1931. évi VIII. törvénycikk indokolása

a földteherrendezés előmozdítására szükséges intézkedésekről * 

Általános indokolás

A legfontosabb mezőgazdasági termelvények ára az ismert körülmények folytán az egész világon soha nem képzelt mértékben lecsökkent az útóbbi évek folyamán. A mezőgazdasági terményeknél bekövetkezett nagy áreséssel, főleg pedig a gabonának igen erős árcsökkenésével szemben a mezőgazdasági termelési költségei majdnem változatlanul megtartották magas szintjüket. Azok a bajok és nehézségek, amelyeket ez a körülmény a mezőgazdasági termelésnél előidézett, természetszerűleg fokozott mértékben jelentkeznek azokban az esetekben, amelyekben a mezőgazdát adósság terheli, mert hiszen a jelenlegi kamatteher felette magas, majdnem kétszerese annak, mint a békeévekben volt. Mindezekhez járul még az a körülmény is, hogy a tőkeimport-szükségletünk ellátása szempontjából számbavehető külföldi pénzpiacok tartózkodása folytán bankjainknak nem áll módjukban kellő mérvben kielégíteni a hosszúlejáratú törlesztéses kölcsönyigényeket s így a nyomasztó függőadósságok konverziója igen sok esetben még akkor sem lehetséges, ha egyébként a gazda a kívánt megfelelő elsőhelyű jelzálogi fedezetet nyujtani is tudná.

Ezek a bajok a legtöbb agrárállamban jelentkeznek. Fokozott mértékben nyilvánulnak azonban nálunk a trianoni szerződés által előidézett gazdasági helyzet miatt. Ezeket a bajokat természetesen elsősorban az alapokok megszüntetésével lehet és kell orvosolni. A kormány is elsősorban, arra törekszik, hogy nemzetközi úton, megfelelő szerződések kötésévél, a mezőgazdasági termelés alátámasztásával és átszervezésével és a termelési költségek csökkentésével segítsen a bajokon. A gyógyulásnak ez az útja azonban hosszú s hatása nem jelentkezik azonnal. De azonnali segítségre is szükség van, hogy a gyengébb gazdasági egyedek is kibírják a remélhetőleg átmeneti válságot.

Megállapítható azonban, - és ez egyben bizonyságot szolgáltat arra, hogy mezőgazdaságunk alapjaiban teljesen egészséges - hogy gazdáink a legnagyobb erőfeszítéssel igyekeznek eleget tenni adósi kötelezettségeiknek és főleg ami a zálogleveles, illetve kötvénykölcsönökből eredő kötelezettségeket illeti, bár a tényleges kamatteher ezeknél is mintegy kétszerese a világháború előtti évek kamatterhének, az esedékes annuitásokat túlnyomórészben pontosan befizetik. Nem mennek azonban ilyen símán a dolgok a gazdák különböző függő adósságokon alapuló kötelezettségeinek a teljesítésénél s ennek következtében az utóbbi hónapok folyamán szokatlanul sok árverést tűztek ki mezőgazdasági ingatlanokra. Az árverések elrendelését túlnyomórészben nem pénzintézetek kérelmezték, hanem olyan más, rendszerint kis összegű követeléssel érdekelt hitelezők, akik sok esetben tulajdonképpen nem is számíthatnak arra, hogy követelésük árverés esetében kielégítést nyerhessen, annyira kedvezőtlen a követelésnek telekkönyvi ranghelye. Az ilyen hitelezőknél tehát nem is beszélhetünk jóhiszemű eljárásról, inkább arra kell következtetni, hogy az illetők az árverés megkérésével esetleg csak azt célozzák, hogy maguk részére különböző jogosulatlan előnyöket csikarhassonak ki. Mindezek a jelenségek azonban nem terjednek ki az egész országra, hanem foltonként, még pedig főleg az utolsó évek során elemi csapások sújtotta vidékeken jelentkeznek.

A jelenlegi körülmények között, amikor a mobil tőkék hiánya amúgy is igen érezhető és amikor a földjáradék csökkenése következtében a mezőgazdasági ingatlanok ára az utóbbi évek folyamán már úgyis erősen csökkent, a tömeges árverések az ingatlanának még további erős visszaesését idéznék elő. Ez pedig önmagában is okot szolgáltathatna újabb árverésekre, mert az ingatlanfedezet értékének csökkenése mind több és több hitelezőt arra indítana, hogy követelését likvidálja, vagyis hogy ennek érdekében a likvidáció eszközével, azaz az árvereltetéssel éljen.

Olyan jelenségekkel állunk szemben, amelyeket gyökeresen kell orvosolnunk, mert különben a bajok előreláthatólag erősen fokozódhatnának. Épp ezért a törvényhozás nem maradhat tétlen ezekkel a jelenségekkel szemben, mert nem csupán egyesek bajáról és sorsáról van szó, hanem végeredményben a nemzet egyik legszélesebb rétegéről: a dolgos, produktív és nemzetéhez hű gazdatársadalom egészéről, amelynek tagjait - mégpedig az esetek igen nagy számában önhibájukon kívül - a fentebb vázolt körülményeknek kihatásai létérdekeikben veszélyeztetnék.

Hasonló bajok más országokban is észlelhetők. A küldföldi államoknak a bajok orvoslását célzó törekvései közül a Németországban tett intézkedések (Osthilfe) tarthatnak számot különösebb figyelemre, ahol számos pénzügyi, gazdasági és jogi rendszabállyal siettek a leginkább veszélyeztetett vidékek birtokosainak a megmentésére.

Ha már most azt vizsgáljuk, mik volnának azok az intézkedések, amelyekkel nálunk lehetne a már meglévő bajok és azok következményei előgátat vetni, két dolgot kell okvetlenül szem előtt tartanunk. Először azt, hogy az államháztartás helyzete lehetetlenné teszi, hogy az állam nagyarányú anyagi áldozatokat hozzon a megsegítés céljaira. Másodszor - és azt e helyütt külön is hangsúlyozni kívánom - a teendő intézkedések között moratóriumról nem lehet szó, mert az egyrészt teljesen tönkretehetné külföldi hitelünket, másrészt alapjaiban rendítené meg a belföld hiteléletet.

Minden mérvadó tényezőnek a véleménye teljesen megegyezik abban, hogy a hitelélet terén a megsegítési akció lényegét az adósságok konverziójának kell képeznie. Olyan megoldást kell tehát keresni, amely lehetővé teszi, hogy a mezőgazdaságot terhelő függő adósságok lehetőleg átalakíthatók legyenek hosszúlejáratú törlesztéses adósságokká, mégpedig a jelenleginél jóval alacsonyabb kamatteherrel.

A világpiacnak a befektetési értékekkel szemben tanúsított jelenlegi tartózkodása miatt nem sok remény van arra, hogy pénzintézeteink a közel jövőben a mezőgazdaság által elviselhető kamatfeltételek mellett teremthessék elő azokat a tőkéket, amelyekre egy ilyen nagyarányu teherrendezési akciónak lebonyolításánál szükség volna. Ugyanezen okokból arra sem lehet még csak gondolni sem, hogy az állam vegyen fel esetleg hosszúlejáratú törlesztéses kölcsönt arra a célra, hogy a kölcsön eredménye a mezőgazdaságot terhelő függőadósságok konverziójára fordíttassék.

De vegyük most már számba azokat az anyagi eszközöket, amelyekre a feltétlenül szükségesnek mutatkozó teherrendezési akció pénzügyi lebonyolításánál támaszkodni lehet. Az ú. n. svéd gyufakölcsön eredményéből hosszúlejáratú mezőgazdasági kölcsönök nyújtására fordítható összegekből 14.850,000 P volt tartalékolható azokra a célokra, amelyek a rendezést, illetőleg a terhek könnyítését vannak hivatva szolgálni. Ezenkívül számításba lehet még venni azt a 2.500,000 dollár összeget is, tehát kb. 14.500,000 P-t, amelyet a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézete az 1930: XXXI. tc. 1. §-ának 3. pontjában foglalt felhatalmazás alapján elvállalt állami szavatosság mellett már egyenesen a gazdaszanálási akció céljaira vett fel a Chase National Bank newyorki bankcégtől. Végül későbbi időpontban, ha hosszúlejáratú kölcsön lehetővé válik, az ú. n. gyufakölcsönből az átmeneti mezőgazdasági kölcsön céljára felhasznált 26 és fél millió pengő is fel fog szabadulni.

Arranézve, hogy a rendezést igénylő, nyomasztó rövidlejáratú tartozások összege mennyit tesz ki, pontos statisztikai adatokkal nem rendelkezünk, de nyilvánvaló, hogy a terhek rendezésére a fenti összegek semmi esetre sem elegendők.

Miként volna tehát mégis elérhető az a cél, amelyre az előzőkben már kifejtettek szerint a megsegítés érdekében törekedni kell, nevezetesen az, hogy a mezőgazdák nyomasztó függő adósságait hosszúlejáratú törlesztéses s egyben méltányos kamatozású kölcsönné lehessen átalakítani? Az adott helyzetekben erre kétségkívül csak egy mód kínálkozik, lehetővé tenni azt, hogy maguk a hitelezők alakítsák át rövidlejáratú követeléseiket hosszúlejáratú törlesztéses követelésekké. Ma ugyanis a gazdáknál érdekelt második, harmadik, vagy még távolabbi ranghellyel biztosított hitelezők tekintélyes része olyan helyzetben van, hogy alig lehet reménye arra, hogy követeléséhez hamarosan hozzájuthasson, és számolnia kell azzal, hogy amennyiben az adós mezőgazdának ingatlanát ma elárverezteti, a nyomott földárakhoz igazodó alacsony árverési vételárban a követelése előreláthatólag vagy egyáltalán nem, vagy csak részben fog kielégítést nyerhetni. Az ilyen hitelezőnek egyáltal az nem érdeke tehát az, hogy az adós ingatlana elárvereztessék és minden bizonnyal örömmel ragadná meg az ilyen hitelező az alkalmat arra, hogy követelését hosszúlejáratú, törlesztéses, méltányos kamatozású követeléssé alakítsa át, ha ennek ellenében követelése olyan új biztosítékokat fog nyerni, amelyek a pontos és teljes visszafizetése feltétlenül biztosítják. Sőt kétségtelennek látszik, hogy ilyen természetű biztosíték elnyerést érdekében az a hitelező, akinek rangasorbeli helyzete erősen kedvezőtlen, nemcsak a kamatokban, hanem még a tőkére nézve is engedményeket fog tenni.

A teherrendezési akció elgondolása mindezekhez képest azon alapszik, hogy az államnak és az összes érdekelt többi tényezőknek, de különösen az összes hitelnyujtó pénzintézeteknek jóakaratú összefogása és együttműködése lehetővé fogja tenni azt, hogy a gazda magánegyezségi úton megállapodást köthessen.

Az egész teherrendezési akció legfőbb irányítás ara a törvény egy ú. n. „Országos Bizottság”-ot kíván szervezni. Ennek az új Országos Bizottságnak szervezetét, feladatait, működési és hatáskörét a törvényjavaslat nem kívánja részletesen szabályozni. A részletes szabályok megalkotása egyébként a pénzügyminiszterre bízatnék. Ez az Országos Bizottság lehetőleg kevés számú, önzetlen, országos nevű mezőgazdasági szakférfiúból állana, akik díjazás nélkül, tisztán hazafias kötelességtudástól vezéreltetve vinnék a reájuk bízott fáradságos és felelősséggel teli szerepet. Ez az Országos Bizottság bizonyos vonatkozásokban átvenné a gyufakölcsön maradványa egyes részeinek felhasználását irányító ú. n. Ötös Bizottság szerepét, amelyet a 4300/1930. M. E. számú kormányrendelet hívott életre és amely a jelen törvény értelmében szervezendő Országos Bizottság megalakulásával megszüntettetnék.

Részletes indokolás

Az 1. §-hoz

A teherrendezési eljárásba bevont ingatlanok jelzálogos

hitelezője:

vagy megmarad jelzálogával továbbra is az ingatlanon,

vagy átruházza követelését a rendezéssel megbízott pénzintézeten keresztül a Magyar Pénzügyi Szindikátusra annak ellenében, hogy a Szindikátus a követelést könyveiben a javára írja, tehát jelzálogos követelése a Szindikátussal szemben fennálló könyvköveteléssé alakul át,

vagy végül jelzálogos követelése ellenében kötvényekben fogad el kielégítést a Szindikátustól s egyidejűen jelzálogjoggal biztosított követelését a Szindikátusnak engedi át.

A két utóbb emlitett esetben tehát a hitelező a jelzálogjoggal biztosított követelése helyébe a szindikátussal szemben fennálló könyv-, illetőleg kötvénykövetelést kap. Az adós és a hitelező közötti jogviszonyt tekintve fizetés helyetti adás (datio in solutum), a hitelező és a Szindikátus közötti jogviszonyt tekintve tartozásátvállalás megy végbe. Ebből következik, hogy a hitelezőnek a Szindikátussal szemben valóban jó követelést kell kapnia.

A 2. §-hoz

A 2. § a földteherrendezési kötvények kibocsátásának alapjául szolgáló követelések körét állapítja meg. Ugyanez a § kimondja, hogy a kibocsátható kötvények mennyiségét a mutatkozó szükséghez és a pénzpiac helyzetéhez képest a Szindikátussal együtt a minisztérium állapítja meg. Nem lehet ugyanis előre megállapítani, hogy mennyi kötvényre lesz szükség és gondosan kerülni kell, hogy a feltétlenül szükséges mértéket meghaladó kötvénymennyiség kerüljön forgalomba. A kamatozás mértékének, valamint a törlesztés részletes feltételeinek a megállapítását a javaslat a pénzügyminiszterre bízza, mert ezeknek a kibocsátáskor fennálló pénzügyi helyzethez kell igazodniok.

A 4. §-hoz

A kötvények árfolyamának biztosítására szolgálnak a 3. § rendelkezései, amelyek a kötvényeket óvadékképessé és pupilláris biztosítékkal felruházott értékpapírokká nyilvánítják, továbbá a 4. § amely a kötvények kibocsátásának alapjául szolgáló jelzálogjoggal biztosított követeléseket végrehajtás, csőd és kényszerfelszámolás hatálya alól a kötvénybirtokosok jogainak oltalma érdekében kiveszi.

Az 5. §-hoz

Tekintve a kötvény kibocsátásához fűződő közhiteli szempontokat, és tekintve az államkincstár által a kötvényekért és a jóváírt könyvkövetelésekért vállalt szavatosságot, szükséges, hogy a Magyar Pénzügyi Szindikátus alapszabályainak megállapítására a kormányzat kellő befolyást gyakorolhasson. Az ezirányban szükséges rendelkezéseket tartalmazza a törvényjavaslat 5. §-a, amely az alapszabályok érvényességét a pénzügyminiszter és az igazságügyminiszter jóváhagyásához köti és a Magyar Pénzügyi Szindikátushoz a felügyelet és ellenőrzés gyakorlására kormány biztost küld ki.

A 6. §-hoz

A Magyar Pénzügyi Szindikátus működésének eredményességét vannak hivatva előmozdítani a törvényjavaslat 6. §-ában a Szindikátus számára biztosított adó- és illetékkedvezmények. Az ebben a szakaszban hivatkozott 1928:XX. törvénycikk az ott felsorolt pénzintézeteket, amelyek mind törvény rendelkezéseinek megfelelően alakultak, az altruista alapon kifejtett működésük elismeréséül juttatta széleskörű adó- és illetékkedvezményekhez. A felsorolt pénzintézeteknek ez a célja és működési jellege hozta természetszerűleg magával, hogy a jelen törvényjavaslat a földbirtokok teherrendezésének lebonyolítását elsősorban rájuk alapítja. A Magyar Pénzügyi Szindikátus a közvetlen lebonyolításban nem vesz ugyan részt, de viszont az egész rendezési akciónak összefoglaló megoldása az ő működésén épül fel, úgyhogy a cél érdekében kifejtett ugyancsak altruista közreműködése még a fentemlített pénzintézeteket is megelőző sorba való. Indokolt tehát, hogy az idevágó működése körében a Magyar Pénzügyi Szindikátust is megillessék ugyanazok az adó- és illetékkedvezmények, mint amelyeknek a fentemlített altruista pénzintézetek birtokában vannak.

A 7. §-hoz

Ez a § a földteherrendezés lebonyolítására hivatott szerveket határozza meg. Az akció szervezetének felépítésében a vezető szempont az, hogy az egész eljárás minden bürokráciától mentes, gyors, az eset körülményeihez igazodni tudó, a gazdasági szempontok iránt fogékony legyen, e mellett a lehető legkisebb költséggel járjon. Ezeket a vezető szempontokat véve figyelembe, az látszott legcélravezetőbbnek, hogy az akció irányítását és vezetését ugyanúgy egy erre a célra alakított bizottság intézze, mint ahogyan egy erre a célra alakult bizottság intézi a gyufakölcsön maradványa egyes részeinek felhasználását a jelen törvényjavaslatban szabályozott akcióval azonos célú eljárás keretében. Sőt közelfekvő az a megoldás, hogy a jelen törvényjavaslatban szabályozott eljárást ugyancsak ez a bizottság bonyolitsa le. Ennek a bizottságnak ugyanis - amelyet röviden Ötös Bizottságnak neveznek - a feladata egyezik a törvényjavaslatban szabályozott akcióval. A Bizottság eljárási és ügyviteli szabályzata szerint, amely a Budapesti Közlöny 1930. évi 227. számában jelent meg: a Bizottság feladata egyrészt állásfoglalás, illetőleg határozathozatal az irányban, hogy a gyufakölcsön maradványának a pénzügyminiszter által meghatározott része ingatlaneldarabolások pénzügyi lebonyolitására, árverés alá kerülő mezőgazdasági ingatlanok megszerzésére, valamint végrehajtás és árverés alatt álló birtokosok ellen folymatba tett végrehajtási és árverési eljárások megszüntetésére, illetve megelőzésére és ezúton az ilyen válságba jutott birtokosok pénzügyi helyzetének rendezésére fordíttassék, másrészt az, hogy a Bizottság közreműködésével elintézett adásvételeket, ingatlaneldarabolásokat és az ezekkel kapcsolatos kölcsönügyek lebonyolítását ellenőrizze. A Bizottság immár öt hónapja foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, a Bizottsághoz a segítségre szoruló gazdáktól már igen tekintélyes számú kérvény érkezett, a Bizottság a hozzáfordult gazdák ügyeit megvizsgáltatta, a tényállást, megállapította, úgyhogy ezeket az ügyeket egyszerűen átviheti az ezzel a törvényjavaslattal tervezett eljárás körébe. A Bizottság minden bürokratizmustól mentesen működik, összeállításában biztosítva van a kellő szakértelem, úgyhogy legcélszerűbbnek látszik, hogy a tövényjavaslattal tervezett földteherrendezési eljárás ugyancsak ennek a Bizottságnak mint Országos Bizottságnak a kezébe tétessék le.

Ennek az Országos Bizottságnak hatáskörébe a dolog természete szerint a határozó, a rendelkező hatáskört lehetett utalni, mert az egyes ügyekben a tényállás megállapítását, a felekkel való tárgyal azt, az egyezkedést, egyetlenegy bizottságnak, amely társas alakulat, nem lehetne elvégeznie. A tényállás megállapítására, az adatgyüjtésre, a felekkel való tárgyalásra, egyezkedésre más szerveket kellett kijelölni.

A törvényjavaslat előkészítése során az érdekeltségekkel folytatott tanácskozásokon az az általános vélemény alakult ki, hogy a szóbanlevő feladatok elvégzésére, különösen az egyeztető tárgyalásokra alkalmasan lehet felhasználni a pénzintézeteket, valamint az Országos Központi Hitelszövetkezet szervezetét. Ezek az intézetek ugyanis csaknem kivétel nélkül foglalkoznak jelzálogos hitelek nyujtásával, vannak megfelelő szakértelemmel bíró szerveik a mezőgazdasági ingatlanok értékének, teherbíróképességének és általában a gazdálkodás lehetőségeinek megítélésére, s vannak szakértő szerveik, akik kellő gyakorlattal bírnak mezőgazdasági ingatlanokkal kapcsolatos pénzügyi műveletek (konverziók stb.) lebonyolitásában is. Az egész tervbevett akció sikere attól függ, hogy az eljárásnak ebbe a szakába beiktatott szervek megfelelően fognak-e működni, mert hiszen nekik kell majd a szembenálló érdekek méltányos kiegyenlítését a meggyőzés békés eszközével létrehozniok. A törvényjavaslat 7. §-ának (2) bekezdése éppen ezért igen tágan határozta meg azt a kört, amelyből erre a fontos feladatra az eljáró intézetet ki lehet jelölni. A kijelölést a törvényjavaslat az Országos Bizottságra bízza, mert a kijelölésnek az eset körülményeihez kell igazodnia, egyik esetben valamely központi intézetnek, másik esetben valamely vidéki intézetnek a megbizatása lesz célravezetőbb.

A Pénzintézeti Központ harmadik kúriájába tartozó pénzintézetek megbizatását a javaslat (7. § (2) bekezdése) nem azért köti a Pénzintézeti Központ előzetes hozzájárulásához, mintha ezek a pénzintézetek ebből a szempontból általánosságban talán kevesebb bizalmat érdemelnének, hanem csupán azért, mert ebbe a kúriába sok intézet tartozik, ezeknek a helyzetük, személyzeti viszonyaik kevésbbé közismertek célszerűnek látszott tehát, hogy ezeknek a megbizatásához a Pénzintézeti Központ is befolyhasson, mert a kötelező évenkénti felülvizsgálatok révén szerzett tapasztalatai alapján inkább meg tudja ítélni, hogy alkalmas-e valamelyik kisebb intézet arra, hogy a szóbanlévő megbizatást sikeresen elvégezze.

A 7. §-hoz

Az Országos Bizottság szervezetének részletes szabályozását a törvényjavaslat rendeletnek tartja fenn (7. § (3) bekezdése). A célszerűség szempontja kívánja ezt, mert a tisztára gyakorlati célok megvalósítására rendelt szervnek a gyakorlati élet szükségleteinek megfelelően kell megalkotva lennie, szervezetében is simulnia kell a gyakorlati élet követelményeihez, nem lehet tehát szervezetét törvényben részletesen megrögzíteni. Már a javaslat is utal azonban arra, hogy a Bizottság keretében albizottságokat kell alakítani. A Bizottság munkáját ugyanis lényegesen meg fogja könnyíteni az, ha a tárgyalással megbízott intézetek javaslataival és egyeztetési tervezeteivel előbb megfelelően összeállitott albizottságok foglalkoznak s a Bizottság maga már az albizottság véleménye alapján hozhat határozatot. Az albizottságokat, hogy rendeltetésüknek megfeleljenek, majd így kell összeállitani, hogy azokban a mezőgazdasági, pénzintézeti, ipari és kereskedelmi szakértelem és egyúttal ezeknek a gazdasági ágaknak az érdekképviselete is kellő helyet foglaljon, hogy így a Bizottság működése a mezőgazdasági, közhiteli, ipari és kereskedelmi érdekek szempontjából egyaránt megfelelő legyen. Figyelembe kell venni ugyanis azt, hogy a mezőgazdaság hitelezői között a pénzintézetek mellett iparosok (gyárosok) és kereskedők egyaránt helyet foglalnak.

A 8. §-hoz

A 8. § (1) bekezdése utasítást tartalmaz az Országos Bizottság számára, hogy miképp járjon el a teherrendezésre irányuló tárgyalás elrendelésében. Nagy súlyt kell helyezni arra, hogy a törvényjavaslatban szabályozott eljárással az adósok vissza ne éljenek. Attól lehet ugyanis tartani, hogy a tárgyalás elrendeléséhez fűződő azt a hatályt, hogy az árverés határnapját kitolja, igyekezni fognak kihasználni olyan esetekben is, amelyekben az eljárás eredményes lefolytatásának semmi kilátása sincsen. Ezért foglalja magában a törvényjavaslat azt az utasítást, hogy a Bizottság csak abban az esetben rendeljen el eljárást, ha a megszerzett tájékoztató adatokból remélhető, hogy az eljárás eredményes lesz. Ez ugyan szankció nélküli szabály, mert nem érvénytelen az eljárás akkor sem, ha a Bizottság ennek ellenére rendelte azt el, mégis szükségesnek látszott a törvényjavaslatba felvétele azért, hogy a Bizottság eljárásának irányt szabjon.

Ugyanilyen természetű a tárgyalás alatt álló § (1) bekezdésének az a rendelkezése is, amely azt a megszorítást tartalmazza, hogy csak azokban az esetekben rendelje el a Bizottság az eljárást, amelyekben valamennyi követelés az 1931. évi március hó 1. napja előtt keletkezett. Kivételesen az időbeli korlátra tekintet nélkül is elrendelheti a Bizottság a tárgyalást abban az esetben, amelyben az 1931. évi március hó 1. napja előtt keletkezett követelések rendezése ezt szükségessé teszi.

Alapvető fontos rendelkezése ennek a §-nak az, amely az Országos Bizottságot a birtok teherviselő képességének megállapítására utasítja. A terhelési határ megállapítása ugyanis két szempontból fontos. Egyrészt abból a szempontból, hogy irányt szab az eljárásnak, útmutatásul szolgál a tárgyaló intézetnek arra, hogy miféle eredményre kell törekednie, másrészt abból a szempontból, hogy előre meghatározza azt a legszélső határt, ameddig a konkrét ügyben a jóváírás formájában vagy a kötvénnyel kielégítendő hitelezők követelései terjedhetnek; az állami szavatossággal biztosított követelések ugyanis nem rúghatnak olyan összegre, amely meghaladja az adós teherbíró képességét.

A birtok teherbíró képességének megállapítása gondos körültekintést igényel. Ennek megállapításában nemcsak a birtok tárgyi adatait, mint a földek minőségét, fekvését, az értékesítés lehetőségeit s a termelés eredményességét befolyásoló egyéb viszonyait, hanem a gazdálkodónak személyes viszonyait, mint pl. rátermettségét, szakértelmét, szorgalmát, családi viszonyait, családtagjainak számát stb. egyaránt figyelembe kell venni. Természetes, hogy ez utóbbiak figyelembevételében nagy óvatosság szükséges, mert ezek nem állandó, hanem különösen a hosszú törlesztési időtartamot tekintve - változó, ingadozó tényezők.

A terhelési határ megállapításának célját tekintve, kívánatos, hogy ezt az Országos Bizottság a tárgyalás elrendelésével egyidejűen állapítsa meg, hogy az eljárásnak ezzel keretet adjon. Számolni kellett azonban azzal, hogy csak az eljárás későbbi szakában jut abba a helyzetbe, hogy ezt megállapítsa, vagy újabb adatok alapján az eredetileg megállapított terhelési határ helyesbítése lehet szükséges a törvényjavaslat tehát e tekintetben nem kötötte meg az Országos Bizottságot.

Nehéz kérdés a teherrendezési eljárás szabályozásában a gazdasági felszerelés sorsának a megállapítása. Két érdek ütközik ugyanis össze. Az egyik érdek az, hogy a gazdasági felszerelés mint a gazda személyi hitelének egyik alapja teljesen kihagyassék az eljárásból; a másik érdek pedig az, hogy a gazdasági felszerelés hozzáfűzessék magának az ingatlannak a sorsához, mert hiába rendezzük az ingatlanok terheit, ha egyszer a gazdasági felszerelés elárverezése esetében a gazdaság felszerelés nélkül marad s a továbbgazdálkodás lehetősége ezzel megszűnt. A javaslat arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem lenne helyes, ha éppen a teherrendezési eljárás megindulásakor, a gazda szanálását célzó eljárás küszöbén nem állanák útját annak, hogy a gazdasági felszerelés árverési elkótyavetyélésével a gazda talpraállítása lehetetlenné váljék. Ez nemcsak adós-érdek, hanem hitelezői érdek is, mert inkább érdeke a hitelezőnek is az, hogy az adósa talpraálljon, mint az, hogy a vagyon árverésre kerüljön, amiből az árverési értékesítés közismert hibái folytán a hitelezőnek a legtöbb esetben csak jelentéktelen kielégítés juthat.

Egyrészt azért, hogy a gazda szabad rendelkező jogát az eljárásnak az ingóságokra kiterjesztése túlságos mértékben ne korlátozza, másrészt azért, hogy az esetleges végrehajtási eljárások során viták ne merüljenek fel a tekintetben, hogy melyek azok a gazdasági felszerelési tárgyak, amelyek a teherrendezési eljárás hatálya alá esnek, szükségesnek látszott, hogy az Országos Bizottság megállapítsa ezeknek az ingóságoknak a jegyzékét. Az eljárás további folyamán ez a jegyzék lesz irányadó a tekintetben, hogy melyek azok a gazdasági felszereléshez tartozó tárgyak, amelyek egyrészt a 9. §-ban. meghatározott árverési korlátozás, másrészt a 14. §-ban meghatározott árverési és csődnyitási korlátozás alá esnek. Ezeknek az ingóságoknak jegyzékbefoglalásában az Országos Bizottságnak kellő körültekintéssel kell eljárnia, hogy csak azokat az ingóságokat foglalja ebbe a jegyzékbe, amelyek csakugyan úgy hozzátartoznak a birtokhoz, hogy azok nélkül eredményesen gazdálkodni nem lehet.

Ha a teherrendezésre irányuló tárgyalás megindítását az Országos Bizottság elrendelte, ezt a telekkönyvben fel lehet jegyezni. A telekkönyvi feljegyzésnek a célja kettős. Egyrészt ehhez a feljegyzéshez fűződik a törvényjavaslat 9. §-ában meghatározott az a hatály, hogy az árverési határnap kitolódik, másrészt a feljegyzés a harmadik személyeket tájékoztatja arról, hogy a szóbanlévő ingatlanra a teherrendezési eljárás megindult.

A 9. §-hoz

A törvényjavaslatban szabályozott teherrendezési eljárásnak egyik fő irányító szempontja az, hogy a jogviszonyokba erőszakosan bele ne nyúljon. Ezért mellőz minden olyan rendelkezést, amely moratórium jellegű. Moratórium jellegű halasztásra az eljárás érdekében nincs is szükség. Az eljárás szempontjából csupán az szükséges, hogy legalább annyi idő válljon rendelkezésre, amennyire az eljárás lehető leggyorsabb lefolytatása esetében szükség van. Ezt a célt teljesen elegendően biztosítja az, hogy az árverési határnapot megfelelően meghosszabbítjuk azokban az esetekben, amelyekben az olyan rövid lenne, hogy az alatt a teherrendezési eljárást lefolytatni nem lehet. A végréhajtási eljárásról szóló 1881:LX. tc. 151. §-a szerint az árverési hátaridő legrövidebb tartama hatvan nap, leghosszabb tartama százhúsz nap. A teherrendezési eljárásba bevont ingatlanok esetében túlnyomó részben százhúsz nap lenne az árverési határidő, mert ezeknek az ingatlanoknak. a kialakítási ára rendszerint meghaladja az ötezer pengőt, már pedig ezekben az esetekben az árverés határnapját az árverési hirdetmény kifüggesztését követő naptól számított legalább kilencven és legfeljebb százhúsz napra kell kitűzni. Akkor tehát, amikor a törvényjavaslat 9. §-a azt a szabályt tartalmazza, hogy a teherrendezésre irányuló tárgyalás feljegyzésének az a hatálya, hogy a feljegyzés hatályosságának kezdetétől számított három hónapon belül eső határnapra az ingatlan árverését kitűzni nem lehet, a ma is fennálló jogi helyzettel szemben korlátozást nem tartalmaz. Korlátozást ennek a §-nak csak az a rendelkezése tartalmaz, hogy abban az esetben, ha a teherrendezésre irányuló tárgyalás feljegyzésének időpontjától kezdve a már kitűzött árverési határnapig kilencven nap nem volna hátra, az árverési határnapot úgy kell elhalasztani, hogy a kilencven napi időköz meglegyen. A legkedvezőtlenebb esetben tehát az a helyzet fog előállni, hogy ha az árverési határnap a teherrendezésre irányuló tárgyalás feljegyzésének napja lenne, az árverést legkésőbben ettől számított három hónapra kell hivátalból elhalasztani. Ezt a halasztást a jelzálogos hitelezők annál könnyebben elviselhetik, mert a teherrendézési eljárás éppen az ő kedvezőbb kielégítésük érdekében folyik le, érdekeik tehát sérelmet nem szendvednek.

Ez a halasztó hatály kiterjed arra a mezőgazdasági élő és holt felszerelésre is, amelyet az Országos Bizottság a tárgyalást elrendelő határozattal egyidejűen jegyzékbe foglalt. Ennek az elkerülhetetlen szükségességét az indokolás fentebb a 8. §-sal kapcsolatosan fejtette ki.

A 10. §-hoz

Abból a célból, hogy az árverési határnapnak a 9. § értelmében beálló elhalasztása közhiteli szempontokból egyáltalában ne legyen aggályos, a 10. § a teherrendezésre irányuló tárgyalás feljegyzésének nem tulajdonít ilyen halasztó hatályt azokkal a követelésekkel szemben, amelyeknek akadálytalan gyors kielégítése közhiteli szempontból fontos. Ilyeneknek lehet tekinteni általában azokat a követeléseket, amelyek közforgalomban lévő értékpapírok fedezetére szolgálnak; a hitelnek a külfölddel szemben teljes megóvása érdekében a törvényjavaslat külön is kiveszi minden korlátozás alól azokat a követeléseket, amelyek külföldi pénzintézet javára bekebelezett jelzálogjoggal vannak biztosítva.

A 10. § rendelkezése természetesen nem állja útját annak, hogy az ebben a §-ban felsorolt követelések is bevonassanak a teherrendezési eljárásba, hiszen ezeknek a hitelezőknek is érdekükben áll a teherrendezési eljárás, de természetesen úgy ezekkel, mint általában minden más hitelezővel szemben semmiféle kényszerítő eszköz nem alkalmazható. Valószínű is, hogy ezek a hitelezők mind részt fognak venni a teherrendezés eljárásban, mert hiszen ezek a legkomolyabb hitelezők, akiknek a teherrendezés elsősorban áll érdekükben.

A 11. §-hoz

A teherrendezésre irányuló tárgyalás az eljárásba bevont ingatlanokat terhelő jelzálogos követelésekre és az ingatlanok tulajdonosának egyéb tartozásaira is kiterjed. Tehát az eljárás nemcsak a jelzálogos követelések rendezését, hanem általában a birtokos összes tartozásainak a rendezését felöleli. A tárgyalás terjedelmét azért kellett így megállapítani, mert abban az esetben, ha az adósnak jelzálogjoggal nem fedezett tartozásai rendezetlenül maradnának, az eljárás nem érné el a célját, mert hiszen a rendezésből kimaradt hitelezők továbbra is zavarnák a gazdálkodás eredményes folytatását azzal, hogy, végrehajtásokkal, árverésekkel igyekeznének követelésük kielégítését megkísérleni. De nemcsak az adós szempontjából szükséges ezeknek a jelzálogjoggal nem biztosított követeléseknek a bevonása is, hanem a hitelezők szempontjából is, mert amint fentebb már ki van fejtve, a teherrendezési eljárás során az adós gazdasági felszerelése bizonyos mértékben végrehajtási korlátozás alá kerül, ami azoknak a hitelezőknek, akik a kielégítés szempontjából ezekre a vagyontárgyakra vannak utalva, sérelmes lenne abban az esetben, ha követeléseiknek rendezése a teherrendezési eljárásból ki volna zárva.

A § (2) bekezdése a tárgyalás célját határozza meg. A cél az, hogy a hitelezőkkel kötött megegyezéssel az összes jelzálogos és egyéb köveztelések úgy rendeztessenek, hogy a rendezés következtében ne maradjon a birtoknak több terhe, mint amennyit valóban megbír. Ha példának okáért a szóbanlévő birtok terhelési határa holdanként 30 pengőben van megállapítva, a követeléseket úgy kell rendezni, hogy azoknak évi kamatterhe és törlesztési terhe ne tegyen ki többet holdanként 30 pengőnél. A tárgyalással megbízott intézet ügyességén és a tárgyalásban résztvevő hitelezők józan önmérséklésén fog múlni az, hogy a tárgyalás ezt az eredményt elérje. A létrejött egyezséget mint javaslatot gazdasági, közhiteli és jogi szakszempontokból úgy az adós, mint a hitelező érdekeit figyelembe véve az Országos Bizottság albizottsága fogja előbb megvizsgálni és az albizottság véleménye alapján az Országos Bizottság fog határozni a felől, hogy a javaslatba foglalt egyezség valóban olyan-e hogy annak alapján a teherrendezési eljárást eredményesen befejezettnek lehet nyilvánítani. Az Országos Bizottságnak ebben a határozatában az államkincstári szempontokat is figyelembe kell vennie abban a tekintetben, hogy a megegyezésből az államkincstárra az 1. § alapján fennálló szavatossága révén az elfogadható mértéknél nagyobb teher ne háruljon. Az eljárásnak ebben a szakában a kincstári szempontok megóvása érdekében kifogásolási jogot kellett biztosítani a pénzügyminiszternek. Az Országos Bizottságnak ezekre a szempontokra is kiterjedő határozata fogja biztosítani egyúttal azt is, hogy kötvényekkel a teherrendezési eljárás során követelések csak olyan mértékben nyerjenek kielégítést, hogy a kötvények kellő fedezete sérelmet ne szenvedjen.

Az Országos Bizottság határozata alapján a teherrendezési eljárásba bevont ingatlanokra a teherrendezés eredményes befejezését fel kell jegyezni.

A 12. §-hoz

Nem valószínű ugyan, hogy lesznek olyan hitelezők, akik a teherrendezési tárgyalás során a megegyezéshez nem járulnak hozzá, amikor a teherrendezés lehetősége egyébként megvan, mégis kellett gondolni erre az esetre is. Különosen fel lehet tenni azt, hogy egyéb hitelezők vonakodásukkal előnyösebb helyzet elérését kívánják kikényszeríteni. Ha az ilyen külön úton járó hitelezőnek a telekkönyvi helyzete olyan, hogy az ingatlanok szabad végrehajtási árverése esetében teljes kielégítésre tarthatna számot, ennek a hitelezőnek vonakodása az eljárás eredményes befejezését meghiusítja; ebben az esetben az eljárás sikertelen marad. Bár a törvényjavaslat fő kiindulási pontja az, hogy a teherrendezést kényszer nélkül kell végrehajtani, ennek az elvnek teljes érvényesülését még sem szükséges biztosítani azokban az esetekben, amelyekben a hitelező telekkönyvi pozicíója az eljárással szemben elfoglalt álláspontját egyáltalában nem indokolja, nevezetesen abban az esetben, amelyben a hitelező akkor sem számíthatna követelésének teljes kielégítésére, hogy ha a végrehajtásnak és az árverésnek szabad utat engednénk. Az ilyen hitelezőnek indokolatlan magatartása nem állhat útjában annak, hogy az eljárást eredményesen befejezettnek nyilvánítsák. Ugyanígy kell elbírálni olyan hitelezőnek az ellenkezését is, aki csupán az adós ingóságaiból nyerhetne kielégítést; ennek az utóbb említett hitelezőnek a helyzete ugyanis azzal, hogy a teherrendezéshez hozzájárul, csak javulhat, mert külön kielégítési joggal nem biztosított követelése helyébe esetleg állami szavatossággal biztosított követelést nyerhetne, ha a megegyezéshez hozzájárulna.

A végből, hogy az olyan hitelezők, akik a teherrendezési tárgyalás során létrejött megegyezéshez indokolatlanul hozzá nem járultak, az egyébként eredményesen befejezett teherrendezési eljárás után indokolatlan árverésekkel ne nyugtalanítsák az adóst és egyúttal azokat a hitelezőket, akik a teherrendezési eljárás során az egyezséghez hozzájárultak, és akik a telekkönyvi rangsorban őket egyébként is megelőzik, továbbá azokkal a hitelezőkkel szemben, akik az eljárás befejezése után szereztek az ingatlanokon jelzálogjogot, a javaslat az ilyen külön utakon járó hitelezőkkel szemben az árverés tekintetében bizonyos enyhe formában megvalósítja az ú. n. fedezeti elvet.

A fedezeti elv, amely úgy a német, mint az osztrák végrehajtási eljárásban általánosságban érvényesül, abban áll, hogy a rangsorban hátrább álló végrehajtató kérelmére az ingatlanárverésen csak abban az esetben lehet eladni, ha az árverési vételár a végrehajtást kérő hitelezőt megelőző követeléseknek és az eljárás költségeinek a fedezésére elegendő (Deckungsprinzip). A törvényjavaslat 14. §-a ezt a fedezeti elvet a szóbanlévő hitelezőkkel szemben annyiban valósítja meg, hogy amennyiben ilyen hitelező kéri a végrehajtást, az árverést el lehet ugyan rendelni, de az ingatlant árverésen eladni csak akkor lehet, ha az árverési vételár a végrehajtató követelését megelőző rangsorban kielégítendő valamennyi követelést teljesen fedezi. A sikertelenül megkísérelt árverés minden költsége a végrehajtatót terheli, aki a költséget az árverés elrendelése előtt köteles előlegezni. Ezzel a rendelkezéssel a hitelező érdeke sérelmet nem szenved, mert az ő érdeke csak azt kívánja, hogy ne akadályoztassék abban, hogy követelését végrehajtás útján kielégíthesse. Abban az esetben azonban, ha bebizonyosodott, hogy kielégítést úgy sem kaphatna, mert az árverésen nem folyik be annyi vételár, hogy abból még az ő követelésére is jutna fedezet, nem panaszkodhatik jogsérelemről a miatt, hogy az ingatlan elárverezése az ő kérelmére nem történik meg.

Ha ugyanez a korlátozás nem érvényesülhetne a csődeljárásban, akkor a szóbanlévő hitelező a törvényjavaslatban tervbe vett korlátozást csőd kérésével játszhatná ki. Minthogy az ilyen hitelező az ingatlanokból csőd esetében sem nyerhetne kielégítést, a fedezeti elvben felállított korlátozást ezekben az esetekben a csődeljárás során is érvényre kellett juttatni. A végből, hogy hiábavaló költséget okozó csődeljárások kizárassanak, szükségesnek mutatkozott a csődtörvény 87. §-ának olyan értelmű kiegészítése, hogy a bíró már a csődnyitási kérvény elintézésekor vegye figyelembe, hogy azokat a vagyontárgyakat, amelyek tekintetében az árverési eladást a törvényjavaslat a fedezeti elv érvényesítéséhez köti, nem lehet olyan vagyontárgyaknak tekinteni, amelyek a csődeljárás céljára korlátlanul rendelkezésre állanak.

A 13. §-hoz

A 13. §. azokat a rendelkezéseket tartalmazza, amelyek a teherrendezéssel kapcsolatos jelzálogjogi telekkönyvi bejegyzésekre vonatkoznak. A jelzálogjogok ugyanis a teherrendezéssel kapcsolatban a legtöbbször átalakulnak, összevonatnak, szükséges tehát, hogy a telekkönyvi állapot ennek megfelelően rendeztessék.

A 14. §-hoz

A 14. §-ban foglalt rendelkezések körében ismét felmerül az a kérdés, hogy a teherrendezés feljegyzésének hatálya kiterjedjen-e a mezőgazdasági felszerelésre is. Ennek a kérdésnek eldöntésében megint csak az a szempont volt irányadó, hogy a mezőgazdasági felszerelés elárverezésével legalább a teherrendezést követő két évig, amíg a gazda megerősödhetik, ne hiusíttassék meg az, hogy a gazda, akinek az ingatlanain fekvő terheket sikerült eredményesen rendezni, tovább folytathassa a gazdálkodást. A hitelezők szempontjából azért nem aggályos ez a rendelkezés, mert a hitelezők kielégítését is inkább biztosítja az adós nyugodt továbbgazdálkodása, mint a gazdasági felszerelésnek árverésen való elkótyavetyélése.

A törvényjavaslatnak ez a szakasza a közadókat és a közadók módjára behajtandó követeléseket az államkincstár és az önkormányzatok háztartásának zavartalan vitele érdekében, a 10. §-ban felsorolt követeléseket közhiteli szempontból, a tartási és általában életfenntartási, valamint családi vagy öröklési jogviszonyon alapuló követeléseket pedig szociális szempontból kiveszi az árverés és csőd szempontjából felállított korlátozások alól.

A 15. §-hoz

Ez a § rendelkezést tartalmaz a tekintetben, hogy a teherrendezésre irányuló tárgyalás megindítását tárgyazó telekkönyvi feljegyzéssel mi történjék abban az esetben, ha a teherrendezés utóbb sikerül és a telekkönyvbe feljegyeztetett. A dolog természete szerint ebben az esetben a korábbi feljegyzés hatálya megszűnik.

A 16. §-hoz

A 16. § azt határozza meg, hogy a teherrendezés feljegyzésének a hatálya mennyi ideig tart. Ennek a kérdésnek eldöntésében két érdeket kellett mérlegelni. Az egyik a teherrendezésben résztvett hitelezők érdeke, amely azt kívánja, hogy a hitelezőknek e rendezés következtében nyert telekkönyvi helyzetét mindaddig ne lehessen kényszerintézkedésekkel zavarni, amíg követelésük tekintetében a jelzálogjog fennáll. A hitelezői érdekkel látszólagosan ellentétben áll az adós érdeke, amely azt kívánná, hogy az ingatlan a korlátozások alól felszabaduljon és az adósnak újabb hitelszerzés alapjául szolgálhasson. Ez azonban csak látszólagos érdek azért, mert az erősen megterhelt ingatlan komoly hitelnyujtás alapja jóideig, legalább is addig míg a teherrendezés következtében megmaradt terhek nem csökkennek, úgy sem lehetne.

A két szempont mérlegeléséből a törvényjavaslat arra az álláspontra jutott, hogy a teherrendezés feljegyzésének hatályát mindaddig fenn kell tartani, amíg a teherrendezésre irányuló megegyezés értelmében fennmaradt jelzálogjogok az ingatlanon fennállanak.

A 17. §-hoz

A teherrendezési eljárás eredményének biztosítása érdekében a lehetőség határain belül mindent meg kell tenni, hogy a hitelezők szívesen vállalják követeléseiknek az ebben a törvényben tervezett könyvkövetelések vagy földteherrendezési kötvényekkel való kielégítését. Ezt a célt legjobban azzal érhetjük el, ha ezeknek a könyvköveteléseknek és kötvényeknek jövedelmezőségét emeljük. Minthogy a kamatlábat az adós teherviselési képességére való tekintettel a lehető legalacsonyabban kell megállapítani, más úton kell a jövedelem emeléséről gondoskodni. Ez a cél ádókedvezmények engedélyezésével érhető el s ezért a 17 § (1) bekezdése azt javasolja, hogy azok a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok, amelyeknek követeléseit a Magyar Pénzügyi Szindikátus a teherrendezési eljárás során könyveiben jóváírta, avagy földteherrendezési kötvényekkel kielégítette, az ily módon keletkezett követeléseknek vagy földteherrendezési kötvényeknek kamatait a társulati adó alapjából, de legfeljebb a társulati adóalap 10 %-a erejéig levonhassák. Ez a kedvezmény azonban a társulatokat csakis addig fogja megilletni, amíg a követelést át nem ruházzák, illetőleg a teherrendezési eljárás során kapott kötvényeket el nem idegenítik. Ez a rendelkezés azt akarja biztosítani, hogy a társulatoknak érdekükben álljon ezeket a követeléseket, illetőleg kötvényeket át nem ruházni, illetőleg el nem idegeníteni és ez a rendelkezés a cél elérésére alkalmas is, mert ez a levonási jog azt jelenti, hogy pl. 6.5 %-os kamat mellett a hitelező a valóságban legalább 8 % tisztajövedelmet húz az ilyen könyvkövetelései és kötvényei után.

A szakasz (2) bekezdésében felhatalmazást kér arra, hogy a teherrendezés során létesített jogügyletekkel kapcsolatban kiállított okiratoknak, valamint a kapcsolatos telekkönyvi beadványoknak és bejegyzéseknek a megfelelő illetékek alól rendelettel kedvezmény vagy fölmentés legyen adható. Ez természetes. A földbirtok terhein való könnyítés támogatásának ugyanolyan természetű eszköze ez, mint a jelzálogos tartozások átváltoztatására (konvertálására) megállapított illetékmentesség, amely - habár megszorítottabb körben - évtizedek óta állandó jogintézményünk.

Egészen új, illetékjogunkban eddig nem szerepelt irányúak viszont azok a mentességek és illetőleg kedvezmény, amelyeket a szakasz (3) és (4) bekezdésében a teherrendezésbe bevont ingatlanok árverési tétele, valamint az árverésen megvett ilyen ingatlanoknak a régi birtokos vagy közeli hozzátartozója részére való visszaruházása tekintetében az ingatlan vagyonátruházási illeték alól a körülírt feltételek mellett javasolok.

Ezeknek a mentességeknek és kedvezményeknek az elméleti megokolását a törvényjavaslatnak nemzetvédő, birtokpolitikai irányzata adja meg, vagyis az a kitűzött főcél, hogy a válságba jutott földbirtokok a lehetőségig a régi birtokos vagy közeli hozzátartozója kezében megmaradhassanak, illetőleg abba visszájuthassanak. Ebből származik az árverési vevő pénzintézetek gazdasági közréműködésének az az alapszemlélete, miutha az árverési vevő pénzintézet csupán az eddigi birtokos javára közérdekből való kezelőnek lépne be a birtokba. Ezt a szemléletet támogatják és valósághoz közelvinni igyekeznek a javaslatnak az eredményes teherrendezés hatálya név alatt összefoglalt magánjogi korlátozó rendelkezései.

Az ilyként indokoltnak mutatkozó mentességeknek illetékjogunk rendszerébe való beillesztéséhez a jogképző eszközt abban találjuk meg, ha a gazdasági szemléletet a jogi térre átvittnek képzeljük. Mintha a pénzintézet árverési vétele jogi értelemben is csak a birtoknak kezelésbe átvétele lenne. Ebből folyik az árverési vételnek, valamint a régi birtokos részére való visszabocsátásnak illetékmentessége, továhbá a közvetlen hozzátartozók részére való átruházásnak olyan mérsékelt - 2%-os - illeték alá vonása, amennyit a birtokhoz jutott hozzátartozónak körülbelül akkor is fizetnie kellene, ha a birtok a régi birtokosról (a közeli hozzátartozójáról) ingyenes jogügylettel vagy öröklés folytán szállana át rája.

Természetes azonban, hogy minél hosszabb ideig tartja a pénzintézet a kezében az ingatlant, annál több az eshetőség, hogy a pénzintézet gazdasági szereplésének a birtokkezeléshez hasonlító gazdasági jellege elhalványodik és a működés üzletszerű eleme lép előtérbe. Ezért az ismertetett illetékmentességek ahhoz a föltételhez vannak kötve, hogy az ingatlannak visszaruházása vagy másra átruházása bizonyos határidő alatt bekövetkezzék. Ez a határidő a régi birtokossal és közeli hozzátartozóival szemben való viszonylatban 10 év.

A 19. §-hoz

A teherrendezési eljárás során előállhat az a helyzet, hogy az eredményes teherrendezést csak úgy lehet véghezvinni, ha az ingatlant vagy az ingatlanok, egy részét elárverezik és az így befolyó vételárat a terhek csökkentésére fordítják. Az 1881:LX. tc. 205. §-a önkéntes árverés esetében, ha annak végrehajtási árverés joghatálya van, a jelzálogos hitelezők bármelyikének biztosítja azt a jogot, hogy az árverésnek hat hónapi határidőre felfüggesztését kérje. A teherrendezés lebonyolítását igen hátrányosan befolyásolná, ha ezzel a joggal a jelzálogos hitelező ennek az eljárásnak a keretében is élhetne. Ezért a törvényjavaslat az árverés felfüggesztése kérésenek ezt a jogát ennek az eljárásnak keretében kizárja. A jelzálogos hitelező szempontjából ennek a jognak kizárása nem jelent sérelmet azért, mert hiszen az eljárás éppen a hitelezők érdekében, a terhek rendezése végett folyik.

Az 1908:XLI. t.-c 21 § a az államkincstárnak általában és a záloglevélkibocsátó intézeteknek bizonyos meghatározott esetben megadja azt a jogot, hogy bánatpénz letétele nélkül árverelhessenek. A teherrendezés sikere érdekében kívánatos, hogy ezt a kedvezményt az ú. n. altruista intézetek általában megkapják, más pénzintézetek pedig, amelyek a Pénzintézeti Központ tagjai sorába tartoznak, abban az esetben, ha az Országos Bizottság megbízásából árverelnek. Ez a könnyítés nagyjelentőségű, mert a teherrendezés érdekében nem kell nagy összegeket feleslegesen lekötni, amikor a legtöbb esetben teherátvállalással fog megtörténhetni az árverési vételár kifizetése. A kedvezmény megadása ezeknek az intézeteknek a részére nem aggályos, mert nem kell attól tartani, hogy a bánatpénzt utóbb nem fizetnék meg azokban az esetekben, amelyekben a törvény értelmében utóbb ennek befizetésére kérülne a sor és attól sem kell tartani, hogy ezzel a kedvezménnyel visszaélnének.