A fegyelem a hadsereg lelke.
Ez a mondás annyira igaz és oly klasszikusan fejezi ki igazát, hogy közhellyé vált.
De éppen ilyen közhellyé vált igazság az is, hogy a büntetőjog területe azok közé a jogterületek közé tartozik, amelyek legkevésbbé bírják el a kísérletezéseket, ahol tehát különösen indokolt az okos konzervativizmus.
Kétszeres óvatossággal szabad csak tehát a katonai büntetőjog reformjához nyúlni, mert a katonai büntetőjog a fegyelemtartásnak végső eszköze.
Kétségtelen, hogy nemcsak a katonai, hanem a polgári büntetőtörvény is reformra szorul és nem lehet tagadni azt sem, hogy elvi és gyakorlati szempontból a helyes eljárás az lenne, ha a két büntetőtörvény reformja egyidőben vitetnék keresztül. Ámde a katonai anyagi büntetőjog reformja a monarchia szerkezetében beállt hirtelen változás miatt égetővé vált, mert nemzeti és jogi szempontból nem lehet tűrni, hogy a teljes önállóságát visszanyert Magyarországon a még 1855-ben reánk oktrojált, idegen jogot tartalmazó, a mellett elavult „Katonai büntetőtörvény” nevezetű szabály maradjon továbbra is érvényben; márpedig, ha a katonai büntetőjog reformjának sorsát a polgári büntetőtörvény reformjának sorsát a polgári büntetőtörvény reformjának sorsához fűzzük, úgy ez a mai viszonyok közt a dolog természeténél fogva oly késedelmet okozna, amit a katonai büntetőjog reformjának sürgősségével összeegyeztetni nem lehet. Az anyagi katonai büntetőjog reformjának megvalósítását a monarchia idejében úgyis az gátolta meg, hogy a négyféle (magyar, osztrák, horvát és bosnyák) jogterület és kormányzat közt a megegyezés szinte lehetetlen volt, nem lenne tehát indokolt, ha most ez akadály megszüntével a reformot oly más törvényhozási aktussal hoznók kapcsolatba, amely a megvalósitást ismét kitolná bizonytalan időre.
De bármily sürgősnek kellett is az anyagi katonai büntetőjog reformját tekinteni, nem lehetett elzárkózni annak a felismerése elől sem, hogy ilyen reformnak alépítményét a fegyveres erő szervezete, illetőleg az azzal kapcsolatos védtörvény és szolgálati utasítások alkotják és hogy nem lehet ilyen mélyreható reformhoz fogni a nélkül, hogy az kellőképpen előkészíttetnék és főleg hogy a lefolyt háború tapasztalatai és az idegen államok hasonló törvényalkotásai és reformtörekvései egybegyüjtetnének. Márpedig a háború nyomába lépett bizonytalan helyzet miatt még sokáig azt sem lehetett tudni, vajjon fegyveres erőnk az általános védkötelezettség elvein vagy a zsoldos rendszeren fog-e alapulni, csak a békeszerződés megkötése után lehetett 1921-ben megalkotni a honvédségről szóló törvényeket is és tulajdonképen csak a diplomáciai viszony helyreállítása után lehetett a külföldi jogállapotokról és reformtörekvésekről megbízható tájékozódást szerezni.
Ezek a körülmények tehát szükségképpen késleltették az érdemleges munkát.
Ami a reform irányát illeti, e tekintetben a következő megfontolások voltak mértékadók:
A katonai büntetőjog olyan idős, mint maga a jog.
Gyökérszálai a legrégibb korba nyúlnak vissza.
A legmodernebb katonai kódexeknek akárhány rendelkezéséről könnyen kimutatható a római jogi eredet.
Oka ennek a katonai hivatás és katonai életviszonyok különleges voltában, valamint az emberi társaság katonai védelmének közös szempontjaiban rejlik. Ez tette szükségessé minden időkben, hogy a katonai jogrend (amely a fegyelemben ölt testet) külön szabályozással külön oltalmat nyerjen. Ezért kell a katonai életben sok olyan cselekményt büntetéssel sujtani, amely a polgári életben elő sem fordulhat vagy sokkal kisebb súllyal esik a latba. (Gyávaság, őrszolgálati kötelességsértés, szökés, függelemsértés stb.)
A katonai büntetőjognak ezt az évezredeken át megőrzött sajátosságát szem elől téveszteni természetesen a reformnál sem szabad és nem volna helyes ma is élő katonai büntetőjogunknak azokat a szabályait, amelyek hosszú időn át való alkalmaztatásuk alatt jóknak bizonyultak és mint ilyenek a köztudatba átmentek, a reform alkalmával csak azért mellőzni, mert azok eredetileg idegen jognak voltak alkotó elemei. Annak tehát, ami létező jogunkban bevált, a javaslatban is helyet kell adni, mégpedig lehetőleg változatlan alakban, már csak az arra vonatkozólag kifejlett judikatúrára való tekintettel is.
Viszont azonban ma már az sem vitás, hogy a katonát - aki katonai szolgálatának teljesítése alatt is állampolgár marad - különleges büntetőjogszabályok alá helyezni csak annyiban indokolt, amennyiben a különleges katonai viszonyok és érdekek valóban megkövetelik, de egyébként vele szemben is általában a hazai törvényeket kell kötelezőkké tenni. (Úgy, amint az pl. jelenleg Német-, Angol- és Franciaországban, továbbá Svájcban van.)
Mindezekhez képest a javaslat általában a közönséges (magyar polgári) büntetőtörvényeket jelenti ki a katonai büntetőbíráskodás alá tartozó egyénekre is alkalmazandóknak (1. §) és az első (általános) részben csakis azokat a szabályokat öleli fel, amelyek a különleges katonai viszonyok miatt a közönséges büntetőjog elveitől eltérést tartalmaznak, a második (különös) részben pedig csakis az úgynevezett „katonai” bűntetteket és vétségeket, vagyis azokat a bűncselekményeket határozza meg és sujtja büntetéssel, amelyeknek tettese csakis katonai egyén lehet és amelyekről ennek folytán a polgári Btk. egyáltalán nem tartalmaz rendelkezést. Ezenfelül az életbeléptető törvényben történik gondoskodás arról, hogy bizonyos közönséges bűncselekmények büntetése megfelelően felemeltessék, ha katonai egyén követi azokat el (felségsértés stb.) vagy ha a különleges katonai viszonyok szükségessé teszik (bajtársi lopás stb.).
Áttekinthetőség és könnyebb kezelhetőség érdekében talán jobb lett volna egy teljes, a közönséges bűncselekményeket is felölelő kódexet alkotni. Miután azonban polgári büntetőtörvényünk időközben sokszorosan módosíttatott és számos melléktörvénnyel kiegészíttetett: az érvényben levő rendelkezéseknek egy összefüggő egészbe átformálása szinte legyőzhetetlen akadályokba ütköznék, de mindenesetre azzal a veszéllyel járna, hogy a két kódex rendelkezései közt vagy legalább e rendelkezések értelmezése tekintetében akaratlan ellentétek támadnának. E mellett teljes katonai kódex alkotása a reform menetét rendkívül hátráltatta volna, mert az időközben hozott melléktörvényeket a javaslatba mindannyiszor beledolgozni s e végből a javaslatot minduntalan módosítani kellett volna. A javaslat tehát - a külföldi példákhoz hasonlóan - a teljes kódex eszméjét elejtette, igyekezett azonban, amennyire lehetett, a gyakorlati szempontoknak azzal eleget tenni, hogy az általános részben ott, ahol a polgári büntetőtörvényt módosító vagy kiegészítő törvényes rendelkezések, nevezetesen a büntetés felfüggesztésére és a fiatalkorúakra vonatkozók még katonai okokból is további módosításokat igényeltek: ezeket a rendelkezéseket mindjárt átdolgozva illesztette be a maguk egészében a javaslatba.
Ami a második (különös) rész anyagának elrendezését és az egyes katonai bűncselekmények meghatározását és elnevezését illeti, a javaslat nagyjában a ma alkalmazásban levő „katonai büntetőtörvény” rendelkezéseihez simul, amely rendelkezések jórészt ma is megfelelők, a köztudatba átmentek és így az iskolai oktatásnak is könnyebbségére vannak. Természetes dolog, hogy ott, ahol a létező jog hézagosnak mutatkozott vagy az újabbkori nemzetközi megállapodások (genfi és hágai egyezmények stb.) szükségessé tették: a hézagokat új büntetendő tényálladékokkal ki kellett tölteni, ahol a mai jog rendelkezései a fejlődött viszonyoknak meg nem felelnek, azokat el kellett mellőzni, ahol pedig a mai jog nem eléggé szabatos vagy felesleges kazuisztikába téved, ott a rendelkezéseknek szilárdabb és szabatosabb szerkezetet kellett adni. E mellett a javaslat főtörekvése az volt, hogy szövegezésben és az egyes bűncselekmények taglalásában a polgári Btk. szövegezési módjával és rendszerével is lehetőleg a teljes összhangot helyreállítsa.
Fel kell még említeni ehelyütt azt, ami a Második Rész bevezető indokolásában részletesebben meg van okolva, hogy t. i. a javaslat álláspontja szerint a katonai bűncselekményeknek tettese elvileg nem csupán a katonaállományú, hanem egyáltalán minden katonai egyén lehet.
Ami az egyes büntetéseknek megállapítását illeti, a javaslat az igazságosság általános követelményei mellett elsősorban a gyakorlati és főleg a háborús tapasztalatokat, valamint a fegyelemtartás érdekeit tartotta szem előtt.
Ezzel természetesen nincs az mondva, hogy a javaslat az emberiesség követelményei elől elzárkózott volna. Sőt - miként azt az egyes bűncselekményeknél még bővebben ki fogom fejteni - a létező jogállapottal szemben több helyütt értékes enyhítéseket tett és főleg béke idején a halálbüntetés alkalmazását is szűkebb térre szorította, de természetesen csak ott, ahol a jelenleg érvényben levő Ktbtk. szigora túlságosnak látszott és a gyakorlatban e miatt nem is alkalmaztatott, vagy ahol a rendes eljárásban tervezett enyhébb elbánást ellensúlyozni lehet azzal, hogy a rögtönítélő eljárásra módot nyujtunk. Túlságos szigor a fegyelemnek sem kedvez mindenkor. Viszont azonban nem lehetett elzárkózni az elől sem, hogy néhány esetben a büntetéseket a létező jogállapottal szemben katonai érdekből szigorítsuk.
Megjegyzem, hogy azt a kérdést, hogy mily feltételek alatt és mily katonai bűntett miatt lehet - előzetes kihirdetéssel vagy e nélkül - rögtönítélő eljárást alkalmazni, ez a javaslat nem vonta szabályozásának körébe, mert e kérdés szabályozása a feltételeknek alakijogi természete és a közönséges bűntettekre vonatkozó ily eljárással való összefüggése miatt nem az anyagi katonai büntetőtörvénybe, hanem a katonai bűnvádi perrendtartásba való, amelynek megfelelő módosítása és kiegészítése az életbeléptető rendelkezésekkel együttesen fog megtörténni.
Ami az egyes büntetési nemek alkalmazását illeti, idevonatkozólag a következőket jegyzem meg:
A javaslat a hagyománynak és a katonai viszonyoknak, illetőleg a mai jogállapotnak megfelelően a katonai bűntettekre általában az agyonlövéssel végrehajtandó halált és a börtönt alkalmazza, míg a kötéllel végrehajtandó halálbüntetést és a fegyházat csak azokra a katonai bűntettekre állapítja meg, amelyek - legalább is katonai szempontból véve - aljas érzületre vezethetők vissza. (Ellenséghez szökés, fosztogatás.) Államfogházat a javaslat sem állapít meg katonai bűncselekményekre. A hivatalvesztés kimondását a javaslat általában csak a katonai szempontból különösen megbecstelenítő vagy oly katonai bűncselekmények esetében rendeli, amelyekhez hasonló közönséges bűncselekményekre a polgári Btk. is hivatalvesztést rendel.
A rend- és díszjelek elvesztésének kérdésében a javaslatnak arra az álláspontra kellett helyezkednie, hogy az ily kitüntetések elvesztése a katonai bíráskodásban is együtt jár a hivatalvesztéssel. Gondoskodni kellett azonban azokról a bűntetti esetekről is, amelyekben a polgári Btk. vagy a Ktbtk. (javaslat) hivatalvesztést egyáltalán nem rendel, vagy amelyekben a néha hervadhatatlan érdemek jutalmául kapott ily kitüntetéseknek elvétele katonai szempontból sem igazolható túlszigorra vezetne (15. §).
A lefokozás alkalmazása egészben a rend- és díszjelek elvesztésénél mérvadóknak tekintett szempontok figyelembevételével akként nyert szabályozást, hogy a javaslat csak az imperatív lefokozás eseteit határozza meg (22. §) és azután általános szabályt ad arra nézve, hogy mikor lehet mégis ettől az imperatív rendelkezéstől eltérni (23. §). E szabályozás folytán elesett annak a szüksége, hogy a különös részben a lefokozás kérdésében minden egyes esetben rendelkezzünk és rendelkezésre csak abban a pár esetben volt szükség, amikor az elítélt semmi szín alatt sem hagyható meg rendfokozatában, nevezetesen a szökés (100. §) és a gyávaság (112. §) esetében.
Egyebekben a javaslat a modern irányzatnak és a különleges katonai viszonyoknak is megfelelően lehetőleg széles keretekben állapítja meg a szabadságvesztési büntetési tételeket s e képpen a bírónak lehetőleg szabad kezet ad arra, hogy az adott eset különös körülményeihez képest a legmegfelelőbb büntetést alkalmazhassa. Általában azonban gyakrabban határozza meg a szabadságvesztésbüntetés minimumát, mint a polgári Btk., amit a katonai bűnvádi perrendtartás perorvoslati rendszerére való tekintettel azért tesz, hogy e minimumnál is kevesebbet adni már csak a rendkívüli enyhítő jog alkalmazásával lévén lehetséges, a katonai ügyésznek módot nyujtson a fellebbezésre, ha az így leszállított büntetést a katonai bűncselekmény miatt túlenyhének találja. E tekintetben lásd a katonai bűnvádi perrendtartás (rövidítve = Kbp.) 332. és 333. §-ait, amelyeket egyébiránt a közönséges büntetőtörvényekkel való összhang érdekében az életbeléptető törvényben némileg módosítani kell.
Ezzel kapcsolatban meg kell még jegyezni a következőket is:
A jelenleg alkalmazásban levő Ktbtk. valamely súlyosabb büntetési nem vagy magasabb büntetési tétel alkalmazását gyakran ily feltételtől teszi függővé: „súlyosító körülmények közt” vagy „a körülményekhez képest”. Ez a megjelölés azonban túlságosan általánosságban mozog és tévedésre vagy önkényre vezethet. A javaslat ennélfogva a súlyosabb büntetési nem alkalmazását mindig határozott feltételhez (bizonyos körülmény fennforgásához) köti, a szabadságvesztésbüntetés magasabb tételének alkalmazásánál pedig helyenkint ezt a körülírást használja: „súlyos esetben”. „Súlyos eset” alatt természetesen nem azt az esetet kell érteni, amelyben a súlyosító körülmények általában túlnyomók (mert hisz erre az általános elvek alkalmazandók), hanem azt, amelyben maga a jogsértés vagy annak következményei objektív értelemben véve súlyosak (53. §). Ami pedig azt az esetleges ellenészrevételt illeti, hogy ez a meghatározás „súlyos esetben” nem elég szabatos, erre nézve utalhatunk példának okáért a német katonai és polgári büntetőjogra, amelyben gyakran (sőt néha a vétségnek bűntettől elhatárolásaképpen is) használtatnak e kifejezések: „in schweren Fällen”, „in besonders schweren Fällen”, és „in leichten Fällen”. Még ruganyosabb az 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslat, amire még a részletes indokolásban rátérek.
Ami pedig a javaslatnak azt a sajátosságát illeti, hogy a fogházbüntetéseket rendszerint nem egyetlen (maximális) tartamban, hanem fokozatosan: hat hónapig terjedő, azután („súlyos esetben”) ennél hosszabb tartamban szabja meg, ennek oka az, hogy a javaslat ezzel módot akar nyujtani arra, hogy a katonai vétségek enyhébb esetei a Kbp. 2. §-a alapján a körülményekhez képest fegyelmi úton megtorolhatók legyenek.
Megjegyzendő még, hogy azzal, miszerint a magyar Btk. a javaslat 1. §-ában ki van terjesztve a katonai bíráskodásra, a javaslat szigora is enyhébb jelleget ölt, mert például ezentúl a rendes eljárásban nálunk sem lesz akadálya annak, hogy a bíró enyhítő körülmények alapján (Btk. 91. és 92. §) kötéllel végrehajtandó halálbüntetést is átváltoztathassa szabadságvesztésbüntetésre és hogy bizonyos esetben a büntettet vétséggé korrekcionálizálhassa.
Ez a § a reformnak azt az alapgondolatát juttatja kifejezésre, amely szerint a katonai büntetőjogban a közönséges, vagyis a polgári büntetőjogszabályoktól eltérésnek csak annyiban lehet indokoltan helye, amennyiben azt a különleges katonai viszonyok és érdekek valóban megkövetelik, de egyébként általában a hazai törvényeket kell kötelezőkké tenni.
E § értelmében tehát a katonai bíráskodás alá tartozó egyénekre elvileg minden esetben a közönséges, vagyis a bűntettekről és vétségekről, úgyszintén a kihágásokról szóló magyar büntetőtörvényeket (1878:V. és 1879:XL. törvénycikkek), valamint az ezeket életbeléptető, módosító és kiegészítő törvényeket kell alkalmazni, hacsak a javaslat maga eltéréseket nem állapít meg. Ilyen eltérések vannak megállapítva a közönséges büntetőtörvények általános rendelkezéseivel szemben a javaslat Első Részében és ilyen eltérés az is, hogy a javaslat Második Része a közönséges büntetőtörvények különös rendelkezéseivel szemben egyes cselekményeket önálló katonai deliktumokká alakít és külön büntetéssel sujt. Ehhez képest példának okáért azt a katonai egyént, aki a becsület védelméről alkotott 1914:XLI. törvénycikkben meghatározott becsületsértés tényálladékát valósítja meg, nem becsületsértés miatt, hanem függelemsértés miatt kell a javaslat Második Része alapján az általános elvek szem előtt tartása mellett büntetni, ha a cselekményt előljárójával szemben követte el, mert a javaslat Második Része az előljáróval szemben tanusított minden szándékos tiszteletszegést függelemsértés gyanánt rendel büntetni. De nem lehetne - hogy a példánál maradjunk - ily esetben a hivatkozott törvénycikknek a nyomban viszonzott becsületsértés büntetlenségéről szóló 19. §-át sem alkalmazni, mert a javaslat Második Részében (126. és 127. §) az előljáró által alárendeltje ellen elkövetett becsületsértés is katonai bűncselekménynek, vagyis szolgálati bűntettnek, illetőleg vétségnek van nyilvánítva.
Az, hogy a közönséges büntetőjogban meghatározott bűncselekmények - szemben a katonaiakkal - közönséges bűncselekményeknek vannak nevezve, megfelel a régi meghonosodott gyakorlatnak és törvényeink terminológiájának (1912:XXX. tc. 51. §-a, 1912:XXXII. és XXXIII. tc. 13. és 16. §-ai, 1921:XXXII. tc. 80. §-a, 1921:XLIX. tc. 26. §-a). Ennélfogva a javaslat az „általános” büntetőtörvények helyett is a „közönséges” büntetőtörvények kifejezést használja, ami különben szintén megfelel a gyakorlatnak és annak a megfontolásnak, hogy a két büntetőjog tulajdonképpen a lex communis és a lex singularis viszonyában áll egymáshoz.
A katonai fegyelmi kihágások elbírálására a katonai fegyelmi és büntetőjogi szabályok irányadók s az életbeléptető javaslat 95. §-a külön is kimondja, hogy a jelen javaslat 1. §-a nem érinti azokat a jogszabályokat, amelyek szerint bizonyos bűncselekmények megtorlásának fegyelmi úton is helye van. Az ily fegyelmi elintézés lehetőségét e javaslat 46. §-a fiatalkorúak vétsége tekintetében még ki is terjeszti.
Ami azonban az alaki jogszabályokat illeti, már e helyütt kiemelem, hogy a magyar (polgári) bűnvádi perrendtartásban, valamint ezt kiegészítően egyéb törvényekben előforduló eljárási szabályok a katonai büntetőbíráskodásban egyáltalán nem jöhetnek alkalmazásba, illetőleg ahol egyes eljárási rendelkezésekre a katonai perjog terén is szükség van, ezek megfelelő átvétele iránt (pl. az összbüntetés kiszabása tekintetében) a Kbp.-t módosító és kiegészítő rendelkezések során fog gondoskodás történni.
A javaslat 2. §-ának célja egyfelől az, hogy rámutasson arra, miszerint a katonai bűncselekmények ebben a kódexben vannak megjelölve és összefoglalva, másfelől pedig az, hogy (kapcsolatban az 1. §-sal és a Btk. 1. §-ával) kifejezésre juttassa ezekre a bűncselekményekre vonatkozóan is azt az elvet, hogy bűntett vagy vétség gyanánt csak az a cselekmény büntethető, amit a törvény nyilvánít annak.
Minden ország katonai büntetőtörvénye szigorúbb megtorló rendelkezéseket tartalmaz arra az esetre, ha valamely (főleg a katonai érdeket sértő) bűncselekményt háború idején követnek el. Ezt teszi az érvényben levő Ktbtk. is és hasonló rendelkezést vett fel legújabban a közönséges büntetőtörvényeknek a hadsereg tagjaira való kiterjesztése tárgyában 1920. évi július 15-én alkotott osztrák törvény is. (Anhang 545. §)
Ily szigorúbb rendelkezéseket vesz fel a javaslat is és azt az időt, illetőleg helyzetet, amelyben ezek a rendelkezések egyáltalában alkalmazásba jöhetnek, általában a „háború idején” kifejezéssel jelöli meg, amely kifejezést a „határvédelmi zavarok”-ra és az ország belső békéjét veszélyeztető lázadásra is vonatkoztatja. Megfelel ez a világháború szerencsétlen kimenetele után beállt események szomorú tapasztalatainak és annak a körülménynek, hogy a m. kir. honvédségről szóló 1921:XLIX. tc. 1. §-a a honvédség feladatát a „belső rendnek és biztonságnak és az ország határainak megvédésében” jelölte meg. Megemlítem példának okáért azért is, hogy a német katonai büntetőtörvénykönyv 9. §-a a háború idejére szóló szabályokat rendeli alkalmazni nemcsak a mozgósítottság, hanem a közbiztonságot veszélyeztető lázadás (Aufruhr) miatt elrendelt hadiállapot stb. tartamára is.
Ami az ily rendelkezések hatályosságának kezdő és végső időpontját illeti, ezt a ma érvényben levő Ktbtk. 89. §-a a „hadvezér kihirdetett parancsá”-tól tette függővé. Ez a rendelkezés nem vált be és a mai viszonyoknak nem felel meg. Ennélfogva a javaslat az 1920. évi osztrák törvény és az 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslat (Art. 61) mintájára is a minisztériumra bízza annak a meghatározását és közzétevését, hogy a háborús viszonyokra szabott szigorúbb rendelkezéseket mely időponttól meddig és mily körben kell alkalmazni. (Analóg rendelkezést különben a Kbp. 14. §-a és az 1912:LXIII. tc. 13. §-a is tartalmaz.)
Miután azonban ily, lényegileg elrettentést célzó rendelkezésekre csak addig van szükség, amíg az azok alapjául szolgáló kivételes viszonyok tartanak, a törvényben, illetőleg a javaslatban (2. bekezdés) ki van mondva, hogy azokat a hatályuk alatt elkövetett bűncselekményre csak e hatály megszüntéig lehet alkalmazni. Kivételt kellett mindazonáltal e szabály alól tenni - a dolog természeténél fogva és a mai jogállapotnak is megfelelően - az oly bűncselekmények tekintetében, amelyeket nem is lehet máskor, mint ily kivételes viszonyok közt elkövetni (pl. a sebesült ellenség kifosztása stb.).
Azokat az érdekeket, amelyek fegyveres erőnk fegyelméhez és működési képességéhez, valamint államunk biztonságához fűződnek, a külföld a dolog természeténél fogva nem honorálja és nem oltalmazza olyan mértékben, mint azt mi magunk tesszük. Ennélfogva a külföldi törvények sem tartalmaznak ez érdekek védelmére oly hathatós rendelkezéseket, mint a mai katonai büntetőtörvényünk.
Magától értetődik tehát, hogy fontos katonai érdekeink oltalom nélkül maradnának, ha az azok ellen külföldön, főleg katonáink által elkövetett cselekmények megbüntetését teljesen a külföldi hatóságokra bíznók, vagy ha azok megbüntetését attól tennők függővé, hogy az a cselekmény az elkövetés helyének törvényei szerint büntetendő- vagy büntethető-e és ha folyton tekintettel kellene lennünk arra, hogy vajjon enyhébb-e a külföld törvénye a mienknél és igenlő esetben a külföldi enyhébb törvényt kellene alkalmaznunk stb.
A katonai viszonyok szempontjából nem kielégítő ezeknél fogva a magyar polgári büntetőtörvénykönyv rendelkezése, amely néhány bűntettre nézve kimondja ugyan, hogy azokat, ha külföldön követték is el, úgy kell büntetni, mintha belföldön követték volna el (7. §), de a többi bűncselekmények egész tömegére nézve lényegileg az imént említett szabályozást tartalmazza. A polgári Btk. szabályozása szerint (7. §, 2. pont) tehát például az a külföldi, aki ellenséges országban csapataink hatalmi körén belül királyunkat bántalmazza, az elkövetés helyének enyhébb törvényei szerint valószínűleg csak tettleges becsületsértés miatt volna büntethető. Még kevésbbé kielégítő a kihágási büntetőtörvény rendelkezése (13. §), amely szerint „Külföldön elkövetett kihágás miatt büntetésnek nincs helye”. A polgári Btk. szabályozása mellett nem lehetne megbüntetni azt a katonát, aki külföldön szabadságon létének vagy hivatalos alkalmaztatásának ideje alatt az ugyanott tartózkodó előljárójával szemben függelemsértően viselkedik vagy engedély nélkül megnősül, vagy nemzeti színeinket, címerünket bemocskolja stb.
Nem lehet e mellett feledni, hogy azok a korlátolt számú bűncselekmények, amelyek miatt polgári állású honosaink a Kbp. értelmében (14. §) kivételesen katonai büntetőbíráskodás alá helyezhetők, nagyjában a polgári büntetőtörvény megfelelő rendelkezéseivel is fedve vannak ugyan, mindazonáltal az ilyen, valamint a külföldön polgári egyének által elkövetett más bűncselekményekre nézve is ki kell a magyar törvény hatályát bizonyos esetben terjeszteni, mert a Kbp. 454. §-a értelmében a legfőbb parancsnok ellenséges országban a fegyveres erőnk és szövetségeseink hatalmi körén belül elkövetett valamennyi bűncselekményre kiterjesztheti a katonai büntetőbíráskodást, bizonyos bűncselekményekre pedig akkor is, ha azokat e hatalmi körön kívül követték el. Márpedig e törvény intenciójával nyilvánvalóan ellenkeznék, ha ilyen esetben a katonai bíróságok nem kizárólag a hazai törvényeket alkalmaznák, hanem az illető külföldi törvényeket is figyelembe tartoznának venni. Különben ilyen viszonyok közt ideje és módja sem igen lenne a katonai bíróságnak ahhoz, hogy a külföldi törvényekkel összehasonlításokat végezzen. A világháború alatt nehéz is lett volna pl. Albániában az ottani büntetőtörvényt is figyelembe venni, mégpedig abból az egyszerű okból, mert Albániának nem is volt büntetőtörvénye.
Az 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslat, amely pedig közönséges bűncselekményeket is felölel, egyszerűen kimondja, hogy „Dieses Gesetz findet auch Anwendung, wenn das Vergehen im Ausland verübt wird” (Art. 6), indokoláskép pedig egyszerűen arra utal, hogy ősidők óta elismert jogelv, miszerint a katonai büntetőtörvénynek alávetett egyénekre ez a törvény akkor is alkalmazandó, ha külföldön követnek el bűncselekményt. A katonai jognak alávetett egyén ezt a jogot a külföldre is magával viszi. A nálunk manap alkalmazásban levő katonai büntetőtörvénynek álláspontja is ugyanez.
Ha mindazonáltal a javaslat nem ment el odáig, hogy a külföldön bárki által elkövetett összes bűncselekményeket belföldön elkövetetteknek rendeli tekinteni, úgy ennek oka az, hogy a javaslat ez alkalommal is hű akart maradni ahhoz az álláspontjához, hogy a polgári büntetőtörvényektől eltérésnek csakis annyiban lehet helyet engedni, amennyiben azt a katonai érdekek elkerülhetetlenül szükségessé teszik. Ezért szorította tehát a 6. §-ban kimondott elvet csupán a katonai bűntettekre és vétségekre, továbbá a tényleges katonai egyének bűncselekményeire, végül az ellenséges országban a fegyveres erő vagy szövetségeseink hatalmi körén belül elkövetett, valamint az e hatalmi körön kívül elkövetett azokra a deliktumokra, amelyeknek elkövetője kivételesen a Kbp. 454. §-ához képest katonai büntetőbíráskodás alá tartozik.
Arra nézve, hogy a külföldön kiállott büntetést az e törvény szerint megállapítandó büntetésbe be kell számítani, külön rendelkezésre nincs szükség, mert az 1. § szerint a Btk. általános rendelkezései a katonai bíróságok által is alkalmazandók s e rendelkezésekkel (Btk. 7. és 13. §) a beszámítás el van rendelve.
A katonai bűncselekményeknek túlnyomó részét tudvalevőleg nem aljas érzületből követik el. Ezt a körülményt mai katonai büntetőjogunk is tekintetbe veszi azzal, hogy a rájuk megállapított halálbüntetést általában agyonlövéssel rendeli végrehajtani, amely végrehajtási mód katonai felfogás szerint nem oly megbecstelenítő, mint a kötél. A kötéllel végrehajtandó halálbüntetést csakis arra a katonai bűncselekményre alkalmazzák, amely - legalább is katonai felfogás szerint - aljas érzületre vezethető vissza. (Ellenséghez szökés.) A kötéllel végrehajtandó halálbüntetéssel egyúttal a hadseregből kicsapás is összekötendő, míg az agyonlövésre ítélttel szemben a kicsapás nem alkalmazandó. (Ktbtk. 45. és 46. §)
A mai katonai büntetőtörvénynek ezt az álláspontját a javaslat magáévá tette, amivel nem jutott ellentétbe a közönséges büntetőjoggal, amely eltekintve az 1915:XIX. tc. 8. §-ától, egyáltalán csak a két legsúlyosabb közönséges bűntettre, t. i. a felségsértésre és a gyilkosságra szab (kötéllel végrehajtandó) halálbüntetést, de éppoly kevéssé jutott a javaslat ellentétbe a modern irányzattal, amely a motívumoknak mélyrehatóbb méltánylását sürgeti.
Különben a katonai bűntettekre meghatározott halálbüntetést másutt is (pl. a francia és a német jog szerint) agyonlövéssel hajtják végre s a hadseregből kizárást más katonai kódexek is ismerik.
Az ezidőszerint alkalmazásban levő Ktbtk. szerint a fogságbüntetéseket a szolgálat vagy az elítélt (családja) érdekében súlyosítások alkalmazásával meg lehet rövidíteni, a többi (bármily hosszú tartamú) szabadságvesztésbüntetést pedig ily súlyosításokkal meg kell rövidíteni. Ez utóbbi imperatív rendelkezést maga a Ktbtk. indokolja (92. §) azzal, hogy a „hosszú tartamú börtönbüntetések a katonai szolgálatnak csak hátrányára vannak”. Ez a rendelkezés és indokolás főleg a Ktbtk. keletkezésének idején fennállott hadseregszervezeti viszonyokban bírta alapját.
A javaslat álláspontja e kérdésben a következő:
A honvédség büntető intézetei - mint később még rátérünk - nem elégségesek az összes katonabírósági szabadságvesztésbüntetések megfelelő végrehajtására. Előrelátható, hogy általában csak a rövid, átlag legfeljebb egy évig terjedő ily büntetések lesznek azok, amelyek a honvédség büntető intézeteiben hajtatnak végre, míg a hosszabb szabadságvesztésbüntetéseket a polgári büntető intézetekben fogják végrehajtani. Tekintve még azt is, hogy az egy évnél hosszabb időre elítélt katonai egyének egy bizonyos kontingense amúgy is közigazgatási úton el fog bocsájtatni a szolgálati kötelékből (amire az 1922:III. tc. 12. §-a nyujt módot): az egy évnél hosszabb szabadságvesztésre ítélt egyének katonai szolgálatára nem igen számíthat a katonai igazgatás vagy legalább is az ő büntetéseiknek mikénti végrehajtása nem érintheti oly közelről a katonai érdekeket, hogy ez okból a végrehajtás módozatait a súlyosítások alkalmazása szempontjából a polgári bírósági elítéltekétől eltérően kellene szabályozni.
Másként áll azonban a dolog a rövidebb tartamú szabadságvesztésre elítéltekkel szemben.
Az irodalomban a rövidtartamú szabadságvesztésbüntetéseknek kevéssé visszariasztó és hatálytalan volta miatt tekintélyes oldalról sok és nem éppen alaptalan a panasz. A szabadságvesztésbüntetés a nélkülözéshez, sőt nyomorhoz szokott elemekre sokszor nem hat büntetés gyanánt, hanem gondtalan megélhetést jelent. A katonai fogházviszonyok ismerője előtt sem titok, hogy főleg a rövididejű szabadságvesztésből elítéltjeink rendesen testsúlyban gyarapodva kerülnek ki és hogy főleg az intelligencia alacsonyabb fokán állókon nem igen látszik meg a bánkódás a miatt, hogy a terhes katonai szolgálatot fel kellett cserélniök párhavi szabadságvesztéssel. Általában azt lehet mondani, hogy a szabadságvesztés magábanvéve rövid tartam mellett jóval érzékenyebben sujtja az intelligens elemet, mint a kevéssé intelligenset, ami az individualizáció szempontjából fontos megállapítás. Mindez arra mutat, hogy a rövidtartamú szabadságvesztésbüntetést „az elítélt egyéniségének szem előtt tartásával” intenzívebbé kell tennünk. Az 1912. évi osztrák javaslat (60. és 61. §), valamint Edvi Illés javaslata (43. §) intézkedik aziránt is, hogy a hat illetőleg egy hónál nem hosszabb fogházbüntetés szigorítás céljából böjttel és kemény fekvőhellyel súlyosíttassék, míg a német katonai büntetőtörvény a német polgári büntetőtörvénynek szabadságvesztésbüntetéseit a katonaságot illetően egy külön szabadságvesztés-nemmel, t. i. a magánfogságban végrehajtandó „Arrest”-tel toldotta meg s ezzel maga a törvény köt össze súlyosításokat, nevezetesen (az elítélt legénységi egyének szolgálati állásához képest) böjtöt, kemény fekvőhelyet és sötét zárkát.
Az ily súlyosítások alkalmazása folytán természetesen a büntetés tartama megrövidül, ami költségkímélési szempontoktól eltekintve, a rövidebb tartamú szabadságvesztésre ítélt, illetőleg a katonai kötelékben megmaradó katonai egyénekkel szemben a katonai szolgálatra még azzal az előnnyel is jár, hogy az ily elítéltek a katonai szolgálatnak hamarabb visszaadatnak. Hogy a súlyosítások katonai fegyelmi szempontokból is kívánatosak, azt a tapasztalat igazolja.
Különben a Btk. életbeléptető törvénye is rendeli, mégpedig igen kiterjedt mértékben, a sötét zárkára és böjtölésre ítélést abban az esetben, ha az életfogytiglani fegyházra elítéltek újabb bűncselekményt követnek el (1880:XXXVII. tc. 35. §-a) s az 1902-ben hozott norvég büntetőtörvény a polgári büntetőbíráskodásban is helyt enged még a hosszútartamú szabadságvesztésbüntetéseknél is a böjttel és kemény fekvőhellyel való súlyosításnak és a büntetés súlyosítás útján való megrövidítésének.
A javaslat azonban a felhozott okokból csak abban az esetben rendeli a mai jogállapotnak egészben megfelelő súlyosítások alkalmazását, ha a (súlyosításnélküli) szabadságvesztés egy évnél nem hosszabb tartamban volna megállapítandó és ha a súlyosítás a tettes egészségét nem veszélyezteti. E mellett más törvényalkotások mintájára szabályozást tartalmaz arra nézve is (ami a jelenleg alkalmazott Ktbtk.-ból hiányzik), hogy egy-egy súlyosítás mily büntetéssel ér fel. Mindezekből az következik, hogy az illető vádlott az ítélethozás előtt orvos által megvizsgálandó és hogy az ítélőbíróságnak az ítélet indokolásában mindig meg kell mondania, hogy mily tartalmú (súlyosításnélküli) szabadságvesztésbüntetést tart megállapítandónak és mennyiben találta ezt a súlyosítások alkalmazásával megrövidítendőnek.
Magától értetődik, hogy a súlyosítások valamennyijét nem kell együttvéve alkalmazni. De magától értetődik az is, hogy súlyosítások alkalmazásával a börtön hat hónál rövidebb tartamban is kiszabható (szemben a Btk. 24. §-ával); aminthogy a behívási parancs iránt tanusított engedetlenségre az erről szóló törvény maga három hónaptól hat hónapig terjedő börtönt szab.
A házifogság intézményét a ma érvényben levő osztrák és olasz kódexek is ismerik s ezt az 1912. évi osztrák javaslat a 14 napi tartamot meg nem haladó elzárás helyettesítője gyanánt szintén elfogadja. A magyar büntetőjavaslatok szerzői közül Angyal (61. §) a házifogságot mint külön büntetési nemet (1-15 napi tartamban) felveszi a büntetések közé, míg Bernolák (75. §) a bíró belátására bízza annak a megengedését, hogy az elítélt különös méltánylást érdemlő esetben fogházbüntetését házifogságban, saját lakásán töltse ki. Ennek az irányzatnak hódol a polgári bűnvádi perrendtartás 153. §-a is, amely azt rendeli, hogy a vádtanács kivételes esetekben a terhelt kérelmére és költségére megengedheti, hogy a terheltet az előzetes letartóztatás vagy a vizsgálati fogság tartama alatt lakásán őrizzék.
A német katonai büntetőtörvény szerint a tisztek és katonai főtisztviselők számára külön büntetési nem:: a „Stubenarrest” (házifogság); katonai büntetőjogunk szerint pedig jelenleg is házifogságban, lakásukon töltik a nyolc napot meg nem haladó fogságbüntetéseket a tisztek és velük egyenlő állású elítéltek. De lakásukon töltik a fegyelmi úton 30 napi időtartamban rájuk szabható szobafogságfenyítésüket is.
A házifogság intézménye ellen fel szokták hozni, hogy végrehajtása és ellenőrzése nehézkes és költséges. Ámde ez az érv a katonai viszonyokra egyáltalán nem találó, ami pedig azt az ellenvetést illeti, hogy a házifogságnak osztályigazságszolgáltatás íze van, e tekintetben utalok arra, hogy ez a katonaságnál megszokott és bevált intézmény nem az egyes elítéltek érdekében áll fenn jelenleg sem, hanem az állástekintetek és a fegyelem megóvása érdekében, amely szükségessé teszi, hogy tisztjeinket ne az alárendeltek jelenlétében korholjuk s amennyire lehet, ne az alárendeltek szemeláttára és őrizete alatt helyezzük fogságba és tartsuk fogva.
Mindezeknél fogva célszerűnek mutatkozott a házifogságot fenntartani és a fegyelmi szobafogság mintájára azzal a rendelkezéssel kiegészíteni, hogy az elítélt a házifogság tartama alatt látogatókat sem fogadhat. De célszerűnek látszott annak korlátjakép azt a további rendelkezést is tenni, hogy házifogság csak azokra a tisztekre és hasonló állásúakra alkalmazható, akik rendfokozatukat elítélésük után is megtartják. Más katonai egyéneknél ugyanis a házifogság fenntartása mellett nem szólnak oly nyomós fegyelmi tekintetek, mint a tiszteknél és hasonló állásúaknál; polgári állású egyének pedig, akik csak kivételesen s rendszerint csak súlyos bűntettek miatt kerülnek katonai büntetőbíráskodás alá, alig ítéltetnek oly enyhe büntetésre, hogy velük szemben a házifogság alkalmazása egyáltalán szóba jöhetne. Célszerűnek látszott végül a német Stubenarrest, valamint a nálunk fegyelmi úton kiszabható szobafogság tartamára való tekintettel a házifogságként végrehajtható fogház- (elzárás-) büntetés tartamát egy hónapra kiterjeszteni, de ennél továbbmenni már nem lett volna indokolt, nehogy a hosszabb tartamú büntetések intenzivitása túlságosan csökkentessék.
Nem vette át a javaslat a mai katonai büntetőjog ama rendelkezését, mely szerint a házifogság őr felállításával is elrendelhető, mert ez éppen a megóvni kívánt állástekintetbe ütközött volna, a végrehajtás biztosítására pedig elég az utolsó bekezdés. A házifogság megszegését különben külön katonai bűncselekmény gyanánt bünteti a javaslat (125. §).
Megjegyzem, hogy a rendszeresség követelményének talán jobban megfelelt volna, ha - miként Angyal is teszi - a házifogságot mint külön büntetési nemet vesszük fel a javaslatba. Ámde a házifogságnak ily önálló beillesztését a javaslatba az a körülmény gátolta, hogy a közönséges büntettek és vétségek a katonai igazságszolgáltatásban is a közönséges (polgári) törvények szerint büntetendők, holott ezek a törvények a házifogságot mint büntetést seholsem rendelik. Ennélfogva arra kellett szorítkozni, hogy - amiként Bernolák is teszi - a fogházbüntetésnek bizonyos körülmények közt házifogságként való végrehajtását tettük lehetővé.
Ez a § a magyar Btk.-nek a hivatalvesztésre vonatkozó rendelkezéseit egészíti ki a kitüntetések elvonása szempontjából.
A Btk. 55. §-a értelmében ugyanis a hivatalvesztésre ítélt elveszti többek közt belföldi rend- és díszjeleit, a külföldi rend- és díszjelek viselhetésének jogosítványát és (a hivatalvesztés tartamára) az e kitüntetések elnyerésére való képességet.
A hivatalvesztést azonban a Btk. 54. §-a értelmében csak oly bűncselekmény miatt való elítélés esetén szabad kimondani, amelyre vonatkozólag azt a Btk. elrendeli, de viszont ily esetekben is eltekinthet a bíróság a hivatalvesztés kimondásától, ha az általa megállapított büntetés hathavi fogházat vagy hathavi államfogházat nem halad felül, úgyszintén azokban az esetekben, amelyekben a büntetés pénzbüntetésben áll.
Általánosságban azt lehet mondani, hogy a polgári igazságszolgáltatás terén a bíró az őt megillető enyhítő jognál fogva mindazokban az esetekben eltekinthet a hivatalvesztés kimondásától ( s ezzel a kitüntetések elvételétől), amelyekben a törvény szerint bűntettnek nyilvánított cselekményt vétséggé korrekcionalizálja vagy amelyekben a bűncselekményt már maga a törvény vétségnek nyilvánítja. Ekként tehát a valóban méltánylást érdemlő esetekben megvan a módja annak, hogy a bíróság az elítéltet kitüntetései birtokában meghagyhassa. Ezzel pedig kielégítést nyer az a háborús tapasztalatok folytán többszörösen felhangzott kívánalom, hogy a mai jogállapottal szemben (amely szerint minden bűntett miatt való elítéléssel a kitüntetések feltétlenül elvesznek) gondoskodni kell arról, hogy méltánylást érdemlő körülmények közt az elítélt akkor is megtarthassa becsülettel és sokszor halált megvető önfeláldozással szerzett kitüntetéseit, ha utólag emberileg érthető és menthető okokból oly cselekményt követ el, amelyet a törvény bűntettnek nyilvánít. Ennél is továbbmenni és azt kívánni, hogy az egyszer megszerzett kitüntetést bármily utólagos elítélés esetén se veszítse el az elítélt, a valódi katonai tekintetekkel alig volna összeegyeztethető, mert ez esetben meg kellene hagyni a kitüntetéseit a hazaárulónak vagy a rablógyilkosnak is, márpedig a kitüntetés az erkölcsi kiválóságnak a külső jele, amelyre nyilvánvalóan eljátssza igényét az, aki kémkedés, rablógyilkosság vagy más, jogi és erkölcsi szempontból igen súlyos kifogás alá eső cselekményt követ el. Ez irányban a túlzás a kitüntetések deklasszifikálására és végeredményben arra vezetne, hogy senkit sem serkentenének elnyerésükre, ha azokat rablógyilkosok is viselhetik.
A katonai szempontok tehát nem ellenzik, az ily kérdésekben való egyöntetű eljárás szükségessége pedig egyenesen megköveteli, hogy a polgári büntetőbíráskodásban a kitüntetések elvonására vonatkozólag fennálló törvényes rendelkezések a katonai büntetőbíráskodásra is kiterjesztessenek.
Ámde e rendelkezések egyszerű kiterjesztésével még nem volnának fedve mindazok az esetek, amelyekben a kitüntetések elvétele katonai szempontból kívánatos lehet.
Figyelembe veendő ugyanis, hogy a Btk. szerint hivatalvesztést nem lehet minden bűntett vagy vétség esetében kimondani. Így pl. a magánokirathamisítás büntettének megállapításánál nem rendel hivatalvesztést a Btk. Márpedig ily esetben (pl. váltóhamisítás esetén) is komolyan szóbajöhet a kitüntetések elvétele.
Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a büntetőnovella (1908:XXXVI. tc. = Bn.) 17. §-ának azt a rendelkezését, amely szerint fiatalkorú ellen hivatalvesztést kimondani nem lehet, a javaslat is recipiálta közönséges bűncselekmény miatt való elítélés esetére (43. és 47. §).
Végül meg kell fontolni azt is, hogy a javaslat különösen részében számos (katonai) deliktum van statuálva, amelyekre természetesen a polgári büntetőjog egyáltalán nem provideál, amelyekre vonatkozólag tehát ezúttal kellene intézkedni aziránt is, hogy a rend- és díszjelek mely esetben vesznek el.
E hézagok pótlására alkalmas mód lehetne az, ha a polgári Btk.-ben megállapított „hivatalvesztés” tartalmából a rend- és díszjelek elvesztésére stb.-re vonatkozó részt egészen kiküszöbölnők és ezt az anyagot egészen újonnan, külön katonai mellékbüntetés címe alatt szabályoznók. Ámde a javaslat alapgondolata az volt, hogy egészben a közönséges büntetőjogot kell kiterjesztenünk a katonaságra, és ma, midőn oly sok a kitüntetett katonánk és polgári egyénünk, kétszeresen visszás lenne, ha más szabályozás szerint vesztenék el azokat a polgári bíróságok előtt és más szabályozás szerint a katonai bíróságok előtt.
A szabályozás egy másik módja gyanánt kínálkoznék az, de a javaslat vegyes rendelkezéseiben hivatalvesztést állapítanánk meg még a polgári büntetőjog ama közönséges bűncselekményeire is, amelyekre az ezidőszerint nincs statuálva, de statuálása katonai szempontból kívánatos, egyúttal pedig a katonai bűntettekre is általában hivatalvesztést állapítanánk meg. Ámde a megoldásnak ez a módja is egyenlőtlenséget teremtene a polgári és katonai bíráskodás közt, illetőleg olyan belenyúlást jelentene a polgári büntetőjogba, amit a katonai viszonyok nem indokolnak.
Egyedül helyesnek tehát az az eljárás mutatkozik, ha a polgári Btk.-nek a hivatalvesztésre vonatkozó rendelkezéseit a kitüntetések elvonása szempontjából is változatlanul recipiáljuk, egyúttal azonban, mint a javaslat teszi, e rendelkezéseket megfelelően kiegészítjük. E kiegészítéssel fenntartjuk a mai jogállapotot, amely szerint elvileg minden bűntett (nem vétség vagy kihágás) miatti elítéléssel elvesznek a kitüntetések, egyúttal azonban a túlszigorú elbírálásnak elejét vesszük azzal, hogy a bírót felhatalmazzuk, miszerint olyankor, amidőn e lefokozástól is eltekint, vagy ha más rendkívüli méltánylást érdemlő okok forognak fenn: a szóbanforgó következmény be nem állását kimondhassa.
A Btk. 55. §-a 1. pontjának szövegezése kételyt hagyhat fenn aziránt, vajjon annak a katonaságra kiterjesztése folytán a katonai egyénre kimondott „hivatalvesztés” nem jár-e ipso jure azzal a következménnyel, hogy az arra ítélt katonai egyén egyszersmind a katonai kötelékből kiválik. Ez a kétely bizonyos alapot nyerhetne a honvédség mai szervezetében, amely a zsoldos-rendszeren nyugszik. E kétely elhárítására szolgál a 16. §.
E § utal egyszersmind a „különös szabályok”-ra, amelyek „mást” rendelhetnek. Ilyen szabály ezidőszerint a m. kir. honvédségről szóló 1921:XLIX. tc. 19. §-a és az azt módosító 1922:III. tc. 12. és 18. §-a, amelyek szerint a honvédelmi miniszter többek közt büntetőbírósági elítéltetés okából (tehát „hivatalvesztés” esetében is) a honvédségből bárkit elbocsáthat a szolgálati kötelezettség letelte előtt. A csendőrségből eltávolítás joga jelenleg szintén a központi igazgatást illeti meg bizonyos körülmények közt.
Védrendszerünk mai állapota mellett nehéz is a törvényben egységes kötelező szabályt adni arra nézve, hogy mikor bocsátandók el egyesek büntetésképpen az egyes alakulatokból és célszerűbb a szabályozást a változó viszonyokhoz alkalmazkodó, ruganyos rendeleti útnak tartani fenn és ezen az úton intézkedni aziránt, hogy az erkölcsi defektusban szenvedők elbocsátásával mások a velük való együttszolgálástól és erkölcsi inficiálásuktól megkíméltessenek, viszont azonban mód se nyujtassék arra, hogy egyesek esetleg kevésbbé súlyos elítélés árán, főleg kritikus viszonyok közt (állományhiány esetén stb.) terhes szolgálati kötelezettségüktől könnyedén szabaduljanak. Éppen ezért a javaslat mellőzte azt, hogy az érvényben álló katonai büntetőtörvény vagy egyes külföldi törvényalkotás mintájára külön katonai bírósági mellékbüntetéskép az eltávolítást is felvegye. Különben sem célszerű, hogy a büntetéskép eltávolítás kérdésében a döntés joga a katonai bíróságok és más fórumok közt megosztassék.
E szakasz indoka az, hogy a honvédségnek nincsenek dologházai, sem szigorított dologházai (1913:XXI. és 1928:X. törvénycikkek) és a dologház intézményére nincs is szüksége, mert a honvédbíróságok elé tartozó esetekben csak egészen elvétve fognak fennforogni, ha ugyan fennforognak azok a feltételek, amelyeknek alapján dologházba vagy szigorított dologházbautalásnak helye lehet.
A dologházbautalással elérni kívánt hatások a katonaságnál más úton is elérhetők, a szigorított dologházbautalás pedig a katonaságnál annál kevésbbé válhatik aktuálissá, mert rendes viszonyok közt katonai bíráskodás alá csak katonai egyének tartoznak, ezeket pedig erkölcsi szempontból szigorú szelekció után veszik fel a katonai kötelékbe, míg háború idején, amikor kivételesen bizonyos bűncselekmények miatt polgári egyének is katonai bíráskodás alá juthatnak, a szigorított dologházbautalásra aligha kerül sor.
A javaslat egy, csakis a katonai büntetőbíráskodásban alkalmazható, különleges büntetésnemmel toldja meg a polgári büntetőtörvényt. Ez a lefokozás (rangvesztés), amely - mint mellékbüntetés - mindennemű katonai rendfokozatnak büntetésből elvonásában, illetőleg a legalacsonyabb zsoldnál magasabb zsoldot élvezőnek a legalacsonyabb zsoldra visszahelyezésében áll.
A katonaéletben a rendfokozatnak különös jelentősége van. A rendfokozat elnyerésének és megtartásának feltételei (erély, bátorság, lovagiasság stb.) nem mindenben azonosak a közhivatal elnyerésének vagy kellő betöltésének feltételeivel. Ennélfogva a katonai rendfokozatnak bírói elítéléssel való elvesztését sem lehet mindenben a polgári büntetőtörvényben statuált hivatalvesztés feltételeihez kötni.
A Btk.-nek a hivatalvesztésre vonatkozó rendelkezéseit különben is tekintélyes oldalról kifogásolják. Helytelenítik, hogy a hivatalvesztésnek csak a törvényben taxatíve felsorolt esetekben van helye s így a bírói belátás felette szűk térre van szorítva, viszont rámutatnak arra, hogy a törvény az esetek felsorolásában nem kimerítő és nem is következetes, mert míg például a közokirathamisítást hivatalvesztéssel sujtja, addig a magánokirathamisítás esetében nem engedi meg a hivatalvesztés alkalmazását stb.
Ezek az okok nem engedték meg, hogy a katonai rendfokozat elvesztésének kérdése azon az önként kínálkozó és egyszerű módon oldassék meg, hogy a hivatalvesztéssel egyszersmind a katonai rendfokozat is elvész. Ez a megoldás még azért sem lett volna kielégítő, mivel a Btk. még más hasonló mellékbüntetést is ismer (a viselt hivatal elvesztése stb.), amire a kérdés szabályozásánál szintén tekintettel kell lenni.
Ily körülmények közt vagy az a megoldás lett volna követhető, hogy a katonai büntetőtörvény különös részében a polgári büntetőtörvénynek mintegy módosítása- vagy kiegészítésekép a hivatalvesztést olyan közönséges bűncselekmények eseteire is kiterjeszszük, amelyekben annak a polgári büntetőtörvény szerint ma nincs helye, ami azonban túlságos belenyúlást jelentene a polgári büntetőjog körébe és egyenlőtlenséget is teremtene, vagy pedig azt a megoldást kellett választani, hogy a katonai rendfokozat elvesztését különleges katonai mellékbüntetéssé téve, azt egészen külön alapokon és csakis a tettes katonai viszonyaira vonatkoztatva, de lehetőleg a polgári büntetőtörvény hasonló mellékbüntetéseinek szoros szem előtt tartásával szabályozzuk.
A javaslat ez utóbbi megoldást választotta.
A szabályozásnál a következő további megfontolások vezették:
A mai katonai büntetőjog az elítélt katonai állásához képest különféle elnevezéssel jelöli meg a rendfokozatnak büntetésből elvonását. E szerint helye lehet: tisztek és katonai tisztviselők ellen: külön a tisztségtől megfosztásnak (Cassation) és külön az elbocsátásnak (Entlassung); rangosztályba nem sorolt havidíjasok ellen: az elbocsátásnak; altisztek ellen: a lefokozásnak; a legalacsonyabbnál magasabb zsold élvezetében állók ellen: a visszahelyezésnek; a testőrség legénysége ellen: az eltávolításnak; csendőrségi legénységi egyének ellen: az elbocsátásnak vagy a lefokozásnak vagy mindkettőnek.
Mindezek a mellékbüntetések vagy olyanok, amelyekkel a törvénynél fogva össze van kötve az állami szolgálatnak vagy a katonai rendfokozatnak újra elnyerésére való képtelenség, vagy pedig olyanok, amelyek mellett még külön kimondandó az újból előléphetésre való képtelenség is, vagy végül olyanok, amelyekkel ez a képtelenség egyáltalán nem jár együtt.
A rendfokozat elvonásának ez a sokféle elnevezése és módja nehezen illeszthető be a polgári büntetőtörvény tételes szabályai közé és miután a javaslat szabályozása csakis az elítélt katonai viszonyaira vonatkozik (a Btk.-nek a „hivatalvesztésre” vonatkozó szabályai a katonai bíróság által is külön alkalmazandók), tökéletesen elégséges, ha a szóbanforgó katonai mellékbüntetést egyetlen elnevezéssel illetjük.
Ami az elnevezést illeti, a javaslat a „lefokozás”-t fogadta el. A katonai büntetőjogban használatos idegenszerű „tisztségtől megfosztás” és „elbocsátás” kifejezést a magyar ember mind e mai napig nem szokta meg és általában csak a lefokozás szót használja akár tisztről, akár altisztről van szó. A lefokozás szónak a magyar nyelvben különben is tág értelme van és amiként helyesen mondjuk, hogy lefokozzuk vágyainkat, éppoly jól mondhatjuk azt is, hogy lefokozzuk a legalacsonyabb zsoldnál magasabb zsoldot élvező egyént. A katonai bünvádi perrendtartás a manap használatos sokféle kifejezés elkerülése végett gyüjtőfogalomként meghonosította ugyan a „rangvesztés”-t (amely, mint ilyen, ezentúl is megmaradhat), de ez a szó a mellékbüntetés szabatos megjelölésére azért nem alkalmas, mert a legalacsonyabbnál magasabb zsoldot élvezőnek (aki pedig szintén lefokozható) rangja vagy rendfokozata nincs. E mellett a „lefokozás” jobban kifejezi a mellékbüntetés katonai jellegét, mint a rangvesztés, és ott, ahol a hivatalvesztés is kimondatik, jobban is hangzik: a „lefokozás és hivatalvesztés”, mint a „rangvesztés és hivatalvesztés”.
Az 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslat is a katonai tisztviselők kivételével minden más katonai rendfokozattal bíró egyénre nézve csak „lefokozás”-t ismert, míg a katonai tisztviselőkkel szemben ugyanilyen esetben „hivatalvesztés”-t rendel. Javaslatunk ezt a különböztetést sem tette magáévá, mégpedig annál kevésbbé, mert a „hivatalvesztés” kifejezést a nálunk is alkalmazást nyerő polgári büntetőtörvény már lefoglalta más fogalom megjelölésére.
A különleges őrtestületek egyéneire vonatkozólag meg kell még jegyezni, hogy lefokozásnak van helye mindazok ellen, akik a honvédség rendfokozatnélküli egyéneivel szemben följebbvalói viszonyban állnak.
E § szerint a lefokozással, mint mellékbüntetéssel, elvész mindennemű (tiszti, katonai tisztviselői, tisztesi és altiszti stb.) rendfokozat, akár valóságos, akár címzetes az, továbbá a katonai állásnak a legalacsonyabb napi zsoldnál magasabb zsoldot élvezőjére nézve a magasabb zsold élvezete, végül a katonai szolgálattal szerzett nyugdíj és egyéb ellátási igény. Megfelel ez a mai jogállapotszerinti rangvesztés következményeinek. Magától értetődik azonban, hogy a sérülési pótdíj elvesztése ezentúl is csak bizonyos elítélésekkel lesz egybekötve. (1921:XXXII. tc. 9., 15. és 28. §)
Azt, hogy a javaslat a katonai kötelékből büntetéskép való eltávolítást, mint katonai mellékbüntetést, fel nem vette, már a 16. §-nál megokoltam. Az ott felhozott okok szólnak a mellett is, hogy a javaslat a szolgálati kötelezettséget a lefokozással érinteni nem kívánta.
A büntetésből elvesztett rendfokozat újból elnyerésének módja jelenleg is a becsületügyi és az előléptetési szabályzatokban van meghatározva.
A ma érvényben levő katonai büntetőjognak azokat a rendelkezéseit, amelyek szerint a rangvesztés súlyosítás gyanánt is alkalmazható, a javaslat nem vette át, mert azokra évtizedek tapasztalatai szerint nincs szükség.
A ma használatban levő Ktbtk. részint az általános részben (45-48., 87., 125. és 126. §-ok stb.), részint az egyes bűncselekményeknél tett imperatív vagy fakultatív rendelkezéssel szabályozza a rangvesztés kimondását, módot nyujtva a katonai bíróságnak arra, hogy a bűntettek valamennyi esetében, a vétségeknek pedig legnagyobb részében rangvesztést mondhasson ki. E szabályozás ellen, eltekintve attól, hogy e rendelkezések túlságosan szét vannak forgácsolva, a gyakorlatban csak az a kifogás merült fel, hogy bizonyos méltánylást érdemlő esetekben is meg van kötve a bíró keze abban, hogy a rangvesztés kimondásától eltekinthessen.
Ezeknek szem előtt tartásával a javaslat aképpen szabályozta a kérdést, hogy a szabályozás egyfelől minden bűnesetre általános útmutatást tartalmazva, feleslegessé teszi a különös részben az egyes bűncselekményeknél való stereotíp külön rendelkezést, másfelől szoros kapcsolatot teremt a polgári büntetőtörvénynek a hivatalvesztésre vonatkozó, valamint idevágó más hasonló rendelkezéseivel.
Ehhez képest az új szabályozás csak az imperatív lefokozás eseteit sorolja fel (22. §) és azután általános szabályt ad arra nézve, hogy mikor lehet mégis ettől az imperatív rendelkezéstől eltekinteni (23. § 1. bek.), egyúttal azonban esetleges túlságosan enyhe gyakorlat lábrakapásának megakadályozása végett néhány esetben minden körülmények közt kizárja a lefokozás mellőzhetését (23. §, 2. bek.).
Ami a lefokozás (22. §) eseteit illeti, alig kell indokolni, hogy ha már a bíróság nem tekinthet vagy nem tekint el a hivatalvesztés kimondásától (Btk. 54. §), úgy kötelezővé kell tenni a lefokozás kimondását is (javaslat 22. § 1. pont), mert a hivatalvesztéssel együttjár az állásnak, a fizetésnek, a nyugdíjnak, a rend- és díszjeleknek elvesztése stb. (Btk. 55. §) s így nem lehet a hivatalvesztésre ítélt egyént a katonai rendfokozatában sem meghagyni.
Hasonló megfontolások szólnak a 22. § 2. és 3. pontjának rendelkezései mellett, csakhogy mivel az ott említett mellékbüntetések a polgári büntetőtörvény szerint csakis néhány, mégpedig oly bűncselekmény esetében alkalmazhatók, amelyek a katonai életben alig fordulnak elő és magukbanvéve nem mindig diffamáló jellegűek és mivel e mellékbüntetésekkel azok a súlyos következmények sincsenek kivétel nélkül összekötve, amelyek a hivatalvesztéssel együttjárnak: a javaslat 23. §-a megengedi, hogy ezekben az esetekben a lefokozást a katonai bíró mellőzhesse, feltéve természetesen, hogy a mellőzésnek a 22. és 23. § egybevetett értelméből kifolyó más akadálya fenn nem forog.
Imperatíve rendeli el a javaslat a lefokozást a mai jogállapotnak megfelelően akkor is, ha az elítélés a törvényben büntettnek nyilvánított (tehát esetleg a bíróság által vétséggé korsekcionalizált) cselekmény miatt történt (22. § 4. pont), de egyszersmind a 23. §-ban foglalt korlátok közt megengedi, hogy a bíróság a lefokozás kimondásától eltekinthessen.
A 22. § 5. pontja a Ktbtk. 87. §-a után van képezve. Természetes dolog, hogy ily esetben a lefokozás mellőzése sem volt megengedhető (23. §).
Hogy a börtönre vagy éppen fegyházra ítélt tiszt (hasonló állású), valamint az egy évnél hosszabb tartamú börtönre (vagy fegyházra) ítélt más rendfokozattal bíró egyén lefokozásától eltekinteni nem lehet (23. §), azt katonai tekintetek indokolják.
Végül megjegyzem, hogy a javaslat is honorálta a Bn.-nak azt az álláspontját, hogy a hivatalvesztés a fiatalkorúakra ki nem mondható I. a 43. §-nál), de katonai, szolgálati és fegyelmi tekintetek miatt nem mehetett el odáig, hogy e tilalmat a lefokozásra vonatkozóan is felállítsa.
A Bn. I. Cikke szerint az egy hónapot meg nem haladó fogház- és elzárásbüntetésnek, valamint a pénzbüntetésnek végrehajtását különös méltánylást érdemlő okokból az elítélt javulásának reményében maga az ítélőbíróság felfüggesztheti.
Hogy a Bn. idevonatkozó rendelkezései nem vehetők át szószerint, az magától értetődik, sőt azokon a katonai viszonyok különleges volta miatt számos változtatást kell tenni.
Ez a körülmény különösen is indokolja a javaslatnak már a jelen indokolás bevezetésében is érintett azt az álláspontját, hogy a polgári büntetőtörvény általános rendelkezéseinek kiegészítésére és módosítására vonatkozó törvényeket, tehát a büntetőnovella idevonatkozó tartalmát is a szükséges módosításoknak megfelelő szöveggel lehetőleg a maga egészében át kell helyezni e katonai javaslatba, mert az illető törvényhelyekre sokszoros módosítás mellett való utalás a törvény áttekinthetőségét és gyors alkalmazhatóságát rendkívül megnehezítené.
A javaslat tehát a büntetőnovellának a büntetés feltételes felfüggesztésére vonatkozó anyagjogi természetű szabályait megfelelő módosítással a javaslat szerves részeként magába a javaslatba felvette, minek folytán természetesen a büntetőnovella kérdéses rendelkezései, mint olyanok, a katonai büntetőbíráskodásban szóba sem jönnek (24. §), míg a Bn. idevágó alakjogi rendelkezései a katonai bűnvádi perrendtartásnak más tekintetben is szükségessé váló egyidejű módosításánál jönnek majd figyelembe.
Megjegyzem, hogy a svájci polgári büntetőjavaslat az egészen egy évig, a svájci katonai büntetőjavaslat pedig a hat hóig terjedő fogházbüntetés feltételes felfüggesztését engedi meg.
E §-ba összevonatott a Bn. 1. és 8. §-ának tartalma, az 1. bekezdésben azonban a feltételes felfüggesztés feltételei megtoldattak azzal, „ha ezt katonai fegyelmi tekintetek nem gátolják”. E beszúrásra szükség van, mert néha fegyelmi szempontok követelhetik, hogy a büntetést nyomban, illetőleg mielőbb végrehajtsák. A svájci katonai büntetőjavaslat a polgári büntetőjavaslattal szemben azt is kívánja, hogy az elítélt katonai magaviselete is reményt nyujtson arra, miszerint a kérdéses rendszabály őt bűncselekmény (Vergehen) elkövetésétől vissza fogja tartani (Art. 32).
Egy további kiegészítés van még a Bn. szövegével szemben abban az irányban, hogy a második bekezdés a lefokozásra is kiterjesztetett, amit a dolog természete indokol.
A mai jogállapot szerint, amit a javaslat is fenn kíván tartani, a katonai vétségek olyan cselekmények is lehetnek, amelyek nem szándékosak. Hogy egy katonára nézve a felfüggesztett büntetéssel meghatározott próbaidőt akkor sem lehet eredményesnek tekinteni, ha az elítélt a próbaidő alatt katonai vétséget követett el, azt a katonai fegyelem követelményeivel ismerős egyén előtt bővebben magyarázni sem kell. De szem előtt kellett a próbaidő feltételeinek szabályozásánál tartani azt is, hogy a katonaságnál a katonai, valamint közönséges vétségek egy része fegyelmi úton is fenyíthető (46. §), minélfogva itt e vétségeknek fegyelmi fenyítését egyenlőnek kellett tekinteni azok bírósági büntetésével.
Mindezeknél fogva a Bn. 4. §-át csak megfelelő változtatással és kiegészítésekkel lehetett recipiálni. E kiegészítésekhez csatlakozik még az is, hogy magában a törvényben (javaslatban) meghatároztatik, hogy az elítélés egyéb eseteiben a „próbaidő alatt elkövetett cselekmény tárgyában” eljáró bíróság határoz a felől, hogy a felfüggesztett büntetést végre kell-e hajtani. Ez a kiegészítés, amely a felmerülhető kételyek eloszlatására alkalmas, megfelel a Kúria gyakorlatának is.
Arra nézve is fel lehetne ugyan indokokat hozni, hogy a próbaidő alatt fegyelmi úton fegyelmi kihágás miatt, esetleg ismételten kiszabott fenyítés is olyannak tekintessék, amely a próbaidőt eredménytelennek tüntetheti fel, az ily irányban való rendelkezés azonban mellőzendőnek látszott azért, mivel a polgári büntetőjogtól túlságos eltávolodást jelentett volna és mert a hasonló természetű fegyelmi kihágás ismételt visszaesés esetében a javaslat szerint legtöbbször amúgy is katonai vétségnek (jav. 122. és 135. §) fog minősülni. A svájci katonai büntetőjavaslat szerint különben (Art. 32) nem ugyan a bíróság hanem az „eidgenössisches Militärdepartement” akkor is elrendelheti a felfüggesztett (6 hóig terjedő) büntetés végrehajtását, ha az elítélt a 2-5 évben meghatározott próbaidő alatt rosszul viselkedik vagy ismételten fegyelmi fenyítésre „ítéltetik”.
Megjegyzem, hogy a javaslat a 28. § 2. és 3. mondatában szándékosan nem különböztet a tekintetben, vajjon a felfüggesztett ítéletet polgári vagy katonai bíróság hozta-e és hogy a végrehajtás felől polgári vagy katonai bíróság határoz-e. A javaslat álláspontja szerint tehát (ami az életbeléptető rendelkezések köt külön is kifejezésre fog juttattatni a polgári bíróságokat illetően) a próbaidő alatt elkövetett cselekmény tárgyában eljáró katonai bíróság határoz akkor is a korábbi (felfüggesztett) ítélet végrehajtásának kérdésében, ha ezt a korábbi ítéletet polgári bíróság hozta és viszont.
Folyik ez a javaslatnak az „összbüntetés” elve tekintetében elfoglalt álláspontjából (lásd alább a 29. §-nál).
De különben is itt nem arról van szó, hogy egy katonai delinquens bűncselekménye miként bíráltassék el, hanem csak arról, hogy az illetékes bíróság által már jogerősen megállapított, de feltételesen felfüggesztett (csekély súlyú) büntetés egy szintén illetékesen elintézett más bűncselekmény miatt mennyiben hajtassék végre. A felfüggesztett büntetés végrehajtásának kérdése katonai szempontból csak addig bír fontossággal, amíg a tettes katonai szolgálatban áll. Ha a próbaidő alatt elkövetett bűncselekmény elbírálására már nem a katonai bíróság illetékes (mert a tettes időközben a katonai kötelékből kivált), akkor tulajdonképpen megszűnt a különös katonai érdek is abban a kérdésben, vajjon a katonai szolgálat alatt feltételesen kiszabott, alapjában véve lényegtelen büntetést végrehajtják-e vagy sem.
Ez álláspont mellett célszerűségi szempontok is szólnak, mert a szóbeli és kontradiktórius eljárás eredményéhez képest kellő alapossággal csak a próbaidő alatt elkövetett cselekmény tárgyában eljáró bíróság határozhat a korábbi ítélet végrehajtása felől, amely bíróság határozatával egyszersmind végleg lekerül az ügy a napirendről és nem kell azt további huzavonával ismét a korábbi bírósághoz juttatni, hogy ez pusztán az iratok alapján a felfüggesztett büntetés felől külön határozzon.
Ez az eljárás, miután kölcsönösségen is alapul, nem sérti az alapperbeli bíróságok hatáskörét és tekintélyét a különböző polgári bíróságok közt, nem sértheti tehát a katonai és polgári bíróságok közt sem. Az azonban a polgári igazságszolgáltatásban is ki van mondva rendeletileg (120,001/908. IM 4. és 5. §), hogy ha valamely próbaidő alatti rendőri büntetőügyből kifolyólag közigazgatási hatóság jár el, ez a kir. bíróság által hozott felfüggesztett ítélet végrehajtását el nem rendelheti, hanem köteles az iratokat a felfüggesztő kir. járásbírósághoz áttenni. Ilyen értelmű rendeletet nálunk is ki lehet majd adni.
Végül megjegyzem, hogy fegyelmi elintézésnél sem „elítélés”-ről, sem formális „felmentés”-ről nem lehet szó, minélfogva az a kérdés, vajjon a próbaidő alatt folyamatba tett fegyelmi eljárás mennyiben szolgáltathat alapot a felfüggesztett büntetés végrehajtására, kizárólag az 1. mondat alapján bírálandó el, és hogy arra nézve, hogy mi tekintendő fegyelmi „fogság”-fenyítésnek, a honvédségi Szolg. Szab. I. része irányadó.
Érvényben levő katonai büntetőjogunk szerint a vétségek kísérlete kivétel nélkül büntetendő. Indokolják ezt a fegyelmi tekintetek is. Különösen áll ez a katonai vétségek kísérletére vonatkozóan. Ha ugyanis a katonai életben elég érzékeny fegyelmi fenyítésekkel már azokat a csekélyjelentőségű kisiklásokat is büntetik fegyelmi kihágás gyanánt, amelyek a polgári életben ily következményekkel egyáltalán nem járnak, akkor nem volna indokolt a súlyosabb természetű katonai vétségek valamelyikének kísérletét a büntetéstől törvényileg mentesíteni. Különben a katonai vétségek egy része szándékosan is meg gondatlanságból is elkövethető, a nem szándékos vétségeknek kísérletük amúgy sincs és így a különbségtevés büntetendőség szempontjából annál indokolatlanabb volna, mert a katonai vétségek egy része fegyelmi úton is elintézhető (Kbp. 2. §) s így a büntethetőség tekintetében a fegyelmi fenyítésre jogosult előljáró kezét megkötni nem célszerű.
Abban a kérdésben, vajjon a kötéllel végrehajtandó halálbüntetés mennyiben változtatható át kísérlet esetén szabadságvesztésre, természetesen (jav. 1. §) a polgári büntetőtörvény 66. §-a irányadó.
Miután azonban a javaslat oly halálbüntetést is megállapít, amely agyonlövéssel hajtandó végre, e helyütt külön gondoskodni kellett az ily halálbüntetésnek kísérlet esetén való enyhíthetéséről.
Eziránt intézkedik a javaslat szőnyegen levő szakasza a javaslat 52. §-ával összhangban.
Az érvényben levő katonai büntetőjog szerint nem részesülnek különleges elbánásban a sajtó útján elkövetett bűntettek, vétségek és kihágások. Nincs különbség sem a tettes és a részes felelőssége, sem az elévülés tekintetében.
A magyar polgári büntetőtörvény sem tesz velük az általános rendelkezésekben kivételt. Csak az életbelépő törvény (1880:XXXVII. tc. 7. §) mondja ki, hogy a nyomtatvány útján elkövetett bűntettek és vétségek esetében a sajtótörvény értelmében felelősségre vonandó személyekre nézve a Btk.-nek a sajtótörvényben meghatározott fokozatos felelősséggel ellentétben álló rendelkezései nem alkalmazandók.
A sajtójogi (fokozatos) felelősség egyebek közt abban áll, hogyha a sajtóközlemény szerzője ismeretes, illetőleg felelősségre vonható, akkor a sajtóközlemény előállításában vagy terjesztésében résztvett többi személy (szerkesztő, kiadó, nyomdász stb.) rendszerint nem vonható felelősségre. Ha tehát ezt az elvet a katonai büntetőbíráskodásban is meghonosítanók, úgy nem volna felelősségre vonható az a tényleges katonatiszt, aki mint lapszerkesztő a lapjában az ő katonai előljáróját vagy az egész fegyveres erőt becsmérlő újságcikknek helyet ad, ha a cikk írója ismeretes vagy azt a szerkesztő megnevezi. De ugyancsak tehetetlenül állnánk szemben néha azzal a polgári állású, de háború idején kivételesen katonai büntetőbíráskodás alá helyezett lapszerkesztővel szemben is, aki egyszerűen egy „Strohmann”-t jelöl meg a lapjában terjesztett olyan közlemény szerzőjeként, amely az állam hadivállalataira felette veszélyes és tulajdonképpen csak a kémkedés burkolására való.
Alig kell azonban hosszasan magyarázni, hogy a fokozatos felelősség elvének ilyetén megvalósítása fenekestől felforgatná a katonai fegyelem és állástekintély követelményeit és hogy a fokozatos felelősségnek a katonai bíráskodásba behozásával részben az a cél is veszélyeztetve lenne, amelyet a polgári büntetőbíráskodás alá tartozó egyéneknek kivételes viszonyok közt katonai büntetőbíráskodás alá helyezésével elérni akarunk.
Hogy az utóbb vázolt veszélyes viszonyok közt a fokozatos felelősség még a polgári büntetőbíráskodásban sem tartható fenn, arra már példát adott a magyar törvényhozás is, amikor az 1912:LXIII. törvénycikket megalkotva, annak 25. §-ában kimondta, hogy az ott meghatározott bűncselekmények tényálladékát alkotó sajtóterméknek háborús viszonyok közt terjesztőire a sajtójogi felelősség elve nem alkalmazható. E rendelkezést a később kelt sajtótörvény (1914:XIV. tc. 63. §-a) kifejezetten fenntartotta.
A katonai büntetőbíráskodásban tehát (amely különben a sajtójogi különleges eljárást és az esküdtbírósági intézményt sem ismeri) a fokozatos felelősség elvét nem lehet megvalósítani.
Ennélfogva a javaslat 34. §-ában ki van mondva, hogy a katonai büntetőtörvény alkalmazásának esetében a sajtó útján elkövetett bűncselekményekben résztvevőkre ugyanazokat a szabályokat kell alkalmazni, mint más bűncselekményekben résztvevőkre. Magától értetődik, hogy amennyiben valamelyikükre az adott esetben a tettesség vagy részesség összes feltételei fenn nem forognak, úgy ő, mint pl. (az adott esethez képest) a terjesztő (1914:XIV. tc. 24. § 3. p. és 25. § 2. p., 1912:LXIII. tc. 25. §) csak annyiban büntethető, amennyiben tevékenységével külön pönalizált tényálladékot valósított meg.
Megjegyzem különben, hogy az az eset, amelyben a fokozatos felelősség szóbajöhet, a katonai bíráskodásban felette ritka lesz, mert rendes viszonyok közt polgári egyének a katonai büntetőbíráskodásnak nincsenek alávetve, az a néhány bűncselekmény pedig, amely miatt kivételes viszonyok közt katonai büntetőbíráskodás alá helyezhetők, csak egészen elvétve követtetik el sajtó útján. Viszont a katonaságnál a tényleges egyének a Szolgálati Szabályzat (I. R. 48. pontja) szerint egyáltalán nem lehetnek politikai lapnak szerkesztői, kiadói, sőt más folyóirat kiadói vagy szerkesztői is csak a honvédelmi miniszter külön engedélyével lehetnek és még helyreigazító cikk közzétételéhez is a felsőbb katonai hatóság előzetes engedélyét kell kikérniök (a helyreigazítás tervezetének bemutatása mellett). Elenyésző csekély tehát azoknak a tényleges katonai egyéneknek a száma, akik szerkesztői, kiadói vagy nyomdatulajdonosi, avagy egyáltalán publicisztikai foglalkozást űznek.
Miután továbbá a javaslat a sajtójogi felelősség elvét nem ismeri, ebből önként következik, hogy a sajtótörvénynek e felelősség elvén sarkalló azok a rendelkezései sem nyernek nálunk alkalmazást, amelyek az ítéletben meghatározott pénzbüntetésért különleges felelősséget állapítanak meg (St. 39-42. §).
Mai katonai büntetőjogunk (és az osztrák büntetőjog) szerint aki mást bűntettre vagy vétségre sikertelenül felszólít, buzdít vagy csábít: az e bűntettre vagy vétségre csábítás kísérletében bűnös s a kísérletre szabott büntetéssel sujtandó.
Ilyen szabályt több büntetőkódex - köztük a magyar és a német - nem vett fel, mert a klasszikus iskola tanaiból kiindulva, a felbujtásnak járulékos természetével összeegyeztethetetlennek tartották azt, hogy ahol bűntett nem követtetett el és meg sem kíséreltetett, a felbujtás büntettessék. E nézet mellett még más okokat is fel szoktak hozni, nevezetesen a bizonyítási nehézségeket, az objektív sérelem hiányát stb.-t. Mindamellett már a magyar büntetőtörvény sem zárkózhatott el attól, hogy ez alól az alapelv alól kivételnek engedjen helyet és már a különös részben delictum sui generis gyanánt büntetendőnek nyilvánítja a hamis tanuzásra való sikertelen felbujtást (Btk. 222. és 226. §-a) vagy a bűntett elkövetésére való eredménytelen nyilvános felhívást (171. §), valamint a felségsértésre (134. §) és a lázadásra (158. §) eredménytelen felhívást, továbbá a szökés bűntettére csábítást (453. §). Több hasonló rendelkezést a német polgári büntetőtörvény is tartalmaz, mégis azt már meghozásának ötödik évében kiegészítették a belga törvény mintájára egy új §-szal (49 a §), amely büntetéssel sujtja általában azt, aki valamely bűntett elkövetésére vagy ahhoz való segédkezésre felhív vagy ily felhívásnak enged, arra ajánlkozik vagy az ajánlkozást elfogadja.
Később a magyar törvényhozás is fokozottabb figyelemre méltatta - legalább a katonai érdekek szempontjából - a kérdést. Így az 1890:XXI. tc. a tettesre megállapított büntetéssel sujtja azt, aki mást a katonai behívó parancs iránti engedetlenségre, habár sikertelenül is, csábít. Ezt a rendelkezést nagyjában a honvédségről 1921-ben alkotott törvény is átvette (1921:XLIX. tc. 31. §). Az 1912:LXIII. tc. 22. §-a pedig öt évig terjedhető börtönnel sujtja azt, aki háború idején a fegyveres erő vagy a csendőrség tagját katonai bűntettre csábítja.
Tényleg az a veszély, amely magában az e féle bujtogatásokban stb.-ben rejlik, még ha eredménytelenül maradtak is, főleg nálunk katonáknál különösen is indokolja s az általános jogérzetnek is megfelel, hogy azokat a társadalom, illetőleg a fegyelem fokozottabb oltalma érdekébe büntetéssel sujtsuk.
A kérdés inkább csak az, hogy e cselekmények megbüntetését milyen alakban illesszük kódexünkbe és hogy vajjon az ily cselekményeket általában vagy csak a súlyosabb eseteit büntessük-e.
E tekintetben a német polgári büntetőtörvénynek a katonaságra is alkalmazandó, imént érintett rendelkezésén kívül választásunkra áll a svájci polgári és katonai büntetőjavaslat, amely csak a fegyházas és illetőleg halállal büntetett cselekményre, az 1912. évi osztrák javaslat, amely csak a bűntettekre és Angyal javaslata (35. §), amely csak az öt évet meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő bűntettre való sikertelen felbujtást bünteti, valamint Bernolák (4. § d) és 10. §) és Finkey (43. §) javaslata, amely minden korlátozás nélkül a bűntett vagy vétség elkövetésére való eredménytelen felhívást, illetőleg hatástalan buzdítást vagy nyilvános és egyenes felhívást, sőt még az eredménytelen ajánlkozást is kísérlet miatt rendeli büntetni.
A javaslat könnyebben beilleszthetőnek tartotta a felbujtás kísérletének alakzatát a kódexbe, az ily cselekményeknek büntetéssel sujtása tekintetében pedig a középúton haladva, a megbüntetést csak a katonai bűntettekre és a katonai vétségekre való sikertelen felbujtás eseteire szorította. Ez utóbbi álláspont mellett szól az a megfontolás, hogy ekként legkevésbbé távolodunk el a közönséges büntetőjogtól, illetőleg legkevésbbé teremtünk egyenlőtlenséget a katonai és a polgári büntetőbíráskodás alá tartozó egyénekkel való elbánás tekintetében, katonai szempontból pedig belenyugodhatunk ebbe a megoldásba azért, mert a közönséges bűncselekmények néhány fontosabb esetére a polgári büntetőtörvény bizonyos tekintetben már úgyis intézkedik, amikor az azokra való felhívást delictum sui generis gyanánt bünteti. Hogy mennyiben egészítendő ki még a polgári Btk. bizonyos közönséges büntettekre való felszólítás vagy sikertelen reábírás büntetésével, az az életbeléptetéssel kapcsolatosan lesz megfontolandó.
A 35. §-nak az a kifejezése különben, hogy a „kísérlet szabályai szerint büntetendő”, azt is jelenti, hogy a katonai vétségre való felbujtás kísérlete mindig büntetendő (32. §).
A Ktbtk. 314-317. §-a szerint a mai értelemben vett „katonai” bűnettere csábítás vagy ahhoz való segélynyujtás, illetőleg a részesség oly egyének részéről, akik maguk személyes viszonyaik miatt ily katonai bűncselekmény tetesei nem lehetnek: mindig büntetendő, mégpedig (amennyiben nem a behívó parancs iránti engedetlenségre csábítás forog fenn) mint állam hadiereje elleni bűntett. E rendelkezések természetesen a polgári egyénekkel szemben is alkalmazhatók, de csak akkor, ha ők ily cselekmények miatt rendkívüli viszonyok közt kivételesen katonai büntetőbíráskodás alá helyeztetnek.
Másként áll azonban a dolog a polgári büntetőbíráskodás alá tartozó egyének részességére vonatkozólag közönséges büntetőjogunk szerint. Ezeknek a szóbanforgó katonai bűncselekményekben való részességével szemben a polgári büntetőjog a katonai érdekeket rendes viszonyok közt jóformán védetlenül hagyja. Kezdetben (1878:V. tc. 453. §) csak a szökésrecsábítás és ahhoz nyujtott segély volt büntetés alá helyezve, később a véderőről szóló 1889:VI. törvénycikkel és a jelenleg hatályban levő 1921:XLIX. törvénycikkel már a katonai öncsonkításban való részesség is, továbbá az 1890:XXI. törvénycikkel a behívó-parancs iránti engedetlenségrecsábítás is büntetéssel sujtatott. Az 1912:LXIII. tc. 22. §-a már az összes többi katonai bűncselekményrecsábítást vagy azokhoz nyujtott segélyt is bünteti ugyan, de csakis akkor, ha elkövetésük háború idején történt. Rendes viszonyok közt tehát a polgári büntetőbíráskodás alá tartozó egyén a fegyveres erő vagy a csendőrség tagját a szökés és behívó-parancs iránti engedetlenség kivételével, bármily más katonai bűncselekmény (függelemsértés, őrszolgálati kötelességsértés stb.) elkövetésére büntetlenül felbujthatja s annak ilyen cselekményéhez (az öncsonkítás kivételével) büntetlenül segélyt nyujthat és őt legfeljebb csak az esetben lehet felelősségre vonni, ha a kérdéses katonai bűncselekmény véletlenül egyszersmind a polgári büntetőjog szerint a (közönséges) bűncselekmény. Az ily közönséges bűncselekmény azonban általában sokkal enyhébb, mint a felbujtással elkövetett katonai bűncselekmény (pl. a polgári büntetőjog értelmében rendszerint csak egyszerű becsületsértés gyanánt lehetne betudni a függelemsértésnek azt a súlyos esetét, amely az előljárónak tettleges bántalmazásában áll). Az ily közönséges bűncselekményben való részesség sem volna azonban büntethető, ha az csak sikertelen felbujtásban állt, vagy ha a magándítványt kellő időben nem lehetett megtenni vagy elévülés állt be stb.
Hogy ez egyszerűen tarthatatlan állapot, azt bővebben indokolni sem kell.
A német polgári és a német katonai büntetőtörvény nem tartalmaz ugyan a javaslat 36. §-ának megfelelő szabályt, mindamellett Németországban az uralkodó felfogás és a legfőbb katonai és polgári bíróságok gyakorlata a javaslat rendelkezésének megfelel és Németországban a nemkatonai egyéneknek a katonai egyén katonai bűncselekményében való részvételét a polgári büntetőbíróság a katonai büntetőtörvény szerint bírálja el. Ezt az álláspontot többek közt azzal okolják meg, hogy a törvény a felbujtás és bűnsegély büntethetőségéhez nem kíván semmi mást, mint egy büntetendő főcselekményt és semmi súlyt sem helyez arra, hogy az miért büntetendő. Az a körülmény, hogy valaki a katonai bűncselekményt tettesként nem követheti el, nem mentheti őt a felelősség alól, ha abban részesként tudva közreműködött.
A svájci kat. bűnvádi perrendtartás (1. Cikk 10. p.) a polgári egyéneket is katonai bíráskodás alá helyezi, ha tényleges katonákat fontos katonai kötelességeik megszegésére csábítanak vagy csábítani igyekeznek, az 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslat pedig még ennél is továbbmegy, mert nemcsak a szorosabb értelemben vett katonai bűncselekményekre, hanem a honvédelem és az állam hadiereje elleni összes deliktumokra vonatkozólag kimondja, hogy minden e bűncselekményben részes egyén a katonai büntetőtörvény szerint büntetendő és hozzáteszi, hogy az, aki a katonai büntetőtörvény szerint büntetendő, egyszersmind a katonai büntetőbíráskodás alá is van vetve! (Art. 5 és 216.)
Azt, hogy a katonai bűncselekményekben részes egyének, tehát a polgáriak is, kivétel nélkül katonai büntetőbíráskodásnak vettessenek alá, a javaslat későbbi megfontolásnak, illetőleg arra az alkalomra tartja fenn, amidőn e reformmal kapcsolatban a katonai bűnvádi perrendtartáson szükséges módosítások lesznek szőnyegen. Ez alkalommal a kérdésnek csak anyagjogi természetű része igényel megoldást. Ez a megoldás az előadottaknál fogva csakis a javaslat rendelkezésének megfelelő lehet, amely szerint a katonai kötelékbe egyáltalán nem tartozó egyének is a kísérlet szabályai szerint büntetendők, ha valamely katonai bűncselekményre reábírni sikertelenül törekszenek vagy ily bűncselekményhez segélyt nyujtanak (Btk. 72. §), ha pedig a felbujtás eredményes volt vagy a katonai bűncselekményben tettestársak gyanánt vettek részt (Btk. 71. §), az elkövetett katonai bűntett vagy vétség tettesére meghatározott büntetéssel büntetendők.
Az életbeléptető törvényben történik intézkedés arra, hogy ily esetben a polgári bíróságok a bíráskodásuknak alávetett sikertelen felbujtóval vagy részessel szemben szintén a javaslat rendelkezéseit, vagyis a Ktbtk.-et alkalmazzák.
A magyar büntetőtörvény az e §-ban 1. és 2. alatt tárgyalt beszámítást kizáró okokat kifejezetten nem említi.
A magyar büntetőtervezetek szerzői azonban felvették azokat, sőt a javaslat idevonatkozó szövege egészben Edvi Illés tervezetéhez simul.
A katonai viszonyok különösen is szükségessé teszik, hogy e kérdések megoldása ne bízassék egészen a tudományra és a gyakorlatra, hanem hogy e tekintetben, legalább általánosságban, maga a törvényhozó adjon irányelveket, mert a katonai életben a parancsnak különös jelentősége van s az egyes katonai egyének - főleg háború idején - gyakran jutnak abba a helyzetbe, hogy oly cselekményeket parancsoljanak vagy hivatásuk szabályszerű gyakorlása közben oly cselekményeket vigyenek véghez, amelyek más viszonyok közt büntetendő cselekmények volnának.
A 38. § 3. pontja nem novum, mert majdnem szószerint a ma alkalmazásban levő Ktbtk. 114. §-ának d) pontjából van véve s e rendelkezés fenntartására katonai részről nagy súly helyeztetik az állástekintély érdekében és már csak a háborúra következett idők szomorú tapasztalatai miatt is. A 38. § 3. pontjában foglalt jog gyakorolhatása különben a mai viszonyok közt már azzal is szűk térre van szorítva, hogy e jogot a javaslat az eddigi gyakorlatnak és az irodalmi álláspontnak megfelelően csak a „katonai egyenruhát viselő” tisztnek adja meg.
Ami most már a 38. § 1. pontját illeti, idevonatkozólag a következőket kell megjegyeznem:
A honvédség Szolgálati Szabályzata a parancs feltétlen kötelező voltát mondja ki.
Az I. rész 64. pontjában ugyanis azt rendeli, hogy: „az alárendelt előljáróinak minden parancsát föltétlenül, készséggel, a kellő időben, amint az erejéből kitelik és a fennforgó körülmények között csak lehetséges, jól teljesítse”.
Ebből az következik, hogy a parancsért egyedül az előljáró felelős és az alárendelt minden büntetőjogi felelősségtől ment marad, ha a parancsnak eleget tesz és annak határait túl nem lépve cselekszik.
Ezt az alapelvet azonban maga a Szolgálati Szabályzat sem tartja fenn a maga merevségében, sőt egy későbbi (66.) pontjában már egyenesen azt rendeli, hogy: „Csak az esetben, ha a parancs világosan és nyilvánvalóan az esküvel fogadott kötelesség, az állam vagy a szolgálat érdeke ellen irányulna, hasonlóképpen, ha a büntetőtörvény értelmében tiltott cselekményt követelne, kell az alárendeltnek, miután minden körülményt jól megfontolt, az engedelmességet megtagadnia és erről a legközelebbi előljárójánál azonnal jelentést tennie”.
És ez helyesen van így.
A hadicélok vagy a belső rend, illetőleg a fegyelem érdeke ugyanis gyakran szükségessé tehetik, hogy az előljáró olyan cselekményre (pl. egy híd felrobbantására vagy a lőfegyver használatára) adjon parancsot, amely csak bizonyos körülmények közt lehet igazolt és jogszerű. Ezek a körülmények sokszor csak az előljáró előtt ismeretesek és sem idő, sem mód nincs arra, hogy azok az alárendelttel is közöltessenek, sőt közlésük néha a katonai érdekbe vagy a titoktartás kötelességébe ütköznék. Különben is a katonai parancsnak rövidnek és határozottnak kell lennie (Szolg. Szab. I. R. 112. pont), következőleg magyarázattal vagy indokolással csak ott és annyiban van ellátva ahol és amennyiben az elkerülhetetlen szükség megköveteli. Ha már most megengednők, hogy az alárendelt a parancs jogszerűsége iránt táplált puszta kételyek, feltevések vagy éppen gyanúsítások alapján az engedelmességet megtagadja, úgy figyelmen kívül hagynók a feltétlen engedelmesség kötelességét, vagyis a fegyelem legfőbb követelményét és minden eredményes katonai működés alapfeltételét. Egészen másképpen áll azonban a dolog, ha az előljáró nyilatkozataiból vagy más körülményből az alárendelt előtt „világos” és „nyilvánvaló”, hogy a parancs a letett eskü megszegését, az állam vagy a szolgálat érdekének megsértését vagy valamely bűncselekmény (bűntett, vétség, kihágás vagy fegyelmi kihágás) elkövetését célozza. Ilyen esetben semmiféle katonai vagy más közérdek sem követeli, hogy a parancs teljesíttessék és semmiféle veszély sem származhatik abból, ha a parancs nem teljesíttetik. Helyesen rendeli tehát a Szolgálati Szabályzat, hogy az alárendelt nemcsak jogosult, de köteles az ily „világosan” és „nyilvánvalóan” jogszerűtlen parancs teljesítését megtagadni.
Ha pedig az alárendeltnek minden további felelősség nélkül módjában áll magát a parancs teljesítése alól kivonni és azt mégis teljesíti, akkor nem hivatkozhatik mentségül a parancsra s a parancsolt cselekmény véghezvitele vagy megkísérlése miatt tettesként felelős, míg a parancsnok felbujtóként büntetendő.
Ellenben, ha az alárendelt nem tudta, vagyis nem volt előtte világos és nyilvánvaló, hogy a parancs törvénysértést céloz és a Szolgálati Szabályzat utasításához képest a parancsot annak határai közt, abban a szubjektív meggyőződésben teljesíti, hogy engedelmeskedni köteles: akkor őt a megparancsolt cselekményért felelőssé tenni nem lehet és az előljárót kell, aki őt eszközül használta fel, a cselekmény közvetett tettese gyanánt büntetni.
Ezt a gondolatot fejezi ki a javaslat 38. §-ának 1. pontja, mely a Btk. 474. §-a mellett is egészen jól megállhat, mert nem csupán a szoros értelemben vett katonai parancsra és nem is csak a katonai viszonyokra vonatkozik, hanem minden olyan esetre szól, amelyben valaki a „felettes hatóságá”-nak kötelező utasítására abban a tudatban cselekszik, hogy kötelességet teljesít.
Természetes dolog, hogy ahhoz, miszerint a parancs teljesítője büntethető legyen, szükséges, hogy a bűncselekmény minden tényálladéki elemét mind objektív, mind szubjektív értelemben megvalósítsa és ha az alárendelt parancsot túllépte, ezért egyedül felelős. Viszont az alárendelt jóhiszeműsége, illetőleg az a tévedése, hogy a parancsot jogszerűnek tartotta, a büntethetőséget kizárja. Bírói megítélés dolga az, hogy az alárendelt jóhiszeműen, vagyis abban a meggyőződésben cselekedett-e, miszerint arra kötelezve van.
„Előljáró” a honvédség Szolgálati Szabályzata szerint az, akit az adott esetben a parancsadás joga megillet. (I. R. 53. pont.)
A parancs szóval, írásban és jelekkel is adható, a fő az, hogy az előljáró akaratnyilvánítása „mint parancs” az alárendelt által világosan felismerhető legyen.
Megjegyzem, hogy a német katonai büntetőtörvény (47. §) a kérdést a „részesség” fejezetében tárgyalja és előrebocsájtja, miszerint ha szolgálati ügyben kiadott parancs végrehajtása következtében valamely büntetőtörvény megsértetik, ezért kizárólag a parancsot adó előljáró felelős. Ezután akkép rendelkezik, hogy az engedelmeskedő alárendelt részesként akkor büntetendő, ha a parancsot túllépi vagy ha tudta, hogy az előljáró parancsa olyan cselekményre irányul, amelynek célja valamely bűntett vagy vétség. E rendelkezéshez képest a németeknél a szolgálati ügyben vett parancs végrehajtásával elkövetett kihágásért mindig és kizárólag az előljáró felelős és valamely egyenesen kihágás elkövetésére irányuló parancsot az alárendelt meg nem tagadhat, és ha megtagad, büntetést von magára. E felfogással nem lehet egyetérteni és vele a mi honvédségünk Szolgálati Szabályzata is ellentétben áll, amely szerint a világosan és nyilvánvalóan a szolgálat érdekébe ütköző vagy a büntetőtörvény által tiltott cselekményt (tehát bűntett, vétség vagy kihágás elkövetését) követelő parancs teljesítését meg kell tagadni. De sőt nálunk a most mondottakból kitetszőleg és a tárgyalt feltételek alatt a fegyelmi kihágás elkövetését követelő parancs is megtagadható.
A szakasz 2. pontjára vonatkozólag nincs sok mondanivaló. Nem lehet beszámítani a cselekményt annak, aki hivatásának szabályszerű gyakorlása közben kötelességszerűen parancsol vagy követ el oly cselekményt (pl. a katona a harcban az ellenségre lő vagy a parancsnok valamely épületet felgyujtat), ami más által vagy más viszonyok közt elkövetve, bűncselekmény volna.
Az itt tárgyalt anyaggal függ össze még az a kérdés, vajjon a jogos védelemnek hivatalos személyekkel (előljárókkal) szemben mikor van helye. Ezt a kérdést sem polgári, sem katonai büntetőjogunk, sem a német polgári vagy katonai büntetőtörvény, sem pedig a svájci polgári vagy katonai büntetőjavaslat meg nem oldja. E kérdésnek szemben a polgári büntetőjoggal a szőnyegen levő javaslatban való egyoldalú megoldása nem kívánatos. A javaslat más törvényalkotások mintájára (pl. német kat. btkv. 98. §-a) a különös részben törekszik e tekintetben bizonyos támpontokat nyujtani (1. a javaslat 76. §-ánál), egyebekben pedig e kérdés megoldását szintén a gyakorlatnak tartja fenn.
Annyi bizonyos, hogy miután a javaslatban a polgári büntetőtörvénynek a bűntettek és vétségek tekintetében fennálló határozatait általában érvényesnek nyilvánítjuk (1. §), elvileg a jogos védelmet az előljáróval szemben is megadjuk, a bírói gyakorlat feladata lévén azokat a fontos katonai érdekeket megoltalmazni, amelyeket a jogos védelemnek előljárókkal szemben való tág magyarázata okvetlenül veszélyeztetne. Az alárendelt az ellenerőszakkal nemcsak előljárója személyét, hanem az ennek személyében megtestesült katonai tekintélyt is támadja, minélfogva lehetetlen megengedni, hogy az alárendelt az előljáróval szemben könnyelműen, csekély okból s a nélkül, hogy az elégtételszerzés más módjának rendelkezésére álló lehetőségét igénybevenné, mindjárt az ellenerőszak terére lépjen. Ott pedig, ahol maga az előljáró jogos téren mozog (például az ütközetből gyáván távozni akaró alárendelt ellen használ fegyvert), a jogos védelem már formailag (Btk. 79. § 2. bek.) van kizárva.
A gyermekek és a fiatalkorúak érdekében fennálló különleges mentő- és nevelőintézkedéseknek a katonaságnál nincs akkora jelentőségük, mint a polgári életben. Polgári egyének ugyanis csak kivételesen, rendkívüli viszonyok közt és csak átmenetileg tartozhatnak katonai büntetőbíráskodás alá, míg a katonai rendes jurisdikció alatt álló katonai egyének közt gyermek nincs, de 18 éven aluli is aránylag kevés van (s ezeket is értelmi és erkölcsi fejlettség szempontjából még a felavatás előtt megfelelő kiválasztás alá vonják), minélfogva a katonai hatóságok alig jutnak abba a helyzetbe, hogy gyermekek és fiatalkorúak ellen eljárjanak.
Mindez azonban nem zárja ki, sőt az osztó igazság és a társadalmi érdekek egyenesen megkövetelik azt, hogy a büntetőnovellának (1908:XXXVI. tc.) idevonatkozó humánus és hasznos rendelkezései, amennyire csak a katonai viszonyok közt megvalósíthatók, a katonai büntetőbíráskodás alatt állókra is kiterjesztessenek. Ebből a szempontból tekintve a kérdést, a javaslat a következő megfontolásokból indult ki:
A fiatalkorúak bíróságáról szóló törvény (1913:VII. tc. = Fb.) a büntetőnovellának a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezéseivel annyira szerves összefüggésben áll, hogy ezeket attól különválasztani sem lehet, márpedig a fiatalkorúak bíróságának intézménye katonai szolgálati és egyéb kézenfekvő okokból a katonaságnál meg nem valósítható.
Nem téveszthető szem elől az sem, hogy a katonaságnál a kihágások és a csekélyebb jelentőségű vétségek rendszerint fegyelmi úton intéztetnek el, minélfogva ily esetben a „dorgálás”-ra, „próbárabocsájtás”-ra vagy „javítónevelés”-re nincs is szükség. Viszont súlyosabb esetekben, ahol a tettesnek a rendfokozatban való meghagyása is kérdésessé válik az ügynek dorgálással vagy próbárabocsátással, esetleg javító-neveléssel való elintézese a katonai szolgálati és fegyelmi érdekekkel alig volna összeegyeztethető.
A fiatalkorú katona rendszerint úgyis állandó felügyelet és az előljárók üdvös befolyása alatt van, legjobb nevelője a katonai rend és fegyelem, ahol pedig már a megtorló bírói beavatkozásra van szükség, ott a kísérletezésnek nincs többé helye.
Viszont a polgári egyének csak a legkritikusabb viszonyok közt és jóformán csak súlyos bűntettek miatt helyeztetnek katonai büntetőbíráskodás alá. Már most ily körülmények közt a büntetőjogilag beszámítható fiatalkorúval szemben, aki például kémkedést követett el, egyszerűen csak dorgálást vagy próbárabocsátást avagy javítónevelést alkalmazni annyit jelentene, mint a veszélyeztetett állami érdeket védelem nélkül hagyni. E mellett éppen a fennforgó rendkívüli viszonyok miatt a próbárabocsátás vagy a javító-nevelés sokszor kivihetetlen is lenne.
A javaslat álláspontja tehát az, hogy a szóbanforgó intézkedések a katonai büntetőbíráskodás alá tartozó egyének közül csak a gyermekekkel és azokkal a fiatalkorúakkal szemben alkalmazhatók, akiknek a büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettségük nem volt meg, de ezeket az intézkedéseket ily esetben sem a katonai hatóságok alkalmazzák, hanem a fiatalkorúak bíróságának engedi át (42. §).
Más (beszámítható) fiatalkorúval szemben büntetést kell alkalmazni, de ezek (és a 18-20. év közötti egyének) ellen a Bn. enyhébb büntető rendelkezéseinek csak akkor lehet helyük, ha a tett nem katonai bűncselekmény (49. §).
A fiatalkorúakkal szemben alkalmazandó intézkedéseket a svájci katonai büntetőjavaslat sem vette át a polgári javaslatból s a német katonai btkv. 50. §-a szintén kimondja, hogy katonai bűncselekmény esetén a törvényben azokra megállapított büntetés alkalmazása független a tettes életkorától.
Abból különben, hogy a büntetőjogilag beszámítható fiatalkorúakkal szemben ily intézkedések nem alkalmaztatnak, a fiatalkorúakra előny is háramlik, mert az uralkodó felfogás szerint a fiatalkorúakra szabott fogház- vagy elzárásbüntetést a polgári törvények szerint a polgári bírák éppen azért nem függeszthetik fel, mivel a fiatalkorúval szemben méltánylást érdemlő esetben a büntetésfelfüggesztés helyett próbárabocsátást kell alkalmazni. Ha tehát a katonai büntetőbíráskodásba a próbárabocsátás intézménye át nem vétetik, úgy a katonaságnál nem lesz akadálya annak, hogy egyéb feltételek fennforgása esetén a fiatalkorúra kiszabott fogház vagy elzárásbüntetés felfüggesztessék.
Az előadottaknál és még előadandóknál fogva a büntetőnovellának szóbanforgó rendelkezésein számos változtatást kellett tenni és közülök számosat el kellett hagyni. A fiatalkorúak bíróságáról szóló törvényből pedig csak annak 59., 68., 71. és 73. §-át lehetett itt megfelelő szövegezéssel felvenni. Ez a körülmény is indokolja tehát a javaslatnak már korábban elfoglalt azt az álláspontját, melynélfogva célszerű más törvényeknek a polgári büntetőtörvény általános rendelkezéseit kiegészítő vagy módosító rendelkezéseit mint itt is történt) a katonai viszonyokhoz képest módosított teljes szöveggel átvenni a javaslatba - amennyiben azok a katonai bíráskodásban egyáltalán alkalmazhatók.
A haditapasztalatok is arra tanítottak, hogy katonai szolgálati és fegyelmi szempontból túlenyhe és így káros az az elv, amely szerint 20 éven alóli (beszámítható) egyénekre a halál- vagy a törvényben meghatározott más (rendes) büntetést még katonai bűntett esetében sem lehet alkalmazni.
A 49. §-szal különben nincs az mondva, hogy a 20 éven aluli életkorban levők ellen okvetlenül a törvényben megállapított halál- vagy más rendes büntetést kell alkalmazni, mert hisz a javaslat sőt bizonyos tekintetben még enyhítette is a Btk. 91. és 92. §-át (52. §) és különösen is kiemeli (51. § 1. pont), hogy a 20 éven aluli életkor: enyhítő körülmény.
A javaslat tehát éppen nem vonja meg a lehetőségét annak, hogy a katonai bíróság túlnyomó enyhítő körülmények alapján a halálbüntetés kimondásától katonai bűntettek esetében is eltekinthessen vagy esetleg a szabadságvesztésbüntetés fokát enyhébbre változtathassa. A javaslat csupán annak akarta fontos katonai érdekből elejét venni, hogy a tettes csak azért, mert 20., illetőleg 18. életévét be nem töltötte, a törvényben katonai bűncselekményre rótt büntetéstől szabadulhasson és hogy e tekintetben neki már előre kivételes elbánás biztosíttassék.
Előfordulhat azonban, hogy valamely katonai bűncselekmény tényálladékát kimerítő magatartás céljánál vagy más körülménynél fogva ugyanúgy vagy súlyosabban büntetendő közönséges bűncselekmény törvényes fogalma alá esik. Így pl. az 1921:III. tc. 2. §-ának 1. bekezdése szerint minősül az az egyébként más minősítés alá eső katonai deliktum, amelyet az állam és társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására vagy megsemmisítésére, különösen valamely társadalmi osztály kizárólagos uralmának erőszakos létesítésére irányuló mozgalommal vagy szervezkedéssel összefüggően és annak céljára követtek el. Ily átminősítés csak nem szolgálhat okul arra, hogy a tettes magatartása enyhébb megítélés alá essék, mert hisz ez annyit jelentene, mint mentesíteni őt a katonai bűncselekményekre megállapított jogkövetkezmények alól, csak azért, mert a cselekmény fokozottabb jogsértéssel vagy veszélyeztetéssel járt.
A magyar polgári büntetőtörvény 89. §-a azt rendeli, hogy a büntetés kiszabásánál figyelembe veendők a súlyosító és enyhítő körülmények. Azt azonban, hogy mely körülmények tekintendők ilyeneknek, nem mondja meg.
A katona és az osztrák tételes büntetőjog, valamint az újabb reformmunkák, nevezetesen Bernolák (71., 72. és 74. §), Finkey (108. és 109. §), Illés (108-110. §) büntetőjavaslatai, valamint az osztrák büntetőjavaslat példaszerűen felsorolják a súlyosító és enyhítő körülményeket. Ugyanezt teszi a svájci polgári és a svájci katonai büntetőjavaslat is az enyhítő körülmények tekintetében, míg a súlyosító körülményekre a svájci polgári büntetőjavaslat csak annyiban terjeszkedik ki, amennyiben általában rendeli, hogy a bíró a büntetést a tettes bűnösségéhez mérten szabja ki, figyelembevéve a bűntettes indító okait, előéletét és személyes viszonyait (60. Cikk), amely rendelkezést a svájci katonai büntetőjavaslat még azzal toldja meg, hogy a bűnös katonai magaviselete szintén figyelembe veendő (44. Cikk). Mindez tehát azok mellett szól, akik a súlyosító és enyhítő körülményeknek magában a törvényben való példaszerű felsorolását szükségesnek tartják mégpedig azért, mert kívánatos, hogy ilyen kétségkívül fontos kérdésben a törvényhozás intenciója kellően kidomboríttassék és ezzel a bírói gyakorlat egyöntetűbbé és szilárdabbá tétessék.
A súlyosító és enyhítő körülményeknek kimerítő felsorolása a törvényben szinte lehetetlen, de nem is célszerű, mert túlságosan megkötné a bíró kezét, holott egy hosszabb időre alkotott büntetörvényben e körülmények méltatása körül a korbeli etikus és szociális felfogásnak is bizonyos tért kell engednünk. Azt azonban magam is szükségesnek tartom, hogy a súlyosító és enyhítő körülmények a törvényben legalább példaszerűen felsoroltassanak.
Indokolt ez gyakorlati katonai szempontból azért is, mert a katonai bűnvádi eljárásban, mégpedig mind a főtárgyaláson, mind azon kívül, olyan (laikus) egyének is résztvesznek, akiknek a katonai büntetőjogba elmélyedni nem igen van alkalmuk.
Ennélfogva a javaslat is felsorolja a súlyosabb és enyhítő körülményeket példaszerűen s a felsorolásnál tekintettel volt a létező jogállapotra, a katonai viszonyokra, az újabb törvényalkotási munkálatokra és a m. kir. Kúria gyakorlatára.
Magától értetődik, hogy miután a felsorolás nem kimerítő, a bíró belátására van bízva, hogy más körülményt is méltathasson súlyosító vagy enyhítő gyanát. Sőt a javaslat egyes körülményeket, amelyeket pedig a modern javaslatok joggal sorolnak a súlyosító vagy enyhítő körülmények közé, szándékosan mellőzött, de csak azért, mert a katonai büntetőbíráskodás alá tartozó egyének bűnügyében nem igen fordulhatnak elő (például a csavargó és munkakerülő életmód mint súlyosító körülmény vagy az elévülési idő nagyrészének letelte mint enyhítő körülmény). Egyébként már az általános elvekből következik, hogy a bírónak a büntetés kiszabása előtt mérlegelnie kell a vádlott összegyéniségét (tehát a bűnözésre való hajlamát, esetleges hosszas katonai jó szolgálatait vagy érdemeit is), a bűnesetből kivilágló kisebb-nagyobb szerepét (alárendelt jelentőségű közreműködés avagy kezdeményezői, esetleg fősegédi szerep), az okozott kár vagy veszély nagyságát (szolgálati, illetőleg háborús viszonyt), a vádlott hibáján kívül hosszúra nyúlt bűnvádi eljárást, amely alatt vizsgálati fogságot vagy más hátrányt szenvedett (állását vesztette) stb. Viszont a törvényben megállapított súlyosító vagy enyhítő körülmények sem jöhetnek szóba természetesen, ha azok a tényálladékhoz tartoznak vagy mint minősítő (esetleg beszámítást kizáró) körülmények a törvény más helyén már amúgy is méltatva vannak (visszaesés, erős felindulás, háború ideje, nagy kár, parancs stb.).
Különösen ki akarom az 51. § 6. pontjára vonatkozólag emelni, hogy az ittasság is az öntudat zavarának fogalma alá esik, amely a többi ily zavarral együtt csak akkor enyhítő körülmény, ha azt a cselekmény elkövetője nem a véghezvitelre irányzott célzattal idézte elő. Már ebből is következik, - noha a javaslat a ma alkalmazásban levő katonai büntetőtörvény 3. és 5. §-ának megfelelően nem mondta is ki a VII. fejezetben kifejezetten - hogy az ily célzatos részegség meg kevésbbé lehet beszámítást kizáró körülmény.
Már a katonai bűnvádi perrendtartás is tartalmaz rendelkezést aziránt, hogy a bíróság rendkívüli enyhítő körülmények alapján az agyonlövéssel végrehajtandó halálbüntetés helyett börtönt, illetőleg súlyos börtönt szabhat ki (Kbp. 309. §-a). Ez a rendelkezés, bár anyagjogi természetű, azért vétetett fel annak idején a katonai bűnvádi perrendtartásba, hogy addig is, míg a katonai büntetőtörvény reformja megtörténhetik, ennek szigora enyhíttessék. Ez a szabály most, a Btk. 92. §-ával összhangba hozva, a javaslatba vétetik át s egyúttal tekintettel arra is, hogy a javaslat agyonlövéssel végrehajtandó halálbüntetést csak katonai bűntettekre és ezek közül is csak azokra állapít meg, amelyek nem aljas érzületre vezethetők vissza, a Btk. 92. §-a is megfelelően kiegészíttetett.
E rendelkezés folytán, amely természetesen a halálbüntetésnek más címen való enyhítését (76. §) nem érinti, a Kbp. 309. §-ának hatályon kívül helyezése iránt intézkedés fog történni.
A Második részhez
Abban a kérdésben, hogy mely cselekmények tartoznak kizárólag a katonai bűncselekmények közé, nem egységes a felfogás sem a tudományban, sem az egyes törvényhozásokban.
A javaslat nagyban és egészben az érvényben levő katonai büntetőjogot követi s a katonai bűncselekményeknek ezáltal megvont körén csak annyiban tágít, amennyiben a szerzett tapasztalatok vagy az újabbkori nemzetközi megállapodások szükségessé tették. Így külön büntetés alá helyezi a zendülés és a szökés meg nem akadályozását vagy fel nem jelentését, a bujtogatást, a mások megcsonkítását, a színlelést, az elesettek megcsonkítását, a vöröskereszt jelvényeivel való visszaélést stb.-t. Ellenben elejtetett mint külön bűncselekmény és a szökésre vonatkozó büntető rendelkezések alá van helyezve: a szökésreszövetkezés alakítása és nem vétetett fel a katonai behívó-parancs iránti engedetlenség és erre csábítás sem, mert ez külön törvényes rendelkezésnek van fenntartva és jelenleg az 1921:XLIX. törvénycikkben van szabályozva.
Nagy súlyt helyezett a javaslat a katonai és jogászi szempontból egyaránt kívánatos szabatosságra és rövidségre s ez utóbbi tekintetében elég arra utalni, hogy a javaslat éppen feleannyi §-ba foglalta a katonai bűncselekmények anyagát, mint a ma alkalmazásban levő Ktbtk.
Gyökeres újítást tartalmaz a javaslat abban a kérdésben, hogy kik követhetnek el katonai bűncselekményt.
A ma alkalmazásban levő Ktbtk. szerint ugyanis szorosabb értelemben vett katonai bűncselekményt (függelemsértést, szökést stb.-t) elvileg csak azok a katonai egyének követhetnek el, akik a katonaállományhoz (csendőrséghez stb.-hez) tartoznak, szóval, akik a hadicikkekre tettek esküt. Ezt az elvet keresztültörte a háború esetére szóló kivételes intézkedéseket tárgyaló 1912. évi LXIII. tc. 14. §-a, amely szerint a minisztérium rendeletével a hadicikkekre nem kötelezett katonai egyének is a katonaállományúakra vonatkozó büntetőjogi rendelkezések alá helyezhetők.
Ezzel szemben a javaslat álláspontja az, hogy ily katonai bűncselekménynek elvileg minden katonai egyén lehet a tettese és csakis egyes különleges bűnesetben, mint pl. a gyávaság némely esetében kell kivételt tenni azokra a katonai egyénekre vonatkozólag, akik a fegyverrel való harcolásra, vagyis a fegyveres szolgálatra nincsenek kötelezve. Az ily kivételeket a javaslat az illető bűncselekmény megfelelő körülírásával kellően kiemeli.
A javaslat álláspontjának főindoka a trianoni szerződéssel létesített tényleges állapot.
Egyébiránt magának a katonai büntetőtörvénynek eredeti álláspontja sem az volt, hogy katonai bűncselekményt csakis „harcosállományú” egyén követhet el, mert hisz a Ktbtk. 142. §-a szerint katonai bűncselekményeknek nem csupán a hadicikkekre kötelezett egyének lehettek alanyai, hanem azok a katonai egyének is, akik a „különös szabványokra” tettek esküt, márpedig ezek nem tartoztak a harcosállományba, hanem mint a katonai szállítmányozási, méneskari, élelmezési és sütőszemélyzet stb. tagjai a hadsereg támogatására és szükségleteinek előállítására voltak hivatva. Ezek, mint ilyenek, később megszüntek és a hadicikkekre való kötelezés mellett beolvasztattak a vonatcsapatokba, a méneskarba, továbbá az élelmező- és ruhakezelőkarba. Csak e szervezeti változások folytán vált tárgytalanná a Ktbtk.-nek a különös szabványokra kötelezett egyénekre vonatkozó kérdéses rendelkezése és emelkedett általános szabállyá az, hogy katonai bűncselekményt csak katonaállományú egyén követhet el.
A Második rész I. fejezetéhez
Az alkalmazásban levő Ktbtk.-nek a függelemsértésre vonatkozó rendelkezései több tekintetben nem felelnek meg a mai viszonyoknak és szorosabb összefüggésbe hozandók a közönséges büntetőjognak a becsület védelméről szóló rendelkezéseivel.
A honvédség manap érvényes Szolgálati Szabályzata ugyanis élesen különböztet a „följebbvaló” és az „előljáró” közt; az előbbi alatt általában azt értvén, akinek magasabb rendfokozata van, míg „előljáró” az, akit tekintet nélkül rendfokozatára, a parancsadás joga illet meg.
A Ktbtk. keletkezésének idejében ez az éles különbségtevés még nem volt meg, minélfogva a Ktbtk. általában csak „előljáró”-ról beszél, amely körülmény sokszoros kételyre adott okot egyes rendelkezéseinek manapság való alkalmazása körül abban a kérdésben, vajjon a „följebbvaló” ellen mennyiben követhető el függelemsértés.
A javaslat álláspontja az és ez felel meg az uralkodó felfogásnak is, hogy miután a Szolgálati Szabályzat szerint minden alárendelt az ő előljárója iránt s minden alattos az ő följebbvalója iránt mind szolgálatban, mind szolgálaton kívül tisztelettel tartozik (Szolgálati Szabályzat I. R. 69. pont), miután továbbá a függelemsértés: az engedelmesség és a tisztelet megszegésében áll, függelemsértést az előljáróval szemben engedetlenséggel is meg tiszteletszegéssel is el lehet követni, míg a följebbvalóval szemben csak tiszteletszegés az elkövetés módja és a följebbvaló szolgálati parancsával szemben az engedetlenség csak akkor jöhet függelemsértés gyanánt szóba, ha a följebbvaló előljáróként fellépett és a kérdéses parancs adására jogosult volt.
Abban a kérdésben is hézagos, illetőleg ingadolzó gyakorlatot teremtett a Ktbtk., vajjon milyen bűncselekmény gyanánt tudassék be az előljáróval (följebbvalóval) szemben elkövetett tiszteletszegés, ha az rágalmazás vagy becsületsértés jellegével bír.
A Kbtk. ugyanis - a régi iskolához híven - a hatóság előtt tudva hamisanvádolást, amit a magyar Btk. „hamis vád”-nak minősít, nem az állam igazságszolgáltatása ellen, hanem a magánszemély ellen elkövetett cselekménynek tekinti s ehhez képest mint rágalmazást „bűntett” gyanánt sujtja büntetéssel (Ktbtk. 514. §), továbbá a magyar Btk.-ben, illetőleg az 1914:XLI. törvénycikkben rágalmazás, hatóság előtti rágalmazás és becsületsértés gyanánt tárgyalt cselekményeket „becsület biztonsága elleni vétségek” címe alá foglalja (Ktbtk. 760. és köv. §), vagy amennyiben a becsületsértés bizonyos nemeit „tisztek között” követték el: becsületsértés „bűntett”-ének minősíti (Ktbtk. 516. §), míg az előljáró (följebbvaló) tettleges bántalmazását kifejezetten függelemsértésnek nyilvánítja (Ktbtk. 147. és 148., 152-154. §).
A Ktbtk. e rendelkezéseit az uralkodó felfogás akként magyarázza, hogy miután a Ktbtk. a rágalmazás bűntettét és a (tisztek közötti) becsületsértés bűntettét különös deliktum gyanánt külön kiemeli és rájuk általában szigorúbb büntetést szab, mint a tiszteletszegéssel elkövetett függelemsértésre: azok akkor is ily rágalmazás vagy becsületsértés bűntettének tekintendők, ha előljáróval (följebbvalóval) szemben követtettek el, ellenben a Ktbtk. szerinti becsület biztonsága elleni vétségeket, ha előljáróval (följebbvalóval) szemben követték el: mindenkor függelemsértés vétsége gyanánt kell betudni. Kivételt csak az előljáró (följebbvaló) tettleges bántalmazása képez, mert ez maga a Ktbtk. kifejezetten függelemsértés bűntettének nyilvánítja. Ez a felfogás azonban arra a visszásságra vezet, hogy az előljáróját gyalázó alárendelt, ha cselekményét tisztek közötti becsületsértésnek kell minősíteni, a büntetéstől szabadul, ha állításainak valóságát bebizonyítja (Ktbtk. 516. §), ellenben, ha cselekményét (mivel ő vagy a sértett: nem tiszt) függelemsértés vétségének (tehát kisebb súlyú bűncselekménynek) kell minősíteni, a valóság bizonyítására igényt nem tarthat, mert ezt megengedi ugyan a törvény, ha a cselekmény becsület biztonsága elleni vétségnek minősül, de nem a függelemsértés eseteiben.
A javaslat - amely most már természetesen csak a magyar büntetőjognak a hamis vádra, valamint a becsület védelmére vonatkozó rendelkezéseit tarthatja szem előtt - azt az álláspontot foglalja el, hogy a rágalmazás és becsületsértés csak egy alakja a tisztelet mellőzésének, márpedig az előljáróval (följebbvalóval) szemben tanusított tiszteletlenség: mindig függelemsértés. Ennélfogva a magyar büntetőjog szerint egyébként rágalmazásnak vagy becsületsértésnek minősülő cselekményt mindenkor és kizárólag függelemsértés gyanát kell betudni, ha előljáróval vagy följebbvalóval szemben követik el, mégpedig annyival is inkább, mert a rágalmazással vagy becsületsértéssel nemcsak az előljáró vagy följebbvaló személyét, hanem az ő személyében megtestesülő tekintélyt is támadják. Ellenben más megítélés alá esik és halmazatot állapíthat meg a „hamis vád” vagy pedig gondatlanságból elkövetett alakja, amelyet az 1914:XLI. tc. 20. §-a hatóság előtti rágalmazás gyanánt büntet.
Függelemsértésnek minősíti az előljáróval (följebbvalóval) szemben elkövetett rágalmazást és becsületsértést többek közt a német katonai btk. (91. §) és az 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslat (Art. 71) is.
Tekintettel azonban arra, hogy a közönséges büntetőjog (1914:XLI. tc. 6. §-a) szerint a becsületsértések legnagyobbrészt csak magánindítványra üldözhetők és hogy katonai büntetőjogunknak az a különlegessége, amely a tiszti állás hatásosabb oltalmazása érdekében a tisztek között előforduló súlyosabb természetű verbál- és reálinjuriákat bűntett gyanánt bünteti (Ktbtk. 516. §), máig sem veszített aktualitásából, illetőleg indokoltságából: az életbeléptető törvényben gondoskodás történik arról, hogy az ily természetű rágalmazások, illetőleg becsületsértések ezentúl is hivatalból üldöztessenek és közönséges bűntettek gyanánt tudassanak be. A 67. és 70. §-ban meghatározott függelemsértés vagy a 87. §-ban meghatározott katonai őr elleni bűntett, avagy a 126. és 127. §-ban meghatározott szolgálati bűntett, illetőleg vétség természetesen halmazatban lehet az imént említett bűntettel, ha a cselekményhez az a többlet is járul, hogy a tettes is tiszt, meg az általa sértett előljáró vagy alárendelt is.
Bizonyos ellentmondás van a használatban levő Ktbtk. és az időközben kiadott honvédség Szolgálati Szabályzat közt még abban a tekintetben is, hogy míg a Szolgálati Szabályzat általában „szolgálat”-nak nyilvánítja mindazokat a teendőket, „amelyeket az álláskötelmek parancsolnak”, addig a Ktbtk. az egyes függelemsértési esetek minősítésének és a büntetés mértékének megállapítása szempontjából különbséget tesz a szerint, vajjon a nem teljesített vagy megtagadott parancs a „tulajdonképpeni” katonai szolgálat, avagy pedig a „nem tulajdonképpeni” katonai szolgálatra, avagy a fegyelem és rend helyreállítására irányult-e. Ennek folytán a Ktbtk. idevonatkozó kategorizáló rendelkezései a gyakorlatban sok vitára adnak alkalmat annak a kérdésnek az eldöntésénél, vajjon adott esetben a parancsnak tárgya tulajdonképpeni katonai szolgálat volt-e vagy sem stb.
Ily különbségtevésnek azonban, eltekintve a Szolgálati Szabályzat idézett rendelkezésétől, még azért sincs indokoltsága, mert hisz a tapasztalat mutatja, hogy a nem szoros értelemben vett katonai szolgálatra vonatkozó parancs nemteljesítése vagy megtagadása az adott körülményekhez képest a csapat fegyelmére és a katonai érdekre éppen olyan, sőt súlyosabb veszéllyel vagy hátránnyal járhat, mint más parancsé.
A javaslat tehát, hasonlóan más katonai kódexekhez, a különbségtevést a „parancs” nemei közt elejti és általában a „szolgálati parancs” iránti engedetlenséget sujtja büntetéssel.
Egyebekben azonban a javaslat is fenntartja a Ktbtk.-nek eddig is bevált azt a rendszerét, amely szerint a függelemsértések büntetéseit a parancs fontosságához képest, valamint a szerint tagozza, amint a tiszteletszegés vagy engedetlenség kisebb- vagy nagyobbfokú volt, kisebb vagy nagyobb hátránnyal járt és amint a függelemsértést béke idején vagy háború idején követték el.
Ami az egyes büntetéseket illeti, ezeket a javaslat vagy a Ktbtk.-ben alkalmazott mértékben állapítja meg, vagy pedig szigorúbban vagy enyhébben. Szigorítja a szóbeli vagy jelképes tiszteletszegéssel elkövetett függelemsértés büntetését, amely eddig legfeljebb hat hóig terjedhető fogsággal volt büntethető (Ktbtk. 156. §) és felemeli a büntetést három évig terjedhető fogházra (jav. 67. §), mert hisz ezentúl az előljáró (följebbvaló) elleni rágalmazás és becsületsértés beleesik a függelemsértés fogalmába. Szigorításszámba megy az is, hogy a javaslat nem tesz különbséget a nemteljesített vagy megtagadott parancs nemei közt és így pl. a rendreutasító parancs nemteljesítésére vagy megtagadására is ugyanazt a büntetést határozza, amit a tulajdonképpeni katonai szolgálatot követelő parancsára. (Magától értetődik azonban, hogy e körülményeket a bíróság a széles keretben megvont büntetési tételeken belül vagy esetleg a magyar Btk.-ben biztosított rendkívüli enyhítő jogon a szükséghez képest kellően méltányolhatja.) Viszont lényeges enyhítése a javaslatnak az, hogy nem teszi többé bűntetté a szándékos nemteljesítésnek vagy megtagadásnak minden esetét és így a gyakorlati életnek és más kódexeknek megfelelően módot nyujt arra, hogy béke idején a magukban véve egyébként is csekély súlyú ily fegyelmetlenségek fegyelmi úton fenyíttessenek (jav. 73. § végbek.) Nem állapít meg a javaslat a rendes eljárásban kivétel nélkül halálbüntetést a béke idején szolgálatban vagy a szolgálati parancs vétele alkalmából elkövetett erőszakos ellenszegülésre sem (jav. 70. és 74. §), ami szintén lényeges enyhítés. Végül enyhíti a szolgálati parancs gondatlanságból nemteljesítésének minősítését és büntetését is (72. §).
A büntetéseket illetően még egy újításra kell már e helyütt felhívni a figyelmet s ez a javaslat 76. §-a, amely megengedi, hogy az alárendeltre (alattosra) lényegesen enyhébb büntetés állapíttassék meg akkor, ha az előljárónak (följebbvalónak) szabályellenes bánásmódja miatt ragadtatta magát a függelemsértésre.
Elment tehát a javaslat az emberiesség szolgálatában is addig, ameddig a katonai érdekek sérelme nélkül mehetett, de nem ment el és nem mehetett el odáig, ahol ezek az érdekek kellő oltalom nélkül maradtak volna.
Ez a definíció egészben megfelel a Ktbtk. (145. §) fogalommeghatározásának. Itt az előadottaknál fogva a „följebbvaló” is felemlíttetik, mint olyan katonai egyén, akivel szemben a köteles tisztelet mellőzésével a függelemsértés elkövethető; ellenben az engedetlenség megbüntetésénél már csak a „szolgálati parancs” említtetik, tekintet nélkül arra, hogy az az előljárótól vagy az előljáróként jogosan fellépett följebbvalótól eredt-e. Hogy a nem tényleges katonai egyének mikor állnak föl- és alárendeltségi viszonyban, ez a Szolgálati Szabályzat rendelkezései alapján bírálandó el. (Szolgálati Szabályzat I. R. 50. és köv. pontjai.)
Mint már említettem, a Szolgálati Szabályzat szerint „szolgálat” alatt mindazokat a teendőket kell érteni, „amelyeket az álláskötelmek parancsolnak”, minélfogva „szolgálati parancs” akkor forog fenn, ha valamely parancsadásra jogosult a parancsának alávetett egyént oly cselekvésre vagy nemtevésre utasítja, amit a katonai szolgálat lényege követel. A parancs szóval, írásban vagy jelekkel is adható; a fő az, hogy az előljáró akaratnyilvánítása mint „parancs” az alárendelt által világosan felismerhető legyen.
Nem tekinti a javaslat függelemsértésnek a törvények és a katonai szolgálati utasítások ellenére cselekvést, mint ilyent általában, mert ily magatartás az illető jogszabályban foglalt büntető rendelkezések alá esik, ilyenek hiányában pedig a körülményekhez képest mint fegyelmi kihágás toroltatik meg. Az eddigi jogállapotnak (Ktbtk. 269. § c)) megfelelően nem tekinti függelemsértésnek a javaslat a fegyelem és rend fenntartását célzó, másokat is kötelező általános parancsok iránti engedetlenséget sem s erre vonatkozólag a fegyelem és rend elleni bűntettekről és vétségekről szóló VII. fejezetben külön is rendelkezik (123. §). Ellenben a zendülés (77. §) már az általános katonai szolgálati renddel szemben is elkövethető.
Magától értetődik, hogy a tisztelet mellőzéséhez szándékosság kívántatik, mert a javaslat 37. §-a értelmében elvileg minden katonai bűntett és vétség csak szándékos cselekmény lehet, és a gondatlanságból elkövetett cselekmény csak akkor büntetendő, ha ezt a törvény (mint jelen esetben a nemteljesítésre vonatkozólag) külön kiemeli.
A tisztelet mellőzésének számos fokozata van, kezdve a hetyke, feleselő magatartástól, a szóbeli és jelképes sértéseken át egészen a tettlegességig.
A szőnyegen levő § csak azokat a tiszteletszegéseket öleli fel, amelyek nem tettlegességben (70. §) és nem szolgálati ügyből kifolyó lovagias elégtételkérésben (71. §) állnak. Ide érti azonban (mint e §-nak a következő két §-szal való egybevetéséből kitűnik) az előljáróval vagy a följebbvalóval szemben elkövetett azokat a szóbeli vagy jelképes sértéseket is, amelyek különben az 1914. évi XLI. tc. szerint rágalmazások vagy becsületsértések volnának. Ugyanezért a büntetést az eddigi jogállapottal szemben fel kellett emelni annyival is inkább, mert a magyar jog szerint magának a rágalmazásnak a legsúlyosabb büntetése (amely pedig nem előljáróval vagy följebbvalóval szemben követtetik el) 2 évig terjedhető fogház és pénzbüntetés és a német katonai btk., valamint az 1918. évi svájci katonai javaslat az e féle katonai bűncselekményeket a javaslatnál is szigorúbban bünteti.
A szőnyegen levő § különben, hasonlóan az alkalmazásban levő Ktbtk.-hez, nem részletezi az idevonatkozó egyes eseteket, mint azt például a német katonai btk. teszi (hangos panaszkodás, feleselés, fenyegetődzés, szolgálati kérdésre valótlan válasz (89. és 90.§), mert az egyes eseteket kimerítően felsorolni lehetetlen és eddig sem volt ily felsorolás hiánya érezhető. Nem intézkedik itt a javaslat aziránt sem külön, ha a tisztelet mellőzése szolgálatban vagy szolgálaton kívül, rendes viszonyok közt vagy háború idején követtetett el, mert hisz előfordulhatnak esetek, amikor szolgálaton kívül elkövetett tiszteletszegés nagyobbfokú lehet és súlyosabb büntetést érdemel, mint a szolgálatközben elkövetett tiszteletszegés. Azért vonattak meg a büntetések széles keretben, hogy a bíró a konkrét esetre megfelelő büntetést szabhasson ki. Az alacsonyabb büntetési tétel különben azt is lehetővé teszi, hogy a kevésbbé jelentős esetek a katonai bűnvádi perrendtartás 2. §-ában megvont korlátok közt fegyelmi úton intéztethessenek el, aminthogy ezt a német katonai büntetőjog és a svájci katonai javaslat is megengedi.
Különösen kiemelendő, hogy miután a javaslat az előljáróval vagy följebbvalóval szemben elkövetett rágalmazásból és becsületsértésből külön, önálló katonai bűncselekményt (függelemsértést) alakít, az ily cselekményekre a becsület védelméről szóló 1914:XLI. törvénycikknek a rágalmazás és becsületsértés üldözhetésére vagy megbüntetésére vonatkozó rendelkezései nem alkalmazhatók.
Nem függ tehát az ily függelemsértés üldözhetősége vagy büntethetősége attól, vajjon a sértett tett-e eziránt indítványt vagy sem. Éppoly kevéssé jöhet alkalmazásba ily függelemsértés esetén az idézett törvénycikknek az a rendelkezése, amely szerint kölcsönös becsületsértés esetén a felek vagy azok egyike a büntetés alól felmenthető, továbbá az ítélet közzétételére vagy a nem vagyoni kár megtérítésére vonatkozó rendelkezés stb.
Ott, ahol a javaslat az 1914:XLI. törvénycikkben foglalthoz hasonló rendelkezést a függelemsértésre alkalmaztatni kíván, ezt kifejezetten megmondja (1. a következő két §-t).
Nem tévesztendő azonban szem elől, hogy a javaslat szerint nem minden az 1914:XLI. törvénycikkben meghatározott bűncselekmény vonható a függelemsértés fogalma alá és hogy ennélfogva a meghalt embernek vagy emlékének meggyalázásával vagy a hitelrontással elkövetett vétség (1914:XLI. tc. 22-26. §) ezentúl is az idézett törvénycikk rendelkezései szerint lesz (tekintettel a javaslat 1. §-ára) akkor is elbírálandó, ha azt katonai egyén oly egyén sérelmére követte el, aki az ő előljárója vagy följebbvalója, illetőleg előljárója (följebbvalója) volt. A hatóság előtti rágalmazás (1914:XLI. tc. 20. §-a) tekintetében a jelen fejezet bevezető indokolásában mondottakra utalok.
Hogy mikor kell az esetet súlyos-nak tekinteni, az az 53. §-ban van megmondva.
A becsület védelméről szóló 1914:XLI. tc. 8. és 9. §-a opportunitási okokból a rágalmazás és becsületsértés bizonyos eseteit (pl. ha a fegyveres erő egy osztaga ellen vagy, közhivatalnok sérelmére az ő hivatásának gyakorlására vonatkozólag követtetett el) csak akkor engedi üldözni, ha arra illetékes helyről (közhivatalnok ellen hivatásának gyakorlására vonatkozólag elkövetett ily cselekmény esetében: a közhivatalnok fölöttes, illetőleg felügyelő hatósága, ilyennek hiányában a sértett részéről) felhatalmazás adatik.
Ha már most az előljáróval vagy a följebbvalóval szemben elkövetett rágalmazást és becsületsértést függelemsértésnek minősítjük, akkor a logikai és célszerűségi szempontok azt kívánják, hogy oly esetben, amikor a rágalmazás vagy becsületsértés csak felhatalmazásra volna üldözhető, ugyanily felhatalmazást a megfelelő függelemsértés üldözhetőségének feltételéül is megköveteljünk, mert hisz a függelemsértés ily eseteiben is előfordulhat, hogy közszolgálati és egyéb tekintetek nem teszik kívánatossá az eljárást.
Az, hogy oly rágalmazás vagy becsületsértés, amely külföldi államfő vagy külföldi diplomáciai testület tagja ellen követtetik el, függelemsértésnek minősüljön, alig fordulhat elő, minélfogva a becsület védelméről szóló törvény 12. §-ában foglalt az a rendelkezés, hogy az ily bűncselekmény csak a sértett kívánatára üldözhető, át sem vétetett.
Ez a rendelkezés logikus folyománya annak az álláspontnak, amely szerint az előljáró vagy följebbvaló ellen elkövetett rágalmazás vagy becsületsértés mindig: függelemsértés. Ha ugyanis megengedjük a valóság bizonyítását akkor, midőn a cselekmény rágalmazásnak vagy becsületsértésnek minősül, úgy meg kell engednünk azt akkor is, ha a cselekményt függelemsértés gyanánt tudjuk be. A valóság bizonyítása általában nem ellenkezik a katonai tekintetekkel, amit az is mutat, hogy a ma alkalmazásban levő Ktbtk. ugyancsak megengedi a valóság bizonyítását oly rágalmazások és becsületsértések eseteiben is, amelyekben fölé- és alárendeltségi viszonyban levő katonai egyének állnak egymással szemben. (Ktbtk. 516. és 766. §).
Már erkölcsi szempontból sem lehet azonban helyeselni, ha valaki az embertársa fölött ok nélkül erkölcsbíráskodik, a katonai fegyelemmel és katonai gondolkozással pedig egyenesen összeegyeztethetetlen, ha a katona az előljárójának vagy följebbvalójának tekintélyét bizonyos tények felhánytorgatásával, még ha ezek valók is, könnyelműen, ok nélkül aláássa. De még ha közérdekből vagy jogos magánérdekből elfogadható okon él is az alárendelt (alantos) a becsületsértő vagy rágalmazó állítással vagy kifejezéssel stb., akkor sem lehet megengedni, hogy ezt oly alakban vagy oly körülmények közt tegye, amelyek már magukban véve megállapítják a tiszteletszegést.
E szempontok érvényesítését a javaslat akként véli elérni, hogy:
a) a valóság bizonyítását csak azokban az esetekben engedi meg, amikor azt a rágalmazásra és becsületsértésre vonatkozólag a becsület védelméről szóló 1914:XLI. tc. is megengedi;
b) az a) pont eseteiben is kizárja azonban a valóság bizonyítását, ha ez a katonai szolgálati érdekeket veszélyeztetné;
c) még ha a valóság bizonyítása sikerül is, függelemsértés miatt teszi felelőssé a sértőt akkor, ha már magának a tényállításnak vagy kifejezés használásának alakjából vagy körülményeiből kitűnik a tisztelet szándékos mellőzése. (Analóg rendelkezést a német polgári btk. 193. §-a is tartalmaz a „Beleidigung”-ra vonatkozólag.)
E mellett meg kell jegyezni, hogy a javaslat, illetőleg az abban hivatkozott közönséges büntetőjogi rendelkezések szerint nem minden, általánosságban mozgó becsmérlő kifejezés vagy állítás (pl. „gazember”, „szélhámos” stb.) esetén van a valóság bizonyításának helye, mert a bizonyítás csak valamely „állított vagy híresztelt tény vagy valamely tényre utaló kifejezés” valóságára vonatkozólag engedhető meg és hogy a bizonyításnak csakis a vádlott indítványára, vagyis akkor van helye, ha arra a vádlott vállalkozik s a bizonyítás mindig a vádlottat terheli.
A ma alkalmazásban levő Ktbtk. külön büntető rendelkezést tartalmaz az előljárónak (följebbvalónak) szolgálatonkívüli tettleges bántalmazására (154. §) és külön a szolgálatban, illetőleg a különféle szolgálati parancsok vétele után tanusított erőszakos ellenszegülésre (147., 152. és 153. §), valamint az előljáró ellen általában (szolgálatban vagy szolgálaton kívül) elkövetett gyilkossági kísérletre (148. §).
A javaslat a kérdés szabályozásánál mindenekelőtt abból indult ki, hogy az előljáró vagy a följebbvaló ellen intézett mindennemű erőszak vagy veszélyes fenyegetés magában véve mindig tiszteletszegés jellegével bír, amely néha szolgálaton kívül (magasabb előljáró ellen, veszélyes eszközzel, nagy nyilvánosság előtt vagy a csapatok szeme láttára) elkövetve, súlyosabban eshetik latba, mintha szolgálatban (ügyeleti szolgálatban, egyszerű meglökéssel, az előljáró zászlóaljügyeletes szakaszvezetővel szemben, négyszemközt) követtetett el.
Célszerű tehát magát az ily erőszakot vagy veszélyes fenyegetést külön cselekménytípussá alakítani és arra (hacsak halálbüntetésnek nincs helye) akár békében, akár háború idején, akár szolgálaton kívül, akár szolgálatban követtetett el, a büntetést lehetőleg széles keretek közt úgy meghatározni, hogy a bíróság a törvényes mérték keretében a konkrét eset körülményeihez képest a legmegfelelőbb büntetést alkalmazhassa. Ezt teszi a javaslat 70. §-a is.
Másként áll azonban a dolog, ha az alárendelt (akár szolgálatban, akár szolgálaton kívül) valamely előzetesen vett szolgálati paranccsal szemben él erőszakkal vagy veszélyes fenyegetéssel, mert ez esetben a tett már a parancs iránti ellenszegülés, vagyis az engedetlenség jellegével bír és így nem mint tiszteletszegést, hanem mint engedetlenséget kell felfogni s ehhez képest külön tárgyalni, miként azt a javaslat 74. §-a teszi.
Tiszteletszegés és egyúttal engedetlenség jellegével is bírhat az előljáró (följebbvaló) ellen ölési szándékkal intézett erőszak, amit a javaslat, amennyiben nem forog fenn befejezett gyilkosság is, a függelemsértésnek különleges esete gyanánt tárgyal.
Ami most már különösen a szőnyegen levő 70. §-t illeti, erre nézve a következőket kell megjegyezni:
E §-sal a javaslat a tisztelet mellőzésének szolgálatban vagy szolgálaton kívül elkövetett mindazokat az eseteit akarja kiemelni és külön büntetés alá helyezni, amelyek súlyban a szóbeli és jelképes tiszteletszegések körét (67. §) meghaladják, de nem valamely előzetesen vett szolgálati parancs erőszakos megtagadásaként jelentkeznek (74. §) és ölési merényletig (75. §) sem fokozódtak.
A javaslat az elkövetési cselekedetet az előljáró vagy följebbvaló elleni „erőszakban”, illetőleg „veszélyes fenyegetés”-ben állapítja meg s a büntetés szempontjából e kettő közt csak ott tesz különbséget, ahol a tettre halálbüntetést rendel (2. bek.).
A volt közös hadseregnél és a honvédségnél szerzett évtizedes tapasztalatok ugyanis azt igazolják, hogy a Ktbtk.-nek az a rendelkezése (147. §), amely az előljárónak bármely szolgálatban elkövetett tettleges bántalmazását vagy „fegyverrel” való veszélyes fenyegetését még béke idején is halállal sujtja: túlszigorú és a gyakorlatban jóformán nem is vétetett alkalmazásba, mert vagy a bíróság tekintett el a rendkívüli enyhítőjog alapján a halálbüntetés kimondásától, vagy pedig amikor még (az új Kbp. előtt) ily enyhítő joga nem volt és a halálbüntetést kimondta, az arra jogosult parancsnok változtatta át kegyelem útján a halálbüntetést szabadságvesztésre. Ilyen szigor a külföld katonai kódexeiben sem igen fordul elő.
A javaslat tehát az előljáró vagy a följebbvaló ellen intézett erőszakot vagy veszélyes fenyegetést (akár szolgálatban, akár szolgálaton kívül követtetett el) béke idején csak határozott idejű börtönnel bünteti és csakis a legsúlyosabb esetben, vagyis akkor sujtja az ily függelemsértést béke idején halállal, ha az valóságos erőszakban állt és e mellett nemcsak hogy szolgálatban, hanem egyszersmind felállított sorban és rendben követtetett el. Háború idején azonban az erőszak büntetése mindig agyonlövés, ha az bárminő szolgálatban történik is.
A német és az 1921. évi holland katonai btk. az előljárónak szolgálatban elkövetett bántalmaztatását háború idején (illetőleg „im Felde”) szintén halállal sujtja.
Annak ellensúlyozására, hogy a veszélyes fenyegetésre nincs halálbüntetés, az életbeléptető törvényben külön gondoskodva lesz arról, hogy elrettentő példaadás okából, indokolt esetben a nagyobb fokú veszélyes fenyegetést is agyonlövéssel lehessen büntetni, t. i. rögtönbíráskodás útján.
Magától értetődik, hogy az erőszak felöleli azt az esetet is, ha az előljáró vagy a följebbvaló személyes szabadságában jogellenesen korlátoztatik vagy ha vele szemben más kényszer alkalmaztatik.
Az, hogy mikor forog fenn „veszélyes fenyegetés”, a konkrét eset összes körülményeinek pontos mérlegelésével döntendő el. Erre nézve minden esetre érvényes útmutatás nem adható. A magyar Btk. a hatóságok, országgyűlési tagok vagy hatósági közegek elleni erőszakról szóló fejezetben, vagyis a 167. §-ban meghatározta ugyan a „veszélyes fenyegetés” fogalmát, de az e fejezet helyébe lépett 1914:XL. tc., amely 2. és 4. §-ában szintén használja e kifejezést, már kihagyta ennek a definícióját és jobbnak látta a bírói gyakorlatra bízni annak eldöntését, hogy az adott esetben mi valósítja meg a veszélyes fenyegetést.
Általában azt lehet mondani, hogy veszélyes az a fenyegetés, amely a fennforgó viszonyok közt a fenyegetettben alapos félelmet gerjeszthet komoly veszedelem bekövetkezésére. Egyszerű fenyegetődzés, amely a veszélyes fenyegetés fogalmát ki nem meríti, csak a 67. §-ban meghatározott büntetéssel sujtható.
Az is magától értetődik, hogy a tettesnek tudnia kell, miszerint előljárójával vagy följebbvalóval áll szemben, de viszont e bűntett tényálladéka szubjektív szempontból már ki van merítve, ha a tettes szándékosan éspedig azzal a tudattal cselekszik, hogy cselekménye az előljáró (följebbvaló) szolgálati tekintélyét sérti. Ha tehát a tettest zsarolási szándék vezette, úgy zsarolással, ha pedig a tettből sérülés is származott, úgy testi sértéssel halmazat is megállapítandó.
Halmazatot kell a gyilkossággal is megállapítani, ha a tettest előre megfontolt ölési szándék vezette és az előljáró (följebbvaló) meghalt, ellenben ha az előljáró (följebbvaló) halála nem következett be vagy a tettes ölési szándékát nem előre fontolta meg, akkor csupán a 75. § szerinti függelemsértés forog fenn, mert ezt a cselekményt maga a törvény kiveszi a közönséges bűncselekmények sorából és súlyosabb büntetés alkalmazásával önálló katonai bűntetté (függelemsértéssé) alakítja.
Az alkalmazásban levő Ktbtk. 155. §-a függelemsértés bűntette miatt 1-5 évi börtönnel bünteti azt, aki előljáróját szolgálatban vagy megelőző szolgálati ügyből kifolyólag párbajra vagy „azonnali megverekedésre” (rencontre) kihívni merészli. Hasonló rendelkezést tartalmaz a párbajra kihívás tekintetében a német katonai btk. 112. §-a, valamint az 1921. évi holland katonai kódex 112. Cikke is.
Tényleg a fegyelem tökéletes felbomlására vezethetne az, ha az alárendelt előljárójának valamely szolgálati cselekményét lovagias útra terelhetné, illetőleg ha ez a cselekménye külön mint a függelem súlyos megsértése nem büntettetnék.
Ugyanezért a Ktbtk. kérdéses rendelkezésének lényegét a javaslat is fenntartotta s abból csak az „azonnali megverekedés”-re vonatkozó részt hagyta el, mint ma már időszerűtlent, és egyúttal a szövegezésben is jobban simult a lovagias ügyek mai elintézési módjához, amely szerint a provokálás nem kifejezetten „párbaj”-ra történik.
E mellett gondolni kellett arra is, hogy mind az előljárónak, mind az előljáróként fellépett följebbvalónak előljárói minősége már megszűnhetett akkor, amikor szolgálati ténykedéséből kifolyólag provokáltatik. Erre az esetre rendelkezik a második bekezdés.
A 72. § a szolgálati parancsnak gondatlanságból nemteljesítését tárgyazza, míg a szándékos nemteljesítésről és a megtagadásról a következő §-ok rendelkeznek.
A Ktbtk. 151. §-a nagyfontosságú szolgálati parancsnak hanyagságból vagy feledékenységből nemteljesítését, akár származott belőle hátrány, akár nem, bűntett gyanánt bünteti, míg a nem nagyfontosságú parancs ily elmulasztása a Ktbtk. 156. §-a szerint vétség. A javaslat az egész anyagot ebben a §-ban öleli fel és tekintve, hogy a parancs egészen jelentéktelen is lehet és a gondatlan mulasztásból béke idején nagyobb hátrány nem igen fordulhat elő, elégségesnek tartja béke idején a vétségi minősítést és a három hónapig, illetőleg két évig terjedhető fogházbüntetést. Ha azonban a gondatlanságból háború idején hátrány származott, már rendszertani okokból is bűntett gyanánt kellett a mulasztást (a javaslat 134. §-ában meghatározott hátrány fokához képest 10 évig is terjedhető) börtönnel büntetni.
Magától értetődik s a magyar Btk. 82. §-ából is következik, hogy oly esetekben, amikor a javaslat azért határoz súlyosabb büntetést, mert a parancs „fontos” volt: ezt a büntetést csak akkor lehet alkalmazni, ha a tettes a parancs fontos voltáról tudomással bírt, ellenben ha a javaslat a tényleg bekövetkezett hátránytól teszi a szigorúbb beszámítást függővé, úgy e rendelkezés alkalmazásának akkor is helye van, ha a tettes nem célozta, sőt nem is láthatta előre a hátrány bekövetkezését, mert ebben az esetben maga a hátrány bekövetkezése a minősítő körülmény. A különleges katonai viszonyok miatt ugyanis különösen is indokolt a tettest az ily objektív hátrányért felelőssé tenni, aminthogy felelőssé teszik őt a német, norvég, a szerb stb. katonai büntetőtörvények is. Különben a magyar közönséges büntetőjogban is találunk analóg rendelkezéseket (Btk. 435., 437. §) s ugyanabban ott, ahol az a feltétel szükséges, hogy a tettes a bekövetkezett hátrányt előreláthatta legyen, ez egyenesen meg van mondva (v. ö. pl. az 1915:XIX. tc. 2. §-ának 5. és 6. pontját).
A javaslat 73. §-a a szolgálati parancs szándékos nemteljesítésének vagy nem erőszakos (74. §) megtagadásának megbüntetése körül egészben a Ktbtk. (149., 150., 152. és 153. §) álláspontján van; csakhogy mivel a parancsok tárgya közötti különbséget elejtette (1. a bevezetést e fejezethez) és tekintettel arra, hogy a hadrakelt seregnél a rögtönbíráskodás bármely csekélyebb súlyú bűntett miatt és bármikor kihirdethető (Kbp. 481. §) a büntetési tételeket tágabb keretekben vonta meg s a rendes eljárásban a halálbüntetést arra az esetre szorította, ha a parancs az ellenség előtti szolgálatra vonatkozott és a cselekményből súlyos hátrány származott.
Más tekintetben is enyhíti a javaslat a Ktbtk. rendelkezéseit.
A Ktbtk. ugyanis minden, bármily csekélyjelentőségű szolgálati parancsnak szándékos nemteljesítését vagy megtagadását, még ha a tettből semmiféle hátrány sem származott is, 6 hótól 1 évig terjedhető börtönnel büntetendő bűntettnek nyilvánítja (150. §). Ez azt jelenti, hogy pl. ha egy hadnagy annak a parancsnak, hogy valamely katonai ünnepségen jelenjék meg, szándékosan (betegség álürügye alatt stb.) nem tesz eleget, bűntett miatt börtönnel és rangvesztéssel büntetendő.
Ez a túlságos szigor a gyakorlatban rendszerint arra vezetett, hogy az ily csekélyjelentőségű renitenciákat vagy egyáltalán nem vitték a bíróság elé és a törvény ellenére fegyelmileg intézték el, vagy pedig ha büntetőbírósági eljárás tárgyává tették, a bíróság a rendkívüli enyhítő jog alkalmazásával oly büntetést szabott ki, amely lényegileg nem volt súlyosabb annál a fegyelmi fenyítésnél, amely hosszadalmas eljárás nélkül is nyomban kiszabható lett volna a tettesre.
Ugyanezért a 73. § végbekezdése az egyébként is csekélyjelentőségű oly esetekben, amikor a nem fontos szolgálati parancs szándékos nemteljesítése vagy megtagadása sértő magatartás és súlyos hátrány okozása nélkül és nem is háború idején történt, megengedi, hogy a tett: vétség gyanánt három hónaptól hat hóig terjedhető fogházzal büntettessék. Ezzel egyúttal hasonlóan a német katonai büntetőjoghoz és az 1918. évi svájci katonai javaslathoz, módot nyujt arra is, hogy az ily csekélyjelentőségű függelemellenes cselekmények a Kbp. 2. §-ához képest fegyelmi úton intéztethessenek el.
Katonai büntetőjogunk az előljáró ellen ölési szándékkal intézett sikertelen támadást kiveszi a közönséges deliktumok köréből és halálbüntetés megállapításával önálló függelemsértéssé alakítja (Ktbtk. 148. §-a). Ennek az álláspontnak hódol a javaslat is; csakhogy mivel a magyar Btk. (278. és 279. §) a szándékos ölési bűncselekményeket nem kizárólag gyilkosságnak, hanem részint gyilkosságnak, részint szándékos emberölésnek minősít, erre a különbségre a javaslat 75. §-ának szövegezésénél tekintettel kellett lenni. Indokoltnak látszott egyúttal a gyilkosság kísérlete és szándékos emberölés kísérlete mellett magát a befejezett szándékos emberölést is e függelemsértés minősítése alá vonni s ezáltal egyúttal halálbüntetéssel sujtani.
Nyomatékos fegyelmi tekintetek ugyanis azt követelik, hogy a bűncselekményeknek az a súlyos fegyelmetlenségre mutató és könnyen veszélyes fegyelmi zavarokra vezető alakja, amikor az alárendelt ölési szándékkal támad előljárójára, halálbüntetéssel legyen megtorolható, még akkor is, ha a támadás sikertelen marad. Márpedig a magyar Btk. rendelkezései szerint a gyilkosságra, ha a kísérletnél marad (66. §), halálbüntetést nem szabad alkalmazni, a szándékos emberölésre pedig maga a Btk. sem szab már halálbüntetést.
Szükséges volt tehát a javaslat 75. §-ának első bekezdésében említett közönséges bűncselekményeket a mai jogállapottal összhangba hozva, kizárólag függelemsértéseknek nyilvánítani és a katonai viszonyoknak és felfogásnak megfelelően agyonlövéssel büntetni. A magyar Btk. 281. §-ának álláspontját a javaslat 76. §-a honorálja, s ami az első bekezdés szövegezését illeti, ez a magyar Btk. 349. §-ának 2. pontját követi.
Magától értetődik, hogy az e §-ban meghatározott függelemsértésnek kísérlete nem képzelhető és hogy a bíróság a halálbüntetést a 76. § esetén kívül a rendes eljárásban csak az enyhítő körülmények túlnyomó volta esetén (jav. 52. §) szállíthatja le szabadságvesztésre. Minthogy azonban a gyilkosság (Btk. 278. §) kísérletére és a felmenőn véghezvitt szándékos emberölésre (Btk. 280. §), amely utóbbival az előljárón elkövetett szándékos emberölés katonai szempontból méltán egyenlő súlyosnak tekinthető, akkor sem szabható ki a Btk. 66., illetőleg 91. és 92. §-a alapján fegyháznál enyhébbnemű büntetés, ha a tett nem előljárón vagy följebbvalón követtetett el, intézkedni kellett a második bekezdésben aziránt, hogy az agyonlövés helyett se legyen a javaslat 52. §-ának alkalmazása mellett a büntetés börtönben megállapítható. Igaz, hogy a szándékos emberölés kísérlete mint ilyen, a Btk. 66., illetve 91. és 92. §-a alapján fegyháznál enyhébbnemű szabadságvesztéssel is büntethető; abban az esetben azonban, ha az ily cselekmény függelemsértéssé minősül, az átváltoztatás csakis fegyházra történhetik, mert a javaslat az előljárót a magyar Btk. 280. §-ában említett hozzátartozókkal helyezi egy tekintet alá és az ezek sérelmére elkövetett szándékos emberölés kísérletének büntetése sem lehet háromévi fegyháznál enyhébb (Btk. 280. és 66. §)
Arra, hogy az előljárón vagy a följebbvalón véghezvitt gyilkosság is csupán függelemsértéssé nyilváníttassék s ekként jellegéből is kivetkőztettessék, nem forog fenn katonai ok, s ennélfogva az ily gyilkosság úgy, mint eddig, a (70. vagy 74. §-ban meghatározott) függelemsértéssel halmazatban kötél által végrehajtandó halállal lesz büntetendő.
Miután továbbá a Btk. az emberölést a megölt kívánságára (282. §), az öngyilkosságban részességet és az amerikai párbajt (283. §), valamint a gyilkosságra szövetkezést (288. §) delictum sui generis gyanánt tárgyalja s azokat a javaslat 75. §-a fel nem öleli, magától értetődik, hogy azoknak minősítésén akkor sem történik változás, ha előljáró vagy följebbvaló sérelmére követtetnek el és a függelemsértéssel halmazatról csak akkor lehet szó, ha velük, mint pl. a gyilkosságra szövetkezésnél, a mellőzése jav. 67. §-a) is megvalósíttatott. A gyilkosságra szövetkezés különben, ha több katonai egyén követi el, a zendülés, illetőleg az erre való szövetkezés tényálladékát is kimerítheti.
Ami a harmadik bekezdést illeti, ennek indoka az, hogy a magyar Btk. 289. §-ának azt a rendelkezését, amely szerint a gyilkosságnak és a szándékos emberölésnek kísérlete miatt, valamint a véghezvitt szándékos emberölés miatt való elítéléssel a hivatalvesztést is ki kell mondani, a katonai előljárón elkövetett ily bűncselekmények esetén külön rendelkezés nélkül nem lehetne alkalmazni, mert a javaslat ezeket a cselekményeket külön, önálló katonai bűncselekményekké (függelemsértéssé) alakítja, amelyekre a fenti közönséges bűncselekmények büntetései nem vonatkoznak. Azzal az esetleges ellenvetéssel szemben, hogy a Btk. 54. §-a szerint hivatalvesztés csak szabadságvesztésbüntetéssel köthető össze, minden e kérdésre vonatkozó jogvita mellőzésével csak arra utalok, hogy maga a Btk. is rendel hivatalvesztést a halálbüntetés mellett, mégpedig éppen a befejezett gyilkosságra a 289. §-ban.
A függelemsértésre vonatkozó rendelkezések súlyos büntetésekkel való fenyegetés révén különös oltalomban részesítik az előljárót, illetőleg följebbvalót az alárendeltek (alattosok) engedetlen vagy tiszteletsértő magaviseletével szemben. Ezt a fokozott oltalmat abban a feltevésben biztosítja a törvény, hogy maga az előljáró (följebbvaló) is őrizkedik túlkapásoktól az alárendelttel alantossal) szemben, amik ez utóbbit az ő alárendelti viszonyában annál érzékenyebben érik, mert hisz ő súlyos és nemes kötelességet teljesít hazája iránt katonai szolgálatával.
Ez az alapja a 76. §-ban foglalt rendelkezésnek, amelyhez hasonlót más katonai kódexek is tartalmaznak (német 98., norvég 48., szerb 30., 47. és 99. §, bajor 138. Cikk) és amely függetlenül a rendkívüli enyhítő jogtól, különös méltánylásnak enged helyet abban az esetben, amikor a katona előljárójának vagy feljebbvalójának szabályellenes bánásmódja miatt ragadtatja magát „nyomban” függelemsértésre.
Hangsúlyoznom kell azonban, hogy ez a § nem minden olyan esetben alkalmazandó, amikor a függelemsértést az előljárónak (följebbvalónak) bármily lényegtelen szabályellenes bánásmódja előzte meg, hanem csak akkor, ha a függelemsértés tulajdonképpeni indító oka a tettest előljárója (följebbvalója) részéről ért súlyos sérelem volt.
Amint különben a szolgálati bűntettekről és vétségekről szóló fejezetben látni fogjuk, a javaslat viszont különös méltánylásban részesíti azt az esetet is, ha az alárendelt kihívó vagy botránytkeltő viselkedése adott okot arra, hogy vele szemben az előljáró sértően viselkedett (1. a javaslat 129. §-ának 2. bekezdését).
A szőnyegen levő §-nak még az is az előnye, hogy alkalmazásával egyszersmind az előljáróval szemben elkövetett védekezésszerű cselekmények esetében a fegyelem által követelt megtorlást és a védekező részéről érvényesíteni kívánt jogos védelem követelményeit is józan, a katonai érdekeknek is megfelelő harmóniába lehet hozni.
Ama kérdés eldöntését, vajjon jogos védelemnek előljárókkal (hivatalos személyekkel) szemben mikor van helye, a javaslat (hasonlóan a mai jogállapothoz és más kódexekhez), a gyakorlatnak tartja fenn, mert az ilyen kérdések csak a katonai alapelveknek a konkrét eset körülményeivel való gondos egybevetéséével oldhatók meg.
E tekintetben még általános irányelveket adni is nehéz, mert e kérdésben még az irodalom sem jutott teljes megállapodásra.
Kétségtelen azonban, hogy a legszigorúbb fegyelem követelménye sem terjedhet odáig, hogy a katonát az előljáró (följebbvaló) minden (pl. rablásra irányuló) jogellenes támadásának védtelenül kiszolgáltassuk, de másfelől bizonyos az is, hogy a függelem alapgondolatával: a feltétlen engedelmesség és tisztelet követelményével jutnánk ellentétbe, ha megtűrnők, hogy a katona az előljárónak minden nyersebb bánásmódjával vagy sérelmesnek vélt parancsával szemben a visszautasítás vagy éppen a tettlegesség terére lépjen. Nem szabad ugyanis feledni, hogy a katona az ellenerőszakkal nemcsak az előljáró (följebbvaló) személyét, hanem az ennek személyében megtestesülő tekintélyt is támadja és ekként egyszersmind a függelmet is sérti, amit csak igazán komoly és más módon alig védhető érdek megoltalmazásának szükségessége igazolhat.
Látnivaló tehát, hogy itt egyfelől a fegyelem, másfelől az alárendelt (alattos) méltányos érdekeit kell igazságosan és egészséges katonai szellemmel összeegyeztetni s e tekintetben bíróságainknak segítségükre lesz a szőnyegen levő szakasz is, amelynek ruganyos rendelkezése választást enged nekik abban, hogy ott, ahol az előljárónak (följebbvalónak) nyilvánvalóan súlyosabb természetű szabályellenes eljárása dacára sem látják az azzal szembehelyezkedő katonai egyént jogos védelem címén teljesen felmenthetőnek, rá olyan büntetést alkalmazzanak, amely a méltányosságnak megfelel és amely az agyonlövéssel büntetendő függelemsértés esetén háromévi börtönben, a függelemsértés egyéb eseteiben pedig esetleg egynapi fogházban is állhat.
Megjegyzendő, hogy a szőnyegen levő szakasz alkalmazása az előljáró vagy följebbvaló ellen elkövetett gyilkossági kísérlet (75. § 1. bek.) esetén fogalmilag ki van zárva, mert gyilkossághoz „előre megfontolt” szándék szükséges, holott a szőnyegen levő szakasz alkalmazásának egyik feltétele az, hogy a tett „nyomban” (a súlyos sérelem után s abból folyólag) követtessék el. Hogy a tettben ölési szándék egyáltalán megállapítható-e és hogy ehhez képest a szándékos emberöléssel vagy ennek kísérletével elkövetett függelemsértés (75. § 1. bek.) vagy pedig haláltokozó testi sértés és függelemsértés (Btk. 306. §-a és a jav. 70. vagy 74. §-a) forog-e fenn, az a körülményektől függ.
A Második rész II. fejezetéhez
Az elmélet emberei szerint a zendülés csak magasabb foka a függelemsértésnek, amelynek jellegzetes ismertető jele az, hogy többen mintegy közös célban egyesülve követik el.
A zendülés tárgya tehát szerintük ugyanaz, ami a függelemsértésé.
Ehhez a felfogáshoz közel áll a német katonai btk. is, amikor azt a cselekményt nyilvánítja zendülésnek, ha több katonaállományú egyén az engedelmesség közös megtagadására vagy az előljárónak közös ellenszegülésre, avagy az előljáró közös bántalmazására összebeszél. Ha ez összebeszélés folytán a bűncselekmény elkövettetett, akkor a megfelelő függelemsértési cselekményre megállapított büntetés kétszeresét kell alkalmazni (német Ktbtk. 103. §-a).
Az 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslat is csak a szolgálati parancs iránti közös engedetlenséget és az előljárónak vagy följebbvalónak közös bántalmazását vagy közös fenyegetését, avagy az erre összebeszélést bünteti zendülés, illetőleg zendülésre összebeszélés gyanánt (Art. 64 és 65), míg az 1921. évi holland katonai btk. (Art. 119) már csak a többek által közösen elkövetett tettleges függelemsértésben (fejtelijke insubordinatie) lát zendülést.
Ámde a világháború és az azután lefolyt szomorú események is azt mutatták, hogy a zendülésnek ilyen definíciója túlszűk, mert nem öleli fel azokat az eseteket, amikor az alárendeltek nem egy konkrét paranccsal helyezkednek szembe, hanem az egész katonai szolgálati rend ellen cselekszenek tüntető egyetértéssel, mégpedig sokszor oly viszonyok közt, amikor előljárójuk nincs is a közelben vagy tehetetlenségre van kárhoztatva s így az előljáró bántalmazása vagy annak ellenszegülés stb. sem forog fenn.
Nem elég tehát az előljárókat és parancsaikat venni védelembe az aknamunkával és a nyílt ellenszegüléssel szemben, hanem oltalmazni kell az egész katonai szolgálati rendet is, mint ahogy például a „bolsevista törvény” néven ismert 1921:III. tc. is az egész társadalmi rend felforgatói ellen irányul.
Szóval a tapasztalatok a mi öreg katonai büntetőtörvénykönyvünknek adtak igazat annyiban, amennyiben azokat a katonai egyéneket nyilvánítja a zendülésben bűnösöknek, akik „másokkal egyetemben a fönnálló katonai szolgálati rendnek, följebbvalóiknak vagy azok parancsainak ellenszegülnek vagy e célra összebeszélnek” (Ktbtk. 159. § a) pont).
Ezt a definíciót vette alapul a javaslat is (77. §).
Nem tette azonban a javaslat magáévá a Ktbtk.-nek azt a további rendelkezését, amely az egyeseknek lázító vagy egyébként mások közreműködésére célzó oly nyilatkozatait vagy cselekményeit is zendülésnek nyilvánítja, amelyek által „ily ellenszegülés támadhatna” (Ktbtk. 159. § b).
Egyeseknek ily cselekményeit ugyanis más kódex sem nyilvánítja önálló zendülésnek s azok legnagyobbrészt „felbujtás”, illetőleg a javaslat általános részében statuált sikertelen felbujtás (35. §) címén lesznek már amúgy is büntethetők, ha ugyan az alább tárgyalandó „bujtogatás” büntetése alá nem esnek. Egyébként pedig a javaslat a polgári büntetőjoggal mentül szorosabb kapcsolatot létesítendő, ennek a rendszeréhez is kívánt simulni és miután a polgári büntetőjog is külön cselekménytípusokként bünteti a bűntett vagy vétség elkövetésére felhívást (Btk. 149., 171. § stb.), illetőleg az izgatási cselekményeket, továbbá a nagyobb veszéllyel járó vagy az analóg bűncselekményekre szövetkezést (Btk. 131., 148., 156. § stb.), a javaslat is különböztet a tulajdonképpeni zendülés (77. §), a zendülés előidézésére szövetkezés (81. §) és a zendülés elkövetésére felhívás (82. §) között.
Viszont azonban elejtette a javaslat a mai jogállapottal szemben a zendülés és a (katonai) lázadás közti különbséget. Ennek oka a következő:
Az alkalmazásban levő Ktbtk. 167. §-a szerint a zendülés lázadásba megy át, „ha a felfegyverzett legénység valamely tömegének előleges összebeszélés folytán vagy bármely indokból történt összecsődülése vagy egyesülése alkalmával annak ellenszegülése vagy az általa alkalmazott erőszakos eszközök miatt odajutott a dolog, hogy a rend és engedelmesség helyreállítására fegyveres ellenerő igénybevétele találtaik szükségesnek... és ebben a bűntettben mindaz bűnössé válik, aki addig az időpontig, amikor az ellenerő már készültségben áll, a bűntettben való részességet folytatta vagy a lázadókhoz később csatlakozott”.
Amint e meghatározásból látjuk, a cselekménynek lázadás gyanánt büntetése teljesen valamely parancsnoknak abbeli egyéni döntésétől függ, vajjon szükségesnek találja-e ellenerő kirendelését vagy sem. De ingatag a Ktbtk.-ben az időpontnak a megjelölése is, mert ha már az ellenerő készültségben állásának időpontja az irányadó, akkor a dolog természeténél fogva minden egyes résztvevőre, illetőleg csatlakozóra nézve meg kell állapítva lenni, hogy a készültségbenállás tényéről tudomása volt, amit annál nehezebb bizonyítani, mert a készültségbeállítás a lázadók szemeitől elvontan is történhetik. Az 1918. évi svájci katonai javaslat sem tesz különbséget a zendülés és lázadás közt, mert ez utóbbit az előbbinek keretében is meg lehet torolni, s nekünk különös okunk is volna a „lázadás”-t, mint külön katonai bűncselekményt, mellőzni és ez az, hogy a „lázadás” kifejezést már lefoglalta a magyar polgári Btk. egy más bűncselekmény megjelölésére (Btk. 152. §).
A Ktbtk. nyilván az 1852. évi osztrák polgári büntetőtörvény nyomán indult és ezzel akarta az összhangot helyreállítani a „zendülés” és a „lázadás” definíciójánál, mert az osztrák polgári btk. különböztet a „fölkelés” és a „lázongás” közt akkép, hogy a „fölkelés” akkor válik „lázongás”-sá, ha a csoportosulással szemben „a csend és rend helyreállítására rendkívüli ellenerőt kell alkalmazni”. Praktikus jelentősége azonban a különbségtevésnek nincs.
Mindezeknél fogva a javaslat a „lázadás” mellőzésével a zendülés fogalmát terjesztette ki úgy, hogy abba a zendülő célzattal való „csoportosulás”-t is belefoglalta (77. §), egyúttal pedig a zendülésnek csoportosulással elkövetett egyes alakjait súlyosabb megtorlás alá helyezte (78. § 3. pontja).
Mellőzte a javaslat általában a „megtizedelés”-t is (Ktbtk. 168. § 2. bek.), mert a modern felfogással nem egyeztethető össze az, hogy tekintet nélkül a bűnösség fokára, a sorsra bízassék az, hogy a bűnösök közül melyik lövessék agyon. A javaslat tehát arra az esetre, ha a halálraítéltek száma igen nagy, a kegyelmező fórumra bízza a kegyelemreméltóknak kiválasztását.
Meg kell e helyütt röviden emlékezni a javaslat egy másik újításáról is. Ez abból áll, hogy a zendülés mellett egy új önálló cselekmény-típust alkotott, t. i. a „bujtogatás”-t, amely nem a zendülésre vagy más meghatározott bűncselekményre lázításban áll, hanem általában a fegyelmetlenség és az elégületlenség, illetőleg az antimilitarista érzület szításában. Közelebbi indokai e rendelkezésnek a 85. §-hoz függesztvék.
Ez a definíció az érvényben levő Ktbtk. 159. §-ának a) pontja után van képezve, de felöleli a zendülés céljából való csoportosulást is, ami által viszont a magyar polgári büntetőjoggal állította helyre a kapcsolatot.
A fogalom meghatározásnak első része jóformán csak annyiban tér el a Ktbtk. 519. §-a a) pontjának szövegétől, hogy az elkövetési cselekedet jelzésére nem az ellenszegülést, hanem a szembeszállást emeli ki. Ez a kifejezés ugyanis a Ktbtk. eredeti német szövegének („sich auflehnen”) megfelelően jobban kidomborítja azt a gondolatot, hogy a zendülést nem kell mindig megelőznie valamely a zendülőkhöz intézett konkrét parancsnak vagy előljárói fellépésnek és a zendülésnek nem is kell mindig valamely pozitív cselekményben állnia, mert a zendülés egyszerű nemteljesítésből is állhat, ha az a felsőbbség elleni tüntetésből, illetőleg az engedetlenség fitogtatásával, szóval: „szembeszállás”-sal történik. A javaslat szerint tehát zendülés forog fenn, ha egy egész csendőrőrs, parancsnokával egyetértően, tüntetésszerűen nem látja el rendes szolgálati teendőit vagy (aminek a közelmultban ékes példáit láttuk) ha a csapat „bizalmi férfiai” előállnak és kijelentik, hogy ezt vagy azt a parancsnokot „nem fogadják el”, vagy ennek az álláspontjuknak kifejezésére tüntető felvonulást rendeznek. Zendülés lesz az is, ha három vagy több katonai egyén előljáróját „közösen és egyetértően” akár szolgálati, akár magánindokból, akár megelőző szóváltás után, akár e nélkül bántalmazza, mert ezzel is meg van valósítva az előljáróval szembeszállás ténye. Ellenben nem zendülés, hanem csak egyenkint függelemsértés miatt lesznek büntethetők azok a katonai egyének, akik bár közösen és egyetértően, de nem „szembeszállási” célzattal, hanem csak kényelmi okokból vagy abban a reményben nem teljesítenek valamely szolgálati parancsot (pl. valamelytemetésen vagy templomi ünnepélyen való megjelenésre szóló meghagyást), hogy mulasztásukat úgysem fogják észrevenni. Ugyanilyen elbírálás alá esik a bár szándékosan, illetőleg „közösen és egyetértően” elkövetett, de bántalmazásban vagy fenyegetésben nem nyilvánuló tiszteletszegés is (tisztelgés elmulasztása stb.), mert ez nem merítik ki a „szembeszállás” fogalmát - aminthogy a német katonai btk. és az 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslat sem minősíti az e féle cselekményeket zendülésnek.
A zendülés eddig is engedetlenségi cselekmény volt (Ktbtk. 143., 144., 159. §). Ez indokolja meg annak súlyos beszámítását is. A „szembeszállás” (Auflehnung) célja - mint a bírói gyakorlatban is kifejezésre jutott - nem a tiszteletszegés, hanem az előljáró szolgálati állásának megrendítése vagy a szolgálati rend megbontása.
Hangsúlyozni kell azonban, mint ezt a javaslat világosan ki is fejezi, hogy a zendüléshez legalább három egyénnek közös és egyetértő közreműködése, illetőleg összebeszélése szükséges és hogy az összebeszélést magát, valamint a szembeszállási célzattal való csoportosulást is a bennük rejlő súlyos veszély miatt kellett befejezett zendülésnek minősíteni, aminthogy a magyar Btk. 152. §-a is magát a csoportosulást bünteti lázadás gyanánt és a hatóságok büntetőjogi védelméről szóló 1914:XL. tc. is már magát a hatóság vagy hatósági tag stb. elleni erőszak céljából való csoportosulást sujtja külön büntetéssel.
Némely katonai kódex, köztük a német és a norvég, elégségesnek látja két egyén összebeszélését a zendüléshez. Habár a javaslat is számolt az ilyen cselekményeknek katonai szempontból való különös veszélyességével, mindamellett az eddigi tapasztalatoknak megfelelően helyesebbnek vélte a mai jogállapotot fenntartani és azt az esetet, amikor csak ketten határozzák el zendülés előidézését, külön: zendülésre szövetkezés gyanánt (81. §) enyhébb büntetéssel sujtani.
Megjegyzem egyébiránt, hogy az összebeszéléshez, mint befejezett zendüléshez nem elég a puszta megbeszélés vagy tanácskozás, de viszont az sem szükséges, hogy a részltek (idő, hely, eszközök) tekintetében s teljes megegyezés létesüljön. Elég, ha valamely meghatározott, a 77. §-ban tiltott szembeszállás elkövetésében (írásban, szóval vagy jellel) megállapodtak.
Természetes dolog, hogy a csoportosulás is csak akkor zendülés, ha az a 77. §-ban meghatározott szembeszállás céljából történt. Egyesek, kik kíváncsiságból vagy akaratuk ellen keveredtek a csoportba, zendülés miatt nem büntethetők.
Hogy mi tekintendő csoportnak, az a konkrét eset körülményeitől függ. Általában azt lehet mondani, hogy a joggyakorlat szerint három embernek együttléte még semmiesetre sem csoportosulás.
Azt is hangsúlyozni kell, hogy a javaslat az eddigi jogállapotnak megfelelően nem kívánja azt, hogy a szembeszállást mindenkor összebeszélés előzze meg, hanem csak azt követeli, hogy a szembeszállás „közösen és egyetértően” követtessék el. A zendülésnek ugyanis az ad különösen veszélyes jelleget, hogy a szembeszálló mások közreműködésének tudatával cselekszik, ami őt bátorítja és neki erőt ad. Nem jelentő tehát az a kérdés, vajjon a közreműködők egyetértése előzetes összebeszéléssel vagy spontán módon jött-e létre.
Magától értetődik, hogyha három vagy több egyén összebeszél vagy ha összebeszélésük folytán csak egyikük vitte is véghez a szembeszállást, úgy valamennyien mint „tettes”-ek büntetendők zendülés miatt és a bíróság dolga a büntetést cselekvőségük fokához és egyéb körülményekhez képest mindegyikükre külön-külön meghatározni.
Végül ki kell még emelni azt, hogy a javaslat szerint csakis az „előljáró”-val szembeszállás állapítja meg a zendülést, a följebbvalóval szembeszállás nem, kivéve természetesen, ha a tett az előljáróként fellépni jogosult és fel is lépett följebbvalóval szemben követtetik el, mert hisz ily esetben a följebbvaló is előljárónak tekintendő. Ez a rendelkezés ellentétben látszik lenni a függelemsértésre vonatkozó rendelkezésekkel, amelyek szerint a följebbvalóval szemben elkövetett tiszteletszegés, illetőleg erőszak vagy fenyegetés (66-70. és 75. §) általában olyan elbánás alá esik, mintha előljáróval szemben követtetett volna el. Ámde az ellentmondás csak látszólagos, mert a zendülés, mint az imént kifejtettem, lényegileg: engedetlenségi cselekmény, amit annak tényálladéki eleme, a „szembeszállás” is mutat és így az ily engedetlenkedéssel szemben logikusan csak az előljárót (vagy az előljáróként fellépett följebbvalót) lehet és kell védelembe venni.
Az alkalmazásban levő Ktbtk. definíciója (159. §) a „följebbvalók” kifejezést (az eredeti szövegben az „Oberen” szót) használja ugyan, de hogy ez alatt is tulajdonkép az előljárók értendők,az kitűnik a szöveg további részéből, amely a följebbvalóknak ellenszegülés mellett „vagy azok parancsainak” ellenszegülésről is szól, márpedig parancsolási joggal csak az előljárók (vagy az ilyenekül fellépett följebbvalók) bírnak. Különben a német katonai btk. még a függelemsértésnél sem helyezi a följebbvalót az előljáróéval azonos védelem alá, amennyiben a följebbvaló bántalmazását nem úgy bünteti, mint az előljáró bántalmazhását hanem csak úgy, mit az előljáró megsértését. (V. ö. a német katonai btk. 91. és 97. §-át.)
Amennyiben tehát többen közösen és egyetértve, följebbvaló-jukat bántalmazzák vagy fenyegetik, rájuk a függelemsértésre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni, hacsak magatartásukkal a följebbvalók személyén keresztül nem a fennálló szolgálati rend elleni szembeszállást célozták vagy valósították meg, amire megint az 1918. évi „forradalom” szolgált ékes példákkal, amikor az utcán ért följebbvalók rendfokozati jelvényeit erőszakosan elszedték.
A javaslat a büntetéseket, tekintettel a zendülés különös veszélyességére, a függelemsértés büntetéseinél súlyosabban, egészben a mai jogállapotnak megfelelően állapította meg.
A 78. § 1. pontja szerint ha csak az egyik zendülő követett is el erőszakot az előljáró ellen, a többinek is halál a büntetése. Ez megfelel a Ktbtk. 163. §-ának. Hasonló elv érvényesült a volt bajor és porosz katonai büntetőtörvénykönyvben is.
Kétségtelen, hogy a zendülésnek egyik legsúlyosabb esete az, ha az előljáró ellen erőszakot követnek el. Ily erőszak elkövetésére általában csak a többinek jelenlétében és szolidaritásában való bizakodásból szokta magát a zendülő ragadtatni. Már ez is indokolja tehát, hogy a többi résztvevő ellen is a legsúlyosabb büntetést lkalmazzuk. De fegyelemtartás szempontjából, az elrettentés követelményeitől eltekintve, különösen azért indokolt valamennyi résztvevőnek halálbüntetéssel való fenyegetése, mert főleg nagyobb számú zendülő esetén gyakran nem is lesz megállapítható, hogy közöttük ki volt az, aki lőtt vagy az előljáró ellen más erőszakot követett el és úgy épp a legsúlyosabb zendülés esetében halálbüntetést alkalmazni sem lehetne. A bíróságnak meg van adva a mód arra, hogy a rendkívüli enyhítőjog alapján egyesek, főleg a passzíve viselkedők ellen a halálbüntetést börtönre változtassa (Btk. 92. és jav. 52. §) és ha még az így kiszabott büntetés is túlszigorínak mutatkoznék, nyitva áll a kegyelmezés útja is, de már eleve megnehezíteni, hogy az előljárójukra kezet emelő zendülőkre halálbüntetést lehessen kiszabni, katonai érdekek súlyos veszélyeztetése nélkül nem lehet.
Megjegyzendő különben, hogy amiként az 1. pont szövegezéséből és e § második bekezdéséből is kitűnik, az előljáró ellen elkövetett erőszak esetén nem forog fenn halmazat, ha annak folytán testi sértés okoztatott, sőt akkor sem, ha a cselekmény az emberölésnek vagy kísérletének, avagy a gyilkosságkísérletének ismertető jeleit is magában foglalja. Ez a rendelkezés, mely úgyis a legsúlyosabb büntetést rendeli alkalmazni, megfelel a katonai felfogásnak és a mai jogállapotnak (Ktbtk. 163. §), de összhangban van a függelemsértésre vonatkozó 75. §-sal is. (A 70., 74. és 75. § szerkezetéhez képest a testi sértés a függelemsértéssel állhat halmazatban, de ez ott indokolt, mert a testi sértés esetleg súlyosabb büntetés alá esik, mint maga a 70. és 74. §-ban megjelölt függelemsértés).
A 78. § 2. pontja nem az előljáró, hanem az ott megemlített más személyek megsebesítését vagy megölését sujtja büntetéssel. A gyilkosság befejezett bűntette halmazatot állapít meg. E pontban, hasonlóan a Ktbtk. 170. §-ához, már csak a közvetlen tettesre van halálbüntetés szabva és a zendülés többi résztvevőjét csak annyiban érheti ez a büntetés, amennyiben a Btk. 69. és 70. §-a értelmében az erőszakos cselekmény felbujtóinak vagy társtetteseinek tekinthetők, vagy a 3. pontban meghatározott eset „felbujtói” vagy vezetői közé tartoznak.
A 78. § 2. pontjának oltalma különben a mai jogállapottal szemben ki van terjesztve az „előljáró támogatására vagy védelmére rendelt vagy kelt” személyekre is. Ez a rendelkezés hasonló a hatóságok büntetőjogi védelméről szóló 1914:XL. tc. 9. §-ához és részben a német katonai btk. 96. §-ához is. Az, hogy az előljáró védelmére vagy támogatására önként közbelépett egyén (akár katona, akár nem) éppoly oltalomban részesíttessék, mint az, akit e végből külön kirendeltek, a zendülésben rejlő nagy veszély miatt katonai szempontból is indokolt és helyreállítja a polgári büntetőjoggal az összhangot. A katonai őrök oltalmáról a III. fejezet külön gondoskodik.
A 78. § 3. pontjának indokai a következők:
Ha már a csoportosulás ellenerő kirendelését teszi szükségessé, úgy a zendülés nyilvánvalóan olyan fokra hágott, hogy a rendet és engedelmességet rendes eszközökkel helyreállítani nem lehet. És ha a zendülők még az ellenerő megjelenése után sem hajlandók visszatérni az engedelmességre, úgy ez rendszerint csak a főklomposok magatartására vezethető vissza, minélfogva legalább is ezek méltán rászolgáltak a legsúlyosabb büntetésre, ha a veszély legfenyegetőbb időpontján túl is résztvesznek a csoportosulásban. A ma használatban levő Ktbtk. (amely mint említettem, ily esetet lázadásnak minősít) a bujtogatók és vezetők büntetése gyanánt szintén agyonlövést állapít meg (Ktbtk. 169. §).
Magától értetődik, hogy ha az 1. és 2. pontban említett erőszakos cselekmény felbujtói tevékenységgel áll okozati összefüggésben, a felbujtó már ez alapon halállal büntetendő, mert a Btk. 71. §-a szerint afelbujtó a tettesre megállapított büntetéssel sujtandó.
A 78. § 4. pontjában foglalt rendelkezés megfelel a Ktbtk. 162. §-ának és behatóbb indokolást alig igényel.
A Ktbtk. 162. §-a a halálbüntetést azokra is kiterjeszti, akik a szolgálatot „felszerelt hajón” tagadják meg. A mai viszonyok közt azonban „felszerelt hajóról” beszélni nem lehet s az ily eset különben is már legtöbbször fedve lenne az „ellenség” elleni szolgálat megtagadására vonatkozó rendelkezéssel.
A 78. § utolsóelőtti bekezdésének indokai a következők: A javaslat álláspontja az, hogy ha a zendülő cselekménnyel a gyilkosság (befejezett) bűntette is megvalósíttatott, akkor éppúgy, mint a függelemsértés hasonló esetében, bűnhalmazatot kell megállapítani. Ez a 78. § 2. pontjára vonatkozólag nem lehet kétes, mert hisz ez a pont kifejezetten csakis „a testi sértést, a szándékos emberölést, ennek vagy a gyilkosságnak kísérletét” olvasztja bele - abszolút büntetés alkalmazásával - a zendülésbe. Kétes lehet azonban az 1. pontra nézve, mert ez nem tesz különbséget abban, hogy a tettes „akár megsebesítette vagy megölte az előljárót, akár nem”. Az 1. pontra vonatkozólag tehát világosan ki kellett mondani, hogy az e pontbeli zendülés és a vele megvalósított gyilkosság (befejezett) bűntette bűnhalmazatot alkot a gyilkosság tettesei és részesei terhére. E szerint tehát az 1. pont esetében például a gyilkosság (befejezett) bűntettének tettesét (tettestársát), valamint felbujtóját kötéllel végrehajtandó halálbüntetés éri (Btk. 71. és 278. §), ellenben a zendülés valamennyi többi résztvevőjének terhére - miután az előljáró ellen erőszak követtetett el - agyonlövéssel végrehajtandó halálbüntetés állapítandó meg.
A 78. § végbekezdése azok előtt, akik ismerik a katonai rendfokozattal bíró egyéneknek a haderőben elfoglalt állását, feladatát és a legénységre való befolyását, indokolását nem igényel. Mai jogunk szerint a „tisztek és altisztek” lázadás esetén éppúgy büntettetnek, mint a „bujtogatók és vezetők” (Ktbtk. 169. §).
E § lehetőleg széles keretben, a mai jogállapotnak megfelelően (Ktbtk. 162. §) állapítja meg büntetését azoknak a zendülőknek, akik a 78. § szerint halálbüntetés alá nem esnek. E kereteken belül bőven méltányolhatók a bűnösök terhére vagy javára azok a különös körülmények, amelyek közt a zendülés elkövettetett, habár e §-ban külön felsorolva nincsenek, pl. a parancs fontossága, a megtagadás módja, illetőleg a szembeszállás foka, a bekövetkezett hátrány nagysága stb.
Magától értetődik, hogy mint az e féle bűncselekményeknél általában, a zendülésnél is figyelemben tartandó az 50. § 3. pontja, amely szerint általános súlyosító körülmény az, ha följebbvalók az alattosok bűncselekményében résztvesznek. Súlyosabb beszámítást indokolhat maga az a körülmény is, ha az illető tettes katonai rendfokozattal bír (v. ö. a 78. § végbekezdésével).
Fegyházat és hivatalvesztést a javaslat ezekben az esetekben azért nem állapít meg, mert katonai bűncselekményeknél e büntetésnemek alkalmazását lehetőleg kerülni óhajtja és mert a kitüntetések elvesztésének és a lefokozásának kimondására már az általános rendelkezések alapot nyujtanak (15. és 22. §), amivel a kérdés a katonai vonatkozások szempontjából kielégítően meg van oldva. Különben is a szőnyegen levő § alá enyhébb esetek is tartozhatnak és a ma érvényben levő Ktbtk. (szemben a mintájául szolgált osztrák polgári büntetőtörvénnyel) szintén nem alkalmaz a zendülésre, illetőleg lázadásra súlyos börtönt és ami ezzel együtt jár: „tisztségtől megfosztás”-t.
Ez a § annak köszöni létét, hogy a javaslat nem kívánta feladni a mai jogállapotot, amely szerint zendüléshez legalább három ember kell, viszont azonban nem zárkózhatott el annak felismerése elől sem, hogy a zendülés különösen veszélyes voltánál fogva már azt is büntetni kell, ha csak két ember határozza el zendülés előidézését. A magyar Btk. is bünteti a bizonyos súlyosabb bűntettekre szövetkezést, vagyis ha ily bűntett elkövetését vagy előidézését „két vagy több személy közös egyetértéssel elhatározza” (Btk. 132-136. § stb.). Csak a polgári büntetőjoggal való összhang céljait szolgáljuk tehát, ha hasonló rendelkezést a zendülésre vonatkozólag mi is felveszünk. Miután azonban három egyén összebeszélése már magát a zendülést állapítja meg, itt csakis két (nem „két vagy több”) személy szövetkezését kellett és lehetett büntetés alá helyezni.
A 81. § rendelkezése különben csakis kisegítő jellegű, mert mihelyt a két egyén cselekvősége az e §-ban megvont határokon túlmegy, tehát például ha egy harmadiknak hozzájárulását is megszerezték, vagy ha megállapodásukhoz képest a zendülésre mást szándékosan reábírtak vagy rábírni igyekeztek, ellenük már a zendülés tettesére, illetőleg felbujtójára vagy a zendülés kísérletére (javaslat 35. §-a) vonatkozó büntető rendelkezések alkalmazandók. Ugyanezért elégségesnek mutatkozott a zendülésre szövetkezést (amit eddig katonai büntetőjogunk nem ismert) a javaslatban megállapított büntetéssel sujtani. A közönséges büntetőjog is viszonylag enyhén bünteti a szövetséget (Btk. 156. §, 288. §, 205. § és az 1914:XL. tc. 11. § stb.).
Amennyiben két ember közt sem jött létre megállapodás zendülés előidézésére, de köztük e féle irányban megbeszélés folyt, úgy egyikük vagy másikuk esetleg sikertelen felbujtás vagy bujtogatás miatt vonható feleősségre.
Ha pedig a szövetkezés dacára, ettől függetlenül, más okból ütött ki a zendülés, akkor halmazat forog fenn, ha a szövetkező a zendülésben is résztvett.
Végül megjegyzem, hogy a magyar Btk. felváltva használja a „szövetség” és „szövetkezés” szót. A javaslat ez utóbbit használja, mert jogg és mert megfelel a katonai büntetőjogi terminológiának (szökésre szövetkezés).
A magyar Btk. szerint (amely a katonai bíróságok által is alkalmazandó lesz), aki mást bűntett vagy vétség elkövetésére (pl. zendülésre) szándékosan reábír: felbujtó és a tettesre meghatározott büntetéssel büntetendő (Btk. 69. § a) és 71. §).
Ha azonban a reábírási törekvés sikertelen maradt, akkor az a magyar Btk. szerint nem büntethető. Ez főleg a katonai deliktumokra irányuló sikertelen felbujtás veszélyességére való tekintettel nem indokolható, minélfogva javaslatunk általános részében megfelelő rendelkezést vettünk fel (35. §), amely az ily sikertelen felbujtás megtorlására is módot nyujt. Ez alapon a zendülés elkövetésére felbujtás akkor is büntethető lesz, ha sikertelen maradt. Ezzel azonban a katonai érdekeknek még mindig nincs elég téve.
Néha ugyanis a deliktumra való egyszerű felhívás is kimerítheti ugyan a felbujtás fogalmát, de nem mindig. A felbujtás lényegéhez ugyanis az tartozik, hogy a felbujtó maga is akarjon egy bizonyos büntetendő cselekményt és ennek az elkövetése céljából más, meghatározott személyre determinálólag hasson. Ámde a felhívás vagy a felhívás terjesztése történhetett úgy is, hogy a felhívó (felhívást terjesztő) bár szándékosan, de nem meghatározott személyeket és nem is egyenesen az illető deliktum elkövetésére irányuló akarattal hívott fel, illetőleg hogy a felhívó tevékenysége nem szolgál determináló okul a deliktumot tényleg elkövetőnek elhatározására. Hogy az ilyen felhívások is súlyosan veszélyeztethetik a jogi és társadalmi rendet, az nyilvánvaló.
Érezte ezt a polgári Btk. megalkotója is, amikor részint egyes bűncselekményeknél az azokra (pl. a felségsértés, lázadás stb. elkövetésére) felhívást mint delictum sui generist külön pönalizálta, részint pedig általában is bármely más bűntett vagy vétség elkövetésére felhívást, illetőleg ennek terjesztését (Btk. 171. §) büntetés alá helyezte.
Ami különösen ez utóbbi rendelkezést illeti, ezzel meg is elégedhetnénk, mert hisz ezt a rendelkezést a katonai bíróságok is alkalmazni fogják (jav. 1. §) és benne a bűntettre vagy vétségre (tehát a zendülésre is) irányuló felhívás általában büntetve van. Ámde ez a rendelkezés katonai szempontból azért nem kielégítő, mert a büntetés a felhívás eredménytelensége esetén csak két évig terjedhető államfogházban és pénzbüntetésben van megállapítva és ami a fő, a felhívás vagy annak terjesztése csak akkor büntetendő, ha az „valamely gyülekezeten, nyilvánosan szóval vagy pedig nyomtatvány stb. által” történt, holott a zendülés elkövetésére felhívást akkor is büntetni kell, ha az nem ily nyilvánossággal követtetett el. Különben a javaslat a katonai bűncselekményre pénzbüntetés alkalmazását kerüli és a katonai felfogásnak jobban megfelel, ha a katonai egyénekre vonatkozóan a zendülésre felhívás külön katonai deliktummá alakíttatik.
A német birodalmi büntetőtörvénybe s beleillesztették utólag a sikertelen felbujtást büntető 49/a §-t, és már eredetileg is felvettk a magyar Btk. 171. §-ának megfelelő azt a rendelkezést (111. §), amely a bűncselekményre nyilvános felhívást bünteti, sőt a német birodalmi büntetőtörvény még külön két évig terjedhető fogházzal bünteti azt, aki valamely katonaállományú egyént arra hív fel (vagy izgat), hogy följebbvalójának parancsát ne teljesítse (112. §), mindazonáltal a német katonai btk. külön katonai bűncselekménynek nyilvánítja azt, ha katonaállományú egyén egy (99. §) vagy több (100. §) katonaállományú egyént az engedelmesség megtagadására vagy az előljárónak ellenszegülésre, avagy ennek bántalmazására felhív (vagy izgat).
Mindezek az okok igazolják, hogy a javaslat 82. §-a indokolt és mind a közönséges büntetőjog, mind pedig a javaslat rendszerébe egészen jól beilleszthető.
A javaslat azzal, hogy a 82. § szövegébe az „e felhívás folytán” kifejezést vette fel, nem kívánt a Btk. 171. §-ának szerkezetétől eltérő típust létesíteni. Az ú. n. kauzalitási kapocs ugyanis a Btk. 171. §-ának szerkezetében is megkívántatik. Kitűnik az egyfelől magának a 171. § első és második bekzdésének összehasonlításából (utóbbi az eredménytelenül kifejezést használja), de másfelől világosan ki van mondva a Btk. miniszteri indokolásában, mely szerint a 171. §-sal „ki van egyszersmind mondva az is, hogy e közt (t. i. a felhívás közt) és az eredmény közt fokozatos összefüggésnek kell léteznie, de az okozati összefüggés még nem tételez fel determináló hatást és ebben van a különbség a felbujtás és az eredményre vezetett... felhívás közt”. A javaslat 82. §-a tehát csak világosabban fejezi ki a kauzális kapocsnak azt a követelményét, amelyet a Btk. 171. §-ának első bekezdése is feltételez.
Magától értetődik, hogy ez a kifejezés „mint felbujtó büntetendő”, a 82. § 1. bekezdésében (miként a Btk. 171. §-ában is) nem úgy értelmezendő, hogy a felhívó valóságos felbujtónak tekintendő, hanem csak úgy, hogy vele szemben a felbujtóra meghatározott büntetést kell alkalmazni.
Abban a kérdésben, hogy köteles-e mindenki valamely készülőben levő bűntettet feljelenteni vagy meggátolni: az egyes kódexek nagyon eltérnek egymástól. Annyi azonban bizonyos, hogy a magyar polgári büntetőtörvény ebben a kérdésben túlságosan elnéző, mert csakis a felségsértés feljelentésének elmulasztásának bünteti (Btk. 135. §). Ezenfelül a magyar közönséges büntetőjogban még csak az 1921:III. tc. 3. §-a állapít meg feljelentési kötelességet.
Ami a közönséges bűntetteket illeti, ezekre vonatkozólag a Ktbtk. (az osztrák polgári büntetőtörvénnyel egyezően) mindenkit büntetéssel sujt, aki a felségárulást, a jogosulatlan toborzást, a kémkedést és az állam hadiereje ellen célbavett más bűntettet fel nem jelenti vagy (amikor könnyen megtehette volna) meg nem akadályozza. Ezenfelül e törvények „bűntettesek elősegítése” címén még külön is büntetnek mindenkit, aki bármely bűntett megakadályozását gonoszságból elmulasztja.
Arra nézve, hogy valamely készülőben levő katonai bűncselekményt mennyiben köteles mindenki, illetőleg minden katonai egyén feljelenteni vagy meggátolni, a katonai büntetőtörvény különös rendelkezést nem tartalmaz. Ellenben a bűncselekményeknek az őr által, bizonyos kötelességszegéseknek pedig az előljáró által való még nem akadályozását külön katonai bűncselekmény gyanát bünteti s a zendülésnél a kövekezőképpen rendelkezik: „Tisztek, tengerész-hadapródok és altisztek, akiknek valamely zendülő felhívás vagy megegyezés tudomásukra jut és azt azonnal meggátolni nem iparkodnak vagy arról jelentést nem tesznek, mint a bűntett elősegítői, büntetendők” (Ktbtk. 165. §).
Ez a rendelkezés azonban nem kielégítő. Nincs ugyanis belső indokoltsága annak, hogy miért éppen csak a rendfokozattal bíró egyéneket kötelezzük a feljelentésre vagy a meggátlásra, holott a rendfokozattal nem bíró katonai egyének is könnyen beláthatják azokat a veszélyeket, amelyek a zendülésből a fegyelemre és a szolgálatra származhatónak, s a honvédség Szolgálati Szabályzata a „hivatás és általános kötelmek” közt minden honvédnek kötelességévé teszi, hogy ... „minden hátrányost elhárítani és veszélyes terveket azonnal feljelenteni tartozik”.
De hézagos a Ktbtk. abban a tekintetben is, hogy még ily rendelkezést is csak a zendülésnél tesz, holott nem csupán a zendülés a katonai bűntettek között az, amely a katonai érdekre kiválóan veszélyes.
A javaslat e kérdés szabályozásánál a következő szempontok vezetik:
Ha a Ktbtk. rendelkezését megfelelően ki nem egészítjük, úgy a fegyelemmel össze nem egyeztethető spicliszellem, illetőleg a denunciáló-hajlam lábrakapásához nyujtanánk tápot s egyúttal nagy egyenlőtlenséget teremtenénk a katonai és a polgári büntetőbíráskodás alá tartozó egyénekkel való elbánás szempontjából. E mellett az a körülmény, hogy a törvény valamely készülőben levő bűncselekmény fejlentésének vagy meggátlásának elmulasztását nem bünteti, nem zárja ki azt, hogy a mulasztás fegyelmi úton büntettessék.
A javaslat ennélfogva a középúton maradt és bizonyos összhangban a nmet katonai btk. 77. §-ával és az 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslat 79. Cikkével, a katonai bűntettek közül csak a zendülés és az ezzel egyenlőkép veszélyes: szőkésre szövetkezés feljelentését vagy más módon való meggátlását teszi kötelezővé minden katonai egyénre nézve.
A zendülésre vonatkozólag a szőnyegen levő szakasz rendelkezik, míg a szökésre szövetkezésre vonatkozólag a 98. §.
E rendelkezések szerint a rendfokozattal bíró egyénekre nem kell okvetlenül a magasabb büntetési tételt alkalmazni, mert az esetek közt lehetnek kevésbbé fontosak is és mert a rendfokozattal bírók nem mindig följebbvalói a zendülés vagy szökésre szövetkezés inszcenálóinak, vagy ha följebbvalói is: nem mindig jogosítvák és kötelezvék a Szolgálati Szabályzat szerint előljárókként fellépni, arra az esetre pedig, ha előljáró az, aki a közbelépést elmulasztja, a javaslat a 133. § 8. pontjában és 134. §-ában külön rendelkezik és módot nyújt arra, hogy az ily előljáró (aki tehát nemcsak a szőnyegen levő §-ban foglalt általános kötelességet, hanem még az előljáró minősége folytán ráháruló fegyelemtartási kötelességet is megszegi) háború idején a bekövetkezett hátrányhoz képest 10 évig is terjedhető börtönnel büntettessék. Az őrnek kérdéses cselekményei a bűnhalmazat elvei alapján lesznek elbírálandók ( 1. a javaslat V. fejezetének bevezető indokolását), bizonyos közönséges bűncselekmények bárki részéről való fel nem jelentésének vagy meg nem gátlásának hathatós megtorlásáról pedig az életbeléptető törvényben történik gondoskodás.
Fontos büntetőpolitikai okok szólnak a mellett, hogy olyan esetben, amikor a zendülés még csak az „összebeszélés” stádiumában van (77. §), vagy amikor még csak ketten szövetkeztek zendülés elkövetésére (81. §) és a tett még felfedezve nincs, büntetlenséget biztosítsunk annak, aki a cselekményben maga is bűnös ugyan, de azt még olyan időben feljelenti, amikor a káros következményeket még el lehet hárítani. Ezzel magábatérésre ösztönözzük a bünöst és ami még fontosabb. a zendülésnek, illetőleg néha katasztrofális következményeinek elejét vehetjük.
Hasonló rendelkezést a közönséges büntetőjog is tartalmaz némely bűncselekményre vonatkozólag s a szőnyegen levő § szövegezése a Btk. 136. §-áét követi.
Nem követte azonban a javaslat a közönséges büntetőjogot ama rendelkezések tekintetében, amelyek a zendüléssel rokon lázadásra és hatóságelleni erőszakra vonatkozólag(a felbujtók és vezetők kivételével) teljes büntetlenséget biztosítanak annak, aki a csoportosulásban résztvett ugyan, de azután hatósági felhívásra a csoportosulás színhelyét elhagyja s a csoportosulásban többé részt nem vett (Btk. 159. § és 1914:XL. tc. 10. §).
Ilyen rendelkezésre ugyanis azért nincs szükség, mert a javaslat a zendülésre csak kétféle büntetést ismer, t. i. a halálbüntetést (78. §) és a határozott tartamú börtönt (80. §). A halálbüntetéssel sujtott esetekben a zendülés már oly súlyos alakot öltött, hogy ebben a stádiumában büntetlenséget biztosítani a bűnösnek: éppoly indokolatlan, amilyen céltalan is volna, mert túlnyomó, illetőleg rendkívüli enyhítő körülmények közt a bíróság az agyonlövést amúgy is átváltoztatja 10, illetve 5 évig terjedhető börtönre (Btk. 91., 92., javaslat 52. §) s ennél továbbmenő enyhítésre nincsen ok, azokban az esetekben pedig, amelyekre már a törvény börtönbüntetést rendel, ezt a büntetést túlnyomó enyhítő körülmények közt 6 havi börtönre, rendkívüli esetben pedig még enyhébb büntetésre le lehet szállítani (Btk. 91. és 92. § és javaslat 1. §).
Hasonló okokból nem követte a javaslat a ma alkalmazásban levő Ktbtk.-nek az ebben különösen statuált „lázadás”-ra vonatkozó azt a rendelkezést sem (Ktbtk. 171. §), amely még abból az időből származik, amikor a halálbüntetést a katonai bíróság szabadságvesztésbüntetésre egyáltalán át nem változtathatta és amely rendelkezés enyhébb elbánást biztosított a lázadóknak, ha a lefegyverzésükre kirendelt erő megjelenése előtt vagy alatt az engedelmességre visszatérnek (ezek különben a javaslat szerint amúgy sem ítélhetők halálra).
A javaslatnak a bujtogatást tárgyazó rendelkezései újak.
E rendelkezések ugyanis azokat a katonai egyéneket sujtják büntetéssel, akik társaik körében nem egyenesen valamely a fegyelembe ütköző bűncselekmény elkövetésre, hanem általában a katonai intézmény és annak alappillérei: a fegyelem, az előljáró tekintély, a katonai hivatás megbecsülése és az aziránti odaadás ellen lázítanak.
Hogy ilyirányú intézkedés mennyire szükséges, azt a közelmult szomorú tapasztalatai után alig kell bővebben indokolni s e tekintetben elég arra utalni, hogy hasonló irányban a törvényhozás a polgári és a katonai büntetőbíráskodás alá tartozó egyénekre egyaránt kiterjedő hatállyal más intézkedett is (1921:III. tc.) és a javaslat csak annyiban tér el a fennálló jogállapottól, hogy a büntetendő tényálladékot a különleges katonai viszonyoknak jobban megfelelően átformálta, illetőleg kiszélesítette és belőle specifikus katonai bűncselekményt alakított.
Az 1921. évi holland katonai btk., amely tehtá keletkezése idejénél fogva már a világháború tapasztalatait is értékesíthette, békében három évig, háború idején 10 évig terjedhető fogházzal bünteti azt, aki jelek, jeladás (signal), előadás, megszólítás, dal, irat vagy képes ábrázolat által a hadsereg fegyelmét aláaknázni törekszik (tracht te ondermijnen) vagy aki az irat vagy képes ábrázolat célját ismerve, azt terjeszti, szemlére kiteszi vagy terjesztés céljából készletben tartja (Art. 147.
Lényegileg ugyanúg rendelkezik javaslatunk is, de míg egyfelől a bűncselekmény tárgya gyanánt a fegyelem mellett az előljárói tekintélyt stb.-t is megjelöli, addig másfelől az elkövetés módjait kevésbbé részletezi és különösen nem emeli ki azt sem, hogy a büntetés a terjesztőre és szemlére kitevőre is kiterjed, mert hisz ezek a kérdések az általános elvek alapján megoldhatók. Külön kiemeli azonban a javaslat is a bujtogató iratnak stb.-nek terjesztés céljából való készletbentartását, mert ez, mint előkészületi cselekmény, kifejezett rendelkezés nélkül nem volna büntethető, márpedig a katonaságnak főleg kívülről történő bujtogatását már azzal is meg kell nehezíteni, hogy az ily iratoknak egyetértő rejtegetését, illetőleg a laktanyákba, táborokba csempészését kellő büntetés alá helyezzük.
Magától értetődik, hogy a szőnyegen levő szakasz első bekezdésében körülírt bűntettet nem minden kifajadás vagy panaszkodás magában véve, hanem csak az a cselekmény valósítja meg, amely az ott meghatározott célzattal követtetik el. A második bekezdésnek az a rendelkezése pedig, amely csak az irat stb. tartalmának ismerete mellett és terjesztés céljából való készletben tartását bünteti, elejét veszi annak, hogy esetleges bűnesetbe ártatlanul belekevert emberek is e büntető rendelkezés súlya alá vonassanak.
Megjegyzendő még, hogy az első bekezdés helyes értelme szerint abujtogatás létesüléséhez elégséges, ha atettes csak egy katonai egyénre igyekszik hatni a kérdéses célzattal.
Összehasonlítva az említett 1921:III. tc. 6. §-ában meghatározott hasonló bűncselekmény büntetéseit a javaslatéval, feltűnhetik, hogy míg a javaslat csak öt évig terjedhető börtönt állapít meg büntetésül, addig a hivatkozott törvénycikk 6. §-a szerint a legsúlyosabb esetben, vagyis ha a cselekmény következtében fegyelembe ütköző bűntettet követtek el, a büntetés öt évig terjedhető fegyház.
Idevonatkozólag mindenekelőtt utalni kell arra, hogy az 1921:III. tc. hasonló bűncselekmény miatt a rögtönítélő eljárásnak helyt egyáltalán nem enged; ellenben a hadrakelt seregnél már a Kbp. 481. §-a megengedi, hogy bármely bűntett miatt (tehát bujtogatás miatt is) rögtönbíráskodás hirdettessék, s az életbelépő rendelkezésekkel külön gondoskodás fog történni arról, hogy a rögtönbíráskodás békés viszonyok között is kihirdethető legyen a fegyelmet sértő bűncselekmények elharapódzása esetén. E mellett az sem tévesztendő szem elől, hogy a közönséges büntetőjog mai állása szerint (amit az 1921:III. törvénycikknek is alapul kellett vennie) rendes viszonyok közt a katonai bűncselekményekre felbujtás, illetőleg csábítás csak akkor büntethető, ha az szökésre vagy a behívó parancs iránti engedetlenségre történt, míg a javaslat szerint a felbujtás akár sikerült, akár nem (jav. 34-36. §), mindig büntetendő, akárminő katonai bűncselekményre történt is az. Ezenfelül a javaslat szerint (81. §) a zendülésre való egyszerű felhívás külön büntetve van, mégpedig ha annak folytán zendülés követtetett el: a zendülés tettesére szabott büntetéssel. Azok az esetek tehát, amelyekben a tett valamely fegyelembe ütköző bűncselekmény elkövetésére irányult vagy ezzel járt, már a javaslat másirányú rendelkezéseivel is fedve vannak. Ez, valamint az a körülmény, hogy a lefokozás és a kitüntetések elvesztése már az általános rendelkezések értelmében (15. és 22. §) kimondandó lesz: indokolja azt is, hogy a javaslat e helyütt (szemben az 1921:III. tc. 9. §-ával) hivatalvesztést nem rendel.
A Második rész III. fejezetéhez
A katonai őrök az előljáróknak végrehajtó közegei s ebben a minőségükben tulajdonképpen előljárói funkciót végeznek.
Ugyanezért már a római jog olybá vette az őrök bántalmazását vagy az irányukban tanusított engedetlenséget és tiszteletellenes magaviselet, mintha ezek a cselekmények előljáróval szemben követtettek volna el.
Ezt az elvet követi több más (holland, dán, norvég stb.) katnai kódexszel együtt a német is, amely a 111. §-ában egyszerűen kijelenti, hogy „Wer gegen eine militärische Wache die ihr schuldige Achtung verletzt, oder sich einer Beleidigung, eines Ungehorsams, einer Widersetzung, oder eine Tätlichkeit schuldig macht, wird ebenso bestraft, als wenn er die Handlung gegen einen Vorgesetzten begangen hätte”.
A német jog tehát a tulajdonképpeni függelemsértésre vagy a zendülésre vonatkozó rendelkezések alá vonja a tiszteletszegési vagy engedetlenségi cselekményeket akkor is, ha azokat katonai őrökkel szemben követik el.
Ugyanezt az álláspontot foglalja el az 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslat is (Art. 66.).
Ezzel szemben a mi fegyveres erőnknél a kérdés önálló fejlődést vett, amennyiben nálunk az 1699. évi hadicikkek óta az e féle cselekmények mindig külön büntető rendelkezések alá voltak helyezve és a ma alkalmazásában levő Ktbtk. is önálló katonai bűncselekmény gyanánt bünteti azokat.
A Ktbtk. ugyanis a másik rész IV. fejezetében rendelkezik „A katonai őröknek ellenszegülésről és az ezek iránti tiszteletellenes magaviseltről” és ebben az egyesek által elkövetett ily cselekményeket külön büntetésekkel sujtja, abban az esetben azonban, ha az őrnek ellenszegülést többen összebeszélés vagy csoportosulás stb. következtében oly célból követték el, hogy az őrt a neki kiadott parancsnak vagy szolgálati teendőjének teljesítésében akadályozzák: a zendülésre meghatározott büntetéseket rendeli alkalmazni (Ktbtk. 179. §). Ez első tekintetre ellentmondásnak tűnik fel, mert ha az őr ellen többek által elkövetett ily cselekményt zendülésnek tekintjük, akkor logikusnak mutatkoznék, ha viszont az egyes által elkövetett hasonló cselekményt meg függelemsértésnek tekintendők. Ámde ez az ellentmondás csak látszólagos, mert a ktbtk. - miként már kifejtettem - a zendülés fogalmát is másként határozza meg, mint a német katonai btk. vagy a svájci javaslat. Míg ugyanis ez utóbbiak szerint a zendülés tárgya azonos a függelem sértésével és a zendülés csak magasabbfokú függelemsértés, addig a mi katonai büntetőjogunk szerint a függelemsértés és a zendülés tárgya nem teljesen azonos, mivel a zendülést nem csupán az előljáróval és ennek konkrét parancsaival szemben, hanem az általános katonai szolgálati renddel szemben is el lehet követni. Márpedig a katonai őr elleni erőszakot, ha azt többen, egyetértően, egyenesen az őr szolgálatának meghiusítása céljából követik el, méltán lehet a katonai szolgálati renddel szembeszállásnak tekinteni, minélfogva indokolt, ha ezt zendülés gyanánt büntetjük, amiből azonban nem következik az, hogy az őrrel szemben egyesek által elkövetett hasonló vagy más erőszakos és tiszteletellenes cselekményeket okvetlenül függelemsértésnek kell minősíteni.
A javaslat tehát - amely a zedülés fogalmát is egészben mai katonai büntetőjogunkból merítette - elfogadta a szóbanforgó bűncselekmények megjelölése tekintetében is katonai büntetőjogunknak az életbe századok óta átment rendszerét és a katonai őröknek ellenszegülést, továbbá a velük szemben tanusított tiszteletszegést katonai őr elleni bűncselekménynek nyilvánítja - ellenben zendülésnek minősíti azt, ha az őr elleni erőszakot három vagy több katonai egyén oly célból követi el, hogy az őrt szolgálatának teljesítésében akadályozza (jav. 91. §).
Tekintettel azokra a nagy érdekekre, amelyek a katonai őr szolgálatának akadálytalan és pontos ellátásához fűződnek, tekintettel továbbá arra a köztudomású tényre, hogy válságos időkben a katonai őrök különösen ki vannak téve támadásoknak, a katonai őr különös büntetőjogi oltalma elsőrangú katonai követelmény.
Ezért illeti meg a katonai őrt mindenütt a kivételes fegyverhasználati jog és ezért kell majd az életbeléptető törvényben gondoskodni arról, hogy az őr ellen elkövetett erőszakos támadások veszedelmesebb volta esetén a rögtönbíráskodás alkalmazására is mód nyujtassék.
Magától értetődik, hogy ha az őr a tettesnek egyébként is előljárója (csendőrőrsparancsnok) vagy annál rendfokozatban magasabb, akkor az őr elleni támadás egyszersmind függelemsértésnek is minősül és a függelemsértésre esetleg megállapított súlyosabb büntetés alá esik (lásd a 87. § indokolását).
A javaslat a katonai őr elleni bűntettnek két alakját ismeri, ú. m.:
1. az erőszakot, illetőleg veszélyes fenyegetést (87. §) és
2. a nem erőszakos engedetlenséget, ha abból súlyos hátrány származott (90. §).
Ami a katonai őr elleni bűntettnek első helyen említett alakját illeti, erre nézve a következőket kell megjegyezni:
A Ktbtk. 173. §-a fölösleges bőbeszédűséggel tulajdonképpen ugyanazt mondja, amit a javaslat 87. §-a, t. i., hogy a katonai őr ellen elkövetett erőszak vagy veszélyes fenyegetés mindig bűntett, tehát akkor is, ha a tettesnek nem az volt a célja, hogy az őrt hivatásának gyakorlásában miként a következő §-ból kitűnik - szintén ez a bűntett állapítandó meg, csakhogy amennyiben súlyos hátránnyal járt, súlyosabb büntetés alá vonandó. (Arról, hogy az ily célzattal többek által elkövetett erőszakosság mennyiben büntetendő zendülés gyanánt: a 91. § szól.)
A javaslat a szőnyegen levő §-ban az őr sérthetetlenségét védi mindenkivel szemben és ennélfogva nem is tesz különbséget abban, hogy a tettes rendfokozatban fölötte állt-e az őrnkek vagy sem, mert nem a tettes vagy az őr rendfokozata, hanem a katonai őrnek mindenkivel szemben megvédendő tekintélye és funkciója az irányadó. Katonai őr ellenibűntett forog fenn tehát akkor is, ha az őr bántalmazója alacsonyabb rendfokozatú az őrnél, még akkor is, ha az őrnél magasabb rendfokozatot visel. A különbség csak az, hogy oly esetben, amikor az őr a tettesnek egyébként is előljárója vagy följebbvalója, az őr elleni bűntetthez még egy „plus”, vagyis a függelemsértés bűntette is járul, mert hisz az előljáró vagy följebbvaló nem szünik meg előljáró vagy följebbvaló lenni csak azért, mivel egyszersmind őrszolgálatban ááll, következőleg az előljáró vagy följebbvaló nem részesülhet kevesebb oltalomban és bántalmazója nem szabadulhat olcsóbban csak azért, mert a tett oly időpontban követtetett el, amikor az előljáró (följebbvaló) őrszolgálatot is teljesített. Ha tehát például egy a tábori csendőrséghez beosztott hadnagy a tábori csendőrségi szolgálat teljesítése közben egy ily szolgálatot nem teljesítő alárendeltjének valamely szolgálati parancsot ad és ez a parancs teljesítését erőszakosan megtagdja, úgy nem csupán a szőnyegen levő § hanem a 74. § is alkalmazható lesz és a tettes esetleg agyonlövéssel végrehajtandó halálra ítélendő.
Magától értetődik azonban az is, hogy a katonai őr az ő saját parancsnokának, vagyis az őrparancsnoknak nem adhat utasítást, valamint az őrség parancsnoka sem a katonai őr elleni bűntettben, hanem a 126. §-ban meghatározott bűncselekményben válik bűnössé, ha a neki alárendelt őrt bántalmazza. Ez így volt eddig is sezen a javaslat sem kíván változtatni.
De magától értetődik az is, ha egyenesen nincs is kimondva, hogy az őr elleni erőszaknak (veszélyes fenyegetésnek) jogtalannak kell lennie és hogy a javaslat 48. §-ához képest nem jogtalan az erőszak, ha azt valaki hivatásának szabályszerű gyakorlása közben kötelességszerűen követi el. Ha tehát például egy garázdálkodó járőr lefegyverzésére és elfogására egy másik járőr vezényeltetik ki, úgy ez utóbbit az előbbi ellen a lefegyverzés elfogás céljából alkalmazott erőszak miatt nem érheti büntetés, mert az erőszakot nem használta jogtalanul. De bizonyos esetekben a jogos védelmet sem lehet teljesen kizárni a katonai őr túlkapásaival szemben.
Megjegyzendő, hogy az őr (csendőr) nincs mindig a szabályoknak megfelelően teljesen felszerelve, amikor szogálatának teljesítésében eljár és így a javaslat nem is köti e feltételhez a katonai őr elleni bűncselekmények elkövethetését, természetes dolog azonban, hogy az őri minőségnek külsőleg felismerhetőnek kell lennie, vagy a tettesnek egyébként tudnia kell, hogy őrrel áll szemben. Eziránt eddig sem volt kétely és így ezt a mai jogállapotnak megfelelően a javaslat sem mondja ki külön.
Ami magát a büntetést illeti, ez megfelel a mai jogállapotnak (Ktbtk. 177. §).
A Ktbtk.-nek egyik hiánya és következetlensége kétségkívül az, hogy csak az erőszakos ellenszegülést minősíti katonai őr elleni bűntettnek, ellenben ha az őr kötelességszerű utasítását egyszerűen nem teljesítik vagy megtagadják, a Ktbtk. szerint csak vétség forog fenn, amely még háború idején is csak háromhavi szigorú fogsággal büntethető (Ktbtk. 180. és 181. §).
Ámde ha megyünk is annyira, hogy a külföldi katonai kódexek mintájára az őr utasításaival szemben elkövetett engedetlenséget teljesen a szolgálati parancs iránti engedetlenség súlyos következményeivel sujtsuk, azt már mégsem téveszthetjük szem elől, hogy Szolgálati Szabályzatunk szerint az őrnek minden katonai egyén tiszteletadással és utasítássai iránt engedelmességgel tartozik és hogy az őr utasításainak nemteljesítéséből sokszor, főleg háború idején, végzetes következmények származhatnak. Például ha egy megrongált hídon átkelés megakadályozására kiállított őr utasítását a vonatparancsnok nem teljesíti a híd az átkelés alatt leszakad.
Az ilyen súlyos eseteket tehát okvetlenül bűntettekként kell büntetnünk, amivel természetesen alapot nyujtunk arra is, hogy miattuk a hadrakelt seregnél rögtönítélő eljárás legyen hirdethető (Kbp. 481. §).
Ez az indoka a javaslat 90. §-ának.
Már e fejezet bevezetésében megokoltam, hogy három vagy ennél is több katonai egyénnek az őrrel vagy utasításaival szembeszállását, valamint az e végből csoportosulást zendülés gyanánt kell büntetni. Ezt fejezi ki a 91. § s egyúttal kételyek megelőzése végett kijelenti, hogy ebből a szempontból az őr ellen irányzott cselekményeket úgy kell tekinteni, mintha előljáró ellen követték volna el és hogy a 81-84. § is megfelelően alkalmazandó.
A 91. § értelmében tehát, ha zendülés alkalmával katonai őr ellen erőszak követtetik el, a 78. § 1. pontját kell alkalmazni, akár már eredetileg az őr ellen irányult a zendülés, akár nem. Két embernek az őr ellen irányuló zendülésre szövetkezése a 81. § alá esik, az ily zendülésre felhívás, illetőleg az ily zendülés fel nem jelentése vagy meg nem gátlása pedig a 82., illetőleg 83. § alá.
Javaslatunk a Ktbtk.-nek taxatív, de mégsem kimerítő felsorolása helyett egyszerűen katonai őr elleni vétségnek nyilvánítja az őrrel szemben elkövetett mindazokat az engedetlenségi és tiszteletszegési cselekményeket, amelyek az előző §-okban „bűntett”-nek nyilvánítva nincsenek.
Hogy itt a köteles tiszteletnek bárminő szándékos mellőzése értendő (amennyiben erőszakká vagy veszélyes fenyegetéssé nem fokozódik), az kitűnik a 92. § egész szerkezetéből, valamint a 2. bekezdésből. E szerint tehát katonai őr elleni vétségnek minősül az őrnek katonai egyén részéről való mindennemű sértegetése, akár kimeríti ez a becsületsértési vagy rágalmazás fogalmát, akár nem (v. ö. a Ktbtk. 46. §-ával).
Abban az esetben, ha a tiszteletszegés rágalmazásban vagy becsületsértésben áll, erre a cselekményre is ki kellett ugyan terjeszteni következetességből a 68. és 69. § rendelkezését (2. bekezdés), magától értetődik azonban, hogy az ily esetek elbírálásánál különösen méltányolni kell azt a szempontot, hogy az őrsön álló őr szolgálata rendszerint csak két óra hosszat tart és úgy csak egészen kivételes körülmények közt lesz menthető az, hogy valaki éppen ezalatt az idő alatt tartsa szükségesnek különben való, de az őrre kompromittáló tényeknek felhozását, minélfogva kétszeres súllyal lép előtérbe a 69. §-nak az a rendelkezése, amely szerint a valóság bizonyítását a katonai szolgálati érdekekt veszélyeztetésének okából is meg lehet tagadni és hogy még a valóságbizonyítása esetén is meg kell állapítani a katonai őr elleni vétséget, ha már magának a tényállításnak vagy kifejezés használásának alakjából vagy körülményeiből kitűnik a köteles tisztelet szándékos mellőzése.
A Ktbtk. 180. és 181. §-a a katonai őr elleni összes nem erőszakos ellenszegüléseket és tiszteletszegéseket még háború idején is legfeljebb járomhavi szigorú fogsággal engedi büntetni. Hogy ez sem a cselekménynek a függelemsértéshez hasonló jellegével, sem az őr funkcióinak fontosságával össze nem egyeztethető enyheséget jelent, azt hosszasan bizonyítgatni nem szükséges. A büntetés mértékét tehtá tetemesen és még azért is fel kellett emelni, mivel a szóbanforgó vétségek rágalmazásban vagy becsületsértésben is állhatnak, márpedig a közönséges büntetőjog szerint a rágalmazás magábanvéve is két évig terjedhető fogházzal és pénzbüntetéssel büntethető (1914. évi XLI. tc. 5. §).
A Második rész IV. fejezetéhez
Már a római jog is különbséget tett a szökés és az enyjébb beszámítás alá eső önkényes eltávozás közt. Szökevénynek (desertor) nyilvánította azt, aki hosszabb távollét után elfogatott, ellenben önkényes eltávozó (emansor) volt, az, aki egyideig „vágált” és azután önként visszatért a táborba.
E szerint tehát maga a törvény a rómaiaknál a szökés fogalmához nem kívánta meg a katonai kötelezettség alóli végleges kibúvás célzatát, minélfogva egyesek azt a nézetet vallják, hogy arómaiak éppúgy, mint a mai francia jog, a szándékra való tekintet nélkül, csakis a hosszabb távolléttől tették a szökést függővé.
Ezzel szemben más katonai kódexek, köztük a német és a mienk, a különbséget a szándéktól teszik függővé. Ha a tettest az a szándék vezette, hogy magát a szolgálati kötelezettség alól „mindenkorra” kivonja, akkor szökés büntette forog fenn, akármily rövid ideig tartott is a távollét és akármilyen úton (elfogás vagy önként jelentkezés útján) került is vissza csapatához az illető, ha ellenben a katona nem ilyen szándékból hagyta el csapatát, akkor önkényes eltávozás vétsége miatt büntetendő (Ktbtk. 183. és 212. §).
A világháború során szerzett tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy e fogalommeghatározások egyike sem felel meg magában véve a való élet viszonyainak és a katonai érdekeknek.
A francia rendszer, amely a távolléti tartam szerint különböztet, nem méltatja kellően a cselekmény szubjektív oldalát és egy kalap alá veszi a csupán honvágyból időlegesen s önkényesen hazament katonát a magát honvédelmi kötelesége alól becstelenül kivonni akaró katonával, viszont a saját rendszerünk, amely csupán a „mindenkorra” kibúvás szándékától teszi a szökéssé minősítést függővé, figyelmen kívül hagyja, hogy háború idején pusztán a hadrakelt seregnél való szolgálás elkerülésének szándékával elkövetett esetleg egészen rövid idejű eltávozás vagy távolmaradás is oly katonai hátránnyal járhat, hogy a cselekményt az egyszerű önkényes eltávozás vétségének mai enyha büntetésével sujtani: határos a megtorlalanul hagyással.
A háború alatt, főleg annak vége felé, ugyanis mindennapi tapasztalat volt, hogy katonáink számosan rövid időre eltávoztak vagy szabadságon távolmaradtak csapatuktól csak azért, hogy a „menetszázad”-dal a harctérre útbaindíthatók ne legyenek, vagy ha már útbaindíttattak, a szállítmányból maradtak le e célból különféle álürügy alatt, vagy a harctérről vagy valamely szolgálati útról „mindenkorra” kibúvás szándékát csak ritkán lehetett velük szemben bizonyítani, minek folytán az ilyen „ellógók” legnagyobb része csak oly büntetéssel volt sujtható, amely a cselekmény veszélyességével semminemű arányban sem volt.
Kétségtelen tehát, hogy háború idején feltétlenül szükség van arra, hogy az imént vázolt visszaélésekkel szemben nyomban példát statuálhassunk és a bűnöst minden huza-vona nélkül gyors és hatékony megtorlás alkalmazásával a szolgálatnak mielőbbi teljesítésére szorítsuk. Az ilyen esetek kellő megtorolhatása végett elsősorban az szükséges, hogy a harctéri szolgálat alóli kibúvás e féle mesterkedései bűntetté minősíttessenek.
A javaslat e követelményeknek akként tesz eleget, hogy mind a szökésnek, mind az önkényes eltávozásnak mai fogalmi körét kiterjeszti, mégpedig akként, hogy azt is „szökés”-nek minősíti, ha a tettes szándéka csupán a hadrakelt seregnél való szolgálat alóli végleges kibúvásra irányult (93. §), ellenben ha a tettes csuplán időlegesen akarta magát a hadrakelt seregnél való szolgálatteljesítés alól kivonni, úgy ezt a cselekményt meghagyja ugyan „önkényes eltávozás”-nak, de bűntettet alakít belőle (101. § 2. bek.).
A javaslat ugyanis abból indult ki, hogy a katonai hűségnek az a megszegése, amellyel a tettes a hadrakelt seregnél való szolgálatot magáról végleg lerázni igyekszik, méltán tekinthető annyira becstelennek és veszélyesnek, hogy rá a szökési minősítést és ezzel a súlyosabb büntetések mellett a különleges megtorló rendelkezéseket is alkalmazzuk (99., 100. és 57. §), ellenben ha a tettes csak időlegesen akarta magát a hadrakelt sereg szolgálata alól kivonni, úgy cselekményének megtorlására elég, ha azt önkényes eltávozás bűntettének minősítjük és börtönnel sujtjuk, amivel egyszersmind módot nyujtunk arra is, hogy vele szükség esetén rögtönbíróságilag lehessen elbánni (Kbp. 481. § 2. bek.).
Egy másik gyökeres újítása a javaslatnak az, hogy a „szökésre szövetkezés alakításá”-t (Ktbtk. 216-229. §), mint önálló katonai bűntettet elejtette és a szökésre szövetkezést mint előkészületi cselekményt a szökésről szóló fejezetbe vette fel (96. §). Ezzel hasonlóan a zendülésnél követett fogjuk, a szökési cselekmények szabályozását egységesebbé, egyszerűbbé, áttekinthetőbbé és rövidebbé tette.
Azt, hogy a javaslat a katonai büntetőtörvénykönyvnek néhány, a szökés megbüntetésével kapcsolatos, elavult rendelkezését fel nem vette, csak felemlíteni kell, de bővebben indokolni aligha.
Így elhagyta a javaslat, mint meghaladottakat, illetőleg nem a büntetőkódexbe valókat, a szökevény jog- és cselekvésképtelenségére vonnatkozó rendelkezéseket (Ktbtk. 208. § a), b) és c) pont), amelyek különben a honvédség és csendőrség egyéneire eddig sem alkalmaztattak. Hasonló megfontolásból elhagyta a javaslat a szökevények ellátási igényeinek elvesztésére vonatkozó rendelkezéseket (Ktbtk. 208. § f) is.
Elhagyattak a szolgálati időnek büntetéskép meghosszabbítására (utánszolgálásra) vonatkozó rendelkezések is (Ktbtk. 208. § e)), amelyek mai védrendszerünkkel össze nem egyeztethetők. A Ktbtk. 208. §-ának e) pontja különben a honvédség és a csendőrség egyéneire eddig sem nyert alkalmazást. (Nincs hasonló rendelkezés a német, francia vagy olasz stb. katonai btk.-ben sem.)
A Ktbtk. 208. § d) pontjában foglalt az a rendelkezés, amely szerint a szökevény a magával vitt, de vissza nem hozott kincstári holmi megfizetésére ítéletileg kötelezendő, kétségkívül praktikus jelentőségű, mindazonáltal az ily igények tárgyában való rendelkezés nem anyagi büntetőjogi természetű és így mellőzendő volt. „Fogdíjak” és „elfogatási költségek” a magyar honvédségnél eddig eddig sem ítéltettek meg (Ktbtk. 208. § 3. megjegyzés, Kbp. 408. §).
A javaslat a szökés fogalmát - mint fentebb kifejtettem - lényegesen kibővíti, amennyiben nem csupán az egész szolgálati kötelezettség alól végleges kibúvás szándékával elkövetett cselekményt minősíti szökésnek, hanem azt is, ha a tettes csak a hadrakelt seregnél való szolgálat alól akarta magát végleg kivonni.
Ezenfelül a javaslat a szökés definíciójánál a Ktbtk. 183. §-ának szövegén néhány stiláris módosítást is tett. Így a szándék megjelölésére vonatkozó „mindenkorra” szót a szabatosabb „végleg” szóval helyettesítette, az elkövetési cselekedetet pedig rövidebben és szabatosabban írta körül.
Amennyiben a tettes az eltávozással vagy távolmaradással a hadrakelt seregnél való szolgálatot csak időlegesen akarata kikerülni, úgy ezentúl is önkényes eltávozás forog fenn, csakhogy e cselekmény: „bűntett”-nek minősül (101. § 2. bek.).
A szökéshez tehát a javaslat szerint is a végleges, ellenben az önkényes eltávozáshoz az időleges kibúvás szándéka szükséges. Hogy a szándéknak e két iránya közül melyik van bizonyítva, az bírói meggyőződés dolga. E tekintetben a javaslat, eltérően a régebb katonai kódexektől, köztük a mienktől is (Ktbtk. 185., 186. és 188. §), vélelmeket nem állít fel, mert ez a modern büntetőjog elveivel nem egyeztethető össze. Magától értetődik, hogy ha a tett más szándékkal követtetett el, úgy a körülményekhez képest a törvénynek az ily szándékkal elkövetett cselekményekre (gyávaságra, fegyelem- és rendelleni bűncselekményekre stb.-re) vonatkozó rendelkezései nyerhetnek alkalmazást.
Az is magától értetődik, hogy szökést a behívás iránti engedetlenség útján is el lehet követni, mert hisz definíciónk szerint az eltávozás éppúgy megállapíthatja a szökést, mint a távolmaradás és mert a honvédségi törvény (1921:XLIX. tc.) 31. és 33. §-a értelmében a behívás iránt tanusított engedetlenségre vonatkozó büntető rendelkezések csak annyiban alkalmazandók, amennyiben a katonai büntetőjog nem tartalmaz súlyosabb rendelkezéseket.
Végül megjegyzendő, hogy javaslat nem tartotta szükségesnek olyan rendelkezés felvételét, amilyet a német katonai btk. 65. § tartalmaz, amely szerint az is önkényes eltávozásnak tekintendő, ha valaki, aki katonai kötelékétől elszakadt vagy hadifogságból visszatért, nem jelentkezik, mihelyt lehetséges, a legközelebbi katonai hatóságnál. Ily rendelkezésre azért nincs szükséges, mert hisz magától értetődik, hogy a szétugrasztás vagy a hadifogságbajutás jogilag éppoly kevéssé szünteti meg a tényleges szolgálati viszonyt, mint maga az önkényes eltávozás és hogy így, aki a kérdéses akadály megszűnése után is „távolmarad” (93. és 101. §) beosztásától vagy rendeltetési helyétől, a szökés vagy az önkényes eltávozás minden alkotó elemét megvalósítja. Hasonló okokból nem tartotta szükségesnek a javaslat az 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslat ama rendelkezésének felvételét sem (Art. 86), amely a szóbanforgó cselekményeket külön büntetéssel sujtja.
Katonai büntetőjogunknak azok a rendelkezései, amelyek a legénységi egyének első szökését béke idején hat hónaptól egy évig terjedhető börtönnel, sőt önként jelentkezés esetén csak három hótól hat hóig terjedhető szigorú fogsággal büntetik (Ktbtk. 199. és 202. §), túlenyhék. Végre is a szökés nem csupán katonai, de állampolgári szempontból is annyira megbecstelenítő és veszélyes cselekmény, hogy azt nem mindig lehet az említett büntetésekkel kellően megtoroltnak tekinteni. E mellett azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy most már a magyar polgári büntetőtörvény általános részének a katonaságra kiterjesztésével annak 92. §-a alapján ezeket a büntetéseket akár egynapi fogházra is le lehet szállítani. Ha a katonai bíróság a vádlott cselekményében a 93. §-ban megjelölt gonosz szándékot fennforogni nem látja, úgy ám büntesse őt csak önkényes eltávozás miatt (amely most már a javaslat 101. §-ában foglalt új szabályozás folytán önkényes eltávozás miatt (amely most már a javaslat 101. §-ában foglalt új szabályozás folytán kellően megtorolható), de ha már szökésben látja őt bűnösnek, úgy meg kell adni módot arra, hogy atettet az adott esetnek és acselekmény jellegének megfelelően kellő nyomatékkal megtorolhassa. Ez az oka annak, hogy a javaslat (94. § 1. bek.) az első szökés büntetését általában felemeli. Ezzel egyszersmind mellőzhetővé vált a Ktbtk.-nek az a rendelkezése is (194. § 4., 197. § 5.), amely a szökés miatt a tiszteket szigorúbban bünteti, mint a többi szökevénytAnnak ugyanis, hogy a javaslat a tisztek, illetőleg a rendfokozattal bíró egyének cselekményét a zendülés fejezetében (78. § végbek., 83. §) szigorúbb beszámítás tárgyává tette, mint a rendfokozatnélkülieket, különös oka van, t. i. az, hogy a rendfokozattal bíró egyének az ily többek által elkövetett bűncselekményben való résztvevése különös veszéllyel jár, mert mindenesetre könnyebb egy tisztnek a legénységet zendülésre bírni vagy ennek zendülését megakadályozni, mint valamely legénységi egyénnek. Ez azonban nem lehet ok arra, hogy a tisztet, illetőleg a rendfokozattal bíró egyént a csupán általa véghezvitt szökés vagy más katonai bűncselekmény miatt is magában a törvényben szigorúbban büntessük, mint a rendfokozattal nem bírókat. A tisztet intelligenciájánál és exisztenciájának elvesztésénél fogva már amúgy is súlyosabban érinti a szökés stb. miatti elítélés, mint mást, minélfogva a francia katonai kódex általában enyhébben bünteti a tiszteket, mint a többi katonai egyént; a német és a holland katnai büntetőtörvény, valamint az 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslat pedig egyáltalában nem tesz különbséget e tekintetben tiszt és nem tiszt között.
Nem teszi függővé a javaslat (hasonlóan más kódexekhez) a büntetés mértékét attól sem, vajjon a szökevény az őt elfogni akaró egyénnek erőszakosan ellenszegült-e vagy sem (1. Ktbtk. 192. § és 197. § 1.). Ez a körülmény a bűnhalmazat elveinek alkalmazásával is méltatható.
Végül enyhítette is a szökés büntetését a javaslat annyiban, hogy a béke idején elkövetett negyedik szökésre nem halál-, hanem öt évtől tíz évig terjedhető fegyházbüntetést álapított meg (jav. 94. § 4. bek.). A Ktbtk. idevonatkozó szigorára (193. § b)) béke idején nincs szükség, amit az is mutat, hogy ez a szigor eddig katonai büntetőbíráskodásunkban tényleg nem érvényesült.
Egyébként a javaslat 94. §-ában megállapított büntetések egészben megfelelnek a mai jogállapotnak, de a javaslat 94. §-ának végbekezdésében a szökésnek egyik, a Ktbtk. 191. §-ában körülírt minősített esete szabatosabb körülírást nyert. A Ktbtk. 191. §-ának az a kfejezése ugyanis, hogy a szökevény „az ellenségnél hadiszolgálatba lépett”, a gakorlatban kételyekre adott okot a tekintetben, vajjon ezalatt csak a frontszolgálatbalépés értendő-e vagy bármily más katonai szolgálatbalépés is. A javaslat itt, tekintet nélkül arra, hogy a szökevény az ellenségnél bármiféle szolgálatba lépett-e vagy bármiféle szolgálatbalépést célzott-e, csak magát az ellenséghez való átmenést, mint a háborúban eléggé differenciálódott, különösen veszélyes és becstelen cselekményt akarta sujtani és nem kívánta elejét venni annak sem, hogy különleges célzat („dolus specialis”) mellett halmazat (kémkedés, illetőleg hűtlenség stb.) állapíttassék meg, minélfogva hasonlóan a francia (238. Cikk), a német (74. §) és a svájci (Art. 96) katonai büntetőtörvényekhez és az 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslathoz (Art. 84), azt a szökevényt bünteti halállal, aki az ellenséghez szökik. Hogy a halálbüntetést ebben az esetben kötéllel kell végrehajtani, az megfelel a katonai felfogásnak és a mai jogállapotnak.
Megjegyzem még, hogy a javaslat, szemben a mai jogállapottal (Ktbtk. 206. §) és a német katonai btk. 78. §-ával, de egyezően az 1918. évi svájci büntetőjavaslattal, nem alakítja a szökésre csábítást és az ahhoz nyujtott segélyt sui generis delictummá a katonai bűnrészesek érdekében. Ezt a cselekményt tehát a bűnrészességre vonatkozó általános elvek alapján kell elbírálni, amelyek szerint a felbujtó (ha afelbujtása sikerült) a tettesre megállapított büntetéssel büntetendő (jav. 1. §, Btk. 71. §) ellenben a sikertelenül felbujtó és a bűnsegéd büntetésének megállapításánál a kisérletre vonatkozó szabályok szolgálnak irányadóul (jav. 1., 35. és 36. §, Btk. 72. és 66. §).
Ha csupán a szökevény személyes tulajdonságai és körülményei (pl. visszaesés) miatt van a törvényben szigorúbb büntetés megállapítva, úgy ez a felbujtóra amúgy sem lesz alkalmazható, mert ily személyes tulajdonságok és körülmények a részesre nézve tekintetbe nem vehetők (Btk. 74. §), nincs azonban indokoltsága annak, hogy általában és elvileg miért éppen a szökésre felbujtó szabaduljon a tettesre megállapított büntetés szigora alól holott mindenmás bűntettre felbujtót az általános elvek szerint általában tettesi büntetéssel kell sujtani.
Kétségtelen, hogy szökés esetén enyhítő körülménynek kell betudni, ha a szökevény önként jelentkezik. Ezzel ugyanis bizonyosfokú bűnbánatot tanusít és e mellett azzal, hogy magát ismét a katonai igazgatás rendelkezhésére bocsájtja, a katonai szolgálati érdeken ejtett csorbát is jóváteszi.
Más kérdés azonban az, vajjon általános jogi és különösen opportunitási szempontokból nem indokolt-e az, hogy az önként jelentkező szökevényre már magában a törvényben külön enyhébb büntetések állapíttassanak meg.
Nem lehet ugyanis szem elől téveszteni azt, hogy egy katonai bűntettet sem követnek el oly gyakran első felindulásban, mint a szökést és hogy ennélfogva sokszor csak abüntetéstől való félelem tartja vissza a szökevényt avisszatéréstől. Viszont a katonai igazgatásnak elsőrangú érdeke, hogy szökevény katonáit mielőbb visszakapja.
Az egyes államok katonai kódexei e kérdésben igen különféle álláspontot foglalnak el.
Így pl. az 1921. évi holland, valamint az érvényben levő svájci katonai btk., továbbá az 1918. svájci katonai büntetőjavaslat egyáltalán nem tesz különbséget az önként jelentkező és a befogott szökevény büntetéseinek megállapításánál, a német katonai btk. (75. §) pedig csakis a béke idejére szorútja azt a rendelkezését, hogy az önként jelentkező szökevény büntetése a törvény szerint egyébként kiszabandó büntetés feléig leszállítható, míg a nálunk alkalmazásban levő katonai büntetőtörvény (amely abból az időből való, amikor még a bíróság jog útján a törvényben megállapított halálbüntetés kimondásától el nem tekinthetett) béke és háború idejére akként rendelkezik, hogy az önként jelentkező szökevény egyáltalán nem ítélhető halálra és rá - hacsak nem őr- vagy szolgálati állásról szökött - egyébként is enyhébb büntetéseket állapít meg (Ktbtk. 195. § a) pont, 196., 201. és 202. §).
A javaslat e kérdésben akként rendelkezik, hogy a szőnyegen levő §-ban az önként jelentkező szökevényre halálbüntetés helyett 5-10 évi börtönt, illetőleg fegyházat állapít meg. A halálbüntetéssel nem sujtott esetben azonban a javaslat nem tesz különbséget az önként jelentkezés folytán és a más úton kézrekerült szökevények büntetése közt és így a bíróra bízza azt, hogy a törvény által így megvont keretek közt az önkéntes jelentkezést megfelelően méltányolja.
Tartalmaz azonban a szőnyegen levő § még egy újítást, illetőleg megszorítást is és ez az, hogy önként jelentkezés esetén is csak akkor van a halálbüntetés helyett az ott meghatározott szabadságvesztésbüntetés alkalmazásának helye, ha a szökevény legkésőbb 30 napon belül jelentkezett. A mai katonai büntetőjogunk ugyanis az önként jelentkezésre semminemű határidőt nem szab, ami azután arra a visszásságra vezet, hogy még abban az esetben is az önként jelentkezőre megállapított enyhébb büntető rendelkezéseket kellett alkalmazni, ha a szökevény akár évtizedek mulva, tehát olyan időben jelentkezett, amikor abból a katonai igazgatásnak már semmi haszna sem volt és a szökevény „bűnbánata” is nagyon kétesszínű volt.
A javaslat rendelkezéseivel, azt hiszem, elég van téve a jgi, a fegyelmi és opportunitási tekinteteknek egyaránt, de ennél tovább menni semmiféle okból sem szükséges.
Az önként jelentkezésnél fogva ugyanis, ha az rövid időn belül történik, a szökés jellege és hátránya lényegesen enyhébb színt ölt és így méltányos is meg opportunus is, hogy az önként jelentkezőt legalább is a legsúlyosabb büntetés, vagyis a halálbüntetés alól maga a törvény kivegye.
A világháborúban sem volt érezhető a hiánya annak, hogy a legsúlyosabb rendszabályok az önként jelentkező szökevények ellen alkalmazhatók nem voltak. Nincs azonban szükség arra, hogy a többivel (vagyis a szabadságvesztésbüntetésekkel) szemben is külön büntetéseket szabjon a törvény arra az esetre, ha a szökevény önként jelentkezik. Vannak ugyanis körülmények (háború ideje, megátalkodottság, visszaesés stb.), amelyek közt még az önként jelentkezővel is éreztetni kell a törvény teljes szigorát és így minden büntetéssel szembe privilegizálni az önként jelentkezőt nem volna indokolt. viszont ha az önként jelentkezés mellett még más körülmények is az enyhébb elbírálás mellett szólnak, a bíróságnak úgyis jogában áll a rendkívüli enyhítő jog alapján (jav. 1. §, Btk. 92. §) a fegyház helyett hat hóig is leszállítható börtönt, a börtön helyett pedig fogházat alkalmazni s a körülményekhez képest egyúttal a bűntettet vétséggé korrekcionalizálni.
Az előző § szerint a szökés miatti elítéléssel a hivatalvesztés kimondását is össze kell kötni, márpedig a javaslat 22. §-ának 1. pontja értelmében a hivatalvesztés megállapításával a lefokozás is kimondandó s a lefokozástól ily esetben a javaslat 23. §-a értelmében el sem lehet tekinteni.
Ennyiben tehát fedve volna az a katonai szempontból feltétlenül méltánylandó érdek, hogy a szökés vagy szökésre szövetkezés miatt elítélt rendfokozattal bíró egyén rendfokozatában semmi szín alatt meg ne maradhasson. Ámde, mint az előző §-nál kifejtettem, a bíróság bizonyos esetben a hivatalvesztés kimondásától eltekinthet. Szükség van tehát egy kivételt nem ismerő imperatív rendelkezésre, amely a lefokozást mindenesetre biztosítja (23. § 2. bek.). ezt célozza a 100. §. A lefokozástól tehát akkor sem tekinthet el a bíróság, ha a cselekményt vétséggé korrekcionalizálja s a hivatalvesztést a Btk. 54. § 2. bekezdésének alkalmazásával mellőzi.
Az őrségek vagy mint helyhezkötött őrségek (főőrség stb.) vagy pedig mint mozgóőrségek (járőr, őrkíséret stb.) végzik szolgálatukat.
A javaslat úgy, amiként azt a Ktbtk. teszi, a helyhezkötött őrségekről (amelyeket állóőrségeknek is nevezhetünk), továbbá a mozgóőrségekről, valamint a fogolyőrségekről (amely utóbbiak állók is meg mozgók is lehetnek) külön-külön rendelkezik.
Csakhogy míg a Ktbtk. még az állóőrségek tagjai közül is külön büntetéssel sujtja az őrsönálló őrnek (Ktbtk. 231. és 232. §-a), külön az őrségre beosztott többi legénységnek (233. és 234. §) és külön az őrparancsnoknak (239-241. §) bűntettként betudandó kötelességszegéseit, addig a javaslat egyetlen §-ban (102. §) határozza meg az állóőrség valamennyi tagjára vonatkozólag a bűntetti tényálladékokat és egyetlen §-ban (103. §) állapítja meg azok büntetéseit.
Ezzel a javaslat rövidségben és világosságban nyer a nélkül, hogy a katonai érdekeket figyelmen kívül hagyná, amelyek teljesen fedve vannak a szőnyegen levő 102. §-nak azzal a rendelkezésével, amely szerint az őrutasítások ellen cselekvés akkor bűntett, ha azzal a tettes magát az ő őrszolgálatának teljesítésére képtelenné tette vagy hátrányt okozott, avagy háború idején jelentősebb dveszélyt idézett elő. Más őrszolgálati kötelességsértések kellően megtorolhatók a vétségi büntetésekkel is (106. §), amelyeket különben a javaslat megfelelően felemel. A német katonai btk. (141. §) szerint az őrszolgálati kötelességsértés békében mindig (még hátrány esetén is) csak vétség és háború idején is csak akkor bűntett, ha belőle hátrány vagy tetemes hátránynak veszélye (Gefahr eines erheblichen Nachteils) származott.
A Ktbtk.-nek a fogalommeghatározást tartalmazó részei különben általánosságban tartott szövegezésük miatt egy s más tekintetben nem egyszer kételyre adtak okot.
A Ktbtk. 231. §-a ugyanis minden közelebbi meghatározás nélkül bűntettnek nyilvánítja azt, ha az „őrsön álló” (vagyis a felállított) őr eltávozik, megittasodik vagy szabályellenes kényelembe helyezkedik stb. vagy a különös magatartási szabályokat meg nem tartja stb. Ez aztán ingadozó gyakorlatot teremtett abban a kérdésben, vajjon milyen távolságra való eltávozás vagy milyen fokú kényelembehelyezkedés, illetőleg a magatartási szabályoknak milyfokú mellőzése szükséges a bűntett és milyen a vétség létesüléséhez. Az uralkodó fölfogás ma már a gyakorlatban is, meg az irodalomban is az, hogy az őrhely elhagyása vagy a szabályellenes kényelembehelyezkedés stb. csak akkor bűntett, ha azzal a tettes képtelenné vált az őrszolgálatnak ellátására.
Ha tehát például a meghatározott terep felügyelete végett felállított őr a neki mozgásra kijelölt vonalak csak egy-két lépésre, vagyis oly kis távolságra hagyta el, hogy szolgálatát még mindig kifogástalanul elláthatta, akkor nem bűntett, hanem csak vétség miatt büntethető. Ez a gondolat nyer világos kifejezést a javaslat 102. §-ában, amely egyúttal tüzetes meghatározást tartalmaz a bűntetti minősítés egyéb feltételei tekintetében is.
Az irodalomban és a gyakorlatban eltérő értelmezésre adott okot továbá a Ktbtk. 233. §-a is, mégpedig abban a kérdésben, vajjon a bizonyos őrállások elfoglalására és felváltására vezényelt legénység alatt kik értendők. Nevezetesen elkövethetik-e az őrszolgálati kötelességsértést azok is, akik még csak napiparanccsal vannak őrszolgálatba vezényelve s a valóságos őrszolgálatbalépés időpontja előtt megittasodnak stb., vagy pedig csak az őrségek elosztásának időpontjától kezdve követhető el ez a bűncselekmény. Akik az előbbi felfogást vallják, azok nem alap nélkül hivatkoznak a Ktbtk. 268. §-ára, míg az utóbbi nézetet vallók, köztük a volt cs. és kir. legfelsőbb katonai törvényszék is, azzal érvelnek, hogy amíg az úrségek elosztása meg nem történt, addig az őrszolgálatba vezényelt legénység még a saját csapata előljárójának kezében van, aki az ittas vagy eltávozott stb. katona helyébe mást rendelhet ki s úgy nincs szükség az őrszolgálatban állókra meghatározott szigorú büntető szankcióra. A javaslat ez utóbbi felfogást tette magáévá s ezt a 102. §-ban akként fejezi ki kétséget kizáróan, hogy a már megalakított őrség tagját jelöli meg e bűncselekmény alanyául.
Ami a 102. §-ban említett „hátrány”-t illeti, ezalatt minden, még a közvetett hátrány is értendő ugyan, szükséges azonban a bűntetté minősítéshez az, hogy magában a kötelességsértésben álló hátrányhoz további hátrány járuljon. „Veszély” alatt pedig valamely az emberi tapasztalás és az okozati összefüggés törvénye szerint a közeli vagy távoli jövőben várható káros következmény kisebb-nagyobb valószínűségét kell érteni.
Egyébként, amint a 2. bekezdésből világosan kitűnik, az őrszolgálati bűntett vagy vétség létesüléséhez ezentúl sem kell gonosz szándék, hanem azt gondatlanságból is el lehet követni.
A Ktbtk. 232. §-a a felállított őr által elkövetett őrszolgálati bűntettet már béke idején s a legenyhébb esetben is egy évtől öt évig terjedhető börtönnel bünteti. Erre a nagy szigorra nincs szükség, amit az is mutat, hogy bíróságaink ezzel a szigorral eddig sem éltek. A javaslat tehát béke idejére kezdő büntetési tétel gyanánt egy évtől három évig terjedhető börtönt állapít meg, amivel mindig szigorúbb marad, mint több más külföldi katonai büntetőtörvény pl. a német.
A katonai büntetőtörvénykönyv továbbá az őrparancsnok megfelelő bűncselekményeire enyhébb büntetést szab, mint a felállított őrre. Ezt az álláspontot a javaslat nem tette magáévá, mert ha a parancsnok híven és lelkiismeretesen teljesíti kötelességét, úgy ő alárendeltjei kötelességmulasztásainak a legtöbbször elejét veheti, de mindenesetre áll az, hogy a parancsnok vétkes cselekményéből éppen olyan veszélyek származhatnak, mint az őrszeméből. Másfelől azonban az is igaz, hogy a parancsnokot, mint rendszerint intelligensebb és rendfokozattal bíró egyént, érzékenyebben érinti a büntetés, mint az őrség többi tagját. Mindezeknél fogva nem követi ugyan a javaslat azokat a törvényhozásokat sem (francia, dán, svéd), amelyek a parancsnok kötelességszegéseit az őrszem kötelességszegéseinél is súlyosabban büntetik, de annyit mindenesetre igazságosnak és a katonai érdekek szempontjából szükségesnek tart, hogy a parancsnok büntetése egyenlősíttessék az őrszemével.
Az őrség többi tagjai, akik rendszerint az őrszobában pihennek vagy készültségben vannak, veszély nélkül részesíthetők már egyhébb büntetésben.
A javaslat ennélfogva a felállított őrt éppúgy bünteti, mint a parancsnokot (1. bek.) és csak az állóőrség többi tagjára (2. bek.) szb enyhébb büntetést, egyébként pedig a büntetések megállapításánál - a már említett enyhítéssel - egészben a mai jogállapotot követi.
A 103. § első bekezdésében szembe van állítva a „súlyos eset” a „nagy hátrány”-nyal, holott az 53. § értelmében az súlyos eset, ha a következmények súlyosak. Ámde az 53. § szerint súlyos eset nem csupán súlyos következmény (hátrány) okából, hanem azért is fennforoghat, hanem a tényleg bekövetkezett súlyos hátrány miatt kellett súlyosnak tekinteni, úgy mérlegelendő, vajjon a hátrány fokozottan nagy volta miatt nincs-e börtön helyett halálbüntetés alkalmazásának helye.
E § a mozgóőrségekről rendelkezik, amelyek közt csak azok főtípusát, t. i. a járőröket említi ugyan, de e § alá tartoznak a körjáratok is és minden más, meghatározott helyhez nem kötött őrség is, amennyiben a foglyok őrkíséretére nézve bizonyos vonatkozásban a következő 105. § egyenes kivételt nem tesz.
Míg a felállított őr szolgálata egyhuzamban két óráig, sőt néha sokkal rövidebb ideig tart, addig a mozgóőrségek szolgálata rendszerint hosszabb időre terjed; viszont a mozgóőrségeknek kényelembehelyezkedés tekintetében sokkal több van megengedve, mint a felállított őrnek. Mindezek megfontolása folytán a javaslat arra az álláspontra jutott, hogy a 102. § szerinti bűntetti minősítés szempontjából az álló- és a mozgóőrség kötelességsértései közt különbséget tenni nem kell. Ami a mozgóőrség parancsnokát (járőrvezetőt) illeti: ez sokszor ugyanazokat a teendőket végzi, mint a mozgóőrség többi tagja, de a felelőssége fokozttabb, mert az ily mozgóőrségek rendszerint kiesnek a felsőbbség közvetlen felügyelete és ellenőrzése alól és így jóformán a parancsnokon múlik, hogy a mozgóőrség lelkiismeretesen elget tesz-e kötelességének vagy sem. Ennélfogva, eltérően a mozgóőrség többi tagjának büntetésétől, mely általában enyhébb az állóőrségbeli őrszem büntetésénél, a mozgóőrség parancsnoka ugyanoly büntetéssel sujtható, aminővel az állóőrség parancsnoka. Az utóbbi vonatkozásban csakis a csendőrségnek, mint közbiztonsági őrtestnek járőrparancsnokával (járőrvezetővel) tesz kivételt, amennyiben ez utóbbit csak a 103. § 2. bekezdése szerint rendeli büntetni.
E kivételtevéssel a javaslat egy manap fennálló hézag pótlásával a csendőrségi szolgálat különleges természetét kivánta honorálni.
A csendőrség ugyanis a közbiztonsági szolgálat ellátása véget állíttatott fel. Rendes viszonyok közt tehát a csendőrségi szolgálat elsősorban közbiztonsági szolgálat. E szolgálat elláthatása végett a csendőrség nem ritkán 36 órai, sőt néha még hosszabb tartamra portyázó járőröket küld ki, amelyek természetesen - a fennálló utasításokhoz képest - időközben hosszabb pihenőket is tarthatnak s ezek alatt nagyobb kényelembe is helyezkedhetnek; de indokolt esetben szolgálatuk tartamát meg is hosszabbíthatják.
Tekintettel most már arra, hogy a Szolgálati Szabályzat, sőt a Ktbtk. szerint is minden szolgálatban álló csendőrt: őrszolgálatban állónak kell tekinteni, indokolt, hogy a csendőrjárőrök kötelességszegéseit szolgálatuk különleges volta miatt külön büntetések alá helyezzük. A jelenleg érvényben álló Ktbtk. azonban ezt nem tette meg, aminek következménye az lett, hogy honvédbíróságaink kezdetben a csendőrjárőrökkel szemben a felállított őrre megállapított büntetéseket alkalmazták és amikor az eljárásnak túlszgorú és tarthatatlan volta nyilvánvaló lett, a törvény olyan magyarázatot nyert, hogy a csendőrjárőrszolgálat megsértései (pl. a teljes szolgálatképtelenséggel járt botrányos lerészegedések) általában csak vétségek gyanánt a Ktbtk. 242. §-ában foglalt túlenyhe büntetéssel, vagyis nyolc naptól három hóig terjedhető fogsággal büntettetnek. Igaz, hogy a miniszter diszkrécionális joga, amelynélfogva a rosszviseletű csendőrt bizonyos körülmények közt a csendőrségből közigazgatási úton eltávolíthatja, néha szintén felhasználható a megtorlás súlyosbítására, nincs azonban mód manap nyomatékos büntetés kiszabására ott, ahol a csendőr egyenesen azért ittasodik meg járőrszolgálatában, hogy ekkép időelőtti eltávolíttatását érje el.
Mindezeknél fogva a javaslat a mai jogállapot szigorát jóval meghaladó külön büntetés alá helyezi a csendőrségnek, mint közbiztonsági őrtestnek járőreit azzal, hogy rájuk a tulajdonképpeni katonai mozgóőrségek beosztott tagjaira megszabott büntetéseket rendeli alkalmazni, nem ment el azonban a szigorban odáig, hogy csendőrjárőrvezetőkre a mozgóőrségek parancsnokait sujtó büntetést statuálja, mert a 103. § 2. bekezdésének büntetési keretein belül e járőrvezetőket is kellő szigorral büntethetők. Amennyiben pedig a fennforgó eset különös körülményei miatt a bűntetté minősítés, illetőleg a törvényes büntetés túlszigorúnak mutatkoznék, a bíróságnak módjában áll a megfelelő enyhítés a Btk. 92. §-ának alkalmazásával.
Magától értetődik, hogy a csendőrségre vonatkozó különleges rendelkezés csakis járőrökre és ezek közt is csak azokra a járőrökre alkalmazható, amelyeket a csendőrség, mint közbiztonsági őrtest, a közbiztonsági szolgálat ellátására küld ki s ehhez képest nem vonatkoztatható e rendelkezés a hadrakelt seregnél katonai természetű járőrszolgálatra kiküldött, vagy pedig arra a csendőrre, aki mint felállított őr követi el a 102. §-ban meghatározott kötelességszegést. E mellett már a szőnyegen levő §-nak közvetlenül az állóőrségekre vonatkozó rendelkezések után sorakoztatása is világosan mutatja, hogy a 104. § általában a mozgóőrségekre csak annyiban alkalmazható, amennyiben kötelességszegésük nem a csak alább következő 105. §-ban megjelölt fogolyszöktetésben állt.
A Ktbtk. (235., 236. és 242. §) külön katonai deliktummá alakítja az őrnek azt a cselekményét, amellyel ez a rábízott fogoly megszöktetését lehetővé tette. E rendelkezések szerint a cselekmény bűntett, ha a fogoly bűntettel volt terhelve s ezt az őr tudta. Hogy a megszöktetés szándékosan vagy gondatlanságból történt-e, e minősítés szempontjából mellékes. Az ily fogoly szándékos megszöktetésére azonban a Ktbtk. szerint a bűnhalmazat elve is alkalmazandó.
A javaslat is önálló katonai bűncselekménynek nyilvánítja a fogolynak az őr általi megszöktetését, de a kérdést némileg más alapokra szabályozza.
Nem látszott ugyanis teljesen logikusnak a Ktbtk. álláspontja abban a tekintetben, hogy ez a fogolynak gondatlanságból megszöktetését csupán őrszolgálati béntettnek tudja be, ellenben ha a megszöktetés szándékosan történt, a bűnhalmazat szabályait rendeli alkalmazni, holott az őrszolgálati kötelességsértést nemcsak gondatlanságból, hanem gonosz dszándékkal is el lehet követni. E mellett a magyar Btk.-vel is szorosabb kapcsolatot kellett a szabályozásnál teremteni.
A javaslat ennélfogva azt a cselekményt, amelyet a magyar Btk. a fogolynak megszöktetése gyanánt (448. §) ismer, teljesen kiemeli a közönséges bűncselekmények sorából abban az esetben, ha azt katonai őr követi el. E végből a 105. §-ban a magyar Btk. dikcióját követve, őrszolgálati bűntettnek azt a cselekményt nyilvánítja, amely - bármily váddal vagy gyanúval terhelt - „fogoly”-nak az őr részéről való szándékos megszöktetésben áll, ellenben az akár bűntettel, akár más bűncselekménnyel terhelt fogolynak gondatlanságból megszöktetése: vétség, amely da javaslat 106. §-ában meghatározottt két évig is terjedhető fogházzal (tehát elég súlyosan) büntethető.
Átveszi a javaslat a magyar Btk. büntetését is (ötévi fegyház) a fogoly szándékos megszöktetésére, de csak abban az esetben, ha a fogoly nem állt - az őr tudomása szerint is - az e §-ban meghatározott valamelyik büntettnek gyanúja altt vagy nem volt ily bűntett miatt elítélve. Egy ily súlyos bűntettel terhelt fogolynak a katonai őrizetből katona által való szándékos megszöktetése méltán megérdemli a javaslatban megállapított súlyosabb (öt-, tízévi fegyház-, illetőleg halál-) büntetést, - amely büntetés különben megfelel a mai jogállapotnak is (Ktbtk. 235. § 2. bekezdés, 232., 234. és 524. §).
Az a körülmény persze, hogy e bűntettre a legenyhébb esetben is fegyház van szabva, kizárja a Btk. 92. §-a alapján való vétséggé korrekcionalizálást s ennek lefeljebb csak akkor lehetne helye, ha a Btk. 92. §-a mellett a kísérletre vonatkozó 66. §-a is alkalmaztatik.
A 105. § rendelkezése szerint büntetendő különben a hadifogoly szándékos megszöktetése is, hacsak a tett (mint hűtlenség stb.) súlyosabb büntető rendelkezés alá nem esik és bármely fogoly szándékos megszöktetése nem csupán akkor őrszolgálati bűntett, ha a törvényszerű elfogást nem maga az őrség (csendőrjárőr) foganatosította, hanem akkor is, ha maga az őrség felsőbb rendeletre vagy saját kezdeményezéséből fogta el a foglyot. Az utóbbi körülmény a szövegezésből, amely a megőrzésre „hivatott” őrről beszél, világosan kitűnik.
A hivatalvesztés kimondásának elrendelése megfelel a magyar Btk. 448. §-a rendelkezésének.
A Második rész VI. fejezetéhez
A római jog s hozzá hasonlóan több modernebb katonai kódex, valamint az 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslat is csak az „ellenség előtt” elkövetett gyávaságot ismeri. Viszont a német katonai büntetőtörvény szerint a gyávaság általában béke idején is elkövethető, amennyiben három évig terjedhető szabadságvesztéssel rendeli büntetni azt, aki ellenséges viszonyokon kívül is személyes veszélytől félelmében valamely katonai szolgálati kötelességet megszab (87. §).
Középső helyen áll e tekintetben a nálunk alkalmazásban levő Ktbtk., amely szerint a gyávaság „kül- és belellenséggel szemben” követhető el (Ktbtk. 243. §-a). Hasonlóan rendelkezik az 1921. évi holland Ktbtk. is.
A javaslat mai katonai büntetőjogunk álláspontját fogadta el, mert a tapasztalatok szerint ez az álláspont tökéletesen megfelel a gyakorlati élet követelményeinek és mert a mai jogállapot, valamint a javaslat rendelkezései alapján általában kellő súllyal, sőt a német katonai Btk.-nél szigorúbban is megtorolhatók a béke idején elkövetett azok akatonai kötelességszegések, amelyeknek indító rúgója a személyes veszélytől való vélelem. A személyes veszély miatti félelem ugyanis a beszámítást a magyar Btk. szerint sem zárja ki. Még kevésbbé zárhatja ki a Ktbtk. illetőleg a jelen javaslat szerint. Ha tehát pl. béke idején egy katonai őr az őrhelyét félelemből hagyja el, úgy ez neki őrszolgálati bűntettnek számíttatik be s a körülményekhez képest (javaslat 103. §) háromtól ötévig terjedhető börtönnel (tehát a német katonai büntetőjognál is szigorúbb) büntetéssel sujtható. Utalok még a javaslat 133. §-ának 8. és 9. pontjára, illetőleg 134. §-ára.
Ami a gyávaság fogalommeghatározását és büntetését illeti, e tekintetben mai katonai büntetőtörvényünk azt az eljárást követi, hogy előbb egy általános definíciót ad (243. §) s utána hosszasan felsorolja az egyes eseteket s ezek büntetéseit (244-260. §).
A javaslat e helyett egyetlen §-ba foglalja tömören a gyávaság bűntettének elkövetési alakjait s azután már csak a halállal sujtandó eseteket emeli ki, míg a többi esetre széles keretben szabadságvesztésbüntetést állapít meg, úgyhozgy az egész fejezet az egyéb rendelkezésekkel együtt összesen csak hét §-ra terjed.
Ennek az eljárásnak indokai a következők:
Hogy mi a gyávaság: azt katonáknak hosszas példálódzással magyarázni alig szükséges.
Nekünk nincsenek és a trianoni szerződés hatálya alatt nem is lehetnek erődített helyeink, nincsenek hadihajóink, kikötőink, amelyek gyáva feladásáról a Ktbtk. (244-249. §) külön rendelkezik s így ha az idevonatkozó rendelkezések lényegét belső helyességüknél fogva fenn akarjuk tartani, a gyávaság fogalmát akként kell meghatározni, hogy ezek az esetek a szükséghez képest alája vonhatók legyenek.
Nem vette át azonban a javaslat a Ktbtk. 249. §-ának a rendelkezését, amely külön büntetéssel gyávaságban való bűntárs gyanánt sujtja a parancsnok mellé vagy alá rendelt azt a tisztet, aki a gyáva fegyverletételbe stb.-be beleegyezik vagy azt igazolatlanul meg nem akadályozza. Az ily esetre ugyanis a bűnrészesség általános elvei alkalmazhatók. A német és a holland katonai kbt., továbbá az 1918. évi svájci büntetőjavaslat sem tartalmaz erre nézve külön rendelkezést. Ha pedig az illető tiszt cselekménye nem gyávaságból történt, de mégis oly kötelességszegés jellegével bír, amiből hátrány származott, a javaslat egy a szolgálati bűntettekről és vétségekről szóló fejezetbe felvett általános jellegű §-ban kíván gondoskodni az ily cselekmények kellő megtorlásának lehetőségéről. (L. a 134. §-t.)
Elhagyta továbbá a javaslat a Ktbtk.-nek a gyáva csapatok megtizedelésére vonatkozó rendelkezéseit (Ktbtk. 250. §) is, mégpedig ugyanabból az okból, amelyből hasonló rendelkezést a zendülésnél sem vett fel. (L. a zendülés bevezető indokolását.)
Mellőzte a javaslat a gyáván viselkedő egyenes egyének felkoncolására és e felkoncolás elmulasztásának büntetésére vonatkozó rendelkezéseket is (Ktbtk. 252., 255., 257. §-ai). A felkoncolás joga és kötelessége ugyanis a Szolgálati Szabályzatban már szabályozva van. A szabályozás nem a törvénybe való, aminthogy más modernebb katonai kódexek sem tartalmaznak hasonló rendelkezést. Azt, hogy valamely tiszt a felkoncolást elmulasztja, különben sem indokolt gyávaságnak bélyegezni, az ily kötelességmulasztások esetleges büntethetősége iránt a szolgálati bűntettekről és vétségekről szóló fejezetben történtik gondoskodás (1. a 133. § 8. és 9. pontját és a 134. §-t s vesd össze a 38. § 2. pontjával).
Végül mellőztetett az a rendelkezés is (Ktbtk. 250. §), amely szerint „a gyáva csapat addig, míg magát az ellenség előtt ki nem tünteti, zászlóját veszti, kisebb osztályok pedig más ezredekbe és a gyáva hajóőrség (!) más hajókba osztatik be”. Ily rendelkezés ugyanis a javaslat büntetési rendszerével ellenkezik, nem okvetlenül a büntetőtörvénybe való, más katonai kódexben sem fordul elő és közigazgatási úton is megválósítható.
Az 1. ponthoz. E pont alá lehet vonni - az irodalom álláspontja szerint is - a parancsnoknak mindazokat a kötelességszegéseit, melyek a Ktbtk. 244-149. §-a felölel.
Az 1. pont alá tartozó cselekmény háborúban és - belső ellenséggel szemben - béke idején is elkövethető. Szubjektív ismertető jele ennek a cselekménynek a személyes biztonság iránti aggodalom, amelytől a parancsnok nemcsak akkor idíttathatja magát, ha az ellenségtől fél, hanem akkor is, ha saját alárendeltjei erőszakosságtól tart arra az esetre, ha a további ellenállással, amelyre még köteles és képes, fel nem hagy.
Az a kifejezés: „köteles és képes” azt mutatja, hogy az ellenállás, amelyet tanusítani kellett volna, vagy az általános utasítások vagy különös parancs szerint kötelező volt és hogy a parancsnok az ellenállást a védelmi eszközök és intézkedések kellő kimerítése nélkül mulasztotta el. Hogy forog-e fenn e tekintetben a parancsnok részéről kötelességmulasztás, az ténykérdés, amely szükség esetén harcászati vélemény beszerzésével (Kbp. 224. §) oldandó meg.
Természetes dolog, hogy ha a parancsnok nem gyávaságból, vagyis nem személyes biztonsága iránti aggodalomból, hanem pl. helyes stratégiai megfontolásból cselekedett, amennyiben pl. hadállásától azért vonult vissza, mert különben a túlerőben levő ellenség őt és embereit körülzárta volna, eljárása igazolt lehet és gyávaságról nem lehet szó.
Viszont ha a parancsnok nem ugyan személyes biztonsága iránti aggodalomból, hanem más elítélendő motívumból, illetőleg okból, pl. engedetlenségből vagy ellenséggel egyetértésből, avagy hanyagságból cselekedett akkor a tett függelemsértésnek hűtlenségnek vagy szolgálati bűntettnek stb. minősülnek.
A 2. ponthoz. Az e pontban meghatározott gyávasági esetek elkövetési időpontjának meghatározására az 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslat, amint láttuk, a „vor dem Feinde” kifejezést használja. Ugyane kifejezéssel él a német katonai bk. is (85. § 2.), de e mellett még a „bei dem Vormarsche zum Gefechte”, „während des Gefechtes” és „auf dem Rückzuge” kifejezéseket is használja (84. és 85. §) s egyúttal az általános részben magyarázatát adja annak, hogy mi értendő az „ellenség előtt” kifejezés alatt (11. §). A mi kódexünk a kérdéses időpontot bfelváltava, a következő szavakkal jelöli meg: „ütközetben” (250. §), „ellenséges alkalommal”, „ellenség közeledésekor”, „ütközet közben” (251. §), „az ellenség felé elrendelt előnyomulás”, „az ellenséggel való összeütközés veszélye” (253. §).
A javaslat egyetlen kifejezést, vagyis az „ellenségeskedés alkalmával” kifejezést használja, mégpedig a következő okokból:
Manap, amikor a hadüzenet csakis az ellenségeskedés megkezdése után vagy ezzel egyidejűleg szokott megérkezni, manap, amikor az 1918. évi októbervégi meglepetések szomorú tapasztalatai után vagyunk, manap, amikor védtelen határainkon át vagy akár a légből váratlan támadások intézhetők ellenünk, manap, amikor az ellenségnek akár hazánk területére sem kell lépnie, hogy messzehordó ágyúiból fővárosunkat vagy más fontos pozíciónkat bombázhassa, manap, a nemzetközi hadijog sajnálatos visszafejlődésének és a haditechnika fényes előrehaladásának idején: az „ellenség előtt” szinte definiálhatatlan fogalom. Annyi azonban bizonyos, hogy ha az „ellenség előtt” kifejezéssel jelölnők me a gyávaság elkövethetésének időpontját, úgy az éppoly veszedelmesen szűk magyarázatra szolgáltathatna alapot, mintha a gyávaság egyik tényálladéki eleméül az „ütközet”-et vagy az „előnyomulás”-t vagy a „hátrálás”-t tennők.
A javaslat tehát a tényálladék fixirozásánál az „ellenségeskedés alkalmával” kifejezést alkalmazza és csak később, a bűntetés megállapításánál emeli ki és sujtja halállal az ily ellenséges alkalmak fontosabb fázisaiban elkövetett gyávaságot, ha abból hátrány származott (108. § 2. p.). Ezzel, t. i. a következő 108. § 2. pontjában foglalt rendelkezéssel egyszersmind támpont van nyujtva annak a megítélésére, hogy mi értendő „ellenségeskedés alkalmával” alatt. Magától értetődik azonban, hogy ez afogalom az „előnyomulás”-sal, a „támadás”-sal, a „harc”-cal és a „visszavonulás”-sal nincs kimerítve, mert az „ellenségeskedés alkalmával” kifejezés fedi azt a helyzetet is, amikor az előnyomulás csak el van rendelve, vagy amikor valaki az ellenséggel való összeütközés veszélyével egybekötött szolgálatra (pl. járőrszolgálatra) parancsot kap vagy amikor a csapat az ellenségtől körül van zárva stb. Viszont az sem lehet kétséges, hogy az „ellenségeskedés alkalmával” fogalma szűkebb, mint a „háború”-é általában, de - miként az 1. ponttal való összevetésből kitűnik - felöleli a külső és a belső elenséggel szemben szóbajövő „ellenségeskedést” egyaránt.
Megjegyzendő még, hogy a javaslat a „más módon” való elkövetés alatt a megittasodást és az eltávozást is érti, sőt a körülményekhez képest e rendelkezés alá vonható a gyávaságból elkövetett öncsonkítás is - a szökés bűntette pedig a „megfutamodás”-sal halmazatban lehet.
A 3. ponthoz. A javaslat a bátortalan nyilatkozatokat és a kedvezőtlen hadihírek terjesztését egészben, a mai jogállapotnak megfelelően (Kbtk. 254-259. §) akkor bünteti bűntett gyanánt, ha másnak bátortalanságát vagy legalább ennek veszélyét tényleg előidézték - enyhébb esetekre elég a vétségi megtorlás (javaslat 110. §).
Egyébként a 3. pontban is az „ellenségeskedés alkalmával” kifejezés van használva a 2. pontnál kifejtett indokokból és csak a büntetés meghatározásánál vannak a súlyosabb esetek külön (108. § 3. pont) kiemelve.
A 2. pontbeli bűntettnek kísérlete nincs, mert már a bűnös eredmény elérésére törekvés is befejezett bűntettnek van nyilvánítva (a „törekszik” kifejezést különben az elkövetési cselekedet megjelölésére a magyar Btk. 22. §-a és a Bn. 43. §-a is hazsnálja).
Végül jegjegyzendő, hogy a 2. és 3. pont szövegezésével mintegy alá van támasztva a Szolgálati Szabályzat I. részének 33. pontja, amely szerint: „Aki válságos pillanatokban csüggeteg szavakat ejt, aki fegyvert vagy lőszert elhány, az engedelmeséget megtagadja, magát az ütközetből kivonni törekszik vagy zsákmányol, az elrettentő példa gyanánt, a csapat szeláttára a csapat parancsnoka, illetőleg a közbelépő előljáró által személyesen vagy ennek parancsára haladéktalnul felkoncoltatik”.
A gyávaság büntetéseinek vizsgálásánál mindenekelőtt figyelembe kell venni, hogy a hadrakelt seregnél gyávaság bűntette miatt a rögtönbíráskodást mindenkor ki lehet hirdetni (Kbp. 481. §), aminthogy az mindjárt a világháború elején a gyávaság bűntettének valamennyi esetére ki is lett hirdetve. Ezzel tehát meg van adva a mód arra, hogy a gyávaság rögtönítélő eljárás útján oly esetben is halállal büntettessék, amikor maga a törvény arra az esetre halálbüntetést nem határoz.
De nem lehet szem elől téveszteni azt sem, hogy az előljárók valódi szükség esetén a felkoncolás jogával élhetnek s a felkoncolás szintén az elrettentő példaadás céljait szolgálja; ha tehát az eset olyan, hogy sem a felkoncolást, sem a rögtönbíráskodást nem tette szükségessé vagy kivihetővé és a csak hetek, sőt hónapok mulva végetérő rendes eljárást kell alkalmazni, akkor már a halálbüntetés alkalmazásának igazán csak a súlyos, vagyis következményeiben tényleg hátránnyal vagy veszéllyel járt esetekben lehet indokokltsága.
Mindezeknél fogva a javaslat előbb halálbüntetés alkalmazásával a gyávaság bűntetteinek legsúlyosabb eseteit emeli ki (108. §), azután pedig az enyhébb esetekre 10 évnél nem hosszabb tartamú szabadságvesztésbüntetést határoz (109. §).
Ami az egyes büntetéseket illeti, ezekre vonatkozólag még a következőket kell megjegyezni:
A 108. § 1. pontjában halállal sujtott esetek megfelelnek a Ktbtk. 244-247. §-ában ugyanily büntetéssel sujtott eseteknek, mert hisz nyilvánvaló, hogy ha a parancsnok egy megerősített helyet, pl. hídfőt vagy hajót gyáván felad (vagy ami ezzel egyenlő: „elhagy”) úgy e cselekmény mindig súlyos hátrányt jelent, az a parancsnok pedig, aki magát vagy csapatát elfogatni engedi, a Ktbtk. 245. §-a szerint szintén halállal büntetendő.
A 108. § 2. pontja az „ellenségeskedés alkalmával” elkövetett gyávaságnak ott közelebbről megjelölt eseteit csak akkor sujtja halállal, ha a cselekményből hátrány származott. Ez utóbbi feltételt a Ktbtk. nem tartalmazza, de e megszorítás az előrebocsájtottaknál fogva indokolt. Ha hátrány nem származott és nem felkoncolás, sem rögtönítélő eljárás nem alkalmaztatott, akkor elég a 109. §-ban meghatározott szabadságvesztésbüntetés. A német katonai btk. 85. és 86. §-a az e féle cselekményeket csak tetemes hátrány esetén bünteti öt, illetve tíz évnél nem rövidebb, esetleg (ha a cselekmény emberhalált okozott) életfogytig tartó fegyházzal.
A 108. § 3. pontjában első helyen említett eset (több bajtárs megfutamodása vagy megadása) a Ktbtk. 255. §-ában is halálbüntetéssel van sujtva, a második helyen említett eset pedig szintén megfelel egészben a Ktbtk. 255. §-ában foglalt rendelkezésnek, csakhogy a javaslat szerint az ellenségtől körülzárt helyen csakis a mások bátortalanságának valóságos előidézése, nem pedig ennek csupán a veszélye képezi feltételét a halálbüntetés alkalmazásának.
Ami a 109. §-ban megállapított szabadságvesztésbüntetéseket illeti, ezekre nézve még csak azt jegyzem meg, hogy azok egészben a mai jogállapotnak felelnek meg azzal az eltéréssel, hogy a Ktbtk. 246. §-a a gyáva parancsnokra 1-5 év, illetőleg 10 évig terjedhető súlyos börtönt, illetőleg a 248. § ugyanilyen tartamú elsőfokú börtönt állapít meg, holott a javaslat, miután a parancsnokokra egységes büntetést szab: a büntetést öt évtől tíz évig terjedhető börtönben állapította meg. Az alábbi 111. §-ban gondoskodva van arról, hogy az ily bűntett miatt elítélt egyszersmind hivatalvesztésre is ítéltessék, viszont oly esetben, amidőn az e §-ban gondoskodva van arról, hogy az ily bűntett miatt elítélt egyszersmind hivatalvesztésre is ítéltessék, viszont oly esetben, amidőn az e §-ban megállapított büntetések szigorúaknak mutatkoznak, a bíróságnak módjában áll azokat most már a Btk. 92. §-ának alkalmazásával megfelelően enyhíteni.
A Második rész VII. fejezetéhez
A Ktbtk. keletkezése idején még nem voltak életben a hadviselés szabályait humanizáló és kodifikáló genfi és hágai egyezmények. Mindazonáltal már a Ktbtk. is - „a fegyelem és rend háborításáról” szóló fejezetben - katonai bűntett gyanánt szigorúan bünteti a már védképtelen, megsebesült vagy betegen fekvő ellenésg kivetkőztetését és bántalmazását (265. §), vagy háború idején a csapatnak a lakosság háborgatása végtett való elhagyását (267. §). Ezenfelül a közönséges bűncselekmények közt súlyos büntetéseket szab a fosztogatásra (492-501. §).
Más katonai büntetőjogi alkotások, főleg amelyek már a genfi konvenció és a hágai egyezmények után keletkeztek, például az 1921. évi holland katonai büntetőtörvény vagy az 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslat már a hadviselés szabályainak más megsértését is külön büntető szankció alá helyezik, pl. a hadviselő felek halottainak megcsonkítását vagy kifosztását, továbbá más ingatlanának a hadszíntéren való indokolatlan pusztítását vagy a vöröskereszt jelvényeivel visszaélést stb.-t.
Magától értetődik, hogy az egyes katonai kódexek - rendszerükhöz képest - a szóbanforgó anyagot különféle elnevezések alatt tárgyalják s az illető cselekményeket vagy kizárólag katonai bűncselekményeknek nyilvánítják, vagy pedig részint katonai, részint közönséges bűncselekményeknek.
A német katonai btk. például a mi katonai büntetőtörvényünknek a „fegyelem és rend háborításáról” és a „fosztogatásról” szóló fejezetében tárgyalt hasonló cselekményeket kivétel nélkül a katonai deliktumok közt tárgyalja, de azokat a következő három fejezetben szórja szét: „Strafbare Handlungen gegen die Pflichten der militärischen Unterordnung” (101. §), „Widerrechtliche Handlungen im Felde gegen Personen oder Eigentum” (128-136. §) és „Sonstige Handlungen gegen die militärische Ordnung” (151-152. §). Viszont az 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslatnak a „Dienstvergehen”, továbbá „Vergehen gegen das Völkerrecht im Krige” és „Vergehen gegen das Eigentum” című fejezeteiben találjuk meg az analóg bűncselekményeket.
A javaslat álláspontja az, hogy akár a büntetéssel már eddig is sujtva volt bűncselekményekre szorítkozunk, akár szaporítjuk azok számát a hadviselés szabályaira vonatkozó újabbkori egyezméyekből folyólag: nincs szükség arra, hogy az anyagot fejezetekre szaggasuk, mert egész anyag jól megfér a fegyelem és rend háborításának, illetőleg (mint a javaslat tömörebben és magyarosabban kifejezi: „a fegyelem és rend elleni bűntettek és vétségek”-nek) címe alatt. Ezzel együtt célszerűnek találta továbbá a javaslat, hogy a szóbanforgó cselekmények mindannyija: katonai bűncselekmény gyanánt büntettessék.
Kétségtelen ugyanis, hogy a kérdéses cselekmények valamennyije sérti a fegyelmet és rendet is és így indokolt mai büntetőjogunknak az az álláspontja, amely szerint a védtelen vagy sebesült ellenség bántalmazását vagy kivetkőztetését stb.-t éppúgy a fegyelem és rendháborítás fogalma alá foglalta, mint pl. a szolgálat közben megittasodást. Fegyelmezett csapat sem nem fosztogat, sem nem részegeskedik. Hogy a Ktbtk. a fosztogatást külön közönséges bűncselekménnyé alakította, annak oka - mint az akkori tárgyalási iratokból megállapítható - az volt, hogy ezzel lehetővé akarta tenni zt, hogy a fosztogatást sujtó rendelkezések a katonaállományhoz nem tartozó katonai egyénekre is alkalmazhatók legyenek. Ámde ez az ok javaslatunknál elesik, mert javaslatunk szerint katonai bűncselekményt minden katonai egyén elkövethet. Lényegileg azonban a fosztogatás is a katonai bűncselekmények közé tartozik; aminthogy ezek között tárgyalja azt pl. a nélmet katonai btk. is. Nálunk pedig még egy különös oka is van annak, hogy a fosztogatást katonai bűncselekménynek nyilvánítsuk és ez az, hogy a reformmal a mai Ktbtk. hatályon kívül jut, polgári büntetőtörvényeink pedig a fosztogatás közönséges bűncselekményét nem ismerik és így legsímábban ezen az úton vonható be a fosztogatás a katonaságnál büntetendő cselekmények körébe.
Maga az 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslat is, mely a „Marode”, a „Plünderung” és a „Kriegsraub” elnevezéssel megjelölt cselekményeket a vagyon elleni bűncselekmények közt tárgyalja, az indokolásban azt mondja, hogy „Alle diese Handlugen verletzten in erster Linie das Rechtsgut des Vermögens. Allein sie verletzen, Wenigstens Wenn der Täter ein Angehöriger des Heeres ist, gleichzeitig die Disciplin, sind schwere Verstösse gegen die militärische Ordnung”. (Botschaft 42. lap.) De több-kevesebb indokoltsággal ugyanezt lehet mondai a hadviselés szabályainak többi megsértéséről is, nevezetesen a harctéren elesettek kifosztásáról vagy megcsonkításáról, a tilos fegyverek használásáról vagy akár a vöröskereszt jelvényével visszaélésről is stb.-ről.
Miután pedig a hadviselés szabályainak a fegyelmet és rendet sértő megszegései csak háború idején követhetők el, miután továbbá e cselekményekből magára a fegyveres erő működőképességére és az általa kivívott előnyök megtarthatására is gyakran komoly veszélyek támadhatnak, miután végül ezek a cselekmények inkább a háborús metalitásnak, semmit közönséges egyéni gonoszságnak a kifolyásai és úgy ezért is célszerű ekeket a közönséges bűncselekmények sorából kiemelni és a körülményekhez képest egyhébb beszámítás alá vonni: a javaslat azt találta helyesnek, ha a mai jogállapotnak megfelelően ezeket is mint katonai bűncselekményeket a fegyelem és rend elleni bűntettek és vétségek közé sorozza be.
Egy további kérdés azonban az, vajjon kiterjessze-e a javaslat a hadviselés szabályainak megsértését kriminalizáló manap érvényes büntető rendelkezéseinket még más cselekményekre is és ha igen: melyekre? E tekintetben a javaslatot a következő megfontolások vezették:
A lefolyt háború eseményei csúnyán rácáfoltak azokra, akik azt remélték, hogy immár az új háború egészen a genfi és hágai egyezmények s egyéb nemzetközi deklarációk stb. humánus elvei szerint fog lefolyni. Hadseregünknek becsületére legyen mondva, hogy a rossz példával távolról sem ő járt elől. Tény azonban, hogy a gyakorlatban sokszor csak a papiron maradtak azok a szép elvek, amelyek szerint tilos a szükségtelen kínokat okozó lövedékekeknek vagy mérges gázoknak használása, az elesetteknek, sebesülteknek vagy hadifoglyoknak megcsonkítása, illetőleg bántalmazása vagy kifosztása, a magántulajdonnak indokolatlan pusztítása, a nem erődített városok bombázása, a vöröskereszt jelvényeivel vagy idegen egyenruhákkal visszaélés stb.
Bármily szomorú tapasztalatokat tettünk is azonban a nemzetközi hadijoggal, nem lehet ez ok arra, hogy a csak papiroson is már elért megállapodásokkal végleg szakítsunk és ezzel a hadviselést a régi barbár idők színvonalára visszataszítsuk. Végre is ma még érvényben vannak a Genfben és Hábában kötött megállapodások, amelyeket mi is aláírtunk s azokat mi is törvényeink közé cikkelyeztük és amelyekben kötelezettséget vállaltunk megfelelő utasítások kiadására: minélfogva hadseregünkben a hágai egyezmény a hadrakelt sereg magasabb parancsnokságai számára kiadott utasítás függelékében („E-53-hoz”) közzé is lett téve és ennek megfelelően az „E-57.” jelzésű szolgálati könyv (Hadtáputasítás) e rendelkezésekre illetőleg a hágai egyezményekre számos helyen utal s azokat részben átveszi.
Mindezt lehetetlen szem elől téveszteni akkor, amikor egy modern katonai kódex megalkotásához fogunk. De viszont a szemünk előtt lefolyt háború tapasztalatai arra is intenek, hogy a kérlelhetetlen hadiszükségességgel és az ellenfél magatartásával szemben túlságosna meg ne kössük kezünket. Ennélfogva a javaslat csakis azoknak a hadviselési szabályoknak a megsértéseit látja el büntető szankcióval, amelyek az egész művelt világon kétségtelenül el vannak ismerve, ami pedig különösen a hágai egyezményben s a pétervári deklarációban tiltott harceszközök és harcmódok (méreg, mérges gázok stb.) alkalmazását illeti, ezt a javaslat csak abban az esetben rendeli büntetni, ha a harceszköz vagy harcmód a honvédségben kifejezetten tiltva van (117. § 1. p.).
Oly büntetőjavaslattal, amely nemzetközi megállapodásainknak főbb tételeit nem honorálja, a művelt világ elé lépni nem lehet.
Amíg azonban a javaslat a fegyelem és rend elleni bűncselekmények eddigi eseteiben az előadottak és még előadandók szerint újabbakat fűz, addig másfelől az esetek számát lényegesen csökkenti is, amennyiben elhagyja a ma érvényben levő Ktbtk. 262. és 263. §-ának azokat az eseteket büntető rendelkezéseit, amelyekben valamely megbüntetett egyén a büntetés végrehajtásának az előljáróval vagy a végrehajtásra kirendelt egyénnel szemben erőszakosan ellenszegül. Ezek az esetek ugyanis általában nagyon ritkák és ha előfordulnak: nehézség nélkül a függelemsértésre és a testi sértésre vonatkozó büntető rendelkezések alá vonhatók, ha pedig a tettes nemállna a sértettel alattosi vagy alárendelti viszonyban, úgy a test sértési §-ok, valamint a hatóságok védelméről szóló 1914:XL. tc. 4. §-ának 2. bekezdése alkalmazhatók, amely utóbbinak alkalmazhatási köre bő és büntetése is (három évig terjedhető börtön vagy fogház) kellő szigort tartalmaz.
Ugyancsak elhagyja a javaslat a Ktbtk. 264. §-át az ütközet alatt stb. 0engedély nélkül” vagy tilalom dacára zsákmányolásra induló katona büntetéséről. Eltekintve ugyanis attól, hogy a hágai egyezmény szerint ma már zsákmányolásra engedély sem adható, a szóbanforgó cselekmény vagy mint fegyelem és rend elleni bűntett, esetleg vétség (fosztogatás kísérlete, jav. 113. és 114. §-a) vagy mint függelemsértés, vagy mint szökés stb., vagy esetleg fegyelmi úton kellőképpen megtorolható. E helyett a javaslat arra az esetre vett fel rendelkezést (116. §), amely a Ktbtk.-ben fedve nincs, t. i. ha a katonai egyén az általa jogosan ejtett hadizsákmányt jogtalanul eltulajdonítja.
Elhagyja továbbá a javaslat a Ktbtk. 266. §-át (erősségben stb. tiltott úton ki-bejárás), mert ha a cselekmény hátránnyal nem járt, fegyelmi úton is kellőképpen megtorolható, ha pedig (háború idenén) hátránnyal járt, úgy a szolgálati bűntettek és vétségek fejezetébe ezirányban felvett új (134.) § lesz alkalmazható.
Elhagyja a javaslat a Ktbtk. 267. §-át is a fosztogatásnak a javaslat 113. §-ában adott új fogalmára való tekintettel és azért is, mert ha az utóbbi § nem jöhetne is szóba, úgy a cselekmény a javaslat más büntető rendelkezése alá vonható.
Végül elhagyja még a javaslat a Ktbtk. következő rendelkezéseit:
a 269. § a) pontjából a fogság el nem fogadására és a fogházbüntetés elengedésének kérésére vonatkozó részt, mert az előbbi a körülményekhez képest az eddigi rendelkezések alapján vagy esetleg fegyelmi úton is megtorolható, az utóbbi rész pedig a Szolgálati Szabályzattal (I. R., 12 §) már nem egyezik;
a 269. § b) pontját, mert részben fedve van a javaslat 124. §-ával, részben pedig amennyiben még aktuális és nem esik a zendülés vagy bujtogatás fogalma alá, fegyelmi úton is elintézhető;
a 269. § d) pontját, mert a szervezeti viszonyok folytán ma már tárgytalan; végül
a 269. § e) és f) pontjait, amelyeket a javaslat a fegyelmi elintézésének enged át, feltéve, hogy a szökés, az önkényes eltávozás vagy a fegyelem és rend elleni deliktumok (javaslat 113-115. és 122. §-a) szankciója alá nem esnek.
Egy további újítása a javaslatnak az, hogy a teljes ittasságot, ha ebben az állapotban oly cselekmény követtetik el, amely beszámíthatás esetén bűntett: akkor is katonai bűncselekménynek nyilvánítja, ha az illető katonai tettes nem szolgálatban és nem is szolgálatra való kirendeltetése után részegedett le.
Végül megjegyzem, hogy egyes katonai kódexek, pl. a német (132. és 133. §) vagy a francia külön (katonai) bűntett gyanánt büntetik idegen dolgoknak a harctéren („im Felde”) gonoszságból való pusztítását és a hágai IV. egyezméyhez függesztett szabályzat 23. Cikkének g) pontja is tiltja „az ellenséges tulajdon elpusztítását, kivéve, ha az a háború követelméyei okvetlenül kívánják”. A javaslat idevonatkozólag külön rendelkezést nem vett fel, mert elégségesnek tartotta a polgári büntetőtörvénynek „a más vagyonának rongálásá”-ra és a „magánosok elleni erőszak”-ra, illetőleg gyujtogatásra stb.-re vonatkozó rendelkezéseit. (L. még az 1924:XV. tc. 1. §-át, továbbá a javaslat 132. §-át.)
A 113. § tulajdonkép az eddig fosztogatás név alatt ismert bűncselekményeket tárgyalja.
Az 1. pont lényegileg a Ktbtk. 492. §-ának felel meg, - a 2. pont a német katonai btk. 129. §-ának 2. pontja után van képezve. A nyereségvágyból elrendelt vagy foganatosított rekvirálás és kontribució, avagy ezek korlátainak ily indító okból való túllépése ugyanis nem egyéb, mint burkolt fosztogatás és igy a 2. pont is e § fogalmi körébe tartozik.
A szöveg általában a magyar polgári büntetőtörvénynek a lopásra, illetőleg rablásra és a zsarolásra vonatkozó szövegéhez símul, de megtartotta az ezektől való megkülönböztető ismertetőjelet a ktbtk.-ből, amely szerint a cselekmény akkor fosztogatás, ha az „a nagyobb fegyveres erő gyülekezése által a lakosságban előidézett benyomás felhasználásával” követtetett el. Ha e benyomás felhasználása mellett még erőszak vagy fenyegetés is alkalmaztatott (114. §), akkor a rablásra megállapított büntetések (és mellékbüntetések) alkalmazandók ugyan, de maga a cselekmény: fosztogatás, illetőleg „fegyelem és rend elleni bűntett” marad. Ezt a javaslat 114. §-a világosan kimondja a Ktbtk. 497. §-ával szemben, amely ezirányban kételyekre adhat okot. A javaslat álláspontja ugyanis az, hogy az e §-okban meghatározott cselekményeket részben a háborús mentalitásra tekintettel, vagyis azért kell katonai bűncselekményeknek nyilvánítani, mert a katona háborúban sok olyan cselekményt köteles elkövetni, amely máskülönben súlyos bűncselekmény volna, minek következtében a hadiizgalmak és borzalmak behatása folytán is lelki egyensúlybában és erkölcsi érzésében bizonyos fokig megzavarodik s könnyebben ragadtatja magát erőszakosságokra, mint máskülönben. Ezt a különleges lelkiállapotot honorálva, nem volna méltányos a szóbanforgó erőszakoskodót rablónak bélyegezni, még pedig annál kevésbbé, mert a hábai egyezmény is elismeri (IV. egyezmény mellékl. 52. Cikke), hogy a katonai hatalom az ellenséges állam területén a községektől és a lakosoktól természetbeni szolgáltatásokat stb.-t a fennforgó szükséglet mérvéhez képest elvehet s így ha egyesek ezen a jogon túlmenve, más dolgokat is elvesznek, ez inkább joguk túlhágásaképp, mint az általános szempontok alá eső közönséges bűntettkép jelentkezik. Az 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslat is fosztogatóként bünteti az ily erőszakoskodót (Art. 137).
Abban is követte a javaslat a Ktbtk.-et, hogy a tettnek bűntettként való beszámítását bizonyos értékhatártól tette függővé. Az értékhatárt a közönséges büntetőjogban a lopásra megállapított értékhatárral egyezően állapította meg.
Nem követte azonban a javaslat a Ktbtk.-et a fosztogatás minősített eseteinek hosszadalmas felsorolásában, mert ez egy jó katonai büntetőtörvény rugalmasságával össze nem fér. E helyett inkább a büntetést határozta meg tág keretekben, hogy azt a bíró az eset súlyosságához képest megfelelően alkalmazhassa.
Egyúttal meg is szorította a javaslat a fosztogatásnak a Ktbtk.-ben megvont fogalmát, mert a Ktbtk.(429. §) szövegezése szerint a fosztogatás béke idején is elkövethető, míg a javaslat azt csakis a háború idejére statuálta. Ahhoz ugyanis, hogy a kérdéses cselekmény béke idején is fosztogatásnak tekintessék, nem fűződik katonai érdek, annak nincs is belső indokoltsága, sőt aktualitása sem. Az 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslat szerint is a fosztogatás csak háborúban (Art. 136 és 137), a német katonai btk. szerint pedig csakis „im Felde” követhető el (129. §).
Ami e bűncselekmény egyes tényálladéki elemeit illeti, meg kell jegyezni, hogy „a nagyobb fegyveres erő gyülekezése által a lakosságban előidézett benyomás felhasználása” általában alig történhetik „loppal” vagyis: titokban, de viszont nincs kizárva az sem, hogy azt is e bűncselekményben mondják ki bűnösnek, aki oly lakásokban vagy helyiségekben fosztogat, amelyeket a lakosság „a nagyobb fegyveres erő gyülekezése által okozott benyomás” folytán hagyott el. A „jogtalan eltulajdonítás” célzata a tettesnek azt az akaratát foglalja magában, hogy az idegen dolog fölött a tulajdonos kizárásával az összes tulajdoni jogokat gyakorolja. Ideiglenes használatra elvétel tehtá nem meríti ki a jogtalan eltulajdonítás fogalmát. Ily esetben fegyelmi fenyítésnek, esetleg a kihágási btk. 127. §-a alkalmazásának lehet helye. A 113. § 2. pontjában említett harácsoláshoz természetesen nem szükséges a formaszrűség és ha ez a cselekmény nem vagyoni haszon céljából követtetik el, akkor az hivatali vétség (Btk. 41. §-a) gyanánt vagy esetleg fegyelmi úton büntetendő, amennyiben a cselekmény a szolgálati bűntettek és vétségek fejezetében felvett büntető rendelkezés (134. §) alá nem vonható. Azt, hogy a 113. § 2. pontjában említett cselekményre parancsot adó előljáró vagy az ennek jogos parancsot túllépő alárendelt ellen is ezt a büntető rendelkezést kell alkalmazni, a javaslat külön kiemelni nem tartotta szükségesnek, mert ez a kérdés a bűnrészesség általános elvei alapján megodható. Ha pedig a parancsnok az ily rendzavarások megakadályozása végett nem lép közbe, amiről a svájci javaslat (Art. 137) külön rendelkezik, úgy ez a szolgálati bűntettek és vétségek fejezetében tett rendelkezések (133. §, 8. pont) szerint lesz büntethető.
A 114. § 2. bekezdése a Btk. 349. §-ának 1. pontját egészíti ki kellőképpen. Az, hogy a visszaesés szempontjából a javaslat 113. §-ában körülírt cselekmény is egyenlőnek vétessék a rablással: túlszigorra vezetne.
Megjegyzem, hogy a polgári büntetőtörvény (370. és 371. §) kiegészótendő lesz oly rendelkezéssel, amely módot ad arra, hogy mind a polgári, mind pedig a katonai büntetőbíráskodás alá tartozó egyéneket felelősségre lehessen vonni orgazdaság vagy bűnpástolás miatt akkor is, ha fosztogatásból, illetőleg fegyelem és rend elleni bűntettből vagy vétségből eredő dolgot szereznek meg vagyoni haszon végett stb., vagy ha az ily bűncselekményekből származó előny biztosítására a tettessel vagy részessel való előzetes egyetértés nélkül közreműködnek (1. az életb. jav. 76. §-át!).
A 115. § azt a katonai egyént bünteti, aki a harctéren maradt halottakat és védképtelen egyéneket (akár az ellenséges, akár a saját fegyveres erőnkhöz tartoznak) magánvagyontárgyaikból kifosztja, illetőleg tőlük önkényesen, jogtalan eltulajdonítási célzattal oly idegen ingó dolgot vesz el, amely zsákmányolás tárgya nem lehet, míg a 116. § azt a katonai egyént sujtja büntetéssel, aki az általa jogosan ejtett hadizsákmányt tulajdonítja el jogtalanul.
Kétségtelen, hogy mind a két cselekmény sérti a fegyelmet és a rendet és bizonyos fokban mind a kettő a háborús mentalitásnak a kifolyása. Ennyiben tehát mind a kettő a katonai és általános büntetőjogi mérlegelés szempontjából nagy a különbség. Az első, vagyis a 115. §-ban meghatározott bűncselekmény ugyanis (amely tulajdonkép a lopással vagy a rablással rokon) mindig megbecstelenítő jellegű és katonai szempontból különösen is elítélendő, míg a másodikkal, vagyis a 116. §-ban meghatározott bűncselekménnyel szemben több elnézés gyakorolható, mert az (főleg ha a zsákmány, illetőleg eltulajdonítás tárgya nem pénz vagy ezzel egyenlő tekintet alá eső érték és a cselekmény rugója nem nyerészkedési vágy volt) nem okvetlenül diffamáló jellegű és a fegyelemre sem jár oly súlyos veszéllyel, mint a 115. §-ban megjelölt cselekmény.
A javaslat ennélfogva a 115. §-ban körülírt bűncselekményre általában a rablás büntetéseit alkalmazza és a büntetéssel a hivatalvesztést és politikai jogok gyakorlatának felfüggesztését is összeköti (Btk. 348., 349. és 354. §-ai), sőt az életbeléptető törvényben gondoskodás történik majd arról is, hogy elharapódzásának meggátlása céljából rögtönbíráskodás útján (halálbüntetéssel) is meg legyen torolható e rút bűntett, míg a 116. §-ban meghatároztot bűncselekményre csak vétségi büntetést határoz s a büntetési keretek tág megvonásával, valamint enyhébb esetben a fegyelmi elintézésrre is módot nyujtva, az eset konkrét körülményétől teszi függővé a nyomatékosabb megtorlást és egyszersmind (a javaslat 22. §-ának 5. pontja alapján) a lefokozás kimondását.
Az előadottakból következik, hogy a 115. vagy a 116. § alkalmazása szempontjából lényeges az az előzetes kérdés, vajjon az elvett dolog hadizsákmányként el volt-e vehető vagy sem. E kérdés természetesen a nemzetközi jog, illetőleg a fennálló katonai utasítások szempontjából döntendő el. Itt csak arra utalok, hogy idevonatkozólag - még pedig a hágai egyezményeknek megfelelően - az „E.-57.” jelzetű szolgálati könyv (Hadtáputasítás) tartalmaz rendelkezéseket s a 49. §-ban többek közt kinyilatkoztatja, hogy hadizsákmány: csakis az ellenségtől elvett vagy az ellenséges országban talált hadianyag, beleértve az ellenséges haderők által használt lovakat és szállítási eszközöket, de kivéve az egészségügyi anyagot. Ugyanott a hadtáputasítás elrendeli, hogy a hadizsákmány mennyiségét és minőségét annak megjelölésével, hogy belőlük mi vétetett pótlás céljára igénybe, amint lehetésges, az előljáró parancsokságnak be kell jelenteni. Az ellenséges sereg hozzátartozóinak magántulajdona nem tartozik a hadizsákmány közé. Ugyanezen utasítás 43. §-a szerint az ellenséges ország állami és más nyilvános pénztárainak készpénz- és értékpapírkészlete, valamint az ellenséges haderőktől elvett készpénz is felhasználható a hadrakelt sereg szükségletére.
Egy a világháború folyamán kiadott honvédelmi miniszteri rendelet szerint pedig: zsákmányolt győzelmi jelvényeket a miniszter engedhet át kitüntetéskép egyes csapattesteknek, míg egyes (csekélyértékű, hadicélokra nem használható) tárgyak hadiemlék gyanánt a hadosztályparancsnokság írásbeli engedélyével szerezhetők meg tulajdonul a hadrakelt sereghez tartozó egyének által akár a saját, akár a zsákmányolt hadianyagból. Más egyének, akik a harakelt sereghez tartozó oly egyénektől kapnak hadiemléket, akiknek maguknak nincs arra vonatkozó engedélyük, a hadiemléket csak a miniszter engedélyével tarthatják meg. Megfelelő engedélynélküli hadiemlékek vagy a hadiemlék fogalma alá nem eső hadianyagtárgyak beszolgáltatandók.
Megjegyzem, hogy az 1906. évi genfi konvenció 3. Cikke kötelezi a harctér birtokában maradt felet a sebesültek és halottak bántalmazásának és kifosztásának megakadályozására, a 28. Cikkben pedig kötelezték magukat a szerződő felek e végből megfelelő büntető rendelkezések kibocsátására.
Megjegyzem továbbá, hogy katonai büntetőjogunk szerint (Ktbtk. 506. § f)) jelenleg csalást követ el az, „aki elfoglalt oly ellenséges jószágot, amelynek zsákmányként való elsajátítása tilos, eltitkol vagy magának megtart”. A javaslat azonban az imént vázolt szabályozást a katonai viszonyoknak és felfogásnak jobban megfelelően tartotta s ekkép a modern katonai kódexekkel is egy úton haladt.
A magyar polgári büntetőjog az ittasságot csak abban az esetben sujtja büntetéssel, ha a tettes „nyilvános helyen botránytokozó részeg állapotban jelen meg” (Kih. btk. 84. §).
Hogy ez a rendelkezés katonai szempontból merőben elégtelen, az alig igényel bővebb indokolást, ha meggondoljuk, hogy a részegség a katonai fegyelmet mindig, a szolgálat egyéb érdekét pedig igen sokszor sérti s e mellett, ha fegyvertviselő katonai egyén (csendőr) által követtetik el, a közbiztonságra is különös veszélyt rejt magában.
Tényleg a mai jogállapot szerint az ittasság a honvédségben mindig (a legenyhébb esetben fegyelmi kihágásért) büntetendő s a Ktbtk. katonai bűntet vagy vétség gyanánt bünteti a részegséget, a szerint, amint az őrszolgálatban vagy más szolgálatban (ily szolgálatrakirendelés után) követtetett el vagy sem, illetőleg hogy a teljes ittasságban valamely más bűntett vagy vétség is követtetett-e el vagy sem, avagy a teljes ittasságban kár okoztatott-e vagy sem, végül a szerint, amint a tettes szolgálatonkívüli megittasodásért fegyelmi úton már kétszer fenyítve volt-e vagy sem (231., 233., 239., 142, továbbá 268. §, 269. § g) és h) pont), sőt a Ktbtk. (hasonlóan az osztrák polgári büntetőtörvényhez) delictum sui generis gyanánt a közönséges vétségek közt bünteti bárkinek (nem célzatos) ittasságát, ha az ittasságg teljes volt és az illető ebben az állapotban bűntettet vagy vétséget követett el (Ktbtk. 7. és 797. §-a).
A javaslat, amely elsősorban a praktikus viszonyokat és követelményeket tartja szem előtt, a kérdést nagyjában a mai jogállapotnak megfelelően szabályozza az alábbi eltérésekkel.
Gyakran előfordul, hogy katonák teljes ittasságukban főleg a függelem ellen (velük szemben fellépő előljáró vagy járőr sérelmére) súlyosan vétkeznek, amint azonban nekik bűntettül vagy vétségül, miután nem öntudatosan cselekedtek, beszámítani nem lehet. Külön törvényes rendelkezés hiánya esetén tehát legfeljebb csak a részegség miatt lehetne őket megbüntetni. Hogy az ilyen megtorlás, főleg ha pl. a teljes ittasságban elkövetett cselekmény a legénység szemeláttára és gaudiumára a fegyelem súlyos megsértésével történt, katonai szempontból nem volna kielégítő, azt hosszasabban magyarázni nem szükséges. De nem igényel bővebb indokolást az sem, hogy még súlyosabb beszámítás alá esik az ily cselekmény akkor, ha a tettes megittasodása szolgálatban (szolgálatravaló kirendeltetése után) történt.
Ugyanezért a javaslat, eltérően a Ktbtk. 268. §-ától, nem csupán a szolgálatban elkövetett ily ittasságot vonja büntetés alá, hanem a szolgálaton kívül elkövetettet is és a büntetés kereteinek elég tág megvonásával nyujt módot a bírónak arra, hogy a cselekményt az eset különleges körülményeinek megfelelően büntesse. Eként a javaslat a Ktbtk. 7. és 797. §-ában megjelölt hasonló közönséges vétséget is (az alábbi bekezdésben említendő korlátozással) beleolvasztva e katonai bűncselekmény tényálladékába, fenntartja azt más alakban a katonai egyénekkel szemben, a nélkül, hogy a polgári Btk.-nek új s annak rendszerébe nehezen illeszthető közönséges bűncselekménnyel való kiegészítése válnék szükségessé.
Míg azonban a javaslat ezzel egyfelől a mai jogállapotot szigorította, addig másfelől lényegesen ednyhítette is, amennyiben a tényálladékot csak arra az esetre szorította, ha teljes ittasságban bűntett (nem pedig vétség) követtetett el és egyúttal a cselekményt magát csak háború idején nyilvánítja (a büntetés enyhítése mellett) bűntettnek. A katonai érdek ugyanis csak az, hogy az ilyen teljes ittas állapotban garázdálkodó egyén ne csupán a részegség miatt, hanem az ittasságában elkövetett súlyosabb kötelességsértés miatt is bírói úton kellő nyomatékkal felelősségre legyen vonható.
Az 1912. évi osztrák büntetőjavaslat 242. §-a különben szintén bünteti súlyosabb bűncselekményeknek teljes ittasságban való elkövetését, akik pedig a rendelkezés jogászi volta felett aggályoskodnak, azoknak a hasonló rendelkezést tartalmazó 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslat indokolását ajánlhatom figyelmébe.
Egyébiránt magától értetődik, hogy ez a § csak akkor alkalmazható, ha a tettes nem azzal a célzattal ittasodott le, hogy teljes ittasságában a kérdéses bűntettet elkövesse, mert hisz ez esetben ez a bűntett, mint szándékosan előidézett: neki beszámítható lesz.
A szakasz szövegezéséből kivehető, hogy e § szolgálat és szolgálat közt csak az utolsó bekezdés esetében tesz különbséget, vagyis hogy erre a cselekményre csak akkor alkalmazandók az őrszolgálati bűntettre vagy vétségre vonatkozó rendelkezések, ha a cselekmény „őrszolgálatban” követtetett el - ha tehát a megittasodás csak az őrszuolgálatra történt kirendelés után, de annak valóságos megkezdése előtt (I. az V. fejezetben) következett be, akkor szintén a szőnyegen levő szakasz nyer alkalmazást. Ha azonban az őrszolgálati bűntettek és vétségek fejezetének rendelkezései alkalmaztatnak, akkor nincs halmazat.
Végül megjegyzem, hogy amiként a második bekezdésből is következik, e bűncselekmény létesüléséhez nem szükséges, hogy a tettes egyenesen azzal a szándékkalittasodjék le, hogy ekkép magát szolgálatának teljesítésére képtelenné tegye. Elég, ha a szolgálat teljesítésének időpontja elkövetkezett és a tettes azt megkezdeni vagy ellátni ittassága miatt nem képes. Viszont azonban, ha a tettest szándékosság vezette, a szándékosság irányához képest: függelemsértés, gyávaság stb. foroghat fenn. Ha pedig az illető katonai egyén szolgálatbaval kirendeltetéséről nem tudott vagy már a kirendeléskor ittas volt, akkor ez a § nem alkalmazható és az ittasság csak fegyelmi úton vagy a következő § alapján torolható meg.
Azt, hogy háború idején a szolgálatra háramlott hátrány esetén a 134. § büntetéseit alkalmazzák, már rendszertani okok is indokolják.
A Második rész VIII. fejezetéhez
A javaslatnak ez a fejezete lényegileg azt az anyagot öleli fel, amelyet a ma alkalmazásban levő Ktbtk. ezalatt az idegenszerű elnevezés alatt tárgyal: „A szolgálati szabályok mellőzése általában”.
Az itt tárgyalt bűncselekmények továbbá jellegre nézve egyeznek a polgári Btk. X. és XLII. fejezetében foglalt bűncselekményekkel is, mert e fejezetekben a polgári Btk. azokat a cselekményeket csoportosítja, amelyeket csak közhivatalnok követhet el, vagy legalább is szigorúbban kell büntetni, ha elkövetőjük: közhivatalnok, márpedig a katona, aki „az állam közigazgatási teendőinek teljesítésére szolgálatánál fogva kötelezve van” (Btk. 461. §-a), általában közhivatalnoknak tekintendő és úgy szolgálati kötelességének megszegései lényegileg olyan természetűek, mint aminők a polgári Btk. kérdéses fejezeteiben vannak felsorolva.
Ugyanezért a javaslat a cselekmények megjelölésére a polgári Btk.-ben használatos elnevezés („hivatali bűntettek és vétségek”) mintájára a „Szolgálati bűntettek és vétségek” elnevezést használja, amivel egyszersmind szembetűnővé teszi a kapcsolatot a közönséges büntetőjoggal.
Magától értetődik egyébiránt s a katonának közhivatalnoki minőségéből önként folyik, hogy a polgári Btk.-nek most említett fejezetei általában a katonai egyénekre is alkalmazandók lesznek s e szabály alól csak annyiban lehet kivételnek helye, amennyiben maga ez a törvény (javaslat) a kérdéses közönséges bűncselekményekhez hasonló egyes cselekményeket a közönséges bűncselekmények sorából kiemel és önálló katonai bűncselekmény gyanánt itt külön büntet.
Ami most már azt a kérdést illeti, hogy melyek volnának azok a cselekmények, amelyeket a polgári büntetőjoggal szemben önálló katonai bűncselekményeknek kell nyilvánítani, e tekintetben a javaslatot a következő megfontolások vezették:
A polgári Btk. X. és XLII. fejezetében foglalt rendelkezések nagyrésze egészen jól alkalmazható a katonai egyének analóg bűncselekményeire is. Így például nincs semmi ok arra, hogy miért ne részesüljön a polgári közhivatalnokkal egyenlő elbánásban az a honvéd fogházfelügyelőtiszt, aki valamely foglyot a jogerős ítéletben meghatározott időn túl kötelességének megszegésével fogva tart (Btk. 194. §), vagy az a katona, aki hivatali sikkasztást (Btk. 462., 464. §) követ el vagy megvesztegetteti magát (Btk. 465. és 467. §-a) avagy az a csendőr, aki vallomás kicsikarása végett a tanuval szemben törvényellenes dkényszert alkalmaz (Btk. 477. §) stb.
Vannak azonban bizonyos cselekmények, amelyekre a polgári Btk.-nek idevonatkozó rendelkezései a különleges katonai viszonyok és érdekek szempontjából nem megfelelők és vannak olyan cselekmények is, melyek csak a katonai életben bírnak oly jelentőséggel, hogy bírói büntetéssel való megtorlásuk elengedhetetlenül szükséges és így azokra a közönséges büntetőjog nem is tartalmaz rendelkezést.
Ami e cselekmények első helyen említett csoportját illeti, ezek közt különösen a katonai előljárónak saját alárendeltjeivel szemben elkövetett túlkapásait kell említeni.
A katonai előljáró és az alárendelt között ugyanis a viszony más, mint a polgári közhivatalnok és a többi állampolgár közt. Az állampolgár csak bizonyos vonatkozásban van az illető közhivatalnokhoz utalva s ez utóbbinak vgy sohasem vagy csak néha tartozik bizonyosfokú engedelmességgel.
Ezzel szemben a katonai alárendelt sokkal nagyobb mértékben van az előljáró hatalmának kiszolgáltatva, mert az előljáró egy személyben vezetője, oktatója, gondozója és fegyelmezője alárendeltjének s ez neki feltétlen engedelmességgel tartozik. És ez a viszony köztük állandó és megszakításnélküli.
Ehhez járul, hogy: ha az előljáró az alárendeltjével igazságtalanul vagy durván bánik, ez a belőle származható fegyelmi zavarok miatt a fegyelmet és az egész szolgálati ügymenetet érintheti, minélfogva az ily cselekmények egészen különleges elbánást igényelnek és így például katonai szempontból nem volna megengedhető, hogy az ily cselekmény magánindítványra üldözendő besületsértésnek stb.-nek tekintessék.
A javaslat tehát a mai jogállapotnak és más katonai kódexeknek megfelelően, valamint a katonai szolgálat és az alárendelt fokozottabb oltalma érdekében kiveszi az alárendelt bántalmazását, továbbá a vele szemben elkövetett becsületsértést és rágalmazást, valamint egyéb túlkapásokat a közönséges bűncselekmények köréből és önálló katonai bűncselekményekké alakítja (126-131. §).
A különleges katonai viszonyokban bírja alapján a javaslatnak az a rendelkezése is, amely a katonai szolgálatra rendelt dolgok vagy a szolgálati használatra átvett kincstári tárgyak rongálását stb.-t is külön katonai deliktumnak nyilvánítja.
Azok közé a cselekmények közé, amelyekre a közönséges büntetőjog egyáltalán nem vagy nem kellően provideál, tartoznak a javaslat 133. §-ában felsorolt cselekmények is.
Lényeges és kiválóan gyakorlati jelentőségű új rendelkezést tartalmaz a javaslat 134. §-a, amely háború idején subsidialiter mindazokat a szolgálati kötelességszegéseket vonja büntetés alá, amelyekből a szolgálatra hátrány keletkezett, de amelyekről a javaslatban külön gondoskodva nincs és amelyekre a közönséges büntetőjog sem tartalmaz megfelelő („súlyosabb”) rendelkezést.
Ilyen általános rendelkezésre azért van szükség, mert háború idején csekélyebb mulasztások és hibák is végzetes következményekkel járhatnak fegyvereinkre és az ily mulasztások és hibák száma: légió, amelyeket a törvényben egyenkint felsorolni lehetetlen. A ma érvényben levő Ktbtk.-nek minden hosszadalmas kazuisztikája mellett is érezhető volt egy ily általános rendelkezés hiánya és ez a hiány a haditechnika fejlődésével, valamint a kötelességérzetnek napjainkban sajnosan tapasztalható lezüllésével egyre érezhetőbbé váland. Ehhez járul, hogy bizonyos elkövetési módokról (erődített helyeken ki-bejárásról vagy hadihajónak hanyagságból vesznihagyásáról Ktbtk. 272. § h) és 284. § d) stb.) ezidőszerint beszélni nem is volna aktuális.
Igaz, hogy az az elv, miszerint a szolgálati kötelességszegésnek hátránnyal járó összes eseteit a törvényben egyenkint felsorolni nem lehet: békeviszonyokra is alkalmazható, ámde béke idején az itt netán meg nem jelölt kötelességszegésből eredető hátrány csak kevéssé súlyos és kevésbbé pótolhatatlan lehet s így a cselekmény megtorlására a kiterjedt fegyelmi fenyítő hatalom is elégségesnek mutatkozik, amennyiben a cselekmény mint közönséges bűncselekmény a polgári Btk. súlya alá nem esik. E mellett, ha béke idejére is akarnánk általános rendelkezést tenni, úgy ez a közönséges büntetőjog hivatali bűntetteihez és vétségeihez való viszony szempontjából túlságos komplikációkra vezetne, ellenben háború idején (a cselekmények bűntetté minősítése folytán) ez a nehézség elesik.
Ami az alkalmazásban levő Ktbtk.-nek az alárendelt bántalmazására és szidalmazására vonatkozó rendelkezéseit illeti, ezek két hibában szenvednek. Az egyik az, hogy a „szolgálatközben” elkövetett ily cselekményeket mindig bűntettnek nyilvánítják és hat hótól ötévig terjedhető börtönnel sujtják. Ez a szigor, mely bizonyos körülmények közt - nevezetesen, ha az alárendelt renitenciája által ragadtatta magát a szolgálati tekintélyében ekként sértett előljáró a goromba magatartásra - indokolatlan: a gyakorlatban sokszor arra vezetett, hogy az ilyen eseteket nem vitték a bíróság elé, vagy ha odavitték, a bíróság túlságosan gyakran élt rendkívüli enyhítő jogával. A másik hibája a mai szabályozásnak az, hogy viszont az alárendeltnek szolgálaton kívüli bántalmazását és lealacsonyító szidalmazását meg általában a fegyelmi elintézésnek engedi át és csak az esetben nyilvánítja a 292. §-ban (háromhóig terjedhető fogsággal és esetleg rangvesztéssel büntetendő) vétségnek, ha a tettes ugyanily tett miatt előzően fegyelmileg kétszer már fenyítve volt. Ez az enyhe elbánás azonban a szolgálatközben bántalmazuás és szidalmazás szigorú büntetésével szemben azért indokolatlan, mert lehetnek körülmények, amikor a szolgálaton kívül elkövetett ily cselekmények már az első vagy második esetben is éppoly károsak a fegyelemre, mintha azok szolgálatközben követtettek volna el, viszont a szolgálatközben elkövetett bántalmazás sem teszi szükségessé dmdindenkor, hogy okvetlenül bűntettnek nyilváníttassék.
Különben az érvényben lévő Ktbtk. még következetben is, mert míg az előljárót bűntett miatt bünteti, ha alárendeltjét szolgálatközben lealacsonyító módon szidalmazza, addig az aláját ugyanúgy szidalmazza. (Ktbtk. 289. § a) és 156. §).
Azt sem lehet helyeselni, hogy a Ktbtk. a szolgálatközben lealacsonyító szidalmazást és a tettleges bántalmazást amennyiben a becsülete is érinti, mindenesetre a durva becsületsértések közé tartozik, amelyek súlyosabb beszámítást igényelnek, mint a szóbeli injuriák.
A Ktbtk. ama rendelkezését, amely csak az alárendelt ellen elkövetett becsületsértéseket bünteti katonai bűncselekmény gyanánt, de a rágalmazást nem, a javaslat nem követhette, már csak azért sem, mivel a javaslat az előljáró megrágalmazását is függelemsértésnek minősítette (67. és 68. §) és mert a magyar közönséges büntetőjog szerint a rágalmazás csak más előtt lévén elkövethető, különféle visszásságok támadnának abból, ha a más előtt elkövetett rágalmazást, mint ilyent, közönséges bűncselekménynek meghagynók, ellenben a négyszemközt elkövetett hasonló cselekményt katonai deliktum gyanánt üldöznők.
A javaslat tehát hasonlóan a német (122. §) és más katonai kódexekhez, valamint az 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslathoz (7l. Art.) a különbségtevést a szolgálatközbeni és a szolgálatonkívüli elkövetés közt elejtette, az alárendelt ellen elkövetett rágalmazást is katonai deliktumnak nyilvánította, a tettleges bántalmazást a szóbeli injuriáknál szigorúbban büntette, de egészben az idetartozó cselekményeket lényegesen enyhébb beszámítás alá vonta, mert a bántalmazások közül a kevésbbé súlyos eseteket, a szóbeli és jelképes becsületsértésnek és a rágalmazásnak pedig valamennyi esetét csak katonai vétségnek nyilvánította, amivel egyúttal módot nyujtott arra, hogy a cselekményeknek valamennyi egyszerűbb esete fegyelmi úton elintéztethessék, viszont azonban gondoskodott arról is, hogy a súlyosabb esetek kellő nyomatékkal bírósági úton toroltassanak meg.
Annak következtében, hogy az alárendelt sérelmére elkövetett bántalmazások, rágalmazások és becsületsértések (úgy, mint a függelemsértésnél az előljárók ellen elkövetett hasonló cselekmények is) katonai bűncselekményeknek nyilváníttattak, a dolog természeténél fogva nem jöhetnek itt sem szóba a becsület védelméről szóló 1914:XLI. törvénycikknek azok a különleges rendelkezései, amelyek a rágalmazásra és becsületsértésre vonatkozólag a magánindítvány szükséges voltáról vagy a kölcsönös becsületsértések esetén egyik vagy másik fél felmenthetéséről stb.-ről szólnak.
Logikus és indokolt újítása a javaslatnak még az, hogy a szóbanforgó rágalmazásoknak és becsületsértéseknek katonai bűncselekményekké nyilvánításával egyidejűleg a becsület védelméről szóló 1914:XLI. tc. 18. §-ának analógiájára kimondta azt, hogyha a (tettleges vagy szóbeli, keltő viselkedése adott okot: a bíróság a bűnösség megállapítása mellett felmentheti az illető előljárót a büntetés alól (129. § 2. bek.).
Egyébként még az életbeléptető törvény tárgya lesz, hogy a tisztek között (ha nincsenek is előljárói és alárendelti viszonyban) előforduló becsületsértések (rágalmazások) szigorúbb beszámítás alá vonassanak és hivatalból üldöztessenek. (L. az életb. jav. 89. §-át.)
Ami a szőnyegen levő §-okat egyenkint illeti, a következők jegyzendők meg:
A 126. §-ban foglalt „tettleg bántalmazza vagy bántalmaztatja” szövegezés a Btk. 473. §-át követi, amivel szembetűnővé teszi, hogy a Btk. 473. §-a nem, sőt a becsület védelméről szóló 1914:XLI. tc. 2. §-a sem, hanem a szőnyegen levő § alkalmazandó akkor, ha előljáró „bántalmazza vagy bántalmaztatja” az alárendeltet. A szövegezés egyúttal elejét veszi annak az eddig fennállott kételynek, hogy miként büntettessék az előljáró akkor, ha nem ő maga bántalmazza az alárendeltjét, hanem egy oly egyénnel bántalmaztatja, aki a bántalmazottnak nem előljárója (hanem bajtársa stb.).
Az esetek sokfélesége, a jeletéktelen testi fenyítéktől egészen a komoly zendülésekre vagy szökésekre okot adó rendszeres durvaságokig, szükségessé tette, hogy a büntetéseket tág keretben, a fegyelmi elintézést ki nem záró alacsony tételtől kezdve egészen a bűntetti minősítést maga után vonó háromévi börtönig állapítsuk meg, a bíró dolga lévén az adott esetre a legmegfelelőbb büntetést alkalmazni.
Megjegyzem azonban, hogy a javaslat nem követi sem a nálunk ma érvényes, sem egyes más katonai kódexeknek azt a rendelkezését, amely külön büntetési tételeket állapít meg arra az esetre, ha egyszersmind súlyos testi sértés vagy halál is okoztatott. A javaslat szerint ilyen esetben halmazat állapítandó meg.
Nem esik a 127. § szankciója alá természetesen a hatóság előtti rágalmazás vagy a meghalt embernek gyalázása. De nem tartoznak ide az oly szóbeli bántalmak sem, amelyek becsületsértésig nem fokozódnak. Ez utóbbiak megtorlására elég a fegyelmi fenyítő hatalom.
Magától értetődik egyébiránt, hogy ama kérdés tekintetében, vajjon forog-e fenn sértés, az alárendelt környezetében uralkodó felfogás amértékadó.
A büntetés általában súlyosabb, mint abecsületsértéseké és rágalmazásoké s a javaslat - a sokféle taxació elkerülése végett - nem tesz különbséget bünttés szempontjából abban a tekintetben, vajjon a cselekmény becsületsértéssel vagy rágalmazással követtetett-e el. A bíró dolga lesz a tágan megvont büntetési keretek közt a legmegfelelőbb büntetést alkalmazni és az adott körülmények közt azt is elbírálni, vajjon a rágalmazást „súlyos eset-”nek kell-e tekintetni vagy sem. Ugyanez a kérdés lesz a bíróság által eldöntendő, ha a tett szolgálatközben vagy sajtó útán, vagy magasabb állású alárendelt (tiszt) ellen vagy aljas indokból követtetett el stb. (V. ö. az 1914:XLI. tc. 3. §-ával.)
A 128. § lényegileg folyománya a függelemsértésre vonatkozó 68. §-nak (1. ott).
A 129. § első bekezdése is abból az indokból vétetett fel, mint a függelemsértésre vonatkozó 69. §, csakhogy itt az 1914:XLI. tc. 16. §-a is „megfelelően” alkalmazandó lévén, a valóság bebizonyítása esetén szolgálati vétség az előljáró terhére meg nem állapítható.
A 129. § 2. bekezdésében tett rendelkezés is természetes folyománya annak, hogy az alárendelt sérelmére elkövetett becsületsértést katonai bűncselekményképpen kell büntetni, mert ha megengedjük, hogy olyankor, amikor a becsületsértés elkövetésére a sértettnek kihívó vagy botránytkeltő viselkedése adott okot, a vádlott a büntetés alól felmenthető legyen (1914:XLI. tc. 18. §-a), úgy még inkább meg kell ezt engednünk akkor, ha a tettleges vagy szóbeli sértésre az előljáró ragadtatta magát az alárendelt ily viselkedése miatt.
Egyébiránt a 129. § 2. bekezdése nem szószerinti utánképzése az 1914:XLI. tc. 18. §-ában foglalt rendelkezésnek, mert ez utóbbi nem csupán a sértett „kihívó vagy botránytkeltő” viselkedése esetén enged helyet a felmentésnek, hanem akkor is, ha a sértett viselkedése „jogellenes” volt. A „jogellenes” szó elhagyásával a javaslat meg akarta gátolni, hogy a rendelkezésnek túlságosan kiterjesztő magyarázat adassék, mert hisz tulajdonkép az alárendeltnek az előljáróval szemben tanusított minden kifogás alá eső magaviselete egyszersmind jogellenes is.
Megjegyzem még, hogy (az 1914:XLI. tc. miniszteri indokolása szerint is) a kihívó viselkedésnek nem kell okvetetlenül a sértő személye ellen irányulnia, valamint az sem szükséges, hogy ő abban közvetlenül érdekelve legyen, hanem elég, ha a sértett megtámadja vagy megbántja a sértést elkövetőnek erkölcsi érzését (pl. gyermekkínzás, állatkínzás stb.).
Ha figyelembe vesszük, a katonai előljáró és alárendeltje közt fennálló különleges viszonyt, ha nem tévesztjük szem elől a katonai viszonyok egyéb sajátosságait, nevezetesen azt, hogy nemcsak az előljárók, hanem a följebbvalók is jogosítvák, sőt bizonyos esetekben kötelezvék is az alárendeltek, illetőleg alattosok elfogására, továbbá, hogy bizonyos körülmények közt az altisztek is szabhatnak ki fegyelmi fenyítéseket és végül, hogy fegyelmi fenyítések miatt csak ezek végrehajtása után szabad panaszt emelni, könyű belátni, hogy az előljárónak (vagy az ilyenül jogosan fellépett följebbvalónak) a 130. §-ban tárgyalt cselekményeit a katonaságnál külön büntető rendelkezések alá kell helyezni, gondoskodva arról is, hogy a cselekmény akkor is büntettessék, ha csupán gondatlanságból követtetett el.
Az efféle cselekményekre a ma alkalmazásban levő Ktbtk. is tartalmaz rendelkezést a katonai bűncselekmények között (Ktbtk. 289. §), csakhogy még az enyhébb eseteket is bűntett gyanánt bünteti, ami túlszigorú felfogás.
A javaslat tehát részben a polgári büntetőjog szabályaihoz simulva, egyfelől alacsony alapbüntetéssel enyhébb esetekben a fegyelmi elintézésre is módot nyujt, másfelől azonban súlyosabb esetekben általában a Btk. 195. §-ában meghatározott büntetéseket rendeli alkalmazni.
A rendszerbeli különbség a javaslat és a Btk. rendelkezései között abban áll, hogy a javaslat 130. §-a:
1. a gondatlanságból elkövetett cselekményekre is kiterjed:
2. a fegyelmi fenyítő hatalom áthágásairól is kifejezetten rendelkezve, nem csupán a jogtalan szabadságfosztással, hanem a jogtalanul elrendelt mástermészetű fegyelmi fenyítéssel (megfeddéssel stb.-vel) elkövetett túlkapást is büntetés alá vonja;
3. a cselekmény (mint katonai bűncselekmény) kísérletének megbüntetésére is alapot nyujt;
4. csakis a katonai előljárónak alárendeltjeivel szemben elkövetett cselekményeire szorítkozik, minélfogva pl. nem a szőnyegen levő szakasz, hanem a polgári Btk. 193-195. vagy 323-326. §-a stb. lesz alkalmazandó akkor, ha a jogtalan elfogást nem az előljáró, hanem oly följebbvaló követte el, aki a sértettel szemben előljárókép jogosan fel nem léphetett vagy ha a tettes (csendőr) valamely polgári egyénnel szemben alkalmaz elfogást stb. jogellenesen és a cselekmény szándékos volt.
Szándékosnak kell tekinteni az általános elvekhez képest a szőnyegen levő §-ban tárgyalt cselekményt, ha atettes tudva és akarva lépte át szolgálati hatáskörét, ha mindjárt külön károkozási célzat nem vezette is. Ez utóbbi körülményt ehelyütt külön kiemelni azért célszerű, mert a mai jogállapot szerint a minősítés szempontjából lényeges az a körülmény, vajjon a tettest károkozási szándék vezette-e vagy sem. (V. ö. a Ktbtk. 289. § b) pontjával, továbbá 371. és 380. §-ával.)
A polgári büntetőtörvényben a más vagyonának rongálására vonatkozólag foglalt rendelkezések (Btk. 418., 419. és 421. §) általában enyhék, tekintettel azonban arra, hogy a pusztításszerű rombolások (amelyek főleg háború idején a katonai érdekeket különösen veszélyeztetik) nagyobbrészt már a közönséges büntetőjogban is súlyosan vannak büntetve (mint a gyujtogatás, lázadás, vasút- és hajórongálás, vízáradás-okozás stb., továbbá a robbanóanyaggal elkövetett bűncselekmények az 1924:XV. tc. 1. §-a szerint), tekintettel továbbá arra, hogy ily rongálások, amennyiben az ellenség javára követtetnek el, hűtlenség címén kellően megtorolhatók, feladatunk csak az lehetett, hogy az új katonai büntetőtörvényben csak azoknak az eseteknek súlyosabb megtorlásáról gondoskodjunk, amelyeket katonai egyének bármely katonai szolgálati használatra rendelt ingó vagy ingatlan dolognak jogtalan (esetleg nem pusztításszerű) megrongálásával vagy hasznavehetetlenné tevésével követnek el. Az ily rongálások ugyanis (pl. nehezen pótolható műszeren, repülőgépen stb.-n) a katonai érdekek súlyos károsításával járhatnak és más államok katonai kódexeiben is különleges módon büntetetnek. E célnak hódol a szőnyegen lévő § első bekezdése.
A szőnyegen levő § második bekezdése azon az alapgondolaton nyugszik, hogy a katona az itt említett kincstári tárgyakat rendszerint tárgyakat rendszerint hosszú időre (ruházati cikkeket a teljes elhasználásig) kapja szolgálati használás céljából, minek folytán megszokja azokat a sajátjának tekinteni és így azoknak elrontása vagy elajándékozása stb. is nem annyira a vagyonelleni deliktum, mint az azok fölött őt bizonyos tekintetben megillető rendelkezési joggal visszaékés jellegét viseli magán. Ezenfelül az ily visszaélések a katonai érdeket, főleg a harckészséget veszélyeztetik.
Ez okból a ma érvényben lévő Ktbtk., hasonlóan más katonai kódexekhez, a szőnyegen levő § második bekezdésében foglalt cselekményeket kiemeli a közönséges (vagyonelleni) deliktumok sorából és katonai bűncselekménnyé alakítja. Ezt teszi a javaslat második bekezdése is. Teljesség kedvéért azonban a kincstári tárgyak közé a tábori felszerelést (Feldgeräte) is felvette.
A szövegnek a sikkasztás meghatározásával (Btk. 355. §) való egybevetéséből kitűnik, hogy a szolgálati használatra kiadott kincstári tárgyak jogtalan eltulajdonítása vagy elzálogosítása nem sikkasztás, hanem katonai bűncselekmény. Az eltulajdonítás fogalma tág s így az elkövetés megjelölésére kiválóan alkalmas. Az „eltulajdonítás” ugyanis - mint maga a Btk. 355. §-a kijelenti, - „be van végezve, mihelyt a birtokos vagy birlaló a dolgot elidegeníti, elhasználja, a visszakövetelésre jogosított eltagadja vagy azzal bármi más módon mint sajátjával rendelkezik”, minélfogva e § alá vonható az az eset is, ha akatona aszolgálati lovát szélnek ereszti („preisgibt”, mint a német katonai btk. mondja). E mellett azonban a javaslat külön kiemeli mint gyakori elkövetési módot a „veszni hagy”-ást is.
Magától értetődik, hogy acselekmény „elhasználás”-sal csak akkor követhető el, ha ekképpen az eltulajdonítás „jogtalanul” vagyis az elhasználás nem arendeltetésszerű célra, sőt tiltott módon történik, pl. ha a tettes szolgálati töltényeit pajkosságból ellövöldözi.
Ami az értékhatárt illeti, ez a katonai szempontoknak és a forgalmi viszonyoknak, valamint a mai jogállapotnak (Ktbtk. 286. § f) is megfelelően állapíttatott meg. E rendelkezéssel és a mai jogállapottal (Ktbtk. 464. §) egybehangzóan az életbeléptetett javaslatban (91. §) gondoskodás történik aziránt, hogy a katonai szolgálatra rendelt dolgokon elkövetett lopás legalább is a katonai bíráskodásban szintén szigorúbban bütettessék. (L. az életb. jav. 76. §-át.)
Megjegyzem, hogy csak azoknak a szolgálati használatra átvett tárgyaknak eladása vagy elrontása stb. tartozik e § második bekezdése alá, amelyek ebben fel vannak sorolva, s így pl. az az eset, ha a katona kincstári ágyneműjét, amely nem közvetlenül az ő rendelkezésére s így nem is szolgálati használatára van neki kiadva, eladja vagy elrontja stb., közönséges bűncselekmény gyanánt a polgári Btk. szerint vagy a szőnyegen levő § első bekezdése alapján büntetendő.
Magától értetődik, hogy ha valamely katonai öltözeti vagy felszerelési cikk az eladás vagy elrontás stb. idejében a fennálló szabályok értelmében a tettes tulajdona volt, ez a bűncselekmény nem forog fenn.
Az életbeléptető törvényben intézkedni kell majd aziránt is, hogy az orgazdaság fogalma (Btk. 370. §) az e § második bekezdésében említett tárgyak megszerzésére is kiterjesztessék.
A Ktbtk. az e §-ban megjelölt cselekményeket az alább kiemelendő némi eltéréssel szintén felöleli, csakhogy azokat különböző §-okban tárgyalja, sőt még büntetéseiket is rendszerint külön §-okban állapítja meg. Az anyagnak ez a szétszaggatása annál kevésbbé indokolt, mert e cselekmények lényegileg egyneműek és azokat maga a Ktbtk. is csaknem azonos büntetésekkel sujtja s így az anyag szétforgácsolásával csak az áttekinthetőséget nehezíti.
A Ktbtk. továbbá a szóbanforgó bűncselekményeket, ha belőlük jelentékenyebb vagy nagyobb hátrány származott, még béke idején is bűntetteknek nyilvánítja és börtönnel sujtja. Ámde a javaslat álláspontja szerint béke idején még hátrány esetében is elégséges, ha a cselekmény vétség gyanánt büntettetik a büntetés, az esetek sokfélesége miatt, tág keretben nyolc naptól egészen ötévig terjedhető fogházban állapíttatik meg.
Ellenben nem kielégítők a Ktbtk. idevonatkozó háborús büntetései.
A Ktbtk. ugyanis - annak dacára, hogy az itt tárgyalt cselekmények mindegyike olyan, amely béke idején rendszerint csekélyebb jelentőségű ugyan, de háború idején végzetes következményekkel járhat - e cselekmények túlnyomó többségére még a legnagyobb hátrány esetére sem állapít meg háborúban ötévi börtönnél súlyosabb büntetést, viszont abban a néhány esetben, amelyben ily viszonyok közt halálbüntetést határoz: nincs tekintettel arra, vajjon a hátránnyal járt kötelességszegés parancsnoki állásban és szándékosan követtetett-e el vagy sem.
A javaslat ennélfogva háború idején, ha a cselekményből a szolgálatra hátrány származott, a 134. § büntetéseit rendeli alkalmazni, amelyek a hátrány fokához képest helyes tagozásban: egyévig, illetőleg ötévig, esetleg tízévig terjedhető börtönben vannak megállapítva és az agyonlövés által végrehajtandó halálbünetés arra az esetre van szorítva, ha a hadműveletekre nagy hátrány valamely parancsnok szándékos kötelességszegéséből származott.
Ezek a megfontolások voltak irányadók a szőnyegen levő § rendelkezéseinek szerkesztésénél.
Ami a részleteket illeti, a következőket kell megjegyezni:
Mindenekelőtt kiemelendő, hogy a 133. § rendelkezései, mint e § bevezetésében kifejezetten meg van mondva, csak annyiban alkalmazandók, amennyiben a cselekmény súlyosabb büntető rendelkezés alá nem esik és hogy az e § alá vont cselekmények csakis valamely szolgálati kötelesség megszegésével követhetők el. E szolgálati kötelesség alapulhat törvényesen, szabályzaton vagy katonai alapelven.
Az 1. pont megfelel a Ktbtk. 277. § a) és b) pontjainak és fedi a Ktbtk. 294. § e) pontját is.
A 2. pont felöleli a Ktbtk. 286. §-ának a)-d) pontjait.
A 3. és 4. pont megfelel a Ktbtk. 272. § f) és 284. c) pontjainak, de ezeket kiegészíti a német katonai btk. 139. §-ának mintájára azzal a cselekménnyel, ha (a szolgálati kötelesség megsértésével) valamely szolgálati okmányban valótlan tény igazoltatik. Ez a cselekmény ugyanis szintén merőben ellenkezik a katonától különösen megkövetelendő nyíltsággal és igazmondással s belőle a szolgálatra éppoly súlyos hátrányos keletkezhetnek, mint a valótlan jelentés tevéséből.
Az 5. pont megfelel a Ktbtk. 284. § b) pontjának.
A 6. pont fedi a Ktbtk. 277. §-ának d) és e) pontjait, de részben ki is bővíti, mert ez a rendelkezés a katonai alkalmazásban levő egyéneknek, tehát a katonai műhelyekben alkalmazott iparosoknak vagy más, a szolgálatra bevont egyéneknek a szolgálatuktól való elvonására is kiterjed.
A 7. pont a Ktbtk. 272. §-ának a)-e) pontjaiból van összevonva, csakhogy míg a Ktbtk. csak egyes tárgyaknak (csatatervnek, jelszónak, jelhangnak, jelnévnek stb.-nek) „áruló szándék” nélkül való tilos közlését és csak a titkos szolgálati irományoknak elvesztését stb.-t sujtja büntetéssel, addig a javaslat általában minden katonai szolgálati titok megőrzése körül elkövetett indiszkréciót vagy hanyagságot büntgetés alá helyez, akár szándékosan, akár gondatlanságból követtetett el, feltéve, hogy „a cselekmény súlyosabb büntető rendelkezés alá nem esik”.
A katonai fegyelem és az ország védelmi érdeke ugyanis azt kívánja, hogy necsak a Ktbtk.-ben egyenkint felemlített bizonyos tárgyak, hanem egyáltalán minden a katonai szolgálattal összefüggő, nem nyilvánosan kezelt terv, parancs, intézkedés, berendezés, fegyver, fegyveralkatrész, lőszer, robbantóanyag stb. titka megőriztessék és hogy abból semmi se közöltessék mással, mint akinek arról tudnia kell. De ugyanezek az érdekek megkívánják azt is, hogy még anyilvánosságnak szánt közlemények és rendelkezések se közöltessenek arra nem hivatottakkal addig, amíg kihirdetve nincsenek.
Ezért kellett a javaslat rendelkezésének általánosabb szövegezést adni s benne egyúttal minden titkosan kezelendő tárgynak vétkes elvesztését vagy az elvesztésnek be nem jelentését büntetéssel sujtani.
Amint azonban már fentebb jeleztem, a 7. pont a szolgálati titok megsértésének csakis az enyhébb eseteit, vagyis azokat öleli fel, melyeket egyszerű megfontolatlanságból, körültekintés hiányából, vagy ha szándékosan is, de nem az ellenségnek kedvezés szándékával vagy nem oly körülmények közt követtek el, amelyek folytán a cselekmény a polgári büntetőtörvényben meghatározott súlyosabb természetű „hütlenség” jellegét ölti fel.
A 8. pont megfelel a Ktbtk. 284. § a) pontjának. Ez a rendelkezés alkalmazandó lesz természetesen abban az esetben is, ha az előljáró alárendeltjének valamelyik bűncselekményét meg nem gátolja.
A 9. pont rendelkezése új és a fegyelmi vagy a közbiztonsági zavarok idején ellenrendszabályok elrendelésére vagy foganatosítására hivatott katonai egyének (állomásparancsnok, karhatalom tagjai stb.) nemtörődömségét, erélytelenségét stb.-t kívánja sujtani, feltéve, hogy a kötelességszegés (mint függelemsértés vagy gyávaság stb.) súlyosabb beszámítás alá nem esik.
A 10. pont egészben egyezik a Ktbtk. 286.-ának e) pontjával.
Azok a cselekmények, amelyeket a Ktbtk. a szolgálati szabályok általában való mellőzésének címe alatt az e fejezetben tárgyalt eseteken kívül még külön rendelkezések alá nem vonhatók, béke idején nyugodtan átengedhetők a fegyelmi elintézésnek, illetőleg a 135. § rendelkezéseinek; háború idején pedig kellően fedve vannak a következő § rendelkezéseivel.
A német és az 1921. évi holland katonai btk. is tartalmaz részletes intézkedés mellett általános rendelkezést (62. §, illetőleg 135. Cikk), az 1918. évi svájci katonai büntetőjavaslat pedig arészletesebb intézkedések mellett ezt a tág rendelkezést tartalmazza: „Wer ein zu 6 Monaten bestraft. In leichten” Fällen erfolgt disciplinarische Bestrafung. In Kriegszeiten kann auf Zuchthaus erkannt werden”.
A svájci javaslat tehát minden közelebbi feltételhez kötés nélkül egészen a bíróra bízza, hogy ez háború idején (a békebeli hathavi fogház helyett) 15 évig terjedhető fegyházat alkalmazhasson.
A javaslat nem ment ennyire, hanem egyfelől ahhoz a határozott feltételhez kötötte a bűntetti minősítést, hogy a cselekményből a szolgálatra hátrány származzék, másfelől megelégedett alapbüntetéskép azzal a büntetéssel, amint általában mai katonai büntetőjogunk tartalmaz, t. i. a hat hótól egyévig, súlyos esetben ötévig terjedő börtönnel és csak arra az esetre emeli fel a büntetést tízévig terjedhető tartamra, ha a cselekmény egy vagy több ember életébe került vagy a fegyveres erő céljait szolgáló nagymennyiségű hadianyag pusztulását okozta vagy a hadműveletre nagy hátránnyal járt. Nem zárhatta el azonban az utat a halálbüntetés elől sem abban a kivételes esetben, ha a hadműveletekre nagy hátrány valamely parancsnok szándékos kötelességszegéséből származott. Ezek az esetek ugyanis, végzetes következményeiknél fogva az elrettentés és a fegyelemtartás érdekében is kihívják a példás büntetést.
Ami egyébiránt a 134. §-nak a javaslat többi rendelkezéséhez és a közönséges büntetőjoghoz való viszonyát illeti, erre nézve a következők jegyzendők meg:
A szolgálati kötelesség megszegésének azok az esetei, amelyek háború idején követtettek el és a szolgálatra hátránnyal jártak, csak abban az esetben büntettetnek a 134. § első bekezdése szerint szolgálati büntettek gyanánt, ha azok sem a javaslat külön rendelkezései alá nem esnek, sem a polgári büntetőjogban súlyosabban büntetve nincsenek.
Ehhez képest például az őrszolgálati kötelességsértés mindig őrszolgálati bűntett vagy vétség gyanánt büntetendő, akár háborúban követtetett el, akár nem, akár származott belőle hátrány, akár nem, mert az őrszolgálati kötelessé megszegéséről a jelen javaslat külön rendlekezik (V. fejezet).
A konkrét esethez képest nem lesz helye továbbá a javaslat 134. §-a alkalmazásának és e helyett a hadviselés érdekei ellen elkövetett visszaélésekről szóló 1915:XIX. tc. 7. és 8. §-ának azok a „súlyosabb” büntető rendelkezései jönnek alkalmazásba katonai egyénnel szemben is, amelyek a közhivatalnokoknak háború idején elkövetett visszaéléseit fegyházzal vagy halállal sujtják.
Ellenben „külön” rendelkezés, illetőleg „súlyosabb” közönséges büntetőjogi rendelkezés hiányában a szőnyegen levő szakaszt kell alkalmazni a szolgálati kötelességszegésnek arra az esetére, ha pl. valamely csapatparancsnok háború idején azzal okoz hátrányt, hogy parancsnokságát kényelemből, szórakozás céljából, szóval igazolatlanul elhagyja vagy ha valamely előljáró háború idején a fegyelmi zavarok leküzdésére és a rend helyreállítására nem alkalmaz minden rendelkezésére álló eszközt (pl. a felkoncolás kötelessége ellen vét) s ezzel hátrányt okoz. Ugyancsak a 134. §-ban foglalt általános rendelkezés súlya alá eshetik ezentúl a Ktbtk. 277. §-ának a) pontjában meghatározott az eset is, ha valamely parancsnok a „haditudományok szabályai ellen olyat cselekszik, ami által a vezetésére bízott csapat igazolatlanul feláldoztatik” stb.
Béke idején elkövetett vagy háború idején, de hátrány okozása nélkül elkövetett szolgálati bűncselekmények minősítésén a 134. § nem változtat. Csakis akkor alakul át tehát a közönséges bűncselekmény katonai deliktummá, vagyis a jelen § 1. bekezdése alá eső szolgálati bűntetté, ha a közönséges bűncselekmény tényálladékához az a többlet járul, hogy a cselekmény a katonai szolgálati köteleség megszegése gyanánt is jelentkezik s e mellett az elkövetés háború idején történt, belőle a katonai szolgálatra hátrány hárult és a közönséges bűncselekmény büntetése nem sulyosabb a javaslat 134. §-ának 1. bekezdésében foglaltnál. Ily körülmények közt azonban a katonai deliktummá való átminősülés indokoltságát nem lehet kétségbe vonni.
Az első bekezdésben foglalt most említett elvet a második bekezdés érintetlenül hagyva már csak azokra a bűncselekményekre szab büntetést, amelyek az első bekezdés értelmében is szolgálati bűntett gyanánt büntetendők.
Az előadottakból következik, hogy pl. a polgári Btk. X. és XLII. fejezetében foglalt büntető rendelkezések béke idején katonai egyénekre is általában alkalmazandók lesznek, hacsak a cselekmény a javaslat külön rendelkezése alá nem esik (lásd. pl. a javaslat 126-133. §-át). De ugyanez áll a háború idejére is, ha a cselekményből a katonai szolgálatra hátrány nem származott (ami a legtöbb esetben nem is igen fog belőle származni) vagy ha a polgári Btk. büntető rendelkezései súlyosabbak. Ez utóbbi címen az eset körülményeihez képest megmardnak közönséges bűntetteknek a háború idején is: a hivatali sikkasztás, amely a legenyhébb esetben is két évtől ötévig terjedhető börtönnel büntetendő a polgári Btk. 462. §-a szerint, továbá a passzív megvesztegetésnek az az alakja, amelyet a polgári Btk. fegyházzal büntet (Btk. 467-469. §).
A Második rész IX. fejezetéhez
Az érvényben levő katonai büntetőjog szerint (Ktbtk. 293. §) az öncsonkítás katonai bűntette csak akkor létesül, ha atettes azzal a szándékkal csonkította meg magát vagy tette magát beteggé, hogy ekkép a katonai szolgálatra képtelenné váljék és végleg elbocsáttassék.
A szabályozásnak ez a módja a gyakorlatban nem vált be, mert e szándék bizonyításának nehézsége miatt a tettes sokszor e bűntett miatt büntetlen maradt, másfelől a katonai érdekre, főleg háború idején nagy hátránnyal járhat az is, ha a katona nem ugyan a most említett szándékkal, hanem abból a célból követ el öncsonkítást, hogy magát ekkép csak több-kevesebb időre, vagy csak egy meghatározott szolgálat tekintetében vonja ki szolgálati kötelezettsége alól. Szomorú bizonyságait láttuk ennek a világháború alatt, amikor a lövészárokban vagy a mögöttes országrészekben számosan követtek el önsértéseket csak azért, hogy a lövészárok borzalmai és nélkülözései vagy a harctérre küldés elől ideig-óráig menekülhessenek.
Egy másik hiánya mai katonai büntetőjogunknak, hogy nem említi kifejezetten és így csak bizonyosfokú kiterjesztő magyarázattal lehet elkövetési cselekedetnek tekinteni az öncsonkitásnak a világháborúban gyakran észlelt azt a módját, ha a katona valamely önhibáján kívül szerzett sérülés (sebesülés) vagy betegség gyógyulási folyamatát akadályozza vagy késlelteti abból a célból, hogy magát a szolgálat teljesítése alól kivonja.
A bűnrészesség kérdése sincs a Ktbtk.-ben (297. §) helyesen megoldva.
Mindezeket a hiányokat már az 1889. évi és az 1912. évi véderőtörvényeink megalkotói is észlelték és nagyjában el is kerülnék (1. az 1912:XXX. tc. 69. §-át), amikor az öncsonkitást mint nem katonai bűncselekményt is szabályozták, míg a honvédségről szóló, jelenleg érvényben levő 1921:XLIX. tc. az öncsonkítás közönséges bűncselekményét az alább tárgyalandó színlelés tényálladékával együttesen szabályozza (30. §). E törvényeink szellemében, illetőleg ezekkel összhangban kell tehát a szőnyegen levő bűncselekményt mint katonai bűncselekményt is szabályozni.
A színlelést, amelyről e fejezetben még szó van, a Ktbtk. mint külön bűncselekményt nem ismeri, ennélfogva a katonai bíróságok körében az efféle bűncselekmény mikénti elbírálása tekintetében a legnagyobb ingadozás volt tapasztalható a nélkül, hogy a kérdés bármilyirányú megoldása teljesen kielégítő lett volna. (Némelyek függelemsértést, mások csalást állapítottak meg, az 1889. évi véderőtörvény meghozása után pedig ennek 47. §-át kezdték alkalmazni.) Végre az 1912. évi véderőtörvény (1912:XXX. tc. 67. §-a) vette fel szabályozása körébe az alább színlelés elnevezése alatt tárgyalt cselekményt s e szabályozást egyúttal a katonai büntetőbíráskodásnak alávetett egyénekre is kiterjesztette (71. §), amivel a bizonytalanságnak véget vetett. E szabályozást vette alapul a fegyveres erő szervezetében beállott változás figyelembevételével a honvédségről szóló 1921:XLIX. tc. 30. §-a is s ezt kell szem előtt tartanunk nekünk is.
Megjegyzendő, hogy a most idézett 1921. évi honvédségi törvényben az öncsonkítás, valamint másnak megcsonkítása és a színlelés együttesen mint közönséges vétség van szabályozva (30. §), de ugyane törvény 34. §-a kimondja, hogy a kérdéses rendelkezéseket a katonai bíróságok csak annyiban alkalmazzák, „amennyiben az illető cselekményre a katonai büntetőjog nem tartalmaz súlyosabb rendelkezést”.
Ily súlyosabb büntető rendelkezésről az új katonai büntetőtörvényben is gondoskodni kell s erről a javaslat gondoskodik is, mert e cselekmények a katonai szolgálati kötelességet s ehhez képest a katonai érdeket súlyosan sértik és mert főleg háború idején e cselekményeknek katonai bűntettekké minősítésével módot kell nyújtani arra, hogy elharapódzásuk rögtönítélő eljárással legyen ellensúlyozható.
Az öncsonkítás mint katonai bűncselekmény az érvényben levő katonai büntetőjog szerint is mindig bűntett, ha a cél a teljes szolgálatképtelenség elérése volt (Ktbtk. 293. §). az 1920. évi március 18-án kelt osztrák (véd-) törvény (Staatsgeesetzblatt 1920., 43. St. No. 122) az öncsonkítást az 1912. évi véderőtörvényünkben előfordult körülírással mint közönséges deliktumot is büntettnek nyilvánítja, mert az indokolás szerint a szerződéses viszonyon alapuló szolgálati kötelezettséget minden fázisában és mindenkivel szemben egyformán védeni kell és mert az ily cselekményekből származó fogyatékok az állam védőképességét annál inkább gyengítik) mivel a békeszerződés a pótlást korlátolja.
A javaslat az öncsonkítás mellett (1. pont) azonos büntetéssel sujtja a másnak megcsonkítását is, ha ezt katonai egyén katonai egyénen követi el (2. pont). Arra az esetre pedig, ha a cél nem a teljes szolgálati képtelenség elérése volt, a javaslat a következő §-ban külön rendelkezik s ebben az esetben a kisebb veszélyre való tekintettel acselekmény csak bizonyos körülmények közt minősíti bűntetté.
A javaslat szövege szerint a cselekmény be van végezve a csonkítással vagy egészségháborítással, akár következett be szolgálatképtelenség, akár nem, és tettes gyanánt nemcsak az 1. pontban említett egyén büntetendő, hanem a 2. pontban említett is. Ha pedig egy harmadik személy máson, ennek tudtán és beleegyezésén kívül követi el csonkítást stb.-t, akkor halmazat foroghat fenn.
Mellékes a minősítés szempontjából az is, hogy az illető egyén (akin a csonkítás megkíséreltetett vagy végrehajtatott) a katonai szolgálatra már amúgy is képtelen volt-e vagy sem, mert katonai egyén, még ha szolgálatképtelen is, mindaddig szolgálati kötelezettségben áll, ameddig szabályszerű elbocsáttatása be nemkövetkezik. Ez ugyan nem novum, de hangsúlyozása szükséges, mert a gyakorlatban eddig némi ingadozás volt tapasztalható ebben a kérdésben.
