Ez a szakasz a törvény hatálya tekintetében intézkedik. Az ipari jellegű vállalatok meghatározása végett a szakasz a) pontjában hivatkozik az 1884:XVII. törvénycikkbe iktatott ipartörvényre és az azt módosító 1922. évi XII. törvénycikkre, mint amelyeknek alapján különösen az 1884:XVII. törvénycikk 183. §-ával kapcsolatban már széleskörű joggyakorlat fejlődött ki, amely az ipari és nem ipari jellegű vállalatok közötti határvonalat iparjogi szempontból élesen megvonja.
A b) és c) pontokban a háziipari vállalatokat, valamint a kohászati vállalatokat és ezek segédüzemeit azért kellett külön felsorolni, mert ezekre a fentidézett törvénycikkek hatálya nem terjed ki.
Amennyiben a törvényhozás időközben a villamos-energiatermelő és átalakító vállalatok jogviszonyainak szabályozására külön törvényt fogadnak el, és ezáltal ezek kivétetnének az 1884. évi XVII., illetőelg 1922:XII. törvénycikk hatálya alól, akkor ebben a szakaszban intézkedni kellene aziránt, hogy a villamos-energiatermelő vállalatokra és kiterjedjen a törvény hatálya.
Azok a vállalatok, amelyek ennek a törvénynek 8-11. §-aiban részletezett kedvezményekben részesülni kívánnak, meg kell, hogy feleljenek ebben a szakaszban felsorolt feltételek valamelyikének és ezenkívül szükséges, hogy a 3-7. §-ok egyikében részletezett feltételek birtokában is legyenek.
E szakasz a), b) és c) pontjában felsorolt feltételeknek csak olyan vállalatok lesznek képesek megfelelni, amelyek a felhasznált mechanikai munkaszükséglet, illetőleg munkáslétszám eddiginél magasabban megállapított értéke folytán biztosítékot nyujtanak arra, hogy a nemzetgazdaság az adományozott kedvezmények ellenében a vállalat jelentősége révén jelentős előnyökhöz fog jutni.
A kisipari szövetkezeteknek adórendszerünk más formában is biztosít kedvezményeket, mindazonáltal, ha a kisipari szövetkezetek, akár most, akár a jövőben rászorulnának, hogy részükre kedvezmények adományoztassanak, a törvényes jogalap e szakasz d) pontja révén biztosítva van.
Ez a szakasz nem sorolja fel, mint az 1907:III. törvénycikk előtt hatályban levő három régi iparfejlesztési törvény, azokat az iparágakat, amelyek részére a kedvezmények adományozhatók, hanem az 1907:III. törvénycikkhez hasonlóan csak azt köti ki, hogy azok a vállalatok, amelyek a kedvezményeket elnyerik, olyan cikkeket gyártsanak, amelyeket eddig hazánkban vagy egyáltalában nem, vagy nem olyan mértékben állítottak elő, hogy a fogyasztás jelentékenyebb részét fedeznék. Szükséges ezenkívül azonban a kedvezmények elnyeréséhez még az is, hogy a vállalat újonnan alakult vállalat legyen: ha pedig egy régebben alakult vállalat arra való hivatkozással kéri a kedvezmények adományozását, hogy a 2. § a) pontjában meghatározott mechanikai munkaszükségletet és munkáslétszámot nem fennállásának első, hanem egy későbbi évében érte el, akkor ezt a vállalatot csak olyan mértékben fogják megilletni az adókedvezmények, amilyen mértékben a vállalat termelése a vállalat fejlődése folytán megnövekedett. Ezzel az utóbbi intézkedéssel elérhető, hogy az állami bevételek csökkenésének elkerülésével fejlődésképes kisipari vállalatok legalább is részben kedvezményezhetők legyenek.
Igen lényeges intézkedése ennek a szakasznak az is, hogy ha a hazai ipar termelése a fogyasztás 70%-át már fedezi, illetőleg ha feltehető, hogy az új vállalat a kérdéses cikkek tekintetében 100%-ig képes lesz kielégíteni a fogyasztást, akkor valamely vállalat csak az Országos Ipartanács állandó bizottságának meghallgatása után részesíthető kedvezményekben. Ezáltal igyekszik ez a szakasz elérni azt, hogy állami kedvezmények adományozásakor a legnagyobb óvatosság érvényesüljön akkor, ha feltehető, hogy a fogyasztás és termelés már egyensúlyba került, illetőleg rövidesen bekövetkezik az egyensúly, mert nem lehet nemzeti érdek az, hogy akkor, amikor meglévő iparunk nem használhatja ki termelőképességét, kedvezményekkel új vállalatok megalakulását elősegítsük. Igen sok esetben az országos termelés, illetőleg fogyasztás nagyságának megállapítása is nagy nehézségbe ütközik, éppen ezért az Országos Ipartanács állandó bizottságának meghallgatása az elbírálandó igen bonyolult anyagra való tekintettel kívánatos.
Ez a szakasz lehetővé teszi, hogy meglevő ipari vállalatok újonnan létesített üzemi kibővítéseik alapján is részesíthetők legyenek kedvezményekben. Igen kívánatos, hogy olyan vállalatoknak, amelyek már életképességüket igazolták, kedvezmények legyenek adományozhatók akkor, ha üzemeiket lényegesen kibővítik és ha ezek az üzemi kibővítések önmagukban is megfelelnek azoknak a követelményeknek, amelyet a 3. § önálló gyáraktól megkíván.
Mind a vállalat könyvelése, mind az adóügyi közigazgatás szempontjából előnyös, hogy a vállalat ne legyen köteles az egyes kedvezményekben részesített és nem részesített üzemágainak megfelelőleg önálló könyvelést vezetni, mert ez gyakorlatilag igen nehézkes volna, hanem a kedvezmények admányozásakor a kereskedelemügyi miniszter a pénzügyminiszterrel egyetértőleg, illetőleg illetékkedvezmények adományozása esetén a pénzügyminiszter a kereskedelemügyi miniszterrel egyetértőleg megállapítja azt a százalékos viszonyszámot, amelynek arányában részesül a vállalat kedvezményekben.
Ez a szakasz abból az elvből indul ki, hogyha a hazai ipart olcsó villamosenergiához akarjuk juttatni, akkor a villamos energiát termelő és átalakító vállalatokat is be kell vonni a kedvezményezés körébe, hogy a közterhektől részben vagy egészben mentesülve, módjukban legyen a termelés részére előnyös árak mellett áramot szolgáltatni. Különben a szakasz utolsó bekezdése kifejezetten ki is mondja, hogy a kedvezménynek tartamának megállapításánál, ami pedig egyenes arányban áll a kedvezmények kisebb vagy nagyobb mértékével, figyelembe kell venni, hogy a vállalat az iparnak és mezőgazdaságnak milyen mértékben nyujt kedvezményeket. A szakasz különben azáltal, hogy a mezőgazdaságnak nyujtott kedvezményeket is figyelembe veszi akkor, amikor a kedvezmények tartamának megállapítására kerül sor, a mezőgazdaság gépiesítésének céljait is szolgálja.
A szakasz első bekezdésébe foglalt intézkedései révén kedvezményekben kívánja részesíteni azokat a hazai tüzelőanyagok és energiaforrások felhasználására alakult vállalatokat, melyek távvezetékek segítségével osztják szét a nagyfeszültségű energiát. Ezáltal lehetővé válik, hogy ezek a nagy beruházásokkal és a modern technika minden vívmányával felszerelt vállalatok, amelyektől leginkább várható egy racionáis energiagazdálkodás és ennek révén alacsony áramárszabás, alakulásuk és fejlesztésük serkentése végett kedvezményekhez jussanak. Az első bekezdés szerint ezek a vállalatok azonban csak a berendezés nagyfeszültségű részével arányos mértékben kedvezményezhetők.
Az alacsony feszültségű, azaz világítási célra közvetlenül is használható, villamos energiát termelő, illetőleg nagyfeszültségű villamos energiát alacsony feszültségűre átalakító vállalatok is részesíthetők kedvezményekben, de akkor csak a mezőgazdasági és ipari motorikus fogyasztás mértékében kedvezményezhetők ezek a vállalatok és egyéb, jelesül a világítási áramfogyasztás nem képezheti kedvezményezés tárgyát.
Gazdasági válságok idején nagy jelentősége lehet ennek a szakasznak, amelyre való hivatkozással fontos közgazdasági érdekből kedvezményezhetők a vállalatok, tekintet nélkül arra, hogy részesültek-e már vagy nem kedvezményekben.
A szakasz a fontos közgazdasági érdekek sorából kettőt külön kiemel és nagy jelentőségükre való tekintettel azokat kifejezetten a kedvezményezhetőség feltételei közé iktatja. Megtörténhetik ugyanis, hogy egy vállalatban a befektetett állótőke és forgótőke közötti megkívánható egészséges arány megváltozik és a forgótőke hiánya ki van téve a vállalat annak, hogy a beruházott állótőke is gyümölcsözetlenül heverjen, esetleg veszendőbe menjen és ezáltal nemzeti termelő eszközeinket is érzékeny veszteség érje. Ebben az esetben igyekszik ez a szakasz a vállalkozás segítségére sietni, amennyiben, ha lényeges forgótőkének a vállalatba fektetése révén a vállalat megmentése biztosítva látszik, a kedvezmények részben való adományozása erre a szakaszra való hivatkozással lehetővé válik.
A szakasz a fontos közgazdasági érdekek sorában ugyancsak kiemeli a külkereskedelmi mérleg szempontját is és azokra a nagy érdekekre való tekintettel, amelyek ahhoz fűződnek, hogy a külkereskedelmi mérlegük a behozatal csökkentése és a kivitel fejlesztése révén előnyösen alakuljon, azoknak a vállalatoknak részére, amelyek ennek a célnak szolgálatában eredményeket mutatnak fel, a kedvezmények adományozását lehető teszik.
Tekintettel az ebben a szakaszban biztosított tág felhatalmazási keretekre, a kedvezmények adományozásakor mindig nagy körültekintéssel és az egyes iparágakon belül az egyenlő elbánás elvének figyelemmel tartásával kell eljárni és erre való tekintettel a vállalatok csak az Országos Ipartanács állandó bizottságának meghallgatása után nyerhetik el a kedvezményeket.
Egészen újszerű utakon jár ez a szakasz, amennyiben a szakasz rendelkezései szerint annak a vállalatnak részére, mely a racionális termelés módszereinek alkalmazása révén termelésének hatásfokát annyira megjavította, hogy nagyobb termelést, alacsonyabb önköltségi árakat és ezáltal olcsóbb eladási árat ér el, kedvezmének adományozását lehetővé teszi. A vállalat a racionalizálás által elért eredményekhez mérten részesülhet kedvezményekben. Tehát a törvény kedvezményekkel segíti elő azt, hogy a vállalatok termelési hatásfoka megjavuljon és ennek révén az ipari cikkek árszínvonala süllyedjen.
Ezek mellett a célkitűzések mellett kiköti ez a szakasz azt is, hogy a kedvezmények a szociális és gazdasági szempontok figyelemmel tartásával adományoztassanak. A kedvezmények adományozásával szemben ugyanis a törvény 13. §-ának alapján megfelelő szociális kikötések eszközölhetők, melyek olyan terjedelemben körvonalazhatók, hogy a szociális érdek megfelelően megvédessék.
A kedvezmények adományozásakor figyelemmel kell lenni arra is, hogy a vállalatnak a racionalizálás révén elért eredményei a közgazdaságnak magának is előnyére szolgáljanak. Nem kedvezményezhető egy vállalat ugyanis például akkor, ha racionális üzemvezetés, vagy egyéb okok folytán jelentős többtermelést képes ugyan igazolni, de ugyanakkor az egész iparágnak termelése visszaesett és az önköltségi és eladási árak sem csökkentek jelentős mértékben.
Ennek a szakasznak alapján a kedvezmények két csoportja adományozható. A vállalat vagy a 8-11. §-okban biztosított kedvezményeket nyerheti el, vagy a 12. §-ban foglalt kedvezményekben részesíthető.
Tekintet nélkül arra, hogy a vállalat az 1907:III. törvénycikk vagy jelen törvény alapján részesült-e már kedvezményben, ennek a szakasznak alapján kedvezmények adományozhatók, ami által a régi vállalatok is serkenthetők arra, hogy üzemeik racionalizálása érdekében munkálkodjanak.
Ez a szakasz, valamint a 12. § felsorolja azokat a kedvezményeket, amelyekhez az állam juttatja a vállalatokat. Ezzel szemben a 9. és 10. § a törvényhatóság és község által nyujtható kedvezményekkel foglalkoznak, a 11. §-ban pedig az államvasutakon és állami garanciát élvező vasutakon elnyerhető kedvezmények vannak felsorolva.
A szakasz 1. pontja értelmében a vállalatok egészben vagy felmenthetők a gyári üzem után járó társulati, illetőleg általános kereseti adók és az ezek után az adók után járó társulati, illetőleg általános kereseti adók és az ezek után az adók után járó törvényhatósági és községi pótadók alól, továbbá a kereskedelmi és iparkamarai illetékek tekintetében is mentesíthetők. Mégis azokra a nagy érdekekre való tekintettel, amelyek ahhoz fűződnek, hogy az ország mielőbb megfelelő úthálózattal rendelkezzék, a törvényjavaslat az útadó alól nem mentesíti a vállalatokat. Méltánytalan volna ugyanis, hogy akkor, midőn az útrendszer kiépítése érdekében az adózók vállaira fokozott mértékben hárulnak terhek, az ipari vállalatok mentesíttessenek az útadó alól, amelyeknek pedig egy modern úthálózatból úgyis számtalan előnyük van.
A törvényjavaslat fenntartja az állami kedvezmények tárgyi jellegét és ezért jövedelem- és vagyonadó alól mentességet nem kíván biztosítani. Helytelen volna ugyanis egy olyan intézkedés, amely lehetővé tenné azt, hogy egy kedvezményezett vállalatból származó, bármilyen egyéni jövedelem vagy vagyon mentesíttessék az adózás alól akkor, amikor más termelési ágakból származó jövedelem és vagyon nem élvez ilyen mentességet.
A szakasz 2., 3. 4. pontja az illetékkedvezményeket sorolja fel.
Jelen törvényjavaslat visszaállítja az ingatlan vagyonátruházási illeték alóli mentességet, amelyet az 1920. évi XXXIV. törvénycikk megszüntetett és kiterjeszti azokra az ingatlanokra is, amelyek a vállalat alkalmazottainak lakásul, társadalmi, művelődési vagy jóléti intézményül szolgálnak.
A szakasz 3. pontjában említett illetékegyenérték tekintetében a törvényjavaslat úgy intézkedik, hogy a gyári üzemmel kapcsolatos munkáslakások mentesíttessenek az illetékegyenérték alól, mert magának a vállalatnak ingatlanai, amelyeknek alapján kellene az illetékegyenértéket kivetni, már úgyis mentesek a ház- és földadó alól és ennek következtében illetékegyenérték alá sem eshetnek.
Ha a vállalat kereskedelmi társaság formájában alakul meg, vagy a kedvezmények tartama alatt ilyenné átalakul, illetőleg más kereskedelmi társaságokkal egyesül, különböző illetékkedvezményekben részesül. Megvan a lehetősége ugyanis annak, hogy a társasági, szerződési, részvénykibocsátási, üzletrészkiadási és a gyári üzem céljára részvénykötvények útján felvett kölcsönök kötelezvényei, valamint telekkönyvi bejegyzési illetékei alól mentesség biztosíttassék. A törvényjavaslat szerint a társasági illeték alól való felmentés a közkereseti, betéti és korlátolt felelősségű társaságokra is kiterjeszthető. Ugyancsak lehetővé válik a részvénykibocsátási illeték alól való felmentés abban az esetben is, ha a részvények kibocsátása befizetése nélkül történik, mint ahogy ez az eset cégszövegváltoztatásnál és hasonló alaki változtatások esetén igen gyakran fel szokott merülni. Erre az esetre az 1907. évi III. törvénycikk nem adott mentességet, mert a részvénykibocsátási illetéknek ezt az önálló fajtáját akkor még pénzügyi törvényhozásunk nem ismerte.
Ugyancsak lehetővé teszi a törvényjavaslat, hogy a pénzügyminiszter a kedvezményekben részesített vállalatoknak az iparsó alapárából engedményt adhasson, vagy ha a vállalat a szükségelt sómennyiséget vámkülföldről kívánja behozni, illetékmentes behozatal legyen engedélyezhető. Az iparsó felhasználására vonatkozó kedvezmények adományozásának módozatait az 1907-es rendezéssel szemben át kell alakítani, mert sóbányáink elvesztése után az iparsó felhasználásával kapcsolatos ügyek egészen más módon kerülnek elintézésre.
A 10. § azoknak a vállalatoknak a kedvezményezhetésére is lehetőséget nyujt amelyek ennek a törvénynek alapján nem volnának kedvezményekben részesíthetők.
Egyes törvényhatóságaink és községeink kétségtelenül fognak az ebben a szakaszban biztosított jogaikkal élni, mert egy iparvállalatnak megtelepedése közvetve az illető törvényhatóságnak és községnek igen sok hasznot jelenthet. Elég ebben a tekintetben a vállalat tisztviselőinek és munkásainak növekvő fogyasztására, a munkanélküliség enyhülésére és számtalan közvetett közbevétel emelkedésére utalni.
Nehogy azonban ezeknek a szakaszoknak alapján adományozott kedvezményekkel kapcsolatban az általános közgazdasági érdekekkel ellentétes helyi érdekek érvényesülhessenek, a kedvezmények admányozásához a belügyminiszternek a kereskedelemügyi és pénzügyminiszterekkel egyetértőleg kiadott jóváhagyása szükséges.
Ebben a szakaszban kifejezésre jut az az elv, hogy az államvasutakon és állami garanciát élvező vasutakon a vállalatok építéséhez vagy megnagyobbításához szükségelt építési anyagoknak és a felszereléshez tartozó gépeknek önköltségi díjszabás mellett való szállítása révén a vállalatot a vállalat alapításának idején a kiadások egy részétől tehermentesíteni kell, mert maguknak a szállító vállalatoknak érdeke az, hogy az ipari vállalatok mielőbb felvirágozzanak és ezáltal mennél nagyobb mértékben vegyék igénybe a vasutakat. A törvényjavaslat nem határozza meg pontosan az önköltségek mértékét, mert ez a mindenkori viszonyoktól függ és nem is kívánja az önköltségek alatti szállítási engedélyezésével azt az államvasutaknál érvényesülő elvet áttörni, hogy a vasút mint üzleti vállalkozás minden szolgáltatásával szemben megfelelő ellenszolgáltatást követelhet.
Ugyancsak ezek az elvek érvényesülnek akkor, midőn a vállalatok részére iparvágányoknak a vasutak által való megépítése és a tolatási költségek tekintetében díjmérséklések engedélyezése biztosíthatóvá válik.
Ez a szakasz különben éppen azért igyekszik az 1907:III. törvénycikk keretei között mozogni, hogy az államvasutakat és állami garanciát élvező vasutakat jobban ne terhelje meg, mint ahogy azt az 1907:III. törvénycikk lehetővé tette.
Ennek a szakasznak rendelkezései alapján a vállalatok, amennyiben a 7. § racionalizálással kapcsolatos feltételeinek birtokában vannak és ezeknek a céloknak elérése végett épületeket, valamint munkáslakásokat építenek vagy új gépeket és termelőeszközöket szereznek be, a társulati adóalap kiszámításánál abban a kedvezményben részesülnek, hogy az adóalapból a rendesnél nagyobb leírásokat eszközölhetnek. Ennek a leírásnak értéke épületek és mnkáslakások esetén a beruházott érték 50%-a, míg gépek beszerzése alkalmával ennek az értéknek 30%-a lehet.
A szakasz ezáltal lehetővé kívánja tenni, hogy abban az időpontban, amikor a beruházások legnagyobb mértékben terhelik a vállalatokat, az adózás terén könnyítésben részesüljenek azok, akik a termelés észszerűbbé tétele érdekében áldozatokat hoztak.
Amennyiben a vállalat kéri, megvan a lehetősége annak is, hogy a vállalat az ennek a szakasznak alapján engedélyezhető kedvezményben több éven át elosztva részesüljön, illetőleg hogy ezeknek a kedvezményeknek érvényesítését részben olyan esztendőkre tolhassa ki, amikor azokat nagyobb mértékben képes kihasználni.
Az osztrák köztársaság az 1928. évi 366-ik törvényében nagyjából hasonló keretek között szintén kevezményeket biztosít termelésének és ezért igen méltányos, hogy az osztrák iparral sok tekintetben versenyző hazai iparunk is élvezzen ilyen kedvezményeket.
Ez a szakasz felhatalmazza a kereskedelemügyi minisztert arra, hogy a kedvezmények adományozásával szemben kikötéseket és feltételeket állapítson meg. Ugyancsak intézkedik arra az esetre is, ha a kedvezmények megvonása szükségessé válnék.
A szakasz nem sorolja fel részletesen azt, hogy a kereskedelemügyi miniszternek a pénzügyminiszterrel egyetértőleg a feltételek megállapításánál milyen alapelvekhez kell igazodnia. Csak a munkásjóléti és egészségügyi feltételeket emeli ki, amelyekkel kapcsolatosan megkívánja, hogy azok a vállalat terjedelméhez és viszonyaihoz képest arányosak legyenek. Tekintve, hogy a szakasz a kereskedelemügyi miniszternek az egyes esetekben elhatározását nem korlátozza és irányelveket nem állít fel, mód nyílik arra, hogy a feltételeket az élet legkülönbözőbb viszonyaihoz hozzásímulhassanak. Azonban ennek a szakasznak alapján kifejlődő joggyakorlat mindenesetre meg fogja találni a módját annak, hogy az egyenlő elbánás elve is tiszteletben tartassék.
A munkásjóléti és egészségügyi előírásokon kívül a megfelelő munkáslétszám, valamint a befektetett álló- és forgótőke kikötése, a hazai beszerzés kötelezettsége, hazai munkások kellő mértékű alkalmazása és az ezekre a feltételekre vonatkozó miniszteri ellenőrzési jog elismertetése jelzik azokat a főirányokat, amelyekhez a végrehajtás során a feltételek megszabásával kapcsolatban alkalmazkodni kell.
A túlzásoktól tartózkodva a hazai beszerzést és a hazai munkaerő mennél nagyobb mérvben való alkalmazásának kikötését a végrehajtás során nagy nyomatékkal meg kell kívánni, mert ezek a kikötések fogják biztosítani azt, hogy egyrészt más iparágakban is fellendüljön a termelés, másrészt, hogy a hazai munkáskezek mennél nagyobb mértékben elhelyezkedést találjanak. Ugyancsak ezek az elvek kell hogy érvényesüljenek a tisztviselők alkalmazásainál is, mert néhány speciális külföldi szakerőktől eltekintve, hazai tisztviselőink és mérnökeink képesek megfelelni a legnehezebb feladatoknak is.
A kedvezmények megvonása esetén a vállalatnak meg kell fizetnie azokat az illetékeket, amelyek alól fel volt mentve. Ezáltal igen hatásosan lehet a kedvezményezett vállalatokat arra szorítani, hogy a kedvezményezéssel szemben kikötött feltételeket betartsák, mert különben igen súlyos anyagi károsodás érné őket.
A szakasz a kedvezmények adományozásával kapcsolatos eljárási jogszabályokat foglalja magában.
A szakasz első bekezdése a kedvezmények időtartamát a hatálybalépés napjától számított 15 évre korlátozza, de hozzáteszi, hogy a vállalat gazdasági jelentősége, valamint üzemének természete szerint, illetve azoknak a kötelezettségeknek és áldozatoknak figyelembevételével, amelyek a vállalatot terhelik, a kedvezmények adományozásának időtartama hosszabb vagy rövidebb lehet.
A szakasz azzal az intézkedésével, hogy a vállalatnak üzembehelyezésétől, illetőleg a gyári jelleg elérésének napjától számított egy éven belül kell a kedvezmények elnyerésére irányuló kérelmet előterjesztenie, visszaéléseknek és pénzügyi közigazgatás indokolatlan megterhelésének akar gátat vetni.
Az újonnan alakuló vállalatok részére lehetőség nyílik arra is, hogy megalakulásuk előtt tájékozódjanak és megbizonyosodjanak a felől, hogy a vállalkozás megalakulása esetén számíthatnak-e állami kedvezményekre. Hogy azonban a visszaélések megakadályoztassank és hogy csak komoly vállalkozásoknak biztosítsa a kormány ezeket a kedvezményeket, a javaslat megkívánja, hogy a vállalat egy fél éven belül hozzákezdjen a beruházásaihoz és két éven belül pedig üzemét is kezdje meg. Ilyen értelmű intézkedések hiányában megtörténhetik, hogy későbben jelentkező vállalatokat vissza kellene utasítani azért, mert már előzetesen egy másik vállalat részére a kedvezmények biztosíttattak, amely vállalat pedig a kedvezmények biztosításával szemben nem teljesíti kötelezettségeit.
A kedvezmények meghosszabbítására irányuló kérelmét a kedvezmények lejárta előtt kell előterjeszteni, ami által a vállalatok a kedvezmények lejárta előtt tájékozódhatnak aziránt, hogy kedvezményeik meghosszabbítást nyernek-e és ezáltal üzleti terveiket ennek megfelelően irányíthatják.
Gazdasági válságok idején nagy jelentősége van annak az intézkedésnek is, hogy ha egy vállalat rajta kívül fekvő okok folytán üzemét szüneteltetni kénytelen, akkor a kedvezmények időtartama a szünetelés idejének megfelelően meghosszabbítható.
A kereskedelemügyi miniszter a 15. §-nak alapján iparvállalatoknak, valamint a kisiparnak vagy háziiparnak pénzbeli támogatást nyujthat. A javaslat nem elégszik meg azzal, hogy a segélynek a vállalatba való befektetését kívánja meg, hanem kiköti, hogy a segély vagy kölcsön nagyságának megállapításánál annak a termelés mértékéhez kell igazodnia. A 15. § megengedi, hogy a segélyt vagy kölcsönt több évre is le lehessen kötni, mert e nélkül az intézkedés nélkül lehetetlenné válnék egy nagyvonalú iparfejlesztési programm kiépítése. A kormány a segélyek adományozását csak a leggondosabb előkészítő vizsgálatok és az ügy minden oldalról való megvilágítása után engedélyezi és ezért a javaslat kiköti, hogy az 50,000 pengőt meghaladó segélyek adományozásakor az Országos Ipartanácsot meg kell hallgatni.
Az országgyűlésnek módjában áll minden évben a segélyek adományozásáról tájékozódni, amennyiben a javaslat rendelkezései szerint a kereskedelemügyi miniszter a költségvetés kapcsán ebben a tárgyban az országgyűlésnek jelentést köteles tenni.
A 16. § a kereskedelemügyi miniszternek a pénzügyminiszterrel egyetértőleg törvényes alapot kíván biztosítani arra az esetre, ha a gazdasági viszonyok nyomására szükségessé válnék a hazai termelés kivitelének előmozdítása érdekében intézkedni, az ipari vállalatoknak kiviteli hiteleket nyujtani, vagy ezek javára hitelbiztosítási intézkedéseket tenni. A 16. § rendelkezik aziránt is, hogy a kereskedelemügyi miniszter ilyen irányú intézkedéseinek kiadása előtt az országos Ipartanács állandó bizottságát hallgassa meg.
Azokra a nagy érdekekre való tekintettel, amelyek a kisipar és ipari szövetkezetek életképes fennmaradásához fűződnek, a kereskedelemügyi miniszter felhatalmazást nyer arra, hogy hitelnyujtással, közvetlen anyagi vagy gépsegéllyel ezeknek segítségére siessen. A törvényjavaslat is abból a meggondolásból indul ki, mint a Németbirodalom weimari alkotmányának 164. §-a, hogy „a mezőgazdaságban, iparban és kereskedelemben az önálló középosztályt törvényhozási és közigazgatási intézkedésekkel támogatni kell és meg kell akadályozni annak túlzott megterhelését és felszívódását”.
Kisiparunknak érdekeit szolgálja különben számos törvényes intézkedés között az 1884. évi XVII. törvénycikkbe iktatott ipartörvény és az ezt módosító 1922:XII. törvénycikk, valamint ipari szakoktatásunknak számos intézménye, ugyancsak ipari kísérletügyünk is, amely igen sokszor segítségére van a kisiparnak termelési problémái megoldásakor.
Ebben a szakaszban ez a törvényjavaslat a hazai beszerzésre kötelezettek körét kívánja kiterjeszteni. Nem elégszik meg azzal, hogy a hazai beszerzés kötelezettségét az államtól, törvényhatóságoktól, községektől, az ezek által fenntartott vagy támogatott intézetektől és intézményektől, vállalatoktól és üzemektől, valamint a közforgalomra berendezett hazai közlekedési vállalatoktól kívánja meg, hanem a hazai beszerzési kötelezettséget előírja mindazoknak a jogi személyeknek is (pl. ármentesítő-társulatok stb.), amelyek külön törvény alapján gazdasági rendeltetéssel létesülnek. Ugyancsak kimondja a törvényjavaslat, hogy mindazok az ipartelepek és vállalatok, amelyek az államtól vagy a fentebb felsorolt hatóságoktól, intézetektől, intézményektől, vállalatoktól vagy üzemektől közszállítási megbízásokat nyertek, kötelesek ezekkel a közszállításokkal kapcsolatban hazai beszerzésre. Ezenkívül a törvényjavaslat megkívánja mindazoktól a természetes vagy jogi személyektől, melyek közigazgatási, hatósági engedélyezéstől függő jogosultságot szereztek vagy szereznek, a hazai beszerzés kötelezettségét. Ebben az esetben is azonban ez a kötelezettség csak a jogosultság gyakorlásával kapcsolatos cikkek beszerzésére vonatkozik. Semmi esetre sem kívánja a törvényjavaslat az iparengedélyek birtokosait hazai beszerzésre kötelezni, hanem csak azoknak a jogosultságoknak elnyerésével szemben állapítja meg ezt a kötelezettséget, amelyeknek adományozása, illetve megtagadása a kormány diszkrecionális joga (pl. dohányárudák, mozgófényképüzemek engedélyezése stb.).
Ugyancsak lényeges ennek a szakasznak az az intézkedése is, mely szerint a közszállításban részesülő vállalatoknak magyar honosokat kell alkalmazniok.
Ezzel a szakasszal kapcsolatban utalni lehet azokra a jogszabályokra, amelyekkel Olaszország, Spanyolország, Románia, Hollandia, Dánia és Svédország igyekszik a hazai ipari beszerzéseket a közszállítások alkalmával még abban az esetben is előnyben részesíteni, hogyha a hazai árajánlat a külföldinél jelentékeny mértékben (5-20%) magasabb. Mindazonáltal a törvényjavaslat nem kíván erre az útra lépni és megadja a lehetőséget arra, hogyha a külföldi beszerzés a hazainál ár és minőség tekintetében előnyösebb, akkor az illetékes miniszter, a hazai beszerzés kötelezettsége alól felmentést adhasson. Természetesen a külföldi árajánlatok elbírálásánál a kormány mindig figyelemmel fogja kísérni azt, hogy hazai iparunkat a külföld dumpingszerű árajánlatai révén károsodás ne érje.
A hazai beszerzés kötelezettségére vonatkozó jogszabályok hatékonyságát ez a szakasz azáltal kívánja biztosítani, hogy a kereskedelemügyi minisztert felhatalmazza a közszállításokat teljesítő és közmunkákat végző ipartelepek és vállalatok ellenőrzésére.
Ugyancsak fontos rendelkezése a szakasznak az is, hogy a hazai beszerzésre kötelezett 18. § b) pontjában említett vállalatok kötelezettségének terjedelmét és időtartalmát szabályozhatja és ezenkívül rendeletileg megállapíthatja, hogy a kötelezettségeiknek meg nem felelő ipartelepekkel vagy vállalatokkal szemben milyen megtorló intézkedések alkalmaztassanak.
A közszállítással kapcsolatos jogviszonyok rendeleti úton való szabályozásából a 20. § néhány nagfontosságú ügynek szabályozását kiemeli a törvényhozás részére.
A 20. § mindenekelőtt leszögezi azt az elvet, hogy a közszállítások keretébe tartozó beszerzések és munkálatok rendszerint csak nyilvános versenytárgyalás útján eszközölhetők. Ez alól az általános elv alól két kivételt tesz. Egyrészt elrendeli, hogy a kisiparnak fenntartott közszállítások és munkálatok nyilvános versenytárgyalás mellőzésével is kiadhatók, másrészt felhatalmazza a kereskedelemügyi minisztert az illetékes miniszterrel egyetértőleg arra, hogy meghatározza azt a többi esetet, amikor a közszállítások és munkálatok nyilvános versenytárgyalás mellőzésével is kiadhatók. Kisipari érdekekből intézkedik a 20. §-nak utolsó bekezdése is, midőn megkívánja, hogy a kereskedelemügyi miniszter a kisiparnak közszállításokban való részesítéséről az országgyűlésnek évenként jelentést tegyen.
Igen fontos intézkedése a 20. §-nak az is, hogy megakadályozza olyan vállalatoknak közszállításokban való részesítését, amelyek csak az elnyerendő közszállítással kapcsolatban kívánnak az országban telepet felállítani, de a versenytárgyalási hirdetmény közzétételét három hónappal megelőzően nem rendelkeztek az országban teleppel.
Igen lényeges intézkedést mond ki ez a szakasz akkor, midőn lehetővé teszi a legkedvezőbb ajánlattevő ajánlata alapján a közszállítások megosztását és így ezáltal különösen válságos időkben lehetővé válik több iparvállalat foglalkoztatása és ilyen úton esetleg megmentése is.
Ez a szakasz gondoskodik arról, hogy a szállításoknál a munkáknál megállapított visszaélés esetében a szállító rövid vagy hosszabb időre, esetleg véglegesen kizárassék a közszállításokból.
A 21. § felhatalmazza a kereskedelemügyi minisztert, az illetékes miniszterekkel egyetértőleg, hogy a 18. § a) pontja alá tartozó hivatalok, intézetek, intézmények, vállalatok és üzemek szükségleteinek és munkáinak beszerzésével, illetőleg végeztetésével kapcsolatos jogviszonyokat rendeletileg szabályozza. Erre a törvényhelyre való hivatkozással kell majd tehát a közszállítási szabályzatot új formában kiadni, amellyel kapcsolatos jogviszonyokat ezideig a hazai iparfejlesztésről szóló 1907:III. törvénycikk 14. §-a alapján kiadott 121,000/1929. K. M. rendelet szabályozza. Az új szabályozás révén mód nyílik arra, hogy a rendelet kiadása óta szükségessé vált néhány módosítás az új közszállítási szabályzatba felvehető legyen.
Ugyanez a szakasz felhatalmazza a belügyminisztert arra, hogy a kereskedelemügyi miniszterrel egyetértőleg a törvényhatóságok és községekre vonatkozólag kiadja a közszállítási szabályrendeletet.
A szabványosítás folytán a nemzetgazdaságra háruló előnyöket ez a szakasz a közszállítások esetében is biztosítani akarja azáltal, hogy a kereskedelemügyi minisztert felhatalmazza arra, hogy nagymennyiségű, rendszeresen megismétlődő beszerzések esetén az ügykör szerint érdekelt miniszterekkel egyetértően szabványokat állapíthasson meg. Iparunknak ugyanis legtöbb esetben indokolatlan megterhelése volt az, hogy közszállítások alkalmával túlzottan sokféle áru került beszerzésre. A gyártást nagymértékben megkönnyíti és sok esetben olcsóbbá teszi, ha közszállítási szükségletek beszerzésénél szabványok állíthatók fel. Nagy jelentősége van ennek a szakasznak azért is, mert a szabványok megállapítását a kereskedelemügyi miniszter kezébe teszi le, akinek módjában van az egyes tárcák között felmerült ellentéteket kiküszöbölni és a szükségleteknek megfelelő szabványt felállítani.
Ha valamely esetben a szabvány nem elégítené ki a kívánalmakat, akkor megvan a lehetősége annak, hogy a kereskedelemügyi miniszter az ügykör szerint érdekelt miniszterrel egyetértőleg hozzájáruljon a szabványtól való eltéréshez.
Azoknak a feladatköröknek ellátásával, amelyet ez a szakasz részletez és amelyet a modern gazdaságpolitika egy szóval racionalizálás név alatt foglal össze, a törvényjavaslat az Országos Ipartanácsot kívánja megbízni. Tekintve, hogy hazánk már 1912-ben belekapcsolódott azokba az eszmeáramlatokba, melyek a háború után a racionalizálás neve alatt a termelés hatásfokának megjavítására siettek, nagymértékben érezhető volt annak a szükségessége, hogy a bonyolult jelenségek figyelemmel kísérése, a szükséges kormányintézkedések tekintetében való javaslattétel és a racionalizálás ügyével kapcsolatosan kiépült nemzetközi hálózatba való bekapcsolódás végett olyan szervvel rendelkezzünk, amely ezeknek az utóbb említett feladatoknak ellátására képes. Nem szándékozván azonban a tanácsadó szervek számát feleslegesen szaporítani, célszerűnek látszik ezzel a feladattal az Országos Ipartanácsot megbízni.
Figyelemmel arra a körülményre, hogy egy átfogó országos iparfejlesztési programm felállításánál a lakosság minden rétegétől várható, hogy gyakorlati tanácsokkal szolgáljon a kormányzat részére, iparfejlesztési bizottságoknak felállítását akarja megvalósítani ez a javaslat. Különösen fontos feladat ezeknek a bizottságoknak, hogy az iparfejlesztésnek helyi viszonyok által indokolt módozatai tekintetében javaslatokkal szolgáljanak és hogy minden erejükkel igyekezzenek odahatni, hogy a magyar ipari termelvények fogyasztása fokoztassék.
A bizottság összetétele biztosítéka annak, hogy a bizottságon belül a fogyasztó- és termelőérdekek és a különböző foglalkozási ágak képviselői sok oldalról képesek lesznek megvilágítani az iparfejlesztés helyi érdekeit.
A bizottság munkájának szakszerűségét biztosítja, hogy a tárgyalásokban résztvesz az illetékes kereskedelmi és iparkamara titkára, azonkívül az, hogy a bizottság javaslatai a kamra útján jutnak a kereskedelemügyi miniszter elé.
A hatósági üzemekkel kapcsolatban a végből, hogy a kereskedelmi és ipari érdekek kellően érvényesülhessenek, illetőleg hogy megfelelően megvédhetők legyenek, ez a szakasz négy irányban intézkedik.
Mindenekelőtt minden hatósági üzem létesítését engedélyhez köti, amelyet a kereskedelemügyi, illetőleg földmívelésügyi miniszterekkel egyetértőleg a belügyminiszter ad ki. Az engedély kiadásakor gondosan meg kell vizsgálni, hogy vajjon a közüzem nem ok nélkül támaszt-e versenyt a magánvállalkozásnak, mert ebben az esetben az engedélyt meg kell tagadni.
Másodszor ezenkívül az illetékes miniszterek a törvény életbelépésétől számított egy éven belül megvizsgálják a hatósági üzemeket abból a szempontból, hogy fennállásuk indokolt és szükséges-e?
Harmadszor az 1927:V. és az 1930:XVIII. törvénycikk által a hatósági üzemek létesítése, korlátozása, átalakítása, összevonása vagy megszüntetése tárgyában a belügyminisztert a pénzügyminiszterrel egyetértőleg megillető jog ezután az ipari és kereskedelmi érdekek védelmére hivatott kereskedelemügyi miniszterrel együtt fogja csak megilletni.
Végül negyedszer megvan a lehetősége annak, hogy a hatósági üzemek nagyfontosságú ügyével két év mulva a kormány gondos előterjesztése alapján a törvényhozás újra foglalkozzék.
Ennek a szakasznak intézkedései révén elérhető, hogy - bár túlzásoktól tartózkodva - háborút megelőző években, de különösen a háború alatt elszaporodott hatósági üzemek működése olyan körre szoríttassék, amelyet a közszolgáltatások ellátásának megbízhatósága, a közületek háztartásának szempontja és azok árszabályozó hatása indokol. A közterheket viselő magánvállalkozást azonban ez a szakasz meg kívánja szabadítani a hatósági üzemek indokolatlan versenyétől.
Ennek a szakasznak nem az a célja, hogy a kisajátítással kapcsolatban eljárási jogszabályokat alkosson, hanem csak azt kívánja rendezni, hogy az 1881:XLI. törvénycikkbe iktatott kisajátítási törvény szabályai szerint milyen esetekben sajátítható ki a közületi és milyen esetekben a magánvagyon, minden vállalatot megillet-e a kisajátítás kedvezménye, vagy pedig csak a kedvezményekben részesülő vállalatokra kell annak alkalmazását szorítani és hogy a kisajátítási jog engedélyezését gyárak és energiatermelő-telepek létesítése teszi-e szükségessé, vagy pedig a szakasz második bekezdésében felsorolt célok valamelyike végett szükséges a kisajátítás eszközéhez nyúlni.
A szakasz első bekezdése szerint minden állami, törvényhatósági és községi tulajdonban levő ingatlan, valamint a parlagon heverő magántulajdonban levő ingatlanok is kisajátíthatók gyárak és energiatermelő-telepek létesítése és kibővítése végett, tekintet nélkül arra, hogy azok részesülnek vagy nem kedvezményekben.
A szakasz második bekezdésében említett ingatlanokon kívül a magántulajdonban lévő parlagon nem heverő ingatlanok is akkor, ha ezt a kisajátítást egy kedvezményben részesülő vállalat kéri olyan célra, amelyet a javaslat második bekezdése tételesen felsorol.
Minden körülmények között mentesülnek az ingatlanok kisajátítás alól, ha közvetlenül vallásos, kegyeleti vagy tudományos célra szolgálnak.
Villamos vezetékek kisajátításáról ez a szakasz nem kíván intézkedni, mert erre az ügykörre vonatkozó jogszabályozás a villamosenergia-üggyel kapcsolatos jogalkotás feladata.
A kereskedelemügyi miniszter eddig nem rendelkezett törvényes felhatalmazással arra, hogy ipari áruk eredetének, származási helyének, minőségének és összetételének megjelölését rendelettel kötelezhetővé tehesse. Nagy jelentősége van az ebben a szakaszban foglalt felhatalmazásnak, mert ennek révén lehetővé válik, hogy hazai ipari termékeinket a belföldön a fogyasztó közönség felismerhesse, és ezenkívül a különböző minőségű árukat egymástól könnyen megkülönböztethesse. A kiviteli érdekek szolgálatában, valamint a háziipari termelés védelmére is felhasználhatók ennek a szakasznak rendelkezései.
