Az előző években az állami bevételek alakulása lehetővé tette, hogy a közterheken ismételten enyhítsünk és ezzel is elősegítsük a közgazdaság megerősödését. Még az utolsó két év alatt is ebben az irányban számos, részben törvényhozási, részben rendeleti intézkedést léptettünk életbe. Ezen az úton tovább is haladhattunk volna, ha időközben a világgazdasági helyzetben lényeges változás nem állott volna be.
A világgazdasági helyzet kedvezőtlen alakulása ugyanis természetszerűleg kihat Magyarországra is, mert a mai gazdasági viszonyok között egyetlen állam sem különülhet el annyira, hogy a többi államban mutatkozó jelenségek ne éreztessék hatásukat. E téren tehát nem elég egy állam polgárainak erőfeszítése és áldozatkészsége, hanem szükséges, hogy az összes érdekelt államok összefogjanak és közös erővel igyekezzenek a nehézségeket elhárítani. Kívánatos, hogy ezeknek a törekvéseknek sikere is legyen.
Ettől függetlenül számolnunk kell azonban az adott helyzettel és arra kell törekednünk, hogy a nehézségeket saját eszközeinkkel és lehetőségeinkkel enyhítsük és ne engedjük a bajokat kimélyülni, mert ez a világgazdasági helyzet javulása esetén megnehezítené az újabb fellendülést.
A gazdasági helyzet nehézségei elsősorban a mezőgazdasági termékek nagy áresésében jelentkeztek, ami Magyarországot, mint olyan államot, amely legfontosabb mezőgazdasági termékekben állandóan kiviteli felesleggel bír, rendkívül súlyosan érintette. Ezért törekedtünk a gabonaértékesítés kérdésének intézményes rendezésével, a gabonajegy-rendszerrel és a kivitel fokozásával elsősorban a mezőgazdaságon segíteni.
A mezőgazdaság helyzete azonban nálunk éppen azért, mert a lakosság nagyobb része őstermeléssel foglalkozik, kihat az iparra és a kereskedelemre is, amennyiben a mezőgazdaságból élők vásárló- és fogyasztóképességének csökkenése a fogyasztás csökkenésére vezet, ez pedig az üzemek kisebb foglalkoztatását és a kereskedelem jövedelmének csökkenését, végeredményben pedig a munkanélküliek számának emelkedését idézi elő.
A vásárlóképesség és a fogyasztás csökkenése folytán az állami bevételek is csökkenő irányzatot mutatnak és e mellett az államnak fokozott áldozatokat kell hoznia a gazdasági helyzet nehézségeinek áthidalására. Egyrészt kíméletes adóbehajtással és fizetési halasztások engedélyezésével kellett könnyítenünk a gazdasági élet terhein, másrészt adómérséklésekkel és adóvisszatérítésekkel segítségére siettünk a termelésnek, hogy ezáltal a termelvényeknek különösen külföldi elhelyezését biztosíthassuk. Áldozatokat kíván az államháztartástól a munkanélküliség enyhítése is, mert még állami áldozatok árán is munkaalkalmakat kell teremteni, hogy a munkanélküliek megnövekedett számát módunkban álljon keresethez juttatni.
Amikor e szerint az egyik oldalon az állami bevételek csökkenésével kell számolni, a másik oldalon pedig az állam igénybevétele növekszik, akkor természetesen keresnünk kell a módokat és eszközöket a bevételek csökkenésének ellensúlyozására és a kiadási többletek fedezésére. Elsősorban fokozott takarékossággal, a kiadások apasztásával igyekszünk az ellentételt megteremteni. Már az előző években is számos intézkedéssel törekedtünk a takarékosságra. Az elmult évben életbeléptettük az irodakezelés egyszerűsítését, továbbfejlesztettük a nyugdíjak megállapításának és számfejtésének központi intézését és megkezdtük az illetmények számfejtésének központosítását is. A számvitel terén is jelentékeny egyszerűsítéseket léptettünk életbe. A hivatalokban használt papírformákat szabványosítottuk stb. Ezek az intézkedések tették lehetővé, hogy a közszolgálati alkalmazottak számának újabb apasztására gondoljunk és hogy a dologi kiadások csökkentésével is foglalkozzunk. Minthogy azonban az alkalmazottak létszámának csökkentése méltányossági és szociális szempontokból máról-holnapra nem lehetséges, hat éves programmot állítottunk fel, amelynek keretében az alkalmazottak számának 10%-os csökkentését tervezzük. Ezen hat évnek első évét a folyó költségvetési év képezi és a programm végrehajtása már ebben az évben kezdetét is vette. Ez kifejezésre jut a költségvetésben is, amennyiben a létszámok csökkentettek, az évközi megtakarítások kulcsa pedig jelentékenyen felemeltetett, figyelemmel arra, hogy a megüresedő állások az elkerülhetetlenül szükségességtől eltekintve, már ebben az évben sem töltetnek be. A létszámapasztást azonban törvényhozási úton, intézményesen is biztosítani kívánjuk és ezzel kapcsolatban a magasabb állások számát is aránylagosan csökkenteni szándékozunk a létszámviszonyok újabb rendezése, nevezetesen új, úgynevezett normálstátusok megállapítása útján.
Minthogy azonban ezeknek az intézkedéseknek teljes hatása csak fokozatosan, több év alatt érvényesülhet, márpedig az adott viszonyok között gyors eredményre van szükség, ezért a kormány már a folyó költségvetési évben is mindent megtesz, hogy fokozott megtakarításokat érjen el. Így a személyi kiadások apasztása érdekében ez év folyamán előléptetéseket is csak akkor eszközlünk, ha a szolgálat érdeke megköveteli. Ezenkívül az alkalmazottak rendkívüli segélyezésére és jutalmazására szolgáló összegeket felére kívánjuk leszállítani. Teljes megszüntetése a segélyezéseknek és jutalmazásoknak egyrészt a betegség, halálozás vagy egyéb sorscsapások folytán kivételesen nehéz anyagi viszonyok közé jutó alkalmazottak megsegítésének lehetősége céljából, másrészt azért sem lehetséges, mert a rendesen túlmenő fokozott munkateljesítményt csak akkor lehet elérni, ha a fokozott munkát végző tisztviselők jutalmazása továbbra is lehetséges lesz.
A személyi járandóságok csökkentésével függ össze a kormánynak az a törekvése is, hogy a kiküldetési és átköltözködési költségeket csökkentse. E célból a kormány rendeletet adott ki, amellyel a kiküldetések számának apasztásával és a külszolgálatban töltött idő megrövidítésével, valamint a kiküldetési napidíjak mérvének leszállításával kíván megtakarításokat elérni.
A dologi és egyéb kiadásoknál is nagy megtakarításokat kívánunk elérni, amit mindenesetre elősegít az a körülmény, hogy a beszerzési árak a költségvetés megállapítása óta némileg csökkentek és ezeknek további csökkenése várható.
Mindezekből az intézkedésekből a költségvetésben előirányzott összegekkel szemben az állami közigazgatásnál a folyó évben összesen mintegy 25 millió pengő megtakarítás várható. Ugyanezeknek az elveknek kell azonban érvényesülniök az állami üzemeknél is, amelyeknél az e címen elérendő megtakarítás mintegy 20 millió pengőre tehető.
Ha a tervbevett megtakarítások a költségvetés végösszegéhez képest nem is látszanak nagyon jelentékenyeknek, nem szabad elfelejteni, hogy ezeket a megtakarításokat egy olyan költségvetésben kívánjuk elérni, amely már a fokozott takarékosság jegyében állíttatott össze és éppen ezért a korábbi költségvetéssel szemben redukált tételeket tartalmaz. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a költségvetésnek legjelentékenyebb tételei olyanok, amelyeknél megtakarításokat nemzetközi megállapodásokra való tekintettel vagy a bevétel biztosítása szempontjából nem lehet elérni.
A folyó költségvetési évben elérhető megtakarítások egymagukban nem elegendők a bevételek csökkenésének ellensúlyozására és arra, hogy a gazdasági helyzet által legjobban sujtott lakosságot fokozott támogatásban részesíthessük. Gondoskodni kell tehát arról, hogy addig is, amíg a takarékossági intézkedések és a létszámapasztás erőteljesebben éreztethetik hatásukat, az államkincstár bevételei is növeltessenek. A többletet olyan forrásokból kell előteremteni, amely forrásokból a bevételeknek kellő időben és a tervezett mértékben való befolyása biztosnak látszik és nem vezet az adózók gazdasági helyzetének lényeges rosszabbodására.
A kormány megítélése szerint ezeknek a feltételeknek legjobban az felel meg, ha a szolgálati viszonyból származó illetményeket rójuk meg egy fokozatos kulcs mellett kiszabott adóval.
Ha azt vizsgáljuk, hogy lehet-e a szolgálati viszonyból származó illetményeket a kereseti adón felül ilyen külön adóval is megterhelni, akkor meg kell állapítanunk, hogy azoknak a gazdasági helyzete, akiknek az illetményei az utóbbi években nem csökkentek, a többi foglalkozási ághoz tartozók helyzetéhez képest kedvezőbben alakult, mert úgy az élelmiszerek, mint számos iparcikk ára az utóbbi években tagadhatatlanul csökkent. Nem lehet tehát méltánytalannak mondani, hogy az állam az adott viszonyok között ennek az előnynek egy részét átmenetileg igénybe kívánja venni. Ennek legegyszerűbb módja az illetmények leszállítása lenne, ami abból a szempontból is előnyös volna, hogy a kiadások további csökkentésével érnénk el a kívánt célt. Méltányolva azonban az alkalmazottak anyagi helyzetét, a kormány a fizetések leszállítása helyett inkább egyes mellékjárandóságok fentemlített csökkentését határozta el. De mert ez nem elég a kívánt cél elérésére, ezért kell a szóbanlevő külön adót életbeléptetnünk. Ennek a megoldásnak az az előnye is megvan, hogy míg egyrészt sokkal kisebb megterhelését jelenti az illetményeknek, mint egy fizetésleszállítás, addig másrészt nem egyoldalúlag a közszolgálati alkalmazottakra vonatkozik, hanem kiterjed a magánszolgálatban állókra is.
Természetesen a kormány csak a legszükségesebb mértékig kíván ezzel az eszközzel élni, s amint azt látja, hogy az egyéb takarékossági rendszabályok hatása tartósan jelentkezik és így erre az adóra többé szükség nincsen, az adót meg fogja szüntetni.
Az ebben a javaslatban tervezett külön adónak kivetése és beszedése a legcsekélyebb adminisztrációs költséggel sem jár az állam, illetőleg a munkaadók részéről. Az adó alá vonni kívánt jövedelmek ugyanis már ma is viselnek egy adót, az alkalmazottak kereseti adóját, amelyet az 1922:XXIII. tc. a községeknek engedett át. Az adóalap tehát már adva van. A lerovást illetőleg sem kell semmiféle új szabály. Ugyanakkor, amikor a munkaadó az alkalmazottak kereseti adóját kiszámítja, levonja és beszolgáltatja, a külön adót is levonja és beszolgáltatja.
Az adó tételeinek megállapításánál pedig figyelembe lehet venni minden olyan körülményt, amelyet nem szabad szem elől téveszteni abból a szempontból, hogy az adó ne okozzon nagyobb bajt, mint amilyen bajnak elhárítása céljából életbe kívánjuk léptetni.
Ebből a szempontból a javaslat az adó tételeket úgy állapítja meg, hogy az még a legkisebb fizetési fokozatokban is elviselhető legyen. Az alkalmazottak kereseti adója is fokozatos. Ismeri a létminimum adómentesítését éppúgy, mint a jövedelemadó. Ezen a téren a javaslat még továbbmegy. Az alkalmazottak kereseti adója alól csak a heti 20 P-t, illetve havi 80 P-t meg nem haladó illetmények mentesek. A külön adó alól a javaslat a heti 30 P-t, illetve a havi 120 P-t meg nem haladó illetményeket is mentesíti.
Az adómentes létminimumon felül az alacsony illetményeket a javaslat igen mérsékelt adókulccsal kívánja megróni. Heti 35 P-ig az adó 20 fillér, 35 és 40 P között 25 fillér, heti 60 P-nél éri el az adótétel az 1%-ot, vagyis 60 fillért. Ez a megterhelés annyira mérsékelt, hogy annak fizetése az adózó gazdasági helyzetében érezhető rosszabbodást nem idézhet elő.
Viszont az állandó fizetésből élők helyzetének fent kimutatott viszonylagos javulásából teljes joggal lehet nagyobb részt követelni különösen azoknál az illetményeknél, amelyek nem csupán szerény megélhetést biztosítanak. Áll ez főleg a vezetőállásokban levő magánalkalmazottakra, ahol az állami illetményeknél aránytalanul nagyobb fizetések is vannak. Ezeknél a javaslat a nagyobb igénybevételt az alkalmazottak kereseti adójának további fokozatosságával kívánja elérni. Az alkalmazottak kereseti adójánál a fokozatosság ma csak a havi 3000 P-s illetményekig növekszik, itt eléri a 7.5%-ot s azontúl állandóan 7.5% marad.
Az előbbiek alapján ezzel szemben azt javaslom, hogy a havi 3000 P-t meghaladó illetmények után az adótételek továbbfejlesztessenek, éspedig olykép, hogy az adó a havi 10,000 P-s illetményeknél a 10%-ot elérje. A havi 3000 P-t meghaladó illetménynél azonban a progresszió az ezeket az illetményeket terhelő, erősen progresszív jövedelemadóra való tekintettel, jóval lassúbb, mint 3000 P-ig. Míg ugyanis a havi 3000 P-s illetmények után csak 8%-os, a havi 10,000 P-s jövedelmek után már 15%-os jövedelemadót kell fizetni. A havi 10,000 P-t meghaladó illetményekre nézve pedig a külön adónak további fejlesztését épp a jövedelemadó kulcsának lényeges emelkedésére való tekintettel nem tartottam helyesnek.
A részvénytársaságok és szövetkezetek igazgatósági tagjainak stb.-nek ebből a minőségből eredő illetményei nem esnek az alkalmazottak kereseti adója alá, hanem az 1922:XXIV. tc. 28. §-ában szabályozott tantiémadó alá. Ezek az illetmények azonban a külön adó szempontjából lényegükben azonos elbírálás alá vonhatók a szolgálati illetményekkel. Nem volna tehát méltányos, ha ezek a szolgálati illetményeknél kedvezőbb elbánás alá vonatnának és a külön adót elkerülnék. Ezért a javaslat a tantiémeket is azonos mérvben kívánja a külön adó alá vonni, ami mellett ezen illetmények után a tantiémadót és a jövedelemadót természetesen továbbra is változatlanul le kell róni.
Ebben a javaslatban kell gondoskodnom arról is, hogy a rokkantellátási adóról szóló 1925. évi XLVIII. tc. hatálya meghosszabbíttassék. Az idézett törvénycikk ugyanis a hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák ellátási díjainak felemelhetése céljából külön céladót, az úgynevezett rokkantellátási adót léptette életbe. A törvénynek hatályát a törvényhozás annakidején időbelileg öt évre korlátozta abban a reményben, hogy ezután külön adó nélkül is fedezni lehet a felemelt ellátási díjakat. Minthogy az öt évi tartam 1930. évi december hó 31-én lejár, a bevételeknek a gazdasági helyzet alakulása folytán beállott csökkenése pedig nem teszi lehetővé, hogy ezt az adót mellőzzük, még kevésbbé lehet arról szó, hogy a rokkantak ellátási díjait csökkentsük, ezért gondoskodni kell arról, hogy a fentidézett törvény hatálya meghosszabbíttassék.
Végül ebben a javaslatban kívánunk gondoskodni arról is, hogy az úgynevezett törpe-iskolákat, vagyis azokat, amelyeknek fennállását a tanulók létszáma nem indokolja, községenként egyetlen állami iskolába lehessen összevonni, továbbá, hogy a fizetéskiegészítő államsegély csak annyi tanerő után engedélyeztessék, amennyire a tanulók létszámának arányában tényleg szükség van. Ezzel részben az állami kiadásoknál, részben pedig a helyi terheknél számottevő megtakarításokat lehet elérni a nélkül, hogy bármilyen kulturális vagy közoktatási célt veszélyeztetnénk.
A tervezett intézkedésekkel közvetlenül érintett tanerők érdekeinek megvédése céljából természetesen gondoskodni kívánunk megfelelő elhelyezésükről akként, hogy a feleslegessé váló tanerők más megüresedő állami vagy államsegélyes községi iskolákhoz neveztessenek ki.
Az I. fejezethez
A törvényjavaslat I. Fejezete a kiadások apasztására vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza, amennyiben egyrészt arra utasítja a kormányt, hogy az 1930/31. évi költségvetésben megállapított kiadásoknál fokozott takarékossággal megtakarításokat érjen el, másrészt ugyancsak a kiadások apasztása céljából elrendeli, hogy a közszolgálati alkalmazottak létszámát apasztani kell, a státusokat pedig újból meg kell állapítani annak az elvnek szem előtt tartásával, hogy a létszámcsökkentés arányában a magasabb állások száma is csökkentessék.
A javaslat 1. §-a szerint az 1930/31. évi állami költségvetésben az állami közigazgatás részére megállapított rendes és átmeneti kiadásoknál legalább 25 millió pengő, az állami üzemek részére megállapított ilyen kiadásoknál pedig legalább 20 millió pengő megtakarítást kell elérni. Az általános indokolásban már részletesen kifejtettem azokat a módozatokat, amelyekkel ezt a megtakarítást biztosítani kívánjuk. Ezúttal tehát csak arra kívánok rámutatni, hogy a kormány a tervezett megtakarításokat a költségvetésnek csupán rendes és átmeneti kiadásainál kívánja elérni, vagyis nem kívánja a beruházásokra előirányzott összegeket is csökkenteni, nehogy a kilátásba vett szükséges beruházások elmaradása a munkanélküliséget fokozza.
A kormány által a közigazgatás minden ágazatában és az állami üzemeknél tervezett egyszerűsítések és átszervezések folytán nem lesz szükség a jelenlegi létszámú személyzetre, ezért gondoskodni kell arról, hogy az állami közigazgatási alkalmazottaknak és az állami üzemek személyzetének a létszáma az egyszerűsítések és az átszervezések végrehajtása utáni időpontban előreláthatóan szükséges létszámnak megfelelőleg újból megállapíttassék.
A 2. §-nak (1) bekezdése mondja ki, hogy úgy az állami közigazgatásnál, mint az állami üzemeknél a tisztviselőknek és az egyéb alkalmazottaknak minden egyes csoportjára (státusára) nézve külön-külön meg kell állapítani azt az új létszámot, amely az illető csoport (státus) leegyszerűsített tennivalóinak elvégzésére megfelelőnek és elegendőnek látszik. Az új létszámra való áttérés végrehajtásának megkönnyítése végett kimondja ez a bekezdés még azt is, hogy a megállapított új létszámokat feltüntető kimutatást legkésőbb az 1930. évi december hó végéig rendelettel közzé kell tenni és hogy ezenfelül a megállapított új létszámokat az 1931/32. költségvetési évtől kezdve az állami költségvetésekben is fel kell tüntetni.
A (2) bekezdés állítja fel az új létszámokra való áttérésnek a főelvét, amely abban áll, hogy - az alább felemlített kivételtől eltekintve - a tisztviselők és az egyéb alkalmazottak minden egyes státusánál az új összlétszámnak 10%-kal kevesebbnek kell lennie, mint az 1929/30. évi állami költségvetésben megállapított összlétszámnak, továbbá, hogy ennek a 10%-os csökkentésnek minden egyes státus keretén belül is lehetőleg minden fizetési osztályban (minden állásban) érvényesülnie kell.
A (3) bekezdés arra az esetre tartalmaz rendelkezést, ha a tisztviselők vagy egyéb alkalmazottak valamely státusánál - a szolgálat érdekének veszélyeztetése nélkül - lehetetlen volna a létszámot teljes 10%-kal csökkenteni. Minthogy az államháztartás érdeke az általános 10%-os csökkentést feltétlenül megkívánja és a tervezett egyszerűsítések ezt az általános 10%-os csökkentést nézetem szerint lehetővé is teszik, a fentemlített esetekben a létszámcsökkentésnek elmaradó részét ugyanannak a tárcának a keretén belül lehetőleg ki kell egyenlíteni, ami legkönnyebben más státusok létszámába tartozó állásoknak a csökkentésével eszközölhető.
A (4) bekezdés utasítást ad arra, hogy azoknál a tisztviselői státusoknál, amelyeknél az nem ütközik a szolgálat érdekébe, gyakornoki állások szerveztessenek. Az állami szolgálatban ugyanis - egy-két státustól eltekintve - ezidőszerint gyakornoki állások nincsenek rendszeresítve, mert az 1919. évi státusrendezések során a gyakornoki állások töröltettek. A világháború előtti időben rendszeresített gyakornoki állásoknak visszaállítása úgy közszolgálati, mint takarékossági szempontokból szükségesnek látszik.
A gyakornoki állások fizetéses állások lennének. A gyakornoki állásoknak létszámát olyképpen kívánom megállapítani, hogy az illető státusokban a legalacsonyabb fizetési osztályban megállapítható új létszámnak egynegyede nem az ebbe a fizetési osztályba tartozó állásokként, hanem fizetéses gyakornoki állásokként szerveztessék.
Az (1) bekezdés azt a rendelkezést tartalmazza, hogy az új létszámokra való áttérést fokozatosan, az 1930/31. évi állami költségvetési évvel kezdődő hat év alatt kell végrehajtani, éspedig olyképpen, hogy az állami szolgálatból elhalálozás, nyugdíjazás, lemondás vagy más okból történt kiválás folytán megüresedő állások nem töltetnének be. Ez a rendelkezés egyrészt mellőzhetővé teszi, hogy kényszerintézkedések tétessenek a megállapított új létszámok elérhetése céljából, másrészt meggátolja, hogy a nyugdíjterhek még jobban emelkedjenek. De indokolja ezt a rendelkezést az is, hogy az egyszerűsítések és átszervezések gondos előkészítést igényelnek. Az ebben a bekezdésben említett hat év az 1935/36. költségvetési év végével jár le, tehát a tervezett létszámcsökkentés ezzel az időponttal nyerne befejezést.
A (2) bekezdés átmeneti rendelkezést tartalmaz arra a hat évre, amíg a megállapított új létszámok nincsenek elérve. E rendelkezés szerint az egyes állami költségvetésekben - a megállapított új létszámok feltüntetése mellett - az illető költségvetési évben előreláthatólag fennálló tényleges létszámnak megfelelően kell az állásokat előirányozni. Ennek a tényleges létszámnak a feltüntetése egyrészt a felmerülő kiadások szempontjából szükséges, másrészt pedig szemléltetővé teszi, hogy a megállapított új létszámokra való áttérés milyen ütemben történik.
A (3) bekezdés tartalmazza a megállapított új létszámok elérése és az ennek folytán járó megtakarítások érvényesülése szempontjából szükséges azt a rendelkezést, hogy mindaddig, amíg az 1935/36. költségvetési év végéig végrehajtandó létszámcsökkentésnek a közbeeső egyes költségvetési évekre megállapítandó arányos része nincsen elérve, az illető státus keretén belül megüresedő állásokat nem lehet betölteni. Ezt az arányos részt minden egyes költségvetési évre nézve az illetékes miniszter - az egyöntetű eljárás biztosítása végett a pénzügyminiszterrel egyetértőleg - állapítaná meg.
Ez a rendelkezés mereven alkalmazva, az új létszámok eléréséig teljesen megakasztaná a kezdő állásokba való kinevezéseket és a magasabb állásokba való előléptetéseket. Ennek enyhítését szolgálja ennek a bekezdésnek az a további rendelkezése, amely kimondja, hogy amennyiben a létszámcsökkentésnek valamely költségvetési évre nézve megállapítandó arányos része már eléretett, vagyis ha a tényleges állapot már megfelel az előirányzásnak és ha biztosítottnak látszik, hogy a teljes létszámcsökkentés az 1935/36. költségvetési év végéig feltétlenül érvényesül, az ezenfelül megüresedő állásokat be lehet tölteni.
A (4) bekezdésben foglalt rendelkezésre azért van szükség, hogy az eddig egynéhány esetben eszközölt személyhez kötött kinevezés folytán némely státusban előállott állástöbbletek fokozatosan megszűnjenek.
A közigazgatás egyszerűsítésével és átszervezésével kapcsolatban átmenetileg egyes státusokban felesleges számban lesznek alkalmazottak, viszont más státusokban már hiányok fognak mutatkozni. Az ilyen egyenlőtlenségeknek a kiküszöbölhetése céljából szükségesnek látszik annak a kimondása, hogy a közigazgatás egyszerűsítésével, illetőleg átszervezésével kapcsolatban a tisztviselőket és egyéb alkalmazottakat ugyanannak a tárcának a keretén belül egyik státusból a másik státusba, sőt ha azt a szolgálat érdeke megkívánja, a minisztertanács előzetes hozzájárulásával, más tárca fennhatósága alá tartozó akár közigazgatási, akár üzemi státusba is ki lehessen nevezni vagy át lehessen helyezni.
Ez a rendelkezés azonban nem nyerne alkalmazást a kir. ítélőbírákra. A bírák áthelyezése tekintetében ugyanis a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869:IV. tc. 16. §-a azt az elvet állítja fel, hogy bírót törvényben meghatározott eseteken kívül csak saját akaratával lehet székhelyéről más bírósághoz vagy más hivatalba áttenni vagy előléptetni. E szabály alól csak akkor van helye kivételnek, midőn az előléptetés vagy áthelyezés más bírósághoz a bírói szervezet változása folytán történik, továbbá midőn a bíró családjának valamely tagja ugyanazon törvényszéknél alkalmazásban van vagy jön. Ezt az elvet a törvényhozás mindig a bírói függetlenség egyik sarkalatos biztosítékának tekintette, indokolt tehát, hogy azt ez a törvényjavaslat se érintse, de egyébként a bírói szervezet körében nincs is szükség erre az intézkedésre, mert előrelátható, hogy a bírói eljárások egyszerűsítésével be fog állani az a helyzet, hogy a bírói létszámot a természetes apadás útján is csökkenteni lehet arra a mértékre, amelyet a takarékosság követel. Ha pedig mégis az a helyzet állana elő, hogy a takarékosság a bírói létszámnak nagyobb mértékű csökkentését kívánja és ennek érdekében a bíró áthelyezhetetlenségének elvét sem lehet érintetlenül hagyni, még mindig lesz alkalom arra, hogy ez a kérdés a törvényhozás útján szabályoztassék.
A jelen fejezetben foglaltaknak a célzata csak akkor lesz teljes, ha azok nemcsak az állami és az állami üzemi alkalmazottakra nyernek alkalmazást, hanem ha azokat a törvényhatóságok, városok, községek és az állam részéről fizetéskiegészítésben részesülő iskolafenntartók is kötelesek lesznek alkalmazni, mert a kitűzött cél csak akkor lesz elérhető, ha a takarékosság elve minden vonalon a legteljesebb mértékben érvényesül.
A szóbanlevő rendelkezéseknek az említett alkalmazottakra való kötelező alkalmazását indokolja egyrészt az, hogy a vármegyei törvényhatóságok alkalmazottainak az illetményeit az állam viseli, továbbá, hogy a községi alkalmazottak illetményeinek fedezése céljából az állam jelentős összegeket bocsát a községi háztartások rendelkezésére és hogy a nem állami tanszemélyzet illetményeinek jelentékeny részét is az állam fizeti, másrészt pedig az, hogy az állam a városok és községek javára több olyan adónemről mondott le, amely azelőtt az államkincstárt illette meg.
A javaslat 6. §-a a külön adó alanyait határozza meg. Ezt a meghatározást az 1922:XXIII. tc. 1. §-ának 3. pontjára és az 1922:XXIV. tc. 28. §-ára való utalással oldja meg.
Az 1922:XXIII. tc. 1. § 3. pontja, amelyet a kereseti adóra vonatkozó törvényes szabályokról törvényes felhatalmazás alapján készült hivatalos összeállítás 3. §-a tartalmaz, a következőképpen rendelkezik:
„Az alkalmazottak kereseti adója alá tartozik az ország területén lakó egyénnek akár belföldön, akár külföldön élő munkaadóval szemben fennálló szolgálati vagy munkabérviszonyból származó jövedelme.”
Az 1922:XXIV. tc. 28. §-a pedig, amelyet a társulati adóra vonatkozó törvényes szabályokról ugyancsak törvényes felhatalmazás alapján készült hivatalos összeállítás 2. §-a tartalmaz, a következőképpen rendelkezik:
„Az igazgatóság és a felügyelőbizottság tagjainak, továbbá a választmányi tagoknak és a napibiztosoknak, illetőleg felszámolás esetében a felszámoló bizottság tagjainak ebben a minőségükben bármely elnevezés alatt juttatott javadalmazás után külön adót (tantiémadót) kell fizetni.”
A jelen javaslattal tervezett külön adó fizetésére tehát azok köteleztetnek, akik a fentidézett két törvényes rendelkezés alá tartoznak. Nem tartoznak tehát külön adót sem fizetni azok, akik az idézett törvény egyéb rendelkezései alapján az alkalmazottak kereseti adója alól fel vannak mentve.
Az általános indokolásban előadottak szerint a külön adót a javaslat a legszorosabb kapcsolatba hozza az alkalmazottak kereseti adójával. Ezzel a kapcsolattal kívánja lehetővé tenni azt, hogy az adó hozadéka teljes összegében, minden kezelési költség nélkül folyjon be az államkincstárba. Ezért mondja ki a 7. §, hogy az adó alapjául ugyanaz a jövedelem szolgál, amely után az alkalmazottak kereseti adóját is meg kell állapítani és levonni.
Ugyanezt az elvet alkalmazza megfelelően a tantiém után kivetendő és lerovandó külön adóra is.
A javaslat 8. §-a tartalmazza az adótételeket megállapító táblázatokat. Ez a táblázat is megfelel az alkalmazottak kereseti adójának tételeit megállapító táblázatnak. Külön táblázat van a heti és külön a havi illetményekhez. A keretek beosztása és az adótételek a heti 750, illetve havi 3000 P illetményig pontosan megegyezik az alkalmazottak kereseti adójának táblázatával és adótételeivel. Az elvet, amely a táblázatok elkészítésénél vezetett, már az általános indokolásban ismertettem.
A heti 2500 P-t, illetve a havi 10,000 P-t meghaladó illetményeknél megszűnik a keret és ezenfelül a tényleg élvezett illetmény 10%-át kell az adó fejében levonni és beszolgáltatni.
A 9. § rendelkezik a különadó beszedésének módozatairól. Ez a rendelkezés is csak az alkalmazottak kereseti adójának beszedésére vonatkozó szabályokra való utalással történik. Csupán a tantiémek után járó adó megállapítására nézve kellett külön szabályt felállítani. Ez a külön szabály abból áll, hogy az egy évre járó tantiémet szét kell bontani havi összegekre és az egy hónapra eső összegnek megfelelő adó 12-szeres összegét kell levonni és beszolgáltatni. Erre az intézkedésre szükség volt azért, mert különben a fokozatos adókulcs aránytalanul sujtaná a tantiém-jövedelmet, amely egyébként máris elég erősen meg van adóztatva, amenyiben a 300 pengőnél nem nagyobb összegű tantiém adója 16%, a 3000 P-től 10,000 P-ig terjedő 20%, végül a 10,000 P-t meghaladó tantiém 25% külön adóval van megróva.
A magánalkalmazottaknál szokásos, hogy a munkaadó szerződéssel vagy szóbeli megállapodással, számos részvénytársaságnál az alapszabályok rendelkezései szerint magára vállalja alkalmazottjának az illetményei után kivethető adóknak a fizetését. Az átvállalás sokszor a külön kivetett jövedelemadóra is vonatkozik, de különösen gyakor a levonás útján befizetendő alkalmazottak kereseti adójánál. Az általános indokolásban előadottak szerint az ebben a javaslatban tárgyalt adó életbeléptetésének egyik főoka az, hogy a gazdasági válság dacára az állandó fizetésből élők helyzete javult a nélkül, hogy a fizetésük emelkedett volna, ellenben a munkaadókra a gazdasági válság súlyosan nehezedik. Semmiképpen sem volna tehát indokolt, ha a munkaadók ennek a külön adónak a megfizetését is kénytelenek lennének magukra vállalni, noha a szerződés megkötése idejében ezzel egyáltalában nem számoltak. Felmerülhet tehát az a kívánság, hogy a javaslat az adó átvállalását kifejezetten tiltsa el. A javaslat ennyire mégsem kíván elmenni. Nem állít fel kifejezetten tilalmat, mert annak tiszteletbentartását ellenőrizni, áthágását büntetni kellene s így az adó igazgatását körülményesebbé, tehát költségesebbé tenné. Biztosítani kellett azonban azt, hogy az átvállalást megtagadhassa az a vállalat, amelyik ezt meg akarná tenni, de fennálló szerződése ezt lehetetlenné teszi.
A javaslat 10. §-a tehát egyrészt kimondja az elvet, hogy az adó kizárólag az alkalmazottat, illetve a tantiém élvezőjét terheli, másrészt törvényes feloldozást ad a munkaadónak az esetleg ellenkező értelmű szerződéses kötelezettségek alól.
A javaslat nem kivánja kifejezetten büntetéssel sujtani azt a munkaadót, aki a külön adót az elmondottak ellenére magára vállalja. Mégis bizonyos hátrányban részesíti azt, aki - bár a törvény megadja a lehetőséget - összes vagy egyes alkalmazottait az adó terhe alól mentesíti. Minthogy kötelezettség nélkül teljesít fizetést alkalmazottja helyett, ezt önkéntes adományának, ajándéknak tekinti a javaslat és ennek megfelelően kifejezetten megtiltja, hogy az átvállalt adó a kereseti vagy a társulati adó kivetésénél az adóalapból levonassék.
A kereseti adóról szóló törvény adócsalásnak minősíti és szigorúan bünteti azt a munkaadót, aki a kereseti adó megrövidítése céljából tudatosan és szándékosan valótlan vagy hiányos adatokat közöl. A büntető rendelkezéseket azonban kiterjesztően nem lehet magyarázni és így abban az esetben, ha a munkaadó valótlan bejelentésével az államkincstárt is megrövidítené, ezért külön büntetéssel nem lehetne sujtani. Ezért a kereseti adóra vonatkozó büntető rendelkezéseket megfelelően, és egyben a tantiém után a jelen törvény rendelkezései szerint fizetendő adóra is kiterjedően, a javaslatba fel kellett venni.
E § arra vonatkozólag intézkedik, hogy az adó mely időpontoktól kezdve szedhető.
Az általános indokolásban kifejtettem, hogy ennek az adónak behozatalát csak átmeneti intézkedésnek tervezem, amelyre csak addig van szükség, amíg a külön intézkedésekkel élebeléptetett takarékossági rendszabályok hatása tartósan mutatkozni fog. Minden remény megvan arra, hogy ez az állapot már rövidesen be fog következni. Éppen azért a javaslat az adót egyelőre csak az 1931/32. költségvetési év végéig terjedő 19 hónapi időre tervezi, illetőleg csak erre az időre kívánja életbeléptetni.
Arra az esetre, ha annak idején mégis szükségesnek mutatkoznék ennek az adónak további fenntartása, a javaslat már most rendelkezik abban az irányban, hogy a törvényhozás a költségvetési törvényben állapítsa meg, hogy ez az adó egyáltalán fenntartassék-e, és ha igen, milyen adókulcsokkal.
Az általános indokolásban már ismertettem azokat az okokat, amelyek miatt a rokkantellátási adóra vonatkozó 1925:XLVIII. tc. hatályának meghosszabbítására szükség van. Tekintettel ezen céladó hozamának jelentős összegére, a meghosszabbítást az 1935. naptári év végéig tervezem, arra nézve pedig, hogy ez az adónem az 1935. éven túl is fenntartassék-e, és ha igen, milyen mérvben, ugyancsak a törvényhozás lesz majd hivatott annakidején állást foglalni. Ez erre az adónemre nézve is legcélszerűbben a költségvetési törvény keretében történhetik, miért is annakidején erre az adónemre vonatkozólag is a felhatalmazási (ú. n. appropriációs) törvényjavaslatban kell majd a kormánynak javaslatot tennie.
A szigorú takarékosságnak az állami élet egész vonalán, tehát az elemi népiskolai oktatásügy terén is érvényesülnie kell, természetesen a népoktatási érdekek sérelme nélkül. Ilyen takarékossági lehetőség kínálkozik a törpe-iskolák megszüntetésében, illetőleg több törpe-iskolának egy állami elemi iskolába való összevonásában, továbbá a tanulólétszámmal arányban nem álló, feleslegesnek tekinthető tanítói állások állami segélyezésének megszüntetésében. Erre vonatkozik a jelen § (1) bekezdése.
Törpe-iskola fogalma alá azok az alacsony tanulólétszámú iskolák tartoznak, amelyeknél az iskolát látogató tanulók csekély száma nincs arányban az iskola fennmaradása érdekében az iskolafenntartó és - a fizetéskiegészítő államsegély révén - a kincstár által hozott tetemes anyagi áldozattal. Törpeiskolának a csekély tanulólétszám ellenére sem tekinthető a községben lévő egyetlen elemi iskola, amelynek megszüntetése, ha megtakarítással járna is, a népoktatási érdekek súlyos károsodását jelentené.
Az iskolaösszevonás útján létesülő állami elemi iskolák elhelyezésének biztosítása érdekében a kormány részére meg kell adni azt a jogot, hogy a megszűnő törpe-iskolák felszabaduló épületeit megfelelő évi bér ellenében igénybevehesse. Ezt célozza a jelen § (2) bekezdése. Ilyen irányú rendelkezés annak idején már az 1923:XXXV. tc. 18. §-ába is felvétetett. A megszűnő törpe-iskola épületének az állami iskola céljaira való igénybevétele mindamellett nem zárja ki azt, hogy a bérbeadó egyház kívánságára a tanterem egyházi és közművelődési célokra a tanítási időn kívül rendelkezésre álljon.
Természetesen gondoskodni kell a megszűnő törpe-iskolák tanítóinak elhelyezéséről, amit legcélszerűbben azzal lehet megoldani, ha a megüresedett állami és államsegélyes községi iskolákhoz elsősorban a törpe-iskolák megszüntetése miatt feleslegessé váló tanítók neveztetnek ki. Erre vonatkozik a § (3) bekezdése.
Takarékossági szempontoknak a jövőben való érvényesítése megköveteli, hogy a netalán később létesülő törpe-iskolák állami támogatása intézményesen lehetetlenné tétessék. Ezért a (4) bekezdésben kimondatik, hogy a törvény életbeléptetésétől kezdve törpe-iskolák részére fizetéskiegészítő államsegély nem engedélyezhető.
Minthogy pedig a törpe-iskolák és a nélkülözhető tanítói állások revizióját már az érdekelt iskolafenntartókra tekintettel is záros határidőhöz kell kötni, amely határidő leteltével a miniszter iskolaösszevonási és kinevezési joga megszűnik, ezért az (5) bekezdés szerint a vallás- és közoktatásügyi miniszternek az iskolaösszevonási és tanítói kinevezési joga az 1932. évi december hó 1-ével megszűnik.
