A gazdasági életnek, mint általában minden társadalmi tevékenységnek helyes fejlődéséhez a szabadságnak és a szervezettségnek kellő egyensúlya szükséges. Az életviszonyok folytonos változása, a gazdasági életben pedig különösen a termelés és közlekedés technikájának fejlődése, valamint a fogyasztás arányainak változása minduntalan szükségessé teszi, hogy a szabadság és a szervezettség viszonya a változott körülményekhez képest átalakuljon.
A XVIII. század végén és a XIX. század első felében a technikai találmányok kihasználását és a gyáripari termelés kialakulását akadályozta a társadalom középkori szervezete: a munkások jobbágyi lekötöttsége és a céhrendszer. Azután egymásután minden civilizált államban megvalósították a polgári egyenjogúságot és az ipar kereskedelem szabadságát. A közgazdasági elméletben is az az irányzat került túlsúlyra, amely a társadalmi egyének szabad versenyét tartotta a közjólét legfőbb emelőjének. Ámde alighogy a történelmileg kialakult jogi szervezettség felett túlsúlyra jutott az egyéni szabadság, azonnal számtalan új úton indult meg a társadalmi szervezkedés. Egyesek arra használták fel gazdasági helyzetelőnyüket, hogy fenyegetéssel és erőszakkal irányítsák a mások munkavállalási és iparűzési szabadságát. Mások pedig titkos összebeszéléssel olyan irányt adtak a termelésnek, a forgalomnak s ezek által az áralakulásnak, amely alkalmas volt ugyan az ő egyéni hasznuk emelésére, de sok esetben érzékenyen károsította a versenytársakat, a munkásokat és általában a fogyasztó közönséget. Ez az önző nyereségre törekvés talán nem volt kifogásolható a szabad verseny elmélete alapján, de a nyomorba sodort és létükben veszélyeztetett tömegek nyomása arra indította 1810-ben a francia büntetőtörvénykönyv alkotóit is, hogy akárcsak az 1803. évi osztrák büntetőtörvény, bűncselekménynek minősítsék az említett eljárásokat s közelebbről az árszabályozásról irányuló összebeszélést (colation) is (Code Pénal 419. §).
Ezután világszerte évtizedeken át folyt a küzdelem egyfelől az önző célokat szolgáló titkos összebeszélések és másfelől a károsult tömegektől támogatott államhatalom között, amíg végre a szabadságnak és a szervezettségnek új egyensúlyát s ezzel a gazdasági életnek viszonylag nagyobb nyugalmát sikerült megteremteni. A korábban tiltott összebeszélések egyrésze törvényes elismerésre tett szert és ezután mint törvényszerűen alakult és működő egyesület vagy kereskedelmi társaság - önálló jogi személyként vehetett részt a gazdasági versenyben. Az olyan összebeszélések és hatalmi visszaélések pedig, amelyek a nyilvánosság kerülésével keresték a minél nagyobb nyereséget, megfelelő ellensúlyozást találtak a jobban megszervezett gazdasági intézményekben: az egy foglalkozáshoz tartozók testületi társulásában, a szövetkezeti szervezetben, az állami monopóliumokban, a közüzemekben és a különféle hatósági intézkedésekben. Ahol még ez sem volt elég, oda a bíróság állt tilalmazónak az érvénytelenítés vagy a büntetés fegyverével. A XIX. század végéig a magyar bíróság is a jóerkölcsbe és a közrendbe ütközőnek s ennek folytán semmisnek mondott ki minden olyan megállapodást, amely a fogyasztó közönség érdekét biztosító szabad verseny kizárására irányult. (Kúria 2254/1883., 8377/1893., 1476/1903. stb.)
E mellett sokhelyt szükségét látták annak is, hogy a gazdasági verseny különféle korlátozásait írott törvények rendelkezései alá vonják. Ausztriában az 1803. évi törvény helyébe lépő 1852. évi május hó 27-i büntetőtörvény 479-481. §-a helyezte büntetés alá a munkabérek és az árak szabályozására vonatkozó összebeszéléseket; majd az 1870. évi április hó 7-i ú. n. Coalitionsgesetz a bűncselekményi minősítés alól ugyan kivonta, de érvénytelennek nyilvánította a munkásoknak és a munkaadóknak a munkafeltételekre vonatkozó összebeszéléseit (2. §), valamint az iparűzőknek olyan összebeszéléseit amelyeknek célja: valamely áru árát a közönség hátrányára emelni és támogatni azokat, akik e megállapodások mellett kitartanak vagy sujtani azokat, akik azokat be nem tartják (4. §). Oroszországban a polgári törvénykönyv 1528. és 1529. §-a semmisnek mondta ki az áremelést előmozdító összebeszéléseket; az orosz büntetőtörvénykönyv 913. és 1180. §-a pedig büntette a vállalkozóknak olyan összebeszéléseit, amelyek élelmiszerek drágítására irányultak. Franciaország kitartott az 1810. évi büntetőtörvény 419. §-ának alkalmazása mellett, ellenben Belgiumban az 1866. évi büntetőtörvénykönyv már nem sujtotta büntetéssel az áralakulás szabályozására vonatkozó összebeszéléseket s ugyanezeket Olaszország 1889. évi büntetőtörvényének 293. §-a is csak abban az esetben büntetni, ha az árszabályozás család eszközökkel történt, de a 299. § tovább is általában büntette az árverési összejátszást. Megjegyzendő, hogy Belgiumban egy 1873. évi május hó 18-án hozott törvény az értékpapírok árfolyamát befolyásoló pénzügyi karteleket újra büntetés alá helyezte. Németországban az 1869. évi ipartörvény 152. §-a érvénytelennek mondta ki a munkafeltételek szabályozására irányuló megállapodásokat, de nem tett említést az árak irányítására alakult összebeszélésekről. Angliában a verseny kizárására irányuló és a forgalmat korlátozó egyesülések érvényessége tárgyában továbbra is a common law-t alkalmazta a bíróság - a közjó ellen irányuló összeesküvésnek minősítvén azokat. Viszont az angol jogot alkalmazó Északamerikai Únióban és Kanadában külön törvényi rendelkezéseket is hoztak. Az Únióban az 1887. évi Intestate Commerce Act megtiltotta a vasútvállalatoknak a nyereség bizonyos arányú megosztására vonatkozó megállapodásait, majd az egyes tagállamok trösztellenes rendszabályait követve, az 1890. évi ú. n. Sherman Antitrust Act megtiltotta és büntetés alá helyezte a forgalmat korlátozó, trösztként vagy más alakban létrejött egyesüléseket (combination), egyúttal büntetéssel sujtotta az olyan egyes személyeket is, akik a kereskedelemnek vagy a forgalomnak valamely részét monopolizálni törekszenek; gondoskodott továbbá olyan eljárási szabályokról, amelyek a törvény ellen vétők kinyomozására és ideiglenes bírói rendelkezésekkel való megfékezésére irányt mutattak. Kanada 1889. évi május hó 2-i törvénye ezekhez hasonló rendelkezéseket léptetett életbe.
Magyarország a gazdasági versenyt korlátozó megállapodások elbírálásában a német birodalmi példa után indult. Az 1884:XVII. tc. (ipartörvény) 162. §-a szerint érvénytelenek az olyan „összebeszélések, melyekkel az iparosok azt célozzák, hogy üzletük félbeszakítása vagy a munkások, illetőleg segédek elbocsátása által ezeknek terhesebb munkafeltételeket szabjanak, különösen azoknak bérüket leszállítsák; vagy melyekkel a munkások, illetőleg segédek oda törekszenek, hogy közös munkaszünetelés által a munkaadókat magasabb bér megadására kényszerítsék s általában tőlük jobb munkafeltételeket csikarjanak ki; úgyszintén mindazon egyezmények, melyek által azoknak támogatása céloztatik, akik az érintett összebeszélések mellett megmaradnak vagy azoknak károsítása, akik azokkal szakítanak.” Ellenben az áruk forgalmát vagy árát szabályozó megállapodások közül törvényünk, az 1879:XL. tc. (kihágási büntetőtörvény) 128. §-a csupán azt az összebeszélést helyezte büntetés alá, mely „a nyereségben való osztozás vagy más jutalom, előny ígérete által a nyilvános árverés meghiúsítására vagy csökkentésére működik.” Sőt az 1875:XXXVII. tc. (kereskedelmi törvény) 179. §-a mint a részvénytársasági közgyűlésen eldöntendő tárgyat említette „oly kartelszerződések megkötését, amelyek minden társasági ügyletnek közös haszonra vezetését célozzák”, - amely rendelkezésből nyilvánvalóvá lett, hogy a magyar törvény nem minden kartelszerződést tart feltétlenül érvénytelennek.
Az a tartózkodás, amelyet egyes államok törvényei az árupiacot befolyásoló megállapodásokkal szemben tanusítottak, azzal a felismeréssel magyarázható, hogy az ilyen megállapodások - bárha magukban viselik is azt a veszélyt, hogy a bennük résztvevők a monopolisztikus helyzettel nyert gazdasági hatalmukat rideg önzéssel használják ki, - hatásukban nem mindig károsak, sőt olykor a gazdasági válságok kártevései ellen hasznos szolgálatokat is mutathatnak fel. A XIX. század utolsó évtizedétől kezdve - a technikának újabb hirtelen fejlődésével kapcsolatban - az árupiacon túltermelés keletkezett, ami majd az egyik, majd a másik gazdasági ágban oly nagyarányú árzuhanást okozott, hogy az illető körben a vállalkozás veszteségessé vált, az egyik gazdasági ág válsága más gazdasági ágakban is rohamosan csökkentette az áruk keresletét és általános munkahiányt okozott. A munkahiány következtében támadt hatalmas arányú munkásvándorlási mozgalmak aztán még inkább növelték a piac felvevő képességének bizonytalanságát és ezzel együtt az árutermelés kockázatát. A külső körülményeknek ilyen hatalmas arányú fordulatai közben az államhatalom nem nélkülözhetett egyetlen szervező társadalm erőt sem és megértéssel kellett fogadnia a vállalkozóknak olyan tömörüléseit, amelyek a gazdasági élet egyensúlyozottabb fejlődését elősegítették. Ezzel magyarázható, hogy a bíróságok az íratlan jogelvek alkalmazásában is követték azt a mérsékletet, amelyet a törvényhozó és a kormány a kartelek kérdésében tanusított. A méltányos joggyakorlásban előljárt Németország legfőbb bírósága, amely különösen az 1890. évi június hó 25-én és 1897. évi február hó 4-én kelt elvi jelentőségű határozataiban írta körül a kartelbe tömörülés megengedett határait. A m. kir. Kúria is több esetben hozott olyan határozatokat, amelyek szerint csak azok a kartelmegállapodások tekinthetők a jóerkölcsbe, illetőleg a közrendbe ütközőknek, amelyek az árak befolyásolása végett a közönség érdekeit biztosító szabad verseny korlátozására és a fogyasztó közönség megkárosítására irányulnak (666-1904.), ellenben nem ütközik a jóerkölcsbe az egy iparágban foglalkozóknak egyesülése arra a célra, hogy az egészségtelen verseny káros következményeinek elhárítására, a forgalmi árak fenntartása mellett a minimális árak meghatároztassanak, amennyiben a szerződést nem kötötték aránytalanul hosszú időre (363/1911.).
Mindazáltal részletes törvényi szabályok hiányában a bíróság széleskörű szabad mérlegelésére maradt bízva az, hogy egyes esetekben a kartel léte és működése megfelel-e a jog általános alapelveinek, avagy jóerkölcsbe ütközik s emiatt semmis. Ilyen körülmények közt bizonytalan marad nem csupán a kartelek léte, hanem azoknak olykor helyes hatása is. E bizonytalanság megszüntetése és a kartelmegállapodások stabilizáló hatásának a közjó érdekében való felhasználása sok tekintetben irányítólag hatott arra a mozgalomra, amely a XIX. század utolsó és a XX. század első évtizedében a kartelekre vonatkozó adatok bőséges feltárásával egyidejűleg a kartelek törvényi elismertetésére és szabályozására irányult. Ezt a célzatot árulja el annak a törvénytervezetnek az indokolása is, amelyet 1904-ben Hieronymi Károly m. kir. kereskedelemügyi miniszter megbízásából Mandel Pál országgyűlési képviselő készített a kartelszerződésről. Mandel tervezete abban az időben nem volt elszigetelt kísérlet. 1897. évben az osztrák kormány a fogyasztási adó alá eső árukra vonatkozó kartelekről terjesztett elő törvényjavasaltot. A német birodalmi kormány pedig ugyanebben az időben széleskörű munkálatot indított a kartelek törvényi szabályozása kérdésében s a munkálat eredményéről 1908. évben terjedelmes emlékiratban számolt be. Azonban minden kísérleteknek akkoriban nem lett eredménye, mert a nagy háborút megelőző években az általános gazdasági fellendülés elterelte a kartelkérdésről. Fellendülés idején ugyanis mindig több alkalom kínálkodik az önálló vállalkozásra és a versenyt korlátozó megállapodások áttörésére.
Az 1914-1918. évi háború és az ezt követő nemzetközi hatalmi tények a gazdasági viszonyokban oly nagyarányú változásokat idéztek elő, hogy azoknak objektív áttekintése most még szinte lehetetlen. A gazdasági bizonytalanság a legjobban kihasználható alkalom az árspekulációra és ezt az alkalmat világszerte ki is aknázták nemcsak egyéni vállalkozással, hanem különféle kartelszerű megállapodások útján is. Az utóbb említett megállapodásoknak bizonyos irányú szabályozását a háborúban és azóta még a győztes hatalmi csoport egyes államaiban is szükségesnek tartották.
Az angol-amerikai jogterületen továbbfejlesztették a kartelrendészetet: a kartelek és trösztök felderítésére, ellenőrzésére és visszaéléseik visszaszorítására szolgáló igazgatási szabályokat. Az Északamerikai Unióban 1914. évben kereskedelmi bizottságot (Federal Trade Commission) alkottak, hogy széles jogkörrel kinyomozza és ellenőrizze a tisztességtelen vagy törvényellenes versenyt folytató személyeket, társaságokat és egyesüléseket s amennyiben ezek a bizottság utasításait és határozatát el nem fogadnák, a bírósághoz fordulhasson határozatainak végrehajtása végett. 1913. évben az 1894. évi Wilson Tariff Act módosításával, 1914. évben a Clayton Art-tal egészítették ki a versenykorlátozások tilalmára vonatkozó anyagi jogszabályokat. Az 1918. évi Webb Export Trade Act a kiviteli trösztökről rendelkezett olykép, hogy ezek a belföldön nem fejthetnek ki működést s e mellett nyilvántartás és hatósági ellenőrzés alá kerülnek. Angliában megkönnyíti a kartelek visszaélései ellen való védekezést az, hogy ott a választott bíróságok nem folytathatnak önálló joggyakorlatot, hanem a tövényhez és a törvényt hitelesen magyarázó rendes bírói gyakorlathoz kötelesek alkalmazkodni. Ezenfelül ott az 1919. augusztus 19-i törvény elrendelte mindennemű társulás bejelentését és hatósági ellenőrzését, felhatalmazván a kereskedelmi hivatalt (Board of Trade), hogy az árspekuláció leküzdésére megfelelő rendszabályokat tehessen. Az utóbb említett törvény, mely ideiglenes jellegű volt, hatályát már elvesztette, de a kartelek tanulmányozására kiküldött hivatalos bizottság szintén azt ajánlotta a kormánynak, hogy a monopolisztikus gazdasági alakulatok megvizsgálására és állami ellenőrzésére olyan igazgatási szervet létesíteni, mint amilyen az Északamerikai Únióban a Federal Trade Commission s amilyenek vannak a brit dominiumokban is (Új-Zélandban 1908. óta, Kanadában 1910. óta, Ausztráliában 1912. óta). Megjegyzendő, hogy Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és a Délafrikai Únió az 1919-22. években részletes törvényekkel szabályozták a kartelszerű egyesülések nyilvántartását és ellenőrzését is. Ezenfelül Kanada a kartelek megvizsgálásának és ellenőrzésének eljárási szabályairól és a káros kartelek ellen tehető intézkedésekről (amelyek közt a vámtételek módosítása és a szabadalmi jog megvonása is szerepel) 1923-ban újabb részletes törvényt hozott. Az Észak-amerikai Únió és brit dominiumok példáját követte 1923. évben Argentina is - a trösztök visszaélései ellen hozott törvényével.
Franciaország 1926. évi december hó 3-án kelt törvénye a coalitionnak a Code Pénal 419. §-ában foglalt meghatározását kiegészítette a nyereségre irányuló szándék beiktatásával, e mellett a 419. §-t egyes személyekkel szemben is alkalmazhatóvá tette. Ennek a törvényi rendelkezésnek különösen az a jelentősége, hogy a francia törvényhozás ekkép megcáfolta egyes jogi köröknek azt a felfogását, mintha a Code Pénal 419. §-a már nem lenne hatályban. Így, ha a 419. §-t ritkán alkalmazzák is, az abban foglaltak szankció fékezi a visszaéléseket. Franciaországban egyébként az 1928. évi március hó 19-i törvény a nagyobb tőkével rendelkező társaságok fúzióinak bejelentését és nyilvánosságra hozatalát tette kötelezővé.
Európa egyéb részeiben is találunk törekvéseket a kartelek ellenőrzésére. Norvégia 1926. március 12-i törvényével a kartelek kormányhatósági ellenőrzésének igen rendszeres és széleskörű szabályozására adott példát. Dánia az 1929. évi 70. számú törvénnyel tilalmazta a gazdasági verseny káros korlátozásait, e mellett ugyanott részletes törvényjavaslatot készítettek a versenykorlátozó gazdasági alakulatok bejelentéséről és állami ellenőrzéséről is. Olaszországban és Spanyolországban a gazdasági élet nemzet irányú tömörítésével és erősebb állami ellenőrzésével védekeznek a gazdasági visszaélések ellen. Oroszországban úgyszólván az egész termelés állami monopóliummá lett, ami már alapjában kizárja a magánvállalkozók karteleinek működését, de egyúttal alkalmat ad egy hatalmas gazdasági erővel rendelkező államnak arra, hogy a kartelek harci módszereit (különösen a dumpinget) más államok közgazdaságának ártalmára alkalmazza.
Minket különösebben érdekel a középeurópai államok magatartása a kartelek kérdésében. Ebben a vonatkozásban Ausztriának mintegy úttörő szerepe volt és ott az 1870. évi Coalitionsgesetz ma is megadja a módot a káros kartelek ellen való védekezésre, annál is inkább, mert az osztrák perrendtartás értelmében választott bíróságoknak a kartelmegállapodás alapján hozott ítéleteit is hatálytalanítani lehet. Ezzel szemben Németország, amely a kartelek irányában régóta méltányosságot gyakorolt, Középeurópában legkorábban érezte szükségét egy olyan törvénynek, amely támpontot nyujt a „jó és rossz” kartelek közötti különbségtételnek és az általában nem kifogásolt kartelalakulatok visszaéléseinek megelőzését, orvoslását és megtorlását részletekbe menő szabályozással egyengeti. A kartelszervezkedés Németországban a háborút követő években oly arányokat öltött, hogy a gazdasági élet irányításában a kormánybefolyás nem érvényesülhetett kellőleg. Az infláció idején a kartelek a különféle árucikkek árát jóval a nemzetközi paritás felett tartották, úgyhogy emiatt az egész német közgazdasági élet megbénulásától és visszafejlődésétől kellett tartani. Ilyen körülmények között keletkezett 1923. november 2-án a „gazdasági hatalommal való visszaélések megakadályozásáról” szóló német rendelet, amely kellő megfontolással értékesítette az 1902. évi berlini, az 1904. évi innsbrucki német jogászgyűlésnek és az 1908. évben közzétett törvényelőkészítő munkálatoknak eredményeit, valamint az 1908. óta szerzett közgazdasági és jogi tanulságokat. A rendelet a gazdasági visszaélések ellen való védekezés súlypontját a kartelbíróság határozataira helyezte; a benne foglalt szigorú szankciótól és nagyterjedelmű kormányfelhatalmazásoktól némelyek a gazdasági élet nyugalmát féltették, azonban általános hatásában a rendelet nem volt zavaró sem a tőkeképződésre, sem a helyesen működő kartelekre, sem pedig általában a német gazdasági élet fejlődésére. Előnyös hatását viszont az mutatja, hogy életbelépése óta a kartelek elleni panaszok fokozatosan kevesbedtek (1925. évben 1892, 1926. évben 835 panasszal keresték meg a minisztériumot). Ami kifogás a német rendelettel szemben felmerült, az részint egyes jogi részletkérdésekre vonatkozott (ily részletekről hozott határozatokat az 1928. évi salzburgi német jogászgyűlés), részint pedig arról szólt, hogy a kartelbíróság körülményes eljárása helyett erősebb kormányintézkedésekkel kellene a gazdasági visszaélések elleni védekezést eredményesebbé tenni. Az utóbbi kifogásnak kívánt eleget tenni a birodalmi elnöknek 1930. július 26-án kelt rendelete, amely V. fejezetében az alaprendelet alkalmazási területének kiterjesztése mellett széleskörű felhatalmazást adott a kormánynak bizonyos szerződések és határozatok semmissé nyilványítása, végrehajtásuk megtiltására, bizonyos üzleti feltételek és ármegállapító módszereknek, valamint a gazdasági szabadságot korlátozó rendszabályoknak megtiltására, a szerződéstől való visszalépés engedélyezésére és a vámtételek módosítására a szerződéstől való visszalépés engedélyezésére és a vámtételek módosítására. Az 1930. július 26-i rendeletről végrehajtási utasítás 1930. augusztus 30-án kelt és azóta a rendelet alapján már konkrét esetekben tett is intézkedést a német kormány.
A kartelek szabályozásának szükségét érzik Csehszlovákiában és Lengyelországban is, ahol jórészt a németországi tanulságok felhasználásával már elkészítették a kartelekről szóló törvényjavaslatokat.
A kartelek szabályozására vonatkozó nemzetenként önálló úton járó törekvésekkel párhuzamosan 1927. óta a kartelek ügyének nemzetközi szabályozásáról is folytak tárgyalások. Ez a kérdés először a nemzetközi kereskedelmi kamara 1927. évi stockholmi gyűlésén merült fel, majd a Népszövetség által kezdeményezett 1927. évi genfi világgazdasági konferenciának volt a tárgya. Az utóbbi konferencián megindult tárgyalásokat a Népszövetség véleményező gazdasági bizottsága (Comité Consultatif économique) folytatta tovább, amely 1928. májusában és 1929. májusában tartott ülésein szükségesnek találta a nemzetközi szabályozás előfeltételeinek és a különböző nemzetek idevonatkozó jogának részletes tanulmányozását. A bizottságtól elfogadott munkaprogramm alapján a Népszövetség titkársága három szakértő közreműködésével összegyüjtötte és kiadta a kartelekre vonatkozó tanulmányi anyagot. A kartellkérdés nemzetközi vonatkozásait az International Law Assotiation is tanulmányozása körébe vonta az 1928. évi varsói és az 1930. évi new yorki ülésein. Végül az Interparlamentáris Unio 1930. júliusában Londonban tartott konferenciája a következő határozatot hozta: „A kartelek, trösztök és hasonló alakulatok a gazdasági élet természetes jelenségei és mint ilyenek, elvileg nem kifogásolhatók. Minthogy azonban az ilyen alakulatok a közérdek és az állami szempontok szerint a maguk kihatásaiban károsak is lehetnek, szabályozásuk szükséges. Ennek a szabályozásnak nem szabad a gazdasági életbe való belenyújtást jelentenie, amely belenyúlás arra volna alkalmas, hogy azok szabad fejlődését veszélyeztesse, hanem annak csupán a visszaélési lehetőségek leküzdésére és megakadályozására kell szorítkoznia. A visszaélések leküzdésére alkalmas eszközként és az esetleges ellenőrzés alapjaként a nyilvánosságot kell elismerni, amely minden kartelszerű megállapodás bejelentési kényszerét és az állami regisztrálást követeli meg. Szükséges volna tehát az ilyen megállapodások kötelező írásbafoglalása. Olyan megállapodások, amelyek a megszabott határidőn belül írásban teljes szövegükben nincsenek bejelentve, illetőleg előterjesztve, nem érvényesek és nem igényelhetnek semminemű törvényes védelmet. A regisztrált karteleket, trösztöket és hasonló szervezeteket meghatározott határidőn belül a regisztráló hivatal nyilvánosságra hozta, míg magukat a megállapodásokat csak bebizonyított visszaélések esetében szabad az eset körülményeihez képest egészen vagy részben nyilvánosságra hozni. Annak a megvizsgálására és megállapítására, hogy a lajstromozott megállapodások nem tartalmaznak-e közérdeket, vagy az állami érdeket veszélyeztető megállapodásokat, valamint a visszaélések megvizsgálására és megállapítására minden állam alkosson egy, a kormányzattól független, lehetőleg szűkre határolt kartelbizottságot, amelyben a fogyasztók és a munkaadók képviselve legyenek. A kartelbizottság az általános természetű vizsgálatokat hivatalból köteles teljesíteni, míg ezzel szemben egyes esetekben csak az illetékes legfőbb hatóság javaslatára bocsátkozhatik vizsgálatba. A bizottság megálapításait nyilvánosságra kell hozni. A bizottság megallapításai alapján az illetékes központi hivatal döntésének van fenntartva, hogy panaszokat emeljen az illetékes bíróságnál a visszaélések megtorlására és a szerződések esetleges megsemmisítése céljából. Az Únió azt ajánlja az egyes országok csoportjainak, hogy ilyen értelemben tegyenek kormányaiknál előterjesztést.”
II. Azok a jelenségek, amelyek különösen a háború óta szinte az egész civilizált világ figyelmét a magánvállalkozók monopolisztikus törekvéseire és a gazdasági hatalmi helyzetükkel való visszaéléseire irányították, a magyar kormány és a törvényhozás figyelmét sem kerülték el. Az árdrágító visszaélésekről szóló 1920:XV. törvénycikk büntetőjog szempontból igyekezett a visszaéléseknek gátat emelni és e törvény 1. §-ának utolsó bekezdése értelmében büntethető az árdrágító visszaélésre való összebeszélés vagy egyesülés is. A törvény alkalmazásához azonban szükséges volna, hogy a helyes árak akár hatósági árszabás, akár általánosan érvényes árvizsgálat útján pontosan és gyorsan megállapíthatók legyenek. Amióta az árvizsgáló bizottságok működése megszűnt, az 1920:XV. tc. alkalmazása igen nehézkessé vált és különösen a kartelek visszaélései ellen ez a törvény sikerrel alig használható. Amíg az 1920:XV. tc. a gazdasági visszaéléseknek legfontosabb eredménye, az árak drágulása alapján igyekezett a visszaélések ellen gátat emelni, a tisztességtelen versenyről szóló 1923:V. törvénycikk azokat a módszereket tette megtámadhatóvá, amelyeket egyes gazdasági alanyok károsító céljaik érdekében, a versenyvállalatok megbénítása végett szoktak alkalmazni. A versenyszabadság tisztességtelen módszereinek üldözése az iparszabadságnak fontos biztosítéka s mint ilyen, kétségtelenül nagy segítséget nyujt a gazdasági visszaélések elleni védekezésben. Ámde az üzleti tisztességbe ütköző egyes rendszabályoknak elszigetelt nyesegetése útján alig lehet olyan gazdasági erőket megfelelő mederben tartani, amelyek az egész ország gazdasági életére vagy egyes szakmákban az egész országra kiterjedőleg csaknem egyedüli, monopolisztikus hatalommal végzik gazdasági tevékenységüket. Van ugyan az 1923:V. törvénycikknek egy rendelkezése (1. §), amely általánosságban kimondja, hogy „üzleti versenyt nem szabad az üzleti tisztességbe vagy általában a jóerkölcsbe ütköző módon folytatni”, - ámde hogy a kartelmegállapodás magában véve ilyen módja volna az üzleti versenynek, azt bíróságaink nem mondták ki, erre törvényes alap nem is lenne. Ellenkezőleg, az 1923:V. tc. értelmében alakított kereskedelmi és iparkamarai zsűri 1783/22/1925. számú határozatában határozottan kifejezte, hogy „a kereseti alkalmak jobb kiaknázása céljából egyesülésekbe, kartelekbe vagy ringekbe való tömörülés, az áraknak kartelszerű megállapodásokkal történő fixirozása, a beszerzési vagy az átlagárnál olcsóbb eladások stb. még az üzleti tisztességbe vagy a jóerkölcsbe nem ütköznek. 21,572/1924. számú határozatában a zsűri úgy találta, hogy „a versenyküzdelemből csupán azokat a tisztességtelen eszközöket kell kikapcsolni, amelyekkel a versenytárs valamennyi tisztességesen dolgozó versenytársát megkárosítja, erőszakos és jogosulatlan beavatkozással versenytársát ipari tevékenységnek gyakorlásában korlátozza.” A zsűri és a kamarai választott bíróság az elbírált jogvitákban nem tett különbséget a közt, hogy a versenyeszközöket egyenlő vagy különböző gazdasági hatalommal bíró felek s hogy egyedül vagy kartelbe tömörülve alkalmazzák-e, nem vette figyelembe a versenymódszerek alkalmazásának a fogyasztóközönségre való hatását, sőt azon az állásponton volt, hogy a gazdasági harcban „a versenytársat megsemmisíteni is meg van engedve” (Vb. 4235/1927.). A rendes bírói gyakorlat adataival nem lehet eldönteni, hogy a kamarai zsűri és választottbíróság álláspontját a rendes bíróság mennyiben tenné magáévá, mert a rendes bíróságnak a háború óta alig volt alkalma bizonyos kartelek jogossága kérdésében állástfoglalni. A kartelszerződésekben ugyanis szokássá vált válsztottbíróság kikötése, választottbíróság határozata pedig jogunk szerint végrehajtható tekintet nélkül arra, hogy a választottbíróság esetleg olyan megállapodás alapján hozott marasztaló ítéletet, amelyeknek érvényességét a rendes bíróság előtt esetleg meg lehetne támadni.
Az 1911:I. törvénycikkbe iktatott perrendtartás 784. §-ának 7. pontja ugyan megengedi az ítélet érvénytelenítését, ha az meg nem engedett cselekményre kötelez s ennek a rendelkezésnek célzata kétségtelenül az, hogy a közrendbe ütköző választottbírósági ítélet érvénytelenítésére módot adjon, de kétséges, hogy eredményesen lehetne-e indítani érvénytelenítési pert olyan választottbírósági ítélet ellen, amely közrendbe ütköző kartelszerű megállapodáson alapuló kötelezettségből kifolyóan kötelez pl. kötbér fizetésére vagy más, egyébként megengedett cselekmény teljesítésére. Más a helyzet Ausztriában, ahol választott bíróság ítéletét érvényteleníteni lehet azon a címen, hogy kartelszerződés alapján jött létre, vagy Angliában, ahol törvénnyel, illetőleg a rendes bíróság gyakorlatával ellenkező választottbírósági ítélet érvénytelenítésére általában megvan a lehetőség, vagy Németországban, ahol ezt a lehetőséget legújabban igen tág keretekben terjesztik ki.
Ámde bármely bíróság döntene is most a kartelek jogossága kérdésében, aligha tudna a mai jogi helyzetben bármelyik is olyan döntést hozni, amely mind jogi, mind közgazdasági helyesség szempontjából általános megnyugvást és elismerést vívhatna ki. Nem lehet ezt remélni mindaddig, amíg a bíróság a kartelek körül folyó jogvitákban csak a felek előadására és a felek szakértőinek véleményére lesz utalva s nem alakul egy olyan általános elismerésre méltó testület, amely ily esetekben a bíróságot és az egyéb hatóságokat szakvéleménnyel látja el és amíg a központi hatalom az egész közgazdasági élet áttekintését elősegítő adatok birtokában, felelősség mellett irányt nem mutat a kartelek közgazdasági értékelésében. Sőt a kartelek kérdésében még így sem lehet pusztán a bíróság döntései útján kellő gyakorlati eredményt remélni, mert a bíróság legtöbbször csak arról ítélhet, hogy a megtámadott kartelszerződés érvényes-e avagy érvénytelen és az utóbbi döntéshez csupán járulékosan fűzhet egyes következményeket, pl. a visszahelyezést vagy a kártérítést. A kartelek visszaélései ellen nem lehet kellőkép védekezni, ha azok ügyeibe csupán akkor van a hatóságnak betekintése, amikor a bíróság a szerződést jóerkölcsbe vagy közrendbe ütközőnek mondja ki. A szerződő felek üzleti tevékenységét is állandóan zavarhatja annak tudata, hogy a bíróság esetleg mindjárt a szerződés semmisségét fogja kimondani egyes olyan szerződési pontok miatt, amelyeknek közrendbe ütköző voltát a magángazdaság szemszögéből kellően nem lehetett felismerni. Ezért a kartelérdekeltségek részéről is azt ajánlják, hogy az államhatalom a bírói beavatkozás előtt közigazgatási eszközökkel mutasson irányt a helyes kartelműködésre. A visszaélések meggátlására némelyek elegendőnek tartják a kormánynak most meglevő törvényes jogait, különösen azt, hogy a vámtarifában és a szállítási díjtételekben módosításokat eszközölhet. Azonban ezek az eszközök a kartelek ellenében törvény szerint, vagy egyáltalában nem alkalmazhatók, vagy pedig csak úgy alkalmazhatók, hogy a valóban vétkessel együtt nem vétkes vállalkozók, sőt egész kereseti ágak is sujtatnának.
E miatt látszik szükségesnek, hogy a törvény gondoskodjék a kartelek és más monopolisztikus alakulatok ellen emelt panaszok megnyugtató és gyors felderítéséről, az ehhez szükséges szervekről és eljárásról, valamint olyan hatósági eszközökről is, amelyekt a megállapított egyes visszaélések ellen - szélesebb gazdasági körök érdekeinek sérelme nélkül - közérdekből, gyorsan alkalmazni lehet. Mostani jogunk mindennek hiányát kell megállapítani, ezért a polgárok jogos érdekeinek megvédésére s általában a jogrend megszilárdítása végett mielőbb pótolni kell a törvény hiányosságait.
Ha a közéletre hatással bíró életviszony - mint amilyen kétségtelenül a kartelek működése is - jogilag még rendeletlen, annak jogi szabályozása mindig megokolt és időszerű. S még inkább szükséges a szabályozás olyan területen, ahol közérdeket sértő visszaéléseket lehet észlelni. A kartelek működésében pedig kétségtelenül fordulnak elő visszaélések. A bíróságok határozataiból számos bojkottról és olyan eszközök alkalmazásáról lehet tudomást szerezni, amelyek a bojkottált vállalatok gazdasági létét komolyan veszélyeztették. Előfordult például, hogy a kartelben levők a kartelen kívül álló versenytárs versenyének letörése végett az ennek üzletéhez szükséges üvegeket is megsemmisítették (J. 20,313/1926.). Adatok vannak arról, hogy elsőrendű közszükségleti cikkek árát vagy azok feldolgozásának díját - a nyers anyagárak és a munkabérek csökkenő tendenciája ellenére - egész vidék iparosai egy napról a másikra egyöntetűen felemelték egyes cikkeknél 15, másoknál 50%-kal is. Más termelési ágban hosszú időre szóló kötelezettséggel olyan magas árat erőszakolt tagjaira a kartel, hogy versenyvállalkozás kilátásba helyezésével ennek az árnak csaknem 100%-os csökkentését lehetett elérni - a termelés produktivitásának veszélyeztetése nélkül. Ismét más iparágban a kartel feloszlása után 42%-os árcsökkentést lehetett megvalósítani. Az egyik kartel a bizonyos iparágban szükséges nyersanyag megszerzését kézműiparosok számára lehetetlenné tette, úgyhogy a korábban virágzó kézműiparágnak el kellett sorvadnia. Bizonyos környék feldolgozó vállalatai a feldolgozandó cikk árának lenyomása végett megállapodást kötöttek hasonló külföldi vállalatokkal, hogy ezek az illető vidéken ne vásárolják azt az árucikkek, amelynek nagyobb kereslete széles magyar néprétegnek lett volna létkérdése. Fúziókat létesítettek olymódon, hogy a tulajdonosokkal megegyezésre lépve, megszüntettek egy vagy több eredményesen termelő üzemet, ami számos munkás elbocsátásával járt együtt.
Nem bizonyos, hogy a felsorolt esetek mindegyikében megállapíthatná-e a hatóság a visszaélést, de a közérdek mindenesetre megkívánná, hogy az ilyen esetek megfelelő szabályok szerint gyorsan felderíthetők és elbírálhatók legyenek és hogy a vizsgálat eredményéről az érdekeltek tudomást szerezzenek. Mert ha alapos a gyanú, hogy van visszaélés, de ez ellen nincs védelem, akkor a védelemről mielőbb gondoskodni kell. Szükséges ez nemcsak a magánjogaikban sértett panaszosok érdekében, hanem a közgazdaság szempontjából kifogás alá nem eső kartelben levő vállalatok zavartalan működése érdekében, valamint a nagyközönség védelme megnyugtatása végett is.
A kartelszerű megállapodások hatása különösen a most jelzett három irányban nyilvánul meg: hatással van 1. a megállapodásban résztvevők helyzetére, 2. a karteleken kívül álló iparűzőkre, akár ugyanegy szakmához tartoznak, akár más szakmához vagy termelési ághoz), 3. a fogyasztó- és termelő közönség érdekeire. A kartelben résztvevők helyzete gyakran nem azonos az olyan szerződő felekével, akik egyenlő gazdasági erővel és egyenlő szabadsággal kötöttek megállapodást. A kartelnek egyes tagjai esetleg a számszerinti kisebbségben levő, de gazdaságilag túlnyomó erőt képviselő tagok ellenállhatatlan gazdasági nyomása következtében vesznek részt a kartelben és a gazdasági nyomás esetleg oly nagy lehet, hogy eléri a magánjogilag releváns kényszer határát. A kartelen kívül álló vállalkozók, akikkel a kartel érintkezésbe jut, sok esetben olyanok akiket a kartel vezetőivel gazdasági nyomása nem tudott a kartelbe kényszeríteni s ezek ellen annál nagyobb erővel és a lehető legerősebb fegyverekkel folyik a harc egészen a gazdasági tönkretételig. Az iparszabadságnak ilyen korlátozásait az állam nem nézheti tétlenül. A kartelbe tömörülés hatása egyes esetekben lehet a közgazdaságra kedvező, más esetekben pedig káros, de az iparűzők szabadsága mindenesetre megköveteli azt, hogy a kartel által gyakorolt gazdasági nyomás túl ne lépje azt a határt, amit az állam közérdekből megengedhetőnek talál. Az iparűzők szabadságát nem lehet minden korlát nélkül titkos szervezkedéseknek kiszolgáltatni. Bármi is a hatása a kartelműködésnek, a kartel létrejövetelének és működésének az alapja mégis csak a minél nagyobb gazdasági haszonra törekvés. A nyereségvágy pedig könnyen vezet túlzásra, könnyen csábít önzésre, a lehetőségek kíméletében kizsákmányolására és arra, hogy a versenyt oly helyen és időben is korlátozzák, ahol és amikor az közgazdaságilag szükségtelen, sőt káros. Ezért nem engedhető meg, hogy a magánosok a közérdeket ily erősen érintő tevékenységi területen a termelésnek, a forgalomnak és az áralakulásnak - leginkább másokat korlátozó kötelezettségekkel egybekötött - szabályozását jogilag rendezett ellenőrzés nélkül végezzék. Hasznos hivatást töltöttek be régente a céhek, újabban pedig a kereskedelmi társaságok, de azért ezeket sem lehetett a jogrenden kívül hagyni, nem lehet tehát elvi kifogást emelni a gazdasági élet újabb irányú tömörüléseinek a jogrendszerbe illesztése ellen sem. A szabadság és a szervezettség az új viszonyokban csak úgy lehet helyes arányú, ha a gazdasági életnek tényleg kialakult újabb szervezetét az állam tudomásul veszi és jogi szabályozásban részesíti.
Szükséges a kartelek jogi szabályozása annál a nagy hatásnál fogva is, melyet a közönségre gyakorolnak, különösen azzal, hogy tömegtermelvények, nyersanyagok, félgyártmányok és a közszükséglet tárgyát tevő készáruk termelését, elosztását, keresletét s általában forgalmát, valamint azoknak áralakulását a gazdaság természetes rendjébe való beavatkozással szabályozzák és hogy e tevékenység közben a monopolisztikus helyzet könnyen csábíthat minél nagyobb nyereség szerzése végett az eladók vagy a fogyasztók érdekeinek figyelmen kívül hagyására. A nagyközönség sem maradhat biztosítékok nélkül a méltánytalan versenykorlátozásokkal és a kizsákmányolással határos árköveteléssel szemben. Különösen áll ez most, mikor a trianoni okmánnyal teremtett helyzetben számos gazdasági ág el van vágva természetes vagy történelmileg kialakult beszerzési forrásaitól és értékesítési területétől, amikor a gazdaság egyes ágai az ellenséges megállás idején szenvedett károkat még alig tudták kiheverni, amikor egyes európai államok hatalmas vámokkal és tilalmi rendszabályokkal folytatnak ellenünk gazdasági harcot, amikor Oroszország és Amerika dumpinggel nyugtalanítja a gazdasági életet és amikor mindezek miatt az ország hitelellátása sem lehet rendszeres. Helytelen gazdasági elv az, hogy minden helyzetelőnyt (pl. akár azt is, amit a védővámok nyujtanak) okvetlenül, azonnal s a lehető legteljesebb mértékben ki kell aknázni a magángazdaság hasznára. A magángazdaságban is érvényesülniök kell az erkölcsi elveknek és a méltányos, tisztességes kereskedői haszon mértékén túl sem a védővámot, sem egyéb helyzetelőnyt nem szabad kihasználni. Ez nem csupán az erkölcsiség követelménye, hanem a társadalmi célszerűségé is, mert a kíméletlen önzés elharapódzása veszélyezteti a társadalmi békét és aláássa az ország hitelét és gazdasági jövőjét. Csökken a hitele az olyan gazdaságnak, amely fair üzletvitelre alapozott fokozatos fejlődés helyett a spekulációs kihasználásából akar meggazdagodni és nincsen figyelemmel egész gazdasági ágaknak, sőt az egész ország gazdaságának helyzetére, valamint a fogyasztók fizetőképességének megváltoztatására. A konjunktúra ilytermészetű kiaknázása csak arra lehet alkalmas, hogy egyesek rövid idő alatt meggazdagodjanak, de a vagyoni viszonyokban való hirtelen eltolódások és a jövő termelés alapjainak meggyengítése súlyos gazdasági és szociális bajok forrását rejti magában. Mind e veszélyek lehetősége ellen a közönség nem maradhat védtelenül és az államhatalom nem nélkülözheti tovább a gazdaság egésze felett a politikai iránymutatáshoz szükséges áttekintést.
Ezek szerint nem csupán jogi, hanem közgazdasági, szociális és alkotmánypolitikai szempontból is megokolt és szükséges a gazdasági versenyt szabályozó megállapodásoknak jogi rendezése, amit ez a törvényjavaslat foglal magában.
A törvényjavaslat nem foglalkozik a kartelek és más hasonló célú jogviszonyok meghatározásával és osztályozásával, mert e tekintetben a közgazdasági elmélet sem jutott még általánosan elismert eredményre. Az I. § csupán a törvény alkalmazásának céljára írja körül azoknak az ügyleteknek jogilag jelentős mozzanatait, amely ügyletek a karteleket, a trösztöket és a más hasonló célú jogviszonyokat vagy alakulatokat megteremtik. Az 1. §-ban foglalt körülírás nem is meríti ki teljesen a törvény alkalmazásának területét, mert az itt említett megállapodás vagy határozat legalább két személy akaratnyilvánítását kívánja meg, mihezképest az 1. § csak két vagy több személy jogviszonyairól szól. Egyedülálló személy tevékenységével és magatartásával a 6. § utolsó bekezdése foglalkozik oly esetre, amidőn a tevékenység vagy magatartás a 6. § 1. bekezdésében körülírt módon a közgazdaság vagy közjó érdekét veszélyezteti. A megkülönböztetésnek az a magyarázata, hogy természetes személy létezése nem köthető az 1. §-ban meghatározott jogi kellékekhez, az egységes jogi személy létrejöttekor pedig - hacsak nem az 1. §-ban megjelölt módon jött létre - nem ismerhető fel az a célzat, amelynek érvényes megvalósításához az 1. § az írásbafoglalást teszi kötelezővé.
Az 1. § korántsem azért állapítja meg az ügyletkötésnek ezt az alaki kellékét, mintha ezzel már előre kedvezőtlen ítéletet kívánna mondani az 1. §-ban megjelölt jogügyletek tartalmáról, vagy hogy ilyen előítéletet kívánna erősíteni. Ellenkezőleg, az 1. § inkább abban az irányban jelent haladást, hogy a kartelszerű megállapodásról elismeri, hogy érvényesen jöhet létre. Az írásbeliség megkövetelésének okai ebben az esetben is jórészt ugyanazok, mint azoknál az egyéb ügyleteknél, amelyeknek érvényességéhez jogunk máris megköveteli az írást, valamint azoknál amelyeknek írásbafoglalását a „némely jogügylet kötelező írásbafoglalásáról” szóló törvényjavaslat kívánná meg. A jogbiztonság követelménye az, hogy a rendszerint hosszabb időre és bonyolult jogviszonyokra vonatkozó ilynemű ügyletek keletkezését írással lehessen bizonyítani. E mellett az írásos forma az ügyletkötés megfontoltságát is biztosítja olyan ügyleteknél, amelyeknél a felek helyzete nem egyenlően szabad, hanem az egyik fél gazdasági gyöngesége vagy szorult helyezte az erősebb részéről méltánytalanul kihasználható, - márpedig az 1. §-ban körülírt ügyletek igen sokszor gazdasági nyomás utján jönnek létre s így azok írásbafoglalása már ezért is kívánatos. Végül írás szükséges az állami felügyelet gyakorlásához is, ami a közérdeket annyira érintő ilyen jogviszonyoknál elengedhetetlen.
Az írásbafoglalás által az 1. §-ban körülírt ügylet természetesen csak az esetben válik érvényessé, hogyha tartalmát és létrejövetelének körülményeit tekintve egyébként érvényes.
Az írásos alak részletes kellékeinek meglétét az általános jogszabályok szerint kell elbírálni. Az általános szabályokból következik például az, hogy az ügyletről felvett okiratnak mindazt tartalmaznia kell, ami az ügylet lényegéhez tartozik. A törévny végrehajtásáról szóló rendelet feladata lesz az, hogy a 2. §-ban említett bemutatás részletes szabályozása alkalmával megjelölje a bemutatott jogügylet minimális tartalmát.
Ami az írásbafoglalás elmulasztásának jogi következményeit illeti, e tekintetben is a magánjog általában szabályai az irányadók. E szerint például az 1. §-ban körülírt megállapodás vagy határozat alaki érvénytelensége magábanvéve még nem teszi érvénytelenné az azzal kapcsolatban létrejött más olyan megállapodást, amely önállóan is megállhat.
Az 1. § alá csak olyan megállapodás vagy határozat tartozik, amely jogi kötelezettséget alapít meg. A kötelezettség megalapításához pedig nem elég valamely egyoldalú nyilatkozat vagy utasítás, hanem szükséges a kötelezettségnek a másik fél részéről való elvállalása is. A kötelezettség megalapítását megállapodás esetében a kölcsönös nyilatkozatokból lehet felismerni, míg a határozatnál a határozat tartalmán és a határozathozatalban résztvevőkön felül ismerni kell a határozatot kibocsátó személyeknek vagy társas alakulatnak együttműködésére vagy összetételére vonatkozó szabályokat is, mert ezekből tűnik ki, hogy miként jöhet létre és kikre hat ki a kötelező határozat.
Az 1. §-ban körülírt megállapodásnak vagy határozatnak további és gazdaságilag leglényegesebb tartalma a kötelezettség megállapításának közvetlen célja, ami itt a gazdasági verseny szabályozása. Ez a szabályozás legtöbbször a verseny korlátozásával kapcsolatos, de más módon (pl. üzleti feltételek megállapításával) is történhetik. Ez az a cél, amelyre az 1. §-ban zárójel közé tett szöveg, valamint a 6. § első bekezdése is utal.
Végül a törvényjavaslat megjelöli a megállapodással vagy határozattal megállapított kötelezettség tárgyát és érvényesülésének területét. E tekintetben nem elégszik meg azzal, hogy a kartelszerű alakulatok elméleti osztályozásának alapjául vett különböző gazdasági tevékenységek, illetőleg jelenségek összefoglaló áttekintését adja (termelés, forgalom, áralakulás), hanem szorosabbra vonja a körülírást azzal, hogy csupán az árura vonatkozó ilyen tevékenységekre és jelenségekre terjeszti ki a törvény hatályát; ez a megszorítás egyrészt azért szükséges, mert e nélkül jogbizonytalanság támadhatna a törvény alkalmazási köre tekintetében, másrészt pedig azért célszerű, mert így a törvény alkalmazásában nem szükséges figyelemmel lenni a gazdasági életnek olyan értékeire, amelyek nem esnek a szoros értelemben vett áru fogalma alá s amelyekre vonatkozó jogviszonyok külön szabályozást kívánnak (pl. a mérnöki, ügyvédi, közjegyzői stb. tevékenységek tekintetében, a pénz- és hitelforgalombam, valamint a munkaadás- és munkavállalásra vonatkozó általános jogviszonyokban). Azokra a gazdasági értékekre, amelyek az áru fogalma alá esnek, a törvény természetesen akkor is kiterjed, ha azok tekintetében esetleg különleges jogszabály van is hatályban (l. legújabban az energia-gazdaságról szóló törvényjavaslatot). A jogszabályok viszonya az lesz, hogy ez a törvény mint ex generalis nyer alkalmazást azokra az élet- és jogviszonyokra, amelyekre lex specialis nem rendelkezik.
A körülírásban található „áru” szó fogalma széleskörű értelmezést enged: a gazdaságtanban általában árunak tekintik azt, ami kereskedelmi forgalomnak tárgya lehet s ily értelemben áru nemcsak a dolog, hanem bizonyos jog vagy jogcímlet; nemcsak a kész termék, hanem a félgyártmány és a nyersanyag, sőt a birtokba vehető természeti tárgy is és az áru termelésének lehet tekinteni pl. bizonyos vállalati mű előállítását is. A termelés, forgalom és áralakulás szavak a törvényjavaslatban csak fő vonásokban jelzik azokat a tevékenységeket és gazdasági jelenségeket, amelyeknek folyamán az árura vonatkozó gazdasági versenykorlátozás végbe mehet. Ezt az értelmet kívánják kidomborítani az „egyébként” és „más” módon kifejezések. E szerint az 1. § alá vonható az olyan megállapodás vagy határozat is, amely árura vonatkozóan a termelési, beszerzési vagy értékesítési terüelt elosztása, üzleti feltételek megállapítása vagy alkalmazása, az eladás, a vásárlás, illetőleg beszerzés, a szállítás, az ármeghatározás, valamint az ár követelése, fizetése vagy behajtása stb. tekintetében alapít meg versenytszabályozó kötelezettséget.
Szándékosan mellőzi a törvényjavaslat azoknak a megjelölését, akiktől a megállapodás vagy a határozat eredhet. E szerint a törvényjavaslat alkalmazható nem csupán azonos ipari vagy kereskedelmi szakmához tartozó vállalkozóknak egymás között létesített megállapodásaira vagy határozataira, hanem olyanokra is, amelyeket bármilyen gazdasági ághoz tartozók, akár egymás között, akár a szakmán kívül álló iparűzőkkel, akár egyéb önálló gazdasági alanyokkal (pl. továbbeladókkal) hoztak létre, amennyiben a megállapodás vagy a határozat egyébként megfelel az 1. § körülírásának. De nem tartoznak ide az alkalmazottakkal vagy más függő viszonyban levőkkel szemben kiadott határozatok, egyoldalú rendelkezések és intézkedések, mert ezek nem önálló részesei a gazdasági versenynek.
A zárójelben foglalt szövegrészlet (kartel és más hasonló célú jogviszony) elejét kívánja venni az olyan esetleges félreértésnek, mintha az 1. § alá tartoznának olyan rendes forgalmi ügyletek is, amelyek alkalomszerűleg, egyes üzletek lebonyolítása végett szabályozzák az ügyletkötő felek gazdasági viszonyait. Ezzel szemben a kartel említése világossá kívánja tenni, hogy itt olyan megállpodásokról és határozatokról van szó, amelyeknek közvetlenül az a céljuk, hogy már előre és rendszerint huzamosabb időre meghatározzák a gazdasági élet önálló szereplőinek bizonyos általánosabban körülírt üzleti körben követendő magatartását. Az 1. § második mondatában a „kiegészítés” és „módosítás” szavak sem úgy értendők, mintha ezek alatt az első mondatban körülírt megállapodások és határozatok alkalmazásával felmerülő forgalmi ügyleteket és intézkedéseket kellene érteni. Ellenkezőleg a második mondatban csak olyan megállapodásról vagy határozatról van szó, amely a kartelt és más ehhez hasonló célú - általánosabb és tartósabb jellegű - jogviszony lényeges tartalmát egészíti ki vagy módosítja.
Ezzel ki is van merítve a zárójelben foglalt szöveg célzata s egyébként a törvényjavaslat nem kívánja műszavakhoz kötni a törvény alkalmazását. A gazdasági élet mindig újabb és újabb jogviszonyokat és tömörüléseket mutat fel és a legtöbb újabb üzleti típust újabb műszóval jelölik meg. Ezek az újítások, amelyek gyakran éppen a törvény megkerülése végett jönnek létre, mind újabb fogalmi kiterjesztésekre kényszerítenék a törvényhozást (úgy mint az Északamerikai Únióban és Németországban) - ezért állapítja meg a törvényjavaslat a benne foglalt rendelkezések alkalmazásának körét úgy, hogy azok a verseny szabályozásának nem csupán meglevő típusaira, hanem minden ezután keletkező olyan jogviszonyra is kiterjedhetnek, amely a kifejtett értelmezés szerint az 1. § alá vonható. A törvény alkalmazását az sem gátolja, ha az 1 § értelmében alapított jogviszony vagy alakulat nem több személy kötelmi jogviszonya, hanem egységes jogi személy (pl. tröszt). Az 1. ugyanis csak olyan ügyletekről szól, amelyek az ilyen célú alakulatokat megalapítják, kiegészítik vagy módosítják s ebben a vonatkozásban teljesen közömbös az, hogy a létrehozott alakulatok milyen összetételűek, hogy forma szempontjából egymás között egyneműek-e, hogy vannak-e nemzetközi viszonylataik, nevezetesen, hogy működésük tere csupán egy országnak vagy több országnak a területére terjed-e ki, hogy csak magyar állampolgárok vagy vállalatok vesznek-e részt benne, hogy hol van a működés székhelye, hol kötötték a megállapodást és még sok más egyéb körülmény, aminek rendszerint mind közömbös jelentőségűnek kell lennie akkor, amikor a magyar közgazdaság érdekének a megóvásáról van szó. Csupán az a lényeges, hogy célzatuk megfeleljen az 1. §-ban körülírt célforgalomnak.
Nemzetközi viszonylatban egyébként a kartelszerű jogviszonyok tekintetében még nem fejlődött ki gyakorlat és nemzetközi egyezmény sem keletkezett. Ennek legfőbb oka kétségtelenül az, hogy nem lehet megvonni a határvonalat a kartelszerű alakulatok között a szerint, hogy vannak-e nemzetközi viszonylataik vagy nincsenek.
Az 1. §-ban meghatározott célt szolgáló megállapodások és határozatok írásbafoglalását más államok törvényei is megkövetelik: Németországban az írásbafoglalás az ügylet érvényességi kelléke s ilyen szabályozást terveznek Csehszlovákiában, Lengyelországban és Dániában is. Angliában az egy évnél hosszabb időre kötött szerződést csak úgy lehet érvényesíteni, ha azt írásba foglalták, Franciaországban pedig a 150 franknál nagyobb értékű tárgyra vonatkozólag kötött ilynemű szerződés érvényesítéséhez közjegyzői vagy lajstromozott magánokirat szükséges.
Ez a § eszközöket kíván szolgáltatni a kormányzatnak arra, hogy a kartelek és más hasonló célú jogviszonyok vagy alakulatok létrejövetele és működése tekintetében a főfelügyeletet sikerrel gyakorolhassa.
Nem lehet kétséges, hogy a közérdeket oly súlyosan érintő e féle jogviszonyok felett a felügyeletet nemcsak lehet, de a közérdek megvédése érdekében kell is gyakorolni. A kartel azon a címen kíván elismertetést, hogy a rendszertelen gazdasági életet némely vonatkozásban szabályozottabbá teszi, annál inkább szükséges, hogy az államhatalom az egész nemzet gazdaságának alakulása felett a tájékozódását el ne veszítse, hanem megfelelő adatok megismerése alapján őrködjék a nemzet egész gazdálkodásának rendje felett. A felügyelet gyakorlásához szükséges adatok megszerzését kívánja ez a § lehetővé tenni.
A kartelekre és trösztökre vonatkozó adatok megszerzése és nyilvántartása tekintetében az angol nyelvű országok jogszabályaiban találhatók az első példák, 1926-ban pedig Norvégia rendszeresített preventív jellegű nyilvántartást. Az 1923. évi német rendelet 4. § 3. pontja szerint a gazdasági miniszter, ha a közösség gazdaságát vagy a közjót veszélyeztetve látja, elrendelheti, hogy minden kartelszerű szerződés vagy határozat végrehajtása tárgyában létesített megállapodást vagy intézkedést hozzá másolatban be kell nyujtani és hogy ezek csupán a másolat benyujtása után lépnek életbe, az 5. § szerint pedig elrendelheti, hogy ez a bemutatási kényszer minden jövőben létesítendő kartelszerű szerződésre és határozatra is kiterjedjen. E felhatalmazásoktól eltekintve, a német kormány már évtizedek óta oly sok adatot gyüjtött és publikált s e mellett magánközlemények is annyi adatot tárnak fel ott a kartelekről, hogy ezeknek léte és működése Németországban már nem titok.
Nálunk ellenben a kartelekről nincsen megfelelő statisztikánk és az ezzel kapcsolatos homály társadalmi békétlenségre ad okot. A kormány sem bír olyan felhatalmazásokkal, amelyek alapján a szükséges adatokat megfelelő hitelességgel felderíthetné. Ezért rendeli el a 2. § 1. bekezdése, hogy az 1. §-ban megjelölt körön belül egy még szűkebb körben bizonyos olyan megállapodásokat és határozatokat, amelyek már a résztvevők gazdasági súlyánál fogva nyilvánvalóan jelentősebb hatást gyakorolnak a piacra, be kell mutatni. Az ily korlátolt körű bemutatási kényszer nem jelenthet túlságos terhet, nem nagyobb teher ez, mint a statisztikai, adózási és egyéb célú bejelentések terhe. A 2. §-ban a kereskedelmi társaságok és a húsznál több alkalmazottat foglalkoztató ipari vagy kereskedelmi vállalatok nem azért vannak kiemelve, mintha ez a törvényjavaslat nem vonatkoznék a mezőgazdák és egyéb őstermelők karteleire is, hanem a megkülönböztetésnek csupán az a magyarázata, hogy a kartelek szempontjából nagyobb jelentőségű vállalatoknak jogilag szabatos megjelölését más termelési ágakban ne lehetett adni, a jogi szabatosság pedig - tekintve, hogy a bemutatás érvényességi kellék - e helyütt nagy fontossággal bír.
Arra az esetre, ha az 1. bekezdésben vont kör szűknek bizonyulna és a felügyelet sikeres gyakorlásához szélesebbkörű adatszerzés volna szükséges, a 2. bekezdés felhatalmazza a minisztériumot, hogy a bemutatási kötelezettség körét megfelelően kiterjeszthesse.
A bemutatás helyett nem volna elegendő a bejelentési kötelezettség, mert jogvita esetében csak a bemutatási kötelezettség biztosítja eléggé azt, hogy az érvényesített megállapodás vagy határozat azonos azzal, amit annakidején nyilvántartás végett a hatóság elé tártak. Ugyanezért szükséges a kérdéses megállapodás vagy határozat későbbi kiegészítésének vagy módosításának bemutatását is megszabni.
A végből, hogy a bemutatás kötelezettségének teljesítésére biztosan lehessen számítani, a 3. bekezdés a bemutatást a jogügylet érvényességi kellékévé nyilvánítja, e szerint az olyan megállapodás vagy határozat, amelynek bemutatása e § alapján kötelező, nem érvényes, ha keletkezésétől számított 15 napon belül be nem mutatták. A 15 nap elteltével igazolásnak csupán az esetben lehet helye, ha a bemutatás elmulasztása vétlen volt. Az igazolás lehetősége következik a 4. bekezdés rendelkezéséből, valamint a 14. § 1. bekezdése 1. pontjának szövegéből is. A bemutatás hiányai miniszteri felhívásra - esetleg 15 napon túl is - pótolhatók. Azonban a 15. napon túl történt bejelentés nem teszi érvényessé a határidő elmulasztása miatt érvénytelen ügyletet. Annak, hogy a 4. bekezdés szerint a miniszter az elmulasztott bemutatás teljesítésére hívhatja fel a kötelezettet, csupán az a célja, hogy a miniszternek módjában legyen az ellenőrzést gyakorolni és igazolatlan mulasztás esetében a 6. és 14. § szerint eljárni. A már érvényesen létrejött és kellő időben bemutatott megállapodás vagy határozat érvényességét viszont nem érinti az, ha annak későbbi kiegészítése vagy módosítása az írásbafoglalás vagy a bemutatás hiánya miatt érvénytelen; ily esetebn az eredeti megállapodás vagy határozat változatlan szövegben tekintendő érvényesnek. Megjegyzendő végül, hogy a bemutatás elmulasztása csak a megállapodásban vagy a határozatban résztvevők egymásközti viszonyára hat ki, ellenben a harmadik személyekkel kötött ügyletek érvényességét nem érinti. Ekkép a bemutatási kötelezettség az üzleti életben zavart nem okozhat.
A 4. bekezdés rendelkezéséből következik az is, hogy a bemutatás szükségességét egyes esetekben, peren kívül a közgazdasági miniszter bírálja el. Per esetében viszont a bíróság önállóan ítéli meg, hogy az ügylet érvényes-e vagy sem. A bíróság vagy más hatóság előtt nem lehet érvényesíteni olyan megállapodást vagy határozatot, amelyet a 2. § ellenére be nem mutattak.
A hatósági felügyelet sikeres gyakorlásának egyik fontos előfeltétele, hogy a hatóságnak mindig tudomása legyen arról, hogy az 1. § alá eső megállapodásban vagy határozatban résztvevőket - akiknek száma esetleg igen nagy, tartózkodási helye pedig az országon kívül eső vagy külön-külön gyakran változó lehet - ki jogosult képviselni. Ezért teszi kötelezővé a 3. § a képviselő bejelentését és ezért állapítja meg a § 1. bekezdése a képviselő jogkörét oly határozottsággal, hogy ezt a jogkört a felek eltérően nem szabályozhatják. Ezzel szemben a 2. bekezdés elsősorban a felek diszpozíciójára bízza azt, hogyha több képviselőt jelentettek be, ezek vajjon külön-külön vegy együttesen jogosultak-e a képviseletre és csupán a feleknek erre vonatkozó rendelkezése hiányában jogosítja a bejelentett képviselők mindegyikét egyforma képviseletre.
A képviselő igazolása végett a bejelentéshez kell csatolni a képviselő részére adott meghatalmazást (3. bekezdés). A meghatalmazásnak természetszerűleg azoktól kell származnia, akik a kartel vagy más ily célú jogviszony működéséért felelősek, vagyis akik a megállapodást kötötték, illetőleg a határozatot kibocsátó társaságot képviselik. Ugyanezek kötelesek az okirat bemutatását és a képviselők bejelentését is teljesíteni. Ha meghatalmazását a képviselő mutatja be, ezzel nyilvánvaló, hogy ő a meghatalmazást elfogadta. Ha azonban a bemutatást nem a képviselő teljesíti, akkor kétség támadhat, vajjon a bejelentett képviselő elfogadta-e és el fogja-e látni a képviseletet - ily esetben a kétség eloszlatása végett a 3. bekezdés megkívánja a képviselő hozzájáruló nyilatkozatának a bemutatását.
A képviselő bejelentésének elmulasztásához a törvényjavaslat nem kapcsol magánjogi jellegű következményeket, de hogy a képviselet állandóságát biztosítsa, a 4. bekezdésében a kartelbíróság elnökére bízza, hogy a hiányt ideiglenes képviselő kirendelésével pótolja. A kartelbíróság elnöke akként értesül a képviselő kirendelésének szükségességéről (amennyiben ez a szükség nem a kartelbíróság előtti eljárásban merül fel), hogy őt eziránt a közgazdasági miniszter, a kincstári jogügyi igazgatóság vagy más hatóság megkeresi. Minthogy ideiglenes képviselő kirendelésére főként olyankor lesz szükség, midőn a képviseletre ellene hatósági eljárást kellene indítani, célszerű a 4. bekezdésnek az a rendelkezése, hogy ideiglenes képviselőül kamarába bejegyzett ügyvédet kell kirendelni, - az ügyvéd ugyanis jogosítva van az ország valamennyi bírósága és hatósága előtt feleket képviselni (1874:XXXIV. tc. 38. §). Az ideiglenes képviselő azonban a dolog természete sezrint csak addig gyakorolja a képviselő jogkörét, amíg a felek szabályszerűen be nem jelentik meghatalmazott képviselőjüket.
Megjegyzendő, hogy képviselő bejelentése, illetőleg kirendelése más államok törvényei szerint nem kötelező. Németországban a kartelt - még ha nem is a törvény szerint elismert jogi személyiséggel bíró társaság alakjában jelentkezik - saját neve alatt vonják hatósági eljárás alá. Ez a törvényjavaslat a kötelező képviselet szabályozásával a kartelek jogi helyzetét szabatosabbá, a jogi forgalmat pedig biztonságosabbá és gyorsabbá kívánja tenni.
Alig vitatható igazság az, hogy a visszaélések megelőzésére és megakadályozására az egyik leghatásosabb eszköz a nyilvánosság. Ha a megállapodásnak vagy határozatban résztvevők előre tudják, hogy a verseny szabályozásával alapított jogviszonyuk a hatóságnak és a közönségnek tudomására fog jutni, akkor természetszerűleg tartózkodnak olyan kikötésektől, amelyek a jóerkölcsbe, a közrendbe, illetőleg a közgazdaság és a közjó érdekébe ütköznek s e miatt az érvénytelenítést, a közrosszalást, sőt esetleg a büntetést is maguk után vonhatják. Ezt tudva, be kell látni, hogy a nyilvánosságot igénybevevő hatósági prevenció nem valamely felesleges zaklatása a gazdasági életnek, hanem szükséges - nem csupán a fenyegetett érdekek védelmére, hanem azért is, hogy a nyilvánosságra utalt személyek a visszaélések megtorlásával járó nagyobb zaklatástól mentesüljenek.
A nyilvánosságnak különböző úton-módon csaknem minden ily tárgyú külföldi jogszabály érvényt szerez és az Interparlamentáris Únió 1930. évi londoni konferenciája is a nyilvántartás mellett foglalt állást. A nyilvánosságról ez a törvényjavaslat is több vonatkozásban gondoskodik, többek között ez a célja a 2. §-ban megállapított bemutatási kötelezettségnek is. A nyilvánosság azonban egyetlen államban sem érvényesül korlátlanul és a nyilvánosság észszerű határait nálunk is meg kell állapítani. Semmiesetre sem terjedhet a nyilvánosság annyira, hogy a gazdasági élet sikerességéhez oly igen fontos gyártási és üzleti titkokon valamely sérelem essék. Jóllehet a kartelszerű megállapodások és határozatok ritkán tartalmaznak ilynemű titkokat, az e § 1. bekezdése minden eshetőségre gondoskodni kíván az ilyen titkok védelméről. Tekintve, hogy a nyilvánosság és a titoktartás érdekeinek összhangba hozatala a gyakorlati élet sok részletének figyelembevételét kívánja meg, a 4. § 2. bekezdése a minisztériumot hatalmazza fel arra, hogy a bemutatásra, a bejelentésre és a nyilvántartásra vonatkozó részletes szabályokat rendelettel megállapíthassa. Ez a rendelet fogja szabályozni azt a kérdést, hogy az 1. § alá eső olyan egyesülések, amelyek jogszabály vagy miniszteri intézkedés alapján létesültek és működnek s amelyek ennélfogva egyik vagy másik szakminisztérium előtt már iratszerűen ismeretesek, a jelen törvény szempontjából mi módon hozassanak a közgazdasági miniszter tudomására és mi módon vétessenek nyilvántartásba.
A kartelek és más hasonló célú jogviszonyok és alakulatok léte és működése széles társadalmi körök foglalkozási és kereseti viszonyait érinti. Különösen az iparnak némely ága szinte az egész országra kiterjedőleg kartelben működik. Nyilvánvaló azért, hogy ha a kartelek ellen eljárás folyik, ez a karteltagokat és a velük összeköttetésben álló iparűzőket nem csupán személyükben, hanem foglalkozásukban is érinti és az illető gazdasági ágra országos viszonylatban is nagy hatással lehet. Éppen ezért az ilyen ügyekbe való beavatkozás a szokottnál nagyobb körültekintést és szakszerű felderítést igényel. Szükséges ez azért is, hogy a visszaélésekkel károsított körök biztonságot szerezhessenek a felől, hogy a minisztérium minden esetben a közérdek körültekintő figyelembevételével határoz a beavatkozás kérdésében. Ezért gondoskodik a törvényjavaslat 5. §-a egy országos bizottság szervezéséről, hogy ez a karteleket érintő fontos döntések előtt szakvéleményt szolgáltasson.
A külföldi karteljogokban többfelé találunk különböző bizottságokat, tanácsokat és hivatalokat (az Északamerikai Únióban a kereskedelmi bizottság, Federal Trade Commission, Norvégiában az ellenőrző tanács és iroda, Kanadában a nyilvántartó hivatal stb.) s ezek részint véleményező, részint végrehajtó, sőt itt-ott bíráskodó szervek is. A német gazdasági miniszter az 1923. évi rendelet 20. §-a szerint bizonyos esetekben a kartelbíróságtól kívánhat véleményt, e mellett a birodalmi gazdasági tanácshoz is fordul véleményért; az 1930. évi szükségrendelet az ott szabályozott igen mélyreható intézkedések előtt a gazdasági tanács véleményének kikérését kötelezővé is teszi.
Ez a törvényjavaslat csupán véleményező szervként létesíti a kartelbizottságot, mert a kormánytól függetlenül rendelkező kartelhivatal felállítása nem felelne meg sem a magyar alkotmányosságnak, sem pedig a takarékosságnak.
Mindamellett, minthogy a kartelbizottság véleményét a 6. § utolsóelőtti bekezdése értelmében érdemleges kormányintézkedés előtt rendszerint meg kell hallgatni és a kartelügyek gyakran országos viszonylatban is nagyjelentőségűek, a kartelbizottság még véleményező fórumként is annyira fontos szerv lesz, hogy összeállítása a legnagyobb gondosságot igényli. E bizottság véleménye csak úgy lehet minden irányban megnyugtató, ha tekintélyét és pártatlanságát általánosan elismerik. Ezt a törvényjavaslat elsősorban azzal kívánja biztosítani, hogy a bizottság elnökének és helyettes elnökének kinevezésére az államfőt, a tagok kinevezésére pedig az egész minisztériumot jogosítja fel. A kilenc tag közül hét tag a közgazdasági miniszter előterjesztésére, két tag pedig a népjóléti és munkaügyi miniszter előterjesztésére volna kinevezendő azért, hogy ekkép mind a szakszerűség, mind pedig a fogyasztói és munkásérdekek kellőkép biztosítva legyen.
A bizottság pártatlanságát kívánja biztosítani a 4. bekezdés, amely az érdekelt tagokat kizárja az eljárásból. Az 5. bekezdés a kartelbizottság tagjai hivatalos eljárásukban a közhivatalnokokkal helyezi egy sorba, hogy ezáltal biztosítva legyen egyfelől a pontos kötelességteljesítés, másfelől a titoktartás. E § többi rendelkezése, amely a bizottság szervezetére és működésére vonatkozik, nem szorul megokolásra.
Ez a §, mely a kormánybeavatkozás eseteit, eszközeit és módját határozza meg, jogrendszerünknek egy erősen érzett hiányosságát kívánja pótolni. Az általános indokolás már rámutatott arra, hogy eddig inkább csak a bíróság előtt és jóformán csak az általános jogelvek alapján lehetett némi védelmet keresni a kartelek visszaélései ellen, mert a kartelekkel szemben speciális írott törvényeink (1920:XV. és 1923:V. tc.) alig alkalmazhatók. A kormány intézkedésekkel igyekezett ellensúlyozni egyes kartelek káros működését, de eljárásának nem lehetett kellő eredménye, mert a törvény nem szabályozta a beavatkozás alapját és módját. A szerződés semmissé nyilvánítása, valamint azok az intézkedések, amelyeket a káros kartelek ellen a kormány tehetett (pl. a fuvardíjszabás terén), azzal a veszéllyel járt, hogy ezáltal a vétkesekkel együtt ártatlanok is hátrányt szenvednek. Egyébként is mindezeket inkább csak a visszaélés befejezése után, megtorlásként lehet alkalmazni - a bajoknak idejében való elhárítása helyett. Ezért - bárha a kormány tovább is tartózkodni kíván a magángazdaságba való szükségtelen beavatkozásoktól - a gazdasági élet rendje és a visszaélésekből eredő károk lehető leggyorsabb elhárítása érdekében szabályozni kell a törvényjavaslatban a kormánybeavatkozás körülményeit.
E szabályozás szükségességét igazolja a külföldi jogfejlődés is. Így különösen Németországban hiányosnak találták a kartelekkel szemben a kormánynak 1923. évben szabályozott hatáskörét és a salzburgi jogászgyűlés javaslatai után az 1930. évi német szükségrendelet a kormányintézkedésekre helyezte át az árkartelek visszaélései ellen való védekezés súlypontját. A szabályozás tekintetében véleményadásra felhívott magyarországi gazdasági körök is azt találták, hogy helyesebb, ha a kartelügyekben a bírói eljárás csak a legsúlyosabb esetekben, végső eszközként alkalmaztatik és ha előzőleg inkább a kormány tesz intézkedéseket. E megoldásnak az az előnye, hogy a gazdasági élet nem marad hosszabb ideig bizonytalanságban és a kormány nemcsak gyorsan, hanem a cél által indokolt módon és mértékben teheti meg intézkedéseit. A kormány a legjobban számolhat az adott eset közgazdasági jelentőségével, a beavatkozást abbahagyhatja vagy az intézkedést visszavonhatja, mihelyt úgy látja, hogy a kisebb veszély elhárítása közgazdaságilag még nagyobb kárt okozna, vagy hogy a közgazdaság vagy a közjó veszélyeztetése megszűnvén, a beavatkozás már felesleges.
Ez a törvényjavaslat a beavatkozás céljának megfelelően állapítja meg a beavatkozás jogi előfeltételeit. Minthogy a cél elsősorban a nagyobb veszély lehető megelőzése, a beavatkozással nem lehet várni addig, amíg a jóerkölcs vagy a közrend nyilvánvaló megsértése - a bírói beavatkozás eddigi alapja - megállapítható. Ha már ilyen súlyos jogsérelemről van szó, akkor nincs helye közvetítő tárgyalásnak vagy kisebb súlyú intézkedésnek, hanem mindjárt a legsúlyosabb megtorláshoz és bírói eljáráshoz kell folyamodni. A törvényjavaslat az említett célnak megfelelően megengedi a kormánybeavatkozást már akkor is, ha a közgazdaság vagy közjó érdekének veszélyeztetése észlelhető. A közgazdaság és a közjó veszélyeztetése olyan fogalom, amely az 1923. évi német kartelrendelet nyomán már a jogszolgáltatásban való használatra is alkalmasnak bizonyult. E fogalom értelmében a törvényjavaslat pontosabban is körülírja - a nélkül azonban, hogy túlságosan részletezéssel a célon túl megkötné a hatóságokat a törvény értelmezésében.
E § nem csupán arra az esetre ad a kormánynak beavatkozási jogot, ha az 1. § alá eső megállapodás vagy határozata már tartalmánál fogva veszélyt rejt, hanem akkor is, ha a megállapodás vagy határozat alkalmazásának módja vagy valamely tevékenység és magatartás, így különösen valamely kényszerítő vagy károsító rendszabály (bojkott, szigetelés, kizárólagossági kikötés, indokolatlan megkülönböztetés stb.) veszélyezteti a közgazdaság vagy a közjó érdekét; továbbá akkor is, ha a törvény rendelkezéseinek megkerülésével érvényes megállapodás vagy határozat nélkül kísérlik meg az 1. §-ban körülírt cél megvalósítását; végül a 6. § utolsó bekezdése szerint akkor is, ha mással való megállapodás vagy együttműködés nélkül egyetlen vállalat az, amely a piac felett uralkodó helyzetével a fentemlített módon visszaél. Mind e rendelkezések nélkül a törvényjavaslat által célzott védelem nem lehetne teljes, mert a közérdek veszélyeztetése rendszerint nem tűnik ki az 1. § alá eső megállapodás vagy határozat tartalmából, hanem csak a kartel működése közben lesz nyilvánvalóvá ennek károsító hatása. E mellett okvetlenül védekezni kell a törvény kijátszása ellen is, ami többféleképpen történhetik, pl. akként, hogy titkos összebeszélés (gentleman agreement) alapján igyekeznek elérni az 1. §-ban megjelölt célt, továbbá akként is, hogy a titkos, csendes társak helyett kifelé észrevehetően csupán egyetlen személy tevékenysége tör erre a célra, pl. olymódon, hogy a titkos megállapodás leplezésével valamilyen formában közös eladási irodát vagy egyéb intéző szervet létesítenek. De eltekintve a kartel ilyen leplezett formáitól, egyetlen vállalat is lehet hatalmas, hogy az ország bizonyos piacán vagy az egész országban is visszaélésszerűen megbéníthassa a gazdasági versenyt. A törvénynek az ilyen visszaélések ellen is védelmet kell nyujtania. A felsorolt kiterjesztések a tisztességes üzletembereket nem nyugtalaníthatják, mert itt csupán visszaélések üldözéséről van szó és a minisztérium valamennyi gazdasági ág érdekét egyformán szem előtt tartva, megfontoltan alkalmazza a rendelkezésére bocsátott eszközöket. Az alkalmazás megfontoltságát biztosítja az, hogy érdemleges intézkedést e § szerint egyes miniszter nem, hanem csak az egész minisztérium tehet s ez is rendszerint a kartelbizottság véleményének kikérése után. Ezenfelül közérdekből csak a bíróság járhat el a kartelek ellen. Másrészt azonban a kartelek visszaélései által sujtott köröket is megnyugtathatja az, hogy ez a § sürgős esetekben nem zárja el a kormányt az azonnali intézkedéstől, mert halasztást nem tűrő esetekben a kartelbizottság előzetes meghallgatása sem kötelező (utolsóelőtti bekezdés).
A kormányintézkedések megválasztásában a törvényjavaslat nem követi a német jogszabályokat: nem említi az 1923. évi német rendelet 4. § 2. pontjéban megjelölt esetet, amely szerint a gazdasági miniszter felhatalmazhatja a szerződésben vagy határozatban résztvevőket azonnali felmondásra, illetőleg visszalépésre, de nem ad a törvényjavaslat felhatalmazást a magánjogba való olyan egyéb súlyos beavatkozásokra sem, amelyekre az 1930. évi szükségrendelet jogosítja fel a német kormányt. A magánjogok kérdésében való döntést ez a törvényjavaslat a bíróság hatáskörében hagyja meg. Inkább követi az Északamerikai Únió, Kanada, Norvégia törvényeinek példáját, amely törvények a kormány hatásköre tekintetében a vizsgálat, az ellenőrzés és a közigazgatási intézkedések szabályozására fektetik a fősúlyt.
A panaszok jogosultságának felderítése érdekében a § 1. bekezdésének 1. pontja elsősorban a miniszter vizsgálati hatáskörét szabályozza a nélkül, hogy ezen a téren is bírói jogokat adna a kormánynak. Amennyiben eskü alatti kihallgatásokra volna szükség, ezt a miniszter a bíróság útján eszközöltetné. A vizsgálat eredményessége érdekében a 14. § 1. bekezdésének 2. pontja értelmében pénzbírsággal lehet büntetni azt, aki a vizsgálat során hozzáintézett felhívásnak igazolatlanul eleget nem tesz, vagy a miniszter intézkedéseinek foganatosítását akadályozza. Megteheti ugyan a miniszter a 6. § 2. bekezdése értelmében azt is, hogy amennyiben a felek a kívánt adatokat be nem mutatják, a panaszolt tényállásban felhozott körülményeket intézkedései alapjául valóknak tekinthesse, azonban lehetnek olyan esetek, amidőn nem lehet megelégedni az ilyen vélelemmel, hanem a közérdek az üzletvitelnek és üzletkezelésnek közvetlen megvizsgálását is okvetlenül megkívánja.
Az 1. bekezdés 2. pontja szerint a miniszter megkísérelheti az ügy békés kiegyenlítését és az e végből folytatott tárgyalás során esetleg egyeztető bizottság közreműködését is igénybeveheti, azonban mindezek teljesítésére nincs feltétlenül kötelezve, mert a miniszteri felelősséggel nem férne össze az, hogy a miniszter a nyilvánvaló veszély gyors elhárításától kötelező alkudozások által esetleg el legyen zárva. A kormánybeavatkozás fentebb kifejtett praktikus célja szerint mindenesetre kívánatos, hogy békés kiegyenlítés jöjjön létre, azonban, a kormány fellépéséről kívánt gyors elintézés kívánalmával jutna éles ellentétbe a törvényjavaslat, hogyha a miniszteri intézkedést olyan bizottságoknak hosszantartó előzetes tárgyalásaitól tenné függővé, amilyen bizottságokat még ezután kellene megszervezni és amelyeknek fennmaradása a résztvevők önkéntes közreműködése folytán nem is biztosítható. Az 1923. évi német rendelet 14. §-a is megelégedett azzal, hogy az egyeztetés igénybevételét a miniszter belátására bízta. Csehszlovákiában pedig hiába szerveztek 1919. évben ilynemű egyeztetésre bizottságokat, ezeknek működését nem lehetett biztosítani.
A 3. pont különféle közigazgatási intézkedésekre ad felhatalmazást a minisztériumnak. Olyan intézkedések ezek, amelyeket a minisztérium vagy egyes miniszterek saját hatáskörükben már eddig is megtehettek és a szövegben található az a toldás, hogy ezek az intézkedések alkalmazásuknak a fennálló jogszabályokban megszabott feltételeire tekintet nélkül megtehetők, csupán azt kívánja kifejezni, hogy az illető intézkedések megtételére az a jogcím is elegendő lesz, hogy a 6. § 1. bekezdésének bevezető része szerint az 1. § alá eső megállapodás stb. a közgazdaság vagy a közjó érdekét veszélyezteti. Így pl. az iparrendészet körében ennek többek között az a jelentősége, hogy olyan iparokat, amelyeket eddig az 1922. évi XII. tc. 34. §-a utolsó bekezdése alapján köz- vagy állategészségi, közbiztonsági és közrendészeti okokból engedélyhez kötött iparrá lehetett nyilvánítani, ezután azon az alapon is ilyenné lehet tenni, hogy az illető iparban általánossá vált kartelszerű megállapodások a közgazdaság vagy a közjó érdekét veszélyeztetik.
A 4. pontban megjelölt eszközt, a vámtételek módosítását vagy a vámpolitikai intézkedéseket elméletben a leghatásosabb eszköznek tartják a kartelek káros árpolitikájával szemben. Ily irányú felhatalmazást találunk Kanada 1923. évi törvényének 23. §-ában, valamint az 1930. évi német szükségrendeletben is. Az ilyen intézkedések alkalmazása azonban a gyakorlatban igen nagy megfontolást igényel, mert azoknak kihatása rendszerint nem csupán azokra szorítkozik, akiket eredetileg érinteni kívánt. Különösen a vámtarifában megállapított vámtételek módosítása vagy megszüntetése oly széles köröket érint és a külkereskedelmi szerződések szempontjából is annyira fontos, hogy annak feltételeit a vámtarifáról szóló 1924:XXI. tc. 2. §-a tüzetesen és korlátolt terjedelemben szabta meg. A most említett törvényhely nem adna módot a kartelek visszaélései címén tarifaváltoztatásokra, ezért kell e törvényjavaslatban kimondani, hogy ezzel az eszközzel a minisztérium az idevágó törvényekben megállapított feltételekre és korlátokra tekintet nélkül rendelkezhetik.
Az 5. és 6. pont ad felhatalmazást, hogy a közgazdasági miniszter a Kartelbírósághoz fordulhasson. A Kartelbíróság eljárásának eseteiről a további §-ok indokolásában lesz szó.
Megjegyzendő még, hogy az e § 1-6. pontjaiban felsorolt intézkedések alkalmazása nincs sorrendhez kötve, s amint a 3. pont külön is kiemeli, a közgazdasági miniszter, illetőleg a minisztérium, indokolt esetben előzetes eljárás nélkül vagy annak befejezése előtt is megteheti az adott helyzetben célszerűnek talált intézkedéseket.
Ez a § a Kartelbíróság előtt indítható közérdekű keresetről szól. A közérdekű keresetet a közgazdasági miniszter utasítása alapján a kincstári jogügyi igazgatóság indítja meg. Szóba jöhetne ugyan erre a szerepre a kir. ügyészség is, amely házassági és egyéb státusperekben sikerrel látja el az indítványoz jogkört, de a kincstári jogügyi igazgatóság mégis azért látszik alkalmasabbnak kartelügyekben a közgazdasági miniszter képviseletére, mert ez a kincstárt, mint magánjogi személyt érintő perekben folytatott gyakorlata révén az üzleti élet viszonyaival szorosabb kapcsolatban áll.
A közérdekű kereset megindításának alapját már a 6. § első bekezdése 6. pontja megjelöli: e szerint kereset megindításához elegendő a közgazdaság vagy a közjó érdekének veszélyeztetése. A közérdekű perben való marasztaláshoz azonban szükséges az a jogi alap, amelyet a 7. § bevezető része körvonalaz. Ehhez képest a kereseti kérelmet is ennek megfelelően kell előterjeszteni. A 7. § bevezető soraiban oly okok vannak felsorolva, amelyek a jogügylet érvénytelenségét is maguk után vonják, mindamellett ez a § az 1. bekezdés 1-3. pontjaiban nem a magánjogi érvénytelenségre van elsősorban tekintettel, hanem a közérdekű pernek különleges (rendészeti) jellegére. Nem szól ez a § azokról az igényekről, amelyeket a felek a jogügylet érvénytelensége alapján esetleg támaszthatnak, csupán a közgazdaság és közjó érdekének a jövőben való megvédése végett állapítja meg a kereseti kérelem és a marasztalás egyes eseteit. Ehhez hasonló, sőt ennél még szigorúbb eseteket sorol fel az 1923. évi német kartelrendelet 7. §-a és a norvég törvény 20-23. §-a.
Tekintve, hogy az 1. bekezdés 1-3. pontjában a pénzbírság csak bizonyos tilalmak megszegése esetére, a jövőre vonatkozólag állapíttatik meg, a pénzbírság kiszabásában irányadó körülmények (14. § 2. bekezdése) pedig időközben változhatnak, megokolt a 2. bekezdés rendelkezése, amely szerint a pénzbírság összege az 1912:LIV. tc. 49. §-ának megfelelően a végrehajtást elrendelő végzésében állapítandó meg - amikor is ennek megállapítása végett már külön keresetet indítani nem szükséges.
A kereset közérdekű jellegéből folyik az, hogy a közgazdasági miniszter minden oldalról jövő felvilágosításokat figyelembe vegyen annak elhatározása előtt, hogy közérdekből szükséges-e a kereset megindítása. Alkotmányos államban egyébként a panaszjog természetszerűleg mindenkit megillet. A 3. bekezdésben ilyen okból felvett rendelkezést a 4. bekezdés azzal egészítik ki, hogy ha a közérdekű kereset megindítását közhatóság vagy köztestület kéri, a kérelem tárgyában a miniszter határozatot hoz és ennek előtte rendszerint meghallgatja a Kartelbizottságot. Szükséges ez azért, mert a közhatóság vagy köztestület kérelmében már egész országrészek vagy ügyágak kérelmei vannak sűrítve, amelyekre széles körök várják a megnyugtató választ. Az ilyen kérelmek különös figyelembevétele nem okozhat nagyobb munkatorlódást, mert hiszen a panaszolt esetek, ha több helyről érkezik is a panasz, aránylag kevés helyen, illetőleg körben felmerült visszaélésekre vonatkoznak. Megjegyzendő egyébként, hogy ilyenforma gondoskodáról a külföldi jogszabályokban is szó van, így a kanadai törvény 5. és 6. §-ában, valamint az 1923. évi német rendelet 15. §-ában.
Ez a § külön Kartelbíróságot szervez, mint ahogy Németországban is külön bíróság jár el a gazdasági élet különleges viszonyait feltáró kartelügyekben. A Kartelbíróság szervezésére példát nyújt az 1926:XVU. tc. 8. §-a, amely a magánalkalmazottak nyugdíjának átértékelése körében az arányszám megállapítása kérdésében a kir. Kúrián hasonlóan szervez külön bíróságot.
Ez a törvényjavaslat is a kir. Kúria körében szervezi a külön bíróságot, aminek több irányban van jelentősége. Így ez a bíróság a hatásköri összeütközések szempontjából a bíróság fogalma alá esik. Ez a bíróság végérvényesen határoz és határozatait legfeljebb perújítással lehet megváltoztatni. A kir. Kúria melletti szervezésnek az az előnye is megvan, hogy nem szükséges külön kezelési szervezetet létesíteni, hanem az ügykezelés a kir. Kúria keretében történik.
A kartelbíróság bírói jellegét annak összeállítása is nyilvánvalóvá teszi: az ötös tanácsból, amelyben eljár, az elnök és két tag hivatásos ítélőbíró. Szükséges ez azért, mert a törvénynek bírói alkalmazása speciális ítélőbírói szakképzettséget igényel és mert csak így óvható meg a kir. Kúria ítélkezésével való jogegység. A bírói elem túlsúlya semmit sem von le a különbíróság szakszerűségéből, mert azok a magasállású bírák, akik abban résztvesznek, több évtizedes gyakorlatban, a legbonyolultabb magánjogi és kereskedelmi perekben ismerték meg a gazdasági életnek itt előkerülő kérdéseit. A speciális szaktudás erősítésére szolgálnak a bíróság ülnök tagjai, akiknek magas szempontú pártatlan ítélkezését biztosítja az a gondosság, amellyel e § az ülnökök kiválasztásáról gondoskodik.
Ami a Kartelbíróság hatáskörét illeti, az a 7., 10., 12., 13. és 14. § rendelkezéseiből tűnik ki. Fő jellemvonása e rendelkezéseknek az, hogy a kartelbíróság eljárása csupán vagy a közgazdasági miniszter megkeresésére (10. § és 14. § utolsó bekezdése) vagy pedig a kincstári jogügyi igazgatóságnak a közgazdasági miniszter utasítása alapján előterjesztett keresetével indul meg. A kereset pedig vagy úgynevezett közérdekű kereset (7. §) vagy megállapításra irányul (12. §) vagy végül a választott bíróság ítéletének érvénytelenítését célozza (13. §).
Ez a § a Kartelbíróság eljrárási szabályairól rendelkezik. E tekintetben alaprendelkezés az (2. bekezdés), hogy az eljárásban általában a polgári perrendtartás elveit kell megfelelően alkalmazni. A Pp. elvei irányadók a bíróság ülnöktagjainak kizárására is. Ebből folyik az is, hogy nem vehet részt a tanácsban mint ülnök az, aki a Kartelbizottságnak is tagja, mert a Kartelbizottságban esetleg már állást foglalt ugyanabban az ügyben, amelyben ítélkeznie kell. A kartelbíróság, noha a kir. Kúria körében van szervezve, nincs kötve a kir. Kúriának polgári perekben előírt eljárási szabályaihoz. Ez a különbíróság, amelynek első- és végsőfokon kell ítéletet hoznia, éspedig (ugyancsak a 2. bekezdés rendelkezése szerint) sürgősen kell eljárnia, a polgári perrendtartás elvei szerint ugyan, de bármely alsóbíróság szabályai szerint és a sürgősségnek legmegfelelőbb módon járhat el. A Pp. elveinek felel meg az 1. bekezdésben foglalt rendelkezés, amely szerint a keresetet valamennyi ismert érdekelt fél ellen kell intézni, továbbá, hogy mindegyik érdekelt ügyvédi képviselettel külön is résztvehet a perben. A Pp. elveiből folyik, hogy a Kartelbíróság a határozatban nem mehet túl a kereseti kérelmen, hacsak a törvény eltérőleg nem rendelkezik. Eltérés van a Pp. elveitől pl. annyiban, hogy a Kartelbíróság a pénzbírság kiszabásában, eltekintve a 14. § második bekezdésében megjelölt irányelvektől - nincsen korlátozva. Eltérés az is, ami a 3. § indokaiból következik, hogy a keresetlevelet a 3. § értelmében bejelentett vagy kirendelt képviselőnek kell kézbesíteni. A Kartelbíróság eljárásának speciális céljából folyik a 3. bekezdés rendelkezése, amely szerint a Kartelbíróság nem csupán kérelemre, hanem hivatalból is szakvéleményt kérhet a Kartelbizottságtól. A hivatalból való intézkedés egy másik esetét említi a 10. § utolsó bekezdése. Végül ugyancsak a közérdekű per speciális (rendészeti) jellegéből következik a 9. § 4. bekezdésének rendelkezése, amely szerint az államkincstárt semmiesetre sem szabad az alperes költségében marasztalni. Ehhez hasonló rendelkezés található az 1923. évi német kartelrendelet végrehajtása tárgyában kibocsátott rendelet 4. §-ában. Az utóbb érintett kérdéssel kapcsolatban a jelen törvényjavaslat 9. § utolsó bekezdése kifejezetten hangsúlyozza, - bár a közérdekű eljárás jellegéből ez önként is folyik - hogy az államkincstár ellen nem lehet kártérítési követelést érvényesíteni a hatóságoknak (tehát bármely hatóságnak) e törvényjavaslat értelmében tett intézkedéséből kifolyólag.
Az 1. § alá eső megállapodás vagy határozat alkalmazásának módja s különösen a kartelen kívül álló versenytársakkal szemben alkalmazott rendszabályok olykor annyira nyilvánvalóan sértik az üzleti tisztességet, a közerkölcsöt vagy a közrendet, hogy előzetes bírói eljárás és vizsgálat nélkül is meg lehet állapítani azoknak károsító hatását. Az ilyen eseteket tartja szem előtt a törvényjavaslat 10. §-a, midőn a Kartelbíróságot felhatalmazza, hogy peren kívül vagy a közérdekű per befejezése előtt is ideiglenes intézkedést tehessen - amennyiben ez a közérdek védelmére sürgősen szükséges, és amennyiben eziránt a közgazdasági miniszter vagy az ő utasítása alapján a kincstári jogügyi igazgatóság azt indítványozza. Az utóbb említett előfeltételek már magukban is biztosítják, hogy a bíróság ezzel a jogával csak megfontoltan, sürgős és közérdekű okból fog élni. További biztosíték erre maga a bíróság és annak összeállítása.
Az ideiglenes bírói intézkedésre mai jogunkban is találunk példákat, így már magában a polgári perrendtartásban (1911:I. tc. 580., 674. §), továbbá a kereskedelmi és váltóügyekbeni követendő nem peres eljárásról szóló 68,300/1914. I. M. számú rendelete 17. §-ában, a tisztességtelen versenyről szóló 1923:V. tc. 48. §-a alapján a 23,900/1924. I. M. sz. rendeletben, valamint az ipari jelzálogadós ellen irányuló végrehajtás, zárlat és biztosítási intézkedések tárgyában kiadott 5600/1930. I. M. sz. rendelet 50. §-ában. A karteljog természete különlegesen is magával vonja az ideiglenes intézkedésekre való felhatalmazást. Erre vonatkozó rendelkezéseket találunk az amerikai törvényekben, továbbá a norvég törvény 21. §-ában és az 1923. évi német kartelrendeletben. Az utóbbi a 7., 9. és 10. §-ban sokkal tüzetesebben foglalkozik a bíróság vagy a bírósági elnök ideiglenes intézkedései jogával, mint ahogyan ezt a javaslat teszi azzal, hogy az intézkedések két tipikus esetét megemlíti - egyébként a javaslat a már említett előfeltételek meghatározásán felül nem köti meg a Kartelbíróság kezét esetleg más intézkedések megtételében sem.
Az ideiglenes bírósági intézkedések éppúgy, mint a 6. §-ban felsorolt kormányintézkedéseknek is az a célja, hogy az eset által indokolt módon és mértékben a nagyobb kár elhárítását lehetővé tegye. Ebből következik a 10. § 2. bekezdésének rendelkezése, mely szerint a Kartelbíróság az ideiglenes intézkedést - ha elrendelésének oka megszűnt - nemcsak kérelemre, hanem hivatalból is hatályon kívül helyezheti.
E törvényjavaslat csupán a közérdekből való beavatkozást szabályozza s ehhez képest egyes kartelek jogellenes cselekményeinek megtámadását a Kartelbíróság előtt is csupán akkor teszi lehetővé, ha ezt a közgazdasági miniszter közérdekből szükségesnek találja. A törvényjavaslat ezáltal lényegesen eltér az 1923. évi német kartelrendelettől, minthogy a német rendelet a Kartelbíróság előtti eljárást magánfelek fellépése alapján is megengedi, e rendelet nyomán a német Kartelbíróság gyakorlata úgy alakult, hogy e bíróságnak túlnyomórészt magánfelek által indított ügyekben kell döntenie s elenyészően kevés esetben indult az eljárás a gazdasági miniszter indítványára.
Ez a törvényjavaslat az érdekelt felek magánjogi ügyeinek elbírálását a törvény rendes útján, a rendes vagy a választott bíróságnál hagyja meg a következő okokból. A Kartelbíróság, mint a legfelsőbb bíróság körében szervezett, sürgős eljárásra utasított bíróság, túlságosan meg lenne terhelve és közérdekű hivatásának nem tudna kellőleg megfelelni, ha az ország minden részéből valamennyi magánfél, akinek az 1. § alá eső megállapodás vagy határozat vagy azok alkalmazásának módja következtében a kartelben állókkal szemben magánjogi igénye támadt vagy ilyen igényt állít, mind ehhez az egy bírósághoz fordulna. De a magánjogi perek természete is megköveteli azt, hogy perorvoslatok figyelembevételével több bírói fórum foglalkozzék a peres kérdéssel. A magánérdekeltek eddig jogát egyenesen megszűkítené egy olyan törvényi rendelkezés, amely őket a perorvoslat lehetőségétől elzárva egy rendészeti jellegű zsűri elé utasítaná. Igen erős hatáskörszűkítéssel lehetne csupán a sok magánper közül egyeseket a Kartelbíróság, másokat a rendes bíróság elé utalni. A hatáskörnek pontos körülhatárolása azonban nagynehézségekbe ütközik és e miatt a hatáskör megosztása a különféle bíróságok eljárásában sok összeütközésre, zavarra és késedelemre vezetne. Mindezeket mérlegelve, ez a javaslat az érdekelt magánfeleknek meghagyja az eddigi törvényes utat, de e mellett lehetővé teszi, hogy panaszaik alapján a közgazdasági miniszter a 6. § szerint eljárjon és esetleg közérdekű per megindítására is adjon utasítást. Sőt ezenfelül is ad a törvényjavaslat az érdekelteknek egyéb védelmeket is, éspedig a 12. és 13. §-ban, valamint már a 11. § 2. bekezdésében is, mely utóbbi a gazdaságilag gyengébb szerződő fél megvédése érdekében semmisnek mondja ki az olyan megállapodásokat, amelyek a törvény rendes útjának megkerülésével kívánnák érvényesíteni a kartelszerű jogviszonyból folyó jogokat.
Az 1. bekezdésnek az a rendelkezése, hogy a Kartelbíróság határozata kötelezi úgy a rendes, mint a választottbíróságot, szabályozza a Kartelbíróságnak más bíróságokhoz való viszonyát, e mellett meg kívánja előzni a hatásköri összeütközéseket és a bírósági joggyakorlat egységének megbomlását.
Az 1. bekezdés rendelkezéséből folynak a 2. bekezdés rendelkezései. Hogyha a rendes vagy választottbíróságnak abban a kérdésben kelle döntenie, hogy a megállapodás stb. e. törvényjavaslatnak 7. § 1. bekezdése alá esik-e, e kérdésben célszerű kikérni a Kartelbíróság előzetes határozatát, nemcsak azért, hogy ugyanabban az ügyben esetleg különféle bírói döntések elkerültessenek, hanem azért is, mert ezt a kérdést a legmegnyugtatóbban az a külön bíróság döntheti el, amely a 7. § alkalmazásánál figyelembeveendő szakkérdésekben úgy összeállításánál fogva, mint speciális gyakorlata alapján a leghelyesebb döntést hozhatja. A 2. bekezdés rendelkezése a kartellel szemben értekelteknek újabb védelmet biztosít, mert - ami elől eddig némely bíróság (különösen választottbíróság) kitért - fontos esetekben szakszerű döntést lehet kapni abban a kérdésben, hogy bizonyos kartelszerű megállapodások mennyiben sértik a közgazdaság vagy a közjó érdekit s ezzel együtt a jóerkölcsöt és a közrendet. A törvényjavaslat rendszeréből folyik azonban, hogy ilyen kérdésben is csak a közgazdasági miniszter rendelkezése alapján indulhat meg a Kartelbíróság eljárása. Az eljárásra a közérdekű per szabályait kell megfelelően alkalmazni; ebből következik többek között az, hogy az ilyen perben is elő lehet adni a 7. § 1. bekezdése 1-3. pontjában felsorolt kérelmeket és ennek megfelelően lehet ítélni is. Az utolsó mondat rendelkezése azt a célt szolgálja, hogy a közérdekű beavatkozás tárgyában való határozás a magánérdekeltek pereit hosszabb ideig ne hátráltassa.
Jogállamokban szinte páratlan az a nagy szabadság, amellyel nálunk a választott bíróság határozhat. Minthogy a határozathoz nem okvetlenül kötelező az indokolás (Pp. 782. § 1. bek.), nem lehet ellenőrizni a határozatok törvényességét és így egyes választott bíróságok könnyen függetleníthetik magukat a általános jogelvek követelése alól. Ez a szabadság odavezetett, hogy egyes körökben olyan külön üzleti morál alakult ki, amely nem egyezik a rendes bíróságok ítéleteiben kifejezésre jutó közerkölcsiséggel. Pedig az erkölcsi felfogás egyenlőtlensége egyenlőtlenséget teremt a gazdasági versenyben is, másik lenyűgözésére használható fel s ennek folytán társadalmi békétlenséget szül. Ilyen bajok észlelhetők a kartelkérdések választott bírósági elbírálásában is. Ez ellen az eddigi jog nem nyujtott kellő védelmet: nem volt erre elég az 1911:I. tc. (Pp.)-nek a választott bírósági ítéletek érvénytelenítésére vonatkozó 784. §-a sem, a végrehajtási eljárás során pedig turpis causa címén kifogást emelni nem lehet. A kartelek és más hasonlócélú jogviszonyok elbírálásában ily módon előállt jogbizonytalanságot és az annak nyomán burjánzó gazdasági visszaéléseket kívánja megakadályozni e törvényjavaslat 13. §-a azzal, hogy a törvényjavaslatban szabályozott jogviszonyokról hozott választott bírósági határozatoknak a kincstári jogügyi igazgatósághoz való kézbesítését teszi kötelezővé és a közérdekű beavatkozás szükségességének elbírálására tizenöt napi határidőt tűz ki, amely idő alatt a választott bíróság határozatát nem lehet végrehajtani. A végrehajtásnak ily rövid időre való megakasztását - ha tekintetbe vesszük a rendes perben és végrehajtási eljárásban használható jogorvoslati lehetőségeket és határidőket - semmiesetre sem lehet olyannak tekinteni, amely a jogérvényesítést feleslegesen megakasztaná. Ez a határidő a legkevesebb ahhoz, hogy a kincstári jogügyi igazgatóság tájékozódjék a választott bírósági határozattal eldöntött ügyről és hogy a szükségesnek talált közérdekű beavatkozáshoz a közgazdasági miniszter utasítását megszerezze. A tizenöt napi határidő egyébként csupán a végrehajtás felfüggesztésére vonatkozik, e szerint a kincstári jogügyi igazgatóság annal lejárta után is bármikor megindíthatja a közgazdasági miniszter utasítása alapján a Kartelbíróság előtt a választott bírói ítélet érvénytelenítése iránti keresetet, vagy a közérdekű keresetet. Mégpedig az érvénytelenítési keresetet e § 2. bekezdése értelmében megindíthatja azon az alapon, hogy a választott bírói ítélet e törvényjavaslatnak valamely rendelkezésébe ütközik (ez alapon csakis ő jogosult a keresetet megindítani), de e mellett keresetének alapjául szolgálhat a Pp. 784. §-ában felsorolt egyéb érvénytelenségi ok is. Minthogy a kincstári jogügyi igazgatóság beavatkozásának célja az, hogy a választott bírói ítéletet közérdekből érvénytelenítse, indokolt a 3. bekezdésnek az a rendelkezése, hogy a kincstári jogügyi igazgatóság által indítot kereset a választott bíróság határozatának végrehajtását a Kartelbíróság döntéséig felfüggeszti. A 13. § rendelkezéseiből, valamint a 11. §-ból is nyilván következik az, hogy a magánérdekeltek a választott bíróság ítéletének érvénytelenítését a Pp. 784. §-ának keretében rendes bírói úton ezután is kérhetik. A 15. § utolsó bekezdése azzal erősíti a törvény hatályosságát, hogy a választott bírói ítéletnek bíróságon kívüli végrehajtására vonatkozó megállapodást semmisnek nyilvánítja. Tekintve, hogy az említett megállapodás a 13. § céljával ellenkeznék és annak érvényesítése a törvény kijátszásával lenne egyértelmű, ennélfogva méltán fűződik ahhoz a semmisség joghátránya.
A törvényjavaslat nem nélkülözheti azt a hatóerőt, amelyet a büntetés jelent mind az általános, mind a speciális megelőzés szempontjából. Minthogy azonban a törvényjavaslat a gazdasági életnek bizonyos közérdekű rendjét kívánja megteremteni és biztosítani, elegendőnek véli a büntető jogkövetkezményeknek legenyhébb faját: a pénzbírságban álló rendbüntetést alkalmazni a törvényjavaslatban foglalt tilalmak megszegésének pontosan körülhatárolt eseteire.
A büntetés e nemének megválasztásában a törvényjavaslat a német kartelrendeletet követi, mellőzve egyéb államok karteltörvényeinek példáját, melyekben fogházbüntetést és vagyonelkobzást is találunk.
Elegendőnek mutatkozik a szabadságvesztésbüntetésre át nem változtatható pénzbírság a fentebb említett okon felül azért is, mert az ily vagyoni hátránnyal sujtható egyének rendszerint kellő vagyonnal vagy jövedelemmel rendelkeznek és így a pénzbírság tőlük rendszerint behajtható, úgyhogy a fogházbüntetéssé átváltoztatásra gyakorlatilag úgyis alig kerülne sor. E mellett azzal is fokozza a törvényjavaslat a pénzbírság behajthatóságát, hogy egyetemlegesen felelősség teszi érte azt az alakulatot is, amelynek érdekében vagy rendelkezésére, avagy intézkedése folytán a tilalom megszegése történt. De kellő hatást ígér a pénzbírság azért is, mert magasabb összege nincs korlátozva, úgyhogy a tiltott cselekménnyel elért vagy elérni kívánt vagyoni haszon nagyságát és a pénzbírságra ítéltnek vagyoni viszonyait kellőképpen figyelembe lehet venni és e ruganyos szabály következtében minden esetben megfelelően érzékeny vagyoni hátránnyal lehet a törvényszegőket sujtani.
Nem elégszik meg azonban a törvényjavaslat a pénzbírsággal a legsúlyosabb megítélés alá eső törvényszegések tekintetében. Ilyenkor még érzékenyebb joghátrány alkalmazásának is helye lehet, amely azonban szintén szorosan összefügg a törvényjavaslat szerint tiltott cselekmények gazdasági jellegével és - éppúgy, mint a pénzbírság - arra irányul, hogy a törvényszegést minden tényleges előnyétől megfossza. Megengedi ugyanis a törvényjavaslat, hogy olyankor, ha a Kartelbróság már ismételten szabott ki pénzbírságot valaki ellen azért, mert a 6. § 1. pontja alapján hozzá intézett felhívásnak nem tett eleget, vagy a tett intézkedés foganatosítását akadályozta, vagy annak ellenére, hogy a Kartelbíróság már a 7. § 1-3. pontja alapján pénzbírsággal sujtotta, végrehajtott a Kartelbíróság által eltiltott határozatot vagy megállapodást, vagy a Kartelbíróság által eltiltott tevékenységt folytatott, vagy ily magatartást tovább tanusított: a m. kir. közgazdasági miniszter indítványára vagy újabb közérdekű perben a kincstári jogügyi igazgatóság indítványára a kereskedéstől vagy az iparűzéstől eltiltást is ki lehet mondani.
Ami a pénzbírság alá eső tiltott cselekmények eseteit illeti, ezeket a törvényjavaslat a 14. § 1. bekezdésének 1-3. pontjában szabatosan meghatározza. A 7. § alapján alkalmazott pénzbírság, továbbá a 10. § alapján alkalmazott ideiglenes intézkedés hatályossága érdekében alkalmazott pénzbírság abban különbözik a 14. § alapján alkalmazható pénzbírságtól, hogy ez az utóbbi büntető jellegű, míg az előbb említett két § alapján alkalmazható pénzbírságok hatósági rendelkezések érvényesülésének kikényszerítésére irányulnak, nem pedig a multban elkövetett törvényszegések megtorlásaként jelentkeznek.
A pénzbírság kiszabását a törvényjavaslat a Kartelbíróságra bízza, amely akár közérdekű perben, akár azonkívül, leginkább van abban a helyzetben, hogy a kartelek és más hasonló célú jogviszonyok közérdekbe ütköző működését kellően megítélje és a büntetendő törvényszegések jelentőségét kellően mérlegelhesse. Amennyiben a pénzbírság kiszabása nem közérdekű perben történik, az eljárásra azok a szabályok irányadók, amelyek szerint a kereskedelmi vétségek elbírálása történik. Ezek a szabályok - amelyeket az 1914. évi 68,400. I. M. számú rendelet foglal magában - úgyis bizonyos mértékig hasonló természetű tényállásokra vonatkoznak s amennyiben nem bizonyulnának kielégítőnek, a javaslat felhatalmazza az igazságügyminisztert arra, hogy a szükséges további szabályokat rendelettel állapítsa meg. Ezek a szabályok biztosítják az érdekelt fél részére a védekezést s így biztosítékot nyujtanak a tekintetben, hogy vétlenség esetében pénzbírság kiszabható nem lesz.
Esetleges viták kiküszöbölése céljából rendelkezik a törévnyjavaslat a pénzbírság elévüléséről is és kimondja, hogy a bírság kiszabása iránti eljárás három év alatt a már kiszabott bírság pedig öt év alatt évül el.
Ez a § átmeneti rendelkezést tartalmaz, tekintettel arra, hogy az 1. §-ban körülírt megállapodások és határozatok mostanáig írásbafoglalás nélkül is érvényesen jöhettek létre, a 2. §-ban megszabott bemutatás pedig nem volt kötelező. E § értelmében a kérdéses megállapodást vagy határozatot, ha az a törvény életbelépése napján még egyáltalában érvényben van, tizenöt nap alatt írásba kell foglalni és amennyiben a 2. § alá tartozik, harminc nap alatt be kell mutatni. Az utóbbi határidő kétszer olyan hosszú, mint a 2. §-ban a bemutatásra szabott határidő, ami azért szükséges, hogy a bemutatással szükséges bejelentésekhez (3. §) lehetőleg meg lehessen szerezni valamennyi érdekelt hozzájárulását. Az e §-ban előírt kellékek csupán megerősítik a korábban már érvényes jogügyleteket, ennélfogva csupán azoknak igazolatlan elmulasztása szünteti meg a jogügylet érvényességét. E § rendelkezései nem okozhatnak zavart az írásban kötött érvényes szerződések további fennállásában, minthogy a törvény által követelt bemutatásra nem is szükséges minden érdekelt fél kifejezett hozzájárulása. Kötelezettségük már a szerződésben foglalt nyilatkozatukból következik és a törvény által megszabott bemutatási kötelezettséget jogérvényesen éppúgy nem lehetet előre kizárni, mint ahogy a törvény által kívánt adóbevallási, statisztikai vagy rendészeti jellegű bemutatást más esetben sem lehetne érvényesen előre megtiltani. E § rendelkezése - a határidő igazolatlan elmulasztásán felül - csupán az olyan jogügyletek fennállására lehet hatással, amelyek eddig írásbafoglalás nélkül álltak fenn. Amennyiben az ilyen jogügyletet a törvény életbelépésétől számított tizenöt nap alatt bármelyik fél vonakodása folytán nem foglalják írásba, akkor az elveszti érvényességét, de az érvénytelenség csak a jövőre hat ki s nem érinti a korábban már megszerzett jogokat.
