A törvény a vegyes és életbeléptető rendelkezéseket tartalmazó V. részen kívül négy részre oszlik. Az első rész „az önkormányzati testületek újjászervezéséről”, a második pedig a „hatósági fokozatokról, a jogorvoslati határidőkről és a jogorvoslatok korlátozásáról” szól. Ez a két rész egyfelől az önkormányzati testületeknek termékeny, gyors és szakszerű munkára való átalakítása, másfelől a bonyolult fórumrendszer egységesítése és a jogorvoslatok korlátozása útján megalkotja a közigazgatás számára azokat a kereteket, melyek között minden zökkenés nélkül működhetik.
A törvény harmadik része „az önkormányzati tisztviselők és egyéb alkalmazottak némely személyi és szolgálati viszonyaira vonatkozó rendelkezések” címet viseli. A rendelkezések a közigazgatási tisztviselők minősítésének emelésével, az élethossziglan való választással, valamint az illetmények rendezésével biztosítani óhajtja azt, hogy olyan tisztviselői kar álljon rendelkezésünkre, amelynek kellő felkészültsége van a reája váró nagy feladatok megoldására és amelyet eljárásában sem a választóközönségtől való függése, sem az anyagi helyzet nem befolyásolhat.
A törvény „fegyelmi eljárás az önkormányzati tisztviselők ellen” címet viselő negyedik része - az e téren régen hangoztatott jogos kívánságoknak megfelelőleg - a közigazgatási tisztviselők elleni fegyelmi eljárás új szabályait foglalja össze, amivel egyfelől a közszolgálat tisztaságához, másfelől a tisztviselők érdekeihez fűződő szempontokat szolgálja.
Az I. Részhez
Az önkormányzati testületek újjászervezése szerepel a törvény élén, mert ezek a testületek alkotják közigazgatásunk gerincét.
A törvény szerint a törvényhatósági bizottság választott tagokból, a szakigazgatás és a társadalmi érdekcsoportok képviselőiből és azokból a törvényhatósági tisztviselőkből áll, akik hivatali állásuknál fogva foglalnak helyet a törvényhatósági bizottságban.
A tagok száma jóval kevesebb az eddiginél. Mert ilyen népes önkormányzati testületek - aminőknek a külföld hasonló alakulataiban párja nincs - nehézkességüknél fogva sem gyors, sem alapos, sem szakszerű működés kifejtésére alkalmasak nem lehetnek. A bizottsági tagok számának megállapítását nem bízza a törvény a törvényhatóságra, hanem - a különböző kategóriák közötti arány helyes megállapítása és egységes eljárás céljából - maga a törvény határozza meg, hogy minden egyes törvényhatóságnak hány bizottsági tagja lesz.
A tagoknak 2/5 részét vármegyékben a legtöbb adót fizető állampolgárok sorából, 2/5 részét az összes választhatók közül választják, a fennmaradó 1/5 részt kitevő tagsági helyet pedig a szakigazgatás s a különböző érdekcsoportok képviselői foglalják el. Törvényhatósági városokban az említett kategóriák egy-egy harmadát alkotják a bizottságnak. Az imént említett tagokon kívül a létszám 5 %-ának erejéig örökös tagokat választhat maga a törvényhatósági bizottság, amelynek tagjai közé tartoznak még a fontosabb hatáskörben működő törvényhatósági tisztviselők is.
A bizottság tagjainak túlnyomó része választás útján jut megbízatásához.
Vármegyékben a tagoknak 2/5, városokban 1/3 részét a legtöbb adót fizetők választják saját maguk közül. Ilyen módon a nagy adók fizetése ezentúl egymagában nem lesz jogcím a törvényhatósági bizottsági tagságra, hanem csupán választójogot és választhatóságot biztosít a törvényhatósági bizottság egyik csoportjára való vonatkozásban. Törvényhatósági bizottsági tagsághoz azonban jövőre a legtöbb adót fizetők közül is csak azok juthatnak, akiket megválasztanak tagoknak. A választás elve tehát itt is érvényesül, csupán a választók és a választhatók köre van szűkebbre - a törvényhatóság legtöbb adót fizetőinek csoportjára - korlátozva.
Ezt a megszorítást egyfelől a törvényhatósági bizottság színvonalának fenntartásához, másfelől a társadalom egy tekintélyes csoportjának jogos érdekeihez fűződő szempontok teszik indokolttá. Mert kétségtelen az, hogy az eddigi rendszernek, amely szerint a törvényhatósági bizottság felerészét az adójuk nagyságának sorrendjében felvett legtöbb adófizetők alkotják, volt egy - úgyszólván pótolhatatlan - előnye. Ezen a jogon rendszerint magasabb értelmi színvonalon álló higgadtabb, tárgyilagosabb, értékes, konzerváló erő jutott az önkormányzati képviseletbe. Ilyen erőtényezőre pedig a törvényhatósági közéletben jövőre is feltétlenül szükség van a végből, hogy a bizottságban a nyugodt megfontolás maradjon mindig túlsúlyban és ilyen módon esetleges túlzásokkal szemben biztosítva legyen az eredményes munkához szükséges nyugalom.
De nemcsak a higgadt megfontolás érvényesüléséhez fűződő szempontok kívánják meg, hanem a méltányosság is azt követeli, hogy a törvényhatósági bizottságban legalább szószólóhoz jussanak azok, akik az önkormányzati életműködésből eredő anyagi terheknek túlnyomó részét viselik és akik eddig minden választási eljárás nélkül felerészét alkották a törvényhatósági bizottságnak.
Ezeknek figyelembevételével biztosítja azt, hogy az önkormányzati ügyekben anyagilag legjobban érdekelt állampolgárok, ha már a virilizmus jogcímén nem is foglalhatnak helyet a törvényhatósági bizottságban, ott legalább képviselethez jussanak.
A törvényhatósági bizottság csak abban az esetben lehet hű kifejezője az ott uralkodó közhangulatnak és csak akkor fejthet ki az összes érdekkörök jogos törekvéseivel összhangban álló működést, ha az önkormányzati testületben a különböző társadalmi rétegek, hivatások, foglalkozások egészséges arányban vannak képviselve. Ehhez az állásponthoz híven a törvényhatósági bizottsági választott tagok csoportjának felerészét a legtöbb adót fizetőkből, tehát a vagyoni érdekeltség képviselőiből kell választás útján megalakítani. A választott tagok másik felerészét az összes választók fogják választani az összes választhatók köréből. Voltaképpen ennél a második csoportnál is az érdekképviselet elve érvényesül, mert ezen az úton megbizatást kaphatnak az állampolgárok olyan kategóriáinak képviselői is, akiknek szabályszerűen megalakult érdekképviseletük nincsen.
Az érdekképviselet gondolatát legjobban kifejezésre juttatja a törvénynek az a rendelkezése, amely a törvényhatósági bizottságban - vármegyékben a taglétszám kétötöd, városi törvényhatóságokban a taglétszám egyharmadának erejéig - helyet biztosít a szakigazgatási ágak, közintézmények, valamint olyan testületek képviselői számára, amelyek alkalmasak és hivatottak arra, hogy az őket is érdeklő közügyekhez különleges ismereteik és tapasztalataik érvényesítésével hozzászóljanak.
Új a törvényhatósági bizottságban az örökös tagok intézménye. Ez a csoport lesz hivatva arra, hogy a törvényhatósági bizottság működésében az állandóságot képviselje. A törvényhatósági bizottságba első ízben beválasztott tagok ugyanis csak hosszabb-rövidebb idő alatt szerzik meg az eredményes működéshez szükséges tájékozottságot. Az ebből eredő fennakadásokat kívánja megszüntetni az örökös tagok intézménye, mert ezeknek a tagoknak megbizatása életfogytiglan tart. Ez biztosítja az önkormányzati életműködésben a jogfolytonosságot, továbbá a mélyrehatóbb tapasztalat és nagyobb közéleti gyakorlat érvényesülését. Az örökös tagokat a közélet terén különös érdemeket szerzett személyek közül fogja a törvényhatóság meghívni. Ezen a címen tehát kétségtelenül olyan tagokat nyer a törvényhatósági bizottság, akiknek már érdemekben gazdag multjuk van és akiktől joggal remélhető, hogy örökös tagsági tisztük révén kipróbált képességeiket egész életükön át még több odaadással - úgyszólván hivatásszerűen - fogják a köz javára érvényesíteni. Az örökös tagok csoportja állandóan mérlegelheti az igazgatás szükségleteit és fogyatkozásait, teljes pártatlansággal ítélheti meg az önkormányzat ügyeit és évek hosszú során át szerzett gazdag tapasztalataival a törvényhatósági életében nagyértékű összekapcsoló elem lesz a mult és a jelen között. Az örökös tagság révén a törvényhatósági bizottság olyan kiváló egyéniségeket is megnyerhet tagokul, akiknek értékes közreműködését más módon megnyerni nem lehet, mert a választási küzdelmektől idegenkednek.
A törvényhatósági bizottság azonban még megújult alakjában is túlságosan nagy testület lenne ahhoz, hogy a hatáskörébe utalt ügyek nagy tömegét teljes ülésben intézhesse. Ezek között az ügyek között rendkívül sok van olyan, amely nem tűr halasztást. A törvényhatósági bizottság pedig a dolog természeténél fogva, különösen vármegyékben, ezután is csak ritkábban tarthat ülést. Régóta hiányzik a törvényhatóság szervezetéből valami szűkebbkörű és így mozgékonyabb testület, amelyben a törvényhatósági bizottság közgyűlése elé utalt ügyeknek túlnyomó részét gyorsabban, nagyobb érdeklődés mellett és fokozottabb gonddal lehetne elintézni. Ezért kelti új életre a törvény a kisgyűlés intézményét. A kisgyűlés mindenekelőtt az állandó választmány szerepét veszi át és előkészíti azokat az ügyeket, amelyek ezután is a közgyűlés plénuma elé fognak tartozni. Ezeknek körét csupán a törvényhatósági bizottsági közgyűlés közjogi (politikai, levelezési, panaszjog) stb. hatáskörébe tartozó kérdések, a költségvetés és más nagyobb fontosságú gazdasági ügyek alkotják. A közgyűlés hatáskörének további része a kisgyűlésre száll át. A törvényhatósági bizottsági hatáskörnek ez az egészséges megosztása az ügyek intézését gyorsabbá és szabatosabbá teszi, ami nagy nyeresége úgy a közszolgálatnak, mint a közönségnek.
A törvény megszünteti a tanács intézményét. A tanács eddigi hatásköre a polgármesterre száll át. A tapasztalat szerint ugyanis az ügyeknek a tanácsban való intézése nagy időveszteséggel jár. A tanácsülések a tisztviselők idejéből is túlságosan sokat kötöttek le. Ezzel szemben a tanácsi elintézésnek semmi különös előnye nem volt. A célszerűségi szempontok tehát azt tették indokolttá, hogy a tanács megszűnjék és a tanács ügyköre a polgármesterre ruháztassék át, - ami az ügyek intézését meggyorsítja és a polgármesterre nehezedő személyes felelősségnél fogva - a szakszerűség és jogbiztosság szempontjából is teljes biztosítékot nyujt.
A székesfővárosban már az 1924:XXVI. tc. intézkedett a törvényhatósági bizottság feloszlatásának jogáról. Ezt a rendelkezést a vidéki törvényhatóságokra is kiterjeszti ez a törvény. Mert - bár ritkán - a multban is érezhető volt a hiánya a törvényes renddel szembehelyezkedő törvényhatósági bizottságokkal szemben alkalmazható erélyes rendszabályoknak. Amikor azonban a törvény ezt a hiányt pótolja, egyúttal megfelelő rendelkezésekkel, különösen pedig a közigazgatási bírósági panaszjog megadásával gondoskodott arról is, hogy a törvényhatóságok autonómiája indokolatlanul sohase szenvedhessen sérelmet.
A községekre nézve ez a törvény nem hoz mélyrehatóbb átalakulást, csupán az aktív és passzív választójog terén beállott változások következtében szükséges módosításokra terjeszkedik ki, a kevésbbé sürgős változtatásokat fenntartva az új községi törvény előkészítésének sorára.
A II. Részhez
A második rész eljárási újításokat ad, amelyek az adott helyzetben közigazgatásunk egyszerűsítését és ezzel kapcsolatban gyorsabbátételét célozzák.
Ezekkel a rendelkezésekkel a közigazgatási hatósági fokozatokat - a fórumrendszert - kívánja szabályozni és a közigazgatási jogorvoslatokat akarja korlátozni a törvény.
Ennek a résznek I. fejezete a rendőri büntetőbíráskodás körébe nem tartozó közigazgatási ügyekre vonatkozásban a hatósági fokozatokkal, a jogorvoslati határidőkkel és a jogorvoslatok korlátozásával foglalkozik.
A hatósági fokozatokra vonatkozó rendelkezéseire az a vezetőgondolat vonul végig, hogy a fórumrendszer bonyolultságát kiküszöbölje, hogy a fórumokat lehetőleg egyszerűsítse és olyanokká építse ki, hogy azzal a jogszerűség biztosítása mellett az eligazodás könnyű és az eljárás gyors legyen.
A közigazgatási eljárásban a jogorvoslatok túltengése egyrészt az ügyek elintézését meglassítja, a hatóságokat pedig felesleges munkatöbblettel árasztja el. Ez a közigazgatást lassúbbá és költségessé teszi. Ezért a jogorvoslatokat, amennyire azt a jogszerűség biztosítása megengedi, korlátozza. Ennek azonban elengedhetetlen előfeltétele, hogy alsóbbfokú közigazgatási hatóságaink felelőssége fokoztassék. Egyedül ez nyujt módot arra, hogy a közigazgatási ügyek túlnyomó nagy része ne jusson fel a legfelső hatóságok elé, hanem már az alsóbbfokú hatóságoknál végérvényesen eldöntessenek.
A hatósági felelősségnek fokozása céljából pedig az első feladat az, hogy a konkrét ügyek intézését lehetőleg az egyéni hatóságok intézzék. Ez egyfelől a szükséges szakszerűséget biztosítja, másfelől az egyéni felelősséget állítja előtérbe, ami a jogszerű döntésnek elsőrendű biztosítása.
Ebből a gondolatból indul ki a törvény, amikor a társashatóságok jogkörébe csak a közérdekű, tehát az olyan ügyeket kívánja utalni, amelyek a tagok mindenikét közelről érintve, figyelmüket a közvetlen érdekeltség révén keltik fel.
Az egyesek konkrét ügyeit ellenben az egyéni felelősség alatt eljáró szakképzett egyes tisztviselők, mégpedig elsőfokon az egyes jogszabályokban megjelölt elsőfokú hatóságok, másodfokon a törvényhatóság első tisztviselője, ha pedig elsőfokon ez vagy vele egyenrangú, vagy még magasabb hatóság járt el, a miniszter látja el. Az utóbb említett olyan ügyekben, amelyekben a közigazgatási bírósági eljárásnak van helye, az elsőfokú határozat ellen nem a miniszterhez van fellebbezésnek helye, hanem közvetlenül a közigazgatási bírósághoz lehet panasszal élni.
A különféle jogszabályokban megállapított elsőfokú hatóságokat általában nem érinti.
A jogorvoslatok korlátozása tekintetében a közigazgatás terén sokkal több óvatossággal kell eljárni, mint a bíráskodás terén.
A közigazgatási eljárásban ugyanis a vitássá vált és megoldásra váró kérdések az élet mindennemű viszonyát érintik és éppen ezért sokkal többfélék és sajátszerűbbek, mint a polgári bíróságok elé kerülő jogviszonyok. E mellett a közigazgatási hatóságok beavatkozása az ügyek legtöbbjébe - éppen a közigazgatási ügyek közjogi természeténél, tehát közérdekű voltánál fogva - hivatalból, tehát nemcsak az érdekelt felek kérelmére, hanem a nélkül, sőt gyakran akaratuk ellenére is történik.
A közigazgatási hatóság lépten-nyomon az élet újabb és újabb megnyilvánulásával áll szemben, amikor igen gyakran, tételes jogszabályok nélkül, sürgősen kénytelen intézkedni és így elkerülhetetlen, hogy néha a leglelkiismeretesebb megfontolás és kifogástalan szakképzettség mellett is tévedjen. Ilyen esetek nyomán is támadhat egyesekben bizalmatlanság.
Vannak apró-cseprő közigazgatási vitás kérdések, amelyeknek vagyoni értéke vagy egyáltalában nem becsülhető meg (például a választójogosultság) vagy amelyek pénzben megbecsülve, alig képviselnek számbavehető értéket, de mégis alkalmasak arra, hogy az érdekelt felek közt - gyakran családjaikra is átszármazó - halálos gyűlölködést és elkeseredett harcokat váltsanak ki. Végzetes hiba volna, ha a kisebb jelentőségű közigazgatási kérdésekben, bármily kisértékűek is azok, már az elsőfokú határozatok ellen kizáratnék a fellebbvitel lehetősége és a felek ezzel abba a téves meggyőződésben volnának, hogy ilyen kérdésekben az elsőfokú hatóságok esetleges önkényének ki vannak szolgáltatva.
Ennek az eshetőségnek útját vágja az, ha a másodfokú hatóság megerősíti az elsőfokú határozatot és ezzel a félnek saját igazába vetett vakhitét megingatja.
Ezért az az alapelv, hogy közigazgatási ügyekben, a vitás kérdések értékére való tekintet nélkül, minden elsőfokú érdemleges határozat ellen van helye fellebbezésnek. Ez alól kivételt tesz és kizárja a fellebbezést a törvény a fegyelmi eljárást elrendelő határozat ellen. De már a felfüggesztést elrendelő határozat ellen birtokon kívül enged fellebbezést. Nincs helye továbbá fellebbezésnek az elsőfokú közigazgatási határozat ellen olyan ügyekben, amelyekben a meg nem elégedő fél a polgári bíróságnál kereshet orvoslást. Végül a 10 pengőnél nem nagyobb pénzbüntetést megállapító kihágási ítélet ellen sem lehet fellebbezni, ha az pusztán a pénzbüntetés enyhítését célozza.
Amennyire helytelennek látszanék azonban a jogorvoslatok kizárása az elsőfokú határozatok ellen, éppen olyan indokolatlan volna a további fellebbvitel.
A megnyugvást fokozza az a rendelkezés, hogy azokban az ügyekben, amelyekben közigazgatási bíróság előtti eljárásnak van helye, a másodfokú határozat ellen is lehet közigazgatási bírósági panasszal élni. Kivéve ha a vitás készpénzkövetelés 100 pengőt nem ér el.
Jogszabálysértés miatt a másodfokú határozat ellen is lehet - mégpedig a vitás kérdés értékére való tekintet nélkül - felülvizsgálati kérelemmel élni a miniszterhez, illetőleg olyan ügyekben, amelyekben közigazgatási bírósági eljárásnak van helye, felülvizsgálati panasszal az említett bírósághoz. Ez útját kívánja vágni annak, hogy a jogszabályokkal szembehelyezkedő határozatok érvényre emelkedhessenek és ezzel a törvényességbe vetett hit és a hatóságok iránt a bizalom meginogjon. Ugyanezt a célt szolgálja ma az 1901:XX. tc. 3. §-a és az 1886:XXI. tc. 10. §-a is.
Annak pedig, hogy a felek a felülvizsgálati kérelemmel vagy panasszal vissza ne éljenek, azzal kívánja elejét venni, hogy a nyilván alaptalan vagy nyilván az ügy elintézésének elodázását célzó felülvizsgálati kérelemmel vagy panasszal élő felet a miniszter, illetőleg a közigazgatási bíróság 100 pengőig terjedhető pénzbírsággal sujthatja.
A törvény e részének további rendelkezései a hatósági fokozatokat állapítják meg, a jogorvoslati határidőket szállítják le és a jogorvoslatokat korlátozzák, a rendőri büntetőbíráskodási ügyekre vonatkozólag szem előtt tartva ezeknek az ügyeknek sajátszerűségét és szabadságvesztésbüntetést is maguk után vonó következményeit.
Vegyes rendelkezésekkel záródik ez a rész. Jelesül a hatáskör és illetékesség vizsgálatának és kifogásolásának, a közigazgatási szakszervek működésének, az alaptalan felülvizsgálati kérelmek (panaszok) bírságolásának, a jogorvoslatról való lemondásnak, egyes határozatok - fellebbvitelre tekintet nélkül való - végrehajthatóságának, végül a kihágási büntetés végrehajtása felfüggesztésének kérdéseire foglal magában rendelkezéseket.
A III. Részhez
A törvény a közigazgatásnál a fogalmazási tennivalók ellátására hivatott állások elnyerését a jogi vagy az államtudományi vagy a közgazdasági tudori oklevélhez köti. Ezt a rendelkezést az összes közigazgatási és rendőrségi fogalmazási szakbeli tisztviselőkre is kiterjeszti.
Az alaki minősítés emelése azonban még mindig nem adta meg a kellő felkészültséget azoknak, akik a nagyfontosságú közigazgatási feladatok ellátására vállalkoznak, mert az említett kiképzés csak az elméletet öleli fel. Pedig már az 1883:I. tc. szükségesnek találta a gyakorlati kiképzést. Ezért iktatta törvénybe a gyakorlati közigazgatási vizsga intézményét. Ennek a gyakorlati vizsgának tárgyait és szabályait egy év alatt meg kellett volna állapítani. Bár a szakkörök egyre sürgették a vizsga életbelépését, a kérdéses rendelet a mai napig nem jelent meg. A törvény most életrekelti a gyakorlati vizsga intézményét. És hogy igazán gyakorlati legyen ez a vizsga, arról is történik gondoskodás. Ugyanis azt, hogy a jelölt a megfelelő gyakorlati ismeretekkel tényleg rendelkezzék, kellőleg biztosítja az, hogy a gyakorlati vizsga előtt három évet közigazgatási szolgálatban kell eltölteni.
A törvény a törvényhatósági tisztviselők megbízatását - az alispán és a polgármester kivételével - életfogytiglanivá teszi. Ezen az úton a kinevezéssel egybekötött előnyök jutnak érvényre a nélkül, hogy a választás joga érintve lenne. Az életfogytiglani választás a tisztviselőre nézve azzal az előnnyel jár, hogy biztosítja az állandóságot és függetleníti a tisztviselőt a választóközönségtől. A tisztviselőnek nem kell hat évenkint remegnie attól, hogy kenyerét veszti, az ügyek intézésénél pedig sokkal függetlenebb azoknak a befolyásától, akiknek a választásnál döntő súlyuk van.
Az életfogytiglani választás ezenkívül megkíméli a vármegyei közéletet is az általános tisztújítások izgalmától. E mellett nem csorbítja az önkormányzat hatáskörét, mert hiszen a törvényhatóság ezentúl is maga fogja megválasztani a tisztviselőit. Az alapelv tehát nem változik, mert az, hogy a tisztviselőket milyen időtartamra választják, olyan részletkérdés, amely a választási jog lényegét nem érinti.
Nagy hordereje van a törvény ama rendelkezésének, amely szerint a közigazgatási gyakornokokat jövőre nem a főispán, hanem a belügyminiszter nevezi ki. Az egész közigazgatás új tisztviselői generációja a közigazgatási gyakornokokból kerül ki éspedig nemcsak a törvényhatóságokban, hanem a kormányhatóságoknál is, mert hiszen a 7000/1925. M. E. számú rendelet 6. pontja értelmében a minisztériumok létszámába már ma is csak azok kerülhetnek be, akik külső szolgálatban eltöltötték az előírt nyolc esztendőt. A gyakornoki kinevezések központi kezelése mellett több biztosíték van arra, hogy a közérdek szempontjai érvényesülnek, mert országos kezelés mellett a jelöltek nagy csoportjából lehet válogatni és a helyi érdekek nem játszanak olyan szerepet, mintha a kinevezések törvényhatóságokként történnek. A gyakornokok kinevezési jogának ez a központosítása tehát gyakorlati szempontból kétségtelenül rendkívül előnyös. Az önkormányzat pedig ezzel igazán nem veszít semmit, mert a gyakornokok alkalmazása eddig sem függött választástól, hanem a főispánoknak, tehát a kormány képviselőinek kinevezésétől.
A közigazgatási gyakornokokat, akik eddig fizetési osztályba sorozva nem voltak, a törvény a XI. fizetési osztályba sorozta be. Ebben a fizetési osztályban töltött kétévi szolgálat után véglegesíteni lehet őket, amikor is vármegyei fogalmazók elnevezéssel automatikusan a X. fizetési osztályba jutnak. Ez a multtal szemben már egymagában nagyon jelentős lépés, mert megkönnyíti a közigazgatási pályára lépő ifjak helyzetét. Így az anyagiak miatt senkinek sem kell visszariadnia attól, hogy vármegye szolgálatba lépjen. Az ekképpen megkezdett úton halad a törvénynek a szolgabírákra, aljegyzőkre, alügyészekre és járási tiszti orvosokra vonatkozó rendelkezése. Ezek pedig a X. fizetési osztályban kezdték szolgálatukat és csak hat év mulva léphettek elő a IX. fizetési osztályba. Ezentúl mindjárt a IX. fizetési osztályban kezdik meg a szolgálatot és kilenc év alatt a VIII. fizetési osztályba léphetnek elő. A tiszti főorvos, a másodfőjegyző, az árvaszéki ülnök ezentúl is a VIII. fizetési osztályba kezdik meg szolgálatukat, de 10 év helyett már kilenc év alatt bejuthatnak a VII. fizetési osztályba. Különösen kedvező elbánásban részesíti a törvény a főszolgabírákat, mert az alispánon kívül a főszolgabíró tölti be a vármegyében a legexponáltabb, a legnehezebb helyet. Az állás fontosságát azzal kívánja méltányolni, hogy a VII. fizetési osztályba sorolja a főszolgabírákat, holott eddig a VIII. fizetési osztályban kezdték szolgálatukat és csak öt év mulva juthattak be a VII-be, újabb négy év mulva pedig a VI-ikba. Most a VII. fizetési osztályból kilenc év alatt a VI-ikba léphetnek elő. A vármegye első tisztviselőjének helyzetét is az állás nagy közéleti súlyához méltó módon rendezi. Az alispán ugyanis eddig a VI. fizetési osztályban kezdte a szolgálatát és csak hat év alatt lépett elő az V. fizetési osztályba. Most már három év alatt előlép az V. fizetési osztályba, sőt ha kilenc évet töltött alispáni szolgálatát megelőzőleg olyan állásban, amely a VI. fizetési osztályba van sorozva, akkor mindjárt az V. fizetési osztályba jut.
Javul a helyzete a segédhivatali tisztviselőknek is, akik közül az irodatisztek - akik eddig 12 év alatt jutottak a XI. fizetési osztályból a X-be - ezentúl a legalacsonyabb fizetési osztályban csak kilenc évet fognak eltölteni, a X-ből a IX-be pedig 12 év alatt léphetnek elő. Az irodaigazgatók pedig a IX-ből a VIII-ba kilenc év alatt léphetnek elő.
A törvény lehetővé teszi azt, hogy a törvényhatósági bizottság a járási főszolgabírákat más járás élére helyezheti át. Az áthelyezés elve ellen felmerült esetleges aggályokat eloszlatja az, hogy az áthelyezés jogát a törvény a törvényhatósági bizottságra ruházza. Ez teljes biztosítékot nyujt arra, hogy az áthelyezések csak közérdekből, teljesen megokolt esetekben fognak megtörténni.
Nagy fontossága van a közigazgatás szempontjából a törvény ama rendelkezésének is, amely lehetővé teszi azt, hogy a főispán az alispánnal egyetértve, a szolgabírákat beoszthassa központi szolgálatra, az aljegyzőket pedig kirendelhesse járási szolgálatra. A munkaerőknek ilyen egészséges felcserélésére az eddigi jogszabályok nem nyujtottak módot. Ezt a hiányt pótolja most a törvény, amivel egyfelől azt biztosítja, hogy az említett tisztviselői kategóriából mindenki oda legyen helyezhető, amely helyre képessége leginkább alkalmassá teszik, másfelől pedig megadja a módot arra, hogy a vármegyei tisztviselők a központi és a járási tennivalók ellátásában egyaránt nagyobb gyakorlatot szerezzenek.
A IV. Részhez
A közigazgatás tekintélye és a közigazgatási intézkedések iránt való közbizalom megtartása szempontjából rendkívül fontossága van a felügyelet és az ellenőrzés jogának. A felettes hatóságoknak teljes bizalommal kell lenniök alárendeltjeik iránt. Ámde ez a bizalom nem szűnteti meg azt a kötelességet, hogy a legéberebb figyelemmel őrködjenek az ügyek intézése felett. A felügyeleti és ellenőrzési ügykörből fakad az a kötelezettség is, hogy a közigazgatási tisztviselők ellen felmerült minden panasz felől tüzetes tájékozódást kell szerezni és ott, ahol erre szükség van, szabályszerű vizsgálatot kell indítani. Ilyen esetekre való a fegyelmi eljárás, amely a felügyelet joghatályossá tételének legerősebb eszköze.
A fegyelmi eljárásnak - a hasonlatosság ellenére - nem ugyanaz a célja, mint a büntető eljárásnak. A büntető eljárásnak főcélja ugyanis a megsértett jogrend helyreállítása és az e végből gyakorolt megtorlás. Ezzel szemben a fegyelmi eljárásnak nem a megtorlás, hanem a közszolgálati érdekek biztosítása és az ezeknek megfelelő eljárásra és magatartásra való reákényszerítés a célja.
A fegyelmi eljárás tehát a közszolgálat érdekeire hátrányos körülmények elhárítása végett feltétlenül szükséges. Viszont azonban a tisztviselők jogos érdekei megkövetelik, hogy fegyelmi úton velük szemben méltánytalanság vagy éppen jogsérelem ne legyen elkövethető. A fegyelmi eljárás szabályainak tehát egyfelől a közszolgálat érdekeit kell hatályosan biztosítaniok, másfelől a tisztviselőket kell netáni túlkapások ellen megvédeniök.
A fegyelmi eljárás eddig a törvényhatósági tisztviselőkre való vonatkozásban az 1886:XXIII. tc., a községi előljárókra nézve pedig az 1886:XXII. tc. szabályozta. Ezek a törvények az előbb említett szempontokból sok kifogás alá esnek. Elsősorban semmi értelme sem volt annak, hogy a vármegyei és a községi alkalmazottak elleni fegyelmi eljárást más-más törvény szabályozta. Annál kevésbbé volt erre szükség, mert hiszen a két törvény rendelkezései csaknem azonosak. Ahol pedig eltérés volt a kettő között, az merőben feleslegesnek bizonyult.
Nagy hibája volt mindenekelőtt az említett törvényeknek, hogy a modern jogfejlődéssel már nem voltak összhangban. Sem a minősítésre, sem a büntetési tételekre, sem a felfüggesztésre, illetőleg a visszatartott illetmények kiutalására vonatkozó rendelkezések nem vették figyelembe a tisztviselők érdekeit. Ezeken a bajokon igyekezett segíteni az 1923:II. tc. 16. §-a, amely a pénzbírságok összegeinek az értékeltolódások következtében szükségessé vált módosítását alkalmul használta fel arra, hogy legalább néhány sérelmet orvosoljon. Ez azonban természetesen nem merítette ki az idevágó tennivalóknak egész körét.
A törvény negyedik része régóta várt lépést tesz meg azzal, hogy a vármegyei, a városi és a községi tisztviselők elleni fegyelmi eljárást együvé foglalva, újra szabályozza. E rész élén a rendbüntetés intézménye szerepel. A fegyelmi eljárás még a legavatottabb ügyintézés mellett is hosszabb ideig húzódik, ami a tisztviselőre nézve mindig bizonyos megrázkódtatással jár. Ezt kisebb jelentőségű mulasztás vagy szabálytalanság esetében el lehet kerülni a rendbüntetéssel, amelynek jogát a törvény valamennyi felügyelőhatóságnak megadja. A rendbüntetés intézményét az eddigi jogszabályok is ismerték, de a rendbírság ellen jogorvoslatnak helye nem volt. Így a felügyelőhatóságok maguk is érezték, hogy a rendbírságolás joga a méltányosság szempontjait nem elégíti ki. Ennek a helyzetnek véget vet a törvény. Ezentúl sem enged utat a rendbüntetés ellen jogorvoslatnak, azonban joga van a tisztviselőnek arra, hogyha a rendbüntetést méltánytalannak tartja, fegyelmi eljárást kérjen maga ellen.
A törvény az eddiginél szabatosabban állapítja meg, hogy milyen esetekben van helye a tisztviselő ellen fegyelmi eljárásnak. Eddig szabatosság szempontjából joggal estek kifogás alá a törvényhatósági és a községi tisztviselőkre vonatkozó két törvény intézkedései. Most a törvény biztos útmutatást ad arra, hogy milyen esetekben lehet szó arról, hogy valamely tisztviselő vét az állás tekintélye ellen és felsorolja azokat az eseteket is, amelyekben alkalmatlanná válik állásának betöltésére.
Az eddigi zavaroknak és félreértéseknek útját vágja a törvény annak a kimondásával, hogy a nyugdíjas tisztviselő ellen csak olyan esetekben lehet fegyelmi eljárást elrendelni, amikor hivatalvesztés kimondása valószínű. Ez a dolog természetéből folyik, mert hiszen a nyugdíjast már fegyelmezni kell és így csupán arról lehet szó, hogy súlyos bűncselekmény esetén nyugdíját vonják meg tőle.
Kiterjeszkedik a törvény az elhalt tisztviselő elleni fegyelmi eljárásra is, amelynek szintén csak akkor van hatálya, ha az a hozzátartozó ellátási igényét vagy a felfüggesztés alatt visszatartott illetmény kérdését érinti.
Kimondja a törvény azt is, hogy országgyűlési képviselővé választott tisztviselő ellen csak a mentelmi jog felfüggesztése után lehet fegyelmi eljárást elrendelni. Ez a rendelkezés eloszlatja az eddigi ellentétes felfogások révén e téren előállott bonyodalmakat.
Felsorolja a törvény azt is, hogy kiknek a kezdeményezésére van helye a fegyelmi eljárás elrendelésének és kimondja, hogy a tisztviselő kérésére el kell rendelni a fegyelmi eljárást. A fegyelmi eljárásra jogosultak körét is kibővíti a törvényjavaslat, amennyiben a községi alkalmazottak ellen ezután a belügyminiszter is elrendelheti közvetlenül a fegyelmi eljárást, amiért eddig kénytelen volt a közigazgatási bizottsághoz, vagy a főispánhoz fordulni.
A közigazgatás egyszerűsítése szempontjából nagy jelentősége van annak is, hogy a fegyelmi eljárást elrendelő határozat ellen nem lesz helye jogorvoslatnak, csupán a felfüggesztés ellen lehet fellebbezni. Ezzel véget vet annak a tarthatatlan helyzetnek, amely a fegyelmi ügyeket már az eljárás elrendelésének stádiumában merőben felesleges fellebbvitel útján hónapokig húzhatta.
Eddig nem volt részletesen szabályozva a fegyelmi eljárás alatt történt lemondás esetén való eljárás. Ezt a hiányt pótolja a törvény, amely a közszolgálat érdekeinek figyelembevételével kimondja, hogy enyhébb beszámítás alá eső ügyekben, ahol vagyoni felelősségről nem lehet szó, főleg a tisztviselőnek a szolgálatból való kiválása kívánatos, kivételesen el lehet fogadni úgy a lemondást, mint a nyugdíjazás iránti kérelmet.
A fegyelmi eljárásnak legsúlyosabb következménye a tisztviselőnek állásától való felfüggesztése. Ezt elkerülni nem lehet, mert vannak olyan esetek, amikor a vádak súlyossága miatt vagy a vizsgálat sikere érdekében a tisztviselő hivatalában nem maradhat. Viszont azonban gondoskodni kell arról, hogy ezt a súlyos horderejű intézkedést csak akkor lehessen megtenni, ha arra a tényállás tisztázása vagy a közszolgálat érdeke szempontjából feltétlen szükség van. Ennek a jogos kívánságnak tesz eleget a törvény. A törvény szerint a felfüggesztés rendszerint nem terjedhet tovább hat hónál és azt különösen indokolt esetben csak a belügyminiszter hosszabbíthatja meg. A tisztviselő, aki eddig az 1923:II. tc. rendelkezése szerint csak felmentés vagy dorgálással történt büntetés esetében kaphatta vissza fizetésének visszatartott részleteit, a fegyelmi hatóság határozata alapján hozzájuthat azokhoz más esetekben is, kivéve, ha a fegyelmi határozat hivatalvesztést állapít meg. Szabályozza a törvény a vizsgálóbiztos kiküldésének kérdését is, amire vonatkozólag eddig sok félreértés merült fel.
Teljes részletességgel megállapítja a törvény a fegyelmi vizsgálat során követendő eljárást, a védőválasztás jogát, a tanukihallgatás és a terhelt tisztviselőnek a vizsgálat során érvényesíthető jogait. Részletesebben gondoskodik a közvádló indítványára és az erre tehető észrevételekre vonatkozó eljárásról is.
A fegyelmi ügyek teljesen tárgyilagos mérlegelését biztosítja a törvény a hatáskört megállapító rendelkezése. A főszolgabíró bíráskodási hatáskörét teljesen megszűnteti - és a jegyző kivételével - a községi alkalmazottaknak, - a polgármester, a főjegyző s a tanácsnokok kivételével - a megyei városi tisztviselőknek, valamint a vármegye kezelő-tisztviselőinek fegyelmi ügyeiben az alispán, törvényhatósági városok kezelő-tisztviselőinek ügyeiben pedig a polgármester fog elsőfokon bíráskodni. A többi tisztviselő ügyeiben - ideértve a községi jegyzőket, a megyei város polgármesterét, főjegyzőjét és tanácsnokait - a közigazgatási bizottság fegyelmi választmánya az elsőfokú hatóság. A fegyelmi jogszolgáltatás terén új intézményt teremt a törvény a végsőfokon ítélkező fegyelmi bíróság megszervezésével. Ezentúl a belügyminiszter nem mint egyéni bíró fog dönteni a fellebbvitel következtében elé kerülő fegyelmi ügyekben. Az új fegyelmi bíróság a belügyminiszter elnöklete alatt két közigazgatási bíróból és két belügyminisztériumi főtisztviselőből áll.
A törvény részletesen szabályozza a fegyelmi ügy tárgyalását, a határozathozatalt és megállapítja a fegyelmi büntetéseket, amelyek között egészen új a szolgálattól való felmentés. Ez az új büntetés módot nyujt arra, hogy a megbélyegző hatású hivatalvesztés kimondása nélkül is eltávolíthassuk hivatalából az olyan tisztviselőt, akinek állásában való megmaradása a közérdekkel össze nem egyeztethető.
A jogorvoslatokon és a bűncselekmények esetében követendő eljáráson kívül a törvény a fegyelmi büntetés erkölcsi hatályáról és az elévülésről is intézkedik, amit az eddigi jogszabályok nem ismertek. Végül a tisztviselők meghurcolásának és a felesleges időpazarlásnak is útját igyekszik vágni azzal, hogy az alaptalan feljelentőt az eljárás költségeinek viselésén felül pénzbírsággal sujtja.
