Régi kívánsága a magyar szőlő- és borgazdasági társadalomnak, hogy ezen gazdasági ágazat keretében olyan szervezeti intézmények létesíttessenek, amelyek a hazai szőlőgazdálkodás fejlesztésére irányító befolyást gyakorolhassanak s amelyek a közigazgatás keretéhez szervesen alkalmazkodva, a közigazgatási hatóságokat is a szőlő- és borgazdaságot érdeklő szakkérdésekben megbízható tájékoztatással támogathassák.
A mezőgazdaságról és mezőrendőrségről szóló 1894:XII. tc. lehetővé tette ugyan az egyes községi határokon belül levő szőlőknek hegyközségi szervezetbe való tömörülését, ezek a hegyközségek azonban nagyobbára csak közös őrzésre és a hegyrend fenntartására alakult szervezetek lettek, a nélkül, hogy a közös gazdasági érdekek gondozása, vagy a szőlőgazdaság technikai fejlődésének előmozdítása érdekében bármiféle tevékenységet kifejteni hivatottak vagy képesek lettek volna. Ilyen gazdaságfejlesztő hivatottság kifejthetésére az 1894:XII. tc. sem keretet, sem anyagi lehetőséget nem nyujtott s még csak arról sem gondoskodott, hogy ezen hegyközségeket valamilyen gazdasági szervezettel szerves kapcsolatba hozta volna.
Az itt-ott megalakult hegyközségek így a maguk elszigeteltségében a gazdasági életre kiható szerepet nem is tölthettek be.
A közigazgatási hatóságok mellett működő egyéb gazdasági szervek (gazdasági felügyelőségek, járási mezőgazdasági bizottságok stb.) a szőlőgazdaság másnemű viszonyainál és speciális ismereteket megkívánó feladatkörénél fogva ezen gazdasági ág irányításába nem folytak be, de nem is voltak erre hivatottak, s így állott elő az a helyzet, hogy a szőlő- és borgazdaságunk a külső gazdasági életnek és adminisztrációnak legelhanyagoltabb, legmostohábban gondozott ágazata lett. Szőlőgazdaságunk, amely a 90-es évek rekonstrukciója után Európa legszebben és legintenzívebben fejlesztett szőlőkultúrája volt, a háború után beállott gazdasági nehézségek következtében nagy átlagban teljesen leromlott, az egykor virágzó és jövedelmező szőlőgazdaságok rentabilitásukat elvesztették, aminek egyedüli oka csakis abban kereshető, hogy a minden szervezkedést és irányítást nélkülöző szőlősgazdák nem tudtak alkalmazkodni a fejlődő gazdasági élet követelményeihez.
Az egy-egy község határában levő szőlők nagyobbára összefüggő területek, amelyeken a gazdálkodásnak azonos elvek és módozatok szerint kell történnie s ahol a céltudatosan irányított egyöntetű termelés nagy gazdasági előnyökkel járhat, míg a hiányos és az egyesek tetszésétől függő rendszertelen termelés az egész vidék gazdasági eredményességét alapjaiban veszélyezteti.
Az egy hegyközségben tömörült összefüggő szőlőterületek az egységes gazdasági irányításnak minden attributumát magukban hordják s a közös beszerzések és közös eljárások útján különösen alkalmasak úgy a termelési költségek csökkentésére, mint a közös értékesítés megvalósítására. Az egységes irányítás lehetővé fogja tenni az egyes vidékek jellegének leginkább megfelelő féleségek nagyobbmérvű kitermelését, s meg fogja védeni a termelést mindazon veszélyekkel szemben, amelyek az elhanyagolt szőlőkben fellépő sokféle növénybetegségek elterjedése által veszélyeztetik.
Ezen célokat az állami adminisztráció szervei útján elérni nem lehet, nem lehetett akkor sem, mikor a mainál sokkal nagyobbszámú felügyelői kar és sokkal nagyobbmérvű anyagi eszközök állottak rendelkezésre. A gazdasági talpraállásnak az egyedüli módja, ha az érdekelt szőlősgazda-társadalom a saját kezébe veszi a gazdasági irányítást.
Ezt a szervezkedési lehetőséget s önkormányzati keretet adja meg a hegyközségi törvény, mikor az összefüggő szőlőterületeknek hegyközségi kötelékbe való tömörülését kötelezően előírja s ezen hegyközségeket a vármegyei hegyközségi tanácsok egységes irányítása alá helyezi.
A bor előállításának, kezelésének és forgalmának szabályozásáról szóló 1924:IX. tc. már felállította az Országos Szőlő- és Borgazdasági Tanácsot, melyet szőlészeti és borászati ügyekben a földmívelésügyi miniszter legfőbb tanácsadó szervévé tett. A bortörvény azonban, amely csupán a borkezelést és borforgalmat érintő adminisztratív kérdések szabályozását adja, magának a bortermelési processzusnak, a szőlőmívelés adminisztratív irányításának és szabályozásának a rendezésére nem terjedt ki s az Országos Tanácsban csupán a legfelső szervet jelölte meg, amelynek véleménye és állásfoglalása a termelés szabályozásának tekintetében is mértékadó legyen.
Ezen hiányt lesznek hivatva pótolni a hegyközségek képviseleteiből alakítandó vármegyei hegyközségi tanácsok, melyeknek legfőbb feladatuk a hegyközségek működésének irányítása és ellenőrzése, a borvidékek jellege szerinti egységes termelésnek a megvalósítása és főleg a termelési költségek csökkentése és a közös értékesítés lehetővé tétele érdekében való szövetkezeti szervezkedések előkészítése lesz.
Ezen vármegyei hegyközségi tanácsok viszont az Országos Szőlő- és Borgazdasági Tanács irányítása alatt fognak állani s alkalmasak lesznek mindazon állami akcióknak a lebonyolítására is, amelyeket a kormány a szőlészeti és borászati érdekek védelme és gondozása tekintetében folyamatba tenni szükségesnek tart.
A hegyközségi szervezet ilymódon törvényesen szervezett tényezője lesz a szőlő- és borgazdasági igazgatásnak, amelybe beleviszi az önkormányzati szellemet s kiegészítő szervévé válik a közigazgatási hatóságoknak.
A szőlőtelepítésnek az 1. §-ban foglalt korlátozására azért van szükség, hogy a szőlőterületek nem kívánatos mérvben való megnövekedésének eleje vétessék. A háború alatt és az utána következő első években, mikor a szőlőmívelés látszólag jövedelmező volt és minden készletet el lehetett adni, igen sok oly síksági és dombvidéki területet ültettek be szőlővel, amelyek elsősorban gabonatermő földek voltak. Az ilyen területeken létesült szőlők a maguk aránylag gyenge minőségű, de bő termésével a más gazdasági mívelésre alkalmatlan hegyi és futóhomoki szőlőkultúrával erősen versenyeznek és a drágább művelési költségekkel dolgozó szőlőgazdaságokat létükben támadják meg. Ezek a szőlők nincsenek hasznára a bortermelésnek sem, mert bortermelésünk minőségének színvonalát csökkentik. Általános gazdasági szempontból sem indokolt, hogy a gabonatermő területek elvonassanak természetes rendeltetésüktől és a szőlőgazdálkodásban túltermelést idézzenek elő akkor, amikor a mai európai általános gazdasági helyzetben a borértékesítési viszonyok mindinkább nehezebbekké válnak. Ez az oka annak, hogy a bortermelő érdekeltség a szőlő terjeszkedésének megakadályozását mind hangosabban követeli.
A 2. §-ban foglalt rendelkezés a szőlővesszők és szőlőoltványok üzletszerű termelésére berendezett telepeket, valamint a szőlővessző- és szőlőoltványforgalmat helyezi állami felügyelet és ellenőrzés alá. Már a fillokszera-vész utáni új szőlőtelepítések idején gyakran károsították meg egyes lelkiismeretlen üzérkedők a szőlősgazdákat azzal, hogy a venni szándékolt szőlővesszők vagy szőlőoltványok helyett mást, legtöbbször értéktelen anyagot szállítottak. Ez a visszaélés csak évek mulva derült ki, amikor a károsult szőlősgazda kártérítési igényét érvényesíteni már nem tudta. Az ilyen esetek nemcsak az illető szőlősgazdára voltak károsak, hanem a közérdekre is, mert a meg nem felelő fajták szállítása a vidék egyöntetű termelésére is károsan hatott.
A lelkiismeretlen üzérkedők ellen csak a kihágást megelőző, szigorú törvényes intézkedésekkel lehet eredményesen védekezni. Ezt célozza az üzletszerűleg berendezett kereskedelmi szőlővesszőtelepek állami felügyelet és ellenőrzés alá helyezése.
Ezen intézkedések hatásától várható ugyanis szőlőültetvényeinknek az esetleges külföldi szőlőbetegségektől való megvédése és a jóminőségű egyöntetű és kiviteli célra alkalmas típusos borok előállításának a lehetősége.
A 7. § a szőlőbetegségek és kártevők elleni védekezést kötelezővé teszi. Megvédi a károsodástól azokat, akik védekeznek a kártevők ellen, és védekezésre kényszeríti azokat a szőlősgazdákat is, akik mulasztásuk által nemcsak a saját, hanem gazdatársaik termését is a pusztulás veszélyének teszik ki.
A 8. § a szőlővédelmi szerek forgalombahozatalát a földmívelésügyi miniszter engedélyéhez köti. Célja megvédeni a szőlősgazdákat azoktól a károsodásoktól, amelyek - tartalmilag csekélyértékű védekezőszerek és anyagok forgalombahozatala által - a szőlősgazdákat elég gyakran érni szokták.
A szüret kezdetének a megállapítása nemcsak hegyrendészeti szempontból fontos, hanem az illető község borai átlagos minőségének emelése szempontjából is. A 9. § szerint a szüret kezdetét az erre legalkalmasabb szerv, a hegyközségi választmány, ahol pedig hegyközség nincs, ott a községi előljáróság állapítja meg.
A 10. § alapján a szőlősgazdák terméseire a hegyközségek, esetleg más megbízott szervek is származási bizonyítványt adhatnak ki. A borkereskedők, akik helyi elnevezésű típusos borokat készítenek, a borjelleg biztosítása céljából csakis származási bizonyítvánnyal ellátott borokat vásárolhatnak. Szükséges ez az intézkedés nemcsak a borkereskedők tájékoztatása céljából, hanem azért is, hogy az egyes vidékek bortípusait megvédje, állandósítsa s ezzel a borok megbízhatóságát és forgalomképességét előmozdítsa.
A termésnek az idegen kártevő emberektől való megvédését célozza. A hegyközségek javaslatára a hatóságot feljogosítja arra, hogy szőlőérés idején a hegyközség területét zár alá vehesse és az idegenek ott tartózkodását engedélyhez köthesse.
A 12. § a hegyközségi előljáróságnak jogot biztosít arra, hogy nemcsak a hegyközség, hanem az illető politikai község (város) területén is a bortörvény végrehajtását ellenőrizze abból a szempontból, hogy a bortörvény rendelkezései betartatnak-e? Ez az intézkedés nagyon alkalmas arra, hogy ezáltal a borkihágások a helybeli s a viszonyokkal leginkább ismerős egyének által felderíttessenek és a büntető hatóság tudomására hozassanak.
A 13. § a hegyközség területén lévő utak fenntartásának és új utak létesítésének költségeit a politikai község (város) feladatául hagyja meg, az utak jókarban tartásának az ellenőrzését pedig a hegyközségi előljáróságokra bízza. Ez az intézkedés azért fontos, mert csak úgy lehet a hegyközségi utak jókarban tartását biztosítani és új utak létesítését keresztülvinni, ha azt a hegyközség a politikai községnél szorgalmazni jogosítva lesz.
A 14. § gyakran előforduló viszályt és egyenetlenséget van hivatva megszüntetni azáltal, hogy az egyes ültetvényeknek a szomszédos határtól (mesgyétől) való legkisebb távolságát megállapítja. Természetes, hogy a hegyközségi rendtartásokban a törvényben megállapított legkisebb távolságnál nagyobb távolságot megállapítani lehet, de kisebbet nem.
Hegyrendészeti szempontból fontos, hogy az egyes szőlőbirtokok között megfelelő szélességű mesgyék szabadon tartassanak.
A 15. § értelmében a méhek tartását a hegyközség területén eltiltani nem lehet. A szakemberek már kétségtelenül megállapították, hogy a méhek a szőlőkben kárt nem tesznek. Egyes hegyközségek, valószínűleg tájékozatlanságból vagy alaptalan félelemből mégis megtiltották a méhek tartását, melyből aztán viszály és néha pereskedés is származott. A törvény ezen §-ának intézkedése a méhek tartása körül keletkezhető vitáknak elejét veszi.
A 16. §, mely a hegyközségek területén való legeltetést egységesen szabályozza, hegyrendészeti célokat szolgál. A rend és a szőlőgazdálkodás érdekében szükséges a legeltetést a szőlőkben teljesen eltiltani és a szőlők közötti puszta területeken a megkötve legeltetést kötelezővé tenni.
A 17. § a hegyközség területén való vadászás kérdését, mely eddig bizonytalanságban volt és sok vitára adott alkalmat, most végleg rendezi. A törvény ezen szakasza szerint a hegyközség területén a vadászati jog gyakorlása vagy hasznosítása tekintetében a hegyközségi közgyűlés határoz. A hegyközség területe - a hegyközségi közgyűlés hozzájárulásával - a községi közös vadászterületbe is bevonható, mely esetben a hegyközség területére eső bérrészlet a hegyközséget illeti meg. A vadászati jog miként való gyakorlásának vagy hasznosításának kérdését legcélszerűbb ily módon megoldani, mivel a közgyűlés az a szerv, amely e kérdést az illető hegyközség helyi érdekei szerint legmegfelelőbben döntheti el.
A 18. § célja a szakértelmet a szőlőgazdálkodás terén érvényesíteni. Nagy hátránya volt az a szakértelem terjedésének, hogy egyes nagy szőlőgazdaságokban szakképzett alkalmazott helyett tanulatlan s a régi rossz szokásokhoz ragaszkodó, iskolázatlan vincellért (szőlőkezelőt) tartottak. A nagyobb szőlőgazdaságoktól elvárható az, hogy a maguk érdekeinek előmozdítása mellett a szakszerű kezeléssel és a viszonyokhoz alkalmazkodó eljárásokkal a kisgazdáknak példaadói legyenek. A szakértelem terjesztését célozza ez a szakasz azáltal, hogy a 200 kat. holdnál több betelepített szőlővel bíró szőlőgazdaságokban felsőbb szőlő- és borgazdasági tanfolyamot, az 50 kat. holdat kitevő vagy azt meghaladó betelepített szőlővel bíró gazdaságokban pedig legalább szőlészeti és borászati szakiskolát (vincellériskolát) végzett szakember kötelező alkalmazását rendeli el. Méltányosan jár el a törvény a szakiskolát nem végzettekkel szemben, mert ezek közül azok akik már alkalmazásban vannak és legalább három évet töltöttek megszakítás nélkül munkaadójuknál, a szakiskolát végzettekkel egy elbánás alá vonhatók. Mivel az országban 153 olyan szőlőbirtok van, mely 50 kat. holdnál nagyobb, ezen intézkedéssel a szaktudás a szőlőgazdálkodás terén megfelelő érvényesüléshez és vezetőszerephez jut.
A 19-26. §-ok a hegyközségek megalakításánál követendő eljárásokat írják elő. A szőlősgazdák már a régi időkben a szőlőmívelés rendszeressé válása elején igyekeztek különleges érdekeik előmozdítása és megvédése céljából külön szervezetekbe tömörülni. A legmegfelelőbb és a leggyakoribb a hegyközségekké való alakulás volt. Az 1894:XII. tc. VIII. fejezete is ezt a szervezkedési alakulatot tette lehetővé és a hegyközségeket a törvény korlátai között önkormányzati hatáskörrel ruházta fel. Ezen törvénycikk megalkotása idején, mikor a szőlők kipusztulása a legnagyobb arányokat érte el s a felújítás még csak kezdetleges állapotban volt, nem lehetett egy minden tekintetben megfelelő hegyközségi törvényt alkotni. Ez volt az oka annak, hogy a hegyközségek megalakítását az akkori törvényhozás nem is tette kötelezővé, hanem csak lehetővé. Az azóta eltelt 35 év tapasztalatai és a szőlőgazdálkodásnak alig remélt fellendülésével járó különböző jelenségek az érettebb gondolkozású s a kultúra fejlődésével haladni tudó szőlősgazdákat meggyőzték arról, hogy a szőlőgazdálkodással csak úgy lehet jó eredményt elérni s csak úgy lehet az alacsonyabb kultúrájú szőlőmíveseket a saját javuk szolgálatába állítani, ha a hegyközségek megalakítása - legalább a nagyobb szőlőterülettel bíró községekre nézve - kötelezővé tétetik. A kötelező megalakulás a törvény szerint a legalább 150 kat. hold beültetett szőlővel bíró területeknél kezdődik. Az ennél kevesebb szőlővel bíró területekre is meg lehet alakítani a hegyközséget az érdekelt szőlősgazdák önkéntes elhatározása alapján. A kisebb területekre nézve azért nem tétetett kötelezővé a megalakulás, hogy a kis területtel bíró hegyközségeknél, a szőlősgazdákra eső aránylag nagyobb költségek vállalása tekintetében, maguknak az érdekelteknek legyen módjukban határozni.
A hegyközségi szervezet tulajdonképpeni feladata a közös érdekek előmozdítása lévén - ez, a mai nehéz anyagi és gazdasági viszonyok között másként nem érhető el, mint társulás útján. A hegyközségi szervezet pedig egy olyan törvényes keretek között működő társulás, amelynek támogatásával a termés megőrzése, a védekező szerekkel való eljárások eredményének biztosítása, anyagok együttes olcsó beszerzése, közös szakember tartása, közös hitelszerzése, közös értékesítés, a borvidék jellegének megfelelő típusborok előállítása, új piacok szerzése stb. könnyebben elérhető, mint egyes, ezen ügyekben járatlan szőlősgazdák által. A társulás különösen a kisebb szőlősgazdák érdekében szükséges, mert ezek inkább rá vannak utalva a támogatásra, mint a vagyonosabb és tanultabb szőlőbirtokosok.
A hegyközségek kötelező megalakulásának szüksége, különösen a nagyobb szőlőterülettel bíró községekben ma már oly követelőleg lép fel, hogy az elől kitérni többé nem lehet.
A 19. § csak azokra az összefüggő szőlőterületekre mondja ki kötelezőnek a hegyközséggé alakulást, amelyek területén legalább 150 kat. hold betelepített szőlő van. A statisztikai adatok szerint az ország területén 2605 olyan község (város) van, mely szőlőmíveléssel foglalkozik. Ezek közül csak 555 községnek (városnak) van 150 kat. hold vagy ennél nagyobb betelepített szőlőterülete.
A 20-26. §-okhoz
A 20-26. §-ban foglalt intézkedések a hegyközségek megalakulásához szükséges feltételeket állapítják meg oly célból, hogy a különböző viszonyok között levő hegyközségek megalakulásakor vitás kérdések lehetőleg ne forduljanak elő.
A hegyközségek szervezete lényegileg ugyanaz marad, mint aminő az 1894:XII. tc. VIII. fejezete alapján alakult mai hegyközségeké. A hegyközség ügyeit ezután is a közgyűlés, a választmány és a hegybíró intézi. A szervezkedésnek ez az alakja a szőlőgazdálkodás különleges helyzetéből ered, a multban bevált és a jövőre is ez látszik a legalkalmasabbnak.
A közgyűlés a szervezkedés természeténél fogva döntő tényező a hegyközségi életben is. A közgyűlés határoz minden fontosabb ügyben. A közgyűlés határozatai ellen a közigazgatási bizottsághoz, innen a földmívelésügyi miniszterhez lehet fellebbezni.
Az 1894:XII. tc. VIII. fejezete alapján a közgyűlésen a 800 négyszögöl terület tulajdonosai egy szavazattal, a 800 négyszögölnél nagyobb területek tulajdonosai pedig annyi szavazattal bírnak, ahányszor teljes 800 négyszögöl birtokuk van. Ez a szavazati jogosultság a multban helyes volt, mert a szőlőfelújítás kezdetén a vagyonosabb, értelmesebb birtokosoknak a közgyűlésen döntőszerepet juttatott. Ez a szavazási rendszer azonban ma már nem állhat meg s arra nincs is szükség. A szőlőkultúra mai állapotában megfelelőbb az a szavazási rendszer, hogy a közgyűlésen a 600 négyzetöltől 1 kat. holdig terjedő birtok tulajdonosa egy szavazattal, az ennél nagyobb terület tulajdonosa pedig annyi szavazattal bír, ahányszor egy teljes kat. hold területe van. Az összes hegyközségi birtokosok szavazatainak egyhatodrészénél több szavazatot saját nevében egy birtokos sem gyakorolhat. Gyakran előfordul, hogy egy hegyközség területén egy-két nagyterületű szőlő mellett sok apró 1-5 hold terjedelmű kis szőlőbirtok van. Az apróbb szőlőterületek birtokosai jelentékeny részének érdekei egyes esetekben eltérhetnek a nagybirtokosokétól. Ez a szavazati rendszer a kisbirtokosok javára haladást jelent.
Az az intézkedés, hogy a hegyközség területén levő puszta vagy más gazdasági célra szolgáló földek tulajdonosai oly ügyekben, melyek csak a szőlők tulajdonosait érdeklik, nem szavazhatnak, a jogos érdekek zavartalan érvényrejuttatásának a követelménye s a jelenlegi törvényes állapotnak is megfelel.
A 33. § a hegyközségi választmány szervezetét és hatáskörét állapítja meg. A választmány ugyanaz a hegyközségi életben, mint a képviselőtestület a politikai község szervezetében. Tanácskozó testület és az ügyek tulajdonképpeni irányítója és intézője.
A 34. §-ban a hegyközségi elnök ügykörére és hatáskörére vonatkozólag van intézkedés. A hegyközségi elnök elnököl a hegyközségi közgyűlésen és a választmányi üléseken is és nemcsak a tanácskozásokat vezeti és irányítja, hanem saját személyében képviseli a hegyközséget a hatóságok előtt és személyesen vagy a hegybíró útján intézkedik a közgyűlés és a választmány által hozott határozatok végrehajtása iránt. Erre az intézkedésre azért volt szükség, hogy az elnöknek, mint a hegyközség első tisztviselőjének munka- és hatásköre törvényben biztosíttassék.
A 35. § a hegybíró alkalmazására vonatkozó feltételeket állapítja meg s az 1000 kat. holdnál több betelepített szőlővel bíró hegyközségeknél a szakképzettséggel bíró egyénnek előnyt biztosít azáltal, hogy ha a hegybírói állásra szakképzettséggel bíró egyén is jelentkezik, ilyent kell alkalmazni. A szakképzettséggel bíró és a szakképzettséggel nem bíró hegybírók között olymódon tétetett különbség, hogy a nem szakképzett hegybírók csak három évre alkalmazhatók, míg a szakképzettek szolgálata állandó jellegű. Ezeket az intézkedéseket azért kellett megtenni, hogy legalább a nagyobb hegyközségek ügyeit olyan szakképzett hegybíró intézze és vezesse, aki a szőlősgazdákat a helyes szőlőmívelés és borkezelésben vezetni és tanítani, valamint a szakértelmet kívánó különféle rendeleteket, mint pl. a szőlővédekezési eljárásokról szólókat, helyesen végrehajtani és egységesen irányítani szakképzettségénél fogva képes lesz.
A 37. §-ban meg vannak állapítva azok a teendők, amelyekre nézve a hegyközségek, mint a szőlő- és borgazdaság érdekeinek előmozdítására és védelmére alakított érdekképviseletek, a törvény korlátai között, önkormányzati hatáskörükből kifolyólag intézkedni kötelesek és amelyekre nézve intézkedhetnek.
A kötelező intézkedések közé azok a teendők soroltattak, amelyek a hegyközségek fenntartásához és eredményes működéséhez okvetlen szükségesek, vagyis amelyek a hegyközség tulajdonképpeni céljait szolgálják. Ezek közül fontosabbak: a közös őrzés, a hegyrendészeti eljárások, a szőlővédelem, a borvidék jellegzetes szőlőfajtáinak megválasztása és a törvénnyel kapcsolatban kibocsátott miniszteri és más hatósági rendeletek végrehajtása iránti intézkedések.
Fontosak azok a feladatok is, amelyek végrehajtása nem kötelező ugyan, de mégis a szőlőgazdálkodás előmozdítását és védelmét célozzák és a szőlősgazdák érdekeit vannak hivatva előmozdítani. Ezek a feladatok olyanok, amelyek a társulást feltételezik s ezért a hegyközségi kötelékben sikerrel megoldhatók. Ilyenek: a szőlő és bor mellékterményeinek értékesítése, közös gazdálkodásra való szervezkedés, hitelszerzés, a védekezőszerek és anyagok közös beszerzése, közös értékesítés, szóval a társulás útján elérhető előnyök kihasználása.
A 38. § hivatva van érvényt szerezni a kötelező védekezési eljárások ügyében kiadott rendeleteknek, amennyiben jogot ad a hegyközségi előljáróságnak arra, hogy a kötelező védekezést a hanyag birtokos szőlőjében az illető terhére elvégeztethesse.
A 39. § a hegyközségeket törzskönyvek vezetésére kötelezi. A törzskönyvek a szőlőterületek különböző viszonyait vannak hivatva feltüntetni oly célból, hogy az illető szőlőterületen fekvés, talaj, éghajlat stb. figyelembevételével a legmegfelelőbb szőlőfajták tenyésztessenek és a leghelyesebb mívelési módok alkalmaztassanak. Szükségesek ezek a törzskönyvek abból a szempontból is, hogy az egyes bortermelő községek s esetleg egyes szőlők is jövedelmezőség szempontjából igazságosan elbírálható legyenek. A törzskönyvek elkészítésénél, hogy azok helyes adatokat tartalmazzanak, vagyis céljuknak minél jobban megfeleljenek, különféle szakintézmények, illetve szaktisztviselők fognak a hegyközségeknek segítségül szolgálni.
A 40. §-ban a hegyközségek feloszlására vonatkozólag van intézkedés. Az itt megállapított elvek megegyeznek a hegyközségek megalakítására vonatkozó elvekkel s azoknak mintegy kiegészítő részét képezik. E szerint az önként megalakult hegyközségek feloszolhatnak, ha a tulajdonosok kétharmadrésze a feloszlás mellett nyilatkozik és ha a hegyközség területe időközben nem növekedett annyira, mely a megalakulást kötelezővé tenné. A 150 kat. holdnál több betelepített szőlővel megalakult hegyközségek pedig csak az esetben oszolhatnak fel, ha területük időközben kiirtás folytán 150 kat. holdnál kevesebb lett, egyébként nem.
A 41. § a vármegyei hegyközségi tanácsok alakításáról és szervezetéről rendelkezik.
Ez az új intézmény van hivatva arra, hogy a területükhöz tartozó hegyközségek és a földmívelésügyi minisztérium között összekötő kapcsot képezzen. A tanácsok irányítják és ellenőrzik az egyes hegyközségek tevékenységét, nemcsak szakügyekben, hanem közigazgatási tekintetben is. Ez a feladat állami úton nem oldható meg, hanem csakis olyan társadalmi szervezkedés útján, mely a különleges helyi viszonyokkal is tud számolni. Ilyen vármegyei hegyközségi tanácsok létesíttetnek: Tokajhegyalján (Zemplén és Abaúj-Torna) és még minden olyan vármegye területén, ahol legalább 12,000 kat. hold szőlő van. Az ennél kevesebb szőlőterülettel bíró vármegyék más vármegyéhez való csatolása, illetve az ilyen vármegyék egy hegyközségi tanácsba való csoportosítása iránt a földmívelésügyi miniszter intézkedik.
Ennek megfelelően az ország területére 14 vármegyei hegyközségi tanács alakítható, és pedig:
1. Pest vármegye felső része területén 52,305 kat. hold szőlővel, Budapest székhellyel;
2. Pest vármegye alsó része területén 57,298 kat. hold szőlővel, Kecskemét székhellyel;
3. Fejér és Komárom-Esztergom vármegyék területén 23,703 kat. hold szőlővel, Székesfehérvár székhellyel;
4. Sopron, Győr, Veszprém és Vas vármegyék területén 13,363 kat. hold szőlővel, Sopron székhellyel;
5. Zala vármegye területén 30,331 kat. hold szőlővel, Zalaegerszeg székhellyel;
6. Somogy vármegye területén 22,600 kat. hold szőlővel, Kaposvár székhellyel;
7. Tolna vármegye területén 26,491 kat. hold szőlővel, Szekszárd székhellyel;
8. Baranya vármegye területén 21,653 kat. hold szőlővel, Pécs székhellyel;
9. Bács-Bodrog vármegye területén 19,678 kat. hold szőlővel, Baja székhellyel;
10. Csongrád és Csanád vármegyék területén 20,681 kat. hold szőlővel, Szeged székhellyel;
11. Jász-Nagykun-Szolnok, Békés és Bihar vármegyék területén 21,163 kat. hold szőlővel, Szolnok székhellyel;
12. Nógrád, Heves és Borsod vármegyék területén 42,419 kat. hold szőlővel, Eger székhellyel;
13. Zemplén és Abaúj-Torna vármegyék területén, 10,688 kat. hold szőlővel, Sátoraljaújhely székhellyel;
14. Szabolcs, Hajdu és Szatmár vármegyék területén 23,245 kat. hold szőlővel, Nyíregyháza székhellyel.
Hogy a hegyközségi tanács fontos munkakörét jól és szakszerűen betölthesse és a közigazgatási hatóságokkal kapcsolatos kérdéseket is helyesen megoldhassa, a hegyközségek által választott rendes tagokon kívül hivatalból tagjai a tanácsnak a terület szerint illetékes törvényhatóságok, járások és rendezett tanácsú városok első tisztviselői (alispán, polgármester, főszolgabíró), továbbá az illetékes Mezőgazdasági Kamara kiküldötte, az illetékes kerületi szőlészeti és borászati felügyelő, a szőlészeti és borászati szakiskola és a kertészeti tanintézet igazgatója.
A hegyközség által kiküldött tagok ötévenként újból választatnak.
A hegyközségi tanácsok ügyeinek az irányítása és a különféle szakszerű teendők ellátása céljából okvetlenül szükséges, hogy a tanácsok ügyvezetői magasabbfokú szőlészeti és borászati szakképzettséggel bíró egyének legyenek. E célból mindenik vármegyei hegyközségi tanács ügyeinek vezetésére a terület szerint illetékes Mezőgazdasági Kamara ügyvezető titkárt választ. Ügyvezető titkár csak olyan egyén lehet, aki valamely főiskolán kívül még a felsőbb szőlő- és borgazdasági tanfolyamot is mint rendes hallgató elvégezte. Ezek az intézkedések elsősorban a tanács működése eredményességének biztosítása érdekében, tehát közérdekből szükségesek.
Hogy a hegyközségi tanács a megalakulás kezdetén felmerülni szokott nehézségekkel könnyebben megküzdhessék, különösen hogy addig is, amíg a tanácsi illetékek befolyni kezdenek, a tanács hivatalos helyiségéről, a megalakulás utáni első évben a székhely szerint illetékes vármegye tartozik gondoskodni.
A 43. § szerint mindenik hegyközségi tanács a Budapesten székelő Országos Szőlő- és Borgazdasági Tanácsba 1-1 tagot kiküld. A hegyközségi tanácsok kiküldöttei képezik az összekötő kapcsot az ország szőlő- és bortermelő érdekeltségei és az Országos Szőlő- és Borgazdasági Tanács között. Ez a szakasz részletezi mindazokat a teendőket, amelyek a hegyközségi tanács hatáskörébe tartoznak, illetve amelyekről intézkedni kötelesek. Ezek szerint a hegyközségi tanácsok feladata: a szőlőgazdálkodásról és a hegyközségekről szóló törvény rendelkezéseinek végrehajtása, az egyes tanácsok területén mutatkozó különleges érdekek előmozdítása, a szőlőmívelés szakszerű fejlesztése, a közös célok együttes erővel való keresztülvitele és az értékesítés minél kedvezőbbé tétele. A hegyközségi tanácsok feladata az is, hogy a földmívelésügyi miniszter szakmabeli rendelkezéseit végrehajtsák és úgy a törvény, mint a miniszteri rendeletek végrehajtását az egyes hegyközségeknél ellenőrizzék. E szerint a hegyközségi tanácsok a földmívelésügyi miniszternek olyan végrehajtó szervezetei, amelyek közreműködése nélkül a törvény végrehajtása teljesen bizonytalanná válnék.
Hogy a hegyközségi tanácsok működése a törvény célzatának és a szőlőgazdálkodás érdekeinek minél megfelelőbb legyen, a tanácsok a földmívelésügyi miniszter ellenőrzése alá helyeztetnek. Ez a § megállapítja a tanács tagjainak a tanács határozatai ellen való fellebbezési jogát is. Fellebbezni csak a földmívelésügyi miniszterhez lehet, mely a tanács határozatairól végérvényesen dönt.
A hegyközségek a hegyközségi szervezet fenntartásával és működésével járó kiadások fedezésére hegyközségi járulékot vetnek ki. Járulékot minden tag köteles fizetni. A járulékok nagysága nemcsak a területek nagyságától függ, hanem attól is, hogy a mívelési ágat tekintve, az egyes hegyközségi tagok milyen mérvben élvezhetik a hegyközség működésével járó előnyöket. A tehermegosztás tehát teljesen igazságos. Legtöbb teher a szőlőtulajdonosokra esik. A puszta vagy más gazdasági mívelés alatt álló földek tulajdonosai csakis a közös őrzési és hegyrendészeti költségekhez tartoznak hozzájárulni, a különálló szőlők tulajdonosai (önként belépők) pedig csupán azon költségekhez, amelyek előnyeit a hegyközség kötelékében élvezhetik. Kötelező a hegyőrtartás és az 1000 kat. holdnál több betelepített szőlővel bíró hegyközségeknél a szakképzett hegybíró alkalmazása. Egyéb járulékok megállapítása tekintetében a közgyűlés határoz, amikből önként következik, hogy az említetteken kívül csak olyan járulékok állapíttatnak meg, amiből a tagoknak közvetlenül vagy közvetve hasznuk lehet. Minél intenzívebb működést fejt ki a hegyközség a szőlősgazdák érdekeinek előmozdítására, annál több hegyközségi járulék kivetésére lesz szükség.
A 46. § azon hegyközségi tagok járulékairól intézkedik, akik a szőlőmíveléssel felhagynak. Ezek a szőlő kiirtása utáni évtől kezdve csakis olyan járulékok fizetésére kötelezhetők, mint a puszta vagy más mezőgazdasági mívelésre használt földek tulajdonosai.
A 47. § az önként belépett tagra nézve megállapítja, hogy a hegyközséggel szemben fennálló tartozásainak kifizetése után a hegyközség kötelékéből bármikor kiléphet. Az önkéntes belépést nagyon előmozdítja az a tudat, hogyha a hegyközségi tagság az illető birtokosra nézve a remélt előnnyel nem jár, a hegyközségi kötelékből bármikor ki is léphet.
A hegyközségi járulékok a hegyközségi választmány által vettetnek ki, a behajtást azonban közadók módjára a politikai község (város) előljárósága teljesíti. Ez a megoldás azért kívánatos, mert a járulékokat közmegelégedésre csakis a viszonyokkal teljesen ismerős választmány vetheti ki, míg a közadókkal együtt való behajtás a hegyközséget sok felesleges kellemetlenkedéstől kíméli meg.
A hegyközségi tanács költségeihez úgy a hegyközségek, mint a hegyközségi kötelékbe nem tartozó szőlők tulajdonosai is hozzájárulni tartoznak. Ez a hozzájárulás a betelepített szőlők nagysága arányában fizetendő és kat. holdanként egy pengőnél több nem lehet. Tekintve, hogy a szőlők után beszedett mezőgazdasági kamarai illetékeket a kamarák az illető hegyközségi tanácsoknak átadni kötelesek lesznek, és mivel a tanácsoknak az egyes vármegyék és az állam segélyezésére is igényük lesz, az egyes hegyközségeket e címen kat. holdanként a valóságban előreláthatólag az egy pengőnél lényegesen kevesebb illeték fogja terhelni.
A tanácsi illeték fizetésével járó megterhelés aránylag igen csekély azon előnyökhöz képest, amelyeket a tanács nemcsak a hegyközségekbe tartozó, hanem az azon kívülálló szőlők tulajdonosai, illetve a szőlőgazdálkodás előmozdítása és védelme érdekében, mint a szőlőbirtokosság érdekképviselete kifejt.
Minden hegyközség köteles közös hegyőrt tartani. Ez azonban nem jelent új megterhelést, mert hegyközség nemlétében is kellett a szőlők közös őrzéséről gondoskodni, amelynek költségeit mindig az érdekelt szőlőbirtokosok viselték.
A hegyközségi kötelékbe tartozó s 25 kat. holdnál kevesebb betelepített szőlőterülettel bíró gazdák akkor is tartoznak a hegyközségi hegyőr javadalmazásához birtokarány szerint hozzájárulni, ha esetleg a maguk részére külön hegyőrt tartanak. Ezen intézkedés azért szükséges, hogy a hegyőri javadalmazás biztosítása által a kisebb szőlőterületek közös megőrzése is biztosítva legyen. Ez az intézkedés tehát általános érdekből történik. A 25 kat. holdnál több betelepített szőlővel rendelkező birtokosok, ha külön hegyőrt tartanak, a hegyközségi hegyőrtartáshoz csak egyharmadrésznyi arányban tartoznak hozzájárulni. Ez az intézkedés méltányos, mert a nagy szőlőbirtokokon külön hegyőr tartása alig nélkülözhető s az ilyen nagy szőlők a többi községi szőlőkkel együtt bajosan lennének sikeresen megőrizhetők.
A hegyrendőrségi és büntető rendelkezések tekintetében a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről szóló s jelenleg érvényben levő 1894:XII. tc. ugyanilyen rendelkezései az irányadók. A kihágások sorába azonban felvétetett néhány újabb, a szőlőgazdálkodást különlegesen érintő pont is. A kihágások súlyosabb eseteiben az 1928:X. tc. 5. §-ában előírt pénzbüntetések nyernek alkalmazást.
A rendőri kihágásokból befolyó büntetéspénzek hovafordítása tekintetében az 58. § olymódon rendelkezik, hogy a büntetéspénzek fele az államkincstárt, a másik fele pedig a hegyközséget illeti. Ezen rendelkezésnek is az a célja, hogy a hegyközségi szervezetet erősítse, illetve a szőlősgazdák terheit csökkentse.
Oly községekben (városokban), ahol hegyközség nincs, vagy valamely ok miatt még megalakítható nem volt, a szőlőgazdálkodásra vonatkozó törvényes határozatokat és miniszteri rendeleteket a hegyközségi előljáróság helyett ennek törvényes jogkörében a községi (városi) előljáróság hajtja végre, mivel a szóbanforgó törvény egyes rendelkezései nemcsak a törvényesen működő hegyközségekre, hanem az ország területén levő összes szőlőkre is vonatkoznak.
A hegyközségi ügyekben ugyanazok a hatóságok járnak el, mint amelyeket az 1894:XII. tc. a mezőgazdasági és mezőrendőrségi ügyekben illetékeseknek megjelöl.
