Az egyezmény nem foglal állást abban a kérdésben, hogy az üzemi balesetek kártalanítását miként kell megszervezni. Az országos törvényhozásoknak tehát szabad választása van a tekintetben, hogy az üzemi balesetekért vagy közvetlenül a munkaadókat, illetve az ezek kockázatát szerződéses alapon vállaló magánbiztosító intézeteket tegye felelőssé, vagy pedig az e felelősséggel kapcsolatos terhek viselésére kötelező alapon kényszeregyesülés jellegével bíró intézményeket létesítsenek. Az egyezmény 11. Cikkével mindössze csak azt teszi az országos törvényhozások kötelességévé, hogy a kártalanítások fizetését alkalmas rendszabályokkal minden körülmények között biztosítsák és ebben a vonatkozásban a munkaadó és a biztosító intézet fizetőképtelensége esetére is kellő biztosítékot nyujtsanak.
Az egyezmény által felállított és a fentiekben ismertetett követelményeknek az 1921:XXXI. törvénycikkben szabályozott baleseti kötelező biztosítás minden irányban megfelel. A biztosítás terjedelme a 2-4. Cikkekben meghatározott mértéknél sok vonatkozásban még tágabb (az 1927:XXI. tc. 55. §-a). A kártalanítás halált vagy állandó keresetképtelenséget okozó baleset esetében járadék alakjában történik (az 1927:XXI. tc. 71. és 74. §-a) s azt a baleseti sérültnek csak 20%-ot meg nem haladó keresetképtelenség esetében és csak megfelelő óvórendszabály mellett lehet tőkében végkielégítésképpen kifizetni (az 1927:XXI. tc. 87. §-a). Kártalanítás a betegségi biztosító intézet által nyujtott táppénz alakjában már a keresetképtelenség negyedik napjától kezdve jár (1927:XXI. tc. 71. §-a első bekezdésének 2. pontja, illetőleg 30. §-ának I. 3. pontja), a tulajdonképpeni járadékra az igény a táppénz megszüntetésének időpontjával nyomban megnyílik (1927:XXI. tc. 71. §-a első bekezdésének 3. pontja). Tehetetlenség esetében felemelt járadék megállapításának van helye (az 1927:XXI. tc. 73. §-ának utolsó bekezdése). A baleseti sérültnek ingyen orvosi gyógykezelésre, gyógyszerre és gyógyászati segédeszközre van igénye (az 1927:XXI. tc. 71. §-a első bekezdésének 1. pontja. (A balesetbiztosítást ellátó Országos Munkásbiztosító Pénztár fizetőképessége a balesetbiztosítási költségek fedezésénél alkalmazott felosztó-kiróvó rendszer alapján kellően biztosítva van (az 1927:XXI. tc. 148. §-a).
Mindezek alapján világos, hogy az egyezménynek Magyarország részéről való megerősítése a fennálló törvényes rendelkezések módosítását vagy kiegészítését nem teszi szükségessé. Ez okból az egyezményt, amely a magyar és a legtöbb külföldi törvényhozás által már rég megvalósított eszméket foglal nemzetközi jogszabály alakjába, a kormány aggály nélkül törvényeink közé iktathatónak találhatja.
A szóbanforgó egyezmény 1. Cikke elvként megállapítja, hogy a foglalkozási betegségben szenvedőket és igényjogosult hozzátartozóikat a dolog természetéből folyó módosításokkal ugyanoly módon kell kártalanítani, mint a szorosan vett üzemi baleseteket. A 2. Cikk pedig felsorol néhány olyan betegséget (ólommérgezés, higanymérgezés és lépfene), amelyet az 1. Cikk szempontjából feltétlenül foglalkozási betegséggé kell minősíteni, ha a megbetegedés bizonyos iparokban vagy foglalkozásokban teljesített munka következménye. Ez a felsorolás természetesen nem teljes s a tagállamoknak módjában áll ezen felül más betegségeket is foglalkozási betegséggé nyilvánítani.
Természetesen a baleseti biztosításban kizárólag csak azoknak a betegségeknek következményeiről lehet szó, amelyeknek az üzemi munkával okozati szoros kapcsolatban lépnek fel és amelyeknek kiváltó oka az üzemi munka. E korlát szem elől tévesztésével ugyanis a baleseti biztosításra a rokkantsági biztosítás terhei is áthárulnának. Ezzel a követelménnyel az egyezmény 2. Cikke is megfelelően számol, amennyiben az ott felsorolt három betegség mindegyike elsősorban és túlnyomórészt foglalkozási jellegű betegség, amely csak azalatt a feltétel alatt nyujt igényt kártalanításra, ha bizonyos tüzetesen meghatározott iparokban vagy foglalkozásokban teljesített munka következményeképen jelentkezik.
A betegségi és a baleseti kötelező biztosításról szóló 1927:XXI. tc. 70. §-a értelmében baleseti kártalanítás jár annak a biztosítottnak, illetőleg családtagjainak, aki a balesetbiztosításra kötelezett üzemben vagy az ily üzem érdekében végzett munka közben vagy az ily munka következtében oly betegségbe esik, amely az illető foglalkozás különös veszélyeként a biztosított keresetképtelenségét, illetőleg keresőképesség csökkenését vagy halálát vonja maga után. E szakasz értelmében a minisztérium rendelettel állapítja meg a rendelkezések hatálya alá eső üzemeket és minden egyes üzemnek megfelelő foglalkozási betegséget. A minisztérium ezt a rendeletet ugyan még nem bocsátotta ki, azonban kétségtelen, hogy a kiadandó rendelet elsősorban az egyezménytervezetben megjelölt betegségeket fogja foglalkozási betegségeknek nyilvánítani és ehhez képest az egyezménytervezet az 1927. évi XXI. tc. szempontjából aggály nélkül elfogadható.
Megemlítem, hogy az 1900:XVI. törvénycikkel és az ezt módosító és kiegészítő törvényes rendelkezésekkel szabályozott s az Országos Gazdasági Munkáspénztár által ellátott gazdasági balesetbiztosítás körében a földmívelésügyi miniszter úrnak 1926. évi augusztus hó 19-én 74,302/1926. VI. 1. szám alatt kiadott rendelete (kihirdetve a Budapesti Közlöny 1926. évi augusztus hó 31-én megjelent 197. számában) alapján a biztosítottak foglalkozásából eredő (különleges) betegséget a kártalanítás szempontjából már most is azonos elbánásban kell részesíteni a szoros értelemben vett üzemi balesettel.
