A trianoni szerződés 256. Cikke kimondja, hogy azoknak a javaknak az elosztását, amelyek közösségeknek vagy olyan erkölcsi köztestületeknek birtokát alkotják, amelyek tevékenységüket a szerződés által szétdarabolt területen gyakorolták, külön egyezmények fogják szabályozni.
A szabályozás kérdése, az alapok és alapítványok kérdésével kapcsolatosan, a Csehszlovák köztársasággal az 1922. évben megindított tárgyalásokon merült föl először. A belügyminiszternek az önkormányzati testületek (vármegyék, városok és községek) érdekeinek védelmére kiküldött képviselője annak a fölfogásnak adott kifejezést, hogy az idézett rendelkezést alkalmazni kell a megosztott területű önkormányzati testületekre is. Ezzel szemben a másik fél képviselői azt vitatták, hogy a trianoni szerződés 191. Cikke szerint az egykori osztrák-magyar monarchia tartományainak, községeinek és más autonóm helyi hatóságainak birtoka és tulajdona fizetés nélkül átruházandó az utódállamokra, ennélfogva a megosztott területű önkormányzati testületek vagyonjogi kérdései ezzel már eldöntettek. A tárgyalások során azonban sikerült azt a magyar álláspontot érvényesíteni, hogy ez utóbbi rendelkezés csak olyan önkormányzati testületekre vonatkozik, amelyek egész területe valamely utódállamhoz csatoltatott, de nem a megosztott területekre. Ez utóbbiak vagyonát a 256. Cikk értelmében meg kell osztani és a megosztás módozatairól külön egyezményeket kell kötni.
Az egyezmény tárgyalásának elvi alapjára vonatkozóan a Csehszlovák köztársasággal ekként megállapodás létesült ugyan, a tárgyalások befejezéséhez azonban máig sem jutottak.
Ellenben a Romániával 1923. évben megkezdett tárgyalásokon Románia képviselői a tárgyalások alapjául elfogadták az előbbiekben jelzett magyar álláspontot és ennek alapján köttetett meg az egyezmény, amelyet a kormány 1924. évi december hó 3-án 7934. M. E. szám alatt életbe léptetett.
Az egyezménynek az a lényege, hogy az adatgyüjtés alapján meg kell állapítani, hogy minden egyes megosztott önkormányzati testületnek mi volt az összes ingó és ingatlan vagyonállaga (földbirtokok, köz- és magánépületek, kórházak és hasonló intézmények, ezek bútorzata és fölszerelése, utak, hidak, egyéb úttartozékok, telefonok, értékpapír- és készpénzállomány, jogok, követelések stb.) a megosztás előtt, az 1918. évi október hó 31-i állapot szerint. Ennek összes értékét föl kell becsülni az egyezmény végrehajtásának időpontjában érvényes értékük szerint. Ezt a vagyont abban az arányban kell megosztani a megosztott önkormányzati testületrészek között, ahogy az 1914. évben fizetett egyenes adók összege a két területrészen egymáshoz aránylik. A különbözet az egyes önkormányzati testületrészt megillető és a ténylegesen birtokában levő vagyon között mutatja azt, hogy a megmaradt terület, a volt, a megosztott terület vagyonából többhöz vagy kevesebbhez jutott-e, mint amennyi részére az adó aránya szerint járna, ennélfogva, hogy milyen összegű követelése vagy tartozása van. Fizetőköteles fél gyanánt azonban nem az egyes önkormányzatok állnak egymással szemben, azaz nem a volt együttes önkormányzati testület vagyonából kell a kiegyenlítést a két megosztott önkormányzati testületnek egymással szemben kiegyenlíteni, hanem a szerződő két államnak kell az egész határon összesített tartozások és követelések egybevetése után jelentkező tartozási egyenleget átszolgáltatnia. A szétosztást pedig, illetve a tartozási egyenleg kiegyenlítéséhez szükséges fedezet megszerzését belső jogszabályok szabályozzák.
Az egyezmény végrehajtása szabatos adatgyüjtést, becslést, vitás kérdések eldöntését és kiszámításokat tevén szükségessé, ezek végzésére a kormány - az egyezmény eljárási rendelkezéseinek megfelelően is - az 1924. évi december hó 24-én tartott minisztertanácsban központi szervül kormánybiztost, helyettest és választott bírót jelöl ki és elrendelte a helyi becslő bizottságok megalakítását. Kimondotta egyszersmind, hogy a belügyminiszter hatáskörébe utalja a rendelkezés jogát az egyezmény végrehajtása során magyar tulajdonba jutó vagyonok kezelése és elosztása fölött, az elosztásra vonatkozóan pedig irányelvül tűzte ki, hogy - a többi utódállammal kötendő egyezmények eredményéhez képest is - a kártalanítás arányosan legyen elosztható valamennyi határon érdekelt önkormányzati testület között.
Ebben a rendelkezésben a kormányt az a szándék vezette, hogy az egyezményekből kifolyóan egyetlen magyar önkormányzati testületet sem szabad újabb anyagi teherrel sujtani, fizetésre kötelezni, még abban az esetben sem, ha az ismertetett elszámolási eljárás eredménye szerint tartozásban lenne is. Már az előzetes adatgyüjtésből meg lehetett ugyanis állapítani azt, hogy az érdekelt önkormányzati testületek nagyobb részének tetemes követelése van ugyan, vannak azonban olyanok is, amelyek nagyobb vagyonhoz jutottak annál, mint ami őket a kulcs szerint megilleti. Igy többek között Békés vármegye 45.000,000 K, Gyula város 75.000,000 K, Battonya község 168.000,000 K értékkel volt tartozásban. Az egész magyar területrész nyers követelését nem kaphattuk meg teljes összegében, hanem csak az egész területrészt terhelő tartozások levonása után jelentkező végösszeget: a fizetési egyenleget. Ennélfogva ez az összeg természetszerűen nem lehetett elég a követelésben álló önkormányzati testületek teljes, száz százalékos követelésének fedezetére. A kormány előtt így a szétosztásnak két módja állt. Az egyik, hogy a tartozásban levő önkormányzati testületektől behajtsa tartozásukat és ezzel száz százalékra kiegészítse a követelésben álló önkormányzati testületek teljes követelését. A másik, hogy a tartozások behajtását mellőzze és a követelésben állók kárpótlását arányosan, valamivel leszállítsa. A kormány ezt az utóbbi megoldást választotta, mert sokkal kisebb sérelemnek tartotta azt, hogy egyes önkormányzati testületek valamivel kisebb összeghez jussanak annál, amire egyébként az egyezmény nélkül nem is számíthattak és amely, némileg leszállított méretében is, nem várt, jelentős vagyontöbbletet jelent számukra, mint azt, hogy viszont más önkormányzati testületek területük megcsonkításán felül még újabb anyagi áldozatra köteleztessenek. A méltányos elbánásnak ezt a gondolatát a kormány nemcsak egy viszonylaton belül, a román határon akarta érvényesíteni, hanem valamennyi határon érdekelt, megosztott területű önkormányzati területekre, mégpedig annyival inkább, mert nem lehetett előre látni, hogy a többi megkötésre váró egyezmény milyen számszerű eredményre vezet. Már pedig éppen olyan méltánytalan lenne az egyik határon aránytalan előnyökhöz juttatni egyes önkormányzati testületeket, a más határon tartozásban lévőktől pedig fizetést követelni, mint amennyire a méltányosságba ütközőnek ítéltük az ilyen elbánást egyazon határ keretében.
A végrehajtás során sikerült az átvett vagyon értékének növekedésével olyan eredményeket elérni, hogy a kárpótlási igények leszállítása, fizetések követelése nélkül is, előreláthatóan elkerülhető lesz.
Még a román egyezmény tárgyalásával és végrehajtásával párhuzamosan megindultak a tárgyalások a Szerb-Horvát-Szlovén királysággal az e határon megosztott önkormányzati testületek vagyoni viszonyainak rendezéséről és az erről kötött egyezményt a kormány az 1928. évi október hó 22-én 4610. M. E. szám alatt kelt rendeletével léptette életbe.
Ez az egyezmény nem az adatgyüjtés, becslés, kiszámítás és kölcsönös kiegyenlítés módszerével rendezi a kérdést, hanem azt mondja ki, hogy a megosztott területű önkormányzati testületek ingatlanai annak a szerződő félnek a tulajdonába mennek át, amelynek területén fekszenek és hogy a javak kezelése, hasznosítása és a megosztott részek közötti felosztása tekintetében belső jogszabályok fognak intézkedni.
A minisztertanács az 1927. évi szeptember hó 2-án tartott ülésében ennek az egyezménynek a végrehajtására is kiterjesztette a kormánybiztosoknak a Román egyezmény végrehajtására adott megbízását és az egyezmény megkötése esetére ugyancsak a belügyminiszter hatáskörébe utalta a rendelkezés jogát a magyar rész tulajdonába jutó ingatlanok és egyéb vagyontömegek felett, megismételvén az előző minisztertanácsban kimondott azt az elvet, hogy a kártalanításnak valamennyi határon megosztott önkormányzati testület között aránylagosan kell megtörténnie.
A tárgyalások a Csehszlovák köztársasággal még folyamatban vannak, valamint Romániával és az S. H. S. királysággal, az utóbbiakat együttesen érdeklő ilyen kérdésekről.
A kormány az idézett minisztertanácsi határozataival a belügyminiszterre ruházván az egyezmények végrehajtását, az a következő anyagi eredménnyel zárult:
Román viszonylatban a magyar területrész összesített követelését - az összesített tartozások levonása után - kerekszámban 30 milliárd koronában állapították meg, ebből Románia 15 milliárdot készpénzben fizetett le, 15 milliárd értéken felül pedig tulajdonjoggal átadta a Bihar vármegye Zsadány községe határában fekvő mintegy 3250 kat. hold területű, úgynevezett orosi pusztát. Ingókban nagyértékű letéteket, könyvtárt, képeket (ezek között Feszty Árpád „Zsolt házassága” című nagy művészi és történeti értékű művét), díszruhákat, szobrokat stb. szolgáltatott ki. Ezenfelül az önkormányzati testületeket terhelő pénzintézeti tartozások fejében 6.438,000 leit és 1.103,000 koronát fizetett ki; ezzel önkormányzati testületeink az őket terhelő pénzintézeti tartozásaik alól teljesen megszabadultak.
A szétosztás arányosítására előadottakból már nyilvánvalóan kitűnik, a vagyonok együttes kezelésének megokolására azonban külön hangsúlyozni kell, hogy az orosi birtok nem egyes önkormányzati testületet (például Bihar vármegyét vagy az újonnan alakult Magyarszalonta községet) megillető vagyon fejében jutott magyar tulajdonba, hanem mint az egész határrészen érdekelt önkormányzati testületek tartozási egyenlegének természetben kiszolgáltatott része, tehát épúgy valamennyi megosztott területű önkormányzati testületnek az egyezmény végrehajtása során pénzben megállapított kárpótlására szolgál, mint az a készpénz, amelyet Románia ugyancsak a tartozási egyenleg kiegyenlítésére fizetett.
Az ezekben rendelkezésre bocsátott nem teljes fedezettel szemben a követelésben álló önkormányzati testületnek jutó összegeket csak ideiglenes jelleggel lehetett megállapítani. A kárpótlás méreteinek végleges megállapítását megnehezítette az is, hogy nem készpénzben kaptuk meg a kárpótlás összegét, hanem annak nagyobb része az orosi puszta volt, már pedig, ha ez aránylagosan természetben szétdaraboltatnék, a birtok értéke és jövedelmezősége nagy csorbát szenvedne és ez a körülmény még jobban csökkenti a fedezet mértékét, ennélfogva az önkormányzati testületek igényének még mélyebbre való leszállítására vezet.
A kárpótlások méreteit ideiglenes jelleggel állapítván meg, egy részét készpénzben kell kiegyenlíteni, másik része után pedig egyelőre kamatot kell fizetni. Már eddig is azonban megfelelő műveletek révén mód nyílt az orosi puszta jövedelmezőségét és értékét jelentősen emelni. A birtokból mintegy 400 kat. hold természetben kárpótlás fejében az újonnan alakult Magyarszalonta község tulajdonába ment át, az ezután fönnmaradó mintegy 2850 kat. hold pedig, amelyen a román kezelésben teljesen külterjes, alig jövedelmező legelőgazdálkodás folyt, mindössze 180 hold szántóval, 20 évre bérbe adatott tőkében erős, szakértő bérlőnek és a szerződésben olyan föltételekkel, amelyekkel sikerült a birtokot értékes és jövedelmező belterjes mezőgazdasági üzemmé átalakítani. Részben a bérlők sajátjából, részben a kárpótlási összeg egy részéből tett befektetésekkel a birtok néhány év alatt valóságos mintagazdasággá fejlődött. 1850 hold első minőségű szántófölddel, vadvizek levezetésére szolgáló csatornázás létesítésével, mezőgazdasági vasúttal, bőséges gazdasági épületek emelésével, megfelelő állati és gépinstrukcióval, úgy hogy a birtok ma az eredeti átvett értékének többszörösét éri meg, a mezőgazdasági termelés fokozását szolgálja, e mellett jelentős jövedelemmel járul az önkormányzati testület kárpótlási összegének kiegyenlítéséhez.
Az S. H. S. egyezmény végrehajtása során a következő ingatlanok jutottak, illetve jutnak a magyar rész tulajdonába:
1. a Bács-Bodrog vármegyében az újonnan alakult Tompa, Csikéria és Kelebia községek határában fekvő, mintegy 17,600 kat. hold;
2. a Zala és Somogy vármegyék több községében fekvő, az elcsatolt Légrád községhez tartozott 1688 kat. hold terület, kivéve a kijelölendő 350 kat. hold erdőt, amely - egyedüli kivételül a területi elv alól - továbbra is S. H. S. tulajdonban marad;
3. a Torontál vármegye Ószentiván és Gyála községeinek területén mintegy 460 hold legelő és
4. a végrehajtás során megállapítandó esetleges egyéb kisebb területek, amelyek eredeti tulajdonjoga még vitás.
Az ingóságokra vonatkozóan az egyezmény úgy rendelkezik, hogy az S. H. S. királyság által kiszolgáltatandó egyes, meghatározandó ingóságokon felül a megosztott önkormányzati testületrészek általában megtartják mindazokat az ingóságokat, amelyeknek eddig is birtokában voltak. Az önkormányzati testületek pénzintézeti tartozásának megosztását részben már az egyezmény rendezi, részben a végrehajtás során fog részletes megoldást nyerni.
Még az egyezmény megkötése előtt a Tompa, Csikéria és Kelebia községek határában fekvő birtokra vonatkozóan az 1923:XXXV. tc. 10. §-a a belügyminisztert fölhatalmazta arra, hogy azt kezelje. A légrádi birtok pedig az 1886:XXII. tc. 117. §-a alapján zárgondnoki kezelésben volt.
A kormánynak a kárpótlások arányos elosztására vonatkozó szándékával összhangzóan, az 1928. év első napjával együttes központi kezelésbe vétetik az orosi, a tompai és a légrádi birtokok.
Az e határon érdekelt önkormányzati testületek kárpótlásának mértékére vonatkozóan, amiről ez az egyezmény nem rendelkezik, ugyanolyan becslést és kiszámítást kellett irányadónak venni, mint a román viszonylatban.
Az egyezmények következtében azt az új, még elő nem fordult helyzetet kellett szabályozni, hogy egyes önkormányzati testületek meghatározott célú, de egyelőre meg nem állapítható arányban, együttes vagyon tulajdonába jutottak. A helyzet tisztázására irányuló intézkedések sürgős természetűek voltak, mert a halasztással az átvett vagyonok jövedelmezősége, sőt értéke olyan jelentős csorbát szenvedhetett volna, ami miatt voltaképpeni rendeltetését: a kellő kárpótlás szolgáltatását, nem tudta volna teljesíteni. A sürgősséggel szemben jogszabályok vagy kialakult joggyakorlat hiányában, a halaszthatatlan természetű intézkedések irányelveit a kormány minisztertanácsi határozatokkal állapította meg és az ezeknek megfelelő intézkedéseket a belügyminiszter tette meg.
Ez az irányítás és ezek az intézkedések a gyakorlatban minden irányban beváltak. A megosztott területű önkormányzati testületek az egyezmények megkötése révén, a kormány gondosságából, egyáltalán nem várt, méreteiben éppen nem remélt vagyonhoz, illetve jövedelemhez jutottak. A kormánynak abból az állásfoglalásából, hogy a kárpótlást aránylagosan kell elosztani, a tartozásban levőket sem fenyegetik újabb terhek. A vagyon kezelésére tett belügyminiszteri intézkedések pedig alapos kilátást nyujtanak arra, hogy a követelésben levő önkormányzati testületek kárpótlási összegét sem kell leszállítani, sőt esetleg arra is, hogy ezen felül mód nyílhat olyan segélyezésekre is, amely a kulcs szerint kiszámítható anyagi káraikon fölül jelentkező egyéb károsodásuk kárpótlására szolgálhat.
Valamint az eddigi egész eljárás során, úgy a törvényjavaslatban is tudatosan és következetesen szerepel a „kárpótlás” fogalma és kifejezése. Igaz ugyan, hogy a Román egyezmény „megosztás”-ról, az S. H. S. egyezmény rendezés”-ről beszél, de mindkettő szelleme e vagyonok rendeltetéséül azt tűzi ki, hogy az egyes államfeleknek jutó többlet a megosztott területű önkormányzati testületek kárainak pótlására szolgáljon. Román egyezményben használt „megosztás” szónak szószerinti értelmezéséről és gyakorlati alkalmazásáról nem is lehet szó, amikor a nekünk jutó vagyon nem az együvé számított, de szétszórtan fekvő legkülönfélébb ingatlanoknak és ingóságoknak gyakorlatilag keresztül sem vihető természetbeni megosztása útján jött létre, hanem értékbecslések alapján kiszámított és készpénzben kifejezett tartozási egyenleg fejében. Az S. H. S. egyezmény pedig egyáltalában nem is beszél megosztásról, hanem rendezésről. Nemzetközi jogi szempontból sem merülhet föl tehát aggály a „kárpótlás” szó használata ellen, annyival kevésbbé, mert az egyezmények szerint e vagyon fölhasználására a belső jogszabályok lesznek irányadók. A most megalkotandó belső jogszabályban ebben a törvényjavaslatban, az egyezmények szellemével megegyezően vesszük föl a kárpótlás fogalmát és kifejezését. Ez a szóhasználat híven, a valóságnak megfelelően tükrözi vissza a követett és követendő eljárás módját, amit a gyakorlati szempontok is szükségessé tettek. A kapott ingatlanokat ugyanis a végleges rendezésben sem lehet különböző arányban szétdarabolni a többnyire távolabb fekvő önkormányzati testületek között, mert ez jelentős értékcsökkenésre vezetne, tehát a vagyont elvonná voltaképpeni rendeltetésétől, a lehető teljes kárpótlás nyujtásától.
Ugyancsak beváltnak minősül az eddigi eljárás abban a részében is, hogy nemcsak az egyezmények végrehajtását, hanem a vagyonok kezelését és elosztását, illetve a kárpótlások mértékének megállapítását, a belügyminiszterre ruházta. A belügyminiszter minderre nemcsak azért hivatott, mert általában gondozása körébe tartoznak az önkormányzati testületek összes ügyei, hanem ebben az esetben különlegesen azért is, mert a megbízásából folyt és még folyó tárgyalásokból legalaposabban ismeri a kérdés egész anyagát és így a legkisebb részletekig tájékozva van a további intézkedések alapját nyujtó összes adatokról. Mint az önkormányzati élet fölügyelő kormányhatósága, legközvetlenebbül van érdekelve e vagyonok kezelésében, hogy a lehető legjövedelmezőbben, tehát rendeltetésük teljesítésére: a kárpótlások nyujtására, a legalkalmasabban kezeltessenek. És a belügyminiszter, mint az egyes önkormányzati testületek között vitássá váló kérdések végsőfokú eldöntője, az ezekben a kérdésekben esetleg egymással szembenkerülhető helyi érdekek között is, a helyi viszonyok és az anyag leghivatottabb ismerőjeként a leghivatottabb arra, hogy e viták pártatlan, tárgyilagos döntő fóruma legyen.
A törvényjavaslatnak egyik főcélja, hogy a gyakorlatban már bevált, pozitív eredményeket nyujtott és az összes érdekelteket kielégítő eddigi eljárást törvény erejével ruházza föl és a már nagyrészt folyamatban levő, tervszerű zavartalan lebonyolításuk esetén jó eredményekkel biztató intézkedésekre vitathatatlan jogalapot nyujtson.
A másik ok, amiért a kérdést törvényhozási úton kell rendezni, az, hogy az érvényben álló telekkönyvi szabályok nem nyujtanak módot arra, hogy az egyezmények következtében előállott új helyzetben az ingatlanok a tényleges telekkönyvi tulajdonosok nevére kebeleztessenek. Az újonnan alakult együttes vagyont új törvényhozási rendelkezés nélkül nem lehet meg nem nevezett, folyton - a kielégítéshez képest - változó tulajdonosok meg nem határozott arányú, közös tulajdonául telekkönyvezni. Ezt a nehézséget azzal oldja meg a törvény, hogy „Önkormányzati testületek Kárpótlási Vagyona” elnevezéssel új, önálló jogi személyt alakít, amelynek nevére a tulajdonjogot telekkönyvileg be lehet jegyezni és amely engedélyt adhat arra, hogy az egyes önkörmányzati testületek részére természetben kiadott ingatlanrészek, valamint a további eljárás során esetleg magányosok részére eladottak tulajdonjogának bejegyzésére engedélyt adjon, végül, hogy a kárpótlások teljes kiegyenlítésére esetleg szükséges hosszabb lejáratú jelzálogkölcsön megszerzése telekkönyvi biztosítás útján megkönnyíttessék.
A rendeltetést kifejező elnevezéssel létesít új jogi személyt és intézkedik a telekkönyvi szabályozás iránt. A netaláni félreértések elkerülésére mondja ki, hogy nem tartoznak ebbe a vagyonba azok, amelyek az egyezmény végrehajtása előtt is magyar önkormányzati testület tulajdonában voltak. Az egyezmény végrehajtása során ezek is figyelembe jöttek ugyan, azonban csak számítási alapul, a nélkül, hogy eddigi tényleges birtokosuk tulajdonjoga egyáltalán kérdéssé vált volna.
A vagyon rendeltetésének meghatározása megfelel a már megkötött egyezmények szellemének.
A kárpótlások méreteinek megállapításában az egyezmények ilyen irányú rendelkezéseit kell tiszteletben tartani. Ha valamely egyezményben - mint az S. H. S.-ben - az irányban nincs határozott rendelkezés, úgy a Román viszonylatban alkalmazott kulcs látszik a legigazságosabbnak, amely a gyakorlati végrehajtásban is legmegfelelőbbnek mutatkozott.
A kárpótlás méreteinek megállapítására a belügyminiszter döntését végérvényesnek kell kimondani, mert ő a kárpótlások alapját képező anyag legrészletesebb ismerője, az egymással esetleg szembenálló érdekek tárgyilagos bírája és mert voltaképen ezekben a kérdésekben nem jogvitás esetekről van szó, hanem úgyszólván számtani műveletek alkalmazásáról. Egyébként a miniszter ezirányú intézkedéseinek helyességét, a következő szakasz szerint, a törvényhozás úgyis ellenőrzi.
Ez a szakasz arról az esetről intézkedik, ha valamely megosztott önkormányzati testület az előző § szerint kiszámított kárpótlási igénye teljes kielégítést nyer és még mindig maradna vagyon. Az egyezmények szellemének is, a méltányosság szempontjainak is egyaránt megfelel, ha az így megmaradt vagyonnak a jövedelmét ugyancsak a megosztott területi önkormányzati testületek helyzetének további megjavítására fordítjuk. Ezek ugyanis, még ha a számszerű kiszámítható anyagi károsodásukért járó teljes kárpótlást meg is kapják, még mindig előnytelenebb helyzetben maradnak, mint azok, amelyek területükből mitsem vesztettek. Közigazgatási és egyéb közterheik nem csökkentek arányosan a megosztatlan területükhöz viszonyítva, míg teherbíró képességük jelentősen apadt annak következtében, hogy lakosságuk, adóalanyaik egy részét elvesztették, fogyasztási és termelő területük egy része elveszett, gazdasági háttereik megkisebbedtek, utaik elvágásával, közlekedési irányaik megváltoztatásával forgalmi nehézségekbe kerültek és egyéb meg nem mérhető, ki nem számítható hasonló károk érték. A kárpótlási vagyon származásánál és az egyezmények szerinti rendeltetésénél fogva alkalmas arra, hogy ha már teljesítette elsőrendű feladatát: a kárpótlások teljes méretű kiadását, másodrendű hivatásául a ki nem számítható ilyen károsodásért segély alakjában nyujtson további kárpótlást. Minthogy pedig az ilyen inponderabilis természetű károsodás méreteinek kiszámítására szabatos adatok nem állanak rendelkezésre, a segély méretének meghatározása csak a helyenként változó viszonyok, az egyes önkormányzati testületek anyagi körülményei, teherbírása és az új helyzet következtében előállott, változott körülmények ismeretén alapulhat. Ezeket pedig a belügyminiszter, mint az önkormányzati élet legrészletesebb ismerője, tudhatja legjobban, azért azt, hogy melyik önkormányzati testületet milyen összeggel segítsen meg, a belügyminiszterre kell bízni. Ezt a diszkrecionális természetű jogkörét a törvény többrendbeli korlát közé veszi. Az egyik, hogy a segélyekre csak valamennyi érdekelt önkormányzat igényének teljes méretű kielégítése után kerülhet sor. A másik, hogy a megmaradó, vagyonnak csak a jövedelméből adhatja, míg az igény szerinti kárpótlásra a vagyon állaga is szolgál. A harmadik, hogy csak megosztott területű önkormányzati testületek részesülhetnek ebben a segélyezésben, mert a vagyon eredetével nem állana összhangban, hogy meg nem csonkított önkormányzati testületek is részesülnének benne, amelyekre ilyen károsodást megállapítani nem lehet. Végül, hogy az ilyen segélyeket csak közhasznú beruházásokra lehet fordítani, mert az önkormányzatoknak rendes folyó kiadásaikat saját erejükből kell fedezniök, és részben erre szolgál a kiszámítható arány szerinti kárpótlási összeg is, a segély gondolata viszont éppen olyan anyagi meggyöngülésükön alapul, amely nem teszi lehetővé számukra a további fejlődést.
Különbséget tesz a szakasz a megmaradó vagyon jövedelmének és állagának fölhasználása fölött. A segélyezésre csak a jövedelmet lehet fölhasználni, a vagyon állaga fölött azonban már a belügyminiszter nem rendelkezhet saját belátása szerint, hanem annak hovafordítása fölött az elhatározást a törvényhozás számára kell fönntartani.
Ez a szakasz a belügyminiszter hatáskörét szabályozza az eddigi bevált gyakorlatnak megfelelően. A belügyminiszter a vagyon állagát megváltoztathatja, azaz eladások útján is előmozdíthatja a kárpótlás fedezetének megszerzését és hogy a törvényhozás ellenőrzése fönntartatik az összes, a törvény végrehajtásául tett intézkedései fölött. Jóllehet a vagyon nagy része földbirtokban van, a belügyminiszternek a földbirtokok hasznosítása érdekében tett eddigi intézkedései, amelyek közül a fontosabbakban a földmívelésügyi miniszter úr szakvéleményét mindenkor kikérte, kiváló anyagi eredménnyel jártak. A különböző (vallás- és közoktatásügyi, honvédelmi, igazságügyi) tárcák keretébe tartozó birtokokat is az illető szakminiszter kezeli.
Erre a szakaszra azért van szükség, mert az ingatlanoknak földbirtokpolitikai célokra esetleg túlzott mértékben való igénybevétele veszélyeztetheti azt, hogy kellő mennyiségű birtok megmaradjon a voltaképpeni célra: a kárpótlások fedezetére.
Az e törvényen alapuló új, különleges telekkönyvi szabályozás az igazságügyminiszter hatáskörébe tartozik, egyebekben a többi összes kérdés intézése a belügyminiszter feladata.
