I. Az első kérdés, vajjon szükség van-e nálunk a korlátolt felelősségű társasági (kft.) formára?
Az 1924/25. évi állami költségvetésről szóló 1925:IX. tc. 12. §-ának (2) bekezdése tudvalevően utasítást foglal magában az ezt a társasági formát megvalósító törvényjavaslat előterjesztésére. Az idézett törvény miniszteri indokolása szerint feltétlenül szükséges, hogy amikor a részvénytársasági formát illetően az a törekvés, hogy az a nagyobbszabású vállalat érvényesülő kerete legyen, ugyanakkor meglegyen a mód arra is, hogy a kis- és középtársvállalkozások is élvezhessék a korlátolt felelősség előnyeit.
1. Kétségtelen, hogy a Kt-ben taxatíve felsorolt négy kereskedelmi társasági forma (közkereseti társaság, betéti társaság, részvénytársaság és szövetkezet) nem elégíti ki teljes mértékben a mai gazdasági szükségleteket. Nem érintve a korlátolt felelősségű szövetkezetet, - amelynek gazdasági alapszerkezetével is ellenkezik, hogy akár az individualista, akár a kapitalista társas vállalkozás eszköze legyen - jelenleg a részvénytársaság az egyetlen társas forma, amely bármely célra alakulhat és a korlátolt felelősség gazdasági előnyeit minden egyes tagja javára biztosítja. Önmagában azonban nem felel meg a gazdasági élet szükségleteinek. Mert indokolatlan a nagyközönség védelmét célzó szabályok megszabása az olyan vállalatnál, amelyben csak meghatározott személyek köre vállal állandó érdekeltséget. De legfőképpen meg kell akadályoznunk azt, hogy a korlátolt felelősség nélkül megalakulni képtelen kisebb vállalatok a kis részvénytársaságok tömegével árasszák el a gazdasági életet.
2. Gazdasági szempontból vizsgálva a kft. szükségességének kérdését, meg kell látnunk azt a világszerte észlelhető jelenséget, hogy a nagy kockázattal járó gazdasági vállalkozásokba fizetőképes, komoly egyének csak akkor bocsátkoznak, ha módjukban van a kockázat nagyságának meghatározása. Ha tehát elejét akarjuk venni annak, hogy éppen a mai időkben - amidőn valósággal nemzetmentés jelentőségére emelkedett minden komoly és produktív munka - meddő maradjon igen sok gazdasági gondolat és fel akarjuk éleszteni a meglehetősen megtépázott vállalkozó kedvet, meg kell honosítani a kft.-i formát is, amelynek gazdasági alapgondolata: „egyesek kockázatának elhatárolása”. Hogy mily jelentőségre emelkedett külföldön a kft.-i forma, azt néhány statisztikai adat szembetűnően világítja meg. Angliában a nem egész 10,000 részvénytársaság mellett 1924-ben 81,809 kft. (private company) működött. Németországban a kft.-ok száma 1913-ban 26,790 (ezidőszerint kb. 5000 részvénytársaság volt), 1923-ban 71,324, 1924-ben 70,631, 1925-ben 64,398, 1926-ban kereken 64,000 és 1927 végén körülbelül 53-57,000 volt (ezekben az időkben a részvénytársaságok száma 13,000 körül ingadozott). Ausztriának 1924-ben 6176 és 1926-ban 4035 kft.-a volt.
3. Vizsgálnunk kell, hogy mi az oka a kft. nagy kedveltségének és elterjedtségének; különösen pedig, hogy a) milyen gazdasági előnyök rejlenek ebben a vállalkozó formában és b) melyek azok a gazdasági területek, amelyeken a kft. leginkább érvényesül; tehát melyek azok a gazdasági szükségletek, amelyeket a kft. leginkább tud kielégíteni.
Ad a) Ha a kft.-ot a megfelelően szabályozott részvénytársasággal állítjuk szembe, azt látjuk, hogy a kft.-nak 1. sokkal könnyebb az alapítása, 2. egyszerűbb a szervezete (taggyűlés és felügyelőbizottság általában nem kötelező), 3. a kft. rendszerint nem köteles számadásait nyilvánosságra hozni és 4. nem érvényesül nála a részvénytársaság kapitalista merevsége, mert sokkal tágabb tér nyílik itt a tagok kötelezettségeinek szaporítására (pótbefizetés, mellékszolgáltatások). Általános közgazdasági szempontból pedig tagadhatatlan előnye a kft.-nak, hogy 1. lecsapolja a törpe részvénytársaságoknak a nemcsak a gazdasági életet, hanem magát a részvénytársasági formát is diszkreditálni alkalmas egészségtelen mocsarát, 2. lényegesen fokozza a vállalkozó kedvet, 3. megkönnyíti a bajbajutott vállalat szanálását (igen gyakran fordult elő külföldön, hogy a fizetési zavarokkal küzdő társaság hitelezője belépett előjogos tagnak), 4. igen egyszerűvé teszi valamelyik tag halála esetében az örökösök helyzetének megoldását és 5. mint tagjai, személyes tulajdonságaitól független jogi személy, a hitelezőknek is az egyéni vállalatnál megfelelőbb biztosítékot nyujt.
Ad b) Külföldön a kft. legáltalánosabban, mint a kisebb és középvállalkozás érvényesülő formája terjedt el. Főleg a tulajdonképpeni kereskedelem találta meg benne alkalmas szervezeti formáját, mert a tag állandósága és személyes közreműködése sokkal inkább biztosítják az alkalmazkodóképességet, mint a részvénytársasági forma. (Fränkel összeállítása szerint 1913-1914-ben a német kft.-oknak több mint 1/3-a kereskedelmi vállalkozás volt.) A kereskedelem mellett főleg a gép- és műszergyárak és az élelmiszeripar vetette magát erre a vállalkozó formára. Jelentős mértékben vette igénybe ezt a formát a textilipar is. De megfelelő formát találtak benne a családi vállalatok is, minthogy az örökösöknek tagul belépése egyszerűvé teszi a tag elhalálozásával teremtett helyzet megoldását. Az a körülmény, hogy a kft. nem köteles számadásait nyilvánosságra hozni, igen kedveltté tette ezt a formát a kísérleteket, ipari tanulmányokat végző és szabadalmakat értékesítő vállalatok körében is. De nagy szociális jelentőségre emelte a kft.-ot az a körülmény, hogy egyrészről a magánalkalmazottak nyugdíjintézeteit szervezik meg ebben a formában, másrészről a munkavállalók tömörülnek kft.-gá, a végből, hogy saját vállalatot alapítsanak, ezenfelül ezt a formát az állami és községi vállalatok is igen fontos szükségletek kielégítésére tudják felhasználni.
4. A kft. most vázolt gazdasági előnyei magyarázzák meg, hogy ez a német alkotás miért terjedt el olyan rohamosan úgyszólván az egész világon. A német gondolatot legelőször Dánia értékesíti, amennyiben már 1889-ben - tehát három évvel a német törvény megalkotása előtt - meghonosítja a kft.-ot. Követi Portugália (1901. április 11-i törvény a „societad par quotas”-ról), Ausztria és Csehország (1906. március 6-i törvény legújabb szövegezése az 1924. július 4. törvényben; ezt a törvényt bizonyos módosításokkal az 1920. április 15-i cseh törvény kiterjeszti az átcsatolt magyar területekre is), Danzig szabad állam (v. ö. azonban az 1921. okt. 13. törvényével), Lengyelország (1923. november 13-i és 1924. december 30-i törvények; utóbbi a részvénytársaságnak kft.-gá való átalakulását szabályozza), Bulgária (1924. május 8-i törvény), Franciaország (1925. május 7-i törvény) és Lichtestein (1926. február 19-i törvény). Angliában 1907 óta ismeretes a „private company”, amely lényegében kft. Meghonosítását tervezi Svájc (1919. I., 1923. II. és 1928. III. tervezet), Olaszország (1922-i előtervezet, 1925. bizottsági tervezet), Belgium, ahol F. Paridant dolgozott ki 1925-ben tervezetet és Spanyolország (1926. évi előtervezet 64-74. Cikkei).
Nálunk már 1892-ben felhívta Neumann Ármin dr. a figyelmet a német kft.-ra. 1905-ben Pap Dávid dolgozott ki a Magyar Gyáriparosok Szövetsége megbízásából egy tervezetet. 1917-ben Thirring Lajos dr. készítette el a kereskedelmi törvény tervezetét, amely felölelte a kft. szabályozását is. Főleg ennek az utóbbi tervezetnek felhasználásával készült el Kuncz Ödön dr. törvénytervezetének (Törvénytervezet a részvénytársaságról, a szövetkezetről és a korlátolt felelősségű társaságról, Budapest, 1926) a kft.-ra vonatkozó része (334-426. §) és a jelenlegi törvényjavaslat.
II. Ha végigtekintünk azokon az alapvető kérdéseken, amelyek tekintetében a kft. szabályozásának elsősorban kell állást foglalnia, mint legátfogóbb az a kérdés nyomul előtérbe, vajjon a személyegyesülés, avagy a tőkeegyesülés irányában kell-e haladnunk. Tehát elsősorban a közkereseti és betéti társaságot vagy inkább a részvénytársaságot tartsuk-e a szabályozásnál szem előtt? Az angol, német és bolgár, valamint osztrák jog a tőkeegyesülés irányában haladnak; viszont a francia, lichtensteini és svájci jog s az olasz tervezetek a kft. lényegét az individuális tömörülésben látják, aminek főoka az, hogy ezeknek az államoknak jogterületén sokkal enyhébb a részvényjog, mint Angliában, Németországban és Ausztriában.
A Tj. arra törekszik, hogy a kft.-ban olyan rugalmas vállalkozó formát teremtsen meg, amely főként egynéhány tag személyes jellegű tömörítésére legyen alkalmas. Azt a rugalmasságot, amely a kft.-ot a legkülönbözőbb célú és terjedelmű vállalkozások részére is hozzáférhetővé teszi, a Tj. a belső szervezet megválasztásának szabadságával biztosítja.
A magyar kft. javasolt struktúráját legvilágosabban a Tj. által szem előtt tartott kft. forgalmának körülírásával szemléltethetjük.
Mindenekelőtt reá kell mutatni arra, hogy ennek az új vállalkozó formának az elnevezése nem tökéletes, mert a társaság saját hitelezőinek nem korlátoltan, hanem korlátlanul - egész vagyonával - felel, a tag pedig a társasági hitelezőknek egyáltalában nem és így korlátoltan sem felel. Adós csak egy van: maga a társaság. A tagok nem a társasági hitelezőknek, hanem a társaságnak, mint jogi személynek, felelősek a törzsbetét, az esetleges pótbefizetések és mellékszolgáltatások szolgáltatásáért. E mellett a „korlátolt felelősségű társaság” elnevezésben nincs is disztinktív erő. Mert ezt az elnevezést éppúgy lehetne használni a betéti társaság, a betéti részvénytársaság, a részvénytársaság és a korlátolt felelősségű szövetkezetekre is, lévén mindegyik szintén „korlátolt felelősségű” társaság. Mégsem adhatunk ennek a társaságnak más nevet, minthogy világszerte így nevezik. Figyelembe kell különben is venni, hogy a „korlátolt felelősségű” jelzőt nem jogdogmatikai alapon, hanem inkább gazdasági szempontból kell értelmezni. A befizetési kötelezettségnek, a kockázatnak korlátolt voltáról van itt szó.
Ha feltesszük a kérdést, hogy mi a lényege a kft.-nak, mindenekelőtt az osztrák törvény indokolásának egyszerű és szellemes válaszát kapjuk: „a kft. részvénytársaság - részvény nélkül és betéti társaság - beltag nélkül”. (Fränkel szerint: „A kft. nem gazdasági vállalkozó forma, hanem gazdasági kötelékek Proteusa. Helyettesítheti bármelyik társasági formát. Közkereseti társaság korlátolt felelősséggel, betéti társaság beltag nélkül, részvénytársaság részvény nélkül.”) A kft. lényegét tulajdonképpen négy negatívum adja meg. Nincs 1. részvénye, 2. beltagja, 3. személyesen felelős tagja és 4. változó tőkéje.
Egyik arcával ez a társasági forma a részvénytársaság felé, a másikkal pedig a közkereseti és betéti társaság felé tekint. Szemben a közkereseti és betéti társasággal, a tagok felelőssége csupán közvetett (csupán a társasággal szemben, de nem a társasági hitelezőkkel szemben áll fenn), ezt a társaságot a bejegyzés konstituálja; ennek a társaságnak fennállása független a tagok személyében beálló változásoktól; ennek a társaságnak külön szervezete (taggyűlés, ügyvezetők, esetleg felügyelőbizottság) van, amely feleslegessé teszi a tagok személyes közreműködését; ennek a társaságnak olyan tőkéje van, amely a részvénytársaság alaptőkéjéhez hasonló jogi elbírálásban részesül; a tagváltozás az üzletrész átruházásával és nem a ki- és belépéssel megy végbe stb. Ezek a körülmények a kft.-ot igen hasonlóvá teszik a részvénytársasághoz és indokolttá teszik azt a megállapítást, hogy a kft. lényegileg a részvénytársaság válfaja. (E. Feine meghatározása szerint „egy egyszerűsített, kisebb és személyesebb jellegű viszonylatra szabott részvénytársaság.”) E miatt nevezik az olasz törvényelőkészítők a „societa a garanzia limitata”-t „piccola anonima”-nak és ezért lát az angol jog a private company-ban egy olyan részvénytársaságot, amelynek tagjai az 50-et meg nem haladják és amely lemond arról, hogy tőkeszükségletét a nagyközönségnél fedezze.
Mégsem azonosíthatjuk a kft.-ot a részvénytársasággal; mert attól - gazdasági alapszerkezetét tekintve - áthidalhatatlan ür választja el annak folytán, hogy nincsenek forgalomképes részvényei. A részvénytársaság gazdasági lényegének, elterjedtségének, tőkefelszívó- és hitelképességének egyetlen megfejtője a részvény, mint értékpapír. Ez adja meg a lehetőséget arra, hogy a részvénytársaság könnyűszerrel vonja magához a tőkéstársadalom elhelyezésére váró tőkefeleslegeit mind az alapításkor, mind pedig a tőkeemelésekkel kapcsolatos új részvénykibocsátások alkalmával. Így csak természetes, hogy a részvénytársaság és a kft. között igen lényeges jogi különbségek támadnak annak folytán, hogy a kft.-nál hiányzik a legfontosabb részvényjogi szabályok felállítását indokoló intézmény: a forgalomképes részvény. A Tj. szabályozása a részvénytársaság és kft. között a következő főkülönbségeket létesíti: 1. Amíg az rt.-nak ú. n. „tőkeegyesületi” jellege parancsoló szükségességgé teszi a részvényes felelősségének tisztán a részvényérték befizetésére való korlátozását, addig a kft.-nál lehetővé kell tenni, hogy a taggyűlés a tagokat szótöbbséggel az üzletrészen felül még külön pótbefizetések teljesítésére is kötelezze. 2. Amíg a részvény forgalomképessége és könnyű átruházhatósága a rt. gazdasági lényegének egyenes folyománya, addig a kft.-nál az üzletrészátruházás olyan kivételes eset, amelyet csak bizonyos feltételek és korlátok mellett lehet megengedni. 3. Végre a tagok rendszerinti kis száma, amely nincs ugyan a törvényben megszabva, de ennek a társasági formának természetes jellegéhez tartozik, lehetővé teszi a kft.-nak igen sok gyámkodó és nehézkes részvényjogi követelmény alól való felmentését. Így az alapítás lefolyása sokkal egyszerűbb; nincs szükség mindig felügyelőbizottságra; a taggyűlés elmaradhat, ha a tagok írásbeli szavazásban állapodnak meg; az évi mérleg közzététele csak akkor szükséges, ha a társaság szállítmányozási, fuvarozási ügyletekkel stb. foglalkozik; a törzstőke-minimum nem 150,000, hanem csupán 10,000 P stb.
III. A második elvi jelentőségű kérdés, amelyet a kft. szabályozásának el kell döntenie, hogy milyen célokra engedjük meg a kft. létesítését? Tudjuk, hogy a Kt. csupán a közkereseti és betéti társaságnál követeli meg, hogy a cél kereskedelmi üzlet folytatása legyen, ellenben megengedi, hogy a rt. bármely célra alakulhasson. A francia, német, osztrák és cseh törvény szerint kft. a törvény által megengedett bármely célra alakulhat és tekintet nélkül céljára, kereskedelmi társaság éppúgy, mint a rt. Ki vannak zárva azonban a biztosítási ügylet, a záloglevél- és kötvénykibocsátás, a politikai célok és Franciaországban a takarékbetét-ügylet. A lengyel törvény és az olasz tervezet csak „kereskedelmi vállalkozás” folytatására engedik meg a kft. formáját.
A Tj. 1. §-a értelmében a kft. bárminő gazdasági célra alakulhat; biztosítások elvállalásával, bank- és pénzváltó ügyekkel iparszerűen azonban nem foglalkozhatik, takarékbetétet nem fogadhat el és értékpapírjellegű kötvényt vagy záloglevelet nem bocsáthat ki. Ez az elhatározás szűkebb, mint a rt. céljának körülírása, de sokkal szélesebb körre terjed ki, mint a közkereseti és betéti társaság üzletköre, avagy a lengyel törvényben említett „kereskedelmi vállalkozások”, mert a „gazdasági cél” felöleli a vállalkozás egész területét; tehát minden gazdasági tevékenységet, akár az őstermelés, akár az ipar vagy kereskedelem körébe tartozzék az és akár a tagok közvetlen, akár közvetett hasznát szolgálja. A Tj. értelmében nincs szükség arra sem, hogy magának a kft.-nak vállalata legyen, amely a hasznot közvetlenül osztja szét a tagok között. A gazdasági cél állhat az önálló vállalkozók gazdasági célú tömörülésében is; tehát nincs annak akadálya, hogy pl. a földbérlők, szőlőtermelők, kisiparosok stb. is felhasználhassák a maguk céljaira a kft.-i formát. A gazdasági cél megszabása eldönti azt a vitát is, hogy lehet-e kft.-ot politikai, vallási, társadalmi vagy tudományos célokra létesíteni.
IV. A kft. meghonosításának főindoka olyan társasvállalkozás megteremtése, amely a kft. előnyeit a kisebb- és középvállalatoknak is biztosítja. Megalkotásánál elsősorban a következő kérdések várnak megoldásra: 1. a törzstőkemaximum, 2. a tagmaximum, 3. a nagyobb kft.-oknak nyilvános számadásrakötelezése, 4. ezeknél a felügyelőbizottság és 5. a taggyűlés kötelezővététele.
Ad 1. A svájci II. tervezet 788. Cikke a törzstőke maximumát 5.000,000 fr-ban állapítja meg. A Magyar Kereskedelmi Csarnok azt a véleményét terjesztette elő, hogy egymillió pengőt meghaladó törzstőkéjű kft.-ot nem kellene megengedni. A Tj. felfogása szerint nem volna indokolt a törzstőke maximumának megállapítása, mert a) túlmessze menne a gazdasági élet kiszámíthatatlan szükségleteit egy ilyen merev formulával keresztezni akarni; b) egyenesen sértené a hitelezők érdekét a törzstőke maximálása, minthogy rájuk nézve a nagy törzstőke csupán előnyt jelent és végre c) a törzstőke maximumát igen könnyen meg lehet kerülni, mert a nagyvállalat a maximumon felüli forgótőkéjét más olyan módozatok mellett is (kölcsön, pótbefizetés stb.) előteremtheti, amelyek a vállalat hitelezőinek sokkal kisebb garanciát nyujtanak, mint az állandóan megőrzendő törzstőke.
Ad 2. Az angol jog a private company tagmaximumát 50-ben állapítja meg. Hammacher, a német kft. egyik úttörője, ötben kívánta a tagok számát maximálni. A francia törvény, valamint a svájci Experten-commission elejtik a tagmaximumot, habár a tervezetek szükségesnek találták annak megállapítását. A tagmaximum ellen a következő aggályok érvényesülnek; a) megnehezíti a tagságjogok öröklését, b) olyan karteleknek az alakulását, amelyek nagyszámú rokonvállalatot akarnak tömöríteni és végre c) lehetetlenné teszi a kft. meghonosításával előmozdítani kívánt átalakulását a fennálló rt.-oknak és szövetkezeteknek kft.-gá.
A Tj. nem ragaszkodik a tagmaximumhoz, mert ennek megszabása számos kivétel megengedését és szabályozását tenné elkerülhetetlenné, ami a gyakorlati életben sok nehézséget támasztana. Ha a törvény tagmaximumot állapítana meg, alig lehetne kitérni az elől, hogy indokolt esetben, valamely hatóság a szabály alól kivételt állapíthasson meg. Másrészről a Tj. nem lát abban veszedelmet, ha a törvény erről a kérdésről hallgat. Hiszen a kereskedelmi törvény a közkereseti és betéti társaságnál sem állít fel tagmaximumot és mégsem tapasztaltuk az életben azt a jelenséget, hogy a nagyvállalkozás ezekkel a társasági formákkal visszaélt volna.
A tagmaximum felvetése önként állítja előtérbe a tagminimum kérdését is. Szükséges-e a tagok minimális számának megállapítása és általában milyen magatartást kell tanusítani az ú. n. egytagú kft.-gal (Einmanngesellschaft, One man company) szemben? Tudjuk, hogy állandó bírói gyakorlatunk a rt.-nál az összes részvényeknek egy kézbe kerülésére (az egytagú részvénytársaságra) nem reagál. Megengedhetőnek tartják az egytagú kft.-ot a lichtensteini jog és a német, valamint az osztrák joggyakorlat. Ezzel szemben az angol, francia, lengyel, olasz és svájci jog tagminimumot követelnek meg. A Tj. 16. §-a értelmében, ha a tagok száma egy tagra csökken, a bíróság nem peres úton feloszlathatja a társaságot, ha az egyetlen tag bírói felhívásra a határozat kézbesítésétől számított három hónapon belül nem jelent be új tagot vagy nem kéri a társaságnak az egyéni cégek közé való felvételét. A nélkül, hogy bele kellene bocsátkozni abba a nagy vitába, amely külföldön és nálunk is az egytagú társaság körül kialakult, elégséges csak egy megfontolásra felhívni a figyelmet, arra, hogy várjuk meg előbb, miként fog nálunk beválni a többtagú kft.; és majd azután döntsünk arról, vajjon elérkezett-e az egytagú kft.-nak - amely velejében „korlátolt felelősségű egyéni cég”, - az ideje. És akkor is nem az egytagú kft., hanem talán inkább annak megengedése fogja a problémát megoldani, hogy a kereskedő felelősségét egy meghatározott különvagyonra korlátozza.
Ad 3. A nyilvános számadásrakötelezés ellenkezik a kft. lényegével. Feleslegessé teszi az a körülmény, hogy az üzletrész nem forgalomképes értékpapír és a társaság elvileg távoltartja magát a tőkepénzesektől. Éppen ezért nem lehet azt a társaság terjedelmével összefüggésbe hozni. A nyilvános számadásrakötelezésnek - tekintet nélkül a vállalat terjedelmére - csak olyan vállalatoknál lehet helye, amelyek a nagyközönség szélesebb körére terjesztik ki üzleti tevékenységüket. A Tj. ezt a kötelezettséget megállapítja a szállítmányozási, fuvarozási, beraktározási és kézizálog-üzlettel foglalkozó kft.-okkal szemben és egyben felhatalmazza a kereskedelemügyi minisztert arra, hogy a nyilvános számadás kötelezettségét egyéb üzletágakkal foglalkozó vállalatokra is kiterjessze.
Ad 4. A Tj. a kft.-nak csak egy szükségképpeni szervét ismeri: az ügyvezetőket, a társaság törvényes képviselőit. Szükség van itt külön képviselő szervre, amely biztosítja az ügyvezetés folyamatosságát és a tagokra nézve is azt az előnyt jelenti, hogy résztvehetnek a vállalkozásban a kockázat korlátozásával és az ügyintézés gondja nélkül. A Tj. a taggyűlés és az ellenőrzés megszervezését elvileg a tagok szabad belátására bízza. A társasági szerződés ugyanis helyettesítheti a taggyűlést a tagok írásbeli szavazásával és az ügyvezetés ellenőrzését rábízhatja közvetlenül magukra a tagokra is. Ez azonban csak a kisebb taglétszámú társaságra áll. Mert a Tj. szükségesnek tartja, hogy a belső autonóm ellenőrzés kérdését a közönség szélesebb körével jogviszonyba lépő, valamint nagyobb taglétszámú és nagyobb tőkével dolgozó kft.-nál kényszerítő szabályozásban részesítse. Éppen ezért olyan kft.-nál, amely mérlegének közzétételére köteles vagy amelynek törzstőkéje a 150,000 P-t és tagjainak létszáma a 25-ötöt meghaladja, kötelezővé teszi a felügyelőbizottság létesítését. Tekintettel arra, hogy a Kt. a rt. felügyelőbizottságát teljesen elhibázottan szabályozza, szükségesnek mutatkozott a kft. felügyelőbizottságának egészen új szabályozása. A vonatkozó rendelkezések nemcsak abban az esetben tartandók szem előtt, ha a kft. köteles felügyelőbizottságot létesíteni, hanem akkor is, ha a kisebb taglétszámú kft. a tagok közvetlen ellenőrzése helyett önként határozza el a felügyelőbizottság szervezését.
A Tj. felügyelőbizottsága szabályozásának vázát a következőkben foglalhatni össze: a) A felügyelőbizottságnak legalább három tagból kell állania; a felügyelőknek függetleneknek kell lenniök az ügyvezetőktől. b) A felügyelőbizottság ellenőrző kötelezettsége a fontosabb ügyekre terjed ki; köteles az ügyvezetést évenkint legalább négyszer megvizsgálni; a vizsgálatot nemcsak testületileg, hanem egyenként is és szakértők bevonásával is végezheti. c) A felügyelőbizottság képviseli a társaságot az ügyvezetők ellen indított perekben. d) A felügyelőbizottság köteles minden, a taggyűlés elé terjeszteni kívánt ügyet alaposan megvizsgálni és a vizsgálat eredményét a taggyűléssel közölni. e) A társasági szerződés az ellenőrzésen kívül egyéb teendőket is bízhat a felügyelőbizottságra és így feladatává teheti az ügyvezetés legfelsőbb irányítását is. Különösen felhatalmazhatja a felügyelőbizottságot az ügyvezetők kirendelésére és előmozdítására, az ügyvitel megosztására, az ügyvezetők utasítására és fontosabb ügyletek megkötéséhez előírhatja a felügyelőbizottság előzetes jóváhagyását, anélkül természetesen, hogy ezek a belső korlátozások harmadik személyekkel szemben az ügyvezetők képviselő jogának korlátozását jelentenék.
Ad 5. A Tj. nem teszi magáévá azt a gondolatot, amely nagyobb kft.-oknál szükségesnek tartja a kötelező taggyűlés létesítését. Tehát bármely kft.-nak jogában áll a taggyűlést a tagok írásbeli szavazásával helyettesíteni.
V. Amíg a rt.-ot minden más kereskedelmi társaságtól és az egyesülettől is egyedül az a körülmény különbözteti meg, hogy ennek a társaságnak részvénye van és ez a körülmény alakítja ki magának a részvényjogi szabályozásnak lényegét is, addig a kft.-nál a hangsúly azon van, hogy itt nincs részvény; nem lehet a tagságjogokat forgalomképessé tenni olymódon, hogy értékpapírba öltöztetjük azokat. Ez a körülmény teszi lehetővé a kft.-nak a rt.-énál jóval enyhébb szabályozását, amiből viszont önként következik, hogy a kft. szabályozásának a legnagyobb súlyt kell helyeznie az üzletrészátruházás korlátozására. Az üzletrészátruházás korlátozása nemcsak a tőkéstársadalom távoltartása miatt, hanem a társasági hitelezők érdekében is szükséges. Hiszen bőségesen tapasztalhatjuk a rt.-nál, hogy az ügyvezetés könnyelműségének és majorizáló érdekcsoportok önző üzletpolitikájának legfőbb előmozdítója a részvényesek folytonos változása, a részvényekkel folytatott játék és a részvényeseknek ezekből fakadó közömbössége. Az üzletrészátruházásnak korlátozása azonban nem mehet el az átruházás teljes kizárásáig, mert ennek logikus folyománya a tag kilépésének megengedése volna, amely viszont megrendítené a hitelezők legfontosabb garanciáját, az állandóan konzerválandó törzstőkét és magát a kft.-ot is lényegéből forgatná ki. Az üzletrészátruházást tehát elvileg a kft.-nál is meg kell engedni. Az átruházás itt azonban a befektetett tőke visszaszerzésének rendkívüli módozata és nem a társaság gazdasági alapja, miként a rt.-nál a részvényátruházás. Ebben van a lényeges különbség a rt.-gal szemben. A kft.-nál a törvényes szabályozásnak abból kell kiindulnia, hogy a tag itt állandó érdekeltséget vállal; tehát a társasviszony megszüntetése itt egyelőre nem látott és nem szándékolt kivétel.
A Tj. - szemben az angol és német joggal - a legnagyobb körültekintéssel igyekszik az üzletrészátruházásnak kérdését szabályozni. Tehát egyrészről biztosítani a tag állandóságát és másrészről megakadályozni azt, hogy a kft. a nagyközönséget olyan könnyűszerrel vonja be a vállalat kockázatába, mint a rt.
A Tj.-nak ez az intenciója kiütközik már magának az üzletrész fogalmának elhatárolásánál is. A rt.-nál a részvény hármat jelent: a) betétet, b) a tagságjogok foglalatját és c) értékpapírt. Kft.-nál a tagságjogról értékpapírt kiállítani a Tj. szabályozása szerint elvileg nem lehet. Itt csak a „betét” és a „tagságjog” megjelölésére van szükség. A Tj. nomenklatúrája szerint a betétnek a törzsbetét, a tagságjogok foglalatjának pedig az üzletrész felel meg. A törzsbetét a tag felelősségének mértékét jelzi; a tőkeszolgáltatás nagyságát állapítja meg és éppen olyan állandó összeg, mint maga a törzstőke, amely nem más, mint a törzsbetéteknek összege. Az üzletrész viszont azoknak a jogoknak összességét jelenti, amelyeket a tag a törzsbetét szolgáltatásának ellenértékeként szerez meg. Amíg tehát a törzsbetét egy határozott összeget jelent éppúgy, mint a törzstőke, addig az üzletrész belső értéke a vállalkozás eredményéhez képest állandóan változik. Az üzletrész és törzsbetét tehát két különböző dolog. Közöttük összefüggést csak az a körülmény létesít, hogy a törzsbetét szolgáltatása nélkül nem lehet a tagnak üzletrésze és hogy a tagságjogok mértéke rendszerint a törzsbetét összegéhez igazodik (20. § 1. bek.).
Felvetették nálunk azt az eszmét, hogy nem volna-e helyes a „törzsbetét” és „üzletrész” kettős megjelölése helyett a tagok részesedését egységesen megjelölni. A francia törvény „parts sociales”-ról beszél. A lengyel törvény az „udzial” egységes elnevezést alkalmazza; hasonlóképpen az egységes elnevezés mellett foglalt állást Pap Dávid tervezete, amely a „tőkerész” kitételt használja. Ezekkel szemben a német, osztrák, cseh, bulgár, és svájci jog külön nevet adnak a betétnek és külön nevet a tagságjogoknak. A Tj. felfogása szerint sokkal precízebb és helyesebb a kettős elnevezés. Mert egészen más a „tagságjog”, amely nemcsak vagyoni, hanem egyéb természetű jogosultságoknak is foglalatja, mint a „vagyoni betét”, amely a tagnak a társasviszonyból fakadó, csupán egyik vagyoni kötelezettségére utal. Rt.-nál a „részvény” egységes elnevezés nem okoz bajt, minthogy a részvény, mint értékpapír, a tagságjogot érzékíti meg és az árfolyamérték visszatükrözteti a „betéttől” (névértéktől) mindig különböző „vagyonilletőséget” is: a társaság vagyonából a részvényesre jutó vagyonrészt.
A Tj. szabályozása az üzletrész forgalomképességét a következő rendelkezésekkel zárja ki:
1. Az üzletrészről értékpapírt kiállítani nem lehet. Az egyetlen okirat, amelyet tagságjogairól a tag követelhet, a tagjegyzék kivonata, amely a társaság és a tag között fennforgó jogviszonyt (a törzsbetét nagyságát, a pótbefizetési és a mellékszolgáltatásra vonatkozó kötelezettséget és minden későbbi változást) feltünteti. A Tj. tehát, szemben a német jog hallgatásával, továbbá a lichtensteini törvény 409. Cikkével (amely megengedi az üzletrészről forgatható értékpapir kiállítását) és a belga javaslattal (amely az üzletrészt rektapapírnak minősíti), intézményesen kizárja azt, hogy az üzletrész értékpapírban rögzíttessék meg.
2. Egy tagnak csak egy üzletrésze lehet; ezzel szemben az üzletrész (név) értéke (a törzsbetét) különböző lehet (ez a főakadálya annak, hogy az üzletrész helyettesíthető dologként szerepelhessen a kereskedelmi forgalomban). Ha a tag újabb törzsbetét szolgáltatását vállalja vagy megszerzi egy másik tag üzletrészét, ezzel még nem lesz több üzletrésze, hanem csak üzletrészének névértéke fog nagyobb lenni. Több üzletrésze a tagnak a Tj. szabályozása szerint csak abban az egy esetben lehet, ha az üzletrészek különböző jogi természetűek (elsőbbségi üzletrész kreálásának u. i. itt sincsen akadálya).
3. Az üzletrész felosztásának csak akkor lehet helye, ha a tag üzletrészét részben ruházza át, avagy a felosztást valamelyik tag halála esetében az örökösödési osztály teszi szükségessé. Ilyenkor is szem előtt kell tartani az üzletrészminimumot (1000 P). A társasági szerződés azonban az üzletrész feldarabolását és felosztását az imént említett két esetben is kizárhatja.
4. Ami magát az üzletrész átruházását illeti, e tekintetben a Tj. szabályozása különbözetet a szerint, amint az üzletrésznek a) valamelyik tagra vagy b) nem tagra való átruházásáról van szó.
Ad a) Valamelyik tagra az üzletrészt minden korlátozás nélkül (tehát a társaság beleegyezése nélkül is) át lehet ruházni. Egyetlen kivétel, ha az üzletrész mellékszolgáltatásra is kötelez. Hatályossá az ily átruházás a társasággal szemben a bejelentéssel válik, amikor igazolni kell az átruházást a végből, hogy a társaság azt a tagjegyzékbe bevezethesse.
Ad b) Nem tagra az üzletrészt csakis a társaság beleegyezésével lehet átruházni. A társaságot ily esetben elővételi jog illeti meg egy általa szabadon kijelölhető személy javára, amely jogot, ha a társaság a bejelentéstől számított 15 napon belül nem gyakorolja, ez a negatívum a beleegyezés megadását jelenti. A Tj. nem kívánja meg az üzletrész átruházásához a közokirat formát, mert a tagraátruházás ellen kifogást tenni nem lehet; idegen személyreátruházás esetében védelmet nyujt a társaság javára megállapított elővételi jog.
5. Az üzletrészátruházásnak korlátozásához hasonló célt szolgál a Tj. 2. §-ának az az intézkedése, amely megtiltja, hogy a kft. tagjait nyilvános felhívás útján gyüjtse. Ez az angol Consolidation Act 121. Cikkéhez hasonló rendelkezés, amelyet a Tj. büntető szankcióval is ellátott, szintén alkalmasnak látszik arra, hogy a kft. vállalkozásának kockázatától a nagyközönséget távoltartsa. Ez a tilalom természetszerűleg nem állja annak útját, hogy önálló vállalkozókat tömöríteni óhajtó kft. létesítése alkalmával az alapító tagok az érdekelt szakmabeliek körében fejtsenek ki propagandát. Mert a tilalom egyetlen célja a tájékozatlan és laikus tőkepénzesek távoltartása kockázatos vállalatoktól.
VI. A kft. szabályozásának legfontosabb - centrális - problémája a társaság hitelezőinek hatásos védelme. A kft.-nál a törvényhozásnak ugyanis két merőben ellentétes érdeket kell kielégítenie. A vállalkozóét (minél kisebb a rizikó, annál nagyobb a vállalkozó kedv) és a hitelezőét (minél nagyobb garanciát adunk, annál nagyobb a vállalat hitelképessége). Ha tisztán az első érdeket tartjuk szem előtt, elvesszük a vállalat hitelképességét; ha pedig tisztán a második érdekre vagyunk figyelemmel, leküzdhetetlen akadályokat emelünk ennek a társasági formának elterjedése elé.
Azok az eszközök, melyek a hitelezők védelmét építik ki: 1. a törzstőke minimuma és biztosításának szabályozása, 2. a törzstőke konzerválását (megkötését) biztosító jogszabályok, 3. a tagok jegyzékének nyilvánossága, 4. a mérlegfelállítás elveinek szabályozása, 5. a társaság csődje esetében adott védelem, 6. a törzstőkeleszállítás, 7. a felszámolás megfelelő szabályozása és végre 8. a tagok szavatosságának megállapítása.
Ad 1. A Tj. a törzstőke minimumát 10,000 P-ben állapítja meg, ami alkalmas annak megakadályozására, hogy egészen jelentéktelen vállalatok alakuljanak a kft. formájában. Túlmesszemenőknek tartja ellenben azokat a felmerült javaslatokat, amelyek a minimumot 30,000 vagy éppen 150,000 P-ben kívánják megállapítani. A kft.-nál is, miként a részvénytársaságnál, a megalakulás legfőbb előfeltétele a törzstőke kellő biztosítása. Amíg a Kt. alapításra vonatkozó szabályozása az úgynevezett szukcesszív alapítást tartja szem előtt, addig a Tj. egyedül a szimultán alapítást tartja lehetségesnek. Az eredeti társasági szerződést aláíró tagok egyben maguk az alapítók.
A törzstőke biztosításának szabályozása a szerint bifurkálódik, hogy a törzstőkét a) készpénzzel vagy b) nem pénzbeli betéttel (apporttal) biztosítják.
a) A készpénzbiztosításnál legfontosabb probléma, hogy megelégedjünk-e itt is, miként a részvénytársaságnál, az aláírással és a részleges befizetéssel, avagy - hasonlóan a francia joghoz - mindjárt az alapításkor megköveteljük a teljes befizetés. Mindkét megoldásnak igen nagy nehézségei vannak.
A részleges befizetés (25-50%) megengedése szükségessé teszi a hátralékok behajtásának részletes szabályozását. A német és osztrák rendszer a tagok egymásért való felelősségét állapítja meg abban az esetben, ha a megsemmisítési (kadukáló) eljárás nem vezet eredményre. A svájci tervezet a tagok egyetemleges felelősségét állapítja meg a be nem fizetett összegekért. (Az indokolás szerint ez felel meg a kft. lényegének: „als einer individualistischer Grundlage aufgebauten Gesselschaftsform”.) A Kuncz-féle tervezet azonos volt a német részvényjogi szabályozással. Ha a kadukálás és a kizárt tag, valamint jogelődjei nem tudják fedezni a hiányt, ez a törzstőke leszállítására vezet. A többi tagot azonban nem lehet felelőssé tenni a nemfizető tag által okozott hiányért. Kiegészíti ezt a szabályozást az öninformáció, tehát annak az előírása, hogy amennyiben a társaság valamely nyilvános közzétételében törzstőkéjére hivatkozik, köteles a törzstőkére befizetett összeget is feltüntetni. A német, osztrák és svájci rendszer elhomályosítja a kft. lényegét és sokszor elriasztja a komoly és óvatos elemeket ettől a társasági formától, mert vagy „korlátolt” a felelősség, vagy nem.
A teljes liberálás megkövetelése (francia törvény és olasz tervezetek, mely utóbbiakat a befizetett összegnek bírói letétbehelyezését is megkövetelik) igen egyszerűen oldja meg a gordiusi csomót. Megóvja a kft. lényegét, de egyben feleslegessé teszi mind a kadukáló eljárást, mind pedig a tagoknak egymásért való felelősségét. Viszont ellene igen komoly aggodalmakat lehet felsorakoztatni. Mert ha a társaság, a teljes befizetésre tekintettel, túlságosan kicsiny törzstőkével alakul, igen korán szükségessé válik a törzstőke felemelése, aminek az eredménye mindig problematikus. Ha pedig olyan nagy tőkét halmoz fel mindjárt a megalakuláskor, amelyet nem tud vállalatában gyümölcsözőleg felhasználni, ez vagy kockázatos spekulációkra csábítja az ügyvezetőket, vagy pedig arra vezet, hogy a társaság kölcsönként adja vissza a tagoknak a felesleges tőkét. Ez az utóbbi lehetőség éppúgy veszélyezteti a hitelezők érdekét, mint a merész spekuláció. Mert amíg a tagok a törzstőke hátralékára irányuló kötelezettségükkel szemben nem számíthatják be a társaság ellen őket megillető követeléseiket, addig ez a korlátozás a társasági „kölcsönnél” nem érvényesül. De a teljes liberális megkövetelése könnyen vezethet arra az eredményre is, hogy irreális vállalatok ezt indokolatlan vagy túlértékelt apportokkal játsszák ki. Végre szerfelett megnehezíti az olyan rt.-oknak kft.-gá átalakulását, melyeknek részvényei nincsenek teljesen liberálva. Az osztrák törvényelőkészítő bizottság a teljes liberálás gondolatát egyhangúlag elvetette azon az alapon, hogy ezzel rendkívül megnehezíthetjük a kft. létesítését, de veszélyeztetjük hitelképességét is. Mert amíg a cégjegyzékben feltüntetett teljes befizetés mellett nem biztos, hogy a törzstőke a valóságban is megvan, addig részleges liberális esetében kétségtelen, hogy a társaság a künnlevő hátralékot még nem költötte el.
Ezeket a nehézségeket látva, mind a részleges, mind pedig a teljes liberális rendszerénél, nem lehet azon csodálkozni, hogy a törzstőke befizetésének problémája lett nálunk a tulajdonképpeni fővitapont.
A Tj. a teljes liberálás megkövetelése mellett foglal állást és az ellene szóló aggodalmakkal szemben arra van figyelemmel, hogy 1. a törzstőke felemelése a kft.-nál nem olyan körülményes, mint a 2. rt.-nál; a Tj. szigorú apport szabályozása mellett nem kell félni a kijátszástól és végre 3. közigazgatási érdek szól a mellett, hogy csupán teljesen befizetett alaptőkéjű rt.-oknak engedjük meg a kft.-gá való átalakulást.
b) Németországban és Ausztriában a kft.-okkal szemben a legtöbb panasz a nempénzbeli betéttel elkövetett visszaélések miatt merült fel. Ezek a visszaélések késztették Ausztriát az 1924. július 4 novella megalkotására, amely egyrészről kimondja azt az elvet, hogy az apport értéke nem haladja meg a készpénz-törzstőke 50%-át, másrészről megtiltja, hogy az apport ellenében adott üzletrészeket egy éven belül átruházzák. A legújabb német reformjavaslatok (Hausmann, Molitor) egybehangzóan az apportszabályozás szigorítását követelik és ugyancsak a szigorítás irányában haladnak a kft.-ra vonatkozó legújabb törvények és javaslatok.
A Tj. minden lehetséges módon igyekszik megakadályozni, hogy a nempénzbeli betétek (apportok) túlértékelésével fiktív törzstőke keletkezzék; tehát mindjárt a megalakuláskor csonka legyen a hitelezők minimális garanciája. Ennek a szabályozásnak a gondolatmenete a következő: 1. Apport tárgya csak értékelhető (mérlegképes) dolog vagy vagyonjog lehet. 2. Az apportőr jótáll 5 évig a reális értékelésért (mentesül azonban a jótállás alól, ha bírósági szakértő igazolja az értékelés helyességét). 3. Ha a betétre irányuló szolgáltatás lehetetlenné válik, az apportőr köteles az értéket készpénzben befizetni. 4. A törzstőkének legalább 30%-a, de mindenesetre 10,000 pengő készpénzzel biztosítandó. 5. A társaság bejegyzése előtt az apportot teljesen be kell szolgáltatni. A társaságnak egyetemleg felelnek azok, akik az apportot túlértékelték. 6. A tagok az apport tárgyára a társasággal szemben fennálló követeléseiknek biztosítása érdekében megtartásjogot nem gyakorolhatnak. 7. Az apport-megállapodás a cégjegyzékbe bejegyzendő és közzéteendő. 8. Ugyanilyen garanciák érvényesülnek törzstőkefelemeléskor. 9. Az ú. n. utóalapításhoz (ha a társaság a törzstőke 1/5 részét meghaladó értékben akar ingatlant vagy üzleti berendezést megszerezni) a taggyűlés qualifikált többséggel hozott határozata szükséges.
Ad 2. A korlátolt felelősség legfontosabb ellensúlyozója - amelyet a Kt. már a betéti társaság kültagjának betétjénél is megvalósít - a minimális garancia (betét, alaptőke, törzstőke) sértetlen megőrzésének biztosítása, a hitelező javára való konzerválása.
A tervezet a törzstőke megkötésének céljából kimondja az elvet, hogy a törzsbetétet a tagok a társaság fennállása alatt vissza nem követelhetik; tehát intézményesen kizárja azt, hogy a tagok betétjükkel kiléphessenek. Igen nagy súlyt helyez a tervezet arra is, hogy tartalékalap létesítésével és különböző tartalékolásokkal a társaság maga gondoskodjék arról, hogy a veszteség csak a legvégső esetekben kezdje ki magát a törzstőkét. Így megadja az egyszerű többségnek a jogot, hogy a nyereség 10%-át tartalékalapba helyezze; a 3/4 többséget pedig felhatalmazza arra, hogy a 10%-nál nagyobb vagy akár az egész nyereség tartalékolását határozza el, ha ezt a társaság érdeke megkívánja. Kimondja továbbá, hogy amennyiben a mérleg felállításának forduló napja és a mérleg megállapításának napja közötti időben a vállalatot a törzstőke 1/10 részét meghaladó veszteség éri, a nyereséget nem szabad kiosztani, hanem új számlára kell átvinni. A Tj. tiltja a törzsbetétek után kamatnak a fizetését; egyedül az ú. n. építő kamat fizetését engedi meg azzal a korlátozással, hogy az évi 5%-nál magasabb nem lehet és másrészről építő kamat címén legfeljebb a mindenkori törzstőke 15%-át lehet kifizetni. A társaság a tagoknak a törzstőke fedezésére szükséges vagyonból fizetést nem teljesíthet és amennyiben ezt a tilalmat megszegi, a tagok kötelesek a kapottat, még ha jóhiszeműek voltak is, a társaságnak visszatéríteni. E mellett egyetemleges felelősség terheli az ügyvezetőket és az esetleges felügyelőket a törvényellenes fizetésért. Tiltja végre a Tj. a saját üzletrész vételét, megszerzését vagy zálogbavételét.
Ad 3. A Tj. megszabja, hogy az ügyvezetők a tagokról pontos jegyzéket vezessenek; ezt a tagjegyzéket a cégbírósághoz beterjesszék és egyben évenként bejelentsék az előforduló változásokat. A tagjegyzéket a hitelezők mind a társaságnál, mind pedig a cégbíróságnál megtekinthetik. Az a körülmény, hogy a társasági hitelező a tagjegyzékből megállapíthatja a társaság tagjainak kilétét és tájékozódhat a tagokat terhelő mellékszolgáltatások és pótbefizetési kötelezettségek tekintetében, nagymértékben alkalmas a kft. hitelképességének emelésére.
Ad 4. A hitelezők védelmét és a törzstőke konzerválását tartja szem előtt a mérlegszerkesztés elveinek szabályozása. A Kt. 199. §-a általánosságban helyesen szabta meg a rt. mérlegének felállításánál követendő elveket, de sok olyan javításra és kiegészítésre szorul, amelyeket az újabb tapasztalatok tesznek indokoltakká.
A Tj. a kft. mérlegének szabályozása tekintetében a következő elveket tartja szem előtt: a) Alapelv a Kt. szabályozásával összhangzásban, hogy az értékelés inkább pesszimista, mint optimista legyen; mert csakis így lehet elkerülni a legnagyobb veszedelmet: a fiktív nyereség kiosztását.
A törvényjavaslat szerint az értékpapírt és árut, amelynek tőzsdei ára van, legfeljebb azzal az átlagos tőzsdei árfolyammal lehet számításba venni, amellyel az értékpapír vagy áru az üzleti év utolsó negyedében bírt. Mégis, ha ez az érték meghaladja a beszerzés vagy az előállítás árát, a beszerzési, illetőleg előállítási érték és a most említett átlagos árfolyam közötti különbözetet, mint nem realizált nyereséget árfolyamkülönbözeti tartalék címén a terhek közé kell beállítani. Ez a koncepció megóvja a társaságot attól a kereskedelmi törvény nyujtotta lehetőségtől, hogy az utolsó üzletévi nap árfolyamának mesterséges kialakításával nem reális értékelési adatok alapján készíttessék el a mérleg és egyúttal biztosítja azt is, hogy a nyereségfelosztás alapjául csupán realizált nyereség szolgálhasson. Az utóbbi célt egyebekben a törvényjavaslat 57. §-a a tőzsdei árfolyammal nem bíró értékpapirokra és minden más vagyontárgyra is teljes szigorúsággal valósítja meg. b) Az üzleti berendezés és egyéb olyan vagyontárgyak tekintetében, amelyek a társaság üzemében állandó használatra vannak szánva, a Tj. kötelezővé teszi a törlesztési alap létesítését. c) Az alapítás és szervezés költségeit veszteségként le kell írni. d) Azokat a veszteségeket, amelyek később tejesítendő szállítási vagy átvételi kötelezettségek, avagy hasonlónemű fügő ügyletek folyományaként előreláthatólag fel fognak merülni, továbbá a kezességből vagy jótállásból eredhető kötelezettségeket és a társaság vagyonát terhelő zálogterheket a mérleg végén, a szöveg alatt vagy külön mellékletben fel kell sorolni. Alig szorul indokolásra, hogy ez az angol jogban régóta ismeretes részletezés nélkülözhetetlenül szükséges, ha a társaság a tagokat a vállalat valóságos vagyoni helyzetéről tájékoztatni akarja.
5. A Tj. jelentősen védi a hitelezőket olyan esetekben is, amidőn az ügyvezetők a társaság vagyonából a csődnyitás feltételeinek bekövetkezése után fizetést teljesítenek vagy hitelt vesznek igénybe, továbbá, amidőn a tagok a társaság csődjében a társasági viszony vagy a társaságnak nyujtott hitelezés alapján, valamint a közöttük és a társaság között fennálló szolgálati viszony alapján kívánnak követeléseket vagy csődbeli előjogokat érvényesíteni (86. és 87. §). Ezek a rendelkezések azt akarják megakadályozni, hogy a tagok a válságbajutott társaság vagyonát a hitelezőktől az utolsó pillanatban elvonhassák. Azzal az aggállyal szemben, hogy ez a védelem megakadályozza azt, hogy a társaság a legtermészetesebb úton (tagjainak áldozatkészsége révén) jusson hitelhez, csupán arra kell rámutatni, hogy amennyiben a társaság fizetőképes, módjában áll a szükséges forgótőkét a törzstőke felemelése vagy pótbefizetések útján is megszerezni. Ha pedig a tagok a fizetőképtelenség küszöbén álló társaságnak adnak hitelt, igen valószínű, hogy ilyenkor színlelt hitelről van szó.
6. A törzstőke leszállításának szabályozásánál elsősorban a hitelezők érdekére kell figyelemmel lenni. A Kt. 209. §-a tekintetben igen sok kifogásra ad okot. Éppen ezért a Tj. a hitelezők védelmének hatásosabb módozatairól gondoskodik, amidőn kimondja, hogy a törzstőkét 10,000 pengőnél kisebb összegre leszállítani nem lehet; azokat a hitelezőket, akik a régi törzstőke alapján nyujtottak hitelt, követeléseik tekintetében ki kell elégíteni vagy biztosítani kell és az ügyvezetők egyetemlgesen és személyesen felelnek a megkárosított hitelezőknek, ha a törzstőkelszállítás szabályait nem tartják meg.
7. A Tj. a felszámolás szabályozásánál is vezérmotívumnak a hitelezők hathatós védelmét tekinti.
8. A Tj. nem veszi át a Thirring-féle javaslatnak azt a gondolatát, amely kötelezni akarta a kft. tagjait a törzsbetét mégegyszeresének beszolgáltatására a társaság felszámolása vagy csődje alkalmával olyan esetben amidőn, ennek a szavatossági összegnek bekívánása a hitelezők kielégítése érdekében szükségs. A Tj. felfogása szerint ezt a szövetkezeti gondolatot nem lehetséges a kft. talajába átültetni, mert a) a szövetkezetnél az üzletrész rendszerint kis összeget képvisel, míg a kft.-nál lehetséges az az eset is, hogy egy törzsbetét a törzstőkének 3/4 részét teszi ki; b) a szövetkezetnél a tag bármikor kiléphet és ezzel egy év eltelte után szabadulhat szavatossági kötelezettsége alól is; a kft.-nál kilépésről nem lehet szó; c) a szavatosság elhomályosítja a korlátolt felelősség lényegét és nagymértékben alászállítja ennek a vállalkozó formának vonzóerejét is, végre d) a mégegyszeres törzsbetétnek, mint szavatossági összegnek, kötelező előírása azzal a hitelezők érdekét sértő következménnyel járhat, hogy a kft.-ok félakkora törzstőkével fognak megalakulni, mint amekkorára szükségük van.
VII. Alapvető problémája a kft. szabályozásának A) a tagok és B) a vállalat védelmének öntudatos kiépítése is.
A) A kft.-nél is - éppen úgy, mint a rt.-nál - számolni kell a törvényhozásnak azzal a ténnyel, hogy az ügyvezetők idegen vagyont kezelnek igen nagy szabadsággal. Minélfogva fontos törvényhozói feladat a tagnak és a kisebbségnek hathatós védelme.
1. Mindenekelőtt gondoskodni kell az ügyvezetők működésének megfelelő ellenőrzéséről. A Tj. az autonóm ellenőrzés tekintetében a kft.-nak meglehetősen tág latitude-öt biztosít. Kis taglétszámú kft.-nál lehetséges a tagok közvetlen ellenőrzésének megvalósítása. Az ügyvezetők kötelesek a tagoknak a társaság ügyeiről felvilágosítást adni és megengedni azt, hogy a tagok az évi mérleg megállapítására hivatott taggyűlést megelőző 8 és követő 15 nap alatt betekinthessenek a társaság könyveibe és irományaiba. A társasági szerződés a tagoknak ezt a jogát csak abban az esetben zárhatja ki vagy korlátozhatja, ha a társaságnak felügyelőbizottsága (hites köönyvvizsgálója) van (46. §).
2. A Tj. részletesen szabályozza az ügyvezetők és a felügyelők magán- és büntetőjogi felelősségét, ami a tagok érdekvédelme szempontjából igen jelentős garancia.
3. Szemben a német törvény 45. §-ának 2. bekezdésével, amely felhatalmazza a társasági szerződést arra, hogy a fontosabb ügyek feletti döntést is az ügyvezetők hatáskörébe utalja, a Tj. a tagok értelmében szükségesnek látja a taggyűlés kizárólagos hatáskörének kényszerítő szabállyal való megállapítását (37. §). E mellett a taggyűléshatározatok érvényességi kellékéül megszabja a határozatnak külön könyvbe (a határozatok könyvébe) bevezetését, amelybe a rendes üzleti órákban minden tag betekinthet és amelyről a saját költségére minden egyes tag másolatot követelhet. Habár a szavazójog szabályozását a Tj. a társasági szerződésre bízza, a társasági szerződésnek ezt a szabadságát olyan értelemben korlátozza, hogy minden tagnak legalább egy szavazattal felruházását kívánja meg (50. §).
4. Szabályozza a Tj. a tagnak individuális jogait is; tehát azt a lehetőséget, hogy az egyes tag vagy a kisebbség a társaság szerveiként járjon el olyan esetekben, amidőn a normális szervek a törvénnyel vagy a társasági szerződéssel ellentétes magatartást tanusítanak. Mindenekelőtt részletesen szabályoza a tagokat a törvénybe vagy a tagsági szerződésbe ütköző taggyűléshatározat esetében meegillető megtámadó jogot, kiküszöbölve a Kt. 174. §-ának azt a legfontosabb hibáját, hogy módot ad az egyes tagok zsarolására. E mellett védi a társaságot, a hitelezőket, az egyes tagot és a kisebbséget a többség brutális majorizálásával szemben, amidőn a károsultaknak megadja a kártérítési követelést a többség tagjaival szemben, ha azok olyan határozatot hoznak, amelyről tudják, hogy a társaság jelentős érdekeit nyilvánvalóan sérti (41. §). A kisebbségi jogokat a Tj., szemben a Kt.-nyel, jelentősen kiterjeszti, amidőn a törzstőke egytized részét képviselő tagokat a) nemcsak a taggyűlés összehívására és b) a szakértői vizsgálat kételmezésére jogosítja fel, hanem ugyanennek a kisebbségnek elismeri azt a jogát is, hogy c) a társaság nevében kártérítési pert indítson az alapításért felelős tagok, a 41. § esetében a többség tagjai, az ügyvezetők vagy a felügyelőbizottság ellen, amennyiben a taggyűlés többségi határozattal elvetette ezt az indítványt és d) fontos okból kérhesse a társaságnak bírói feloszlatását vagy e) a felszámolóknak a bíróság részéről való kirendelését.
B) Az elsősorban a vállalat érdekét és ügyvezetésének állandóságát biztosító rendelkezések közül jelentősebbek a következők;
1. A Tj. lehetővé teszi, hogy a társasági szerződés vagy maga állapítsa meg vagy a taggyűlés állapítsa meg a tagok pótbefizetési kötelezettségét, amely igen hathatós védelem az előre meghatározott törzstőke kapitalisztikus merevségével szemben. A pótbefizetési kötelezettség megállapításának lehetővététele nem vezethet arra, hogy a tagok felelőssége korlátlan felelősséggé szélesedjék. Mert a Tj. értelmében a társasági szerződésben meg kell állapítani a törzsbetét összegéhez viszonyítva azt a legmagasabb összeget, amelyet pótbefizetés címén a tagoktól követelni leheet (nálunk tehát - szemben a német joggal - csupán a korlátolt pótbefizetési kötelezettséget lehet a társasági szerződésnek létesíteni). De a pótbefizetést nem is lehet a tag felelőssége kiterjesztésének minősíteni, miként a szavatossági összeget; mert a) a pótbefizetés elrendelése a taggyűlés kizárólagos joga; a hitelezők ilyen címen a tagoktól csőd esetében sem követelhetnek semmit sem; b) a befizetett pótbefizetést nem kell konzerválni; ha azt a veszteség felemésztette, a tagoknak lehet nyereséget kifizetni az elköltött pótbefizetés pótolása nélkül is; c) a taggyűlés abban az esetben, ha nincsen szükség a veszteségek fedezésére, a pótbefizetések visszafizetését bármikor elrendelheti és végre d) a társaság felszámolása esetében a felosztás alá eső vagyonból mindenekelőtt ezt a pótbefizetést kell a tagoknak visszaszolgáltatni.
2. Nagymértékben fokozza a kft. ellenállóképességét az a körülmény, hogy a Tj. teljes szabadságot biztosít a társasági szerződésnek abban a tekintetben, hogy a tagokat a törzsbetét és pótbefizetések beszolgáltatásán kívül a legkülönbözőbb mellékszolgáltatásokra is kötelezze. Amíg a rt.-nak - a tagok folytonos változása miatt - alaptermészetével áll ellentétben, hogy a részvényesek a betét szolgáltatásán felül egyéb szolgáltatásra is köteleztessenek, addig a kft.-nál a tagok állandósága és az üzletrész átruházásának korlátozása mellett erre a korlátozásra nincs szükség. A mellékszolgáltatások segítségével összeálhatnak a termelők a végből, hogy nyerstermékeiknek ipari feldolgozását végző mezőgazdasági üzemeket szervezzenek kft.-i formában; de ugyancsak a mellékszolgáltatások teszik lehetővé azt, hogy a kartel találja meg megfelelő érvényesülő formáját a kft.-ban. A legtöbb kartelnél ugyanis a tagok főkötelezettsége valaminek a nemtevésében, a valamitől tartózkodásban áll; ami szintén lehet mellékszolgáltatásnak a tárgya.
3. Ugyancsak a vállalat érdekét tartják szem előtt azok a rendelkezések, amelyek lehetővé teszik, a) hogy bírói ítélettel bevonassék olyan tagnak üzletrésze, akinek bennmaradása a társaság célját meghiusítaná (36. §), b) hogy a már feloszlott kft.-ot egyszerűen továbbfolytassák olyan esetekben, ha a csőd a közadós kérésére kényszeregyességgel szűnt meg vagy a társaság egyesülés céljából oszlik fel és a tervbevett egyesülés meghiusul (82. §), c) Idesorolható a Tj.-nak az a rendelkezése is, hogy olyan esetben, midőn a kisebbség vagy egyes tagok a társaság bírói feloszlatását keresettel kérik, a bíróság a vétkes tag kizárásával veheti elejét a társasviszony megszünésének (38. §).
4. Igen nagy nehézségeket okozott és sokszor a társaságnak valóságos megbénulására vezetett a német gyakorlatban az a körülmény, hogy a német törvény nem intézkedik arról, hogy szavazategyenlőség esetében milyen eljárást kell követni. Gyakran előfordulhat ugyanis, hogy egy kft.-ban két érdekcsoort 50-50%-os szavazattal vesz részt, amidőn a fennforgó érdekellentét miatt bizonyos esetekben lehetetlenné válik a társaság fontos kérdéseinek az elintézése. Silbergleit azt a javaslatot teszi, hogy ilyenkor magában a törvényben kellene megállapítani a követendő eljárást. Mindenekelőtt annak a csoportnak álláspontja tekintendő határozatnak, amely készpénzbetéttel járult a törzstőkéhez. Ha mind a két csoport készpénztörzsbetétet jegyzett, szavazategyenlőség esetében kötelezendők volnának a tagok a döntést közösen választandó bizalmiférfiúra bízni. Ha a tagok nem tudnak a bizalmiférfiú személyében megállapodni, a vitás kérdésben nem peres úton a bíróság dönt. A Tj. álláspontja szerint e tekintetben teljesen elégséges, ha a törvény a társasági szerződés kötelező tartalmaként csupán azt írja elő, hogy a társasági szerződés intézkedjék arról, hogy szavazategyenlőség esetében milyen legyen az eljárás (3. §, 1. bekezdés, 6. pont).
VIII. Végezetül azzal a nálunk különösen időszerű kérdéssel kellett még a Tj.-nak foglalkoznia, hogy milyen módon kell megkönnyíteni a kisebb rt.-oknak és szövetkezeteknek kft.-gá való átalakulását. Ez a főok, amely a kormányt (7000/1925. PM rendelet 24. §-a) és a törvényhozást (1925:IX. tc. 12. §-a) a kft. meghonosítására késztette.
Olyan jogrendszerekben, amelyekben a törvény a kereskedelmi társasvállalkozásnak határozottan differenciálódott válfajait ismeri, megoldást követel az a kérdés, hogy mily feltételek mellett alakulhat át egyik kereskedelmi társaság egy másik kereskedelmi társasággá? Nem tekintve a közkereseti és betéti társaságot, amelyeknél a kültag belépése vagy kilépése automatice idézi elő az átalakulást, általános elv, hogy az átalakulni akaró társaságnak előbb fel kell számolnia és azután az új formának megfelelően teljesen újból kell alakulnia. Ezt az elvet nem alkalmazhatjuk mereven akkor, amidőn a kft. meghonosításával azt a célt is el akarjuk érni, hogy a gazdasági életet a törpe rt.-ok nyomasztó terhétől megszabadítsuk. Ennek a célnak érdekében meg kell könnyítenünk az átalakulást. Lehetővé kell tennünk tehát azt, hogy az olyan rt., amely nem bírja el a rt.-i forma nehékességét, felszámolás nélkül, eszerűen átalakítsa cégét kft.-gá.
Legegyszerűbb az átalakulás Angliában, ahol a kft. tulajdonképpen a rt. talaján áll és a public company nyomban privata company lesz, mihelyt tagjai az 50-et nem haladtják meg és lemond a forgalomképes részvényről. Az átalakulásnak ezt a könnyedségét valósítja meg Lichtenstein is, mert a törvény 425. Cikke kimondja, hogy mihelyt egy rt. lemond a forgalomképes részvény privilégiumáról, nyomban átalakul kft.-gá. Ezzel az egyszerűséggel azonban nálunk nem lehet megoldani a problémát. A Tj. által szem előtt tartott kft.-i forma ugyanis erősen elhajlik a személyegyesülés irányába; de másrészről az átalakulás szabályozásánál figyelemben kell részesítenünk mind a hitelezőknek, mind pedig a részvényeseknek az érdekét; de meg különösen azt a rettenetes pusztítást is, amit az infláció kisebb rt.-ok vagyonában véghezvitt.
Az átalakulásnál felszínre kerülő főbb problémák a következők:
1. A Tj. az átalakulást megkönnyíti olyan módon, hogy elengedi az átalakuló rt. vagy szövetkezet felszámolását és csupán a kft. átalakulásához szükséges enyhe feltételek megtartásához ragaszkodik. E mellett biztosítja az átalakulás alkalmával a teljes adó- és illetékmentességet.
2. A Tj. a részvényesek érdekét a következőkben védi: a) alkalmat ad nekik, hogy a rt. vagyonából reájuk eső vagyonrésszel mint törzsbetéttel belépjenek az új társaságba; b) e vagyonrészt külön mérleg alapján kell kiszámítani, amelyet kvalifikált többség állapít meg; c) nem lehetséges a átalakulás, ha az alaptőkének legalább háromnegyed részét képviselő részvényesek nem hajlandók az új kft.-ba belépni, viszont d) ha ez a többség elhatározza az átalakulást, a belépés minden egyes részvényesre kötelező.
3. A hitelezők érdekvédelme megkívánja a következő elveknek érvényrejuttatását:
a) A német és az osztrák jog szerint: az átalakulás sine qua non-ja, hogy a kft. törzstőkéjének legalább akkorának kell lennie, mint amekkora az átalakuló rt. alaptőkéje volt; tehát az átalakulás nem változtathatja meg a hitelezők minimális garanciáját. Ehhez az elvhez a mi viszonyaink között nem célszerű mereven ragaszkodni és meg kellett engedni mindazt, hogy az új kft. törzstőkéje kisebb legyen, mind pedig azt, hogy nagyobb legyen, mint az átalakuló rt. alaptőkéje. Igen gyakran előfordulhat ugyanis, hogy olyan rt. akar kft.-gá átalakulni, amelynek tiszta vagyona kisebb, mint alaptőkéje. Ilyenkor megengedhető, hogy az új kft. törzstőkéje az átalakuló rt. tiszta vagyonával legyen egyenlő, feltéve, ha az új kft.-ot arra kötelezzük, hogy azokat a hitelezőket, akik az átalakulásba nem egyeznek bele, kielégítse vagy kellően biztosítsa. Abban az esetben, ha az új kft. nagyobb törzstőkével akar alakulni, mint amekkora az átalakuló rt. alaptőkéje volt, ami a hitelezők szempontjából rendszerint üdvös, ilyenkor a részvényeseket kell felruházni azzal a joggal, hogy elsőbbség illesse meg őket azokra a törzsbetétekre, amelyek a törzstőke többletét fedezik.
b) A Tj. felállítja a szabályt, hogy az új kft. egyetemes jogutóda az átalakult rt.-nak, amelynek minden tartozása a kft. bejegyzésével erre száll át.
4. A mi speciális viszonyaink között számolnunk kell azokkal az egészen kis alaptőkéjű és kisrészvényű rt.-okkal is, amelyeknek kft.-gá való átalakulása egyenesen közérdek. Az ily rt.-okra való figyelemmel felhatalmazást kellett adni a kormánynak arra, hogy az átalakulás kérdését az olyan részvényesek érdekeire tekintettel, akiknek vagyonrésze az 1000 P-t sem éri el, rendelettel szabályozza (124. §).
5. A német törvény nem szabályozza a szövetkezeteknek kft.-gá való átalakulását. Az osztrák törvény indokolása pedig egyenesen ellene van annak, hogy a szövetkezeteknek kft.-gá átalakulása megkönnyíttessék, minthogy itt teljesen ellentétes vállalkozási típusokról van szó és a szövetkezet hitelezői és tagjai az átalakulással súlyos sérelmet szenvedhetnek. Hallgat a szövetkezetek átalakulásáról a francia törvény is.
A Tj. - tekintettel arra, hogy sok olyan szövetkezet működik nálunk, mely velejében tiszta kereskedelmi vállalkozás - az úgynevezett álszövetkezetek lecsapolása érdekében is helyesnek tartja az átalakulás megkönnyítését, éspedig a következő feltételek mellett. Csakis korlátolt felelősségű szövetkezeteknél lehetséges az átalakulás megkönnyítése. Korlátlan felelősségű szövetkezet csakis a felszámolás és új alapítás után alakulhat át kft.-gá. A hitelezők védelme érdekében kiterjesztendők a rt.-ra felállított rendelkezések; a tagok érdekében pedig felállítandó az a szabály, hogy a szövetkezet vagyonát két bírósági könyvszakértőnek kel megállapítania (105. §). Az 1898:XXIII. és 1920:XXX. tc. hatálya alatt álló hitelszövetkezetek tekitnetében az idézett törvények rendelkezései érintetlenül maradnak.
I. A csendes társaság nincs szerves összefüggésben a korlátolt felelősségű társasággal. Törvényi szabályozását az indokolja, hogy amidőn a magyar törvényhozás a kereskedelmi társasvállalkozásnak a kereskedelmi törvényben meghatározott négy faját új formával: a korlátolt felelősségű társasággal szaporítja, helyénvaló, ha egyben pótolja a kereskedelmi törvénynek azt a mulasztását is, hogy a gyakorlati életben igen elterjedt és hasznos gazdasági célokra felhasznált csendes társaságot nem részesítette szabályozásban.
Az Apáthy-féle Tervezet (A magyar Kereskedelmi Törvénykönyv Tervezete, dr. Apáthy István egyetemi jogtanártól. Budapest, 1873. 126. l.) ugyanis azért nem vette át a régi német kereskedelmi törvényből a csendes társaságra vonatkozó rendelkezéseket, mert ez a „társaság” nem kereskedelmi társaság (a társasviszony kifelé nem érvényesül), de nem is társasviszony, minthogy nem más, mint egyszerű kölcsönszerződés a vállalat tulajdonosa és a csendes társ között.
Habár kétségtelen, hogy az olyan társasviszony, amelyet a felek titokban tartanak, nem minősíthető nemcsak kereskedelmi, hanem még magánjogi társaságnak sem (hiszen a csendes társaságnál a tagoknak nincsen közös vagyonuk, a csendes társ „betétje” a vállalkozó tulajdonába megy át, aki saját nevében szerzi a jogokat és vállalja a kötelezettségeket) és a csendes társaságnak kölcsönszerződéssé minősítése elméletileg bizonyos fokig meg is állhat és némely gyakorlati esetben a valóságos helyzetnek is megfelel, azért mégsem lehet a csendes társaságot - amely az életben, minden elmélet ellenére is, igen jelentős és egészséges intézményként szerepel - a kölcsönszerződés teóriájára tekintettel szabályozatlanul hagyni. A csendes társaság ugyanis a kereskedelmi társaságoknak ősi válfaja, a középkorban is nagy szerepet játszó betéti társaságnak előfutára volt. A középkori betéti társaság (commenda) velejében csendes társaság volt, mert a „beltag” a saját neve alatt lépett fel (hiányzott a társascég) és a kültag teljesen háttérbe vonult (főleg azért, mert társadalmi állása miatt nem léphetett a nyilvánosság elé), annak ellenére, hogy a tiszta nyereségnek átlag háromnegyed része őt illette. A csendes társaságnak betéti társasággá átfordulását tisztán az a tény vonta maga után, hogy a csendes társ (kültag) kilépett a névtelenségből. Ha tehát a történelmi kifejlődésre vagyunk figyelemmel, lehetetlen a csendes társaságban „kölcsönt” látnunk, helyesebben a csendes társ előtérbelépésének azt a hatást tulajdonítanunk, hogy ez a tény a közte és a vállalkozó közöt keletkezett jogviszonyt lényegéből kiforgatja: kölcsönből társasviszonnyá változtatja át.
De el kell ismernünk a csendes társaságnak különállását és társasviszony természetét azért is, mert a kereskedelmi forgalom felfogása, a legtöbb külföldi törvény és a magyar állandó bírói gyakorlat a csendes társaságban a kölcsöntől lényegesen különböző jogi alakulatot lát; helyesebben észreveszi és szabályozza benne a társasági jelleget. A kereskedelmi forgalom, a külföldi törvények és a magyar bírói gyakorlat is meglátják és elismerik, hogy a csendes társ egyenrangú „társa” a vállalat tulajdonosának, viseli a vállalat kockázatát (itt a főkülönbség a hitelezővel szemben) és társasági tagként működik közre a kikötött hozzájárulás szolgáltatásával a közös cél megvalósításában. A m. kir. Kúria 6716 1922. P. II. számú határozatában (Hiteljogi Döntvénytár, XVII. 87. sz.) kölcsönszerződés helyett csendes társaságot állapított meg azon az alapon, hogy a szerződés a csendes társnak a hitelező érdekvédelmét meghaladó beavatkozási és ellenőrző jogot ad az üzlet vitelében.
Hozzájárul mindezekhez az a tény is, hogy gazdasági életünkben a csendes társaságok igen jelentős szerepet töltenek be, minélfogva jogviszonyaiknak rendezése mind a tagok, mind pedig a társasági hitelezők érdekében is határozott és átfogó törvényes szabályozásra szorul.
II. Bírói gyakorlatunk megpróbálkozik kitölteni a kereskedelmi jogunkban a csendes társaság szabályozatlan volta miatt keletkezett ürt. De a dolog természete szerint nem tudta ezt a vállalkozó formát olyan szabályozásban részesíteni, amelyre elsősorban a társaság hitelezőinek érdekét tekintve van elkerülhetetlen szükség. Azok a mozaikszerű megállapítások azonban, amelyekkel a magyar bírói gyakorlat a csendes társaság jogi elbírálásához különböző jogesetek kapcsán hozzájárult, igen értékes anyagot szolgáltattak a Törvényjavaslatnak, mert lehetővé tették, hogy a csendes társaság törvényes szabályozása a gyakorlatban bevált jogtételekre is támaszkodhassék.
A bírói gyakorlatban úgyszólván teljesen kijegecesedtek azok az elvek, amelyek szerint a csendes társaság külső jogviszonyait kell elbírálni. 1. A csendes társaság kifelé nem szerepelhet társasviszonyként. Közös cége sem lehet, hanem csupán a vállalat tulajdonának neve vagy cége alatt léphet fel. Éppen ezért a csendes társaságot nem is lehet mint olyant a cégjegyzékbe bejegyezni (Kúria 1191/1890., 1079/1891. stb. határozatai). 2. Harmadik személlyel szemben jogosítva és kötelezve egyedül a vállalat tulajdonosa van. A csendes társra nézve még a cég alkalmazottjaival szemben sem keletkezhetik jog vagy kötelezettség (Kúria 889/1894., Budapesti Tábla: II. G. 107/1900., Kúria P. IV. 9094/1926. sz.).
A belső viszony tekintetében már kevésbbé határozott bírói gyakorlatunk. Így csak egész általánosságban érinti a nyereség- és veszteségviselés kérdését, hol a magánjognak, hol pedig a betéti társaság jogszabályainak segítségülhívásával (Kúria fentebb idézett 6716/1922. P. II. és 212 905. sz. határozatai). A csendes társ ellenőrző jogát pedig azonosítja a betéti társaság kültagjának ellenőrző jogával (Kúria 599 1904.).
A társasviszony megszűnése tekintetében bírói gyakorlatunk csupán negatívumokat állapít meg. A csendes társ magánhitelezőjét nem illeti meg a felmondás joga (Kőria 732 1912. V.); de nem követelheti a csendes társaság felszámolásának elrendelését a csendes társ sem, mert a csendes társaságra a Kt. rendelkezései nem alkalmazhatók és így a 108. §-ban szabályozott felszámolásnak sem lehet helye (624. sz. E. H. és Kúria 3300/923. F. II., Hiteljogi Döntvénytár, XVII. 83. sz.). A társasviszony megszünésének életbevágóan fontos kérdését ezek szerint jelenlegi jogunk nem oldotta meg.
Tisztázatlan az a kérdés is, hogy milyen szabályok érvényesülnek a csendes társ vagy a vállalattulajdonos csődje esetében. A csődtörvény 29. §-a alkalmazásának lehetősége a csendestársaságnál nagyon is problematikus.
A 2-3. §-okhoz
A 2. és 3. § a társasági szerződés formáját és kötelező tartalmát állapítják meeg. Ezek a rendelkezések figyelemmel vannak arra a középhelyre, amelyet a kft. a közkereseti társaság és részvénytársaság között elfoglal. A korlátolt felelősség - helyesen a társasági hitelezőknek egy meghatározott vagyonra utalt helyzete - megakadályozza azt, hogy a Tj. a kft.-ot létesítő szerződésnél megelégedhessék a formátlansággal, miként azt a Kt. a közkereseti társaságnál teszi. Viszont a kft.-nak individuális karaktere és a nagyközönségtől való távoltartása indokolatlanná teszi a részvénytársasági alapszabályoknak megkövetelését. A helyes középutat a Tj. itt egyrészről a) társasági szerződésformához kötésében, b) másrészről a szerződés kötelező tartalmának megszabásában látja.
ad a) A Tj. a társasági szerződés érvényességéhez közokiratot vagy valamennyi tag aláírásával ellátott és bejegyzett ügyvéd által ellenjegyzett magánokiratot követel meg. Szigorítja azonban a szerződéskötésre vonatkozó meghatalmazás formáját, amely csakis közokirat lehet. Ezt a rendelkezést a meghatalmazott képviseleti jogosultsága tekintetében támadható kétségek és viták elkerülése indokolja. A 2. §-nak ezeket a rendelkezéseit az indokolja, hogy egyrészről a hitelezők érdekében nem lehetett megelégedni az egyszerű irásbeli formával, másrészről azonban módot kellett adni arra is, hogy a szerződő felek a költséges közokirat helyett az ügyvéd ellenjegyzését választhassák. A gyakorlatban ugyanis nélkülözhetetlen fog lenni a kft. alapításánál a jogi szakértő bevonása, akinek közreműködése nemcsak a társaság bejegyzésének sikerét, hanem a tagok jogviszonyainak helyes rendezését is elő fogja mozdítani. Az ügyvédi ellenjegyzés éppen ezért nem fog a felekre felesleges költséget jelenteni. Mind a közokirati formában felvett, mind pedig az ügyvédi ellenjegyzéssel ellátott szerződésnél szükség van valamennyi tag aláírására. Ennek következménye, hogy a kft.-nál valamennyi tag „alapító”, helyesen nincsen szükség külön alapítókra (az alapítás nem „fokozatosan”, - mint a részvénytársaságnál - hanem „egyszerre” történik). Az aláírás ezenfelül megalapítja a tagságjogot, pótolja a részvényaláírást és a szövetkezetnél megkívánt belépő-nyilatkozatot.
A 2. § 2. bekezdésének tilalma egyike a Tj. ama rendelkezéseinek, amelyek a laikus nagyközönséget a kft. vállalat kockázatától távoltartani igyekeznek. Büntető szankciójáról a 111. § 5. pontja gondoskodik. Ad b) A Tj. a társasági szerződés kötelező tartalmaként szabja meg, hogy a társaságra vonatkozó legfontosabb kikötéseket feltétlenül megállapítsák. A 3. § 1. bekezdése különösebb indokolásra nem szorul; túlnyomórészt azokat az adatokat sorolja fel, amelyeket a kereskedelmi cégjegyzékbe is be kell vezetni és közzé kell tenni. A 3. § 6. pontja azoknak a nehézségeknek a kiküszöbölésére törekszik, amelyek különösen Németországban merültek fel a kft. határozathozatala tekintetében. Igen gyakran előfordult ugyanis, hogy egy kft.-ban két érdekcsoport vett részt 50-50% részesedéssel és szavazójoggal. Minthogy a német és az osztrák törvény nem szabályozza azt a kérdést, hogy mi legyen szavazategyenlőség esetében az eljárás, valósággal az ilyen vállalatok megbénulására vezetett a két érdekcsoport szembefordulása. Habár a Tj. egyéb helyen is rendelkezéseket állít fel a taggyűlés határozathozatala tekintetében (38. §), mégis szükségesnek mutatkozott, hogy a szavazójog gyakorlásának módja, de különösen a szavazategyenlőség esetében követendő eljárás kérdése, mint kötelező társasági szerződési tartalom is rendeztessék. A Tj. a kötelező felügyelőbizottság intézményét a kft.-nál, amint az Általános Indokolás is reámutatott, csak bizonyos esetekben ismeri. Viszont indokolt, hogy ilyen esetekben az első felügyelőbizottság már a társasági szerződésben kirendeltessék, tekintettel arra, hogy a Tj. szerint a kft. alapításánál sem alapítókra, sem külön alakuló közgyűlésre nincs szükség.
A 3. § 2. bekezdése a társasági szerződés esetleges tartamáról intézkedik. Az Általános Indokolás reámutatott már arra, hogy az úgynevezett pótbefizetések mennyire alkalmasak a korlátolt felelősség kapitalisztikus merevségének enyhítésére, másrészt pedig, hogy az úgynevezett mellékszolgáltatások révén minő tág tere nyílik a kft-nak a legkülönbözőbb gazdasági területeken elterjedésre. A pótbefizetésekről a Tj. 29., 30. és 33. §-ai részletesen rendelkeznek. A mellékszolgáltatásokról csupán a 31. § 2. bekezdése rendelkezik, megengedvén azt, hogy a mellékfoglalkozásokra a társaság akkor is adhasson ellenértéket, ha az évi mérleg nyereséget nem tüntet fel. A Tj. tartózkodott attól, hogy a „másnemű szolgáltatások”, tehát a mellékszolgáltatások fogalmát és körét akár csak általánosságban is körülírja. Ezt a tartózkodást főleg az a körülmény indokolja, hogy egyrészről el sem lehet előre képzelni azt, hogy a megalakítandó kft.-ok a törzsbetétre és pótbefizetésekre voantkozó kötelezettségen felül a társasági szerződésben még minő egyéb mellékszolgáltatásokat is fognak tagjaikra róni, másrészről a Tj. a mellékszolgáltatások körének merev körülírásával nem akarta útját állani annak, hogy ez a társasági forma a legkülönbözőbb gazdasági célok szolgálatába beállíttassék. Hogy a mellékszolgáltatások körébe mi minden vonható be, ebben a tekintetben egynéhány példa is megfelelően tájékoztat. Minden, ami a kötelem tárgya lehet (valaminek adása, tevése vagy nemtevése), lehet „mellékszolgáltatás” is. Nem szükséges, hogy a mellékszolgáltatásnak vagyoni értéke legyen, e szolgáltatás időszakosan ismétlődjék, nem készpénzben álljon vagy szállítása legyen gazdasági javaknak. Lehet tehát pénzszolgáltatás (határozott összeg beszolgáltatása bizonyos esetekben a tartalékalapba, a veszteségek fedezésére stb.), nyersanyag beszolgáltatása a társaságnak (a földbirtokos tag a cukorrépa termését szolgáltatja be a cukorgyár kft.-nak), ingatlan, üzlethelyiségek stb. használatának átengedése (amennyiben nem közönséges bérlet), jelenlegi vagy jövőbeni találmányok átengedése a vállalatnak, a munkaerő lekötése (a tag vállalja a vállalat technikai vezetését), tartózkodás valamitől (a tagra rótt versenytilalom, a karteltagok tartózkodása a feltételek megszegésétől) stb., stb. Lehet a tag ebbeli kötelezettsége egyoldalú, de lehet visszterhes is, amidőn a mellékszolgáltatásra irányuló kötelezettséggel szemben áll a társaságnak az ellenérték nyujtására vonatkozó kötelezettsége. Az Általános Indokolás reámutatott arra, hogy külföldön a korlátolt felelősségű társasági forma éppen a mellékszolgáltatások kikötésének lehetősége révén a kartelek kedvelt társasági formája lett. De ugyancsak a mellékszolgáltatások kikötésének lehetősége fogja a kft.-t a legkülönbözőbb mezőgazdasági vállalatok számára is alkalmassá tenni. A mezőgazdasági ipar fejlesztése szempontjából ugyanis nagy jelentősére számíthat a korlátolt felelősségű társasági forma annak folytán, hogy módot ad az őstermelő földbirtokosoknak olyan korlátolt felelősséggel működő vállalat megteremtésére, amely nyerstermékeiket dolgozza fel; amikor tehát a társasági szerződés őket pl. arra kötelezheti, hogy évi termésüket mint mellékszolgáltatást szolgáltassák be a vállalatnak.
A Társasági szerződés a 3. §-ban felsoroltakon felül egyebeket is tartalmazhat. Mindenekelőtt maga a Tj. sorol fel egyéb helyeken több olyan kérdést, amelyet a társasági szerződésben kell rendezni. E mellett azonban a tagokat teljesen szabadság illeti meg, hogy - számolva a vállalat különleges szükségleteivel - a törvényben említetteken felül más kérdéseket is szabályozzanak társasági szerződésben.
Amint az Általános Indokolás arra már reámutatott, a Tj. a kft.-nál általában csak egy szervet, az ügyvezetőt követeli meg. A felügyelőbizottság elvileg fakultatív és csak kivételes esetekben kötelező, a taggyűlést pedig a kft. helyettesítheti a tagok írásbeli szavazatával. A 4. § azért intézkedik a társaság megalakulása keretében is az ügyvezetőkről, mert a Tj. már a társaság bejegyzése előtt fontos feladatkat ró reájuk. Az ügyvezetőket kirendelheti a társasági szerződés, kirendelhetik a tagok a társasági szerződés megkötése után, de a társasági szerződés fenntarthatja az ügyvezetők vagy egyes vezetők kirendelését az államnak vagy más közjogi testületnek, ezenfelül feljogosíthatja a felügyelőbizottságot is az ügyvezetők kirendelésére (71. § 2. bek. 1. p.). Éppen ezért mellőzte a 3. § azt, hogy az ügyvezetők kirendelését a társasági szerződés kötelező tartalmává tegye. E szerint a Tj. értelmében az első ügyvezetők kirendelhetők a társasági szerződéssel vagy a tagok külön megállapodásával, a későbbieket pedig megválaszthatja a taggyűlés; de fenntarthatja a társasági szerződés a kirendelés jogát már a megalakuláskor az államnak vagy más közjogi testületnek, továbbá a felügyelőbizottságnak is, amely esetekben az ügyvezetők kirendelését tanusító okiratot a 8. § 3. pontja értelmében a társaság bejegyzésének kérésekor kell a cégbíróságnak bemutatni. Ha a társasági szerződés egyáltalában nem rendelkezik az ügyvezetőkről vagy valamennyi tagot kijelöli ügyvezetésre jogosultnak, akkor csak a társasági szerződés megkötésekor volt tagokat kell ügyvezetőkül kirendelteknek tekinteni.
A Tj. a tagokra bízza annak a megállapítását, hogy a társaságnak egy vagy több ügyvezetője legyen és hogy az ügyvezetők a tagok köréből vagy a nemtagok közül választassanak. Ez a szabadság számol azzal, hogy a kft.-i formát a legkülönbözőbb terjedelmű vállalkozásokra lehetséges felhasználni és hogy nem minden esetben fognak a tagok azokkal a szakismeretekkel rendelkezni, amelyekre az ügyvezetésben szükség van.
Az 5. § a kft. cégszövegének szabályozásánál ugyanazokat az elveket tartja szem előtt, mint amely elvek alapján a Kt. a részvénytársaság és a szövetkezet cégszövegszerkesztését körülírja. Habár az 5. § szabálynak az úgynevezett tárgyi céget veszi, azt mégsem akadályozza meg, hogy olyan kft.-ok is alakuljanak, amelyeknek cége a tagoknak vagy legalább egy tagnak a nevéből áll, utalva a vállalat tárgyára vagy utalás nélkül is. A mi bírói gyakorlatunk ugyanis már a részvénytársaságoknál is lehetségesnek tartja, hogy a társasági cégbe bizonyos személyek neve is felvétessék. Annál kevésbbé lehet egy kft.-nak ezt megtiltani, amelyben több az individuális elem, mint a részvénytársaságban. Az 5. § a kft. cégszövege tekintetében csupán egy kényszerítő szabályt állít fel; t. i. azt, hogy a cégben a „korlátolt felelősségű társaság” toldat vagy annak „kft.” rövidítése feltétlenül szerepeljen. Ez a rendelkezés biztosítja azt, hogy mindenki, aki a társasággal üzleti összeköttetésbe lép, már a cégből is megállapíthassa a korlátolt felelősséget, helyesebben azt, hogy ennél a vállalatnál a tagok a társaság kötelezettségeiért személyesen nem felelősek.
Az 5. § rendelkezik arról a kérdésről is, hogy milyen céget lehet abban az esetben használni, ha valamely bejegyzett egyéni vagy társascég alakult át kft.-gá. Itt is azt a Kt. 12. §-ából következő elvet követi, hogy az eddigi cég, amelyhez az üzleti jóhírnév tapad, továbbhasználható, de feltétlenül ragaszkodik a „korlátolt felelősség” toldat felvételéhez.
A 6. §, amidőn olyan rendelkezést állít fel a kft.-ra, amelyet az 1. § ama rendelkezése folytán, hogy a kft. „kereskedelmi társaság”, automatice kell alkalmazni, nem minősíthető feleslegesnek. Szükségesnek mutatkozott ugyanis ennek az intézkedésnek, amely a kft. jogi személyiségét állapítja meg, határozott kiemelése, nehogy a hallgatás esetleg vitássá tegye a kft. legfontosabb jogi tulajdonságát. Az kétségtelen, hogy a Kt. 63. §-a a nem szerencsésen állapítja meg a kereskedelmi társaságok önálló jogképességét és felesleges benne az „ingatlan javakra tulajdont és egyéb jogokat szerezhet” kitétel, minthogy ez önként következik abból az általános tételből, hogy a kereskedelmi társaságok „jogokat szerezhetnek”. A Tj. azonban nem tartotta helyénvalónak, hogy a kereskedelmi társaságoknak ezt a legfontosabb középponti szabályát a kft. szabályozásával kapcsolatban szövegezze át, mert ez az átszövegezés abban az esetben, ha a Kt. 63. §-a továbbra is érvényben maradna, olyan értelmezésre adhatna alapot, hogy a Tj. másnemű jogképességet akart a kft.-nál elismeri, mint aminő a többi kereskedelmi társaságot illeti.
Ennek a §-nak jelentőséget ad az a körülmény is, hogy a társasági szerződésnek csak azok a változtatásai kerülnek be a cégjegyzékbe és tétetnek közzé, amelyek a 12. §-ban felsorolt adatokat érintik (75. §). A Tj. a bejegyzés és a közzététel adatainak a megállapításánál továbbment, mint a Kt. 65. és 126. §-ai, amelyek a közkereseti és a betéti társaság bejegyzendő és közzéteendő adatait sorolják fel. Ezt a szigorítást önmagában véve is indokolja a korlátolt felelősség kiváltsága. Itt szükséges és indokolt mindazoknak az adatoknak nyilvánosságrahozása, amelyek a társaságon kívül álló érdekeltekre fontosak. Külön indokolásra a felsorolt adatok közül csupán az esetleges felügyelők nevének és lakóhelyének bejegyzése és közzététele szorul. A Kt. ugyanis nem rendeli el a felügyelők nevének bejegyzését és közzétételét. Ennek az az oka, hogy a Kt. 195. §-a a részvénytársaság felügyelőbizottságát majdnem tétlen szerepre kárhoztatja és a társaság képviseletében semminemű formában sem engedi érvényesülni. A Tj. azonban a felügyelőbizottságot sokkal tevékenyebb szerep betöltésére teszi alkalmassá, mint a Kt. a részvénytársaság megfelelő szervét. A 71. § értelmében a társasági szerződés felhatalmazhatja a felügyelőbizottságot az ügyvezetés közvetlen irányítására. A 69. § 2. bekezdése értelmében a felügyelőbizottság képviseli a társaságot az ügyvezetőkkel szemben jogügyleteknél és a taggyűlés határozata folytán azok ellen indított perekben, sőt feljogosítja a felügyelőbizotság minden egyes tagját arra, hogy az ügyvezetők ellen pert indíthasson. A 40. § felhatalmazza a felügyelőbizottságot, valamint az egyes felügyelőket, hogy a taggyűlés határozatait keresettel megtámadják és a felügyelőbizottságra bízza a társaság képviseletét abban az esetben, ha az ügyvezetők támadják meg a taggyűlés határozatát. Ilyen körülmények között a Tj. felügyelőbizottsága nemcsak passzív ellenőrző-, hanem bizonyos esetekben a társaság képviselő szerve is, aminek folytán indokolt és szükséges az egyes felügyelők nevének a cégjegyzékbe történő bevezetése a közzététele.
Hasonló rendelkezést állít fel a Kt. a részvénytársaság és a szövetkezet tekintetében is. A bejegyzés konstitutív hatályának elismerését ennél a vállalkozó formánál a korlátolt felelősség teszi nélkülözhetetlenné. Mert ha a Tj. kiterjesztette volna a kft.-ra is a Kt. 138. §-ának 3. bekezdését, annak logikus következménye az lett volna, hogy a bejegyzés előtt a társaság tagjai a vállalt társasági kötelezettségekért egyetemlegesen és egész vagyonukkal feleljenek. Egy ilyen rendelkezés azonban ellentétben állott volna a kft. lényegével.
A cégbíróság a kft. bejegyzése körül ugyanazt a szerepet tölti be, mint minden konstitutív bejegyzésnél; főleg a részvénytársaság és szövetkezet bejegyzésnél. Nem „engedélyezi” a vállalatot, hanem azt vizsgálja, vajjon a megalakulás a törvény rendelkezéseinek megfelelő volt-e; tehát tisztán a törvényszerűséget (legalitást) vizsgálja. A Tj. tehát a kft.-nál is az ú. n. szabályozott szabadság (normatív rendszer) rendszerét követi, éppúgy, mint a Kt. a részvénytársaságnál.
A 14. § A fióktelep bejelentésének és bejegyzésének a szabályozásánál arra a körülményre volt figyelemmel, hogy indokolt annak lehetővététele, hogy az érdekeltek a társaságra vonatkozó legfontosabb adatokat és okiratokat a fióktelep cégbíróságánál is megtekinthessék. A 14. § 2. bekezdése arra van figyelemmel, hogy a nempénzbeli betét tárgya a társaság hosszabb ideig tartó fennálláa után már nem bír akkora jelentőséggel, hogy a fióktelep cégjegyzékébe indokolt volna annak bejegyzése. Hiszen a társaság megalakulása után a készpénzzel befizetett törzsbetét nagy része is nem pénzbeli vagyontárgyakká változik át és két év alatt a társasági vagyon összetétele akkora változáson megy át, hogy az egyes vagyonalkatelemeknek a fióktelep cégjegyzékében való feltüntetése gyakorlati jelentőséggel nem bírhat.
A 15. § azt az elvet juttatja kifejezésre, hogy a kft. létesítésére irányuló szerződés nem közönséges magánjogi szerződés, hanem a nyilvánosságot is érdeklő jogi személy létesítésének az alapja és éppen ezért a bejegyzés megtörténte után sem formahiba, sem pedig akarathiány nem teheti semmissé vagy megtámadhatóvá a bejegyzés tényével keletkezett jogállapotot Ezt az elvet bírói gyakorlatunk (Kúria 343/1911. sz. és 626. sz. E. H.) a részvényaláírásnál a színlegesség és feltételesség tekintetében már érvényesítette; de ez a bírói gyakorlat egyrészről a részvényaláírásra vonatkozik, másrészről nem öleli fe a formahibának és az akarathiánynak gyakorlati szempontból sokkal fontosabb kérdését. Ezért mutatkozott szükségesnek a világos szabályozás.
Amint az Általános Indokolás reámutatott, a társasági hitelezők védelme szempontjából igen nagy jelentősége van annak, hogy a törvény kellő garanciát adjon a tekintetben, hogy a törzstőke részét alkotó nempénzbeli betét csakis reális értéket juttasson a hitelezők minimális garanciáját alkotó törzstőkébe. Az apport szabályozásának általános elveit az Általános Indokolás (VI. ad. 1. b) foglalja össze. A 18. § 1. bekezdése három garanciát követel meg. Elsősorban, hogy csakis értékelhető dolog vagy vagyonjog lehessen a nempénzbeli betét tárgya. Ez a rendelkezés elvileg kizárja azt, hogy olyan - különben gazdasági szempontból jelentős - vagyonérték, amelyeet nem lehet a leltár vagy a mérleg vagyonoldalán reális értékelés segítségével beállítani, a hitelezők minimális garanciáját tevő törzstőke alkatelemévé válhassék. Hivatkoztak ugyan arra, hogy ez a szabályozás kizárja a találmányoknak vagy technikai eljárásoknak a törzstőkébe való behozatalát, ami a gazdasági kultúra fejlődése szempontjából aggályos. A Tj. azonban abból indul ki, hogy a megalakuló kft.-oknak módjukban fog állani ezeket az értékes gazdasági ötleteket egyéb módon is megszerezni: de határozottan veszedelmet jelentene, ha megengednők, hogy a határozott készpénzösszeget feltüntető törzstőke határozatlan értékekből tevődjék össze. Számolni kell ugyanis azzal, hogy a társaság hitelezői a cégjegyzékben feltüntetett törzstőkét joggal tekinthetik ugyan vagyonértéknek, amely az ő követeléseikre lefoglalható fedezetet ad. Ha már most a törvényhozás megengedné, hogy például egy 100,000 pengő törzstőkével rendelkező kft.-nál 95,000 pengő értékű apportként egy zseniális ötlet szerepelhessen, ez egyenesen megtévesztő hatással volna a társasággal jogviszonyba lépő és tisztán a társaság vagyonára utalt hitelezőkre. A második garanciát a 18. § 1. bekezdése a szükséges öninformáció megkövetelésében látja. A társasági szerződésben világosan meg kell jelölni a nempénzbeli betét tárgyát és a társasági szerződésnek ezt a megállapítását be kell vezetni a 12. § 4. pontja értelmében a cégjegyzékbe és közzé kell tenni. Ezek a rendelkezések lehetővé teszik azt, hogy a nyilvános ellenőrzés is érvényesülhessen az apportbehozás komolyságát illetően. A harmadik biztosítékot azt a gondolatot értékesíti, amelyet az 1924. július 4-i osztrák novella valósított meg. Ez a gondolat intézményesen ki akarja zárni azt a leheetőséget, hogy a társaság törzstőkéje teljesen vagy túlnyomó részben nempénzbeli betétből álljon. Szabály az, hogy a törzstőkének legalább 30%-át készpénzzel kell biztosítani és befizetni, de nem lehet a készpénzzel biztosítandó összeg 10,000 pengőnél kisebb. E szabály alól kivételt a 3. pont második mondatában annyiban lehetett tenni, amennyiben a szabály kijátszása ki van zárva.
A 18. § 2. bekezdése az apportőr magánjogi felelősségének a megállapításával igyekszik a nempénzbeli betét komolyságának újabb biztosítékát megteremteni. Ez alól a felelősség alól mentesül az apportőr, ha a nempénzbeli betét értékelésének helyességét a társaság bejegyzése előtt bírói könyvszakértő írásbeli véleménye igazolja. Ez a rendelkezés enyhébb formában értékesíti a német Kt.-nek azt a részvényjogi szabályát, amely az apportalapítás érvényességéhez minden esetben könyvszakértő közreműködését követeli meg. Fokozódik ez a felelősség és nem csupán az apportőrt, hanem valamennyi közreműködőt terheli, ha a nempénzbeli betétet a valódi értéket meghaladó értékkel fogadtatták el a társasággal vagy az alakuláskor csalárdul jártak el (11. §). Ezt az eljárást különben a Tj. 111. §-ának 6. pontja kereskedelmi vétségnek minősíti. A Tj. 8. §-ának 2. bekezdése, 17. §-ának 3. bekezdése és 78. §-ának 1. bekezdése kétséget kizáró módon eldöntik azt anémet jogban vitás kérdést, hogy mikor és milyen mértékben kell a nempénzbeli betétet a társaságnak beszolgáltatni.
A 21. § az üzletrész átruházása tekintetében azt a különböztetést teszi meg, hogy az üzletrészt valamely tagra szabadon lehet átruházni, nemtagra való átruházásában azonban feltétlenül szükség van a társaság beleegyezésére. A tagra való átruházás szabadságát is megszorítja azonban a 21. § 1. bekezdése abban az esetben, ha az üzletrész mellékszolgáltatásokra is kötelez. Amint arra a 3. § indokolásával kapcsolatban reámutattunk, a kft., mint vállalkozó forma, igen alkalmas olyan gazdasági gondolatok megvalósítására is, melyeknél önálló vállalkozók létesítenek egy bizonyos vállalatot a maguk gazdasági tevékenységének hatékonyabb előmozdítása érdekében. Ha már most alakul egy mezőgazdasági kft., amely tagjait a törzsbetéten és pótbefizetéseken még arra is kötelezi, hogy mindegyik tag meghatározott területen meghatározott nyersterményeket köteles termelni és a társaságnak beszolgáltatni, ebben az esetben az üzletrész annyira összeforr a tag személyével és vállalatával, hogy annak egy más tagra való átruházását nem lehet szabadon megengedni. Ezért tartja ilyenkor szükségesnek a Tj. a társaság beleegyezését.
A nemtagra való átruházásánál nemcsak a társaság beleegyezésére van szükség, hanem ilyenkor a 21. § 2. bekezdése értelmében a társaság arra is fel van jogosítva, hogy ő maga jelöli ki azt a harmadik személyt, aki az átruházni kívánt üzletrészt meg fogja szerezni. A 21. § 2. bekezdésének ez az intézkedése számol a kft. személyes jellegével, amit nagymértékben alterálhatma az a körülmény, ha a tagok jogosultak lennének üzletrészeiket idegen, a társaság érdekei szempontjából nem kívánatos egyénekre átruházni.
A 22. § az üzletrész bírói végrehajtás útján való lefoglalásának és elárverezésének kérdésével foglalkozik. Ez a rendelkezés figyelemre méltatja azt a jogi helyzetet, amelyet a kft. egyrészről a tiszta személyegyesülések (közkereseti és betéti társaság), másrészről pedig a részvénytársaság között elfoglal. A közkereseti társaságnál lehetséges a magánhitelezők olyatén kielégítése, hogy a hitelező a tag vagyonára vezetett sikertelen kielégítési végrehajtás után keresettel kéri a társaság feloszlatását és a tagre eső likvidációs kvóta kiszolgáltatását. Nem lehetséges azonban ez a kft.-nál, ahol a törzstőkének, a társasági hitelezők egyetlen garanciájának szétmálasztására vezetne az a körülmény, ha a tagok magánhitelezői lefoglaltatnák a tagok törzsbetéteit. De nem lehetett ezt a kérdést hallgatással sem mellőzni, mint a részvénytársaságnál, ahol a részvényes hitelezői az értékpapír formájában kiállított részvényt éppen úgy lefoglalhatják a tagnál, mint annak bárminő más ingó vagyonát. Mert hiszen a kft. szabályozásának egyik alapvető tétele, hogy tagságjogokról itt forgalomképes okiratot, lefoglalható értékpapírt kiállítani nem lehet. Ilyen körülmények között a Tj. nem követhette a német törvénynek azt az álláspontját, hogy erről a kérdésről hallgatni kell, hanem követte az osztrák törvény 76. §-ának 3. bekezdésében foglalt szabályozást, összhangzásba hozva azt a mi végrehajtási jogunkkal. A 22. § mindenekelőtt azt az elvet juttatja kifejezésre, hogy a tag üzletrészének bírói lefoglalása és elárverezése nem vezethet a törzstőke csorbítására. A tag magánhitelezője csupán a tag vagyonából szerezhet kielégítést. Csak a tag üzletrészét foglalhatja le, de nem követelheti a társaság feloszlatását. Az árverésnek eredménye itt tehát csak az lehet, mint a részvénytársaságnál. Hogy tudniillik az árverési vevő a kivált tag helyébe lép és így a végrehajtást szenvedett tag törzsbetéte sértetlenül bennmarad a társaság vagyonában. Számol azonban a 22. § a kft. személyes jellegével és ezért megadja a lehetőséget a társaságnak arra, hogy az árverés alá kerülő üzletrészt valamely általa megjelölendő személy tulajdonába juttassa.
A 25. § számolva a kft. személyes jellegével, szükségesnek tartotta az üzletrész öröklésének a kérdéséről is rendelkezni. Ez a rendelkezés abból indul ki, hogy a néhány tagból álló kft. társasági szerződése feltétlenül fog tartalmazni rendelkezéseket a tag halálával beálló változásokra vonatkozólag. A társasági szerződés megállapíthatja az örökösök jugutódlását, de megállapíthatja azokat az elveket is, amelyeknek alapján a társaság az elhalálozott tag örököseit végkielégíteni köteles. Csak ha a társasági szerződés hallgat erről a fontos kérdésről, fog érvényesülni a 25. § diszpozitív szabálya. Az érdekelt gazdasági körök azt az óhajt fejezték ki, hogy maga a törvény állapítsa meg az örökösök kielégítési mértékét, helyesebben az elhalálozott tag üzletrészének azt az értékét, amelyet az örökösöknek ki kell szolgáltatni és e tekintetben azt a javaslatot tették, hogy az örökösök az elhalálozást megelőző legutolsó évvégi mérleg szerinti üzletrész követelésére jogosíttassanak fel. A Tj. ezt a javaslatot nem tette magáévá sem ebben az esetben, sem az üzletrész végrehajtási elárverezése és bevonása esetében, mert arra volt figyelemmel, hogy akkor, amikor a tag vagyonilletőségének értékét kell megállapítani, nem lehet irányadó az évi mérleg, amely a nyereség megállapításának céljából állíttatik össze és a dolog természete szerint nem tünteti fel a tagok vagyonilletőségét a likvidációs értékben. Ilyen évi mérlegnél nem lehet kifogásolni azt, ha például a vállalat összes berendezési tárgyai, ingatlanai stb. 1 pengő értékben szerepelnek az aktívák között; mert az úgynevezett titkos tartalékok felszínrehozása nem valódi nyereség megállapítására és kiosztására vezetne. De amennyire helyeselhető az óvatosság a nyereség kiosztását célzó mérleg felállításánál, éppen annyira indokolatlan és méltánytalan következményekre vezetne az, ha a társaságból kiváló tagnak vagy örököseinek a végkielégítése ugyanennek a mérlegnek alapján történnék. A 25. § 2. bekezdése módot ad a társasági szerződésnek arra, hogy az örökösök végkielégítésének bármely módját szabályozza. Olyan esetben azonban, amidőn a társasági szerződés kizárja a jogutódlásból az elhalálozott tag örököseit a nélkül, hogy arról intézkednék, hogy milyen végkielégítésben részesüljenek azok, a törvény diszpozitív szabálya nem tesz egyebet, minthogy elismeri az örökösöknek azt a természetszerű jogát, hogy az elhalálozott tag üzletrészének valóságos és teljes értékét követelhessék a társaságtól.
A 26. § azt akarja megakadályozni, hogy a társaság a 20. § 2. bekezdésének azt a rendelkezését, hogy minden tagnak csak egy üzletrésze lehet és ugyanezen § 3. bekezdésének azt a rendelkezését, amely az üzletrészek árubabocsátását tilalmazza, az üzletrészek felosztásával kerülje meg. A Tj. az üzletrész felosztását csak akkor engedi meg, ha az üzletrész részleges átruházásáról vagy több jogosult közös örökösödéséről van szó. Ebben a két esetben is szükséges a társaság beleegyezése, továbbá az, hogy a feldarabolt üzletrészre eső törzsbetét is legalább ezer pengőt tegyen ki. Az üzletrész felosztását azonban a társasági szerződés még ezekben az esetekben is kizárhatja. Ez a kizárás nem fog sem méltánytalanságot, sem gyakorlati nehézségeket támasztani, mert hiszen ilyenkor az üzletrész közös tulajdona keletkezik, amely jogi helyzetet a 27. § úgyis részletesen szabályozza.
Az Általános Indokolás (VII. B. 1.) reámutatott a pótbefizetési kötelezettség gazdasági jelentőségére és arra a körülményre, hogy a pótbefizetések megállapításával a kft. megszabadul a részvénytársaságot meglehetősen nyomó kapitalisztikus merevségtől. A 29. § szabályozza a pótbefizetést, követvén az osztrák törvénynek azt az elvét, amely csak meghatározott magasságú pótbefizetési kötelezettség megállapítását tartja lehetségesnek. A német törvénynek az a rendelkezése ugyanis, amely a társasági szerződést felruházza azzal a joggal, hogy korlátlan összegű pótbefizetési kötelezettséget állapíthasson meg, a Tj. felfogása szerint ellentétes a korlátolt felelősség lényegével. Ezért rendelkezik a 29. § 1. bekezdésének 2. mondata akként, hogy a társasági szerződésnek ez a kikötése csupán akkor hatályos, ha a törzsbetétek összegéhez viszonyítva határozza meg az ilyen címen kivethető legmagasabb összeget. A kisebbségben levő tagokat teljes mértékben megvédi ezenfelül az a körülmény is, hogy pótbefizetéseket a tagokra kivetni csakis a társasági szerződés világos intézkedése esetében lehet. Ezt a társasági szerződést pedig valamennyi tag állapítja meg és a társasági szerződésnek olyan módosításához, amely a tagok kötelezettségeit súlyosabbá teszi vagy új kötelezettségeket ró reájuk, valamennyi tag hozzájárulása szükséges (74. § 4. bekezdés). A 29. § 2. bekezdése habár szabályként azt állítja fel, hogy a pótbefizetéseket a törzsbetét arányában kell teljesíteni, mégsem ragaszkodik ennek a szabálynak érvényesüléséhez, mert a társasági szerződést felhatalmazza, hogy ettől az elvtől eltérjen. Lehetséges ugyanis, hogy különösen az előjogos tagok nagyobb pótbefizetési kötelezettséget fognak magukra vállalni, mint amekkora törzsbetétjük alapján terhelné őket.
A 33. § 1. bekezdése a Kt. 165. §-ában foglalt rendelkezést tartja szem előtt, megtiltván azt, hogy a törvényben megállapított eseteken kívül a tag részére a társaságnak olyan vagyonából teljesítsenek fizetéseket, amely vagyon a törzstőke és a tartalékalap fedezésére szolgál. Ez a rendelkezés a kft. mérlegét tartja szem előtt, amely mérleg a baloldalon a társasági vagyont tünteti fel és jobboldalán a társaság terheit állítja be. Ha a társaság vagyonából levonjuk a társaság valóságos tartozásait, megmarad az a tiszta vagyon, amelyből mindenekelőtt a törzstőkét és az esetleges tartalékalapot kell levonni és csak akkor keletkezhetik oly tiszta nyereség, amelyből a tagoknak osztalékot lehet fizetni. A kft.-nál is ugyanigy éppúgy, mint a részvénytársaságnál, lényeges jogi és gazdasági különbség van a törzstőke és a társasági vagyon között. Amíg a törzstőke állandó, de ideális összeg, addig a vagyon változó realitás, amelynek nagyságát csak bizonyos időpontban (a forduló napon) fixírozza a leltár és a mérleg. A társaság vagyonában benne van az aktív vagyon és a passzív vagyon, amely utóbbit ha levonjuk az előbbiből, megkapjuk a tiszta vagyont. Ebben a tiszta vagyonban kell előbb „fedezetet találnia” a törzstőkének és a tartalékalapnak, mint állandó ideális összegeknek, hogy a tagok között felosztható vagyon keletkezhessék. A 33. § 2. és 3. bekezdései a pótbefizetéseknek különleges jellegét domborítják ki. Amint arra az Általános Indokolás reámutatott, a pótbefizetések nem azonosak a törzsbetéttel; elsősorban mert azoknak beszolgáltatására a tagok csak akkor kötelesek, ha azt a taggyűlés elhatározza, másodsorban mert a pótbefizetések nem alkotják azt a minimális garanciát, amit a törzsbetét képvisel. Ennek következményeképpen logikus a pótbefizetések visszafizetésének megengedése, ha azokra a törzstőkében szenvedett veszteség pótlása végett szükség nincsen.
A 33. § 3. bekezdése összefügg a 29. § 1. bekezdésének második mondatával, amely a pótbefizetési kötelezettség megállapítását csak abban az esetben minősíti érvényesnek, ha a társasági szerződés egyúttal meghatározza a pótbefizetések címén kivethető legmagasabb összeget. Ha már most a társasági szerződés úgy szól, hogy a „taggyűlés jogosított a tagokat pótbefizetések teljesítésére kötelezni, a pótbefizetés azonban nem lehet magasabb, mint minden egyes tag törzsbetétének összege”, úgy a tagot, ha ő a törzsbetétének megfelelő összegű pótbefizetést már teljesített, a taggyűlés újabb pótbefizetésekre nem kötelezheti. Ha azonban a teljesített pótbefizetést a taggyűlés egészben vagy részben a tagnak visszafizeti, akkor a visszafizetett pótbefizetések a 29. § 1. bekezdésének második mondata szempontjából meg nem történteknek tekintendők. Tehát a pótbefizetések visszafizetése után a taggyűlésnek jogábal áll a szerződésben megállapított maximum határán belül a tagokat újabb pótbefizetésekre kötelezni akkor is, ha a régebbi, de részben vagy egészben visszafizetett pótbefizetések elérték a pótbefizetések szerződéses maximumát.
A 34. § rendelkezése különbözik a Kt. 167. §-ától, amely a részvényeseket a mérleg alapján jóhiszeműen felvett osztalék visszafizetésére még abban az esetben sem kötelezi, ha a mérleg hamis volt; ha tehát a részvényesek a társaságnak olyan vagyonából kaptak osztalékot, amely az alaptőke fedezésére szükséges. A Tj. a jóhiszemű tagoknak ezt a védelmét, amelyet a Kt. 139. §-ának 4. bekezdése a betéti társaság kültagjaira is kiterjesztett, egyáltalában nem tartja indokoltnak. A fiktív nyereség ugyanis a lehető legnagyobb mértékben károsítja a társaság törzstőkéjére utalt hitelezőket. Ha tehát a Tj. a Kt. 167. és 139. §-ait a kft.-ra is kiterjesztené, abból a következnék, hogy olyan esetben, amidőn a taggyűlés jóhiszeműen olyan mérleget állapít meg, amely nyereséget tűntet fel, habár a valóságban a társaságnak vesztesége van, a „jóhiszemű” tagok nyereségrészesedés címén elvonhatnák a hitelezők egyetlen kielégítési alapját vagy annak tekintélyes részét, tehát a fiktív mérleg felállítása esetében egyedül a hitelezők károsodnának. Habár kétségtelen is, hogy a fiktív mérleg felállításában vétkes ügyvezetőktől és felügyelőktől a hitelezők kártérítést követelhetnek, de amennyiben az ügyvezetők és felügyelők vagyontalanok, ez a kártérítési követelés a hiteelzőkön nem sokat segít. S a kár viselését sokkal inkább lehet azokra a „jóhiszemű” tagokra róni, akik a fiktív mérleget megállapító ügyvezetőket és felügyelőket választják és a mérleg megállapításában is közreműködtek, mint azokra a hitelezőkre, akik e tekintetben a társaságnak teljesen ki vannak szolgáltatva.
A 36. § tulajdonképpen két külön kérdést szabályoz. Az 1. bekezdés számol a kft. személyes jellegével, amely mellett a gyakorlatban előfordulhat, hogy olyan személyek kerülnek be a társaságba, akiknek bennmaradása a társaság céljának meghiusítására alkalmas. Minthogy a tag kilépését a kft.-nál - a hitelezők érdekét tartva szem előtt - elvileg nem lehet megengedni, szabályozni kellett a tag kizárásának olyan módját, amely mind a tag, mind pedig a társasági hitelezők érdekével kellően számol. Az a körülmény, hogy a tag kizárásához bírói ítéletre van szükség és hogy a kizárt tag üzletrészét csakis az üzletrész teljes értékének megtérítése mellett vonhatja be a társaság, megvédi a kizárt tagot a többség önkényével szemben. Másrészről a 36. § 2. bekezdésének az a rendelkezése, hogy amennyiben a kizárt tag üzletrészének bevonása a törzstőkét csökkentené, a törzstőke leszállításához megszabott szabályok megtartására is szükség van, kellően számol a hitelezők érdekvédelmével.
A 36. § 2. bekezdése az üzletrész bevonásának egy egészen más esetét szabályozza. Az üzletrész bevonásának arról az esetéről van itt szó, amelyet pl. részvénytársasági formában szervezett helyiérdekű vasutak vagy engedélyhez kötött egyéb vállalatok szoktak keresztülvinni abból az okból, mert a vállalat vagyona az engedélyezési idő elteltével egy idegen személyre (az államra, községre stb.) háramlik. Az ilyen üzletrészbevonás történhetik a tiszta nyereségből, amely esetben a törzstőke leszállítására szükség nincs, de történhetik a törzstőkéből is, amikor a törzstőke leszállításának a szabályait is meg kell tartani (36. § 3. bek.). A tag érdekét védi ilyenkor az az érvényességi feltétel, hogy az üzletrész bevonásának feltételeit és módozatait a társasági szerződésnek kell megállapítania és ezeket a megállapodásokat, ha az érdekelt tag külön beleegyezése nincsen kikötve, a szerződésnek már akkor kell tartalmaznia, amikor a tag az üzletrészt megszerezte. Más szóval az üzletrész ilyen bevonása csakis a tag beleegyezésével történhetik. A Tj. az üzletrész amortizációjának feltételeit és módozatait feleslegesnek találta megállapítani. Ebben a tekintetben a tag és a hitelező védelmére felállított kényszerítő rendelkezések korlátain belül teljes mértékben érvényesül az egyes vállalatok szerződései szabadsága. Így nem lesz annak sem akadálya, hogy a társasági szerződés a tiszta nyereségből levont üzletrészek helyébe a tagoknak élvezeti üzletrészeket adjon vagy egyéb módozatok mellett vihesse keresztül az üzletrészek bevonását.
Az üzletrész bevonása a 36. §-ban szabályozott mindkét esetben azzal a következménnyel jár, hogy a bevont üzletrészben foglalt tagságjog megszűnik, a tag a társaságból kiválik. A bevonás magát a törzstőkét rendszerint érintetlenül hagyja (a 36. § elsősorban azt az esetet tartja szem előtt, amidőn a társaság a bevonáshoz szükséges anyagi eszközöket a nyereségből vagy az e célra a nyereségből gyüjtött speciális tartalékalapból teremti elő), de kihatással van ilyenkor is a többi (be nem vont) üzletrészre. Mert a tagoknak a társasági vagyonban és nyereségben való részesedő aránya (vagyonilletősége) ezáltal növekedni fog. Ez az eredmény nem áll ellentétben a 17. § 2. bek. 2. mondatának azzal a rendelkezésével, hogy „valamennyi törzsbetét együttvéve a törzstőke összegét adja” mert ez a szabály mindenekelőtt az alapításra (és a törzstőkeemelésre) vonatkozik, a törzstőke teljes biztosítását követelve meg. Az a körülmény tehát, hogy a törzstőke a bvonás dacára változatlanul fog szerepelni a mérlegben (a társaság megteheti azt is, hogy külön tünteti fel a tartozások között a bevont és a be nem vont törzstőkerészeket), érvényre juttatja a törzstőke sérthetetlenségének a 17. §-szal is alátámasztott elvét, dacára annak, hogy a be nem vont üzletrészekre eső törzsbetétek együttvéve nem fogják a törzstőke összegét adni. Természetszerűleg más lesz a helyzet, ha az üzletrészbevonás a törzstőke leszállításával megy végbe. Ilyenkor a tagságjog megszünése a törzstőke csorbulásával is jár.
A 37. § mindenekelőtt azt az elvet juttatja kifejezésre, hogy a taggyűlés a társaság legfőbb szerve és éppen ezért a társaságban a legfőbb felügyeleti és utasítási jog a taggyűlést illeti meg. Szemben a német törvény 45. §-ával, amely felhatalmazza a társasági szerződést arra, hogy a társaság valamennyi ügyének elintézését az ügyvezetők hatáskörébe utalja, a 37. § 2. bekezdése - a tagok érdekvédelmét tartva szem előtt - szükségesnek tartotta felsorolni azokat a fontosabb ügyeket, amelyek a taggyűlés hatáskörébe tartoznak. Ez a felsorolás, amint a 37. § 2. bekezdésének bevezető szavai kifejezésre juttatják, nem taxatív, minthogy a tj. ismer egyéb olyan ügyeket, melyeknek elintézését a taggyűlésre bízza és a társasági szerződés is utalhat bizonyos ügyeket a taggyűlés elé. A 37. § 2. bekezdésének legfőbb jelentősége abban áll, hogy utal az ügyvezetők képviselő jogának olyan törvényes korlátozására, amely harmadik személyekkel szemben is érvényesül.
Ami a 37. § 2. bekezdésében felsorolt ügyeket illeti, ezek túlnyomórészben indoklásra nem szorulnak. A 6. pont megakadályozni kívánja azt, hogy az ügyvezetők a társasági vagyon tekintélyes részét tevő vagyontárgyakat szerezzenek a taggyűlés tudta és beleegyezése nélkül; a 7. pont pedig védelemben kívánja részesíteni a tagokat és a vállalatot magát is olyan ügyleteknél, amelyekben az ügyvezetők személyesen érdekelve vannak.
A 40. § a taggyűlés határozataival szemben ugyanazt a megtámadó jogot biztosítja minden egyes tag javára, mint aminőt a Kt. 174. §-a a részvényeseknek ad. Megadja azonban a megtámadó jogot az ügyvezetőknek és a felügyelőknek is abban az esetben, ha utóbbiak nem lennének a társaság tagjai. Ezt az újítást az a körülmény indokolja, hogy a társaság törvény- és alapszabályszerű működéséért elsősorban az ügyvezetők és az esetleges felügyelők felelnek mind magánjogilag, mind büntetőjogilag. Ennélfogva méltányos megadni nekik is azt a lehetőséget, hogy a törvény- és alapszabályellenes határozatokat a bíróság előtt megtámadhassák; sőt ki kellett terjeszteni ezt a jogosultságot olyan esetekre is, amikor valamely taggyűlési határozat végrehajtása az ügyvezetők vagy a felügyelők büntetésével vagy kártérítő kötelezettségével járna. Minthogy a társaságot a bíróság előtt mint törvényes képviselők az ügyvezetők képviselik, intézkedni kellett a társaság képviseltetéséről olyan esetben, amidőn az ügyvezetők lépnek fel perrel a társaság ellen. A 40. § 2. bekezdése az esetleges felügyelőbizottságot minősíti a társaság perbeli képviselőjének. Ha nincs felügyelőbizottság és a pert valamennyi ügyvezető együttesen indítja vagy ha felügyelőbizottság létezése esetében az ügyvezetők és felügyelők együttesen perelnek, a társaság részére a bíróság hivatott ügygondnokot kirendelni.
A 40. § a megtámadási jog feltételeinek megállapításánál több tekintetben is eltér a Kt. igen hiányos 174. §-ától. Mindenekelőtt határozottan megmondja, hogy mely tagoknak nincs megtámadó joguk. E mellett a kereset megindítását - elejtve az alaki és anyagi szabálytalanságok közötti különbségtételt - egységesen megállapított rövid, záros határidőhöz köti és ezzel megszünteti annak a lehetőségét, hogy a tagok évek multán lépjenek fel régen meghozott és végrehajtott taggyűlési határozatok ellen. Szabályozza a 49. § 5. bekezdése a megtámadott határozat felfüggesztésének kérdését is, megfelelő biztosítékoktól téve függővé az erre irányuló kérelem teljesítését. Igen visszás és káros következményekkel járhat ugyanis, ha a társaság végrehajtja azt a taggyűlési határozatot, amelyet később jogerős bírói ítélet semmisnek mond ki. Gondoskodik végül a 40. § arról is, hogy az alaptalan megtámadó pereknek véget vessen. A Kt. 174. §-ának egyik legnagyobb hiánya ugyanis az, hogy a részvényes úgyszólván minden kockázat nélkül alaptalanul megtámadhat bármely közgyűlési határozatot és ezzel kiszámíthatatlan károkat okozhat a részvénytársaságnak. Az alaptalan megtámadások ellen a Tj. igen hathatós eszköznek tartja a vétkes felperesnek kártérítésre kötelezését.
Minthogy a Tj. a taggyűlés határozatainál szabálynak az egyszerű szótöbbséget minősíti, tehát a többségi elvet juttatja érvényre, a kisebbség kénytelen a társaság akarataként elfogadni minden olyan határozatot, amelyhez a szavazatok többsége felett rendelkező tagok hozzájárulnak. Ezt azt elvet a kft.-nál sem lehet áttörni. Itt is gazdasági társasvállalatról van szó, amelynek működése egyenesen megbénulna, ha minden határozathoz valamennyi tag hozzájárulását követelnők meg. Nehogy azonban a többség a kezébe adott nagy hatalommal visszaéljen, a 41. § gondoskodik arról, hogy az olyan határozat alapján, amelyről a többség tagjai tudják, hogy a társaság jelentős érdekeit nyilvánvalóan sérti, a többséget tegye felelőssé. A 41. § nem mondja meg, hogy ki kérhet ilyen esetben kártérítést a többség tagjaitól, hanem hasonlóan a Kt. 189. §-ához, a „károsultaknak” adja meg a kártérítési követelést. Ebből következik, hogy a többség tagjaitól nemcsak a társaság, hanem a kisebbségben levő tagok, sőt a társaság hitelezői is követelhetnek kártérítést, ha kimutatják, hogy a hozott határozat őket is károsította.
A 44. § általában a Kt. 178. §-ának a rendelkezését terjeszti ki a kft.-ra is kiegészítve azt mindenekelőtt azzal, hogy a kisebbséget megillető összehívó jog magában rejti azt a jogosultságot is, hogy a kisebbség a már összehívott taggyűlésre bizonyos ügyeknek a napirendretűzését követelheti. A 2. bekezdés eltér a 178. §-tól, amennyiben a kisebbség kérelmének nemhonorálás esetében nem a bíróságot jogosítja fel a taggyűlés összehívására, hanem magát az összehívást sürgető kisebbséget. Ez az egyszerű megoldás összhangban áll a kft. személyes jellegével és felesleges munkától kíméli meg a bíróságot is. A 44. § utolsó bekezdése bizonyos féket kíván rakni az indokolatlan összehívásra. A taggyűlés összehívása és megtartása költségeket okozhat, amely költségeket rendszerint a társaság viseli abban az esetben is, ha a kisebbség kívánságára hívták össze a taggyűlést. Meg kellett azonban adni a taggyűlésnek azt a jogot, hogy olyan esetben, amidőn az összehívás nyilvánvalóan indokolatlan volt, a költségek viselését a kisebbségre háríthassa. Amennyiben a kisebbség nem vetné magát alá a taggyűlés e határozatának, a bíróság lesz hivatva a költségviselés tekintetében dönteni.
A 45. § a taggyűlés összehívásának szabályozásánál számol a kft. intímebb jellegével. A bennefoglalt diszpozitív szabályok feleslegessé teszik a hirdetmény útján való összehívást és csupán arra helyeznek súlyt, hogy a meghívók elküldése és a taggyűlés határnapja között legalább nyolcnapi időköz legyen. Ezt a rendelkezést indokolja annak a biztosítása, hogy a tagok bizonyos előkészület után jelenjenek meg a taggyűlésen. De sem ez a szabály, sem pedig a taggyűlés összehívására vonatkozólag a társasági szerződésben felállított egyéb rendelkezések meg nem tartása nem teszi a taggyűlés határozatait érvénytelenekké, ha a taggyűlésen valamennyi tag megjelent.
Valamennyi kereskedelmi társaságnál - sőt a magánjogi társaságnál is - fontos törvényhozási probléma annak a kérdésnek a szabályozása, hogy mily ellenőrző jog illeti meg az ügyvezetésből kizárt tagot a társaság ügyintézőjével szemben. A Kt. a közkereseti társaságnál és a betéti társaságnál maga szabályozza az ügyvezetésből kizárt tag, illetőleg a kültag ellenőrző jogának terjedelmét. A részvénytársaságnál és a szövetkezetnél a részvényeseket és a szövetkezeti tagokat elvileg kizárja az ügyintézés közvetlen ellenőrzéséből és a felügyelőbizottságot minősíti nélkülözhetetlen és egyedül ellenőrző szervnek, amely szerv a tagok ellenőrző jogának kizárólagos érvényesítője. A Tj. a kft.-nál az ügyvezetés belső ellenőrzése tekintetében elvileg a társasági szerződésre bízza a közelebbi részleteknek és módozatoknak a megállapítását. Nem tekintve a 66. § 1. bekezdésében megállapított eseteket, amely esetekben a felügyelőbizottság létesítése a kft.-nál is kötelező, a társasági szerződéstől függ annak a megállapítása, hogy a tagok az ügyvezetést maguk ellenőrzik-e, avagy itt is - miként a részvénytársaságnál - külön felügyelőbizottság (hites könyvvizsgáló) fogja a belső ellenőrzést foganatosítani. A 46. § főleg arra az esetre állapítja meg a tag ellenőrző jogosultságát, amidőn a kft.-nak nincs felügyelőbizottsága (hites könyvvizsgálója). Ilyen esetben biztosítja a tag közvetlen ellenőrző jogát, természetesen olyan korlátozásokkal, amelyek megakadályozzák, hogy a tag az ő megvizsgáló jogának gyakorlásával az ügyek zavartalan vitelét állandóan akadályozza. A 46. § 2. bekezdése ugyanis általában követve a Kt. 135. §-ának 1. bekezdését, csupán arra jogosítja fel a kft. tagját, hogy az évi mérleg helyességének ellenőrzése érdekében vizsgálja át a társaság könyveit és egyéb irományait. Ezt a törvényben meghatátozott ellenőrző jogot a társasági szerződés csak abban az esetben korlátozhatja vagy zárhatja ki, ha a társaságnak felügyelőbizottsága (hites könyvvizsgálója) van. De megadja a 46. § 1. bekezdése a tagoknak azt a jogosultságot is hogy felvilágosítást kérjenek, mégpedig olyan mértékben, amelyet a szavazójog gyakorolhatása tesz indokolttá. Ez a jog a tagot akkor is megilleti, ha van felügyelőbizottság.
Minthogy a tagok megvizsgáló és felvilágosítás kérésére irányuló jogának gyakorlása vitákra és összeütközésekre adhat okot, a 46. § 3. bekezdése gondoskodik arról, hogy ezek a viták a bíróság előtt nem peres úton, sürgősen eldönthetők legyenek.
A 47. és 48. §-ok a kisebbségnek ugyanazt a megvizsgáló jogát szabályozzák, mint aminő jogot a Kt. 175. §-a az alaptőke egytizedrészét képviselő részvényesek javára biztosít. Ezek a rendelkezések lényegesen megszorítják a kisebbségnek ezt a jogosultságát arra tekintettel, hogy a vállalat ellen elrendelt bírósági szakértővizsgálat már önmagábanvéve is alkalmas arra, hogy a vállalat iránti bizalmat megrendítse. Amíg a Kt. 175. §-a a kisebbségnek korlátlan megvizsgáló jogot biztosít, egyenesen kötelezi a törvényszéket arra, hogy a vizsgálatot elrendelje és egyáltalában nem korlátozza a vizsgálat terjedelmét, addig a 47. § csak abban az esetben engedi meg a kisebbség kérelmére a szakértő vizsgálatot, ha a taggyűlés elvetette azt az indítványt, hogy a társaság utolsóévi mérlege vagy a társaság utolsó kétévi ügyvitelében előfordult valamely esemény szakértővel megvizsgáltassék. A bíróság ilyen esetben sem köteles a vizsgálatot elrendelni és ha azt el is rendeli, előbb meghallgathatja az ügyvezetőket és az esetleges felügyelőbizottságot és a kérelem teljesítését szabad belátása szerint meghatározandó biztosíték adásától teheti függővé. Emellett a kérelmet záros határidő alatt lehet csak előterjeszteni. A 48. § 4. bekezdése hatásos védelmet ad a megvizsgálójog alaptalan érvényesítésével szemben, amidőn az alaptalan kérelmet előterjesztő kisebbséget a felmerült költségek viselésére, a rosszhiszemű kisebbséget pedig a társaságnak okozott kár megtérítésére kötelezi. A társaság érdekét védi a 48. § 5. bekezdésének az a rendelkezése is, amely a szakértő jelentésének tartalmi kereteit szabja meg és a szakértőt titoktartásra kötelezi.
A 49. § azt a Kt.-ben nem szabályozott kisebbségi jogot létesíti, amely jogosultság a kisebbség tagjait hatalmazza fel arra, hogy a társaság részére a bíróság előtt érvényesíthessék azokat a kártérítési követeléseket, amelyek a társaságot az alapításért felelős tagok, az ügyvezetők vagy a felügyelők ellen, továbbá - a 41. § esetében - a többség tagjai ellen megilletik. Ez a rendelkezés, amely ismeretes a német és az osztrák jogban is, külön indokolásra alig szorul. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a többség nem fogja elhatározni a kártérítési per megindítását abban az esetben, ha a per végeredményben ellene vagy az ő kebeléből kikerült ügyvezetők vagy felügyelők ellen irányul.
Az 51-53. §-ok az ügyvezetők képviselőjogát általában ugyanazon elvek alapján szabályozzák, amelyeket a Kt. a részvénytársaság igazgatóságának és a közkereseti, valamint a betéti társaság képviselő tagjának képviseleti joga szabályozásánál követ. Az 51. § 2. bekezdésének 2. mondata szükségesnek tartja kifejezetten is intézkedni arról, hogy a társaságot az ügyvezető a cégvezetővel együtt is képviselheti. Ebből a rendelkezésből egyrészről önként következik, hogy a kft.-nak is lehet cégvezetője, másrészről ez a rendelkezés eldönti a vitát a felett, hogy képviselheti-e a társaságot cégvezető valamely ügyvezetővel együttesen. Kétségtelen, hogy a cégvezetőnek törvényes hatásköre szűkebb, mint egy részvénytársaság igazgatósági tagjáé vagy a kft. ügyvezetőjéé. A cégvezetővel való együttes képviselet megengedéséből azonban nem az következik, hogy az ügyvezetők törvényes hatásköre korlátozódnék, hanem hogy a cégvezető hatásköre fog kiterjesztetni, aminek törvényes akadálya nincs, minthogy a Kt. 38. §-a a cégvezető hatáskörének csupán a minimumát állapítja meg, amelyet a főnök tetszés szerint tágíthat.
Az 52. és 53. §-ok különválasztják az ügyvezetőknek a társasággal szemben fennálló belső jogviszonyát, az ügyvezetőket harmadik személyekkel szemben megillető képviseleti jogtól. Amíg a belső jogviszony tekintetében az ügyvezetők alkalmazkodni kötelesek azokhoz a korlátozásokhoz, amelyekhez a társasági szerződés, a taggyűlés vagy bizonyos esetekben a felügyelőbizottság képviselőjogukat kötötte és e belső viszony tekintetében érvényesül az 53. § 1. bekezdésének az a rendelkezése is, hogy cégvezetőt és általános kereskedelmi meghatalmazottat csak a társasági szerződés vagy a taggyűlés felhatalmazása alapján rendelhetnek ki, addig ezeknek a korlátozásoknak harmadik személyekkel szemben nincs hatályuk. A társaság tehát harmadik személyekkel szemben kötelezve lesz olyan ügyletek alapján is, amelyeknek megkötését a társasági szerződés, a taggyűlés vagy a felügyelőbizottság megtiltotta és joghatályos lesz a cégvezetői meghatalmazás adása vagy visszavonása akkor is, ha a belső viszony tekintetében erre az ügyvezetők nincsenek jogosítva. Hogy a kft. cégvezetőjének kirendelését és elmozdítását szintén be kell jegyezni a kereskedelmi cégjegyzékbe, ez a Kt.-nek itt is érvényesülő rendelkezéseiből önként következik.
Az 54. § törvényes versenytilalmat állít fel az ügyvezetőkre, megtiltván nekik, hogy saját részükre vagy más számlájára a társaság üzletkörébe tartozó ügyleteket kössenek vagy fontosabb minőségben a társasághoz hasonló üzletet folytató más kereskedelmi társaságban résztvegyenek. Ez a versenytilalom szűkebb, mint a Kt. 53. §-ában a cégvezetőre és az általános kereskedelmi meghatalmazottra felállított törvényes tilalom, mert csupán a versenytevékenységet tiltja. Nem akadályozza meg azonban azt, hogy az ügyvezetők a maguk részére vagy más számlájára a társaság üzletkörébe nem tartozó ügyleteket kössenek vagy másnemű kereskedelmi társaságokban vegyenek részt. A tilalomszegés következményei általában azonosak a Kt. 75. §-ában megállapított következményekkel. Az 54. § utolsó bekezdése pótolja a Kt.-nek azt a hiányát, hogy nem szabályozza a társaság követelésének elévülését olyan esetben, amidőn a tilalomszegés nem jut a társaság tudomására. A Kt. 75. §-ának 2. bekezdése szerint ugyanis a társasági követelés attól a naptól számított három hónap alatt évül el, amely napon a társaság az ügylet megkötéséről tudomást szerzett. Ebből a rendelkezésből következik, hogy ha a társaság húsz év mulva tudta meg a tilalomszegést, még mindig jogában áll a tilalomszegővel szemben fellépni, vagy amennyiben a társaság egyáltalában nem szerez tudomást a tilalom megszegéséről, az általános elévülési idő érvényesül. Ezt a bizonytalanságot és hosszadalmasságot azonban az ügyvezetők jogi helyzete nem bírja el és ezért kellett az 54. § utolsó bekezdésében a társaság tudomására való tekintet nélkül egy rövidebb elévülési határidőt megállapítani.
Az 55. §-ban szabályozott tagjegyzéknek igen nagy fontossága van a kft.-nál. Mindenekelőtt a tagjegyzék foglalja írásba a tagok főbb jogait és kötelességeit. Ez különösen a 20. § 3. bekezdésének abból a rendelkezéséből tűnik ki, hogy az üzletrész bizonyítására a tagjegyzék kivonata szolgál. Ezért rendeli el az 55. § 1. bekezdése, hogy a tagjegyzékbe a tagok jogviszonyai szempontjából fontossággal bíró minden adat és körülmény bevezettessék. De amint arra az Általános Indokolás reámutatott, a tagjegyzéknek nemcsak a tagok, hanem a társasági hitelezők szempontjából is nagy jelentősége van. A kft.-nál ugyanis nem annyira közömbös a tag személye, mint a részvénytársaságnál. Hiszen a társasági szerződés a kft. tagjaira a törzsbetétek beszolgáltatásán kívül pótbefizetési kötelezettséget és különféle mellékszolgáltatásokat is róhat. Éppen ezért komoly érdeke a társasági hitelezőknek és a társasággal jogviszonyba lépni kívánó harmadik személyeknek, hogy a bíróságnál őrzött tagjegyzékből informálódhassanak a tagok kilétéről és a tagokat terhelő kötelezettségek terjedelméről. A tagjegyzék megbízhatóságát és használhatóságát biztosítja az 55. § 3. bekezdése, amidőn az ügyvezetőket a tagjegyzékben beálló minden változás bejegyzésére és a bíróságnál való bejelentésére kötelezi.
A kft. elvileg nem nyilvános számadásra kötelezett vállalat. Ebből viszont még nem következik, hogy a mérleg felállítására vonatkozó kötelezettség tekintetében egyszerűen kiterjesszük reá azokat a szabályokat, amelyek a Kt. szerint az egyes kereskedőkre, továbbá a közkereseti és betéti társaságokra állanak. A korlátolt felelősség kiváltsága a törvényhozásnak egyenesen kötelességévé teszi, hogy ennek a társaságnak a mérleg felállítására olyan szabályokat állapítson meg, amelyek a tisztán a törzstőkére utalt hitelezők érdekeit a legmesszebbmenő módon védelembe veszik. A Tj. nem vehette át változatlanul a Kt. 199. §-ának rendelkezéseit, mert habár kétségtelen is, hogy a Kt. 199. §-ában foglalt értékelési elveknek intenciója (hogy t. i. a mérleg a valóságos vagyoni helyzetet tüntesse fel és inkább legyen pesszimista, mint optimista) feltétlenül helyes, a 199. § az újabb tapasztalatok alapján tökéletesítésre szorul, amely tökéletesítés irányát bizonyos mértékben a 7000/1925. PM sz. rendelet 2. §-a is megszabja. Mindenekelőtt kifejezésre kellett juttatni az 57. §-ban azt az elvet, hogy a mérlegjogi törvényes szabályok nem alterálják a szolíd és józan üzletvezetés elveit, amelyek elsősorban a mérleg felállításánál érvényesülnek. De el kellett térni a Kt. 199. §-ától a vagyontárgyak kategorizálása tekintetében is. A Kt. 199. §-a ugyanis a mérleg aktív oldalán szereplő vagyonnak csak két kategóriáját ismeri: 1. a társasági vagyont és 2. a tőzsdei árfolyammal bíró értékpapirokat. A Tj. helyesebbnek találta a vagyontárgyak hármas kategorizálását: 1. a tőzsdei értékkel bíró papírok és áruk, 2. az egyéb vagyontárgyak és 3. a vállalat üzemében állandó használatra szánt (berendezési stb.) vagyontárgyak szerinti kategorizálást.
Ami már most azt a fontos kérdést illeti, vajjon a mérleg felállításánál a tőzsdei árfolyammal bíró értékpapirokat és árukat miként kell számításba venni, ebben a tekintetben a törvényjavaslat eltér mind a kereskedelmi törvény, mind a német s az osztrák kereskedelmi törvény álláspontjától is és olyan elveket statuál, amelyek a mérlegvalódiság elvének gyakorlati keresztülvitelét a legnagyobb mértékben előmozdítják. A főcél az, hogy nem realizált nyereség ne szolgálhasson a nyereség, felosztás tényezőjéül, hogy a mérleg alapján valódi eredményekhez lehessen eljutni, vagyis hogy a mérlegben a nyereségmegállapító tendencia a valóságos helyzetnek megfelelően, visszaélések kizárásával, érvényesülhessen. Azt a célt, hogy a mérleg valódi keresztmetszete legyen a társaság helyzetének, hogy pontos képet adjon a vagyonról és a valódi üzleti eredményről, a törvényjavaslat úgy kívánja elérni, hogy az olyan értékpapírt és árut, amelynek tőzsdei ára van, legfeljebb azzal az átlagos tőzsdei árfolyammal lehet számításba venni, amellyel az értékpapír vagy az áru az üzleti év utolsó negyedében bírt, mégis, ha ez az érték meghaladja a beszerzés vagy az előállítás árát, a beszerzési, illetőleg előállítási érték és a most említett átlagos árfolyam közötti különbözetet, mint nem realizált nyereséget, árfolyamkülönbözeti tartalék címén a terhek közé kell beállítani. Ez a rendelkezés főként azt célozza, hogy mesterséges tőzsdei manőverekkel az értékpapirok valóságos értéke meghamisítható ne legyen, másrészről hogy az árfolyamnyereséget ki lehessen mutatni a nélkül, hogy az mint valóságos nyereség kiosztassék.
Tőzsdei árfolyammal nem bíró értékpapíroknál ugyanezt az érdeket csupán olyan szabályozás valósítja meg, amely értékelési alapul a beszerzés árát teszi, figyelembevéve azonban az esetleges értékcsökkenést is. Ugyanez áll lényegében minden más vagyontárgyra is.
Külön tartotta szükségesnek az 57. § 3. pontja az üzleti berendezés és egyéb állandó használatra szánt vagyonértékek értékelésének a szabályozását. Mert abból indul ki, hogy ezek a berendezési tárgyak csak akkor szerepelhetnek a nyereség megállapítását célzó évi mérlegben, ha a társaság az elhasználásuknak megfelelő értéket levonásba hozza vagy annak megfelelő leírási tételt létesít. Az abszolút szolíd üzletvezetés elveinek a berendezési tárgyak tekintetében ugyanis az az eljárás felel meg teljesen, amely ezeket a berendezési tárgyakat egyszerűen leírja. Egyes vállalatoknak az az eljárása, hogy évi mérlegükben többmillió pengőt érő gyári és egyéb berendezési tárgyaikat egy pengőre írták le, bizonysága annak, hogy a szolíd vállalatok kezdenek rátérni a külföldi nagy részvényvállalatok gyakorlatára, amely a nyereség kimutatása céljából összeállított évi mérlegben a berendezési tárgyakat quantité négligeableként kezeli. Hogy az ilyen eljárás a vállalat ellenállóképességét és megalapozottságát mennyire alkalmas biztosítani, az indokolásra nem szorul. Az 57. § 4. pontja szándékosan tért el a 199. § 3. pontjától, mert teljesen irreális az, hogy a társaság kiadásai - habár átmeneti időre is - aktívumnak minősíttessenek. Ha az alapítás és az első szervezés költségei a társaságnak vagyoni előnyöket is jelentenek, ez az előny majd jelentkezik a társaság vagyonában és meg fogja találni a helyét a vagyontételek között.
Igen lényeges újítás az 57. § 6. pontja, amely azoknak az adatoknak felsorolását is megszabja, amelyek ugyan még nem mérlegképes tények, de nagymértékben előmozdítják a társaság vagyoni helyzetéről való tájékozódást. Azt a körülményt ugyanis, hogy a társaság kezességet vállalt egy más vállalat tartozásáért, a mérlegbe felvenni nem lehet. Ez a jogügylet csak akkor fog mérlegképes tényt kiváltani, ha a társaság kénytelen a kezesség címén bizonyos összeggel a vagyonát csökkenteni. De viszont kétségtelen, hogy ilyen kezesség fennállása a társaság vagyoni helyzetének megítélése szempontjából igen fontos lehet. A közelmultban tapasztalhattuk, hogy egy nagy részvénytársaság, amely teljesen aktív mérleget tett közzé, egyik napról a másikra összeomlott annak a következtében, hogy más gyenge vállalatoknál vállalt kezesség címén igen nagy összeget volt kénytelen fizetni. Az 57. § 6. pontjának rendelkezése követi az angol mérlegjogi elveket, amelyek 1862 óta vannak érvényben és legújabban az 1928. évi Companies Act által tökéletesíttettek, valamint az új lengyel részvényjogi törvényt, amely szintén előírja, hogy a társaság által átvállalt kezesség, szavatosság és zálogterhek a mérleg mellékletében kimutattassanak.
Az 57. § 8. pontja a kft. specifikuma. Amint arra a 29. § indokolásával kapcsolatban utalás történt, a pótfizetés nem azonos a törzsbetéttel. A pótfizetést ugyanis, ha arra a törzsbetétben beállott veszteség pótlására szükség nincs, a tagoknak vissza lehet fizetni. Az bizonyos, hogy a már elrendelt vagy éppen beszolgáltatott pótbefizetés növeli a társaság vagyonát; tehát az arravonatkozó követelést vagy szolgáltatást a mérleg vagyonoldalán fel kell tüntetni. Nem lehet azonban ezt a vagyonszaporulatot a társaság egyéb bevételeivel azonosítani, mert hiszen a társaság ezt a vagyont a fentebb említett feltétel mellett a tagoknak fennállása alatt is visszafizetheti.
Az 58. § a mintamérleg intézményének előnyeit gyümölcsözteti a kft.-oknál. A mintamérleg alapján a tagok és a nyilvános számadásra kötelezett kft.-oknál a nagy nyilvánosság is a mérleg formaszerinti helyességét első tekintetre, materiális helyességét pedig könnyebben ellenőrizhetik, mint abban az esetben, ha az egyes társaságokra bízzuk azt, hogy milyen összeállítású mérleggel tegyenek eleget az 57. §-ban felállított követelményeknek. Az 58. § a kereskedelemügyi minisztert hatalmazza fel a mintamérleg elkészítésére.
Az 56. § 2. bekezdése figyelemmel van arra, hogy a korlátolt felelősségű társasági formába alakulhatnak és működhetnek olyan vállalatok is, amelyek a nagyközönség széles rétegeivel léphetnek üzleti összeköttetésbe és ennek következtében a nyilvánosság ellenőrzésére szorulnak. A Tj. ilyen vállalatoknak tekinti: a szállítmányozással, fuvarozással, beraktározással és kézizálogügylettel foglalkozó társaságokat; de módot akar adni arra is, hogy a nyilvános számadási kötelezettség a szükséghez képest más kft.-okra is kiterjesztessék. Ezért ad ilyen irányú felhatalmazást a kereskedelemügyi miniszternek.
A 59-61. §-okhoz
Az 59-61. §-ok szabályozzák az ügyvezetők magánjogi felelősségét. Ez a szabályozás a Kt. 189. §-ától főleg abban tér el, hogy részletesebben írja körül azokat a károsító cselekményeket, amelyek alapján az ügyvezetők ellen kártérítő követelést lehet érvényesíteni. Az 59. § 1. bekezdése állítja fel a generális klauzulát. Ez az intézkedés, amely az ügyvezetőket a társaság ügyeiben a rendes kereskedő gondosságának kifejtésére kötelezi, megállapítja egyben magánjogi felelősségük legáltalánosabb alapját is. Beáll az ő kártérítő felelősségük, mihelyt a rendes kerskedő gondosságának kifejtését elmulasztották. Emellett az általános rendelkezés mellett az 59. § 2. bekezdése szükségesnek tartotta azoknak a legveszedelmesebb cselekményeknek külön felsorolását is, amelyek nemcsak a társaságot, hanem elsősorban a társaság törzstőkéjéra utalt hitelezőket károsítják. Ez a rendelkezés kiegészíti és betetőzi a Tj.-nak azokat a rendelkezéseit, amelyek a korlátolt felelősség privilégiumának ellentételeként a törzstőkének a hitelezők minimális garanciájának konzerválását, sérthetetlen megőrzését kívánják biztosítani. Ennek a felsorolásnak emellett megvan az a jelentősége is, hogy amíg a taggyűlés az ügyvezetőket a felelősség következményei alól általában felmentheti és ebben az esetben legfeljebb a kisebbség érvényesítheti a 49. § feltételei mellett a társaság kártérítő követelését, addig az 59. § 2. bekezdésében meghatározott esetekben a taggyűlés felmentő határozata a társasági hitelezőkkel szemben hatálytalan.
Tökéletesíti a 60. § 2. bekezdése a Kt. 189. §-ának szabályozását a tekintetben is, hogy a súlyos magánjogi felelősség alapján keletkező kártérítő követelés elévülését öt évben állapítja meg. A 61. § általában a Kt. 191. §-át terjeszti ki a kft.-ra.
A 62. § 1. bekezdése lényegében átveszi a Kt. 183. §-ának 2. bekezdését. Az eltérés csupán abban áll, hogy a 62. § 1. bekezdése számol azzal a körülménnyel, hogy az ügyvezetők kirendelése és elmozdítása nemcsak a taggyűlésnek, hanem a 71. § esetében a felügyelőbizottságnak is joga lehet. A 62. § 2. bekezdése figyelemmel van a kft. személyes jellegére. Előfordulhat ugyanis a kft.-nál is, hogy valamely tagnak ügyvezetőül való kijelölése a társasági szerződésnek lényeges megállapítása, amihez a taggyűlés és a felügyelőbizottság is kötve van. Ilyenkor tehát nem érvényesülhet a mandátumnak az az általános szabálya, hogy a megbízást bármikor - tehát ad nutum is - vissza lehet vonni. Ezért terjeszti ki a 62. § a kft.-ra is a Kt. 79. §-a 1. bekezdésének a rendelkezését.
Módosítani kellett az ügyvezető kirendelésének visszavonására vonatkozó rendelkezést abban az esetben is, amidőn az ügyvezető kirendelése az államnak vagy más közjogi testületnek van fenntartva. Ez a kirendelési jog ugyanis illúzóriussá válnék, ha ilyen esetben is érvényesülne a 62. § 1. bekezdésének általános szabálya.
A Tj. a kft.-nál nem követi a Kt.-nek a részvénytársaságra és a szövetkezetre alkalmazott azt a rendszerét, amely a belső, autonóm ellenőrzés szükségképpeni szervéül a felügyelőbizottságot minősíti. Elvileg a társasági szerződéstől függ, hogy az ügyvezetőket a tagok közvetlenül ellenőrzik-e vagy az ellenőrzés feladatát külön bizottságra bízzák. Ettől az elvtől a Tj. csak olyan kft.-nál tér el, amelyet nyilvános számadásra kötelez, avagy amelynek törzstőkéje 150,000 pengőt és tagjainak létszáma a huszonötöt meghaladja. Ezekben az esetekben a felügyelőbizottság létesítése kötelező. A 66. § 1. bekezdésének első mondata világosan kifejezésre juttatja, hogy - a nyilvános számadásra kötelezett kft.-től eltekintve - csak olyan kft.-nál kötelező a felügyelőbizottság létesítése, amelynek nemcsak a törzstőkéje haladja meg a 150,000 pengőt, hanem tagjainak létszáma is több huszonötnél. Tehát egy ötventagú kft.-nál nincs szükség felügyelőbizottságra, ha a törzstőke csupán 100,000 pengőt tesz ki.
De kifejezésre juttatja a 66. § azt az elvet is, hogy amennyiben a társasági szerződés rendeli el a felügyelőbizottság létesítését, erre a fakultatív felügyelőbizottságra is teljes mértékben kiterjednek a 66-72. §-ok rendelkezései.
A felügyelőbizottság tagjainak minimális számát a Tj. háromban állapítja meg és - habár elméletileg úgy is áll az eset, hogy a felügyelőbizottság nem más, mint a tagoknak az ügyvezetés ellenőrzésére kijelölt szűkebbkörű választmánya - gyakorlati szempontból nem emel kifogást az ellen, hogy a felügyelőbizottságban nemtagok is helyet foglalhassanak. Ezt a rendelkezést indokolja egyrészről az a körülmény, hogy a nyilvános számadásra kötelezett kft.-nál lehetséges, hogy a társaságnak igen kisszámú tagja van, akiknek köréből a felügyelőbizottságot megalakítani nem is lehet, másrészről ez a rendelkezés módot ad arra, ha a tagok a kft. felügyelőbizottságába könyvszakértőt is választhassanak be.
A felügyelőbizottság tagjait (felügyelőket) elvileg a taggyűlés választja. Ettől a szabálytól a Tj. 3. §-ának utolsó bekezdése csak az első felügyelőbizottság tekintetében és csak olyan esetben tér el, amidőn a felügyelőbizottság létesítése kötelező.
A 67. § a felügyelők összeférhetetlenségének eseteit állapítja meg. Lehetetlen ugyanis a megfelelő és hatékony ellenőrzést olyan felügyelőktől elvárni, akik egyben ügyvezetők vagy az ellenőrzött ügyvezetőknek közeli rokonai, vagy pedig társasági alkalmazottak.
Hogy miért kell a felügyelőket és személyükben beállott minden változást a cégjegyzékbe bejegyeztetni, annak okát a 12. § indokolása fejtette ki. Amíg a felügyelők megválasztásához, sőt - a kötelező felügyelőbizottság eseteinek fenn nem forgása esetében - magának a felügyelőbizottságnak létesítéséhez is elegendő az egyszerű szótöbbséggel hozott taggyűlési határozat, addig a 68. § 2. bekezdése a felügyelők elmozdításához a taggyűlés minősített határozatát kívánja meg. Ezt a rendelkezést indokolja a felügyelőbizottság által betöltött fontos hivatás.
A Tj. tartózkodott attól, hogy a felügyelőbizottság feladatait és teendőit részletesen maga állapítsa meg. Ennek legfőbb oka, hogy a feladatok és teendők a konkrét vállalat viszonyaiból nőnek ki. Éppen ezért a 69. és 70. §-ok megelégszenek azzal, hogy csupán a legfontosabb és valamennyi kft.-nál elvégzendő feladatokat szabályozzák. Az egyéb teendők megállapítását azonban a 71. § az egyes vállalatok viszonyaival számoló társasági szerződésre bízza.
A 69. § a felügyelőbizottság legfontosabb feladatát és egyben kötelességét az ügyvezetés hatásos és aktív ellenőrzésében állapítja meg. Erre az ellenőrzésre - szemben a Kt. 195. §-ában foglalt rendelkezésekkel - képessé teszi a felügyelőbizottságot az a hatáskör, amelyet számára a Tj. biztosít, de különösen a 69. §-nak az a szabálya, amely közelebbről is megszabja az ellenőrzés legfontosabb teendőit és megengedi azt, hogy a felügyelők az ellenőrzést egymás között az ügyvitel ágai szerint megoszthassák. Ezek mellett nagy eredmény várható a Tj. 70. §-a 1. bekezdésének intézkedésétől is, amely módot ad arra, hogy a felügyelőbizottság az ügyvezetés megvizsgálásánál szakértő segítségét is igénybe vegye. Még inkább fokozza ennek a felügyelőbizottságnak tevékenységét és irányító hatalmát az, hogy a társasági szerződés - élve a 71. § 2. bekezdésében adotjoggal - az ügyvezetők kirendelését és elmozdítását is a felügyelőbizottságra bízhatja. Ez a jogosultság ugyanis a leghatásosabb - mert preventív - ellenőrzést fogja a kft.-nál meghonosítani.
Szemben a Kt. 195. §-ának utolsó bekezdésével, amely egyenesen megtiltja azt, hogy a felügyelőbizottság a passzív ellenőrzésen kívül más teendőkkel is megbízassék, a 69. § 2. bekezdése módot ad arra, hogy a felügyelőbizottság a társaság képviselőszerveként is működhessék és a helytelenül működő ügyvezetőkkel szemben is kellő erővel felléphessen.
A Tj. a felügyelőbizottság működésének megfelelő biztosítása tekintetében igen sokat remél a magánjogi felelősség szigorúságától is. A felelősség kérdése szorosan összefügg a felügyelőbizottság kötelességeinek megállapításával. A Kt. 196. §-a helyesen szabályozza a felügyelők magánjogi felelősségét, amidőn azt a kötelességmulasztás következményeként állapítja meg. Ez a rendelkezés azonban azért nem lehetett komoly biztosítéka a felügyelők működésének, mert a Kt. 195. §-a egyrészről teljesíthetetlen feladatot ró a felügyelőbizottságra, mint testület (az ügyvezetés minden ágának állandó testületi ellenőrzése), másrészről e kötelességeket csak a legnagyobb általánosságban állapítja meg. A 72. §, midőn a felelősség mélyrehatóbb szabályozását adja, elsősorban a 69. és 70. §-ok rendelkezéseire támaszkodik, amelyek konkrétebb és - ami a fő - teljesíthető kötelezettségeket rónak a felügyelőbizottságra és annak egyes tagjaira.
A 72. § első bekezdése a felügyelőket a rendes kereskedő gondosságának kifejtésére kötelezi. Ez a gondossági fok nem abszolút valami, hanem azokra a teendőkre van figyelemmel, amelyeknek elvégzésére a felügyelők vállalkoznak. Ennek a gondossági foknak felállítása a felügyelőktől bizonyos fokú szakértelmet követel meg olyan értelemben, hogy egy konkrét kft.-nál csak az vállalkozzék a felügyelői tiszt betöltésére, akiben valóban megvannak azok a képességek, amelyekre a vállalt hivatás betöltése végett feltétlenül szükség van. Ennek a gondosságnak elmulasztása legáltalánosabb alapja a felügyelők felelősségrevonásának.
A 72. § a legsúlyosabb kötelességmulasztásokat külön is felemlíti. Ennek a felsorolásnak az is a célja, hogy határozott megállapítást nyerjenek azok a mulasztások, amelyeknek alapján nemcsak a társaság, hanem a hitelezők is felléphetnek a vétkes felügyelők ellen. Az 1. pont a felügyelőbizottságnak arra a fontos szerepére van figyelemmel, amelyet ez a közeg a taggyűlésen a részvényeseket tájékoztatás révén tölt be. A felügyelőkbe helyezett bizalomnak legsúlyosabb megszegése az, hogy a felügyelőbizottság az ügyvezetők káros cselekményeinek a taggyűléstől jóváhagyását azzal teszi lehetővé, hogy akár aktíve, akár passzíve közreműködik a szabálytalanság keresztülvitelénél. A 2. pontban felsorolt szabálytalanságok rendkívüli fontosságát a 69. § indokolása fejti ki. A felügyelőbizottságtól méltán el lehet várni, hogy megakadályozza az ügyvezetőknek azokat a törvényellenes cselekedeteit, amelyek a kft. hitelképességét csökkentik vagy éppen tönkreteszik. A 3. pont az alapos vizsgálatnak legerősebb biztosítéka. Ez a rendelkezés tájékoztat arról, hogy milyen esetekben köteles a felügyelőbizottság szakértőt alkalmazni. Ha a felügyelők, vagy közülük egy vagy több egyben szakértők is, természetszerűen nem kötelesek a társaságot költséggel terhelő szakértői vizsgálat igénybevételére, ha ellenben a felügyelőbizottság kellő szakértelem hiányában nem tudja a kötelességévé tett vizsgálatot szakértő bevonása nélkül megfelelőképpen foganatosítani, súlyos kötelességmulasztást követ el, ha nem él a 70. §-ban biztosított jogával.
Hogy a hitelezőkkel szemben a felügyelők ellen indított kártérítési pereknél ugyanazoknak az elveknek kell érvényesülniök, mint az ügyvezetők ellen indított pereknél, az a dolog természetéből következik és megokolásra nem szorul. A rövidebb elévülés megállapítását is ugyanazok az okok indokolják, mint amelyeket a Tj. az ügyvezetők felelősségének megállapításánál mérlegel.
Az angol részvénytársasági életben rendkívül áldásos hatás mutatkozik a hites könyvvizsgálók ellenőrzése nyomán. Ezek a kedvező tapasztalatok társasági jogunk szabályozásánál nem mellőzhetők. A visszaélések ellen fokozott védelmet kell nyujtani s azok megelőzése ma a jogpolitikának elsőrangú kötelessége. Módot kell nyujtanunk arra, hogy a hites könyvvizsgáló, mint a társaság belső életének a társaságtól teljesen független és csupán a közérdeket képviselő figyelője és ellenőre, a korlátolt felelősségű társaság keretében is érvényesülhessen, akár a felügyelőbizottság helyett, akár a mellett. Nem kívánt a törvényjavaslat ebben a tekintetben ennél a társaságnál kényszerítő jogszabályokat alkotni, viszont azonban nem szabad elzárni azt a lehetőséget, hogy az ily társaságok önként vethessék magukat alá a hites könyvvizsgálatnak. A törvényjavaslat 73. §-a ezt az önkéntes könyvvizsgálatot intézményesíti abban a gondolatban, hogy oly kft., amely cégében kitünteti, hogy hites könyvvizsgáló ellenőrzése alatt áll és ezt meg is valósítja, a közbizalomnak nagyobb mértékben lehet osztályosa. Úgy, ahogy a hites könyvvizsgáló szerepkörét ez a § megvonja, a hites könyvvizsgáló-intézmény a társasági jog egyik tiszteletreméltó pillére, a közérdek őre lehet s működésével széleskörű garanciákat fog nyerni a társasági ellenőrzés.
A törzstőke felemelése olyan szerződés megkötésével megy végbe, amelynek értelmében vagy a tagok vagy pedig idegen személyek a társasággal szemben új törzsbetétek beszolgáltatására, esetleg egyéb kötelezettségek teljesítésére is kötelezik magukat. Amint a részvénytársaságnál, úgy a kft.-nál is a társaság tulajdonképpeni szubsztrátuma a hitelezők minimális biztosítékát kitevő törzstőke. S amint az eredeti társasági szerződésnek legfontosabb rendelkezése a törzstőke biztosítása, akként a törzstőkefelemelés szabályozásának is tengelyét az új törzstőke biztosítása alkotja. Amikor egy olyan vállalat, amelynek hitelezői tisztán és kizárólag az előre meghatározott tőkére vannak utalva, ezt a minimális biztosítékot emelni kívánja, tulajdonképpen megismétli azt az eljárást, amelyet az eredeti törzstőke előteremtésénél követett. Ennek a megfontolásnak tulajdonítható az, hogy a 76. § az új törzstőke biztosításához szigorú formához kötött írásbeli okiratot követel meg, amely okiratnak az érvényességi kellékei ugyanazok, mint az eredeti társasági szerződésnek. Különösen kell érvényesülnie ennek az analógiának akkor, amidőn olyanok biztosítják az új törzstőkét, akik még nem voltak a társaság tagjai. De nélkülözhetetlen ez a formalizmus, mert hiszen a hitelezők érdekéről van szó, akkor is, ha a társasági tagok vállalkoznak az új törzstőke biztosítására.
Amint méltányos az, hogy a részvénytársaságnál a régi részvényesek javára az új részvények tekintetében elővételi jog biztosíttassék, éppen annyira - sőt a tagok üzleti jellegű közelállására tekintettel még inkább - méltányos ez a kft.-oknál. A 76. § 3. bekezdése éppen ezért biztosítja ezt az elővételi jogot a régi tagok javára. Ezt a jogot egyedül a társasági szerződés korlátozhatja vagy vonhatja el, amely társasági szerződés valamennyi tag beleegyezésével jön létre és a 73. § 4. bekezdése értelmében e tekintetben csak valamennyi tag hozzájárulásával változtatható meg.
A 76. § utolsó bekezdése ragaszkodik a 17. §-ban megállapított törzsbetétminimumhoz a törzstőke felemelése esetében is.
A 77. § lehetővé teszi azt, hogy az új törzstőke is nempénzbeli betét beszolgáltatásával biztosíttassék. Erre a törzstőkebiztosításra azonban kiterjeszti a 18. § rendelkezéseit azzal az eltéréssel, hogy az apportra vonatkozó megállapodást mind a törzstőke felemelését kimondó határozatba, mind pedig az új törzsbetét jegyzését tartalmazó nyilatkozatba fel kell venni. Az apportmegállapodásnak ez az okmányosítása pótolja az eredeti társasági szerződésbe való felvételt.
Az, hogy a törzstőke felemelését kimondó határozatot a cégjegyzékbe leendő bevezetés és közzététel végett a cégbíróságnál be kell jelenteni, következik a 75. §-nak abból a rendelkezéséből is, amely a társasági szerződés minden megváltoztatásának bejelentését és bejegyzését rendeli el. A 78. § a bejelentésről azért intézkedik külön is, mert a törzstőkefelemelés esetében szükséges a bejelentés előfeltételeinek, valamint a bejelentés mellékleteinek külön megállapítása is. A 78. § rendelkezései általában a társaság megalakulásának bejelentését szabályozó 8. § rendelkezéseit terjesztik ki megfelelően a törzstőke felemelésének bejelentésére. A 78. § 1. bekezdése hangsúlyozza azt a társaság eredeti bejegyzése alkalmával is érvényrejutott elvet, hogy a törzstőke felemelését mindaddig, amíg a felemelt törzstőke pénzben járó összegét teljesen be nem fizették és a nempénzbeli betéteket a társaságnak egészben be nem szolgáltatták, bejegyezni nem lehet.
A 79-81. §-okhoz
A Tj. 79-81. §-ai, amelyek a törzstőke leszállításának feltételeit állapítják meg, főleg abban térnek el a Kt. 209. §-ától, hogy a törzstőke leszállításánál igen közelről érdekelt hitelezők javára sokkal erősebb védelmet biztosítanak, mert amíg a Kt. 209. §-a értelmében a részvénytársaság alaptőkeleszállítását a cégbíróság akkor is engedélyezheti, ha a társaságnak a nagyobb tőkére hitelt nyujtott hitelezők követelései kielégítve és biztosítva nincsenek, addig a 80. § 3. bekezdése értelmében a törzstőke leszállítását csak akkor lehet a cégjegyzékbe bejegyezni, ha a jelentkezésre felhívott összes hitelezők, akik a leszállításhoz kifejezetten hozzá nem járultak, követeléseikre nézve kielégítve vagy biztosítva vannak. A 79. § nem követte a Kt. 209. §-át olyan irányban sem, hogy a törzstőke leszállításának módozatait maga sorolja fel; mert ezzel a merev felsorolással a gyakorlatban sok nehézséget támasztana. E helyett a taggyűlés feladatává teszi a leszállítás céljának és keresztülviteli módozatainak megállapítását, amely határozat törvényességét a cégbíróság hivatott ellenőrizni. Minthogy a Tj. álláspontja szerint teljesen indokolatlan az olyan kft.-ok működése, amelyeknek a törzstőkéje a 10,000 pengőt nem éri el és a társasági működés helyességének bizonyos fokú garanciáját jelenti az, hogy a tagok itt jelentősebb vagyoni érdekeltséget vállalnak, a 79. § 2. bekezdése érvényesítendőnek tartja a törzstőke és a törzsbetétminimumot a törzstőke leszállítása esetében is. Hogy e rendelkezés folytán a társaság milyen megoldásokat keressen, ennek a kérdésnek szabályozását a Tj. nem látta szükségesnek és lehetségesnek. Itt ugyanis, minthogy minden tagnak elvileg csak egy üzletrésze lehet (20. §), nem lehet előírni és szabályozni az ezer pengőnél kisebb értékre csökkenő üzletrészek összevonását (V. ö. a 7000/1925. PM sz. rendelet 11-13. §-aival).
A 80. § a törzstőke leszállításánál érdekeikben igen közelről érintett hitelezők érdekvédelmét szervezi meg, amikor a törzstőke leszállításának bejegyzését megelőzőleg elrendeli a hitelezők hirdetmény útján való felhívását és kielégítését, illetőleg biztosítását, abban az esetben, ha a törzstőke leszállításához kifejezetten nem járultak hozzá.
A törzstőke leszállításának megfelelő lebonyolítását biztosítja a 81. §, amidőn megállapítja a vétkes ügyvezetőknek a társasági hitelezőkkel szemben egyetemleges felelősségét. Ezt a rendelkezést egészíti ki a 110. § 1. pontja, amely vétségnek minősíti, ha az ügyvezetők a törzstőke leszállítása alkalmával a bírósághoz intézett nyilatkozatban tudva valótlant állítanak.
Külön szabályozza a 82. § 3. bekezdése a társaság továbbfolytatásának kérdését, amiről a Kt. a részvénytársaságnál és a szövetkezetnél hallgat. A 3. bekezdés rendelkezései azonban ugyanazokat az elveket tartják szem előtt, amelyek alapján a bírói gyakorlat a részvénytársaság továbbfolytatásának kérdését bírálja el. (V. ö. a Kúria 441/1899. V. számú végzésével, Dtár III. f. XV., 150. és köv. lapjai.) A csőd önmagában nem szünteti meg a kft.-ot, sőt azt a felszámolás állapotába sem juttatja, hanem éppen úgy, mint bármely csődbe került fizikai személyt vagy kereskedőt, csakis a csődeljárás alá veti. Hogy a 82. § 1. bekezdésének 4. pontja mindezek ellenére a csődnyitást a kft. feloszlásának abszolút okául állítja oda, ez nem annyira a jogelvekből levont konzekvencia, mint annak a gyakorlati tapasztalatnak honorálása, hogy a tisztán törzstőkéjével garanciát nyujtó kft. a csőd kimondása után talpraállani aligha képes, mert nem fog megmaradni a további működéshez szükséges vagyoni alapja. Nem volna azonban helyes a 4. bekezdésnek ezt a rendelkezését kivételt nem ismerő szabállyá minősíteni. Mert ha a gyakorlati élet az alapul szolgáló ezt a feltevést túlnyomórészben igazolja is, mégis lehetnek olyan esetek, amelyekben a csőd nem visz végbe a kft. vagyoni bázisán olyan rombolást, hogy a továbbfolytatás gazdaságilag lehetetlen volna. Ilyen esetek nem fordulhatnak elő akkor, ha a csődöt vagyonhiány vagy a csődvagyon teljes felosztása folytán szüntetik meg, mert kft. nem működhetik tovább, ha nincs vagyona. Ellenben nincs kizárva, hogy a továbbfolytatás gazdaságilag lehetségessé válik abban az esetben, ha a közadós kft.-nak sikerült hitelezőit egyességileg kielégítni vagy a csőd megszüntetését a Csődtörvény 166. §-a értelmében a közadós társaság azon az alapon kérni, hogy hitelezői a megszüntetésbe beleegyeznek. Ilyen esetekben a közadós üzletének továbbfolytatása jelenlegi jogunk szerint sincs kizárva; csupán az vitás, vajjon nem kell-e ilyenkor a továbbfolytatáshoz valamennyi tagnak beleegyezését követelni (így a Kúria fentidézett 441/1889. sz. határozata). Ezért volt szükség ilyen esetekben a többségi akarat elismerésére.
Még inkább indokolt a továbbfolytatás megengedése, ha a társaság egész vagyonának átruházása vagy egyesülés folytán oszlik fel és az átruházás vagy az egyesülés meghiusul. Ilyenkor a közgazdasági érdekeket is sértené annak megtiltása, hogy a társaság továbbfolytathassa üzletét.
A 83. §, számolva a kft. személyegyesületi minőségével, megadja a lehetőséget arra, hogy a társaság feloszlása a kisebbség és bizonyos esetekben minden egyes tag keresete alapján bírói ítélettel kimondható legyen. De e mellett módot kíván adni arra, hogy az olyan kft.-ot, amely működésével a közérdeket veszélyezteti, a kereskedelmi társaságok közigazgatási ellenőrzését végző cégbiztos keresetére is fel lehessen bírói ítélettel oszlatni. A 83. § rendelkezései számolnak mind a társaságnak, mind pedig a hitelezőknek érdekével. A társaság érdekét védi, hogy a felosztás kimondása nem közigazgatási úton, hanem bírói ítélettel megy végbe; a törvényszéknek kizárólagos hatáskörébe tartozik, amely törvényszéki ítélet ellen kétfokú fellebbvitelnek van helye. A hitelezők érdekét védi, hogy ilyen esetben is nélkülözhetetlen a felszámolás.
A 84-86. §-ok - tekintettel arra, hogy Csődtörvényünk a kft.-ról a dolog természete szerint nem intézkedik, de másrészről hiányzik benne a kereskedelmi társaságok tekintetében is több olyan intézkedés, amelyek bizonyos elterjedt visszaélésekkel szemben a vagyonbukott hitelezőinek érdekét hathatósan megvédik - szükségesnek tartják, hogy a kft. csődje esetében érvényesülő egynéhány rendelkezést állítsanak fel.
