85%) a leölés ténye által okozott kár megtérítésére szolgál, míg a jutalmi rész kevesebb (5-10%).
Az i) alpont alatt jelzett ragadós tüdőlob esetére a jelenben érvényes rendelkezésekkel megegyezőleg (1897. évi X. tc.) a becsérték 90%-ában megszabott állami kártalanítás mérvének megfelelő voltát eléggé igazolja az a tény, hogy ezen kártalanítási kulcs segélyével sikerült az említett betegséget hazánk területéről végleg kiirtani.
A j) alpontban jelzett keleti marhavész esetén - amint azt az általános indokolás során jeleztem - azt az elvet, hogy a hatósági leölés esetében szenvedett kár egy bizonyos hányadát a birtokos viselje és pedig abból a célból, hogy érdekében álljon állatait a befertőzés veszélyétől óvni, nem lehetett alkalmazni, mert a keleti marhavész rendkívüli ragályozó természeténél fogva az állatbirtokosoknak rendszerint alig áll módjában a hatásos védekezés. Ennélfogva, de figyelemmel azokra az érdekekre is, amelyek ahhoz fűződnek, hogy e betegségnek ne csak a tényleges fellépése, hanem a legcsekélyebb gyanúja is a hatóság tudomására jusson, szükséges volt az állatbirtokosokat biztosítani arról, hogy állataiknak hatósági leöletése esetén szenvedett káruk teljesen megtérül, vagyis a betegség esetére az állami kártalanítás összegét a teljes becsértékben kellett megállapítani. Tekintettel arra, hogy a szóbanforgó betegségben az elhullási arány nagy átlagban 50-75% és hogy a leölt állat felhasználása és értékesítése állategészségügyi okoknál fogva meg nem engedett, az állami kártalanítás nagy részben jutalom jellegével bír.
A k) alpontban lényegileg felhatalmazást kérek arra, hogy bizonyos, a javaslat által bejelentési kötelezettség s kövekezésképpen hatósági irtás alá sem utalt fertőző állatbetegségek kártalanítására vonatkozó alapelvek és az illető betegség természetének figyelembevételével a javaslat által megszabott szélső határok közötti összegben (a becsérték 60-100%-ában) rendeleti úton megállapíthassam abban az esetben, ha ilyen betegséget a javaslat 43. §-ában, illetőleg 44. §-ának 14. pontjában kért felhatalmazás alapján bejelentési kötelezettség és ezzel kapcsolatban hatósági irtás alá utalnék.
Az l) alpontban a teljes becsértékben megszabott állami kártalanítás olyan esetre vonatkozik, amikor a hatóság irtás alá nem utalt fertőző állatbetegségek gyanújának fennforgása esetén a betegség nemének megállapítása céljából rendeli el a javaslat 42. §-a alapján az állat leölését. A hatósági irtás alá nem utalt állatbetegségekre nézve ugyanis e javaslat szempontjából az a vélelem, hogy azok miatt az állat leölése nem lévén megokolt, birtokosának összes kárát a hatósági eljárás ténye okozza.
Abban az esetben, ha az élő állaton végzett vizsgálattal megállapított kórismét a boncolási lelet alapján megállapított kórisme nem igazolja, nyilvánvaló, hogy az állat hatósági leölése nem volt megokolt. Minthogy ilyen esetekben a leölt állatbirtokosának összes kárát a hatósági leölés ténye okozta, állami kártalanításként a leölt állat teljes becsértékét kellett megállapítani.
Az 1. pont indokolása során jeleztem, hogy az állatok hatósági leölése rendszerint helyben, ugyanazon községben (városban) történik, amelyben a leölés szüksége felmerült. Kivételesen azonban és főleg olyankor amikor a leölés az állat húsának felhasználását és értékesítését ki nem záró betegség okából tömegesen, a helybeli fogyasztás szükségleteit messze felülmúló arányokban válik szükségessé, elkerülhetetlen, hogy az állatok leölés végett más fogyasztási központban (vágohidakra) ne szállíthassanak. Ha már most a rendelési hely elsőfokú állategészségrendőri hatóság más, mint az, amely az állatok leölését elrendelte, az utóbbi nem lehet abban a helyzetben, hogy a leölés után foganatosítandó boncolás útján győződjék meg a leölés megokolt vagy megokolatlan voltáról. Azonkívül ily esetekben a leölendő állatok birtokosai részére is megnehezíttetnék vagy lehetetlenné tétetnék érdekeinek védelme.
Ezekre való tekintettel, az ilyen különben csak ritkán felmerülő esetekben el kellett térni attól a szabványtól, mely szerint az állami kártalanítás összegének kiszabására a boncolási lelet alapján megállapított kórisme az irányadó és helyet kellett adni az élő állaton eszközölt viszgálattal megállapított kórismének. Természetes azonban, hogy az állami kártalanítás összege tekintetében akkor, ha a betegség határozottan megállapíttatik, az 1. pontban, akkor pedig, ha a betegség kétségtelenül megállapítást nem nyer, a 2. pontban foglalt szabályokhoz kell igazodni ilyen esetekben is.
Ez a szakasz azt a jelenben érvényes szabályt (1888. évi VII. tc. 108. §), mely szerint a kártalanítási összegbe be kell számítani a hatósági rendeletre leölt állat azon testrészeinek értékét, amelyek a birtokos rendelkezésére bocsáttattak, azzal egészítik ki, hogy a kártalanítási összegbe beszámítandó az illető állat után netán esedékes biztosítási összeg is. Ez újabb rendelkezés felvételét állategészségügyi érdekek tették kívánatossá abból a szempontból, nehogy az állatbirtokos, vezetetve attól a tudattól, hogy biztosított állatjának hatósági rendeletre történt leölése vagy állatjának hatóságilag elrendelt védőoltás következtében történt elhullása esetén két oldalról is - és tényleg szenvedett kárán felül - kártalaníttatik, a betegség szándékos előidézésére vagy a betegségekkel szemben való köteles elővigyázatosság mellőzésére csábíttassa magát.
A 76. § az állami kártalanításra való igényjogosultság általános szabályát állapítja meg. E szakasz pedig az általános szabály alól való kivételeket sorolja fel.
A kártalanítást az állam adja önmagának, a kártalanítás tehát mellőzhető, kivéve mégis az állami üzemeket, melyeknek rentabilitása érdekében erre szükség van.
A 102. § 1. pontja szerint az országba tilalom ellenére vagy az előírt szabályok megszegésével behozott állat elkobzandó. Ezt a rendelkezést arra az esetre, ha ily állatnak hatósági rendeletre való haladéktalan leölése válik valamely betegség okából szükségessé, összhangba kellett hozni a 76. § rendelkezéseivel, nehogy az elkobzás előtt leölt ily állatért az utóbb hivatkozott szakasz alapján állami kártalanítás állapíttassék meg.
Az állam a jelenlegi rendelkezések szerint is ezek csak azokért az állatokért ad kártalanítást, amelyek az ország területén fertőződtek. Ezt a rendszabályt - eltekintve egyebektől - már csak azért is okvetlen fenn kell tartani, mert a behozandó állatok egészségügyi kiválasztsa tekintetében fokozott elővigyázatra készteti az importáló állatbirtokost és mert a külföldi fertőzőtt, illetőleg fertőzés veszélyének kitett állatokkal való űzérkedés megakadályozására alkalmas.
Ez a rendelkezés tulajdonképpen a 2. pontban foglalt rendelkezésnek a kiegészítője. Aki ugyanis - mint tettes vagy részes - alkalmat szolgáltatott arra, hogy az országba tilalom ellenére vagy a szabályok megszegésével behozott állat vagy vészterjesztő tárgy által honi állata akár közvetlenül (azaz a behozott állat vagy tárgy által), akár pedig közvetve (azaz a behozott állat vagy tárgy fertőzte más állat, tárgy vagy személy által) befertőztessék, a betegségnek és a betegség okából szükségessé váló hatósági leölésnek, valamint az ennek folytán szenvedett kárának maga lévén okozója, éppen úgy, mint a betegség szándékos előidézője, állami kártalanításra igényt nem tarthat.
A vágóhidakra, illetőleg a vágóállatvásárokra szállított vagy irányított úgynevezett vágóállatokat bizonyos meghatározandó időn belül le kell vágni és ha a nyert nyerstermények felhasználására vagy értékesítésére a jelen javaslat szempontjából nem alkalmasak, azokat ártalmatlanokká kell tenni. Az ily esetben jelentkező kár akkor sem lesz nagyobb, ha ilyen állatot nem a birtokosa vágatja le, hanem valamely betegség vagy gyanúja okából a hatóság öleti le. Minthogy tehát maga a hatósági leölés ténye a vágóállat birtokosának kárt nem okoz, viszont a bejelentésre való serkentés céljából való jutalmazásnak ily esetben jogosultsága nincsen, mert a bejelentést ezekben az esetekben a vágóhidak, illetőleg vágóállatvásárok helyi állategészségügyi hatóságainak, illetőleg ezek szakközegeinek kell teljesíteni, ennélfogva a vágóállatokért állami kártalanítást megállapítani nem lehetett.
Az elfojtó rendszabályok súlyos beszámítás alá eső megszegése esetén a birtokosok szolgáltat okot arra, hogy állata leölessék. Megokolt tehát, hogy az állam - mintegy büntetés gyanánt - megvonja támogatását a kár viselésében.
Amíg a 81. § a 76. §-ban megállapított állami kártalanításra való igényjogosultság általános szabálya alóli kivételeket sorolja fel, addig e szakasz az igényjogosultság elvesztésének eseteit írja körül.
Az igényjogosultság elvesztésének esetei - az ezen szakasz 3. pontjában foglalt eset kivételével - büntetés jellegével bírnak, amennyiben csak azok rekesztettek ki az állami kártalanításból akik a hatósági leölés útján irtandó állatbetegségekkel kapcsolatban elrendelt rendszabályokat bizonyos vonatkozásokban megszegték.
A kártalanítási igény elvesztésének eseteit e szakasz kellő szabatossággal állapítván meg, csak azt tartom még szükségesnek kiemelni, hogy a 3. pontban jelzett eset a fertőző betegségben lévő állatokkal való üzérkedés megakadályozását célozza.
E szakasz első bekezdése az állatbirtokosoknak önmagától értetődő jogát juttatja téves magyarázatokat kizárandó kifejezésre, míg 2-3. bekezdése a jelenben idevonatkozólag érvényes rendelkezésekkel (1888:VII. tc. 112. §) megegyezvén, indokolást nem igényel.
A becsérték megállapítását illetőleg e szakasz akként rendelkezik, hogy a becsértéket nem a becslőbizottság véleményének középértéke képezi, mint a jelenben, hanem azt a becslők véleményének mérlegelésével az eljáró hatóság állapítja meg. Ellensúlyozni kívánja ez a rendelkezés a fél becslőjének a jelenben oly gyakran tapasztalt helytelen becslési véleményét, végeredményben az állam megkárosítását.
A becslés és kártalanítás ügyében eljáró másodfokú hatóság határozata ellen úgy, mint a jelenben a m. kir. közigazgatási bíróság előtti eljárásnak lesz helye, de az államkincstár érdekeinek védelmére az eljáró m. kir. állatorvost - mint az államnak ez ügyben való képviselőjét - az elsőfokú határozat ellen fellebezési, a másodfokú határozat ellen pedig panaszjoggal kell felruházni.
Az elfojtó rendszabályoknak a kártalanítási költségeken kívül felmerülő egyéb költsége ki által való viselése iránt intézkedő e szakaszok megokolása tekintetében az V. fejezet általános indokolása során elmondottakra utalok.
Szükségesnek tartom azonban e helyen is kiemelni, hogy a 85. § 6. pontja szerint a keleti marhavész esetén igényelt fertőtlenítési költségek, melyek eddig az állatbirtokost terhelték, jövőben - úgy, mint a ragadós tüdőlob esetén - a kézi és igaerő kivételével az államkincstárt fogják terhelni és pedig azért, mert a fellépése esetén az egész országot veszélyeztető és súlyos gazdasági hátrányokkal járó ezen betegség ellen való védekezés kétségtelenül állami érdeknek tekintendő; ellenben a 86. § 5. pontja szerint a hatóságilag elrendelt egyéb fertőtlenítés költségei (44. § 17. pont) kivételével mégis azoknak a költségeknek, melyek forgalmi korlátozás esetén végzett fertőtlenítésből, valamint a kézi- és igaerő szolgáltatásából keletkezetek az eddigi rendelkezésektől eltérően nem a birtokosokat, hanem a községeket (városokat) fogják terhelni. Ezen intézkedést főleg a gyakorlati élet követelményei tették szükségessé. Minthogy ugyanis a multban szerzett tapasztalatok szerint az egyes fertőző betegségek esetére előírt fertőtlenítés sokszor azért nem volt eszközlendő, mert az ahhoz szükséges fertőtlenítőszerek nem állatok mindenkor a birtokos rendelkezésére, azoknak kellő időben való beszerzése pedig egyrészt a birtokos vagyontalansága, másrészt pedig a beszerzési forrásnak nagy távolsága folytán sokszor akadályokba ütközött, kívánatos volt a fertőtlenítéshez szükséges anyagok beszerzését és azoknak készletben tartását a községek (városok) feladatává tenni. De éppen indokaira való tekintettel nem lett volna helyes a községeket (városokat) ugyanerre kötelezni azon nagy gazdaságok, hízlaló-, állatkereskedelmi és tejtermelői telepekkel szemben is, amelyek a szükséges fertőtlenítőszerek beszerzésére maguk is képesek és a fertőtlenítés keresztülvitele tekintetében feltétlenül megbízhatók. Ezt a kivételt a 86. szakasz utolsó bekezdése állapítja meg, míg ugyanennek a szakasznak utolsóelőtti bekezdésében foglalt rendelkezéssel azt a multban többször vitatott kérdést kívánom a gyakorlati élet követelményeinek megfelelően eldönteni, vajjon a zár és elkülönítés alá helyezett állatok tartása és élelmezése zárlati, illetőleg elkülönítési költség-e vagy sem s ehhez képest abban az esetben, ha a zárlatról, illetőleg elkülönítésről a község (város) gondoskodik, tartozik-e ugyanez egyúttal a tartásról és élelmezésről is gondoskodni vagy sem.
Megjegyzem továbbá, hogy a 87. szakasz 2., illetőleg 4. pontja szerint a forgalmi korlátozás, továbbá a védő- és gyógyító-oltások és az állatorvosi kezelés költségeinek viselése az állatbirtokosokat fogja terhelni, mert bár úgy a forgalmi korlátozás, mint az állatok oltása és állatorvosi kezelése hatósági rendelkezése folytán történik, az ebből eredő előnyöket azonban elsősorban az illető állatbirtokosok élvezik.
Ámbár a 85-87. §-okban az elfojtó rendszabályok költségeinek ki által való viselése iránt a javaslat alapján számításba vehető összes esetek figyelembevételével gondoskodtam, mindazonáltal a végrehajtás folyamán felmerülhetnek oly költségek is, melyeknek ki által való viselése az említett §-ok alapján el nem dönthető. E szakaszban kért felhatalmazás alapján kívánom a javaslat ily irányú esetleges hiányát rendeleti úton pótolni.
A 86. § az elfojtó rendszabályok bizonyos csoportjának végrehajtási költségeit a községekre (városokra) hárítja.
Miután azonban nem lenne igazságos, ha a községek (városok) kizárólag az állatbirtokosok érdekében tett intézkedéseknek ezen költségeit a közadókból fedeznék, fel kellett őket hatalmazni, hogy az érdekelt állatbirtokosokra díjakat szabassanak ki.
Ezeket a díjakat éppen úgy, mint a hullák és hullarészek ártalmatlanná tételének, illetőleg a gyepmesteri szolgálatnak díjait természetesen szabályrendeletben kell megállapítani.
Az 1896. évi XXVI. tc. 71. §-ának 2. pontja szerint a zárlatok és egyéb óvóintézkedések költségeinek ki által való viselése kérdésében végső fokon a m. kir. közigazgatási bíróság dönt. Ezt a rendelkezést a jövőre nézve azzal kívánom az államkincstárt érdekeinek megvédése céljából kiegészíteni, hogy az elfojtó rendszabályok költségeinek ügyében hozott elsőfokú határozat ellen fellebezési, a másodfokú határozat ellen pedig panaszjog biztosíttassék az illetékes m. kir. állatorvosnak.
Az állatorvosi gyakorlat, azaz a beteg állatok egészségének helyreállítása, valamint az állatok hasznosítása és értékesítése érdekében szükséges szakértői tevékenység folytatása tudvalevőleg kvalifikációs feltételekhez van kötve.
Az e tekintetben érvényben levő azok a rendelkezések (1888. évi VII. tc. 117. és 118. §), melyek állatorvosi gyakorlat folytatásának alapfeltételéül - a dolog természeténél fogva - a speciális szakképzettséget igazoló állatorvosi oklevelet jelölik meg, de különbséget tesznek hatályosság tekintetében a Magyarországon és az azonkívül szerzett oklevelek között, valamint azok a rendelkezések, melyek az állatorvosi gyakorlat folytatása tekintetében a régebben szerzett jogokat épségben tartják, egészben véve helyeseknek bizonyulván, az alább jelzett módosítással, illetve kiegészítéssel e szakaszokban is felvétettek.
Az állatkuruzslás, azaz az állatorvosi gyakorlat folytatása jogosítvánnyal nem bíró egyének által végzett gyógyítási kísérletezés ellen - az állategészségügyre gyakorolt káros hatásának megszüntetése céljából - erélyesebben lévén szükséges eljárni, gondoskodik kellett arról, hogy e közben az állatbirtokosok ne háborgathassanak a birtokjogból folyó ama cselekvési szabadság gyakorlásában, melynél fogva állataik egészségi állapotának helyreállítását megkísérelhetik, amennyiben e kísérlet a közérdeknek vagy a birtokos testi épségénak sérelmével nem jár. Az állatbirtokosoknak ezt a természetes jogát beiktatván, szigorúbb és egyben éles meghatározást nyer az állatkuruzslás is. Eddig ugyanis kuruzslás volt a jogosítvány nélkül üzletszerűen folytatott gyógyítási kísérlet, a jövőben pedig kuruzslás lesz a jogosítvány nélkül végzett gyógyítási kísérlet akkor is, ha abban az üzletszerűség ismerve meg nem állapítható.
A gyakorlatra jogosított állatorvosok szabad letelepülését biztosító ezek a szakaszok annyiban térnek el az idevonatkozó jelenlegi rendelkezésektől, hogy annak a kérdésnek az elbírálását vajjon valaki a birtokán lévő állatorvosi oklevél alapján jogosan folytat-e vagy sem állatorvosi gyakorlatot, nem - mint eddig - a törvényhatóságok első tisztviselője - hanem a más pályákat illetőleg e kérdésben érvényes szabályok szerint - a törvényhatósági bizottság elé utalják, másrészt pedig, hogy az állatbirtokosok érdekeinek megóvása céljából a gyakorlatot folytató állatorvosokat az első segély megadására kötelezik. Természetesen ez az utóbbi rendelkezés csak a hatósági alkalmazásban nem álló állatorvosokra, valamint azokra a hatósági alkalmazásban álló állatorvosokra való tekintettel volt beiktatandó, aki állatorvosi gyakorlat folytatására törvény szerint nem kötelesek, mert hiszen azok a gazdasági alkalmazásban álló állatorvosok, akiknek a magángyakorlat folytatása hivatalos kötelességük, az állatorvosi segélyt egyáltalában nem tagadhatják meg.
Ez a szakasz az 1888. évi VII. tc. 120. §-ában foglaltakkal lényegileg azonos rendelkezéseket tartalmaz, eltér azonban azoktól annyiban, hogy a gyakorlatra jogosított állatorvosoknak az orvoslási mód szabad megválasztására és alkalmazására vonatkozó jogát expressis verbis nem mondja ki, mert a javaslat az oltásokat néhány esetben előzetes hatósági engedélytől vagy rendelettől teszi függővé és így a gyakorlatra jogosított állatorvosoknak az orvoslási mód megválasztására és alkalmazására vonatkozó szabadságra a szó szigorú értelmében tényleg nem állhat fenn. Természetes azonban, hogy a gyakorlatra jogosított állatorvost az orvoslási mód megválasztásában és alkalmazásában az említett eseteken túlmenőleg korlátozni nem lehet, miután a javaslat arra jogalapot nem ad és az a tudomány fejlődése szempontjából káros is lenne.
Az 1888. évi VII. tc. 122. §-ában foglalt rendelkezéseken túlmenő, de a m. kir. állatorvosokat illetőleg az 1900. évi XVII. tc. 11. §-ában foglaltakkal megegyező az a rendelkezés, hogy a hatósági alkalmazásban álló állatorvost kézigyógyszertár tartására kötelezni is lehet, abban találja indokát, hogy a készigyógyszertár tartását az érdekeltek többnyire nem előnynek, hanem tehernek tekintik s így felmerülhetnek esetek, amikor az érdekelteket akaratuk ellenére kell kézigyógyszertár tartására kötelezni.
Jelenleg az állatorvosi gyakorlat díjazása a hatósági alkalmazásban nem álló (magán) állatorvosokra nézve megállapítva nincsen; a helyhatósági (törvényhatósági joggal felruházott városi, rendezett tanácsú városi, községi és kör-) állatorvosokra nézve ennek megállapítását az 1888. évi VII. tc. 130. §-ának a) pontja a község (város) és az érdekelt állatorvos között előzetesen kötendő egyesség részére tartja fenn, amely a gyakorlatban akként hajthatik végre, hogy a törvényhatóságok, illetőleg községek (rendezett tanácsú városok) szabályrendeletben állapítják meg e díjakat; végül az állami alkalmazásban álló m. kir. állatorvosokra nézve az 1900. évi XVII. tc. 31. §-a alapján a földmívelésügyi miniszter állapítja meg, fennhagyva részükre azt a jogot, hogy előzetes egyesség útján az általa megállapított díjszabásban foglaltaktól eltérő díjakat is szedhessenek.
Egyrészt a magánállatorvosok állatorvosgyakorlati díjazásának rendezetlenségéből eredő s a kir. bíróságokat foglalkoztató peres ügyek számos volta, másrészt az a követelmény, hogy a törvényhatóságok, illetőleg községek (r. t. városok) túlnyomó részben megszégyenítően csekély összegben állapíttatták meg a helyhatósági állatorvosok állatorvosgyakorlati díjait, végül az a tény, hogy a m. kir. állatorvosok állatorvosgyakorlati díjazásának rendeletileg történt szabályozása a közmegelégedét vívta ki; indokolttá teszi, hogy az állatorvosi gyakorlat díjszabása általános, azaz a magánállatorvosokra és hatósági alkalmazásban álló állatorvosokra egyaránt érvénnyel bíró kormányrendeletben állapítassék meg.
A javaslat azonban a díjszabály kötelező voltát csak arra az esetre szabja meg, ha az érdekelt birtokos és állatorvos között a díjazás tárgyában előzetesen megegyezés nem történt, mert különben az állatorvosi gyakorlat terén is kívánatos versenyre és a tudás megfelelő érvényesülésére nem nyilnék tér. Önként értetődik azonban, hogy a rögtöni segélyt igénylő megbetegedések esetén ilyen előzetes megegyezésnek csak akkor lehet helye, ha a megegyezés a megbetegedés előtt általánosságban, a majdan bekövetkezett megbetegedések esetére vonatkoztatva létesíttetett.
Amennyiben az állatorvosi gyakorlat díjazásának kérdése konkrét esetekben vitássá válik, magánjogi igényekről lévén szó, a kir. bíróságok fognak abban - úgymint eddig is, szükség esetén szakértők meghallgatásával - dönteni.
Ez a szakasz az 1888. évi VII. tc. 146. §-ának rendelkezéseit fenntartja. De a betegségnek „marhavész” elnevezését „keleti marhavész” elnevezésre helyesbíti és egyébként is annak rendelkezéseit szabatosabb szövegezéssel állapítja meg.
Minthogy továbbá a törvényjavaslatban meghatározott és elzárásbüntetéssel büntetendő kihágásokra mellékbüntetéskép pénzbüntetés is van kiszabva, a rendszeresség követelményeinek tesz eleget a javaslat, midőn a vétségre is mellékbüntetéskép pénzbüntetést állapít meg.
Figyelemmel a BTK. 75. §-ában foglalt általános rendelkezésére, felesleges volna ugyan a vétség tényálladékának elemei között a szándékosságot felemlíteni, midazonáltal a közigazgatási hatóság esetleges kétségeinek kizárása céljából annak felemlítése szükségesnek mutatkozik.
Az állatok egészségi állapotával összefüggő állategészségügyi és közegészségügyi kihágások két csoportban vannak felsorolva s ezek közül az 1888. évi VII. tc. 147. és 148. §-aiban minősített azon kihágások, melyek a községi, törvényhatósági és állami állatorvosok hivatalos kötelmei teljesítésének megtagadására vonatkoznak, kihagyattak. Mert a köztisztviselők hivatalos kötelmei teljesítésének megtagadását a BTK. 480. és 481. §-a vétségének, illetőleg bűntettnek, minősíti s így a hatósági állatorvosokra ezidőszerint fennálló azon egyenlőtlen elbánási mód, hogy ugyanazon büntetendő cselekményért csak kihágási úton vonhatók felelősségre, igazságosan fenn nem tartható.
Az első csoportba tartozó azon kihágások, melyek a 99. szakaszban vannak felsorolva, általában úgy emberekre, mint állatra igen veszedelmesek vagy pedig - mint a 99. szakasz 1. pontjában megállapított kihágások - oly természetűek, hogy azoknak elkövetése a csempészet elleni sikeres védekezést lehetetlenné teszi s így indokoltnak mutatkozik, hogy az ezen csoportban felsorolt kihágásokra az elzárás és pénzbüntetés legsúlyosabb büntetési tételei is alkalmazhatók legyenek.
A kevésbbé súlyos természetű kihágások a 100. §-ban két alcsoportban vannak felsorolva, amely alcsoportok közül az elsőben (100. § első bekezdés) minősített tömegesen előforduló kihágások kizárólag büntetéssel, a második alcsoportban (100. § második bekezdés) pedig ugyanazon, de súlyosabb természetű kihágások elzárással és a maximális határig terjedhető pénzbüntetéssel torolják meg.
Részletes indokoklást az egyes kihágások nem igényelnek, mivel az igazgatási részben foglalt vonatkozó rendelkezések a kihágások tényálladékát kellően megvilágítják.
Új intézkedést tartalmaz a 101. szakasz azon húsiparosok ellen, akik foglalkozásukkal összefüggően visszaesőleg a javaslat 98. szakaszában megállapított vétséget vagy a 99. szakasz 2-7. pontjában megállapított kihágást követik el, vagy az 50., 51., 68., 71. és 75. §-ban meghatározott tilalmat megszegik vagy kijátszák s ezért két évig terjedő határidőig foglalkozásuk folytatásától eltilthatók.
E tilalom alapján a foglalkozástól várható megbízhatóság hiánya képezi. Minthogy pedig a megbízhatóság hiánya nagy mértékben veszélyezteti a köz- és állategészségügy érdekeit, indokoltnak mutatkozik, hogy az ily veszedelem keletkezésére szolgáló alkalom is a foglalkozás tilalmával kizárassék.
E szakaszban úgy, mint az 1888. évi VII. tc. 155. §-ában azok az elkobzási esetek vannak felsorolva, melyek köz- és állategészségügyi érdekek súlyos megsértéséből keletkeztek és épp ezért az ily esetekben alkalmazandó elkobzás nem a Btk. 61. §-ából folyó bírói mérlegeléstől van függővé téve, hanem ezeket az eseteket maga a törvény írja elő.
Ezen eseteket a multhoz képest kiterjeszti e szakasz:
a tudva más állatra vonatkozó marhalevéllel vagy ily származási igazolvánnyal szerzett, hajtott vagy szállított állatokra, úgyszintén a tudva hamis, hamisított vagy más állati nyersterményekre, illetőleg állatbetegség elhurcolására alkalmas tárgyra vonatkozó származási igazolvánnyal szerzett vagy szállított állati nyerterményre vagy állatbetegség elhurcolására alkalmas tárgyra;
a szerzett, de jobbtudomás ellenére saját tenyésztésűnek bejelentett állatra, ha a bejelentés folytán marhalevél állíttatott ki és hamis adat vezettetett be a marhalevéliktatókönyvbe;
a színlelt tulajdonátruházással szerzett állatra, ha a tulajdonátruházással kapcsolatban hamis adat vezettetett be a tulajdonátruházásról szóló jegyzőkönyvbe és a marhalevéliktatókönyvbe;
a használati és értékesítési tilalom alá eső nyersterményre, hullára vagy hullarészre, engedély nélkül termelt vagy forgalomba hozott bakteriológiai természetű szerre, titkos összetételű gyógyszerkészítményre, gyógyszerkülönlegességre és kedvező élettani hatás kifejezésére szolgáló készítményre.
Ellenben a belföldi zársértés esetén eddig alkalmazott elkobzást mellőzi.
A marhalevéllel vagy származási igazolvánnyal való visszaéléssel szemben alkalmazandó elkobzás abban találja indokát, hogy tapasztalat szerint különösen a kiskereskedők zárt területéről marhalevél nélkül szerzett állataik állategészségügyrendőri igazolására összevásárolt érvénytelen marhalevelek alapján új marhalevelet szereznek, ezek segítségével szabadforgalomba hozott állataikkal a betegséget széthurcolják.
Ugyanilyen veszedelem megelőzésére szolgál a származási igazolvánnyal, valamint a szerzett, de saját tenyésztésűnek bejelentett állatokra kivett marhalevelekkel elkövetett visszaélésekkel szemben alkalmazott elkobzás is.
Tapasztalati tény továbbá, hogy egyes kereskedők a nemzetközi forgalmi szabályokat úgy játsszák ki, hogy a belföldi forgalom szempontjából nyílt helyről, a külforgalom szempontjából pedig zárt helyről közvetítővel állatokat vesznek s az ily közvetítő nemzetközi szempontból is nyíltnak tekintendő illetékességi helyén az állatokat nevükre átíratják s így a kivitt állatokkal kihurcolt betegség révén vészmenetes községeknek (városoknak), sőt vidékeknek is a külföld részéről való zár alá vételére alkalmat adnak. Teljesen indokoltmak mutatkozik tehát, hogy az elkobzás az ily káros következményekkel járó visszaélésekkel szemben alkalmazásba vétessék.
A belföldi zársértéseknél eddig előírt elkobzást mellőzni kellett azért, mivel az ily visszaélést rendszerint az alsóbb néposztályhoz tartozó vagyontalanabb elemek követik el, kiknek az elkobzás vagyoni romlását idézheti elő. Minthogy pedig épp ezért a törvény ezen rendelkezését a hatóságok nem egyszer még felsőbb figyelmeztetésre is vonakodva végrehajtani, azért e rendelkezés fenntartásától annyival inkább el kellett tekinteni, mivel ha jövőben ily visszaélések a betegség széthurcolásával is járnának, azok nemcsak pénzbüntetéssel, hanem elzárással is megtorolhatók lesznek.
Változtat a javaslat az elkobzás feltétele tekintetében is. Míg az érvényben lévő 1888. évi VII. tc. 155. § a szerint az elkobzás a jóhiszemű birtokossal szemben is, tehát feltétlenül alkalmazandó, addig a javaslat a szigorú rendelkezést enyhíti és megelégszik azzal az intézkedéssel, hogy az elkobzás csak akkor legyen feltétlenül alkalmazható, ha az elkobzandó dolog birtoklása, használata vagy terjesztése, illetőleg értékesítése különben is tiltva van, vagy ha oly dologról van szó, melynek termelése, illetőleg forgalombahozatala engedélyhez van kötve és ennek dacára a termelés vagy forgalombahozatal ezen feltétel teljesítése nélkül történik.
Ez a szakasz a büntető eljárás hatáskörében azt a változást állapítja meg, hogy jövőben a javaslatban megállapított állategészségügyi kihágási ügyekben - csekély kivétellel - harmadfokon kizárólag a földmívelésügyi miniszter lesz illetékes bíráskodni. Ezen intézkedés annak következménye, hogy az állatok egészségi állapotával összes állategészségügyi kihágásokat rendszeresen és egységesen a javaslat állapítja meg és ennélfogva természetesen a hatáskörre nézve is egységesen kellett intézkedni.
Kivételt kellett tenni a javaslatban megállapított néhány olyan kihágási ügyre vonatkozólag, melynek közegészségügyi vonatkozású tényálladékelemei az állategészségügyi vonatkozásúakat felülmúlják. Ezekben a kihágási ügyekben harmadfokon a népjóléti és a munkaügyi miniszter illetékességét állapítja meg a javaslat.
A 105. szakasz nem érintvén az állategészségügyek szervezési jelleggel bíró csoportjában eljárni illetékes hatóságokat, amelyek a javaslat egyes szakaszaiban az illető ügy szabályozásával kapcsolatban vannak kijelölve, az állategészségügyek igazgatási jelleggel bíró csoportjának eljárására illetékes hatóságokat a hármas fórumrendszer alapulvétele mellett az ily ügyekben jelenleg is eljárásra illetékes első-, második- és harmadfokú állategészségügyrendőri hatóságokban jelöli meg, míg a 106. szakasz e fórumrendszeren kívül elsőleg az általános indokolás során ismertetett előkészítő intézkedési hatáskörrel a helyi állategészségügyrendőri hatóságokat is meghagyja.
A 106-109. szakaszokban egyébként az állategészségügyi szolgálat zavartalan, surlódásoktól mentes ellátásának biztosítása érdekében az állategészségügyrendőri hatóságok jogkörét, illetőleg teendőit taxatíve részletesen kellett megállapítani. Az a szabatosság, mellyel ez keresztülvitetett, mellőzhetővé teszi az e szakaszokban foglalt rendelkezések további indokolását.
E szakasz a városok és községek feladatkörébe utalt állatorvosi teendők végzésére hivatott önkormányzati közegeket a helyhatósági állatorvosokban jelöli meg és a szerint, a mint város, község vagy állatorvosi kör kötelékében nyernek alkalmazást, városi, községi, illetőleg körállatorvosoknak nevezi őket; ezenkívül az állatorvost kereső közönség tájékoztatása céljából az ugyanazon városban vagy községben alkalmazott helyhatósági állatorvosokat hivatali beosztásuk vagy illetékességi területük szerint megkülönbözteti egymástól akként, hogy a városi vagy községi elnevezés mellett még az ügyvezető, kerületi és közvágóhídi elnevezést is alkalmazza (városi, ügyvezetői, városi kerületi, városi közvágóhídi, illetőleg községi ügyvezető, községi kerületi s községi közvágóhídi állatorvos).
A helyhatósági állatorvosi állások szervezése, illetőleg fenntartása iránt intézkedő ez a szakasz a törvényhatósági joggal felruházott és rendezett tanácsú városoknak az 1888. évi VII. tc. 127. §-ában megállapított állatorvostartási kötelezettségét a rendszerinti igen jelentékeny állatorvosi teendők ellátásának biztosítása érdekében továbbra is változatlanul fenntartja.
De miután jelenleg a nagyobb törvényhatósági joggal felruházott és rendezett tanácsú városok egy része az 1888. évi VII. tc. hivatkozott szakaszának szószerinti értelmezése folytán állatorvost alkalmaz ugyan, de nem az állatorvosi teendők mérvének megfelelő számban s ettől eltérő eljárásra vagy egyáltalán nem vagy csak hosszas eljárásra lehet rábírni őket, ennélfogva szükségesnek mutatkozott expressis verbis kimondani, hogy a városok a törvény által kötelezőleg előírt egy állatorvoson kívül még több állatorvos tartására is kötelezhetők (1. p.).
Kétségtelenül vannak olyan rendezett tanácsú városok, melyekben a közfogyasztás céljaira levágott állatok vizsgálatán - a húsvizsgálaton - kívül egyéb állatorvosi teendő alig akad. Mindazonáltal még sem lehet helyet adni annak a több oldalról elhangzott kívánságnak, hogy az ilyen rendezett tanácsú városok az állatorvostartási kötelezettség alól felmentessenek és csak állatorvosi végzettséggel nem bíró húsvizsgáló állatorvos alkalmazására köteleztessenek, mert a városok közfogyasztásra rendszerint idegen helyekről (vágóállatvásárokról) összeszedett s ennélfogva egészségi szempontból gyanús állatoknak és az idegen helyről behozott húsnak fokozott elővigyázatot és teljes szakképzettséget igénylő vizsgálatát az ehhez fűződő köz- és állategészségügyi érdekek veszélyeztetése nélkül másokra, mint állatorvosokra bízni aggályos, sőt veszélyes volna.
De mert mégsem volna okszerű, hogy ezek a kisebb rendezett tanácsú városok oly alkalmazottak tartására köteleztessenek, akiket elegendő munkakörrel ellátni nem képesek és mert másrészről viszont a rendezett tanácsú városok körül fekvő s önállóan állatorvos tartására nem kötelezhető kisebb községeket rendszerint nehéz feladat alkalmas állatorvosi körbe csoportosítani, szükségessé vált felhatalmazást biztosítani arra nézve, hogy az állatorvosi szolgálat szempontjából ilyen kisebb rendezett tanácsú városokhoz egy vagy több szomszédos község legyen csatolható (2. §).
Az általános indokolás során utalt már arra, hogy az 1888. évi VII. tc. 127. §-a értelmében a nagyobb állattenyésztéssel bíró községeket községi állatorvos tartására a kormányhatóság, míg több kisebb községet körbe csoportosítva egy-egy körállatorvos tartására a törvényhatóság kötelezheti. Minthogy azonban a törvényhatóságok egy jelentékeny része ezzel a felhatalmazással nem élt, úgy hogy ma a községek feladatkörébe utalt állatorvosi teendők elvégzésére elegendő számú állatorvos nem áll rendelkezésre, kényszerítő szükséggé vált a községi állatorvosi kötelezettség megállapításán kívül, a körállatorvosi kötelezettség megállapítását is a kormányhatóság jogkörébe utalni.
Természetes, hogy a községi és körállatorvosi állásoknak azon elv szerinti kiépítését, hogy az alkalmazandó állatorvos munkaideje tökéletesen kihasználtassék, a jelenleg már létező községi és körállatorvosi állások, amelyek annak idején a legtöbb esetben nem az említett elv szerint rendszeresíttettek, mód felett megnehezítenék. Jelenben ugyanis vannak egyfelől olyan községi, ritkábban körállatorvosi állások, melyekkel igen csekély teendő van összekötve, másfelől viszont vannak olyan körállat orvosi állások is, melyekben a teendőket már a kör terjedelménél fogva sem képes egy állatorvos elvégezni. Az ilyen községek tőszomszédságában lévő vagy az ilyen körök közé eső községeket célszerűen csoportosítani a nélkül, hogy az állatorvost már alkalmazó község vagy kör érintetlenül maradhatnak, nem lehet.
Ez teszi szükségessé, hogy felhatalmazás adassék arra nézve, hogy a jelenben rendszeresítve lévő és a községek önszántából a jövőben rendszeresítendő községi vagy állatorvosi állások felülvizsgáltassanak abból a szempontból, vajjon a velük járó teendők mérvéhez képest szervezetükben változtatást nem igényelnek-e.
A helyhatósági állatorvosok - mint önkormányzati szakközegek - közül a székesfővárosi kerületi állatorvosok az 1872. évi XXXVI. és 1886. évi XXIII., a törvényhatósági joggal felruházott városok állatorvosai az 1886. évi XXI. és XXIII., a rendezett tanácsú városok állatorvosai pedig, úgyszintén a községi és körállatorvosok is, az 1886. évi XXII. tc. hatálya alatt állanak.
Ezek a törvények, mint arra már az általános indokolás során rámutattam, a helyhatósági állatorvosokat nem részesítik a külön minősítéshez kötött állások betöltőivel azonos jogokban, illetve elbánásban.
Ez a körülmény a gyakorlatban zavarra, egymással ellenkező eljárás követésére és az illetékes közigazgatási hatóságokat gyakran foglalkoztató vitás kérdésekre szolgáltatott okot.
Hasznos szolgálatot vél tehát a javaslat e szakasza teljesíteni akkor, amikor a helyhatósági állatorvosok jogviszonyát a külön minősítéshez kötött állások, elsősorban a működési kör tekintetében rokonvonatkozású orvosi állások betöltőinek viszonyával azonos módon rendezi.
Mindazonáltal e szakaszban körülírt jogviszonyoknak nem mindegyike vonatkozik a helyhatósági állatorvosok összességére, hanem csekély kivétellel vagy csak a törvényhatósági városok, vagy csak a rendezett tanácsú városok állatorvosaira, vagy csak az utóbbiakra és a községi, illetve a körállatorvosokra vegyesen, vagy végül csak kizárólag a községi és körállatorvosokra. Ennek magyarázata abban van, hogy a javaslat azokat a jogviszonyokat, melyeket a hivatkozott törvények kielégítően szabályoztak, érintetlenül hagyja és csak az eddig szabályozatlan jogviszonyok rendezésével vagy az eddig helytelenül szabályozott jogviszonyok reparációjával foglalkozik.
A szakaszban szabályozást nyert egyes jogviszonyok azzal, azok hogy az orvosok jogviszonyaikhoz hasonlóak, tulajdonképpen már indokolást nyertek, mindazonáltal nem tartom feleslegesnek megemlíteni a következőket:
ad 1. Az e pontban foglalt rendelkezés - azonfelül, hogy pótolja az 1886:XXII. tc. 82. §-ának abból eredő hiányát. hogy nincs gondoskodás abban arról, vajjon az állatorvosi állásokra vonatkozó pályázatokat ki teszi közzé - nem más, mint ami az 1888:VII. tc. 129. §-ában jelenleg is bennfoglaltatik.
ad 2. A hatósági alkalmazhatóság általános kellékein kívül (1883:I. tc. 1. § a) és b) pont) megkövetelt különös kellékek közül a magyar nyelvnek szóban és írásban való bírását a helyhatósági állatorvostól, mint hatósági közegtől feltétlenül meg kellett követelni, míg az állatorvosi oklevél bírásának követelménye sokkal természetesebb, semhogy indokolásra szorúlna; Budapest székesfőváros állatorvosaitól ezeken kívül még az állatorvosi tiszti vizsga letételét is meg kellett követelni, mert ezek a járási (városi) m. kir. állatorvosi teendőket is ellátni lévén kötelesek, emezekkel egyenlő kvalifikációval kell bírniok.
ad 3. A községi állatorvos választására jogosított testület kijelölése az 1886:XXII. tc. 68. §-ának hiányát pótolja; a körállatorvos választására illetékes testület kijelölésénél az állategészségügyi szolgálat érdekeinek tárgyilagos érvényesülése szempontjából kívánatosnak mutatkozott az érdekelt községeken kívül a vármegye alispánja által kiküldendő törvényhatósági bizottsági tagok útján a törvényhatóságnak is befolyást biztosítani.
ad 4. Az e pontban foglalt rendelkezés a rendezett tanácsú városok önkormányzati jogát kívánja fenntartani.
ad 5., 6. A községi és körállatorvosi állásokra való kijelölés és választás módozatainak körülírása az 1886:XII. tc. 77. és 81. §-ának hiányát lesz hivatva pótolni.
ad 7., 8. A 7. pontban a rendezett tanácsú város állatorvosa ellen fegyelmi eljárás indítására illetőleg a fegyelmi eljárás lefolytatására illetékes hatóságok kijelölése az 1886. évi XXII. tc. 91. és 92. §-ának hiányát pótolja, a 8. pont pedig a törvényhatósági, illetőleg a községi alkalmazottak elleni fegyelmi eljárásra vonatkozó jelenben érvényes törvényes rendelkezéseket azzal egészíti ki, hogy a helyhatósági állatorvosok fegyelmi ügyében az ítélet meghozatala előtt az ítélet hozatalára illetékes fegyelmi hatóság a járási vagy városi, illetőleg törvényhatósági m. kir. állatorvos véleményét (a főszolgabíró a járási m. kir. állatorvosét, az alispán, mint elsőfokú fegyelmi hatóság, a városi m. kir. állatorvosét, mint másodfokú fegyelmi hatóság pedig, úgyszintén a közigazgatási bizottság is a törvényhatósági m. kir. állatorvosét) köteles meghallgatni, mert ezekben az ügyekben jelenleg a szakszempontok kellőleg nem érvényesülnek és az ezen ügyek elintézésében ma észlelhető késedelmeskedés is rendszerint ennek mellőzésére vezethető vissza.
ad 9. Ez a pont az 1888. évi VII. tc. 129. §-ának idevonatkozó rendelkezéseit helyettesíti.
ad 10. A községi és körállatorvosi állásokra való helyettesítés kérdését gyakorlati és célszerűségi okok miatt az 1886. évi XXII. tc.-től eltérő módon és pedig akként kellett szabályozni, hogy a helyettesítés jogát, tekintet nélkül arra, vajjon véglegesen vagy csak ideiglenesen megüresedett állásra való, avagy csak a községi vagy körállatorvos akadályoztatása miatt szükségessé vált helyettesítésről van szó, egyaránt a járás főszolgabírája gyakorolja.
Az itt említett jogvitás esetekben a bírói panasz útját nem ez a javaslat, hanem az 1896. évi XXVI. tc. 30. §-a nyitja meg. Mivel azonban ebben a törvényszakaszban az 1888. évi VII. tc.-re történt utalás, ez pedig a javaslat szerint hatályon kívül helyeztetik, a panaszjogot a javaslatba is fel kellett venni.
A helyhatósági állatorvosok teendői az 1888. évi VII. tc.-ben csak körvonalazva lévén, tüzetesebb szabályozást rendszerint a helyhatósági állatorvosi állásokra vonatkozó szervezési szabályrendeletekben nyertek, és pedig a dolog természeténél fogva törvényhatóságonként, illetőleg városonkint, sőt községenként és állatorvosi körönként is egymástól eltérő módon, minélfogva jelenleg e tekintetben más és más szabályok az irányadók.
E zavarok megszüntetése céljából és a jogegység érdekében e szakasz taxatíve sorolja fel a helyhatósági állatorvosok teendőit, figyelemmel részben a jelenlegi állategészségügyi törvény, illetőleg az ezt kiegészítő rendeletek és szabályrendeletek, részben az eddigi gyakorlat alapján jelenleg végzett teendőikre, kiegészítve azokat némely, jelenleg a m. kir. állatorvosok hatáskörébe tartozó teendőkkel (3., 9., 11. p.).
A m. kir. állatorvosok némely teendőinek átutalása abból a szempontból, hogy ennek folytán a helyhatósági állatorvosok esetleg a község feladatkörébe tartozó állategészségügyi teendők végzése s elsősorban a gazdaközönség állatorvos-igényének kielégítése elől elvonatnának, aggálytalanul történhetik, mert a helyhatósági állatorvosok az átutalt teendőket csak akkor végezhetik, ha konkrét esetekben erre a hatóságtól megbízást nyernek, a hatóságok pedig a megbízást csakis a fent említett szempont mérlegelése után adhatja meg.
Az e szakaszban felsorolt teendők némely kivétellel közérdekűek lévén, a helyhatósági állatorvosok által rendes illetmények fejében, külön díjazás nélkül végzendők. E tekintetben községháztartási szempontból figyelmet érdemel, hogy jövőben a helyhatósági állatorvosok külön díjazást nem igényelhetnek az állatvásárok állategészségügyi ellenőrzéséért abban az esetben, ha a vásártartás jogát a község gyakorolja és nem igényelhetnek külön díjazást a községek (városok) apaállatainak orvoslásáért sem.
Viszont az e szakasz 2., 3., 9. b) és 13. pontjaiban felsorolt teendőket az eddigi gyakorlatnak megfelelőleg, de főként azért mert ezek a teendők magánérdekűek, a helyhatósági állatorvos által külön díjazás mellett végzendő teendőknek kellett meghagyni.
E szakasznak az a rendelkezése, mely a több állatorvost tartó városokban, illetve községekben egy, az állatorvosi teendők egységes ellátásáért felelős ügyvezető állatorvos kijelölése iránt intézkedik, sokkal természetesebb, semhogy indoklásra szorulna. Megjegyezem azonban, hogy ilyen városokban, illetőleg községekben az állatorvosok teendőit vagy akként kell megállapítani, hogy az illető várost vagy községet az állatorvosi szolgálat szempontjából kerületekbe osztván, egy-egy kerületben az összes állatorvosi teendők végzésével ugyanaz az állatorvos bízatik meg, vagy pedig akként, hogy bizonyos teendők végzése az egész város, illetőleg község területén ugyanannak az állatorvosnak, más teendők viszont ugyancsak az egész város, illetőleg az egész község területén egy másik állatorvosnak hatáskörébe utaltatik.
E szakaszban foglalt az a rendelkezés, hogy az állatorvosi kör községei és körállatorvostartásból eredő költségek viselésében kivétel nélkül részt venni kötelesek, az 1888. évi VII. tc. 129. §-ában foglalt rendelkezéssel megegyező. Új ennek a bekezdésének az a folytatólagos része, hogy a rendezett tanácsú városokhoz csatolt községek a városi állatorvos fizetéséhez szintén hozzájárulni kötelesek.
Olyan esetekben ugyanis, amikor az állatorvosi szolgálat valamely szempontjából rendezett tanácsú városhoz szomszédos községek csatoltatnak, nem volna méltányos a várost arra kötelezni, hogy állatorvosait ellenszolgáltatás nélkül engedje át a községnek, illetőleg, hogy az állatorvosnak az említett törvény értelmében járó állandó illetményeit egyedül ő viselje.
A második bekezdésben említett jogvitás esetekben a bírói panasz útját az állatorvosi körökre vonatkozólag nem ez a javaslat, hanem az 1896:XXVI. tc. 30. §-a nyitja meg. De mivel ebben a törvényszakaszban az 1888. évi VIII. tc.-re történt utalás, ez pedig a javaslat szerint hatályon kívül helyeztetik, a panaszjogot a javaslatba is fel kellett venni. A rendezett tanácsú városokra és a hozzájuk csatolt községekre vonatkozó jogvitás esetekben a panaszjognak a joghasonlatosság alapján kellett helyet adni.
E szakasznak lényegében az 1900. évi XVII. tc. 1. §-ában foglaltakkal megegyező rendelkezését a hatósági állatorvosi szolgálat egységes szervezetének kidomborítása végett véltem a javaslatba is felveendőnek.
A törvény rendelkezései önként értetődőleg a katonai igazgatás alatt lévő állatállományra is kiterjednek.
Tekintettel azonban arra, hogy a katonai igazgatás alatt lévő állatállományban fellépő fertőző állatbetegségek esetén a javaslat 104. §-ában megjelőlt állategészségügyrendőri hatóságok aligha volnának képesek a speciális katonai érdekeket minden esetben kellőképpen mérlegelni és hogy viszont az állatorvosi szolgálat szempontjából kellően szervezett katonai hatóságok kellő biztosítékot nyújtanak a javaslat idevonatkozó rendelkezéseinek pontos végrehajtására, szükségesnek mutatkozott a javaslat azonban rendelkezéseinek végrehajtását, amelyek a fertőző betegségek elfolytására vonatkoznak, a katonai hatóságokra bízni.
Az állami ménesintézetek, méntelepek és csikótelepek, nemkülönben az állami felügyelet alatt álló felső iskolák (amelyek alatt mindig állatorvosi szakiskolák értendők) az állatorvosi szolgálat szempontjából hasonlóképpen jól szervezettek lévén, célszerűen mutatkozott az említett rendszabályok végrehajtását a ménesintézetek, méntelepek és csikótelepek parancsnokságaira, illetőleg az említett iskolák igazgatóságaira bízni.
Ebből folyólag nincs szükség arra, hogy a katonai hatóságok vagy az említett parancsnokságok, illetőleg iskolák igazgatóságai a gondozásukra bízott állatállományban felmerülő megbetegedési eseteket az illetékes állategészségügyrendőri hatóságoknak bejelentsék, mert hisz a bejelentés célja a betegség nemének megállapítása, ezt pedig a fentiek szerint a katonai hatóságok, illetőleg az említett parancsnokságok és iskolák maguk végzik. Arra való tekintettel azonban, hogy a polgári igazgatás alatt álló állatállományban fellépő fertőző állatbetegségek ellen a katonai igazgatás is védekezhessék és viszont a katonai igazgatás alatt álló állatállományban fellépő fertőző állatbetegségek ellen szükséges rendszabályokat a polgári igazgatás is megtehesse, el kellett rendelni, hogy a fertőző állatbetegségek fellépésének eseteiről ezek az igazgatóságok egymást kölcsönösen értesítsék.
Az 1886. évi VII. tc. 156. §-a az állategészségügyi kihágások után kirótt pénzbüntetéseknek, valamint az elkobzott jószágok értékesítéséből befolyt összegeknek felerészét az illető községeknek juttatta, melyből azok községi állategészségügyi pénzalapot létesíteni s annak jövedelmét állategészségügyi célokra fordítani tartoztak. Ámbár ezeknek az alapoknak jövedelmezősége az 1900. évi XVII., illetőleg az 1901. évi XX. tc. megalkotása óta csupán a kamatjövedelemre szorítkozik, a jelen törvényjavaslat céljait is szolgáló rendeltetésükre való tekintettel még sem kívánom érinteni azokat.
E szakasz az esküdtszéki szolgálat alól való mentességét az 1900. évi XVII. tc. 32., illetve az 1897. évi XXXIII. tc. 7. §-a alapján ez alól eddig is mentes m. kir. és a helyhatósági állatorvosokon kívül a hatósági alkalmazásban nem álló, de állatorvosi gyakorlatot folytató állatorvosokra is kiterjeszti, tekintettel arra, hogy ez utóbbi állatorvosok rendszerint oly helyeken vannak letelepedve, ahol más állatorvosok nincsenek és ennélfogva a gyakran igényelt első állatorvosi segély szempontjából hivatásuk gyakorlásától elvonni káros volna őket.