A vagyonátruházási illetékekről szóló törvényünk az ingatlanátruházásokat, a közérdekű birtokeldarabolásoktól eltekintve, semmiféle vonatkozásban nem részesítette illetékmentességben. A háború után bekövetkezett viszonyok egyes tekintetekben annyira átalakították a gazdasági élet régi megszokott formáit, hogy ma már nem egy viszonylatban föltétlenül kívánatos az eddigi alapelv részbeni módosításával az ingatlanátruházások egyes fajaira az illetékmentesség megadása.
A felmentendő átruházások első csoportja a földreform során történt földhözjuttatás. A földreformra vonatkozó alaptörvényünk, az 1920:XXXVI. tc. az Országos Földbirtokrendező Bíróság ítélete (juttatása) alapján végbemenő ingatlanátszállásokra illetékügyi rendelkezést nem tartalmazott, sőt a vonatkozó törvényjavaslat tárgyalásakor határozottan kifejezésre jutott az az elv, hogy végeredményben a reform során való földszerzés éppen olyan vagyonátruházás, mint a szabadkézből való ingatlanszerzés és így a vagyonátruházási illeték alól való mentességnek nem volna meg a jogosultsága. Abból tehát, hogy az idézett törvény az illetékmentességet kifejezetten meg nem adta, nyilvánvaló volt a törvénynek az a célzata, hogy ezek az ingatlanátszállások a rendes illetékszabály alá esnek. Mégis e kérdés fölött amilyen mérvben az gyakorlati esetek kapcsán eddig már fölmerült, egyöntetű felfogás nem tudott kialakulni, sőt a jogviták egyre jobban kiéleződtek, úgyhogy e kérdésnek fölöttébb kívánatos nyugvópontrajutását ma már csak a törvényhozásnak újabb kifejezett rendelkezése hozhatja magával.
Ez az újabb törvényi rendelkezés azonban ma már nem lehet az 1920:XXXVI. tc. eredeti célzatának fenntartása. Ugyanis az a kép, amely a földbirtokrendezésről annak lényegben befejeződött végrehajtása után kialakult, s amely különösen a pénzügyi lebonyolításra vonatkozó szabályozásnak is a közelmultban megtörtént közreadása óta immár teljesen áttekinthető, a megnyugvásra juttatandó illetékkérdést más megvilágításban mutatja, mint aminőben azt a földbirtokreformot előkészített alaptörvény alkotása idején látni lehetett. A mai szemlélet már nem az illetékkötelezettség mellett szól, hanem ellenkezően - különösen a visszatekintés azokra a rendkívüli nehézségekre, amelyeket a pénzügyi lebonyolítás rendjének megalapozása érdekében kellett leküzdeni - teljes mértékben az illetékmentességet indokolja. Ennélfogva az 1. § első rendelkezésében az Országos Földbirtokrendező Bíróság ítélete (juttatása) alapján végbemenő ingatlanátszállásoknak kezdettől fogva, vagyis az alaptörvényig visszamenő hatállyal illetékmentessé nyilvánítása indokolt.
Az illetékmentességben részesítendő a vitézi telkek adományozása és alapítása. Az ilyen módon való ingatlanjuttatás földreform jellegével is bír s ennélfogva közszempontból nézve egyvonalba esik az Országos Földbirtokrendező Bíróság ítélete (juttatása) alapján való szerzéssel, úgyhogy azok a tekintetek, amelyek az utóbbiaknak illetékmentességben részesítése mellett szólnak, egyúttal a vitézi telkek adományozásának és alapításának illetékmentességei is indokolják. De a vitézi telkek adományozásának és alapításának illetékmentessége még indokoltabb, mert ebben az intézményben a földreformjelleg csak másodsorban jön tekintetbe, elsősorban a hazáért a harctéren szerzett hősi érdemeknek jutalmazása és megörökítése az intézmény célja. Éppen ezért az 1. § második rendelkezésében nemcsak a vitézi telkeknek az államfő részéről való adományozása részesítendő illetékmentességben, amely esetben tudniillik illetékszabályaink értelmében a visszterhes ingatlanátruházásokra megszabott 5%-os ingatlanvagyonátruházási illeték lenne fizetendő, hanem mentességben részesül a vitézi telkeknek államfői megerősítés mellett való alapítása is.
A felmentendő átruházások harmadik csoportja abból a szomorú helyzetből keletkezett, amelynél fogva országunk megcsonkítása után az utódállamokban lakó magyar véreink kénytelenek voltak ott a régi ingatlanaiktól megválni s azok helyébe, minthogy az utódállamokban más birtok megszerzésének lehetőségétől is el vannak zárva, a csonka hazában igyekeznek új ingatlant szerezni.
Ezt a szomorú mozgalmat egész általánosságban illetékmentességgel támogatni nem lehet, mert a gazdasági okok, amelyek az egyes konkrét esetekben az ingatlan elidegenítéséhez és szerzéséhez vezetnek, valamint a hatás, amelyet az elidegenítés és szerzés a felek gazdaságára gyakorol, olyan sokfélék és olyan egyéniek, hogy rendszerint nem alakul ki olyan sűrűbben ismétlődő hasonló esetsorozat, amelynek tényállását a kedvezményt nyujtani szándékozó közönséges (nem privilégiumszerű) jogszabály alapjává tenni lehetne, a nélkül, hogy az arra alapított jogszabály a szeme előtt tartott cél megnyugtató betöltője helyett igazságtalanságok bő forrásának ne bizonyulhasson. Annál indokoltabb azonban, hogy legalább a mozgalomnak azok a részleges megnyilvánulásai megkapják az illetékmentességben jelentkező támogatást, amelyeknek külső tárgyi ismérvekkel annyira körülhatárolt tipikus tényállásuk van, hogy a tényállásuk igazságos kedvezményt nyujtó közönséges jogszabály alapjául alkalmas.
Ilyen tényállás a határmenti kisgazdaközönségnek ismert birtokcseréje azokon a helyeken, ahol az új országhatár úgy vonult végig, hogy a magyar lakosok földjei az elcsatolt területre, a más nemzetiségű lakosok földjei pedig a megmaradt magyar területre jutottak. Az ilyen cseréket az 1927:V. tc. 21. §-a már illetékmentességben részesítette. Ugyancsak megfelelően körülhatárolt tipikus tényállás azonban az is, amikor az elcsatolt terület magyar birtokosa nem jószántából, hanem az utódállam közhatalmának közvetetlenül vagy közvetve megnyilvánult kényszere következtében vált meg az ottani ingatlanától s csupán az ottani ingatlanáért kapott ellenérték felhasználásával tud a megmaradt Magyarországon hasonló gazdasági jellegű ingatlant szerezni.
