A javaslatnak hosszú címe indokolást igényel. Elismerem, hogy a törvényidézés és a gyakorlati élet szempontjából előnyösebb lenne, ha a javaslatnak címe: az öregségi és rokkantsági biztosítás lenne. Alaposabb megfontolásokból azonban kitűnik, hogy e lerövidített elnevezés sajnálatos félreértésekre vezetne. Az új biztosítási ágazat megteremtésével az elsődleges célok, nevezetesen a népesség megélhetésének kiegyensúlyozása, a nyomor mérséklése, az élet gondjainak csökkentése stb. mellett másodlagos célokat is kíván a kormányzat követni, úgy pl. bebizonyítani a tárgyilagosan ítélő külföldi közvélemény előtt, hogy Magyarország komoly társadalompolitikai intézményekben gyarapszik. Igenis, a leghatározottabban törekszünk arra, hogy a külföldi vegye tudomásul: Magyarország nemcsak az öregségi és rokkantsági biztosításnak veti meg az alapját, hanem azzal egyidejűleg megvalósítja az özvegység és árvaság esetére szóló biztosítást is. Ezt pedig a külföld elsősorban a törvény címéből tudja meg, mert bár a Nemzetközi Munkaügyi hivatal kiadásában angol, német és francia nyelven meg fog jelenni a javaslatnak, remélem a törvénynek szövege, nem valószínű, hogy annak címén és néhány bevezető rendelkezésén kívül tömegesen fogják külföldön ezt a magyar anyagot tanulmányozni. Ezért, ha a javaslat címében kizárólag az öregségi és rokkantsági biztosítás szerepelne, Angliában úgy vélnék, hogy nálunk is külön rendezik az öregségi ellátás kérdését és külön az özvegyi és árvasági biztosítást, mert Anglia 1908-ban csak az öregségi ellátást valósította meg és 1925-ben teljesen különállóan és külön szervezettel az özvegység és árvaság esetére szóló biztosítást.
Németországban is 1889-ben az alaptörvény csak az öregségi és rokkantsági biztosítást teremtette meg és csak a törvény novellái fejlesztették ki, évtizedekkel utóbb, a hátrahagyottak biztosítását. Az 1923. évi öregségi és rokkantsági biztosításról szóló törvényrendelet értelmében pedig az elhalt biztosított által hátrahagyott özvegy nem is részesül járadékszerű szolgáltatásban. A javaslatnak rövid címe, az öregségi és rokkantsági biztosítás, tehát ezeknek az államoknak magyar ügyekkel foglalkozó köreiben azt a benyomást keltené, hogy a társadalompolitikai intézményeinknek kifejlődő során még csak az öregségi és rokkantsági biztosítást teremtettük meg és - mint számos külállamban - csak később fogjuk az özvegyekre és árvákra is kiterjeszteni a társadalombiztosításnak áldásait.
Miként az 1927:XXI. tc. címében jeleztük, hogy a betegségi és balesetbiztosítás kötelező, ennek a javaslatnak a címében is kifejezésre kívántam juttatni annak kötelező jellegét. Igaz, hogy a keresőknek széles köre számára adja meg a javaslat az önkéntes biztosítás lehetőségét, az új biztosításnak alapjellegét mégis a kötelező biztosítás adja meg.
A javaslat indokolásához csatolva van:
I. Munkaadók, alkalmazottak, fiatalkorú alkalmazottak száma foglalkozási csoportonként.
II. Férfialkalmazottak száma és egynapi keresete, foglalkozás és napibércsoportok szerint, az átlagos napibérnek foglalkozáscsoportonként való feltüntetésével.
III. Nőalkalmazottak száma és egynapi keresete foglalkozás- és napibércsoportok szerint, az átlagosnapibérnek foglalkozáscsoportonként való feltüntetésével.
IV. Irodai férfialkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint.
V. Üzemi férfialkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint.
VI. Háztartási férfialkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint.
VII. Irodai nőalkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint.
VIII. Üzemi nőalkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint.
IX. Háztartási nőalkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint.
X. A fiatalkorú alkalmazottak foglalkozási csoportonként.
XI. Irodai férfialkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint.
XII. Üzemi férfialkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint.
XIII. Háztartási férfialkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint.
XIV. Irodai nőalkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint.
XV. Üzemi nőalkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint.
XVI. Háztartási nőalkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint.
XVII. A fiatalkorú alkalmazottak foglalkozási csoportonként.
XVIII. Munkaadók száma, üzemek nagysága és az alkalmazottak száma munkaadói foglalkozást csoportonként.
XIX. A férfialkalmazottak száma napibércsoportok és foglalkozási csoportok szerint.
XX. A nőalkalmazottak száma napibércsoportok és foglalkozási csoportok szerint.
XXI. Az összes alkalmazottak száma napibércsoport és foglalkozási csoportok szerint.
XXII. A nős irodai férfialkalmazottak száma életkor és a feleség életkora szerint.
XXIII. A nős üzemi férfialkalmazottak száma életkor és a feleség életkora szerint.
XIV. A nős háztartási férfialkalmazottak száma életkor és a feleség életkora szerint.
XXV. A gyermekkel bíró irodai férfialkalmazottak száma korév szerint és a 18 évesnél fiatalabb gyermekek száma az apa és a gyermek életkora szerint.
XXVI. A gyermekkel bíró üzemi férfialkalmazottak száma korév szerint és a 18 évesnél fiatalabb gyermekek száma az apa és a gyermek életkora szerint.
XXVII. A gyermekkel bíró háztartási férfialkalmazottak száma korév szerint és a 18 évesnél fiatalabb gyermekeik száma az apa és a gyermek életkora szerint.
XXVIII. A gyermekkel bíró irodai nőalkalmazottak száma életkor szerint és a 18 évesnél fiatalabb gyermekek száma az anya és a gyermek életkora szerint.
XXIX. A gyermekkel bíró üzemi nőalkalmazottak száma korév szerint és a 18 évesnél fiatalabb gyermekek száma az anya és gyermek életkora szerint.
XXX. A gyermekkel bíró háztartási nőalkalmazottak száma korév szerint és a 18 évesnél fiatalabb gyermekeinek száma az anya és a gyermek életkora szerint.
XXXI. Az alkalmazottak 18 évesnél fiatalabb gyermekeinek száma az apa, illetőleg anya és a gyermek életkora szerint.
XXXII. Az alkalmazottak száma nem és alkalmaztatási csoport szerint korévenként.
XXXIII. Az 1926. év folyamán mezőgazdasági munkát is végzett munkavállalók száma főfoglalkozásuk szerint.
Foglalkozások jegyzéke.
Segédtábla a X., XVII., XVIII,., XIX., XX., XXI. és XXXIII. sz. statisztikai táblákhoz.
A betegségi biztosítás és az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló biztosítás jelentékeny ügyviteli költségmegtakarítást eredményező szervezeti egységesítésének előfeltétele, hogy mindkét biztosítási ágazat működésének köre lehetőleg ugyanazokra a munkavállalói csoportokra terjedjen ki.
Ez a felhatalmazás természetesen nem nyujt lehetőséget arra, hogy a minisztérium a biztosítási kötelezettséget azokra a hivatalokra, vállalatokra, üzemekre és foglalkozásokra is kiterjeszthesse, melyek a javaslat második és 10-ik §-ai értelmében a biztosítási kötelezettség alá nem esnek. Ez a rendelkezés elsősorban a mezőgazdasági alkalmazottak és a közszolgálati és közüzemi alkalmazottak társadalombiztosításának az iparforgalmi népesség körébe tartozó munkavállalókétól való elhatárolását célozza.
Amennyiben a fentebb említett foglalkozási ágakban foglalkoztatottakra nézve a jövőben kétségessé válnék, hogy az illetők gazdasági alkalmazottaknak tekintendők-e és ezek szerint az 1927. évi XXI. tc., avagy a gazdasági alkalmazottakra irányadó törvények hatálya alá esnek-e, ezt a kérdést a m. kir. földmívelésügyi miniszter a m. kir. népjóléti miniszterrel egyetértően kiadandó rendelettel szabályozza.
Iparpolitikai szempontok teszik kívánatossá, hogy a biztosítási kötelezettség tanoncokra, gyakornokokra és kiképzésben részesülő más munkavállalókra csak akkor vonatkozzék, ha munkateljesítményükért javadalmazásban részesülnek. Ha tizennyolc évnél fiatalabb munkavállalók munkapiacának viszonyait tanulmányozzuk, arra a meggyőződésre jutunk, hogy a munkásszülőknek tekintélyes része szívesebben adja gyermekét kifutófiúnak vagy könnyebb napszámosi teendők elvégzését teszi a fiatalkorú kötelességévé és csak igen ritkán fordul elő, hogy a munkásszülő gyermekét biztosabb és szebb jövő érdekében inasnak vagy tanoncnak adja. A mostoha gazdasági és kereseti viszonyok mellett a munkásszülő nehezen mond le még arról a csekély jövedelemről is, amelyet gyermeke mint kifutófiú vagy napszámos megkeres, miáltal hozzájárulhat, bár csekély összeggel, szülei háztartásához. Ha a biztosítási kötelezettség a munkájáért javadalmazásban nem részesülő tanoncokra vagy gyakornokokra is kiterjednek, az értük fizetendő járuléknak felét szülőinek vagy munkaadóiknak kellene megfizetni, aminek következtében még kevesebb munkásszülő küldené gyermekét tanoncnak és még kevesebb munkaadó alkalmazna tanoncot műhelyében. Áll ez elsősorban a gyáripari munkaadókra. Való, hogy egyes külállamokban a javadalmazásban nem részesülő munkavállalók után a munkaadó fizeti a teljes járulékot, de attól tartok, hogy amennyiben ehhez hasonló rendelkezést javasolnék, hozzájárulnék a tanoncválság kimélyítéséhez, mert a gyáripari munkaadók még kevesebb tanoncot alkalmaznának. Országunk fejlődésében, gazdasági életünk izmosodásban és iparosodásunk előrehaladásában bízva, minden eszközzel arra kell törekednünk, hogy a jövendő magyar termelés számára lehetővé váljék szakképzett, munkát szerető, iparában jártas, szorgalmas kézműiparos és szakmunkásrendnek kifejlődése. Az iparosodás előrehaladása a foglalkozások és az ismeretek differenciációjával jár. Aggodalom tölt el, hogy a tanoncképzés visszafejlődése a magyar iparosodás kibontakozásának lehetőségeit korlátozná, mert a szakmák differenciációjával nem tartana lépést a szakképzésnek speciálizálódása és kifinomodása. Elismerem, hogy tisztán szociális szempontból előnyösebb lenne, ha a munkavállaló már a tanoncviszonyba lépésével megkezdhetné várakozási idejét, de úgy vélem, hogy azért az 1-2 esztendőért, melynek tartama alatt a javadalmazásban nem részesülő tanonc a biztosítási kötelezettség alól mentesül, nagy árat fizetetnének a tanoncképzés lehetőségeinek korlátozásával.
Az otthonmunkások társadalombiztosításának kifejlesztése a társadalompolitikának régi kívánsága. Ennek a munkavállalói kategóriának munkaviszonyait tisztázták az izzasztómunkarendszer megszüntetését előkészítő vizsgálódások. Az otthonmunkások munkavállalói csoportja heterogén elemükből tevődik össze, miért is biztosítási viszonyuknak egységes szabályozása aligha járhat sikerrel. Ezért a szakasz második bekezdése felhatalmazza az ipari kérdésekben illetékes m. kir. kereskedelemügyi minisztert, hogy velem egyetértve az otthonmunkások biztosításának kötelezettségét rendelettel szabályozza.
A házmesterek, a segédházmesterek továbbá a hírlapárusok és kihordók munkaviszonya nem eléggé tisztult ahhoz, hogy biztosítási kötelezettség alapjául szolgáljon.
A többszörös biztosítás elkerülése végett a javaslat 9. §-a szerint, ha a munkavállaló több kereseti foglalkozást tűz, csak a főfoglalkozása alapján esik biztosítási kötelezettség alá. Ebből egyben következik az is, hogy a munkavállaló mellékfoglalkozása után az esetben sem vonható biztosítási kötelezettség alá, ha egyébként főfoglalkozása után biztosításra nem kötelezett (I. 11. §). Mellékfoglalkozásnak tekinthető az oly kereseti foglalkozás, melyből eredő jövedelem megélhetési kereseti forrásnak nem tekinthető. Nem zárja ki azonban a biztosításból azt a munkavállalót, aki egyidejűleg több csekélyebb jövedelemmel járó foglalkozást űz, melyek közül tulajdonképen egyik sem nevezhető főfoglalkozásnak és önmagában egyik sem tekinthető oly kereseti foglalkozásnak, mely megélhetést biztosítana. Ily esetben a foglalkozások közül a legjobban díjazott alapján áll fenn a biztosítás. Biztosított lehet továbbá a munkavállaló bármily csekély díjazás is, ha az illető foglalkozás egyedüli keresetforrása.
E szakasz rendelkezéseinek célja a közszolgálati és közüzemi, továbbá azoknak az alkalmazottaknak a biztosítási kötelezettség alól való mentesítése, akik az állammal a nyugellátás szempontjából viszonosságban levő külön nyugdíjintézetek kötelékébe tartoznak, végül, akik közforgalmú vasúti- és hajózási vállalatoknál mint munkavállalók alkalmazásban vannak és törvény vagy egyéb joghatályos szolgálati, illetőleg nyugdíjszabályzat számukra öregségi és rokkantsági, hátrahagyottjaik részére pedig özvegység, illetőleg árvaság esetére nyugellátást biztosít.
A mentesítés következtében a m. kir. posta alkalmazottai nyugellátásának a kérdése a következőképen fog kialakulni: A m. kir. postának azok az alkalmazottai, akik a törvény hatálybalépéséig az 1912:LXV. tc. hatálya alá estek, azontúl is annak hatálya alatt maradnak. A postamesterek és postamesteri alkalmazottak, ha tagjai a „Postamesterek és Postamesteri Alkalmazottak Országos Nyugdíjegyesületé”-nek, mentesülnek a biztosítási kötelezettség alól, egyesületük azonban számukra a javaslatban tervezett szolgáltatásoknál értékesebb nyugellátást biztosít, melynek rendszeres kifizetését állandó állami hozzájárulás - 1927/28-ban 204,000 pengő - biztosítja. Azokról a postamesterekről és postamesteri alkalmazottakról, továbbá a m. kir. posta gyárainál és műhelyeiben foglalkoztatott azokról a munkavállalókról, akikre az 1912:LXV. tc. hatálya nem terjed ki és akik nem vétetik fel magukat a postamestereknek előbb említett nyugdíjegyesületébe, e szakasz harmadik bekezdésében foglalt felhatalmazás alapján záros határidőn belül - e törvény hatálybalépéséig - kibocsátandó rendelet fog nyugellátásszerű ellátásuk tekintetében az e törvény határozmányainak szem előtt tartásával gondoskodni. Ellátásuknak rendeleti szabályozása után a m. kir. postának tehát nem lehet olyan alkalmazottja, akinek, illetőleg hozzátartozójának, megfelelő ellátásról az állam részéről gondoskodás nem történnék.
A m. kir. honvédség, a m. kir. csendőrség, a m. kir. vámőrség, a m. kir. folyamőrség, a testőrségek, a m. kir. koronaőrség és a képviselőházi őrség tagjai még abban az esetben sem esnek a biztosítási kötelezettség alá, ha ebből a viszonyukból kifolyólag egyébként a törvény szerint biztosítási kötelezettséggel járó munkát végeznek. Az 1927:XXI. tc. 7. § negyedik bekezdésének rendelkezésétől eltérően a polgári őrtestületek - a m. kir. államrendőrség és a m. kir. pénzügyőrség - tagjait e szakasz első bekezdésének második pontjában csak azért nem említem meg, mert ezeknek az őrterületeknek a tagjai, mint állami alkalmazottak, e szakasz első bekezdése első pontjának rendelkezése alá esnek.
Az állammal a nyugellátás szempontjából kölcsönös beszámíthatósági (viszonossági) viszonyban álló külön nyugdíjintézeteknek - pl. a Magyar Tanítók Országos Nyugdíjintézete - kötelékébe tartozó tisztviselők és egyéb alkalmazottak szintén mentesülnek a biztosítási kötelezettség alól.
Az első bekezdés negyedik pontja értelmében a javaslat 101. §-ában említett biztosítási intézetek - Országos Társadalombiztosító Intézet és Magánalkalmazottak Biztosító Intézete - alkalmazottai azért mentesülnek a biztosítási kötelezettség alól, mert az 1927:XXI. tc. 115. §-a negyedik bekezdésének rendelkezése szerint az Országos Társadalombiztosító Intézet alkalmazottainak, valamint özvegyeinek és árváinak ellátására (1922:LXV. tc.) az állami rendszerű fizetési osztályokba tartozó állami tisztviselőkre és egyéb állami alkalmazottakra vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. A Magánalkalmazottak Országos Intézetének alkalmazottai pedig az 1927:XXI. tc. 181. §-ának harmadik bekezdése értelmében az Országos Társadalombiztosító Intézet alkalmazottaival azonos elbírálás, illetőleg megítélés alá esnek.
Az első bekezdés 5. pontjában indokolt volt külön hangsúlyozni, hogy csak azoknál az alapoknál és alapítványoknál alkalmazott munkavállalók mentesülnek a biztosítási kötelezettség alól, melyek felett az állam főfelügyeleti jogát ténylegesen gyakorolja. Tekintettel ugyanis arra, hogy bár általános közjogi elv szerint az alapítványok felett az államot főfelügyeleti jog illeti meg, az összes létező alapítványok törzskönyvezésének hiányában a valóságban az állam nem gyakorolja az összes létező alapok és alapítványok felett az őt különben megillető főfelügyeleti jogot, indokolatlan lenne tehát a biztosítási kötelezettség alól mentesíteni azoknak az alapítványoknak és alapoknak munkavállalóit, amelyeknek létezéséről esetleg az illetékes közhatóságoknak nincs is tudomása.
A közforgalmi vasutak alkalmazottainak biztosításától külön kívánok szólani. Felmerülhetne talán a meggondolás, hogy vajjon nem lenne-e helyes megkülönböztetett elbánásban részesíteni a MÁV és a Duna-Száva-Adria Vasúttársaságnak és a többi közforgalmú vasúti vállalatnak munkavállalóit. A m. kir. Államvasutak és a Duna-Száva-Adria Vasúttársaságnak és a többi közforgalmú vasúti vállalatnak munkavállalóit. A m. kir. Államvasutak és a Duna-Száva-Dráva Vasúttársaság kinevezett tisztviselői, segédtisztjei és altisztjei a saját nyugdíjintézetünknek, állandó munkatársai pedig a saját nyugdíjpénztáruknak a tagjait, mely intézetektől tízévi tagság után bekövetkezett öregség vagy szolgálatképtelenség esetén maguk az alkalmazottak, a nyugdíjintézetnél ötévi, a nyugdíjpénztárnál pedig tízévi tagság után történtő elhalálozásuk esetében pedig özvegyeik és árváik, intézetük alapszabályainak megfelelő és a javaslatban tervezett szolgáltatásoknál magasabb értékű nyugellátásban részesülnek. Ezekre való tekintettel a m. kir. Államvasútak és a Duna-Száva-Dráva Vasúttársaság nyugellátó intézeteinek tagjaira nézve a helyzet csak rosszabbodnék, ha a szóbanlevő munkavállalók az említett nyugellátó intézmények juttatásai helyett az Országos Társadalombiztosító Intézet szolgáltatásaira lennének várományosak. A biztosítási kötelezettség a jövőben azonban még azokra a munkavállalókra sem fog kiterjedni, akik nem tagjai a fentemlített két nyugellátó intézménynek, mert az e szakasz harmadik bekezdésében foglalt - már többször említett - rendelkezés felhatalmazza a minisztériumot, hogy azoknak, illetőleg hozzátartozóiknak ellátását, akik az érvényben levő nyugellátási szabályok szerint ellátásra igényt nem tarthatnak, a minisztérium e javaslat határozmányainak szem előtt tartásával, még a törvény hatálybalépéséig rendelettel szabályozza.
A MÁV-nál és a Duna-Száva-Adria Vasúttársaságnál foglalkoztatott munkavállalókra vonatkozólag tett megállapítások a többi közforgalmú magánvasutak alkalmazottaira is érvényesek. Indokolatlan lenne ugyanis a közforgalmú magánvasutakat és alkalmazottaikat a MÁV-nál és annak alkalmazottainál hátrányosabb helyzetbe hozni. A közforgalmú magánvasutak az államvasutakkal azonos feladatkört töltenek be, azonos szabályok és feltételek mellett működnek, alkalmazottaik az államvasúti alkalmazottakkal egyenlően, ugyanazon vasúti szolgálati rendtartás szolgálati és fegyelmi szabályok alatt állanak.
A közforgalmú magánvasutak is a kereskedelemügyi miniszter által jóváhagyott alapszabályokkal működő nyugdíjintézeteket és nyugdíjpénztárakat tartanak fenn, amelyeknek nyugellátásszerű juttatása a javaslatban tervezett szolgáltatásoknak értékét meghaladja. Ez a körülmény, valamint a közforgalmú magánvasutaknak törvényekkel és rendeletekkel megvédett jogi és gazdasági helyzete teljes biztosítékot nyujt arra, hogy ha felügyeleti hatóságaik továbbra is szigorúan ellenőrzik működésüket, kötelezettségeiknek a jövőben is minden tekintetben meg fognak felelni. Az általános vasútengedélyezési szabályrendelet, nemkülönben a magánvasutak engedélyokiratai és társasági alapszabályai a kormánynak és az illetékes állami főhatóságnak a vasútvállalatokkal szemben olyan jogokat biztosítanak, hogy azokkal élve a kormány a törvényes keretek között a legmesszebbmenő befolyást gyakorolhatja. A közforgalmú magánvasutak állami háramlásnak tárgyai, vonalaik és azoknak tartozékai tehát a vasútengedély lejártával tehermentesen az állam tulajdonába menek át, amikor is alkalmazottaikról a magyar államnak kell gondoskodnia. Ennélfogva a közforgalmú magánvasutak öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetéről szóló ellátása a távolabbi jövőben állami feladattá válik.
A törvényesen bevett és törvényesen elismert vallásfelekezeteknek papjai, a szerzetesrendek és társulatok tagjai nem esnek a biztosítási kötelezettség alá, azonban a javaslat 17. §-ának 3. pontja értelmében öregség és rokkantság esetére magukat önkéntesen biztosíthatják.
A Magyar Nemzeti Banknak alkalmazottai mentesülnek a biztosítási kötelezettség alól. A Magyar Nemzeti Bank törvényerejű alapszabályainak rendelkezése szerint ugyanis a bank, összes végleges alkalmazottai nyugdíjigényeinek biztosítása céljából, nyugdíjalapot volt köteles létesíteni, melynek szolgáltatásai lényegesen meghaladják a javaslatban tervezett szolgáltatások értékét. A bankalapszabályok cikke szerint külön jogi személyiséggel felruházott nyugdíjalapnak 1927. évi december hó 31-én 16. 131,745 pengő 58 fillér vagyona volt, amelyek az alapszabályok szerint a bank főtanácsa a bank vagyonától elkülönítve kezelt.
E szakasz első bekezdésének 9-ik pontja értelmében a biztosítási kötelezettség nem vonatkozik a bányanyugbérbiztosítási kötelezettség hatálya alatt álló munkavállalókra. Több külállamnak rendszerétől eltérően, hazánkban a bányanyugbérbiztosítás nem pótlóbiztosítás, hanem különbiztosítás. A 4400/cln. 1926. N. M. M. számú rendelet szabályozza a bányászmunkavállalók és hozzátartozóik nyugbérbiztosításának kérdését. Ha az általánosabb jellegű öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló biztosítás javaslatának és a bányanyugbérbiztosítára vonatkozó jogszabályoknak rendelkezéseit egybevetjük, nem zárkózhatunk el annak feltételezése elől, hogy a mutatkozó eltéréseknek áthidalása a bányanyugbérbiztosítás esetleges revizióját fogja kívánatossá tenni.
A közjegyzőjelöltek és ügyvédjelöltek mentesülnek a biztosítási kötelezettség alól, bár az 1927:XXI. tc. a betegségi biztosítási kötelezettséget reájuk is kiterjeszti. A közjegyzőjelöltek és ügyvédjelöltek ugyanis sok valószínűség szerint a javaslatban tervezett várakozási időnél - rokkantsági járadéknál négy, öregségi járadéknál nyolc esztendő - rövidebb időt töltenek foglalkozásuknak ebben a körében és minden valószínűség szerint már a várakozási idő folyamán megszűnnek pusztán jelöltek lenni.
E szakasz első bekezdésének 11. pontja értelmében a negyedik §-ban felsorolt, tehát havi vagy évi javadalmazásban részesülő azok a magánalkalmazottak, akik a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter által elismert és legalább 40 tagot számláló vállalati nyugdíjpénztárnak a tagjai, kivétetnek a biztosítási kötelezettség alól. Ennek a rendelkezésnek távolabbi célját a javaslat 145-154. §-ainak részletes indokolásaiban lesz alkalmam kifejteni. Itt csak röviden utalok arra, hogy az elismert vállalati nyugdíjpénztárak túlnyomó része a biztosítási kötelezettségeket részben tagjainak járulékaiból fedezi, ha tehát ugyanezek a tagok a kötelező biztosítás hatálya alatt állanának, két irányban köteleztetnének járulékfizetésre, vállalatuk nyugdíjpénztárával és a Magánalkalmazottak Biztosító Intézetével szemben. Ez a kettős megterhelés indokolt ott, ahol az állami hosszú időre előre tekintve nem tapasztalja azt a feltétlen biztonságot, hogy az alapszabályszerű szolgáltatások minden körülmények között ki is fognak utaltatni. Miután azonban az elismert vállalati nyugdíjpénztárak esetében az állam kellő biztosítékát látja annak, hogy a pénztárak a javaslatban szervezett szolgáltatásoknál magasabb biztosítási szolgáltatásaikat rendszeresen fogják folyósítani, lemondhat arról a jogról, hogy kényszer útján biztosítsa a jövendő számára való tartalékolást.
E szakasz második bekezdése felhatalmazza a minisztériumot, hogy a színházak művészszemélyzetének és a szerkesztőségek, illetőleg kiadóhivatalok azon hírlapírói alkalmazottainak biztosítási kötelezettségét, akik a Magyar Hírlapírók Országos Nyugdíjintézetének tagjai, időlegesen szüneteltesse. Bár a színházak művészszemélyzetének nyugdíjbiztosítása céljából évtizedek óta egy kölcsönösségen alapuló nyugdíjintézmény működik, mely működése során sok nyomort és szenvedést előzött meg és számos színművészünk orcájáról törölte le a nélkülözés által fakasztott könnyeket, úgy vélem, hogy kisebb nyugdíjintézményeken belül a biztosításnál szükséges kockázatkiegyenlítés nem lehet olyan tökéletes, mintha az a nagy tömegben megy végbe és ezért nem célszerű számos intézmény különálló működésének elősegítése. A magyar színművészek kölcsönösségen alapuló egyesületére a kötelező biztosítás mellett is komoly feladat hárul, nevezetesen mint nyugdíjpótló intézménynek nemes hivatása lehet, hogy kiegészítse a maga szolgáltatásaival a kötelező biztosításnak valóban szerény szolgáltatásait. A hírlapírók társadalombiztosítása terén a Magyar Hírlapírók Országos Nyugdíjintézete az egész magyar társadalom csodálatára olyan kezdeményező lépéseket tett, hogy az állam számára alig marad egyéb, minthogy erkölcsileg és anyagilag támogassa ezt az erkölcsökben és anyagiakban egyaránt kitűnően megalapozott intézményt. Tekintettel arra, hogy valamely biztosító intézmény számára a legnagyobb előny a tagok számának szaporítása, e szakasz második bekezdésének rendelkezése ezt a célt szolgálja, kimondván, hogy a szerkesztőségnek, illetőleg kiadóhivatalnak csupán az az alkalmazottja mentesül a biztosítási kötelezettség alól, aki tagja a Magyar Hírlapírók Országos Nyugdíjintézetének. Minthogy a megnevezett intézmény által biztosított szolgáltatások a javaslatban tervezett juttatásokat felülmulják, továbbá mert a hírlapírói rend kereseti viszonyai nem engedik meg, hogy saját rendi nyugdíjintézménye mellett még a kötelező biztosítás intézetével szemben is eleget tegyen a reáeső járulékfizetési kötelezettségnek, a javaslat a rendi nyugdíjintézménye tagjait felmenti az általános kötelező biztosítással járó kötelezettségek alól. Ezáltal lehetővé válik, hogy minél több újságíró igénybe vegye a Magyar Hírlapírók Országos Nyugdíjintézetének kedvezményeit és annak tagjává felvétetvén, járulékaival fejlessze, erősítse sajátos rendi szervezetét. Azok a hírlapírók pedig, akik nem ismerik fel az idevonatkozó rendelkezésben számukra biztosított előnyöket, a biztosítási kötelezettség hatálya alá fognak esni.
E szakasz harmadik bekezdésének rendelkezése - melyről már több ízben volt alkalmam szólani - felhatalmazza a minisztériumot, hogy záros határidőn belül, nevezetesen a törvény hatálybalépéséig rendelettel szabályozza mindazoknak - e szakasz 1-5. és 8. pontjaiban megjelölt - tisztviselőknek és egyéb munkavállalóknak, illetőleg igényjogosult hozzátartozóiknak öregség és rokkantság, valamint özvegység és árvaság esetére szóló ellátását, akik a reájuk vonatkozó nyugellátási szabályok szerint nyugellátásra igényt nem tarthatnak. E rendelkezés értelmében tehát rendelettel kell szabályozni a szakasz első bekezdésében megjelölt munkavállalók közül mindazoknak a nyugellátásszerű ellátását, akik jelenleg sem a nyugdíjtörvények, sem az érvényben levő nyugdíjszabályzatok, nyugellátási szabályok értelmében személy szerint illetőleg igényjogosult hozzátartozói ellátásra igényt nem tarthatnak. E törvényes felhatalmazás alapján például a minisztérium mind az 1912:LXV. tc. mind egyéb jogszabályok rendelkezéseitől eltérő intézkedéseket tehet. E szakasz harmadik bekezdésének attól a kivételétől eltekintve, hogy a szóbanlevő munkavállalók, illetőleg hozzátartozóik ellátásának rendeleti szabályozásánál a minisztériumnak a javaslatban foglalt határozmányokat kell szem előtt tartania, a kormányt ebben a kérdésben más parancs, nevezetesen az az erkölcsi kényszer is kötelezi, hogy amikor javaslatot tesz arra, hogy az e javaslatban foglalt rendelkezések egy adott időpontban hatályosak legyenek, gondolnia kell, hogy azok a különleges rendelkezések, melyek a javaslat rendelkezéseivel egyidejűleg kell hatályba léptetnie az általános szabályok alól mentesített közszolgálati és közüzemi munkavállalóknak legalább olyan értékű előnyöket biztosítsanak, mint minő előnyöket az iparforgalmi népesség munkavállalóinak e javaslat rendelkezései nyujtan kívánnak. Újabb, végtelen aggályos, antietikus jelenségeket váltana ki, ha az állam a bekezdésben foglalt felhatalmazással élve a közszolgálati és közüzemi alkalmazottaknak, pl. állami állandó munkások, napszámosoknak, nem véglegesített alkalmazottaknak a javaslatban tervezett szolgáltatásoknál alacsonyabb értékű ellátásra nyujtana igényjogosultságot. Akiket tehát aggodalommal tölt el a mentesítésnek javasolt tág köre, nyugodjanak meg abban, hogy teljes mértékben átérzem az erkölcsi felelősségnek azt a súlyát, amely a kormányra ránehezedik és ami parancsoló kötelességévé teszi, hogy akkor, midőn az állam a magángazdaságban dolgozó munkavállalóknak szociális érdekeit ápolja, ne mulassza el ugyanazokban a szociális előnyökben részesíteni saját alkalmazottait is. Ez az erkölcsi parancs kötelezi az államot, az önkormányzati testületeket és az általuk fenntartott vállalatokat is kivétel nélkül.
A 11. § a biztosítási kötelezettség alól kivonja azokat, kik a biztosításra kötelezett vállalatokban mellékfoglalkozásként dolgoznak. Mentesítésük indokolt, minthogy ezek túlnyomó többsége főfoglalkozásuk után már amúgy is biztosított avagy e javaslat hatálya alá nem eső hivatalban, üzemben teljesítenek szolgálatot, melynek szolgálati rendtartása a javaslatban megszabott szolgáltatásokkal legalább is egyenértékű szolgáltatásokat biztosít. Nem esnek a biztosítás hatálya alá azok sem, akik a vállalatban vagy háztartásban, mint segítő családtagok működnek, mert ezeknek szolgálati viszonya csak igen alárendelt természetű és az érte nyujtott díjazás vagy ellenszolgáltatás kereseti forrásként nem tekinthető.
Az 1927:XXI. tc. 32. §-a értelmében családtagnak számít: a biztosított házastárs, törvényes házasságon született vagy kormányhatósági megerősítéssel örökbefogadott gyermeke, mostohagyermeke, unokája, szülő, nagyszülő, testvér, ha a biztosított saját háztartásában túlnyomólag saját keresményéből vagy jövedelméből tartja el őket.
Amennyiben azonban a családtag mint szerződött tanonc van alkalmazva - noha minden díjazás nélkül - avagy munkateljesítménye a rendes munkavállaló munkateljesítményével felér, biztosításra kötelezett. Ily esetben tehát nem lehet különbséget tenni a között, hogy a munkavállaló idegen legyen, avagy történetesen családjához tartozó munkaadó üzemében teljesít szerződésszerű munkát.
Nem tekinthető a munkaviszony megszakadásának az, ha a munkavállaló a munkát szabadságolás vagy ideiglenes üzemszünetelés folytán rövid időre abbahagyja.
Vannak oly foglalkozási ágak, amelyekbe tartozók szolgálati viszonyban tulajdonképen nem állanak, munkateljesítményüknél és keresetüknél fogva azonban egy tekintet alá esnek a rendes munkavállalókkal (ügynökök, kirakatrendezők, háziiparral foglalkozók), továbbá munkavállalók, kik rövid időtartamra, esetleg csak órákra vállalnak munkát, még pedig nem oly ipari vállalatoknál, foglalkozásoknál, munkáknál, amelyekre a biztosítási kötelezettség hatálya nem terjed ki (órabéres hangolók, órabéres levelezők, napszámosok). Ezekről a kisexisztenciákról az önkéntes biztosítás keretében gondoskodnom kellett, mivel azok a nyomós okok, melyek a bérért dolgozó munkavállalók kötelező biztosítása mellett érvként szerepeltek, teljes egészükben itt is helyt állanak. E foglalkozási csoportok kötelező biztosítását azonban mellőznöm kellett, mivel a biztosítási kötelezettség betartásának ellenőrzése, a biztosítási járulékok behajtása állandóan változó munka- és lakóhelyük folytán leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött volna. E javaslat 15. §-a értelmében önkéntesen, illetőleg önkéntes továbbfizetéssel biztosíthatók mindazok, akik az 1927:XXI. tc. 11. és 13. §-a alapján betegség esetére önkéntesen, illetőleg önkéntes továbbfizetéssel biztosíthatók. Ezek szerint e javaslatban szabályozott biztosítás alá esnek a szolgálati viszony megszünésével a munkaadótól, vagy ily szolgáltatmány nyujtására hivatott intézménytől nyugdíjban, járadékban vagy ezekkel egy tekintet alá eső ellátásban részesülő személyek (ide nem értve az 1927:XXI. tc. 6. §-ában megjelölteket), a háziiparral foglalkozók, a segédszemélyzet nélkül dolgozó önálló iparosok, a biztosítási kötelezettség alá nem eső napszámosok, a külföldi államoknak a magyar állam területén működő képviseleti hatóságainál alkalmazott területenkívüliség nem élvező munkavállalói, a műhellyel bíró nyilvános tanintézetek tanulói, azok továbbá, akik az idézett törvény hatálybalépésének idejében az 1907. évi XIX. tc. hatálya alá eső pénztárnál betegség esetére jogszerűen önkéntesen biztosítva voltak, s végül mindazok, kiknek biztosítási kötelezettsége megszűnt. Ezeken felül önként biztosíthatók még a 17-ik szakaszban felsoroltak is.
Mind gyakrabban hangzik fel az a panasz, hogy a bérért dolgozó munkavállalók a szociális gondoskodás révén sokkal jobb helyzetben vannk, mint az önálló kisexisztenciák. Önként vetődhet fel tehát a gondolat, nem lehet-e az önálló iparosokat és kereskedőket a kötelező biztosítás alá vonni. Ennek több akadálya van. A kézművesek egy része kivonva magát a munkavállalói kötelék alól, már előrehaladott korban válik önálló gazdasági alannyá. Korszerinti megoszlásuk a biztosítás szempontjából ennélfogva jóval kedvezőtlenebb a munkásokénál. Már most, ha az önálló iparosokra és kereskedőkre vonatkozó biztosítási járulék összege a munkavállalókéval azonos volna, a korcsoportok között mutatkozó eltolódás folytán végeredményében a munkásság járulékai fedeznél a kézművesség biztosításának deficitjét. Magasabb járulékok megállapítása mellett viszont a kötelező biztosítást ellenérzéssel fogadnák. A kötelező biztosítás gondolatát ennél a foglalkozási csoportnál tehát el kellett ejtenem és ehelyett a róluk való gondoskodást az önkéntes biztosítás keretében megoldanom. Ez a megoldás remélhetőleg kedvezőbb viszonyok között megvalósítható kényszerbiztosítás útját fogja egyengetni.
Az önkéntes biztosítás mellett az önkéntes továbbfizetés lehetőségét kellett adnom. Azok, akik kötelező biztosítás hatálya alatt állottak, amennyiben munkaviszonyuk megszünik, biztosításukat önkéntes továbbfizetéssel folytathatják, feltéve, hogy a biztosítási kötelezettség megszűnésétől számított három hónapon belül ezt a szándékukat bejelentik és a járulékot négy hétre előre lerójják. Az önkéntes továbbfizetés megadásának célja az, hogy a biztosítási kötelezettség alól kivált egyén a már megszerzett tagsági idejét el ne veszítse, sőt szaporíthassa. Nem volna ugyanis méltányos, hogy a munkavállaló üzemredukció vagy egy hirtelen beálló gazdasági krízis folytán előálló munkahiány esetében a már megszerzett és a várakozási időbe beszámítható járulékheteit saját hibáján kívül elveszítse. Figyelemmel azonban arra, hogy a munkanélkül álló munkavállalóra tartalék hiányában esetleg rendkívül súlyos terhet jelent a járulék lerovása, a javaslat 16. §-a megadja a lehetőségét annak is, hogy a biztosítás folytatása helyett az elismerési díj fizetése mellett fenntarthassa. Míg előbbi esetben az önkéntes továbbfizetéssel a tag azokkal a hetekkel, melyekre a járulékot lerótta, a várakozási időre beszámítható járulékhetek számát szaporítja, addig az elismerési díj fizetése csupán a már megszerzett járulékhetek elvesztésétől óvja meg a tagot. Ugyancsak elismerési díj fizetésével óvhatja meg járulékheteit az az önkéntesen biztosított is, ki a biztosítási járulékot tovább fizetni nem tudja vagy nem akarja.
Az önkéntes továbbfizetés előnyének megszerzése kortól és egészségi állapottól független. Egy megszorítást mégis tesz a javaslat. Megkívánja az önkéntes továbbfizetést igénybevevőktől, hogy a biztosítási kötelezettség megszünését közvetlenül megelőző egy év tartama alatt összesen legalább 13 heti járulékot, vagy a közvetlenül megelőző két év tartama alatt legalább 26 heti járulékot, a megszünést megelőző egész időtartam alatt legalább 100 heti járulékot mutassanak ki. A javaslat a kötelező és önkéntes biztosítás előnyeit a dolgozó népréteg számára kívánja nyujtani. Ennélfogva ezt a továbbfizetési igénybevevőnek igazolni kell. Ha a továbbfizetést a fentebb kifejtett megszorításoktól nem tennők függővé, a javaslatban szabályozott biztosítást bárki igénybe vehetné, aki életében tegyük fel mindössze néhány napot dolgozott biztosításra kötelezett üzemben. De a megszorítás gátat kíván vetni a betegeskedő, közeli megrokkanás előtt álló egyéneknek a biztosítás keretébe való beözönlése elé is. Mint már fenntebb említettem, az önkéntes továbbfizetés előnyeinek megszerzését nem kívántam a kortól és egészségi állapottól függővé tenni, mivel a továbbfizetés megszerzéséhez feltétlenül szabott 100 járulékhét kimutatásával kellő biztosítékot találtam arra, hogy az állandó betegeskedők ezt az előnyt nem fogják igénybe venni. Ha azonban ezt a megszorítást elejteném, szabad útját engedném a betegeskedők és a korai megrokkanás előtt állók beözönlésének, azoknak tehát, kik a legrövidebb időn felül fogják a biztosítás szolgáltatásait igénybe venni és ezzel egyben ennek terhét az összérdekeltségre áthárítani.
Amint e szakaszok alatt vázoltakból kitűnik, igyekeztem az önkéntes biztosítás keretébe mindazokat felölelni, kik a biztosítás szolgáltatásaira gazdasági helyzetüknél fogva reá vannak szorulva. Nem lehet célja azonban e javaslatnak az, hogy a biztosítás körébe olyanokat is bevonjon, akik az intézetre, illetőleg az összérdekeltségre csak terhet jelentenek. Nem vehetők fel tehát az önkéntesen biztosítottak sorába elsősorban azok, akik 50. életévüket már betöltötték, továbbá azok sem, akiknek egészségi állapotát az orvosi vizsgálat az önkéntes biztosításra alkalmasnak nem találta. E két - az önkéntesen biztosítottak antiszelekciójának megelőzését célzó - megszorításnak okát azt hiszem nem kell bővebben indokolnom.
A biztosítás költségeit az állami hozzájáruláson kívül a biztosítástechnikai módszerrel (lásd a biztosítástechnikai indokolást) megállapított átlagjárulékok fedezik. A biztosítástechnikai számítások valószínűségi számítások, melyeknek eredményeit a gyakorlatnak, a biztosítás menetének megfigyelése alapján javítani kell. Ebből a célból az angol biztosítás rendszerében bevált öt esztendei időközökben - periódikus vizsgálatokat (valuation) kell végrehajtani. A biztosítástechnikai módszerrel végrehajtott vizsgálatokból ki fog tűnni, hogy az eredetileg megállapított járulékkulcsok mellett befolyó jövedelem a tőkefedezeti rendszer mellett fedezi-e a biztosítási kötelezettségeket. A periódikus biztosítástechnikai ellenőrző számítások hiányában esetleg olyan arányú hiányok alakulnának ki, amelyeket csak megkésve és akkor is csak a járulékkulcsnak gyors emelésével lehetne pótolni. Miután olyan biztosítástechnikai rendszerre alapítottam javaslatomat, melynek alkalmazásával huzamosabb időn keresztül állandó járulékkulcs fogja előreláthatólag lehetővé tenni a biztosításnak - matematikai értelemben is vett - nyugodt menetét, minden valószínűség szerint nem fognak mutatkozni olyan hiányok, melyek a járuléktehernek fokozását tennék szükségessé. Félreértések elkerülése végett e szakasz második bekezdésének rendelkezésével kapcsolatban leszögezem, hogy az csupán ellenőrző biztosítástechnikai számításokat rendel el, de nem nyujt lehetőséget arra, hogy a lefolytatott ellenőrzésnek eredményei alapján fokozni lehesen a járuléktételeket. Ha a matematikai ellenőrzés során bebizonyulna, hogy az eredeti valószínűségi számítások alapján megállapított járuléktételek a szükséges mértéket túlhaladják vagy elégtelenek, kizárólag a törvényhozás lehet hivatott arra, hogy e javaslatban tervezett és a következő szakaszban megjelölt járadékkulcsokat módosítsa.
E szakaszok rendkívül jelentősége abban mutatkozik, hogy e javaslattal szabályozott biztosítás járulékkirovási és behajtási technikája az Országos Társadalombiztosító Intézet munkateljesítményében többletet egyáltalán nem jelent, amennyiben egyugyanazon időben, ugyanazon műveletettel, mellyel a betegségi biztosítás járulékkirovási és behajtási munkáit teljesíti, az öregségi és rokkantbiztosítás járulékainak kirovása és behajtása is megtörténhetik.
Az 1927:XXI. tc.-nek 25. §-a előírja, hogy a rendes betegségi biztosítási járulékon felül, annak 50%-áig terjedő összegű pótjáradékot fizet az a munkaadó, aki biztosításra kötelezett vállalatában, üzemében, hivatalában vagy, foglalkozásában hatóságilag jogerősen vagy a biztosító intézet által joghatályosan megállapított egészségvédő óvórendszabályt nem foganatosította. Felmerül talán az érdekeltség részéről az a kifogás, hogy ugyanazért a cselekményért, illetőleg mulasztásért a törvény a munkaadót kétszeresen bünteti, először az 1927:XXI. tc. 25. §-ának, másodszor ennek a szakasznak rendelkezésével. Véleményem szerint a mulasztásba eső, munkavállalójának egészségét tudatosan kockáztató munkaadót kétszeresen kell a pótjárulék fizetésével terhelni, mert a pótjárulék nem büntetés, hanem kártérítés vagy legalább is a kártokozás kockázatával járó hátránynak kiegyenlítése. A kérdéses munkaadó pedig nemcsak egy vonatkozában, hanem két irányban vált ki kockázatot. Először kockáztatja munkavállalóinak egészségét, tehát fokozottabb költséget vállalalásának veszélyét hárítja a betegségi biztosítási ágazatra; másodszor növeli a korai megrokkanásnak és a halál bekövetkezésének valószínűségét, ami az általános kiegyenlített valószínűségeknél nagyobb arányú kockázattal terheli az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló biztosítás ágazatát. A munkaadó tehát ugyanazon tényével, illetőleg mulasztásával kettős irányban vált ki anyagilag mérhető hátrányos következményeket, melyeknek egyenértékét ugyancsak két irányban teljesített pótjárulékok fizetésével köteles kiegyenlíteni.
A javaslat 27. szakasza egyöntetűen az 1927:XXI. tc. 26. §-ában foglaltakkal tüzetesen meghatározza a munkaadó fogalmát és azt a személyt, illetőleg személyeket, kik a járulék fizetésére kötelezettek. Meghatározza továbbá a járulékfizetési felelősség szempontjából a fővállalkozó és alvállalkozó fogalmát és megállapítja egyetemleges felelősségüket. A szakasz értelmében egyetemlegesen felelős a munkaadóval, illetőleg az üzemutóddal együtt a vele közös háztartásban élő házastárs is. Ugyancsak egyetemlegesen felelősek a biztosítási járulékokért és pótjárulékokért az üzemutódok az eredeti munkaadóval.
Az egyetemleges felelősség, valamint az üzemutódlás ily szigorú értelmezésének magyarázata a biztosítási járulékoknak, mint az intézet jogos követelésének a kijátszásoktól való megvédésében keresendő. A feleségnek az üzemtulajdonossal való felelőssége a közadók kezeléséről szóló 1913:VII. tc. gyökeredzik, mely szerint a közös háztartásban élő házastársak a terhükre kivetett kereseti adóért és az ez után járó pótlékért és járulékokért egyetemleges kötelezettségben vannak.
Az üzemutódok felelősségét az 1927:XXI. tc. 26. §-a a jelen javaslattal teljesen egyöntetűen állapítja meg, meghatározván egyben az üzemutódlás fogalmát. A szakasz értelmében az üzemutódlást az üzemek eredeti adós üzemével való azonossága határozza meg.
Megállapítja továbbá e szakasz az építtető felelősségét azokért a járulékokért, amelyek az építési vállalkozótól be nem hajthatók. Az építtető felelőssége azonban abban az esetben, ha az intézetől a hátralékra vonatkozólag kimutatást kér csupán a kimutatott hátralékra szól. Ezt az előnyt az üzemutódok közül csupán a visszterhes ügylettel megszerzett üzem tulajdonosa élvezheti.
Azok után a munkavállalók után, kik öregségi, rokkantsági vagy árvajáradékban részesülnek munkaadóik járadék címén javadalmazásukból semmit sem vonhatnak le, hanem azt kizárólag a sajátjukból kötelesek leróni. A rendelkezés célja megvédeni a fiatalabb munkavállalói nemzedék munkapiaci lehetőségeit az idősebb, járadékban részesülő munkavállalók versenyével szemben. A védelem hiányában a munkaadók előnyben részesítenék azokat az idős szakmunkásokat, akik, minthogy járulékban részesülnek, alacsonyabb munkabérért is hajlandók ugyanazt a munkateljesítményt végezni, mint a kizárólag keresetükre utalt munkavállalók. A rendelkezés befolyásolni kívánja a munkapiaci viszonyok alakulását, mert nagy veszélyeket rejt magában, ha a felnövekvő új munkásnemzedék nem talál megélhetést a nap alatt.
E helyen utalhatok arra, hogy a 65 éves korhatárnál alacsonyabb korhatárnak megállapítása a biztosítással járó kiadásokat olyan mértékben emelné, hogy a költségkülönbözetet csak a járuléktehernek lényeges fokozásával lehetne kiegyenlíteni. Midőn a legtöbb külállam öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló biztosításában a korhatár vagy az általam is javasolt 65. életév vagy annál még magasabb, - Svédországban 67, az S. II. S. királyságban 70 - a hazai termelés érdekeinek veszélyeztetése nélkül aligha lenne lehetséges a korhatárnak a járulékterhet fokozó sülyesztése.
A rokkantság meghatározásánál tekintettel voltam arra, hogy a magyar érdekeket érintő nemzetközi vándormozgalmakkal kapcsolatban figyelembe vehető külállamoknak megfelelő biztosításban minő jelenségekben ismerik fel a rokkant állapotot. Mert bármennyire is nagy érdekek fűződnek ahhoz, hogy egy nagyjelentőségű jogszabályban a magyar alkotó szellem nyilatkozzék meg, gondosan mellőznöm kellett a rokkantság fogalmának olyan megállapítását, melyek noha újszerűek, de ha törvényes rendelkezéssé dermednének, eleve lehetetlenné tennék, hogy beilleszkedhessék a nemzetközi társadalombiztosítási egyezmények rendszerébe, miáltal még a kívánatos vádormozgalmak útjába is akadályokat gördítenénk. Az utolsó három évtized során megszavazott társadalombiztosító törvények, kevés kivétellel, a rokkantság fogalmát egymáshoz hasonló módon határozták meg, látván, hogy nincs egészséges munkásvándormozgalom nemzetközi társadalombiztosítási egyezmények nélkül és az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló biztosítás tekintetében nemzetközi, helyesebben államközi egyezmény csak úgy jöhet létre, ha ennél a biztosításnál a leglényegesebb biztosítási esemény, a rokkantság fogalmi meghatározása azonos. A rokkantság fogalmának megállapítása a biztosítási események jogászi - mondhatnám mesterséges - megalkotását jelenti. A haláleset, bizonyos korhatár betöltése, természetes életfolyamatok következménye, melyeket mint biztosítási eseteket jogászi formulába kifejezni vagy könnyű vagy felesleges. A hétköznapi nyelvhasználatban is él a rokkantság fogalma, de annál nehezebb meghatározni az egészségi állapot alakulásánál azt a határt, melynek túllépésével valakit törvényes következmények mellett rokkantnak minősíthetünk. A rokkantsági fogalom meghatározásának nehézségei ugyanis csak akkor merülnek fel, ha a megállapításnak, a lelki és testi képességek és fogyatékosságok minősítésének súlyos anyagi következméyei vannak, Anglia, hogy megkerülje a rokkantság meghatározásának problémájával felvetett nehézségeket, az 1911. évi National Healts Insurance Act-ban nem határozta meg a rokkantság fogalmát, minek következtében kizárólag egy Friendly Society önkormányzati szervétől függ, hogy kit minősít rokkantsági járadékra (disablement benefit) igényjogosultnak.
A francia társadalombiztosításban a rokkantság ismertető jele a munkaképesség 2/3-ad részének elvesztése. Az olasz öregség és rokkantság biztosításban rokkant az, aki foglalkozásának helyén és szakmájában dolgozó normális egyének szokásos keresetének 1/3-át sem tudja tartós munkaképtelensége következtében megkeresni. A csehszlovák biztosításban rokkantnak számít, aki erejének, képességének, képzettségének és addigi munkakörének megfelelő tevékenységgel nem tudja megkeresni 1/3-át annak, amit testben és lélekbe egészséges, hozzá hasonló képzettségű egyének ugyanabban a munkakörben megkeresnek. A rokkantság fogalmának német és osztrák meghatározásaiban is érvényesül a két ország jogszabályainak egyeztetésére irányuló törekvés. A német Birodalmi Biztosítási Rendtartás és az osztrák 1927. április 1-jei munkásbiztosítási törvény értelmében rokkant, aki erejének és képességének megfelelő és oly munkával, amit tőle kiképzésének, valamint addigi hivatásának figyelembevételével megkívánni lehet, nem tudja megkeresni 1/3-át annak, amit testben és szellemben egészséges, megfelelő hasonló kiképzés mellett ugyanazon a vidéken munkájukkal megkeresnek. Hasonló rendelkezést tartalmaz az 1913. évi holland törvény is.
Az ismertetett meghatározásokban közös, hogy csak annak az állapotát minősítik rokkantnak, aki keresőképességének legalább kétharmadát egészségének leromlása következtében elvesztette, továbbá, hogy ennek az aránynak megállapításakor nem a kérdéses munkavállalónak előbbi keresőképességét veszik tekintetbe, hanem azokét a munkavállalókét, akik vele azonos munkavállalói csoportokba tartoznak.
E szakaszban (32. §) tervezett rokkantsági meghatározás átveszi az egész külföldi munkajogi anyagban általánosan érvényesülő elvet, hogy a rokkantság legjelentősebb ismertető jele a keresőképesség kétharmadának egészségi megromlás vagy fogyatkozás okozta elvesztése. A rendelkezés azt is kimondja, hogy a keresőképesség csökkentését nem az illető előbbi keresetéhez, hanem a hozzá hasonló képzettségű és gyakorlati jártassággal rendelkező egészséges munkavállalók átlagos javadalmazásához kell irányítani. Ügyviteli szempontból ugyanis nagy nehézségbe ütköznék és költséges eljárás lenne, ha ebbe a nagy munkavállalói rétegből (üzemi alkalmazottak) igénylő munkavállalóknál az intézet önkormányzati szerve egyénenként vizsgálná ki, hogy az utolsó esztendők során miként alakultak a járadékot igénylők kereseti viszonyai. Egyszerűbb és olcsóbb eljárás, ha a járadékmegállapító-bizottság a gyakorlati követelményeknek megfelelően felállít 5-10 munkavállalói kategóriát és időközönként az intézet statisztikai szolgálatának segítségével biztosítási kerületenként megállapítja a különböző csoportoknál figyelembe vehető átlagbéreket és adott esetben csak azt állapítja meg, hogy az igénylő, melyik csoportba és biztosítási kerületbe tartozik, mekkora a csoportjára vonatkozólag utoljára megállapított átlagbér és egészségi viszonyai mellett megtudja-e abban a csoportban keresni a tekintetbe vett átlagbér összegének 1/3-át. A törvényelőkészítés során foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy esetleg már magában a javaslatban kitervezem azokat a munkavállalói csoportokat, melyekbe a járadékot igénylőket az átlagos javadalmazás értékelésével sorolni kell. A gazdasági élet gyors változásaira, a foglalkozások hasadás útján végbemenő szaporodására való tekintettel erről lemondtam, bízva abban, hogy az illetékes önkormányzati szerv a gyakorlati élet követelményeinek állandó szemmeltartásával fogja értelmezni a törvényes rendelkezések „hozzá hasonló képzettségű és gyakorlati jártassággal rendelkező” kitételét és tárgyilagosan fogja értékelni a különböző csoportok átlagos javadalmazását.
Félreértések elhárítása végett azonban két szempontra szükséges rámutatnom. Először, e szakasz (32. §) szövegének javaslatánál nem célom ú. n. foglalkozási megrokkanásnak (Berufsinvalidităt) fogalmát meghatározni, tehát hogyha pl. egy budapesti géplakatos járulékot igényel, megtudja-e mint azt, géplakatos Budapesten keresni az egészséges géplakatosok átlagos javadalmazásának 1/3-át. Ezzel szemben azt kívánom elérni, hogy a példában említett esetben a járadékmegállapító bizottság az átlagbérekről szóló táblázat alapján figyelembe veszi, hogy Budapesten mi tekinthető egy ilyen ipari szakmunkás átlagos keresetének, továbbá, hogy az igénylő egészségi állapota mellett mint ipari szakmunkás meg tudja-e Budapesten keresni a budapesti ipari szakmunkások átlagos keresetének 1/3-át. A járadékmegállapító bizottság tehát nem kategorizálhat szakmák szerint, hanem kizárólag arra lehet tekintettel, hogy az igénylő előmunkás, szakmunkás, tanult gyárimunkás, betanított gyárimunkás, nem tanult, de be sem tanított gyárimunkás vagy napszámos. Természetesen ezeket a csoportokat törvényesen elválasztani, merev jogszabállyal elhatárolni helytelen eljárás lenne. A járadékmegállapító-bizottság szakértő és a termelési és munkásviszonyokban jártas tagjainak feladatává válik a jelentkező igénylőnek egyik vagy másik, ugyancsak az önkormányzati szerv által megállapított csoportba való sorozása.
A másik elv, melynek a rokkantság minősítésénél érvényesülnie kell, hogy az igénylő keresőképességét a munkapiac viszonyától függetlenül kell elbírálni. Az önkormányzati szerv, illetőleg eljárás, során véleményező orvos csak azt bírálja el, hogy az igénylő egészségének megromlása vagy testi fogyatkozása után annak a bizonyos - előbb tárgyalt - átlagos javadalmazásnak egyharmadát meg tudja-e keresni vagy sem, de ne legyen tekintettel arra, hogy az adott munkapiaci viszonyok között az igénylő tényleg tud-e arra a keresetre szert tenni, aminek megszerzésében különben őt egészségi viszonyai korlátozzák.
A két munkavállalói csoport között a rokkantság beálltára vonatkozó ama megkülönböztetés, mely a testi munkásnál a keresőképesség 2/3 részének elvesztését, a magánalkalmazotti csoportnál pedig csupán 1/3 részének elvesztését követeli, magyarázatát gazdasági vonatkozásokban leli. Tapasztalati tény, hogy míg a kézimunka részletes munkaképeség csökkenés esetében - mely csökkenés a teljes munkaképesség 50%-nál is esetleg nagyobb lehet - nem teszi lehetetlenné - a megfelelően szervezett munkapiac mellett - a kézimunkás elhelyezkedési lehetőségét, természetesen megfelelően alacsonyabbrendű munkára, szolgálatra (őr, kézbesítő, felügyelő stb.), míg viszont az a szellemi munkás, ki teljesítőképességének legalább 50%-át elvesztette, szellemi munkára már képtelenné vált és alkalmaztatásra aligha talál. De másrészről a lényegesen magasabb járulékok módot nyujtanak arra, hogy a magánalkalmazotti csoport kielégítőbb szolgáltatásokban részesüljön, viszont az ipari érdekeltség jelenlegi helyzete nem adott lehetőséget arra, hogy a járulékok oly mértékre emeltessenek, amelyek mellett hasonló szolgáltatások megállapítást nyerhessenek.
A két munkavállalói csoport biztosítása között fennálló eme különbségek egyébként a külföldi biztosítások területén sem ismeretlenek. Ezek a különbségek úgy Ausztriában, honnan a magánalkalmazottak nyugdíjbiztosítása tulajdonképpen kiindult, mint Németországban és Csehországban is megtalálhatók, mely országokban a két munkavállalói csoportra nézve különálló intézetek teljesítik a biztosítást.
Miután a hírlapíróknak tekintélyes része előreláthatólag a Magyar Hirlapírók Országos Nyugdíjintézetének kötelékébe fog tartozni, tehát mentesek lesznek a biztosítási kötelezettség alól igen kevés lesz azoknak a hírlapíróknak a száma, akikre a törvény rendelkezései hatályosak lesznek. A biztosításra kötelezett hírlapírók alacsony számára, továbbá élet- és munkaviszonyaik sajátos alakulására való tekintettel lehetséges és indokolt, ha rokkantság az általános rokkantsági fogalomtól eltérően határozom meg. Különben is a lehetetlenséggel lenne határos megállapítani a hírlapíróknak átlagos javadalmazását. Mihelyt a művészetek körébe lépünk - már pedig a nemes értelemben vett hírlapírás művészet - hagyjunk fel minden uniformizáló törekvéssel és ha a már szabályozunk, az utolsó lehetőségig számoljunk a művésznek, jelen esetben a hírlapírónak egyéni munkateljesítményével. Ez az elv érvényesül e szakasz rendelkezésében.
E szakasz a hírlapírónak az 1914. évi XIV. tc. (sajtótörvény) által közelebbről meg nem határozott fogalmát határozza meg, felölelve mindazokat a tevékenységeket, amelyek a fogalmazói munkát helyettesítő hírlapírói munkával szellemi teljesítmény tekintetében egyenlő elbánás alá esnek.
A felhatalmazás megadja a lehetőséget, hogy a miniszter - ha kívánatosnak látszik - az önkéntes biztosításra jogosultaknak akár minden csoportjára nézve külön rokkantsági fogalmat állapítson meg és a gyakorlatban végrehajthatatlannak minősült rokkantsági fogalmat későbbi rendelkezésével tökéletesíthesse. Javaslatommal az életnek államigazgatás által még ki nem fürkészett területén, mondhatnám terra incognita-n járok, rugalmassá kell tennünk a vonatkozó jogszabályokat, hogy a törvény merevsége minduntalan ne tegyen novelláris módosításokat szükségessé.
Ily esetek lehetnek pl. az elemi csapások, mint pl. árvíz stb. által előállott helyzetek, mely alkalmakkal közmunkák elvégzése céljából közhatóság által vétetnek munkások igénybe.
Ennek a kedvezménynek megadása indokolt, miután a biztosított újabb biztosítási szakaszban nem csupán a váromány fenntartásához szükséges heteket, hanem a várakozási idő kitöltéshez szükséges hetek számát is megtudta szerezni. Nem volna tehát méltányos, ha attól, aki a várakozási idő kitöltése alapján a biztosítási egyik szolgáltatásra igényjogosult, a várakozási időt megelőző időben szerzett hetek beszámítását, még ha azok annak idején a váromány fenntartásához szükséges számú heteket nem is tették ki, a járadék megállapításánál megtagadnók.
Ragaszkodnom kellett az öregségi járadék megszerzéséhez megkívánt 400 hét kitöltéséhez abban az esetben is, ha a biztosított 65 éves kora mellett egyben rokkant is, mivel ennek a szabálynak az elejtésével majd minden 65-ik életévét betöltött biztosított öregségi járadékszolgáltatásban részesülhetne, figyelemmel arra, hogy 65. évében többé-kevésbbé már majd minden egyén rokkantnak minősíthető. Már pedig a két biztosítási esemény beálltával járó szolgáltatások és ennek megfelelően azok kellő megalapozására szolgáló járulékok mennyiségei között a javaslatban megszabott különbséget fel kell állítani. De másrészről a 65. életévüket betöltött rokkantak, mint öregségi járadékban részesülők ki is vonhatnák magukat a 142. §-ban szabályozott ellenőrzés alól. Mint rokkantak ugyanis az intézet állandó ellenőrzése alatt állanak és időnként orvosi vizsgálat alá vonhatók annak megállapítása végett, hogy a rokkantság tényleg fennáll-e még? A rokkant állapot megszűnése esetén a rokkantjáradék megszüntethető. Ily ellenőrzés szükségessége az öregségi járadékot élvezőkre vonatkozólag nem áll fenn, mivel a járadék élvezete nem a rokkantságtól, hanem a javaslatban megszabott kor betöltésétől feltételezett.
E szakasz rendelkezései szerint a javaslatban tervezett minden járadék két részből áll: járadéktörzsből és a fokozódó járadékrészből. A járadék elemeinek elnevezéséből kitűnik, hogy önmagában véve egyik sem járadék és a részek a járadék életévé csak együttesen ébrednek. A járadéktörzs kifejezésben kettő domborodik: először a stabilitás, tehát hogy annak értéke minden járadéknál egyenlő, mert minden járadéknak másik eleme - a fokozódó járadékrész - ebből a törzsből sarjad ki, másodszor, hogy a járadéktörzs nem járadékminimum, tehát nem az a legalacsonyabb járadék, melyre a várakozási idejét éppen betöltött igényjogosult szert tehet. A járadéktörzs jóval kevesebb a megállapítható legalacsonyabb járadéknál, mert az elképzelhető legalacsonyabb járadék is a járadéktörzsön kívül a legrövidebb várakozási idő alatt felszaporodott járulékhetek számával arányban fejlődő járadékrészből áll.
A javaslatban tervezett biztosítási ágazat, sajnos, csak legritkább esetben tud olyan értékű szolgáltatásokat nyujtani, melyek lehetővé teszik, hogy a járadékban részesülő egyén, akinek fenntartását családtagjai nem könnyítik meg, kizárólag járadékából fedezhesse életszükségleteit. Indokolatlan lenne tehát, ha a törvény azt a szigorú rendelkezést tartalmazná, hogy öregségi vagy rokkantsági járadékra való igényjogosultság a munkaviszonyban töltött idő tartamára szünetel. Ennek a rendelkezésnek hiányoznék az erkölcsi alapja, nevezetesen, hogy az intézmény járadékai biztosítsák, hogy az arra igényjogosult munka vállalása nélkül is megélhessen. Ha pedig az illető biztosítási kötelezettséggel járó munkát vállal, észszerű, hogy részesüljön a járadékélvezés tartama alatt is javára befizetett járulékokkal fedezett járadéktöbbletben. Ügyviteli szempontok tették kivánatossá, hogy a járadékpótlékot csak egy esetben lehessen megállapítani. A biztosítási viszonyból való végleges kiválásnak minősítése természetesen csak a járadékpótlékra való igényjogosultság szempontjából jöhet tekintetbe, de nem jelenti azt, hogyha ismét biztosítási kötelezettséggel járó munkaviszonyba lép, mentesül a kötelezettség alól.
A társadalombiztosítás minden lehető vonatkozásában érvényesülnie kell a családpolitikai szempontoknak. Ez az elv domborodik ki ebből a szakaszból is, mely megkönnyíti annak a járadékosnak megélhetését, aki nehéz viszonyai közepette is magára vállalja a magyar faj fenntartásának felelősségteljes terhét. Szándékomban volt a feleséget is járadékpótlékban részesíteni, de a megejtett biztosítástechnikai számításokból kitűnt, hogy ennek megvalósítása a javaslatban szabályozott biztosítási ágazatot túlságosan megterhelné.
Az 56. § szabályozza azokat az eseteket, amelyekben a törvényesen elvált nő özvegyi járadékra egyedül, avagy több elvált nő esetében ezekkel együtt igényjogosult. Az elvált nő csupán akkor tarthat járadékra igényt, ha bíróilag megítélt tartásdíjra volt férjével szemben igénye. Ez esetben azonban az özvegyi járadék a tartásdíj összegét nem haladhatja meg. Az özvegy mellett az elvált nő is figyelmet érdemmel, feltéve, hogy bíróilag megítélt tartásdíjra volt igénye, mivel sok oly sajnálatos eset fordulhat elő, hogy a polgári házasságot a férj hibájából kell felbontani és ennek dacára a férj halálával, a hibáján kívül elvált nő elvesztvén tartásdíját, a legnagyobb nélkülözéseknek nézhet elébe.
A hozzátartozók járadékának megállapításnál az lebegett célul előttem, hogy nagyobb számú hátramaradottak esetén azok összesen megkaphassák járadék címén azt az összeget, amelyet az elhalt is megkapott volna, ha életben marad. Nagyobb számú családnál ugyanis egy tag kiesése alig észrevehető mértékben csökkenti az amúgy is szűkre szabott kiadásokat, korai elhalálozás esetében pedig a járadék megélhetési forrásul egyébként sem jöhet tekintetbe.
Figyelembe kellett vennem e javaslat megszerkesztésénél, hogy az üzemi balesetből eredő megrokkanás folytán rokkantjáradékot élvező biztosított baleseti járadékban is részesül. Megeshetett volna, hogy a két járadék együttesen messze túlszárnyalja azt az összeget, amelyet a biztosított életében keresett. Amily mértékben igyekszem a rendelkezésre álló fedezeti összegből a lehető legmagasabb szolgáltatásokat biztosítani, úgy kell más oldalról őrködnöm, hogy a szociális biztosítások kiépítése során a szociális gondoskodás túlhajtásának hibájába ne essünk.
A járadék célja a biztosítási esemény bekövetkeztével általában beálló keresetcsökkenés vagy teljes keresetnélküliség pótlása. Ha az esemény bekövetkezte ellenére az igényjogosult járadékáért nem jelentkezik, feltehető, hogy arra életfenntartási célból nincsen is szüksége, ennélfogva a járadék rendeltetését utólag már be sem töltheti. Ez alól a javaslat kivételt tesz arra az esetre, ha az igényjogosult hiteltérdemlőleg bizonyítani tudja, hogy igényét rajta kívül álló okok miatt nem jelentette be.
A gazdasági hullámzások folytán időnként beálló munkanélküliség nagy mértékben volna csökkenthető, ha az ipari munka alól a nők, gyermekek és fiatalkorúak kivonatnának. A törvényjavaslatnak közvetlenebb céljai mellett ez is feladata. A biztosítás szolgáltatásai kétségtelenül nagy mértékben járulnak a nyomor enyhüléséhez és ezáltal elejét vesszük annak, hogy az anyagi elhagyatottságban tengődő családok merő kénytelenségből zsengekorú gyermekeiket ipari vagy egyéb munkára szorítsák. Ez is célja az özvegyi és árvajáradéknak. A szakasz rendelkezése ugyanezen célnak hódol, amidőn a családfenntartó feleségét az ipari munka alól kivonni óhajtja azáltal, hogy a szakaszban szabályozott esetben pénzbeli juttatásban részesíti.
Már hallom az ellenvetést: miért részesül a várakozási idő betöltése után szerzetesrendbe lépő egyén végkielégítésben akkor, midőn a javaslat általános rendelkezései szerint ez a jog más volt biztosítottat nem illet még, sőt ha valaki biztosítási viszonyából kiválik és várományozó épségét nem tartja fenn, felgyülemlett járuléktartalékát elveszti. Az a vád hangzik el felém, hogy megkülönböztetett elbánásban részesítem a szerzésrendeket és társulatokat, illetőleg azokat, akik szerzetesrendbe szerzetesrendbe vagy társulatba kérik felvételüket. Büszkén állok vádlóim elé. Nemcsak azért, mert lelkemnek sugallatát követném, ha mindent elkövetnél, hogy a történelmi Magyaroszág hagyományainak, szellemi és anyagi értékeinek kimunkálásán hervadhatatlan érdemeket szerzett szerzetesrendek és társulatok taglétszáma gyarapodjék, de azért is állom a vádat, mert merőben biztosítási természetű szakszempontok is mellettem szólanak. Míg ugyanis ha valamely munkavállaló a biztosítási viszonyból kiválik, elhatározásától függ, hogy önkéntes továbbfizetéssel vagy elismerési díj fizetésével fenntartja-e szerzett jogait vagy sem. Ha azonban egy munkavállaló szerzetesrendbe vagy társulatba lép és a szegénységi fogadalmat leteszi, megszűnik a lehetősége annak, hogy önelhatározásából fenntartsa a biztosítással kapcsolatban szerzett jogait, tehát ha végkielégítésben nem részesülne, a szeretbe való felvételével elveszítené addigi életének során munkájával felgyülemlett járuléktartalékát. Ez lenne az igazság?
Erkölcsi és gazdasági okok követelik, hogy az a biztosított, ki rokkantságát szándékosan idézi elő, járadékra ne legyen jogosult; öngyilkosság esetén pedig csak kivételes méltánylást érdemlő esetben akkor is csak segély címén, lehessen megadni azt az összeget, melyet egyébként özvegyi, illetőleg árvasági járadék címén kellett volna megállapítani.
Az öngyilkosság gondolatával foglalkozó családos emberek túlnyomó többségét az a meggondolás tartja vissza tettének elkövetésétől, hogy ezzel családját döntené nyomorba. Ha az erkölcsi felelőségérzet nem volna meg az emberekben az öngyilkosságok száma megtöbbszöröződnék. Amennyiben ezt a természetszerűleg feltoluló nagy aggodalmat is eloszlatnók az öngyilkosság gondolatával foglalkozók lelkében azáltal, hogy az öngyilkosok hozzátartozói részére kivétel nélkül megállapítanók az özvegyi, illetőleg árvasági járadékot, ez a javaslat maga segítené elő az öngyilkosságok számának szaporodását. Éppen ezért e szakasz rendelkezése csak kivételes esetben állapítja meg a hozzátartozói járadékot segély címén, az összes körülmények méltányos mérlegelésével.
A különböző biztosítási ágak egyesítése, az igazgatási teendők összevonása folytán, nem csupán annak egyszerűbbé tételét, a járulékok egységes kivétését és behajtását célozza, hanem egyben arra is törekszik, hogy lehetőség szerint a szolgáltatások is egységesíttesenek. A szolgáltatások lehető egységesítése teszi csak lehetővé a járulékok megfelelő mértékű csökkentését, amennyiben gondosan ügyel arra, hogy egyideleg két vagy több szolgáltatásban a biztosított ne részesülhessen. Indokolatlan károsítása volna a munkaadó érdekeltségnek és megterhelése a munkavállaló érdekeltségnek, ha a különböző biztosítási ágak egymástól függetlenül egyugyanazon esemény folytán, de különböző címen egyidejűleg szolgáltatásokban részesítenék a biztosítottat, meg pedig oly mértékben, hogy az így nyert összeg tényleges javadalmazást is meghaladja.
A 74. szakasz gátat kíván emelni a kívándorlási lehetősége és az elé, hogy magyar járadékosok a belföldi tőkéket külföldön költhessék el. A második szempont, melynek figyelembevétele e szakaszban érvényesül, hogy a magyar magángazdasági életből - átmenetileg - elvont tőkék ne vándorolhassanak külföldi közgazdasági szervezetek vérkeringésébe, hanem a magyar gazdasági életben fussák be a pályájukat. Igaz, hogy az 1927:XXI. tc. rendelkezései értelmében a baleseti járadékokat az intézet külföldre is kifizetheti, tehát a javaslat az általa tervezett szolgáltatásokat illetőleg az előbbi rendelkezéstől eltérő intézkedést tartalmaz, ami azonban indokolt. Az új biztosítási ágazat kifejlődésével ugyanis a javaslatban tervezett szolgáltatásoknak összege messze felül fogja múlni a baleseti biztosítási járadékoknak belföldi honosok számára külföldre való utalása. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy míg a baleseti biztosítás költségeit kizárólag a munkaadók fedezik, a javaslat szolgáltatásainak fedezéséhez az állam is hozzájárul.
Az a belföldi honos, ki egy hónapnál hosszabb ideig tartózkodik külföldön, visszatértéig járadékban nem részesül, kivéve, ha visszatérését erőhatalmi tényező gátolta. Ide nem sorolható az az eset, amidőn jogerős bírói ítélet alapján szabadságvesztés büntetésének kitöltése akadályozta meg visszatérésében.
A járadéknak a külföldi honos által való kivitele elé is akadályt kíván gördíteni a javaslat azáltal, hogy egy évnél hosszabb ideig tartó külföldi tartózkodás esetén járadékot tovább nem folyósít, hanem a helyett a járadéka értékének megfelelő összegű végkielégítést nyujt. Ha azonban a külföldi honos külföldre való távozásának napjától számított öt éven belül végkielégítésre igényt nem támaszt, járadékra, illetőleg végkielégítésre irányuló minden joga megszűnik. Járadék külföldi honos részére csak abban az esetben folyósítható, ha az illető állam a magyar honosokkal szemben viszonos eljárást követ.
Célja e szakasznak az, hogy e javaslat alapján élvezhető járadékot foglalás vagy zálogolás ellen megvédje, átruházását kizárja és így az esetleg iszákos, könnyelmű járadékos spekulatív céljainak is gátul szolgáljon. De védi más oldalról a családot is, amennyiben e rendelkezések alól kivételt tesz oly követelésekkel szemben, amelyeket a járadékosnak hozzátartozói ellene eltartás címén érvényesíthetnek.
Ebben a biztosítási ágazatban a gyógyítás jelentősége eltörpül azok mellett az egészségvédő, népbetegségek terjedését megelőző feladatok mellett, melyeknek megoldása elsősorban rokkantsági biztosítás hivatása. Ezt elvileg lerögzíteni kívánom, hogy a végrehajtásban félreértés nélkül érvényesüljön a jogalkotó akarata, melyet úgy értelmezek, hogy miután az egészségvédelmi szolgálat ennek a biztosításnak elsődleges, a gyógyítóeljárás pedig másodlagos tevékenysége, az egészségvédő és gyógyítóeljárásra rendelkezésre álló vagyoni erőt elsősorban és túlnyomórészben a megelőzés (a proghylaxis) céljaira kell fordítani.
E szakasz utolsó bekezdéséből kitűnik, hogy ebben a biztosításban a gyógykezelés nem biztosítás szolgáltatás, nem jog, hanem lehetőség. A biztosított ugyan kérheti, hogy alkalmazzák rajta rokkantság megszüntetésére irányuló eljárást, de ezeknek a kérelmeknek csak abban a mértékben fog helyt adni az intézet, amilyen mértékben erre a célra a megelőző szolgálat indokolt igényeinek kielégítése és a rokkantság megszüntetésére irányuló, az intézet kezdeményezésére lefolytatott eljárások költségeinek fedezése után még anyagi fedezet található.
A javasolt biztosítás tehermentesítése céljából e szakasz rendelkezése tilalmazza a gyógyeljárás lefolytatását oly esetben, amikor a gyógyítás más biztosítási ágazatok feladata. Az üzemi balesetek okozta betegségek gyógyításának költsége ugyanis az 1927:XXI. tc. 72. §-ának rendelkezése szerint a gyógykezelés első 10 héten a betegségi biztosításnak, azontúl pedig a baleseti biztosításnak ágazatát terheli.
Hevenybetegségek terápiája szintén nem lehet a rokkantsági biztosítás feladata. Gyógyíthatatlan betegségeket az új biztosítás terhére gyógyítani indokolatlan lenne, mert az ebben a biztosítási ágazatban szervezett egészségvédő és gyógyítóeljárásnak legfőbb célja, a rokkantság megelőzésével csökkenteni a rokkantsági járadékosok számát, tehát mérsékelni a biztosítás kiadásait. Ha azonban valamely betegség gyógyíthatatlannak minősül, a rokkantsági biztosítás gyógyító szolgálata szempontjából, a betegség gyógyítása pénzpazarlás, mivel attól anyagi eredmény - a járadék megszüntetése - nem várható.
A levegőváltoztatást célzó tartózkodási helyváltoztatás (üdültetés) különösen akkor jelentőségteljes, ha abban gümőkóros fertőzés veszélyének kitett gyermekek részesülnek. Példának állítom oda az olasz „Mussolinia”-t és a német beelitzi üdülőtelepet, mint az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére való biztosítással kapcsolatos mintaszerű üdülőtelepeket.
E szakasszal kapcsolatban felhívom a figyelmet arra, hogy bár a rendelkezés gyógyintézetbe való kényszerű beutalásról szóló, távolról sem jelenti a személyi szabadság korlátozását, mert a rendelkezés megszegése büntetőjogi következmény helyett csak anyagi hátránnyal, nevezetesen a befizetett járulékok összegének legfeljebb 20%-ával való csökkentésével, ha pedig az érdekelt járadékának egészben vagy részben, ideiglenes vagy végleges megvonásával sujtható. A 89. § rendelkezésnek megszegése ugyanis a biztosítás járuléktartalékjának érzékeny károsodására vezethet, mert ha valaki magát alapos ok nélkül az eljárás alól kivonja, annak megindítását késlelteti vagy az eljárás megindítását megelőző orvosi vizsgálatot magatartásával lehetetlenné teszi, a megindított gyógyeljárást megszakítja, annak folytatását meghiusítja, annak sikerét szándékosan késlelteti, ha rokkantjáradékra való igényjogosultságának időtartamát hosszabbítja, ha még nem rokkant, a rokkantsági járadékra irányuló jogosultságának megnyílását sietteti, mindkét esetben tehát jogtalan magatartásával károsítja az intézetet. Magatartásának jogkövetkezményei tehát nem „büntetések”, hanem olyan anyagi következmények, melyek révén a jogtalan magatartás által okozott kárt sikerül az intézetről arra áthárítani, aki azt a javaslat szóbanlevő két szakasza rendelkezéseinek megszegésével előidézte.
A szakasz az üdülés céljából megtett út költségeinek kivételes esetekben való megtérítése tekintetében intézkedik. Az üdülés kétféle lehet: tömeges üdülés, mikor a biztosítottak és járadékosok nagyobb számban és egyidejűleg utaltatnak ugyanazon gyógyító intézetbe vagy üdülőbe, továbbá lehet egyéni üdülés, mikor a biztosított vagy járadékos az intézeti orvos tanácsára levegőváltoztatás végett hosszabb-rövidebb időre tartózkodási helyét megváltoztatja, hogy rövidebb időt falusi családja körében töltsön, vagy más vidéken - esetleg átmenetileg - munkát vállaljon. Az előbbi esetben az üdültetés gyógyintézetbe utalásnak minősül, tehát a felmerülő utazási költségek feltétlenül a beutalást elrendelő intézetet terhelik. Az utóbbi esetben az intézet részéről rendkívül nagy elővigyázatosság és szigorú ellenőrzés szükséges, különben a biztosítottak valahányszor falujukba akarnak hazalátogatni, vagy a nagy nyári mezőgazdasági munkálatokban való részvétel után vidékre kívánnak utazni, olthatatlan sóvárgás fogja őket elfogni levegőváltozás, illetőleg az útiköltségük megtérítése iránt. A legéberebb ellenőrzés szükséges ahhoz, hogy az útiköltség megtérítésében valóban csak az a biztosított vagy járadékos részesüljön, akinek rokkantságát késleltetné a levegőváltozás és akit intézeti üdülőtelepbe, az utóbbiak befogadóképességének korlátolt volta okán, nem lehet elhelyezni.
A tizenhét évnél fiatalabb munkavállalóknak biztosítási viszonyuk első esztendejére eső képességvizsgálata kettős célt szolgált: kezdetét jelenti ugyanis a biztosítási viszonyban állandóan folytatódó periódikus orvosi vizsgálatnak, - melynek jelentőségéről már az általános indokolásban szólottam - megkísérlését jelenti továbbá a korai megrokkanást előidéző egyik ok semlegesítésének. Tapasztalati tény ugyanis, hogy a korai megrokkanásnak egyik oka, hogy a munkavállalók a véletlen, a munkapiacnak esetlegességei, szüleik foglalkozása, bizonyos iparosok iránti előszeretetük, de nem a szerint választanak foglalkozást, hogy képességeiknek, testi erejüknek, hajlamaiknak melyik foglalkozás felel meg leginkább. Számos munkavállaló alárendelt mozzanatok által indíttatva, szervezetének meg nem felelő foglalkozásba kezd, melynek tartós üzése következtében időelőtt megrokkan. A foglalkozás megválasztása természetesen nem lehet kizárólag racionális okoskodás eredménye. A nyomor sürget és a munkapiac pillanatnyi helyzetétől függ, hogy - kivált a nem tanult vagy tanonckiképzésben nem részesült - munkavállaló milyen foglalkozásnak a körébe jut. A véletlen pályaválasztásán a legszebben megoldott pályaválasztási tanácsadás sem segít teljesen, de ha élte munkájának elején a munkavállalót tárgyilagos szakértő felvilágosítja, hogy testi és szellemi képességeire való tekintettel az adott lehetőségek - munkapiaci viszonyok - szerint lehetőleg kerüljön bizonyos foglalkozásokat, akkor számos munkavállaló egyéni érdekből élni fog az első lehetőséggel, hogy kilépjen a szervezetére romboló hatásúnak jelzett foglalkozás köréből. A munkapiac megfigyelései alapján jól tudjuk, hogy - sajnos - a munkavállalók többsége nem egyszer cseréli foglalkozását. Ha ezentúl a foglalkozáscserét a képességvizsgáló véleményének megfogadása fogja előidézni, a most hátrányosnak minősített jelenség előnyösnek fog bizonyulni, mert egy lépést jelent az emberi munkaerő racionális, tehát gazdaságos felhasználása felé.
A képességvizsgálat két részből állana, orvosi vizsgálatból és pszichotechnikai elemzésből. Az előbbi lebonyolítására a biztosító intézeteknek a munkás életviszonyokat ismerő kitűnő orvos-tisztviselők állanak rendelkezésre, a pszichotechnikai vizsgálatnak megejtése a képességvizsgálatnak mai fejlettsége mellett igen olcsó, könnyen kezelhető, szellemes műszerekkel történik, melyeknek kezelését 3-4 tisztviselő egy hónap alatt könnyen elsajátíthatja. A képességvizsgálók által nyujtott szakvélemény csak tanács, melynek megfogadása részben a vizsgálat alá vont egyén akaratától, részben a munkapiac viszonyainak alakulásától függ. Ismételten hangsúlyozom ezt, nehogy az ügy téves megítélése következtében valaki holmi phalanster-intézményre gondoljon. A javaslat csak azt teszi kötelezővé, hogy bizonyos munkavállalók a képességvizsgálatnak magukat alávessék, nem pedig azt, hogy magatartásukat a vizsgálat eredményéhez szabják.
A javaslat a munkaadók kötességévé teszi, hogy utasítsák a képeségvizsgálatra kötelezetteket, hogy a vizsgálatnak magukat alá vessék. Ha erről a munkaadó nem gondoskodik, a 187. § értelmében kihágást követ el. A gyakorlatban a kérdés megoldása a következőképpen alakulhat:
Az intézet képességvizsgáló állomása felkéri a munkaadót, hogy az általa foglalkoztatott 17 éven aluli biztosításra kötelezett munkavállalókat utasítsa, hogy a megjelölt napok közül az egyik napon az intézet képességvizsgáló állomásán jelenjenek meg. Ha a felkérésnek a munkaadó nem tenne eleget, illetőleg a szóbanlevő munkavállalók a képességvizsgálaton nem jelennének meg, az intézet a 99. §-ban megállapított határidőn belül még egyszer felszólítja a munkaadót kötelességének teljesítésére. Ha a munkaadó ismét elmulasztja munkavállalóit a képességvizsgáló állomáson való megjelenésre utasítani, illetőleg az illetők a vizsgálatnak nem vetik magukat alá és ennek ellenére a munkaadó őket alkalmazásukban megtartja, a munkaadó kihágást követ el. A munkaadó tehát mentesül a büntetőrendelkezések (187. §) hatálya alól, ha azt, aki nem hajlandó a vizsgálatnak magát alávetni, alkalmazásából elbocsátja és az illetőt a biztosítási viszonyba való első belépésétől számított egy esztendőn belül újra nem alkalmazza. A munkaadó ellen ugyanis ebben a vonatkozásban eljárni csak addig lehet, amíg tényleg munkaadója a mulasztásban lévő képességvizsgálatra kötelezettnek. Jogilag tehát bár a 99. és a 187. §-ok a munkaadót kötelezik és a munkaadó felelősségét hangsúlyozzák, a valóságban a rendelkezések hatálya az lesz, hogy állásából a munkaadó mindig el fogja bocsátani azt a munkavállalót, aki nem hajlandó magát a képességvizsgálatnak alávetni.
Ügyviteli szempontból aligha lenne lehetséges és gazdaságos a képességvizsgálatot az intézet helyi szerveinél is a törvény hatálybalépése után azonnal bevezetni, miért is a 99. § felhatalmazza a m. kir. népjóléti- és munkaügyi minisztert, hogy a képességvizsgálatra kötelezettségét egyes meghatározott városokra és községekre korlátozza. Az intézet előreláthatólag egyelőre csak központjában fog képességvizsgáló állomást létesíteni.
A biztosító intézetek címének megváltoztatása a javaslat keretében felette indokolt. A munkásbiztosítás kifejezés valóban helyes volt akkor, midőn a társadalompolitikai intézmények kezdeti állapotában a közjogi jellegű biztosítás körébe kizárólag a túlnyomóan testi munkát végző munkavállalóknak társas csoportjai tartoztak. A védelmére szoruló és a társadalompolitikai intézményeinek előnyeit igénylő kereső csoportok számának növekedése és a társadalmi fejlődés soha meg nem szűnő menete oda vezetett, hogy korunkban a „szociális biztosítás” megszűnt pusztán munkásbiztosítás lenni, hanem annak kereteibe fokozatosan bevonultak a magántisztviselők, az önálló iparosok, kereskedők, önálló mezőgazdák, sőt - pl. Svédországban és Portugáliában - az összes kereső állampolgárok. Az 1927:XXI. tc.-nek és fokozottabb mértékben ennek a javaslatnak rendelkezései is, a munkásság rendjén kívül a biztosítás körébe vonják a magántisztviselőket, az önálló iparosokat, kereskedőket, sőt még a lelkészkedő papságot is, bár az utóbbiakat csak az önkéntes biztosítással kapcsolatban. Vajjon indokolt lenne mindezeknek, a munkásság rendjén kívül élő elemeknek a biztosítását munkásbiztosításnak nevezni. Az önálló iparosok tekintélyes része bizonyára azt az elvi álláspontot foglalná el, hogyha már külön gyüjtőnévvel nem jelezzük a különböző társadalmi rendek biztosítását, akkor ám legyen munkásbiztosítás, de mellette legyen a magántisztviselőknek, az iparosoknak és a többi csoportoknak külön-külön „szociális biztosítási” intézményük. Figyelmeztetem mindazokat, akiktől nem esnek távol a biztosítás szétforgácsolására irányuló törekvések, hogy a „szociális biztosításnak” alapelve a központosítás, a nagy szám, mert a belső kiegyenlítődések annál tökéletesebben mennek végbe és a költség annál kisebb, minél több biztosított között oszlik meg a kockázat. Ha tehát nem akarunk külön biztosításokat teremteni az azt igénylő különböző társascsoportok javára akkor a közös nagy szociális intézményt oly módon nevezzük el, hogy a címben kifejezésre jusson, hogy annak keretében több társascsoport biztosítását látják el. Ez a cím az Országos Társadalombiztosító Intézet. Az új címben két gondolat jut kifejezésre, először, hogy az intézet működése a társadalmat biztosítja olyan megrázkódtatásokkal szemben, melyek a társadalom kockázatainak kiegyenlítése, tehát biztosítása nélkül erőt vennének a társadalom egyetemén, másodszor, hogy az intézet nem egy, hanem több társadalmi rend szociális biztosításának feladatát látja el.
A munkásbiztosítás kifejezésének háttérbe szorulása nem jelentene újítást magyar részről. Németországban az „Arbeiterversicherung”-ot a hivatalos életben a „Reichsversicherung”, az irodalomban a „Sozialversicherung” kifejezés váltotta fel; Angliában senki sem beszél „labour insurance”-ról hanem a jogász világ „national insurance”-ról, az irodalom pedig „social insurance”- szól. Franciaországban a „Cassurance ouvriére” helyére hivatalosan a „Cassurance sociale”. Olaszországban pedig ugyancsak hivatalosan az „assicurazione degli operai” helyébe az „assicurazione sociale” lépett. A fejlődés tehát letörölte az intézményeknek a régi címeit, hogy lehetővé tegye a korszerű és a fejlődés jelenlegi helyzetének megfelelő címek használatát.
Miután a Budapesti Kereskedelmi Betegségi Biztosító Intézet a javaslatban tervezett biztosítással kapcsolatban országos jellegű intézménnyé válik, a kereskedelmi alkalmazottakon kívül pedig tagjai lesznek az ipari alkalmazottak, sőt a művezetők is, végül a betegségi biztosítás mellett el fogja látni tagjainak öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló biztosítását is, indokolatlan lenne, ha címében tovább is megtartaná a „Budapesti” elnevezést és kereskedelmi és betegsegélyző intézménynek neveztetnék. A javaslat rendelkezéseinek megfelelően változnék ennek az intézetnek címe is és pedig a Magánalkalmazottak Biztosító Intézetére.
A betegségi biztosításnál nyert tapasztalatok azt bizonyítják, hogy hazánkban az önkéntes biztosítás nem kedvelt. A kötelező biztosításnak közel negyvenéves fennállása ellenére a betegségi önkéntes vagy önkéntes továbbfizetéssel biztosítottak száma 3-4000 között mozog. Szükségesnek láttam tehát a biztosítás nagy áldásainak minél szélesebb körbe való kiterjesztése érdekében az önkéntesen biztosítottaknak ügyeik vitelébe befolyást engedni, hogy ezáltal a biztosítás e formája iránt bizalmat ébresszek és a biztosítás igénybevételére a hajlandóságot növeljem. A választmány megszervezésével egyben módot és alkalmat nyujtok annak népszerűsítésére is. Természetesen e jogok biztosításához a tagok bizonyos száma szükséges. Ezt a számot mint minimumot 10,000-ben vélteni megtalálni. Ennélfogva, ha az önkéntesen és önkéntes továbbfizetéssel biztosított tagok száma a 10,000-et meg nem haladná, a kültagok választmányt nem választhatnak, hanem ügyeikben az intézet igazgatósága, illetve a járadékmegállapító bizottság határoz.
Az e javaslatban szabályozott biztosítás végrehajtásának egyik rendkívüli előnye a munkavállalónak mindkét biztosítás szempontjából egységes bejelentése. A munkaadó egyugyanazon bejelentésnek ez a része kétségtelenül rendkívüli munkát és költséget takarít meg úgy a munkaadó, mint az intézet részére. De amily mértékben előnyt jelent ez a kötelezettségét pontosan teljesítő munkaadónak, oly mértékben hátrányt is a mulasztónak, mivel a bejelentés elmulasztásával két kihágás tényálladékát vonta maga után. Éppen ezért a bejelentésnek ez a módja igen hatásos eszköze a munkaadói felelősségérzet fokozottabb felébresztésének.
Az együttes be- és kijelentés szabálya természetesen csak ott érvényesülhet, hol a betegségi és az e javaslatban szabályozott biztosítást egyugyanazon intézet teljesíti.
A betegségi biztosítási bejelentéstől teljesen függetlenül kell a javaslatban szabályozott bejelentést és kijelentést teljesíteni a betegségi biztosítási szempontból a vállalati pénztárakhoz, valamint a különálló betegségi biztosító intézetekhez, mint a m. kir. posta, postatakarékpénztár, államvasutak, dohányjövedék, továbbá a közforgalmú magánvasutak betegségi biztosító intézeteihez, a Magyar Hajózási Betegségi Biztosító Intézethez tartozó munkavállalók és végül azon munkavállalók után, kik bányanyugbérbiztosítás szempontjából nem esnek a bányatárspénztárak (ideértve diósgyőri m. kir. állami vas- és acélgyár, valamint a komlói m. kir. kincstári kőszénbánya bányatárspénztárait is) hatáskörébe. A bejelentés teljesítésének a módját a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter rendelettel fogja szabályozni. A bejelentésnek egybehangzóan az 1927. évi XXI. törvénycikkben foglalt rendelkezésekkel a munka megkezdésétől számított 8 napon belül kell megtörténnie. A munkaadó bejelentési kötelezettségének elmulasztásával járó jogkövetkezményeket vonja maga után a szabálytalan bejelentés is.
A bejelentés szabályszerű teljesítéséhez igen nagy érdekek fűződnek. A bejelentés elmulasztásával ugyanis, amennyiben a biztosításra kötelezett munkavállaló alkalmaztatásának tényéről más úton sem szerez az intézet tudomást, a munkavállaló várakozási idejébe beszámítható járulékhetek számát csökkenti. Miután a járadék összege a járulékhetek számától feltételezett, kétségtelen, hogy a biztosított munkavállaló kárt szenved.
De nem csupán a bejelentés elmulasztásából, hanem annak elkésetten vagy szabálytalan módon történt teljesítéséből is kár háramlik a biztosított munkavállalókra. A ténylegesítésnél alacsonyabb bérrel bejelentett munkavállaló a helytelen bejelentés bizonyításával joggal követeli meg járadékának tényleges javadalmazása alapján való megállapítását. Ennek folyósítása elől kénytelen azonban az intézet elzárkózni mindaddig, amíg a mulasztást elkövető munkaadó a tényleges alkalmaztatási viszony időtartamára eső járulékokat az intézetnek megfizeti. Mindezek az okok arra kényszerítenek, hogy a legszigorúbb szabályokat alkalmazzam a bejelentést elmulasztó vagy szabálytalanul teljesítő munkaadóval szemben.
A munkaadó bejelentési kötelezettségének módja az 1927:XXI. törvénycikkben a kötelező betegségi biztosításra való bejelentés módjával teljesen egyező, annál is inkább, miután egy bejelentőlappal teljesíti a munkaadó mindkét biztosításra való bejelentési kötelezettségét. A megtorló szabályok is azonosak, amennyiben megköveteli a be nem jelentés, vagy annak szabálytalan bejelentése esetén a munkaviszony egész tartamára a teljes járulék, illetőleg amennyiben a bejelentés a ténylegesnél magasabb, vagy alacsonyabb osztályba történt különbözetének utólagos lerovását, a nélkül azonban, hogy annak felét a munkavállaló javadalmazásából levonná. Köteles továbbá a munkaadó a felmerült kár és eljárási költségek megtérítésére. Okozott kár címén a munkaadó azt a járadékkülönbözetet is megtéríteni köteles, amelyet a szabálytalan bejelentés folytán annak tudomásulvételéig az intézet a járadékosnak többletjáradékként kifizetett. Ugyanily súlyos megtorló szabályok érvényesülnek azzal a munkaadóval szemben is, aki olyan egyént jelent be, akit nem foglalkoztatott, vagy aki nem esik biztosítási kötelezettség alá.
A háztartási alkalmazottak bejelentésére vonatkozólag is az 1927. évi XXI. tc. szabályai az irányadók, amennyiben az alkalmazott bejelentése azokban a városokban és községekben, amelyekre a rendőri bejelentésről szóló 1879. évi XXVIII. tc. 23. § rendelkezése vagy vonatkozó jogszabály az irányadó, a rendőri bejelentéssel egyidejűleg történik. Kivételt képez e szabály alól az az eset, ha a háztartási alkalmazott nem költözött a munkaadójához, vagy a munkaviszony megszünése után tőle el nem költözött, mert ez esetben még azokban a városokban is, amelyekre a rendőri bejelentés az irányadó, nem rendőri, hanem társadalombiztosítási bejelentő-lappal kell az alkalmazottat bejelenteni.
A háztartási alkalmazottak bejelentése ott, hol ez rendőrségi bejelentő-lappal történik, rendkívüli egyszerűsítését jelenti az ügyvitelnek, illetőleg a munkaadók kötelezettségének, amennyiben egyetlen bejelentéssel egyszerre három kötelezettségüknek tudnak eleget tenni. Természetesen ezt az egyszerűsítést csak ott lehet bevezetni, ahol a rendőrségi bejelentés rendszere fennáll és ahol az a háztartási alkalmazott a munkába való belépésével és a munkaviszony megszünésével munkaadójához költözik, illetőleg onnan kilép.
Köztudomású, hogy a munkavállalók egy tekintélyes része munkakeresés közben városról-városra vándorol és ennek folytán biztosítás szempontjából más-más kerületi pénztárhoz történik a bejelentése. Ha a biztosítottakra vonatkozó alkalmaztatási adatok így elszórva hevernének a különböző pénztáraknál, a váromány, a várakozási idő, valamint egyéb a rokkant- és öregségi állományba helyezéshez szükséges adatok összekutatása rendkívül nehézségek árán és csak huzamosabb idő után volna esetleg lehetséges, ami a biztosított jogigényét, illetőleg annak megfelelő és gyors kielégítését tenné merőben kétségessé. Ennélfogva a biztosítottak központi nyilvántartását látom egyedül célravezetőnek, amely rendszer mellett a biztosított egyéni lapja, mint munkáséletének hű vetülete, adott pillanatban feleletet tud adni arra, hogy mire lehet a biztosítottnak igénye. Ennek az eljárásnak helyessége mellett szól, hogy még a decentralizáció ősi földjén, Angliában is központilag végzik a társadalombiztosítással járó nyilvántartásokat.
A 130. § nemcsak arra ad feleletet, hogy különböző munkavállalói csoportban teljesített szolgálat folytán a járadék összege miképpen nyer megállapítást, hanem arra is, hogy az igényjogosultra nézve a járadékra való igény megnyiltakor mely munkavállalói csoportra irányadó feltételek állanak be. A szakasz értelmében, amennyiben az igény megnyílását megelőző biztosítási viszony tartama alatt a két munkavállalói csoport közül a magánalkalmazotti csoportra irányadó járulékból több vagy legalább ugyanannyi járulékösszeg rovatott le, mint amennyit a másik munkavállalói csoport után lerótt járulékok kitettek, ez esetben az igényjogosultság megállapításánál a kedvezőbb, vagyis a magánalkalmazotti munkavállalókra megszabott feltételek az irányadók. Vagyis ez esetben a rokkantság megállapításánál a munkaképesség nem kétharmadának, hanem felének elvesztése bizonyitandó, az özvegyi járadéknál pedig a rokkantsági állapottól és a 65. életkor bekövetkezésétől függetlenül csupán annak bizonyítása igényeltetik, hogy az elhalt a javaslatban megszabott várakozási időt betöltötte.
A törvényjavaslat legjelentősebb szakaszai közé kétségtelenül a 155. szakasz is tartozik. Jelentősége abban mutatkozik, hogy a járadékot élvező tagokat a munkaviszony hiányában is a kötelező biztosítás körébe vonja. Nem látja tehát megoldottnak a biztosítottról való gondoskodását rokkantsága vagy öregség, - hozzátartozóinak pedig özvegysége és árvasága esetére járadékszerű szolgáltatás megállapításával, hanem továbbmenően gondoskodni kíván betegsége esetére a szükségesebb orvosi és gyógyszersegélyek, valamint a nem költségesebb gyógyászati segédeszközök és végül elhalálozása esetére a temetkezési segélyek folyósításával. Táppénzszolgáltatásokat nem biztosít, de nem is biztosíthat. Mert ha figyelembe vesszük, hogy a javaslat fenti rendelkezésével oly népességi csoportokat von a biztosítás körébe, amelyeknek túlnyomó többsége éppen a járadékszolgáltatásra alapot adó állapota folytán a betegség esetére biztosított egyéb népességhez arányítva, a legsűrűbben fogja a biztosítás szolgáltatásait igénybe venni és ha ezen kívül tekintetbe vesszük azt is, hogy az 1927. évi XXI. tc. alapján a betegségi biztosításra kötelezett járadékosok a betegségi segélyre való jogosultságuk ellenértékeképpen járadékuknak az alapszabályba megállapított egy igen csekély százalékát fogják fizetni, könnyen megérthető, hogy a biztosításból a betegségi biztosítási ág igen súlyos a járadékok összegét lényegesen túlszárnyaló terhet vett magára.
Éppen a várható teher csökkenése érdekében kimondja a javaslat, hogy a járadékot élvező rokkantságát előidéző betegsége után segélyben nem részesülhet. Ez természetes is, hiszen épp e betegsége folytán élvezi a rokkantjáradékot. Ezzel a rendelkezéssel szemben viszont nem zárkózik el a javaslat annak a lehetőségnek a biztosításától, hogy az intézet alapszabálya a rendelkezésre álló fedezet korlátai között a fentebb felsorolt segélyeken kívül a járadékosnak kórházi ápolást, gyógyfürdőt, családtagjai részére pedig gyógykezelést és gyógyszert megállapítson.
Járadéka alapján természetesen csak addig kötelezett a tag betegségi biztosításra, ameddig nincs oly kereseti foglalkozása, mely után betegségi biztosításra amúgy is kötelezett volna. Abban az esetben is szünetel a járadék alapján fennálló betegségi biztosítás, ha a járadékos oly kereseti foglalkozást űz, mely után betegségi biztosításra ugyan nem kötelezett, de a járadékosnak járadékánál jóval magasabb jövedelmet biztosít. A biztosítás előnyeiben az arra valóban reászorultat kívánja e javaslat részeltetni. Ha azonban a járadékos járadékán felül annak összegét lényegesen túlszárnyaló jövedelem élvezetében van, a betegségi biztosítással járó terheket viselni képes.
Tekintettel arra, hogy tudományegyetemeink a jog- és államtudományi kar tanítási rendjének reformjáig ma még csak rendkívül fogyatékos társadalompolitikai ismereteket nyujtanak, még a jog- vagy államtudományi tudorokról sem tételezhetem fel, hogy rendelkeznek azokkal a társadalompolitikai, jelesül társadalombiztosítási ismeretekkel, melyek nélkül nem válhatnak a biztosító intézetek fogalmazási karainak értékes és használható tagjaivá. A társadalombiztosítás ma már széles ismeretkör, melynek kellő elsajátítása nélkül az alkalmazott csak nyűg az Országos Társadalombiztosító vagy a Magánalkalmazottak Biztosító Intézetén. Miként tehát a tisztviselői felvételnél, illetőleg véglegesítésnél a pénzügyi közigazgatásban ma már a pénzügyi fogalmazói vizsgának, a külügyi állami főhatóságnál külügyi fogalmazói vizsgának, a m. kir. Központi statisztikai Hivatalnál statisztikai szakvizsgának, végül a m. kir. Hatósági Munkaközvetítő Hivatalnál munkaközvetítői szakvizsgának letételét követelik meg, nem támasztok újszerű követelményt, ha megkívánom, hogy az Országos Társadalombiztosító Intézetnél és a Magánalkalmazottak Biztosító Intézeténél tisztviselővé (1927. évi XXI. tc. 111. §) a fogalmazási szakon csak azt lehessen kinevezni, aki sikerrel kiállotta a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter által rendelettel szabályozott társadalombiztosítási szakvizsgát.
A büntetések a munkaadó vagy megbízottja, a biztosított tag és az önkormányzati tag mulasztásaira vonatkoznak. Azoknak a nagy szociális érdekeknek biztosítása céljából, melyeket a javaslat ölel fel, megfelelően szigorú rendelkezésekkel gondoskodni kell arról, hogy a javaslatban megszabott szolgáltatások, valamint egyéb költségek fedezéséhez szükséges összegek az intézetnek mindenkor rendelkezésére álljanak és e tekintetben fennakadás, zavar be ne következhessék.
