Franciaország külügyminisztere 1927. évi június havában az Amerikai Egyesült-Államok kormányának azt javasolta, hogy a két állam kössön egy örökbéke szerződést. A javaslat szerint Amerika és Franciaország kétoldalú szerződés formájában népeik nevében ünnepélyesen kijelentették volna, hogy a háborút elítélik, arról, mint nemzeti politikájuk eszközéről, egymással szemben kölcsönösen lemondanak és a közöttük felmerülhető összes viták vagy viszályok megoldását, bárminő természetűek és bárminő eredetűek legyenek is azok, más, mint békés eszközökkel soha sem fogják megkísérelni.
A francia kormánynak ez a javaslata hosszas jegyzékváltásnak volt a kiinduló pontja. A jegyzékváltásba mind több és több állam kapcsolódott bele és annak eredményeképpen létrejött jelenlegi végleges formájában az a nemzetközi szerződés, amelyet általában a „Kelloggpaktum” néven szoktak említeni.
A francia javaslatra Kellogg amerikai külügyi államtitkár 1927. év végén válaszolt. Kifejtette, hogy az amerikai kormány a francia részről felvetett gondolatot örömmel fogadja, azonban a két állam a világbékének még nagyobb szolgálatot tenne akkor, ha együttes erővel arra törekednének, hogy a világ összes nagyhatalmainak hozzájárulását megnyerjék egy oly szerződéshez, amelyben azok a háborúról, mint nemzeti politikájuk eszközéről, a nemzetköz viszályok békés megoldása javára lemondanak. Ehhez a szerződéshez azután az összes államok csatlakozhatnának.
Többszöri jegyzékváltás után a francia kormány 1928. március havában kinyilatkoztatta, hogy hajlandó az Egyesült-Államokkal együtt a német, brit, olasz és japán kormányok elé terjeszteni a közte és Amerika között 1927. június óta folytatott jegyzékváltást és hajlandó egyúttal ennek a négy kormánynak egy paktumtervezetet előterjeszteni, amely az amerikai kormány által kívánt többoldalú formában az eredeti Briand-féle javaslatnak lényegében megfelelne, azonban a következő pontokat is tartalmazná:
1. A szerződés csak akkor lépne életbe, ha azt az összes államok elfogadják; hacsak a szerződést aláíró vagy ahhoz csatlakozó államok el nem határozzák, hogy egyes államok távolmaradására való tekintet nélkül, a szerződést életbeléptetik.
2. Ha valamely állam a szerződést megsértené, a többi szerződő állam vele szemben teljes joggal a szerződés határozmányai alól felmentést nyer.
3. A háborúról való lemondás nem zárja ki a jogos védelemre vonatkozó jogok gyakorlását.
4. A szerződés a megkötése előtt keletkezett nemzetközi szerződésekből származó kötelezettségeket semmiben sem érinti, ezeknek sem jellegét, sem horderejét nem változtatja. Ilyenek a Nemzetek Szövetsége Egyességokmánya, a locarnói egyezmények vagy a semlegességet biztosító szerződések.
Az amerikai kormány nem vitatta ezen észrevételek helyességét, de azoknak a szerződésbe való felvételet ellenezte. Ezért 1928. április hó 13-án Németország, Nagy-Britannia, Olaszország és Japán kormányaihoz azonos szövegű jegyzéket intézett, amellyel a kérdésben lefolyt jegyzékváltás szövegét közölve, egy, a francia kormány által eredetileg javasolt szerződés szövegével lényegében azonos szerződéstervezetet terjesztett elő.
A francia kormány egyidejűleg ugyanezen hatalmakhoz egy átdolgozott szerződéstervezetet juttatott el, amely a fent jelzett kikötéseket is tartalmazta.
Az említett kormányok a francia kikötéseket saját részükről is elfogadták, de osztották az amerikai kormánynak azt a felfogását, hogy azokat a szerződés szövegébe szükségtelen belevenni.
Nagy-Britannia kormánya még egy újabb kikötést jelzett, amelyet a „brit-Monroe-doktrina” néven szoktak említeni. E szerint bizonyos területeknek, amelyekhez a Brit Birodalomnak vitális érdekei fűződnek, a megtámadás ellen való megvédését önvédelemnek tekinti és ebben a tekintetben teljes akciószabadságát fenntartja.
A brit kormány felkérésére az amerikai kormány május 22-én még a brit dominiumok és a Brit Birodalom egyéb önrendelkezéssel bíró részei (Canada, Új-Zéland, az Ir Szabadállam, Ausztrália, a Délafrikai Unio és India) kormányainak is megküldte a szerződéstervezetet és ezeket az országokat is csatlakozásra szólította fel. A Brit Birodalom e részeinek kormányait azért kellett külön is felkérni a szerződésben való részvételre, mert ezeket az országokat Anglia aláírása nem kötelezi.
Június 23-án kezdődött a tárgyalások utolsó fejezete. Ezen a napon az Amerikai Egyesült-Államok kormánya jegyzéket intézett a felsorolt államokhoz és országokhoz, valamint azokon kívül még a locarnói egyezményben részes államokhoz (Belgium, Csehszlovákia és Lengyelország). Az utóbbi három államnak az eredeti aláírók közé való felvételével az amerikai kormány a francia kormány kívánságát kívánta honorálni. A jegyzékben az amerikai kormány az aláírandó szerződés végleges szövegét közölve, a 14 államot, illetve országot felkérte a szerződésben való részvételre és egyúttal kifejtette az álláspontját az egyes fenntartásokra vonatkozólag.
A szerződés végleges szövege az eredeti amerikai tervezettel, a bevezetéstől eltekintve megegyezik. A bevezető rész azonban kimondja, hogy a szerződő felek meg vannak győződve arról, hogy az egymásközti viszonyukban minden változást csakis békés eszközökkel és egy békés és rendszeres eljárás eredményeképpen kell elérni, valamint arról, hogyha a szerződő felek bármelyike ezek után nemzeti érdekeit háború útján törekedne előmozdítani, az illető állam a szerződésből kifolyó előnyökből kizárandó.
Az amerikai kormány jegyzéke egyúttal szó szerint közli Kellogg amerikai külügyi államtitkárnak az amerikai nemzetközi jogi társaságban tartott beszédét, amelyben Kellogg a francia részről felhozott észrevételekkel foglalkozott. E szerint az önvédelem minden szuverén államnak magától értetődő joga és minden szerződésbe implicite beleértődik. Nem célszerű tehát, hogy a szerződés erre külön kitérjen. Kifejti továbbá, hogy a Nemzetek Szövetségének egyességokmánya és a szerződés között nézete szerint nincsen ellentét. Végül foglalkozik a locarnói szerződésekkel és az úgynevezett semlegességi szerződésekkel és ezekre nézve is kifejti azt a felfogását, hogy a szerződés ezekkel sincs ellentétben.
A részvételre felkért 14 állam és ország kormányai közölték, hogy az amerikai kormány által előterjesztett szerződés-szöveget elfogadják és az amerikai interpretációkat helyeslik.
Ezen előzmények után a szerződés aláírása Párisban 1928. augusztus hó 27-én megtörtént. A megerősítő okiratok Washingtonban lesznek elhelyezendők és a szerződés csak akkor fog életbelépni, midőn azt mind a 15 eredeti aláíró megerősítette.
A szerződés aláírását követő napon az eredeti aláírók között nem szereplő államok közül az Amerikai Egyesült-Államok a velük diplomáciai összeköttetésben álló 48 államnak a kormányait felszólították, hogy a szerződéshez csatlakozzanak. A szovjetkormány, amelyet az Egyesült-Államok hivatalosan eddig nem ismervén el, a csatlakozásra Franciaország szólította fel, már szeptember hó 6-án formálisan csatlakozott a szerződéshez. A csatlakozásra vonatkozó okiratot Washingtonba a francia kormány juttatta el.
A felszólított államok közül a mai napig már a legtöbb állam hivatalosan bejelentette a szerződéshez való csatlakozását, de csaknem az összes meghívott állam kifejezést adott annak, hogy ahhoz csatlakozni kíván.
Az Egyesült-Államok budapesti követének a szerződéshez való csatlakozás tárgyában a magyar kormányhoz intézett jegyzékére válaszképpen 1928. október hó 6-án a követhez az alábbi szövegű jegyzéket intézte a külügyminiszter:
„Az Egyesült-Államok kormánya előtt ismeretes, hogy a világháború befejezése után Magyarország olyan békeszerződést volt kénytelen aláírni, amelyet az ily alkalmakkor szokásos tárgyalás nem előzött meg s amely téves beállításokból kiindulva, igazságtalan helyzetet teremtett.
A békeszerződés folytán előállott helyzet zavarólag hat Európának ebben a részében a népek nyugalmára és megakadályozza fejlődésüket. A háború befejezése óta eltelt tíz esztendő eseményei nyilvánvalóan igazolják, hogy ez a békeszerződés alkalmatlan arra, hogy a természetes békés fejlődést biztosítsa.
A történelem tanusága szerint a multban ott, ahol a nemzetek egymásközötti viszonya nem az igazság és észszerűség követelményein épült fel, előbb-utóbb erőszakos összeütközések keletkeztek. A magyar kormány rendkívül értékeli az Egyesült-Államoknak a háború elítélésére irányuló javaslatában megnyilvánuló nagylelkű és humanitárius szempontoktól vezérelt politikáját, mert az azt célozza, hogy kiküszöbölje a nemzetek életéből az ily összeütközéseket és a háborús borzalmakat. De ez a törekvés természetesen csak úgy vezethet eredményre, ha a mellett, hogy a szerződéses kötelezettségek révén kizárjuk a háborút a nemzeti politika eszközei közül, a helyett más hatékony mód marad rendelkezésre az igazságtalan vagy természetellenes helyzetekből előálló bonyodalmak megoldására.
A magyar kormány természetesen abban a feltevésben adja meg hozzájárulását az Egyesült-Államok kormányának többi javaslatához, hogy az Egyesült-Államok kormánya a többi aláíró államokkal együttesen keresni fogja a módot arra, hogy békés úton legyen meg a jövőben a lehetősége az igazságtalanságok orvoslásának. A magyar kormány kellő időben meg fogja tenni a szükséges lépéseket, hogy ez a hozzájárulás a magyar alkotmány elveinek értelmében teljes jogi érvényt nyerjen.”
A szerződést az Amerikai Egyesült-Államok szenátusa 1929. január hó 15-én elfogadta.
A ratifikáció kérdésében lefolytatott vita alkalmával a mi helyzetünkre való vonatkozásban rendkívül nagy fontossággal bíró interpretációs kijelentések történtek.
A felszólalások lényegesebb részei fontosságukra való tekintettel a következők:
A szenátus vitája során felvetették azt a kérdést, vajjon „a Kellogg-paktum megakadályozhat-e bármiféle olyan akciót, amely békés úton határokra vonatkozó konfliktusokat elintézni vagy határkiigazításokat elérni kíván?”
Erre a kérdésre a szenátus külügyi bizottságának az elnöke a következőket válaszolta: „Határozott véleményem szerint ez a paktum semmiképpen sem akadályozhat meg egyetlen egy nemzetet sem abban, hogy határait vagy bármilyen más sérelmet illetőleg orvoslást ne keressen, feltéve, hogy ezt békés úton óhajtja elérni. A paktumot aláíró nemzet nem viselhet háborút abból a célból, hogy határait megváltoztassa, a Kellogg-paktum azonban nem akadályozhat meg egyetlen egy nemzetet sem, amely elégedetlen a határaival vagy a helyzetével és ezen békés úton változtatni óhajt, hogy ezt akár a közvélemény megszervezése, a közvélemény erkölcsi igazságérzetének mozgósítása, akár más - békésnek tekinthető - eszközzel elérni törekedjék”.
Arra a további kérdésre, hogy „az a körülmény, hogy némely a Kellogg-paktumhoz való csatlakozást bejelentő jegyzékben említés történik egyik-másik szerződésről, melyek határkérdésekre vonatkozhatnak, akadályozhat-e valamely a paktumot aláíró államot abban, hogy határainak vagy a határait megállapító szerződésnek megváltoztatásáért békés úton harcoljon”, a Szenátus külügyi bizottságának elnöke a következőket fejtette ki:
„Véleményem szerint sem a paktum, sem a paktumra vonatkozó jegyzékváltás semmit sem tartalmaz arra nézve, hogy nemzetet, mely a paktumot aláírta, megfoszthasson attól, hogy határainak kiigazítását vagy sérelmeinek orvoslását békés úton követelje.” Ezek után a kérdéseket feltevő Szenátor a következőket mondta: „Hallottam, hogy bizonyos európai körök véleménye szerint a paktum aláírói között egyesek bizonyos - határokra vonatkozó - szerződésekre hivatkoznak olyan formában, amely azt a benyomást keltheti, mintha ezek a szerződések szentek volnának és megváltoztatásuk még békés úton sem volna elképzelhető. Előttem az a vélemény teljesen lehetetlennek tűnik fel, azonban a kétely minden - még a legcsekélyebb - lehetőségének kizárása miatt óhajtottam, hogy ez a kérdés és a reávonatkozó válasz benne legyen a szenátusi jegyzőkönyvben.”
A Kellogg-paktumra vonatkozó eddigi ratifikációk következtében a paktum életbelépése már többé-kevésbbé biztosítottnak lévén vehető, azt Magyarország részéről folyó évi február hó 14. napján aláírta a külügyminiszter.
Az I. Cikkhez
Az első cikkben a szerződő felek ünnepélyesen kijelentik, hogy a háborút, mint a nemzetközi viszályok elintézési módját, elítélik és arról, mint a nemzeti politika eszközéről az egymásközti viszonyukban lemondanak.
A II. Cikkhez
A második cikkben a szerződő felek a fenti kijelentés folyamányaképpen kijelentik, hogy a közöttük esetleg felmerülhető minden vitának és viszálynak az elintézését, bárminő legyen is azok természete vagy eredete, mindenkor kizárólag csak békés eszközökkel fogják keresni.
A III. Cikkhez
A harmadik cikk a szerződés megerősítésére, életbeléptetésére és a csatlakozásra vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza. Ezek szerint a szerződés valamennyi eredeti aláíró hatalom által történt megerősítés után lép életbe. A csatlakozó államokra nézve a szerződés a megerősítő okiratoknak Washingtonban való letételekor lép életbe.
A szerződés alapeszméje tehát annak a biztosítása, hogy a nemzetek nemzetközi ellentétek elintézése végett ne forduljanak a háború eszközéhez, hanem az ilyen ellentétek elintézését kizárólag csak békés eszközökkel keressék. Arra vonatkozólag, hogy mik értendők békés eszközök alatt, a szerződés éppoly kevéssé ad felvilágosítást, mint ahogy sem a szerződésben, sem az azzal kapcsolatos iratváltásokban nincsen meghatározva az, hogy mi tekinthető önvédelemnek. Ezeknek a kérdéseknek teoretikus eldöntése azonban túlnagy nehézségeket okozott volna és az ezek körül keletkezett vita kétségessé tehette volna magát a szerződés létrejöttét is. Ezért ezekre a kérdésekre nem tértek ki, ami viszont gyengéje a szerződésnek, mert valamely állam eljárásának megbírálása tekintetében éppen ezért adott esetben súlyos kontroverziák is keletkezhetnek.
A szerződés megszegésére vonatkozóan a szerződés cikkei nem tartalmaznak rendelkezéseket. A bevezető rész szerint azonban a szerződést megszegő felet „a szerződés előnyeitől meg kell fosztani”.
