Alig néhány éve annak, hogy a közigazgatás rendezéséről szóló 1929:XXX. tc. igen nagy változásokat vitt keresztül közigazgatásunk szervezetében és eljárásában.
Ez a törvény teremtette meg a törvényhatósági kisgyűlést; a nagy taglétszámú nehézkesen működő törvényhatósági bizottság hatásköréből az ügyek jelentékeny részét átadta a gyakran ülésező kisgyűlésnek; a közigazgatási bizottság elsőfokú hatósági jogkörét és fellebbviteli hatáskörét átadta a kisgyűlésnek és a törvényhatóság első tisztviselőjének; a törvényhatósági jogú és a r. t. városokban megszüntette a tanács intézményét, ennek hatáskörét átadta a polgármesternek. Mindezekkel a reformokkal a törvény az igazgatás gyorsítását és az egyéni felelősség előtérbe helyezését mozdította elő. A közigazgatási jogorvoslatok újból való szabályozásával korlátozta a fellebbviteli lehetőséget, hogy ezzel is az ügyintézés gyorsítását szolgálja. Ha ezeken felül még csak a tisztviselők képzését, fegyelmi jogukat, általában személyi és szolgálati viszonyaikat szabályozó rendelkezésekre mutatok rá: látni lehet azt a nagyvonalúságot, mely ezt a - mélyreható reformokat magában foglaló - törvényünket jellemzi.
Ezek után azonban joggal lehet feltenni a kérdést, mi az oka annak, hogy ilyen rövid idő mulva újabb reformokra van szükség olyan kérdésekben, amelyeket csak pár év előtt szabályozott a törvényhozás. Erre a kérdésre a választ az alábbiak adják meg.
Köztudomású, hogy a „közigazgatás reformja” már a háború előtt, évtizedeken át felszínen tartott kérdése volt a magyar közéletnek. Messzire vezetne a jelen törvényjavaslat tárgyától annak a fejtegetése, hogy időnként a különböző reformkísérletek miért hiusultak meg. Elég itt annak a ténynek a leszögezése, hogy eljutottunk a világháború kitöréséig anélkül, hogy a folytonosan tervezett nagy közigazgatási reformot meg lehetett volna valósítani. Hogy ennek ellenére közigazgatásunk a háború alatt mégis kifogástalanul végezte el a reá háruló óriási munkát: ez a tisztviselői kar hazafias odaadásának, megfeszített erőkifejtésének volt köszönhető.
A háború után következő nehéz idők még nagyobb feladatok elé állították közigazgatásunkat. A gazdasági viszonyok romlásával együtt jár az egyéni elesettség, amit még fokoz az ezeréves határok széttörésével a nemzetre mért csapások nyomán fakadó lelki válság. Ezekben az időkben a közigazgatás tevékenységében már egyre több és több helyet kap az egyén életviszonyaival való törődés, a segítőtársadalom megszervezése, a legkülönbözőbb szociális feladatok elvégzése. A lázas állapotot leginkább mutatja a jogszabályoknak napról-napra növekedő hatalmas tömege.
Ez a helyzet elemi erővel tolja újból előtérbe a közigazgatás reformjának a szükségszerűségét. Mindenki érzi, hogy közigazgatásunk úgy szervezeti, mint eljárási rendszerét meg kell változtatni, ha azt akarjuk, hogy a szerteágazó, nagyon sokféle tennivalót, különösen a gyors intézkedést kívánó gazdasági és szociális feladatokat a nehéz viszonyoknak megfelelően elláthassa.
Ezeket a legszükségesebb, immár égetően sürgőssé lett változásokat vitte keresztül az 1929:XXX. törvénycikk. Ezek a reformok egyelőre elegendők is lettek volna addig, amíg nyugodtan elő lehet készíteni az egész nagy szerves reformot.
Tudvalévő azonban, hogy az 1929:XXX. törvénycikk meghozatala óta a gazdasági viszonyok folytonos további romlásával, végül pedig a soha nem képzelt méretű gazdasági világkrízis elhatalmasodásával országunk helyzete milyen szerencsétlen mértékben súlyosbodott. Ebben a helyzetben parancsoló szükségességgé vált a takarékosságnak addig a mértékig való fokozása, ameddig az állami lét veszélyeztetése nélkül elmenni lehet. Az ország helyzete nem bírja el a mai szervezet költségeit, egyszerűsíteni és a legmesszebbmenő lehetőség szerint olcsóbbá kell tenni minden berendezkedésünket és minden eljárási rendszerünket.
Ez az oka annak, hogy az 1929:XXX. törvénycikkben megvalósított reformoknál nem állhatunk meg, gyors lépésben tovább kell mennünk a közigazgatási szervezeti és eljárási reformok terén.
Mindenekelőtt tovább kell egyszerűsíteni a közigazgatási fellebbviteli rendszert. A minisztériumokat, a fellebbviteli fórumok közül a lehetőség szerint ki kell kapcsolni és az ügyek végső intézését - amennyire csak lehetséges - középfokú hatóságoknál kell meghagyni.
Ezzel a lépéssel párhuzamosan szükség van a közigazgatási bíróság elé vihető ügyekben is az eljárás egyszerűsítésére, sőt a bírói szervezet módosítására is. Ezért a legközelebbi törvényjavaslat a közigazgatási bíróságról szóló 1896:XXVI. törvénycikk módosításáról és kiegészítéséről fog rendelkezni. Bizonyos mértékig azonban a közigazgatási bírósági reformot már a jelen törvényjavaslatban foglalt egyes intézkedésekkel is elő kell készíteni.
A közigazgatási jogorvoslati rendszernek a lehető legegyszerűbbé tétele tehát az a vezérgondolat, amelynek megvalósítása ez a törvényjavaslat.
A törvényjavaslatnak három fejezete van. Az első fejezet a jogorvoslatokról, a második a hatósági fokozatokról szól, a harmadik fejezet pedig vegyes rendelkezéseket foglal magában.
I. A közigazgatási fellebbvitel terén a helyzet ma tudvalevően az, hogy a legcsekélyebb jelentőségű ügyek nagy tömegét is végső fokon a minisztériumok intézik el. Ez az igazgatás rendkívüli centralizálására vezetett, amit a háború utáni időkben az autonómiák háztartási működésének hatékonyabb ellenőrzése érdekében tett intézkedések is nagy mértékben fokoztak,
Ennek a helyzetnek természetes következménye: az igazgatás lassúsága, drágasága és az, hogy a közigazgatás nem alkalmazkodhatik eléggé az élet követelményeihez. Az alsófokú intézkedő hatóságokból a felelősségérzet kipusztulása szintén a túlzott centralisztikus rendszer következménye. Ennek a rendszernek a következménye az, hogy a minisztériumok nagy létszámú tisztviselői kart kénytelenek alkalmazni és hogy a minisztériumok - miután túlnyomó részben konkrét ügyek intézésével foglalkoznak - nem tudják kellően érvényesíteni azokat a nagy átfogó szempontokat, amelyeknek a közigazgatásban mindenekelőtt érvényesülniök kell.
Ezeket a bajokat az 1929:XXX. tc. kísérlete az egyfokú fellebbezés rendszerének bevezetésével nem tudta kiküszöbölni; mert megszűkítette ugyan a fellebbvitel körét a másodfokú határozat ellen használható fellebbezés leszorításával, de meghagyta a felülvizsgálat kérelem rendszerét, amely jogorvoslati faj nem is nagyon felel meg a közigazgatási ügyek természetének. Igaz, hogy a törvény gyakorlatiasabb irányban módosította ezt a rendszert, ez azonban nem idézett elő javulást. Mert bár a törvény szerint a felek a felülvizsgálati kérelem jogát csak jogszabálysértés esetében vehetik igénybe, a tapasztalat azt bizonyítja, hogy ezzel a joggal a felek mégis mindig élnek, akár van jogszabálysértés, akár nincs és ilyen módon az ügyek mégis csak felkerülnek a minisztériumokba.
Nyilvánvaló tehát, hogy a közigazgatási fellebbvitel terén gyökeres korlátozást csakis úgy tudunk elérni, ha a felülvizsgálati kérelmet egészen eltöröljük és a másodfokú határozat ellen mindennemű fellebbviteli módot kizárunk. Ilyen módon el tudjuk érni azt, hogy a minisztériumokból leszorítjuk a közigazgatási ügyintézést és ezzel visszaadjuk a minisztériumokat valódi hivatásuknak: hogy irányítási, kormányzati tevékenységgel foglalkozhassanak, és hogy az ország közigazgatását hatékonyabban ellenőrizhessék. Elérjük azt, hogy az adott viszonyok között túldrága és nagyraméretezett közigazgatási berendezkedésünk a pénzügyi lehetőségekkel arányba hozassék, vagyis olcsóbbá váljék. El tudjuk érni azt is, hogy a közigazgatás ilyen módon egyúttal gyorsabbá és - racionalizálási szervezés mellett - modernebbé, jobbá is váljék.
A javaslattal szemben fel fogják hozni azt, hogy az alsóbb fokra szorított közigazgatás nem fog közmegnyugvásra működni; hiányozni fog belőle az egységesség, sokszor a kellő szakszerűség; túlságosan tért fog adni helyi, kicsinyes szempontoknak, esetleg egyes helyi hatóságok hatalmi szempontja érvényesülésének.
Ezeket a kifogásokat talán helytállóknak lehetne elfogadni akkor, ha a jelen törvényjavaslatot semmi más reformintézkedés nem követné és ha elszigetelten csak a jogorvoslatok leszorításának a tényére tekintünk. Figyelembe kell venni azonban a következőket. Rövidesen törvény lesz a közigazgatási bíráskodás reformjáról is, amely a jogvitás ügyek nagy részét végső fokon az élethez közelebb álló alsó bíróságokhoz utalja. Törvényjavaslat készül a közigazgatás szervezetének átépítése, az egyes ágazatok tökéletesebb összeműködése és a közigazgatási ügyintézés jogszerűségének fokozottabb biztosítása céljából. Gondoskodni kíván a miniszter ellenőrzés hatékonyabb és rendszeresebb gyakorlásáról; az ügyintéző hatóságok vagyoni és fegyelmi felelősségének nagyobbmérvű érvényesítéséről és felelősségtudatuk fokozásáról. Végül figyelembe kell venni azt is, hogy a közigazgatási tisztviselők szakképzettsége a gyakorlati közigazgatási vizsga bevezetésével a jövőben csak emelkedni fog, ami természetesen elsősorban a helyes jogalkalmazásban fogja éreztetni kedvező hatását.
Mindezek a körülmények éppen eléggé ellensúlyozni fogják azt a veszélyt, amely a jogorvoslatok leszorításával járhat. A támasztható aggodalmakkal szemben áll, hogy ez a törvényjavaslat csak az első lépés a reform terén, amely a munkát legfelül, a minisztériumokon kezdi meg, a következő javaslatok azt az alsó tagozatokban fogják folytatni.
A törvényjavaslat első fejezete a közigazgatási fellebbviteli anyagot szerves egészként foglalja magában. A felülvizsgálati kérelem eltörlésével kapcsolatban ugyanis szükséges, hogy az egész anyagot a tiszta egyfokú fellebbviteli rendszernek megfelelően átdolgozva egységesen vegye fel a törvényjavaslat, nehogy a jogszabályok szétszórtsága zavart idézzen elő. A felülvizsgálati kérelem megszüntetésén és az ezzel kapcsolatos változtatásokon felül ez az anyag a jelen állapottal szemben egyes helyeken más módosításokat is foglal magában, amelyekre az egyes szakaszoknál történik hivatkozás.
II. A második fejezetben foglalt rendelkezések célja az, hogy minden kétség kizárásával pontosan meg lehessen állapítani, hogy közigazgatási ügyekben első- és másodfokon mely hatóságok hivatottak eljárni.
Erre a szabályozásra legfőképpen azért van szükség, mert az a törvényjavaslat, amelyet a közigazgatási bíráskodás reformjáról legközelebb a képviselőház elé kerül, szakít az 1896. évi XXVI. törvénycikknek és az azt kiegészítő törvényeknek azzal a rendszerével, amely szerint általában a középfokú hatóságok határozata ellen van panasznak helye. A benyujtandó törvényjavaslat már az elsőfokú hatóságok határozata ellen fog utat nyitni a bírói panasznak. Alapfeltétele tehát az új rendezésnek az, hogy ki kell küszöbölni a vita lehetőségét arra nézve, hogy az egyes ügyekben melyek az elsőfokú hatóságok.
Ezzel a kérdéssel kapcsolatban újból szabályozta a javaslat azt is, hogy a különböző ügyekben a másodfokon való intézkedés mely hatóságok hatáskörébe tartozik. Az 1929:XXX. tc. ezt a kérdést úgy rendezte, hogy két főcsoportot különböztetett meg a másodfokú hatóságok között aszerint, hogy a törvényhatóság első tisztviselője és az azzal egyenrangú hatóság, vagy a törvényhatóság első tisztviselőjénél alsóbbfokú hatóság járt-e el elsőfokon. Előbbi esetben egységesen az illetékes minisztert, utóbbi esetben - bizonyos ügyektől eltekintve - közérdekű ügyekben a kisgyűlés, egyesek magánügyeiben pedig a törvényhatóság első tisztviselőjét tette meg általános érvénnyel másodfokú hatósággá.
Az ügyek ilyen megkülönböztetése azonban a gyakorlatban nem egészen vált be, mert a közérdekű ügyek és az egyesek magánügyei között a határvonalat nem mindig lehet teljes biztonsággal megvonni; az egyesek hatósági intézkedést igénylő ügyei nagyon gyakran egyben közérdekűek is. Ezért a törvényjavaslat a másodfokú hatóságok megállapításánál szigorúan taxáció alapjára helyezkedik, vagyis általános érvénnyel megállapítja, hogy az egyes elsőfokú hatóságoktól hová lehet fellebbezni; pontosan felsorolja az általános szabály alól a kivételeket is.
III. A harmadik fejezet különböző tárgyú olyan rendelkezéseket vett fel, amelyekkel az 1929:XXX. tc. egyes részeinek a gyakorlati tapasztalatok alapján való módosítása, illetőleg kiegészítése látszott kívánatosnak.
E rendelkezések közül a legfontosabb a törvényhatósági bizottság és a kisgyűlés hatáskörének újból való megállapítása és a gyakorlati közigazgatási vizsga kérdésének újból való szabályozása.
Ismeretes, hogy az 1929:XXX. tc. 22. §-a a törvényhatósági bizottság hatáskörét felsorolással állapította meg és az ott fel nem sorolt ügyeket a kisgyűlés hatáskörébe utalta. Eltekintve attól, hogy a taxáció nem volt kimerítő, magában a felsorolásban foglalt ügyeknél sem volt mindig határozottan megállapítható, hogy a törvényhatósági bizottság vagy a kisgyűlés jogosult-e eljárni; sok esetben pedig a törvény betűiben foglalt tartalom ellenkezett a törvényben lefektetett célzattal.
A javaslat ezt a kérdést most úgy rendezi, hogy éppen megfordítva, az új alakulatnak - a kisgyűlésnek - a hatáskörét állapítja meg részletes felsorolással és így minden vita kizárásával határozottan kihasítja a kisgyűlés hatáskörébe tartozó ügyeket a törvényhatósági bizottság egyébként érintetlenül hagyott hatásköréből.
A gyakorlati közigazgatási vizsga kérdését azért kell újból szabályozni, mert az 1929. évi XXX. törvénycikkben lefektetett rendezés az egységesség szempontjának túlzott előtérbe helyezésével a gyakorlatias megoldást csaknem lehetetlenné tenné és arra vezetne, hogy a vizsga követelményeinek senki sem tudna megfelelni, vagy pedig a követelményeket kellene a szükségesnél jóval alacsonyabb mértékre leszállítani.
Az 1. § azt a vezérgondolatot juttatja kifejezésre, amely szerint közigazgatási ügyekben csak egyfokú fellebbvitelnek van helye.
A javaslat az alapelvtől eltérően két irányban tesz kivételt: egyes esetekben még az egyfokú fellebbvitelt is kizárja, más esetekben pedig kétfokú fellebbvitelt enged. Az erre vonatkozó rendelkezések a 2. és 3. §-ban vannak. A kivételeket a javaslat mindkét irányban a legszűkebb körre korlátozza, úgy hogy ezek a kivételek az egyfokú fellebbvitel egységességén mitsem változtatnak.
A 2. § általános szabályként azt mondja ki, hogy az elsőfokú határozat ellen fellebbezésnek van helye, kivéve, ha a fellebbezést törvény vagy az ügy természete kizárja. Ezek a kizáró okok lényegükben megegyeznek az 1929:XXX. tc. 48. §-ában foglalt rendelkezésekkel.
A szakasz másik mondatának a felvételét a felülvizsgálati kérelem megszüntetése tette indokolttá. Az 1929:XXX. tc. 50. §-a ugyanis mindazokban az esetekben, amikor a törvény a fellebbezést kizárja, felülvizsgálati kérelmet enged meg. A felülvizsgálati kérelem tehát módot nyujt minden olyan jogsértés orvoslására, amelyet a törvény erejénél fogva fellebbezéssel meg nem támadható elsőfokú határozat meghozatalánál követtek el. Különös jelentősége van ennek az elsőfokú véghatározatokkal vonatkozásban azokban az ügyekben, amelyekben valamely társashatóság döntött, amikor is a társashatóság eljárásában - pl. összehívásnál, szavazásnál jogszabálysértés könnyen lehetséges.
A szakasz első és második mondatát összevetve önként értődik, hogy a második mondatban biztosított fellebbezési jog csak a jogszabálysértés orvoslására nyujt lehetőséget, de nem nyujt jogalapot arra, hogy a fellebbezést elbíráló másodfokú hatóság az ügyet érdemben elbírálhassa. Ha például a megyei város képviselőtestülete olyan közgyűlésben rendeli el a fegyelmi eljárást, amelyet nem a megkívánt alakiságok betartása mellett hívtak egybe: a 2. § szerint - az 1929:XXX. tc. 78. §-a (2) bekezdésének a fegyelmi eljárást elrendelő határozat ellen jogorvoslatot kizáró rendelkezése ellenére - helye van ugyan fellebbezésnek, a másodfokú hatóság azonban ebben az esetben csak a jogszabálysértés megállapítására szorítkozhatik, de nem dönthet abban a kérdésben, hogy a fegyelmi eljárás elrendelésére volt-e elegendő ok vagy sem.
Az egyfokú fellebbvitel következetes keresztülvitelével járó egységesség és a biztos eligazodás érdekében talán kívánatos volna, hogy a fellebbezés kivétel nélkül minden ügyben egyfokú legyen, mégis egyes ügyek alkotmányjogi vonatkozásánál vagy kivételes fontosságánál fogva nem zárkózhatunk el az elől, hogy ezekben az ügyekben megengedjük a kétfokú fellebbezést. Ezek az ügyek olyan szűk körre szorítkoznak, hogy a rendszer egységességét veszélyeztetni egyáltalában nem fogják.
A szakasz első bekezdése a másodfokú határozatok ellen a magánfeleknek fellebbezési jogot biztosít azokban a jogvitás ügyekben, amelyekben a vallás- és közoktatásügyi miniszter a főkegyúrtól átruházott hatáskörben dönt (kegyúri, párbérügyek, egyházi alkalmazottak anyagi ügyei canonica visitációra alapított követelések stb.). Ezt a kivételt a kérdés alkotmányjogi vonatkozása indokolja. A katholikus egyházi alkalmazottaknak és intézményeknek jogviszonyai és jogigényei körül felmerült vitákban ugyanis évszázadok óta a döntés joga az apostoli királyt, mint a főkegyúri jog birtokosát illette meg. Ezt a jogot a főkegyúr a parlamentáris kormányrendszer bevezetése óta a mindenkori vallás- és közoktatásügyi miniszter útján gyakorolta. Alkotmányjogi szempontból indokolt tehát, hogy az említett ügyekben a döntés végső fokon továbbra is a vallás- és közoktatásügyi miniszternél maradjon meg.
Megadja ez a bekezdés a fellebbezési jogot a magánfeleknek, a közigazgatási bizottság fegyelmi választmányának szolgálattól felmentést vagy hivatalvesztést kimondó, másodfokon hozott határozata ellen is. Ebben a kérdésben hasonlóképpen rendelkezik az 1929:XXX. tc. 95. §-ának (5) bekezdése, aminek fenntartását indokolja a kiszabott fegyelmi büntetés súlyos volta.
A szakasz első bekezdése az ügyeknek csak e két csoportjánál enged kivételt arra, hogy a magánfelek a másodfokú határozat ellen fellebbezhessenek.
A szakasz második bekezdése annak kimondásával, hogy a közigazgatási bizottság fegyelmi választmányának másodfokú határozatát a főispán (főpolgármester) és a közvádló mindig megfellebbezheti: az 1929:XXX. tc. 91. §-ának (1) és (5) bekezdésében foglalt rendelkezésekkel kapcsolatban a hatósági fellebbvitel kérdését ebben a vonatkozásban tiszta alapra helyezi. A bekezdésnek az a rendelkezése, hogy a közigazgatási bizottság gyámügyi fellebbviteli küldöttségének másodfokú határozatát a főispán (főpolgármester) és a t. főügyész mindig megfellebbezheti, azonos az 1929:XXX. tc. 49. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezéssel.
Ez a szakasz lényegileg megegyezik az 1929:XXX. tc. 47. és 48. §-ában foglaltakkal. Változás annyiban van, hogy a javaslat szövege elhagyja a törvénynek azt a rendelkezését, amely szerint közérdekű ügyben érdekelt a közületnek minden tagja, akit a határozat ebben a minőségében érint.
Az érdekeltség körének ilyen meghatározása ugyanis nem bizonyult helyénvalónak, mert vitatható, hogy ki a közület tagja (adófizető, lakos, bérlő stb.). Helyesebb tehát, ha az érdekeltség kérdésének az elbírálását a kiadandó végrehajtási utasítás alapján az ügyben dönteni hivatott hatóságok mérlegelésére bízzuk.
Az 5. § az 1929:XXX. tc. 54. §-ával szemben, amely a felfolyamodásról szól, azt a látszólagos különbséget mutatja, hogy a meg nem engedett vagy a törvényes határidőn túl előterjesztett fellebbezést nem az első fokon eljárt hatóság, hanem az a hatóság utasítja vissza, amelynek határozata ellen a fellebbezés irányul.
A két megjelölés között nincs semmi különbség azokban az ügyekben, amelyekben egyfokú fellebbezésnek van helye, vagyis az ügyek túlnyomóan nagy részében. Az ilyen ügyekben ugyanis az a hatóság, amelynek határozata ellen a fellebbezés irányul, mindig azonos az elsőfokon eljárt hatósággal. Azokban az egészen jelentéktelenül kevésszámú ügyekben pedig, amikor a másodfokú határozat ellen is van helye fellebbezésnek, helyénvaló, hogy azt az utoljára eljárt másodfokú hatóság utasítsa vissza, mert ez az eljárás gyorsítását, a felesleges munka elkerülését szolgálja.
A szakasz (3) bekezdése, amely szerint a felfolyamodásnak törvényes határidőn túl előterjesztése esetében is alkalmazni kell az elkésett, avagy meg nem engedett fellebbezésre vonatkozó rendelkezéseket, ugyancsak az eljárás egységességét szolgálja, éspedig abban a vonatkozásban, hogy az elkésett fellebbvitelt - akár fellebbezésről, akár felfolyamodásról is van szó - érdemi elbírálás nélkül mindig vissza kell utasítani.
E szakasz (1) bekezdése és az 1929:XXX. tc. 55. §-ának (1) bekezdése között mutatkozó különbség látszólagos volta már az 5. § kapcsán volt ismertetve.
A szakasz (2) bekezdése az eddigi rendeleti szabályozás helyett törvényben rendezi azt a sok vitára okot adó kérdést, hogy a testületi hatóságok határozatai ellen irányuló fellebbvitelt, mely testület mely szervénél kell előterjeszteni.
Ezt a kérdést úgy oldja meg, hogy a községi képviselőtestület határozatai ellen irányuló fellebbvitelt a községi jegyzőnél (körjegyzőnél), a törvényhatósági bizottság, a törvényhatósági kisgyűlés és a székesfővárosi törvényhatósági tanács határozata ellen irányuló fellebbvitelt a törvényhatóság első tisztviselőjénél, minden más testületi hatóság határozata ellen irányuló fellebbvitelt pedig annak elnökénél kell benyujtani.
A kérdésnek ilyen rendezését a községi (nagy- és kisközségi) képviselőtestület határozataira nézve az indokolja, hogy a képviselőtestület elnöke a községi bíró a legtöbb esetben nem rendelkezik a fellebbvitel átvételével járó teendők ellátásához megkívánt ismeretekkel és egyébként is, az 1901:XX. tc. 32. §-ában kapott felhatalmazás alapján kiadott 126,000/1902. BM számú körrendelet (Községi Ügyviteli Szabályzat) 1. §-a szerint a község ügyvitelét a községi jegyző látja el, már pedig kétségtelen, hogy a fellebbvitel átvétele, megvizsgálása, illetékes helyre való eljuttatása az ügyvitelhez tartozik.
Érvényes jogszabályaink szerint (1886:XXI. tc. 68. és 73. §-a, 1930:XVIII. tc. 48. §-a) a törvényhatóság első tisztviselője vezeti a törvényhatóság közigazgatását, átveszi a törvényhatóság közönségéhez érkező rendeleteket, leveleket, folyamodványokat stb., miért is e jogkörből önként adódik, hogy a törvényhatóság első tisztviselője vegye át a törvényhatóság közönségének képviseletére hivatott szervek: a törvényhatósági bizottság, a kisgyűlés, a törvényhatósági tanács határozata ellen irányuló fellebbviteleket is.
Egyébként a többi testületi hatóságok határozataival kapcsolatban érvényt szerez a javaslat annak az általános jogelvnek, hogy a testületeket az elnök képviseli.
A szakasz (3) és (4) bekezdése szigorúan követi az 1929:XXX. tc. 55. §-ának (2) és (3) bekezdésében foglaltakat azzal az eltéréssel, hogy nem rendelkezik kifejezetten aziránt, hogy a nem illetékes hatóságnál előterjesztett fellebbvitelnek az illetékes hatósághoz való továbbításából származó késedelem a fél veszélyére történik. Kétségtelen, hogy ez a kérdés szabályozásra szorul, de ez a szabályozás nem a törvénybe, hanem a törvény végrehajtási utasításába tartozik és szorosan összefügg szintén a végrehajtási utasításba tartozó azzal a kérdéssel, hogy a hatóság a határozatban a felet a fellebbvitel előterjesztési helyére nézve kioktassa. Más jogkövetkeztményt kell ugyanis adnunk a helytelen előterjesztésnek akkor, ha a kioktatás megtörtént és mást akkor, ha azt a hatóság teljesen elmulasztotta, avagy ha az előterjesztés helyét hibásan jelölte meg.
A 7. §-nak a fellebbviteli határidőre vonatkozó rendelkezései csak a közszemlére tétellel kapcsolatos határidő tekintetében mutatnak eltérést a jelenlegi állapottól.
Az 1929:XXX. tc. 53. §-a közszemléretétel útján történt kihirdetés esetében a fellebbviteli határidőt - ha a közszemléretétel idejét megállapító jogszabály másként nem rendelkezik - a közszemléretétel utolsó napját követő naptól számított 15 napban állapítja meg.
Ez a szabályozás nem bizonyult megfelelőnek, mert lehetőséget nyujt arra, hogy a közszemléretétel útján történt kihirdetés esetében a fellebbviteli határidő indokolatlanul hosszú időre kitolassék.
Ezt a hátrányt kívánja kiküszöbölni a 7. § annak kimondásával, hogy ha a határozatot közszemléretétel útján hirdetik ki, a fellebbezést a közszemléretétel ideje alatt lehet előterjeszteni.
Ez a szabályozás abból az alapgondolatból indul ki, hogy amíg a közszemléretétel ideje tart, addig a közszemlére tett határozat ellen természetesen fellebbezéssel is lehet élni. Nehogy azonban a 15 napnál rövidebb közszemléretétel esetén megrövidüljön az egységesen megállapított 15 napi fellebbviteli határidő, azt is kimondja, hogyha a közszemléretétel időtartama 15 napnál rövidebb, a fellebbezést a közszemléretétel első napjától számított 15 nap alatt lehet előterjeszteni.
A törvény a fellebbvitelnek csak kétféle alakját: a fellebbezést és a felfolyamodást ismeri és ezért a 7. § rendelkezése természetesen csak ezekre a jogorvoslatokra terjednek ki. Az 1929. évi XXX. tc. 53. §-ában felsorolt egyéb esetek mind olyanok, amikor a vonatkozó jogszabályok nem fellebbezésben vagy felfolyamodásban jelölik meg az igénybevehető jogorvoslatot, - külön felemlítés nélkül is természetes tehát, hogy e szakasz rendelkezéseit ezekre a jogorvoslatokra alkalmazni nem is lehet.
A 8. § az 1929:XXX. tc. 56. §-ában foglaltakat kiegészíti annyiban, hogy világos rendelkezést ad arra nézve, hogy az előzetes végrehajthatóságot korlátozva is ki lehet mondani. Viszont eltér az említett törvény 56. §-ától annyiban, hogy az elismerésen alapuló, továbbá a tartást vagy élelmezést vagy ilyen költségeket megállapító határozatokat a fellebbvitelre való tekintet nélkül végrehajtandó határozatok között nem említi meg. Felesleges ezeket külön felemlíteni azért, mert e szakasz alapján ezekben az esetekben helyrehozhatatlan kár okából szükség esetén amúgyis el lehet rendelni a végrehajtást.
A 9. § az igazolási kérelemről szól és lényegében egyezik az 1929:XXX. tc. 51. §-ában foglaltakkal.
Az újrafelvételi kérelem tekintetében a 10. § az eddigi állapotokkal szemben két lényeges eltérést mutat.
Az egyik eltérés az újrafelvételi kérelem előterjesztési ideje körül van. Az 1929:XXX. tc. 52. §-a az újrafelvételi kérelem előterjesztési határidejét a jogerős véghatározat kihirdetését vagy kézbesítését követő naptól számított egy évben állapította meg. A 10. § ugyan általában szintén csak egy évben állapítja meg az újrafelvételi kérelem előterjesztésének határidejét, de kiegészíti az erre vonatkozó rendelkezést azzal, hogy abban az esetben, ha az újrafelvételi kérelem alapjául az ügy eldöntése után jogerőre emelkedett bírói ítélet szolgál, az egy éves határidő a bírói ítélet jogerőre emelkedését követő naptól kezdődik. Ennek a rendelkezésnek különösen az olyan fegyelmi ügyekben lehet jelentősége, amikor a fegyelmi határozat meghozatalánál döntő jelentősége volt a büntető bíróság ítéletének. Méltányos, hogy az ilyen esetben, ha a büntető bíróság a tisztviselőt a büntetőügy újrafelvétele során felmentette, vagy enyhébb büntetéssel sujtotta, a fegyelmi határozat megváltoztatására irányuló újrafelvételi kérelem előterjesztésére az egy év eltelte után is lehetőség legyen.
A második lényeges eltérés az, hogy a 10. § az újrafelvételi kérelem megengedése kérdésében a döntés jogát a főügyben elsőfokon eljárt hatóságnak adja meg, szemben az 1929:XXX. törvénycikk 52. §-ának azzal a rendelkezésével, amely ezt a jogot annak a hatóságnak adta, melyik az ügyben a jogerős véghatározatot hozta. Ez a változtatás meggyorsítja az eljárása mert megtakarítja azt az időt, amit az iratoknak a döntésre hivatott hatósághoz való juttatás, és attól az elsőfokon eljárt hatósághoz való visszaküldése vesz igénybe. Az érdemi döntés tekintetében pedig ez a megoldás hátrányt nem jelent, sőt a felekre nézve és a közérdekre is csak megnyugtató lehet az, hogy az újrafelvétel megengedése kérdésében az elsőfokon eljárt hatóság határoz. Az elsőfokon eljárt hatóság ugyanis sokkal jobban ismerheti az ügy körülményeit és sokkal jobban mérlegelheti a felhozott új bizonyítékok jelentőségét, mint az a másod- vagy harmadfokú hatóság, amely ítéletének megalkotásánál pusztán az iratokra volt utalva.
A szakasz első bekezdése a másodfokú hatóságok között támadt hatáskör összeütközés jogszerű eldöntését biztosítja. Ez a rendelkezés azért vétetett fel, mert a felülvizsgálati kérelem kiküszöbölésével kapcsolatban gondoskodni kell arról, hogy mindazokban az esetekben, amikor a hatásköri összeütközés a másodfokon végérvényesen határozni jogosult hatóságok között merült fel, a kormánynak módjában legyen döntőleg beleszólni a hatásköri vitába. Ezt mondja ki a szakasz első bekezdése, amely az ilyen hatásköri összeütközések esetében az ügynek hivatalból az illetékes miniszter döntése elé bocsátását rendeli el.
A minisztereknek ez a joga természetesen egyáltalában nem érinti az 1896:XXVI. tc. 20. §-ában foglalt annak az elvi rendelkezésnek hatályát, hogy a közigazgatási bíróság elé utalt ügyekben a miniszterek még felügyelet címén sem intézkedhetnek. Különben is annak következtében, hogy a közigazgatási bíráskodás reformjáról benyujtandó törvényjavaslat a közigazgatási bíróság elé utalt ügyekben mindig az elsőfokú hatóságok határozatai ellen engedi meg a panaszjogot: az első bekezdés rendelkezését a közigazgatási bíróság elé vihető ügyekben már ezért is tárgytalannak lehet tekinteni.
A szakasz második bekezdésének a rendelkezése ugyancsak a felülvizsgálati kérelem kiküszöbölésével van kapcsolatban. A miniszterek ellenőrző jogkörének hatályos gyakorlásában van egyik főbiztosítéka az alsóbbfokú hatóságok jogszerű működésének, ezért szükséges, hogy a miniszterek e jogkörének gyakorlására - kapcsolatban az eljáró közegek fegyelmi és anyagi felelősségének fokozásával - kifejezett rendelkezés is legyen.
Ez a szakasz lényegileg megegyezik az 1929:XXX. tc. 47. §-ának (3) és (4) bekezdésében foglaltakkal.
Ha a felülvizsgálati kérelem fenntartása mellett indokolt volt a főispánnak (főpolgármesternek) a közigazgatási ágak főnökeinek és képviselőinek, a tiszti főügyésznek a hatályos jogszabályokon alapuló fellebbviteli jogát fenntartani, úgy kétszeresen indokolt, hogy a felülvizsgálati kérelem megszüntetése esetén ezt a jogot a törvényesség, a közérdek, az államkincstár, sőt egyes esetekben a magánfelek érdekeinek megóvása céljából is csorbítatlanul ugyanabban a mértékben fenntartsa, mint ezt az egyes jogszabályok megállapították.
Ilyen fellebbezési és felterjesztési jogot biztosító főbb jogszabályok az alábbiak:
a) Az 1876:VI. tc. 22. §-a szerint a közigazgatási ágaknak a közigazgatási bizottságban levő képviselőit megilleti az a jog, hogy ha a határozatot törvénytelennek vagy az általuk képviselt közigazgatási ág szempontjából sérelmesnek vagy károsnak tartják, az ellen fellebbezésüket azonnal bejelentsék. Ez a jog megilleti a főispánt (főpolgármestert) is.
b) Az 1877:XX. tc. 197. §-a árvaszék minden érdemleges határozatára nézve felruházza a tiszti ügyészt fellebbezési joggal.
c) Az 1879:XXXI. tc. 33. és 68. §-ai a kir. erdőfelügyelőnek biztosítanak felterjesztési, illetőleg fellebbezési jogot a közigazgatási bizottságnak erdőrendészeti intézkedései, illetőleg erdőrendészeti áthágások felett hozott határozatai tekintetében; e törvény 68. §-a ezenkívül a szakelőadónak az 1876:VI. tc. 22. §-ában biztosított jogát az erdőrendészeti áthágások tárgyában hozott határozatokra is kiterjeszti.
d) Az 1886:XXI. tc. 57. § k) pontja szerint a főispán, ha a törvényhatósági közgyűlés valamely határozatát törvénybe vagy miniszteri rendeletbe ütközőnek, vagy az állam érdekeire sérelmesnek véli, annak felülvizsgálat végett leendő felterjesztését elrendelheti.
e) Az 1886:XXI. tc. 70. §-a értelmében a tiszti ügyész a törvényhatóságnak minden határozata ellen a főispán útján az illető miniszterhez fellebbezéssel élhet.
f) Az 1890:I. tc. 60. §-a szerint a törvényhatóság első tisztviselőjének a közigazgatási bejárás eredménye felett hozott határozata ellen a földmívelésügyi miniszter képviselője felszólalhat; továbbá e törvény 74. §-a, a törvényhatóság első tisztviselőjének a kompok (révek) vagy hajóhidak engedélyezése felett hozott határozatára nézve a földmívelésügyi miniszter szakközegét és az államépítészeti hivatalt is felruházza a fellebbezés jogával.
g) Az 1893:XXVIII. tc. 28. és 36. §-ai az iparfelügyelőnek biztosítanak felfolyamodási jogot a sérelmesnek talált iparhatósági határozatok ellen.
h) Az 1922:XII. tc. 41. §-a az elsőfokú iparhatóságnak a képesítéshez kötött ipar gyakorlásához szükséges iparigazolvány kiadását elrendelő határozata ellen az ipartestületnek fellebbezési jogot biztosít abban az esetben, ha az iparhatóság a szakképzettséget az ipartestület véleményével szemben igazoltnak találta.
i) Az 1928:XIX. tc. 84. és 90. §-a szerint védőoltás következtében elhullott állatok becslése s az azokért járó kártalanítás megállapítása, illetőleg a fertőző állatbetegségek ellen alkalmazott elfojtó rendszabályok költségeinek viselése tárgyában hozott elsőfokú határozat ellen a m. kir. állatorvos vagy a kiküldött külön szakközeg is a kincstár képviseletében fellebbezéssel, a másodfokú határozat ellen pedig közigazgatási bírósági panasszal élhet.
E törvény még nincs életbeléptetve és ezért jelenleg az 1888:VII. tc. 109. §-ának az a rendelkezése van érvényben, amely a m. kir. állatorvosnak csak a kártalanítás tárgyában hozott elsőfokú határozat ellen biztosít fellebbezési jogot.
j) Az 1929:XXX. tc. 91. §-a, a törvényhatósági vagy községi tisztviselők fegyelmi ügyeiben a főispán (főpolgármesternek) és a közvádlónak, a törvényhatósági tiszti főügyészének vagy helyettesének, biztosít az elsőfokú határozatokkal szemben fellebbezési jogot.
k) Az 1930:XVIII. tc. 104. §-ának (3) bekezdése értelmében a törvényhatósági bizottság és a törvényhatósági tanács bármely határozata ellen jogorvoslattal élhet a határozatot hozó közgyűlésnek, illetőleg törvényhatósági tanácsnak elnöke és a tiszti főügyész. A főpolgármester akkor is élhet jogorvoslattal, ha az ülésen nem ő elnökölt.
l) Az 1931:XXXV. tc. 1. §-a a pénzügyigazgatót feljogosítja, hogy a gazdasági albizottságnak az e törvény 1. §-ában meghatározott földbirtokrendezési ügyekben hozott határozatát az illetékes miniszterhez megfellebbezhesse.
m) Az 1885:XXIII. tc. végrehajtása tárgyában kiadott 45,689/85. F. I. K. M. számú rendelet 21. §-a szerint a vízi munkálat engedélyezésére vonatkozó elsőfokú határozatot, valamint minden közigazgatási úton hozott s vízjogi érdeket érintő határozatot, mely ellen a törvény értelmében fellebbezéssel lehet élni, a folyammérnöki és a kultúrmérnöki hivatal, továbbá az idézett rendelet 15. §-a esetében és a 35,803/86. K. M. számú rendeletben említett esetekben a m. kir. vasúti főfelügyelőség is fellebbezhet.
n) Az 1888:XIX. tc. végrehajtása tárgyában kiadott 5000/89. F. I. K. M. számú rendelet 47. §-a a m. kir. kultúrmérnöki és folyammérnöki hivatalokat a hallépcsők felállítása tárgyában hozott határozatokra nézve ruházza fel fellebbezési joggal.
o) A 52,740/90. K. M. számú szabályrendelet 2. és 3. pontja a forgalomban levő vasutak mentén létesítendő ipartelepekre vonatkozó, első- és másodfokú iparhatósági határozatok ellen a m. kir. vasúti és hajózási főfelügyelőséget felszólalásra jogosította fel.
p) Az 1922:XII. tc. 35., 40. és 137. §-ában kapott felhatalmazás alapján kiadott 19,000/1-1925. FM számú rendelet 15. §-a szerint az iparhatóságnak a tejüzem engedélyezése tárgyában hozott határozatát megfellebbezheti a tisztiorvos, a járási m. kir. gazdasági felügyelő és a területileg illetékes vegyvizsgáló-, illetőleg vegykísérleti állomás.
Az ipartestületet, a vegyvizsgáló, vegykísérleti állomást stb. a szakasz (1) bekezdésének f) pontjában „egyes szakigazgatási tennivalók ellátására hivatott szerv” gyüjtőfogalom, minthogy ezek a szervek a közigazgatási ágak képviselőinek nem tekinthetők.
A hatósági fellebbvitel fenntartásával kapcsolatban felhozott okok tették szükségessé az 1886:XXI. tc. 10. §-a első bekezdésében foglaltaknak a további hatályban tartását is.
A szakasz első bekezdése az esetleges félreértéseket akarja kizárni.
A második bekezdésben foglalt rendelkezésnek az a magyarázata, hogy oly esetben, amikor a közigazgatási bíróság elé vihető ügyben az alsófokú hatóság végérvényesen határozott, tehát az ügy a bírói panasz útjára nem is terelődött: az elsőfokú határozat újrafelvételét szükségképpen csak a 10. § alapján lehet kérni, mert bírói határozat hiányában a magánfélnek az 1896:XXVI. tc. 139. §-ában biztosított újrafelvételi panaszra a jogigénye még nem nyílhat meg. Ez az újrafelvételi kérelem azonban nem lehet akadálya annak, hogy amennyiben az újrafelvételi kérelem megengedése esetében az új határozat ellen a fél bírói panaszt ad be: a közigazgatási bíróság határozatára az 1896:XXVI. tc. 139. §-át alkalmazni ne lehessen.
Az elsőfokon eljáró hatóságokra nézve két főszabályt állapít meg a 14. § 1. elsőfokon azok a hatóságok járnak el, amelyeket ilyenekül az egyes jogszabályok és e törvény 15-24. §-ai, valamint a 28. és 29. §-ok egyes rendelkezései megállapítottak; 2. azokban az ügyekben, amelyekben az egyes jogszabályok alapján az eljárni jogosult elsőfokú hatóságot megállapítani nem lehet, elsőfokon a főszolgabíró, illetőleg a polgármester határoz.
Ebben a törvényben az elsőfokú hatóságokra vonatkozó rendelkezések felvételét főként az előkészítés alatt álló közigazgatási bírósági reformjavaslat teszi szükségessé. Számos olyan ügy van ugyanis, amelyben a vonatkozó jogszabály vagy egyáltalában nem, vagy csak általános meghatározással, pl. hatóság, közigazgatási hatóság, határozza meg az elsőfokon eljárni hivatott hatóságot, ami természetesen sok vitára ad alkalmat. Ezeket a vitákat akarja kiküszöbölni egyrészt az e szakaszban foglalt általános érvényű megállapítással, másrészt az alább következő szakaszokban foglalt szabályozással.
E szakasz ama rendelkezésével kapcsolatban, amely abban az esetben, ha más jogszabály alapján az első fokon eljárni hivatott hatóságot megállapítani nem lehet, elsőfokú hatóságként a főszolgabírót, illetőleg a polgármestert jelöli meg, szükséges megemlíteni, hogy kis- és nagyközségekkel kapcsolatban a legtermészetesebb megoldás, ha vitás esetekre a főszolgabíró az elsőfokú hatóság, megyei és törvényhatósági jogú városokban pedig a polgármester. Vármegyei vonatkozásban ennek a kérdésnek nincs jelentősége, mert a vármegye központi szervei túlnyomórészben mint másodfokú hatóságok jelentkeznek; elsőfokú hatáskörben ezek a hatóságok főként a vármegyei háztartási ügyek intézőszerveiként működnek, e részben pedig a fórumkérdés tiszta.
Az 1929:XXX. tc. 58. §-a a közigazgatási bizottság elsőfokú ügyintéző hatáskörét megszüntette és azt a törvényhatóság első tisztviselőjére ruházta.
Ezt az állapotot tartja fenn a 18. § azzal az eltéréssel, hogy
a) az 1894:XII. tc. 13. §-ában említett legeltetési és fásítási ügyekben, az 1898:XIX. törvénycikk 54. §-ának első, harmadik és negyedik bekezdéseiben felsorolt közös erdőbirtokossági ügyekben, valamint az 1929:XVIII. tc. 30. §-ában és 33. §-ának negyedik bekezdésében említett hegyközségi ügyekben elsőfokon a közigazgatási bizottság gazdasági albizottsága,
b) az orvosi körök székhelyének megállapítása kérdésében elsőfokon a törvényhatósági kisgyűlés határoz.
Az a) pont alatt említett ügyeknek a közigazgatási bizottság gazdasági albizottságához való utalásáról szóló rendelkezés a földmívelésügyi miniszter kívánságára vétetett fel. Oka ennek az, hogy a felsorolt ügyek a gazdasági szakigazgatással állanak szoros összefüggésben, célszerűnek látszik tehát, hogy ezeket az ügyeket ahhoz a hatósághoz: a közigazgatási bizottság gazdasági albizottságához utalja, amely az említett szakigazgatást a törvényhatóságokban általában ellátja.
A (2) bekezdés b) pontjában említett kivétel tájékoztatása a következő: Az 1929:XXX. tc. II. Részének életbelépése előtt az orvosi körök székhelyének megállapítása az 1908:XXXVIII. tc. 8. §-a szerint a közigazgatási bizottság hatáskörébe tartozott. Az 1929. évi XXX. tc. 58. §-a értelmében ez a hatáskör az alispánra szállott át. Tekintettel azonban arra, hogy a törvény 29. §-a (1) bekezdés b) 5. pontja az orvosi körök alakítását, megszüntetését, beosztásának a megváltoztatását a törvényhatósági kisgyűlés hatáskörébe utalja, helyes, hogy az orvosi körök székhelye megállapításának a jogát is adja át a törvényhatósági kisgyűlés hatáskörébe, hogy ilyen módon az egész kérdéskomplexum egy hatóság kezében legyen.
Az 1929:XXX. tc. 58. §-a továbbra s fenntartotta a közigazgatási bizottság fegyelmi jogkörét, valamint a közigazgatási bizottság egyes különleges alakulatainak hatósági jogkörét és felhatalmazta a minisztériumot, hogy az alakulatok hatáskörét rendeletileg megállapíthassa, sőt szükség esetén új különleges alakulatokat is létesíthessen. E felhatalmazás alapján ezt a kérdést a m. kir. minisztérium a 7890/1930. M. E. számú rendelettel akként szabályozta, hogy a fegyelmi választmányon, a gyámügyi fellebbviteli küldöttségen és az adóügyi bizottságon felül a közigazgatási bizottság különleges alakulatait a gazdasági, népoktatásügyi, útügyi, kisajátítási, telepítési és közegészségügyi albizottságban állapította meg, pontosan meghatározva ezeknek hatáskörét.
E szakasz rendelkezése kizárólag célszerűségi szempontokat szolgál abban a vonatkozásban, hogy a közönség a megyei városokban is helyben találja a legtöbbször sürgős természetű útlevélügy elintézését.
A rendőrség államosításáról szóló 5047/1919. M. E. számú rendelet 12. §-ában kapott felhatalmazás alapján kibocsátott 90,089/1919. B. M. számú rendelet a m. kir. rendőrség hatáskörébe utalta, aminek következtében cselédügyekben másodfokon is a m. kir. rendőrség járt el. Bár az 5047/1919. M. E. számú rendelet - az 1920:I. tc. rendelkezései értelmében - törvényerejűnek tekinthető: az új rendezésből mégis hatásköri viták támadtak. Egyrészt ezért, másrészt azért is, mert ezek az ügyek lényegükben nem is rendőri természetűek, célszerűnek látszott a hatáskör újból való rendezése olyan módon, hogy az 1876:XIII. tc. alapján a gazda és a házicseléd közötti szolgálati viszonyból támadható vitás ügyekben elsőfokon a) nagy- és kisközségekben a főszolgabíró, b) megyei városban a polgármester, c) thj. városban a polgármester által kijelölt tisztviselő, d) Budapesten a kerületi előljáró járjon el.
A második bekezdésnek az a magyarázata, hogy az 1876:XIII. tc. 121. §-a a törvényhatóságokat feljogosítja arra, hogy indokolt esetben a nagyközségek előljáróságát is felruházhassák a cselédügyi teendőkkel. Ezt a jogot az új szabályzás nem érinti.
Ez a szakasz változatlanul átveszi az 1929:XXX. tc. 57. § 1. pontjában foglalt rendelkezést, amely szakasz a jelen törvény 42. §-a értelmében hatályát fogja veszíteni.
A 21-22. §-okhoz
A 21. és 22. szakaszok olyan ügyekben állapítják meg az elsőfokon eljárni hivatott hatóságot, amely ügyekben az eddig vagy nem volt megállapítva, vagy úgy volt megállapítva, hogy az vitára adott alkalmat.
A hatáskör tisztázása itt különösen fontos azért, mert ezekben az ügyekben az 1896. évi XXVI. tc. alapján közigazgatási bírósági panasznak van helye, illetőleg a törvényhatósági tanács póttagjainak behívása kérdésében ily panaszt kíván biztosítani a készülő közigazgatási bírósági reformjavaslat.
A községi előljárók és alkalmazottak, valamint a törvényhatósági tisztviselők összeférhetetlensége kérdésében nem vitás a hatáskör abban az esetben, ha az összeférhetetlenség eldöntésének szüksége az alkalmazással egyidejűleg merült fel, amikor is az alkalmazó hatóság az összeférhetetlenség kérdését eldönti. Nincs ilyen tisztán rendezve a kérdés azonban akkor, ha az összeférhetetlenség az alkalmazás után vár eldöntésre. Erre vonatkozólag csak az 1896:XXVI. tc. 29. és 44. §-a nyujtottak némi támpontot, e szakaszok sem tettek azonban különbséget abban, hogy az összeférhetetlenség eldöntése az alkalmazással egyidőben vagy utána vált szükségessé. A törvény a kérdést úgy oldja meg, hogy olyan esetekben, amikor az összeférhetetlenségi ügyekben a döntés az alkalmazás után válik szükségessé, elsőfokú hatósággá a községi előljárókra és alkalmazottakra nézve az alispánt, a törvényhatóság tisztviselőire nézve pedig a belügyminisztert teszi meg. E hatóságok megválasztásánál a tárgyilagosság biztosítása érdekében irányadó szempont volt az, hogy a döntésre hivatott hatóság az alkalmazó közületen kívül álljon.
Az 1886:XXII. tc. 39. §-a szerint a községekben a választók névjegyzékét a képviselőtestület által erre a célra kiküldött választmány állítja össze. A névjegyzék ellen benyujtott észrevételek alapján ugyanaz a választmány a névjegyzéket kiigazítja. Azok, akik a névjegyzék ellen észrevételt emeltek, ha a választmány észrevételeiket figyelembe nem vette, sérelmeik orvoslásáért az igazolóválasztmányhoz folyamodhatnak.
Kérdéssé válhat, hogy a kiküldött választmánynak vagy az igazolóválasztmánynak a határozatát kell-e elsőfokúnak tekinteni.
Ezt a vitát akarja kizárni a 23. § annak kimondásával, hogy a községi igazolóválasztmánynak törvényben megállapított hatáskörében hozott határozatát elsőfokú határozatnak kell tekinteni. A kiküldött választmány eljárása ugyanis csak előkészítő jellegű és ezért határozatát véghatározatnak venni nem is lehet.
Régi hiányt pótol a 24. §. Számtalan esetben vitássá vált ugyanis és még ma is különböző gyakorlat található az egyes hatóságoknál abban a tekintetben, hogy a nem hatósági jellegű testületeknek vagy szervezeteknek - pl. a különböző egyesületeknek, szervezett birtokosságoknak stb. - határozatát tekintik-e elsőfokú határozatnak vagy a hatóságnak azt a határozatát, amellyel az ilyen testületeknek megfellebbezett határozatát felülbírálják. Így azután előfordult, hogy az ügy átmenve az egyesület különböző szervein (választmány, közgyűlés stb.), a hatóság másod-, sőt harmadfokon határozott, jóllehet az ügy elsőízben került hatósági felülbírálás alá.
Ennek a kérdésnek a rendezését a jogbizonytalanság kiküszöbölésén kívül különösen időszerűvé teszi a közigazgatási bíróság reformja, amely az elsőfokú határozatok ellen biztosít majd panaszjogot.
A rendezésnél nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a hatósági eljárás szempontjából elsőfokú határozat csak a hatóságtól származó határozat lehet, ezért ezt a kérdést a 22. § (1) bekezdésében ilyen értelemben is szabályozza. Az erre vonatkozó rendelkezés a nem hatósági jellegű testületek stb. közé sorolja az ipartestületeket is, jóllehet ezek a testületek bizonyos hatósági teendőket is fejtenek ki. Figyelembe véve azt, hogy az ipartestületek elsősorban mégis nem hatóságok, hanem a szervezetbe tömörült iparosok érdekeit előmozdító szervezetek, ide sorozta az ipartestületeket is, ami annál kevésbbé fog zavart okozni, mert az 1932:VIII. tc. az ipartestületek által hozott határozatokra vonatkozólag hasonló értelemben rendelkezik.
A második bekezdésben foglaltakra az alábbiak szolgálnak felvilágosításul. Az 1894:XII. tc. 10. §-a szerint a birtokosság közgyűlésének határozatait - hacsak erre a célra a korábbi szabályokban a birtokosság külön szervet nem létesített - a községi előljáróság hajtja végre. A községi előljáróságot ebben a jogkörében a képviselőtestület ellenőrzi. Az osztatlan közös legelőkről szóló 1913:X. tc. 56., illetőleg 77. §-a pedig megengedi, hogy a legelőtársulatok alapszabályai a társulat képviseltetése és a határozatok végrehajtására hivatott szervek megállapítását mellőzhessék s ezt a hatáskört a községi előljáróságra és a községi képviselőtestületre, illetőleg a polgármesterre és a törvényhatósági bizottságra (kisgyűlésre) bízhassák.
Nem volna indokolt, ha ezekben az esetekben eljáró hatóságok határozatait nem tekintenők elsőfokú határozatoknak, mert kétségtelen, hogy ezek a határozatok hatóságtól származnak, ha mindjárt valamely nem hatósági jellegű testület ügyeinek intézésére is vonatkoznak. A községi előljáróságnak, a képviselőtestületnek, a polgármesternek, a törvényhatósági bizottságnak (kisgyűlésnek) az 1894:XII. tc. 10. §-ában és az 1913:X. tc. 56., illetőleg 77. §-ában megállapított hatáskörben, ez ügyekben hozott határozatait tehát elsőfokú határozatoknak kell tekinteni.
A harmadik bekezdés rendelkezését az teszi okszerűvé, hogy a törvényhatóság első tisztviselőjének és a közigazgatási bizottság albizottságának a szakasz első bekezdésében említett határozatait csak az alaki jog szempontjából tekinthető elsőfokú határozatoknak. A valóságban azonban ezek másodfokú, sőt esetleg harmadfokú határozatok; ellentétbe jutna tehát a törvény vezérgondolatával, ha e határozatok ellen a fellebbezés jogát megadná.
Az önkormányzati hatóságokkal kapcsolatban általános elv az, hogy a törvényhatóság első tisztviselője határoz másodfokon mindazokban az ügyekben, amelyekben nála alacsonyabb hatóság (főszolgabíró, a megyei város polgármestere, a községi képviselőtestület, a községi előljáróság, a törvényhatósági jogú város polgármestere által kijelölt tisztviselő, a székesfővárosi kerületi előljáró) határozott. Az illetékes miniszter dönt mindazokban az ügyekben, amelyekben elsőfokon a törvényhatósági központi hatóságok határoztak.
A törvény igyekszik a lehetőség szerint keresztülvinni azt, hogy önkormányzati hatóságtól csak önkormányzati hatósághoz lehessen fellebbvitellel fordulni. Ezt a célt szolgálják és egyúttal az alapgondolatot is érvényesítik a szakasz (2) bek. 6. b) és 8. pontjában foglalt újítások, amelyek révén törvényhatósági jogú városokban az összes építési ügyekben és a kisebb jelentőségű helyi ügyekben a végsőfokú döntést a minisztériumoktól visszaszorítja az önkormányzati hatóságok hatáskörébe.
Az állami hatóságok közül a szakasz a m. kir. rendőrség hatóságait szabályozza, éspedig azon az alapon, hogy a vidéki, illetőleg budapesti főkapitány jár el másodfokon mindazokban az ügyekben, amelyekben elsőfokon a m. kir. rendőrkapitányság határozott. Abban az esetben, ha elsőfokon a vidéki vagy budapesti főkapitány határozott, másodfokon a belügyminiszter dönt.
Az általános szabályok alól a szakasz (2) bekezdése több kivételt tesz. A kivételeket egyrészt az ügyek fontossága, másrészt az elintézés szakszerűségének biztosítása indokolja. Főként olyan kivételekről van itt szó, amelyek más jogszabályokon alapulnak, ilyenek pl. a szakasz (2) bekezdésének 1., 3., 4., 5., 6. a), 7. és 9. pontja alatt felvett ügyek.
A szakasz természetesen nem sorolja fel az összes másodfokon eljárni hivatott hatóságokat, hanem csak azokat, amelyeknek rendszerben való felsorolása és a rendszer alól kivételek megállapítása szükségesnek mutatkozott. Az összes másodfokú hatóságok felsorolása nincs is szükség, mert az itt nem említett pl. az erdészeti, bányaügyi stb. másodfokú hatóságokat meg lehet állapítani az egyes különleges jogszabályok alapján. Arra az esetre pedig, ha más jogszabály alapján a másodfokú hatóságot nem lehetne megállapítani, a szakasz harmadik bekezdése állít fel - a 14. § (2) bekezdésben foglalt rendelkezéshez hasonló - világos szabályt.
Ennek a szakasznak a rendelkezése nem szorul megokolásra.
Ez a szakasz a törvényjavaslat I. és II. fejezeteinek rendelkezése alól kiveszi a rendőri büntető bírósági ügyeket, valamint az adó- és illetékügyeket, ez utóbbiak közé értve a helyhatósági közszolgáltatások ügyeit is.
Az az adó- és illetékügyekre vonatkozólag ez a rendelkezés bővebb magyarázatot nem igényel, a rendőri büntető bírósági ügyek kivételét pedig indokolja az, hogy ezekben az ügyekben igénybevehető jogorvoslatokat és az eljárni hivatott hatóságokat minden szempontnak kielégítően rendezi az 1901:XX. tc., illetőleg a kapott felhatalmazás alapján kibocsátott 65,000/1909. B. M. sz. rendelet (Rendőri büntető szabályzat), újabban pedig az 1929:XXX. tc. 59. és 60. §-ai is.
A (2) bekezdés rendelkezése természetszerű.
A leglényegesebb újítás a 29. §-ban az, hogy a községháztartási ügyek másodfokú elbírálását a törvényjavaslat a kisgyűlés hatásköréből az alispán hatáskörébe utalja [lásd 25. § (1) bek. 1. pontját és 29. § (1) bek. b) alattiakat]. Ennek az oka az, hogy a községek nehéz háztartási helyzete megköveteli, hogy az egyéni felelősségben rejlő nagy előnyöket a községháztartási ügyek másodfokú elintézésében is biztosítsuk. Ezeknek az ügyeknek az alispán hatáskörébe való utalása különösen indokolt azért is, mert a községi költségvetések és zárszámadások jóváhagyása ezidőszerint szintén az alispán hatáskörében van. Viszont több olyan ügyet utal a szakasz a kisgyűlés hatáskörébe, ami eddig nem oda tartozott.
A törvényhatósági jogú városokban a kisgyűlés hatáskörébe lényegében változatlanul maradt.
Az 1929:XXX. tc. nem tartalmaz kifejezett rendelkezést arra vonatkozólag, hogy a törvényhatósági bizottság jóváhagyási jogkörét ezentúl a kisgyűlés gyakorolhatja-e.
E kérdés rendezésével kapcsolatban szükséges volt az is, hogy a különböző jogszabályokban elbujtatott olyan rendelkezések helyébe, amelyek felsőbb jóváhagyásra hivatott hatóságokról szólnak, egységes, minden félreértést kizáró szabályt állítson fel. A legjobb megoldás az volt, hogy mindig ugyanaz a hatóság legyen hivatott a felsőbbhatósági jóváhagyás kérdésében határozni, amely fellebbvitel esetén az ügy érdemében dönteni jogosult.
Ebben a szakaszban nyer szabályozást az ú. n. kettős jóváhagyás és a kihágást megállapító szabályrendeletek megerősítésének kérdése is.
A kerületi m. kir. rendőrfőkapitányságok megszüntetésével természetesen megszűnt a kerületi főkapitányok törvényhatósági bizottsági tagsága is, amelyet az 1929. évi XXX. tc. 4. §-a (1) bek. a) 1. és b) 1. pontja szakszerűség képviselete címén biztosított részükre. Ezt a hiányt pótolja a szakasz első bekezdése, amely a törvényhatóság székhelyén működő m. kir. rendőrkapitányság vezetőjét teszi szakszerűség címén a törvényhatósági bizottság tagjává. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye törvényhatósági bizottságában ez a tagsági hely a m. kir. rendőrség vidéki főkapitányát illeti.
Szükséges volt a m. kir. erdőigazgató törvényhatósági bizottsági tagságának is újból való szabályozása. A törvényhatóság területén felmerülő, tehát helyi jelentőségű szakkérdésekben ugyanis - ha a m. kir. erdőigazgató székhelye nincs a törvényhatóság székhelyén vagy területén - az illető törvényhatóság m. kir. erdőfelügyelője tud elsősorban felvilágosítással szolgálni, aki az állami erdőfelügyeletet különben is ellátja. A m. kir. erdőigazgatóság vezetőjének a kerülete alá tartozó összes törvényhatósági bizottságokban való részvétele nem is célszerű, mert az államot nagyobb kiadással, kiküldetési költségekkel terheli. Ezeknek a hibáknak kiküszöbölését célozza a szakasz második bekezdése.
E szakasz a belügyminisztérium és közvetve a kereskedelemügyi minisztérium munkakörének tehermentesítését is szolgálja abban a vonatkozásban, hogy az építési ügyeket a törvényhatósági jogú városokban ezentúl az illető törvényhatóság közigazgatási bizottságában létesített építésügyi albizottság fogja másodfokon végérvényesen elintézni.
Az építésügyi albizottság munkájában a tiszti főügyész és az államépítészeti hivatal főnökének részvétele fogja biztosítani az ügyintézés jogszerűségét és szakszerűségét.
A szakasz első bekezdése megállapítja azokat az adókat, amelyek a törvényhatósági legtöbbadófizetők névjegyzékébe való felvételre alapul szolgálnak.
E rendelkezés és az 1929:XXX. tc. idevonatkozó 9. §-ának (4) bekezdése között különbség mindössze annyi, hogy a § felveszi a törvényhatósági legtöbbadófizetők névjegyzékének összeállításánál figyelembe veendő adók közé a vármegyei pótadót is.
Az 1929:XXX. tc. megalkotása során ugyanis még nem volt vármegyei pótadó, azt az 1931:XXVI. törvénycikkben kapott felhatalmazás alapján kiadott 1710/1932. M. E. számú rendelet vezette be újból. Ezt megelőzően a vármegyei pótadó a községi pótadóban foglaltatott benn, mint vármegyei hozzájárulás, vagyis a vármegyei pótadó életbelépésével a községi pótadó megfelelően csökkent. Minthogy pedig az 1929:XXX. tc. 9. §-ának (4) bekezdése szerint a községi pótadót is figyelembe kell venni a törvényhatósági legtöbbadófizetők névjegyzékének összeállításánál: indokolt, hogy a községi pótadónál beállott csökkenés pótlására a vármegyei pótadót állítsa be.
Az 1929:XXX. tc. 21. §-ának (3) bekezdése szerint a törvényhatósági igazolóválasztmány minden év végével megvizsgálni köteles azt, hogy a legtöbbadófizetők közül választott törvényhatósági bizottsági tagok valamelyikére nézve nem állott-e be a vagyoni képesítés elvesztése. Akire nézve ennek bekövetkezését megállapítja, tagságának megszűnése kérdésében haladéktalanul határoz.
Ennek a rendelkezésnek a következménye igen gyakran az volt, hogy a huzamos gazdasági válság folytán évenként több és több törvényhatósági bizottsági tag vesztette el a tagsághoz megkövetelt vagyoni képességét és ezzel kapcsolatban törvényhatósági bizottsági tagságát, végül is már a póttagok is kifogytak. Visszás a helyzet azért is, mert ez a rendelkezés a póttagokra nem vonatkozik; megtörténik tehát, hogy a behívott póttag már régen elvesztette vagyoni képesítését, amit azonban a törvény értelmében csak a következő év végével állapítanak meg.
Mindezeket egybevetve leghelyesebb volt ezt a szóbanlévő rendelkezést hatályon kívül helyezni.
Az előző szakasz a törvényhatósági legtöbbadófizetők névjegyzékének összeállításánál a vármegyei pótadó figyelembevételét indokolja. Ugyanezek az indokok szólnak amellett is, hogy a községi legtöbbadófizetők névjegyzékének összeállításánál is figyelembe kell venni a vármegyei pótadót.
Az 1929:XXX. tc. 40. §-a szerint a községekben a képviselőtestület tagja legtöbbadófizetés címén csak az lehet, akinek a törvényhatóság területén községi választójoga van. Ez a rendelkezés igen sokszor méltánytalan elbánásra vezet. Ezt a rendelkezést változtatja meg a szakasz második bekezdése olyan értelemben, hogy a községi legtöbbadófizetők névjegyzékébe csak azt lehet felvenni, akiknek az ország bármely községében községi vagy valamely törvényhatósági jogú városban törvényhatósági választójoga van. A bekezdésnek egyéb rendelkezései megegyeznek az 1886:XXII. tc. 32. §-ában foglaltakkal.
Alig van érdemi különbség a (3)-(5) bekezdés rendelkezései és a jelenleg hatályos 1886:XXII. tc. 32. és 33. §-ában, illetőleg az 1929:XXX. tc. 40. §-ában foglaltak között. E rendelkezések felvétele főleg azt célozta, hogy a községi legtöbb adófizetőkre vonatkozó rendelkezések egy helyen legyenek feltalálhatók.
Az említett rendelkezéseknél eltérés az, hogy a (4) bekezdés a legtöbbadófizetőnek megengedik, hogy abban a megyei városban, ahol az 1929:XXX. tc. 42. § (2) bekezdése értelmében képviselőtestületi taggá választható, virilis tagságát is személyesen gyakorolhassa.
Az (5) bekezdés újítást csak annyiban tartalmaz, hogy a gyám megbízottat megnevezni köteles akkor, ha nincs községi, illetőleg törvényhatósági jogú városban törvényhatósági választójoga. Ez a kötelező rendelkezés a kiskorú érdekeit van hivatva biztosítani.
A (6) bekezdés a megbízottnál megkívánt községi választójog tekintetében teljesen azonos rendelkezést tartalmaz a (2) bekezdésben foglaltakkal.
Az 1886:XXII. tc. 35. §-a szerint a községi képviselőtestület választás alá eső tagjainak választásánál a választókerületeket úgy kell megalakítani, hogy egy-egy választókerületben 200-nál kevesebb és 600-nál több választó nem lehet. Mindazokban a községekben, ahol a községi választók száma a 600-at meghaladja, a választásokat választókerületenkint kell megtartani.
Ez a rendelkezés feltételezi azt, hogy a községi választók száma a nagyközségekben sem haladja meg a 6000-et, mert a már hivatkozott tc. 32. és 41. §-a szerint egy-egy alkalommal nagyközségekben is legfeljebb csak 10 képviselőtestületi tagot lehet választani.
Egyes községek népessége az utolsó évtizedekben olyan mértékben emelkedett, hogy a községi választók száma a 6000-et jóval meghaladja, ilyenek pl. Pestszentlőrinc, Orosháza, Kiskunmajsa stb.
A választókerületekben a választók számának megfelelő emelkedésével gondoskodni kell tehát arról, hogy a 6000-nél több községi választóval rendelkező községekben is lehetővé tegyék a választókerületek törvényszerinti megalakítását, amint ezt a megyei városokra vonatkozólag az 1929:XXX. tc. 38. §-ának (2) bekezdése már meg is tette.
Az 1929:XXX. tc. 72. §-ának (2) bekezdése kimondja, hogy a községi előljáró és alkalmazott nyilvános számadásra kötelezett vállalat igazgatóságában vagy felügyelőbizottságában csak a képviselőtestület engedélyével foglalhat helyet. A törvény az ilyen engedély hatályosságához a törvényhatósági kisgyűlés jóváhagyásán felül a belügyminiszter hozzájárulását is megkívánja.
A minisztériumok ügyintéző tevékenységének megszüntetéséhez fűződő fontos érdekek alapja az indokolás általános részében volt ismertetve; ezeket az érdekeket kívánja szolgálni a szakasznak az a rendelkezése, amely a most említett ügyekben a belügyminiszteri hozzájárulást megszünteti.
A kormányhatósági jóváhagyás eltörlésével kapcsolatban szükséges, hogy a képviselőtestület által adott engedély jóváhagyása a kisgyűlés hatásköréből az alispán hatáskörébe kerüljön. Ez a változtatás a jóváhagyás elbírálásánál az egyéni felelősség elvét és ezzel kapcsolatban szükség esetén a felelősségrevonás lehetőségét kívánja biztosítani.
Az 1929:XXX. tc. 79. §-ának (9) bekezdése szerint a fegyelmi eljárás alatt álló törvényhatósági és községi tisztviselő szabályszerű elbánás alá vonása kérdésében az alispán határoz. Ezzel a törvény a szabályszerű elbánás alá vonás kérdésében határozó hatóságok között egy olyan kivételt tesz, aminek fenntartását mi sem indokolja. A hivatkozott törvényszakasz (7) bekezdése ugyanis a szabályszerű elbánás alá vonás iránti kérelem elbírálásánál a fegyelmi szempontok figyelembevételét már kielégítően biztosítja annak kimondásával, hogy a szabályszerű elbánás alá vonás iránt előterjesztett kérelmet csak a fegyelmi ügy döntésére hivatott hatóságnak meghallgatása után lehet elfogadni.
A fegyelmi szempontok érvényesítése céljából tehát nincs szükség arra, hogy a szabályszerű elbánás alá vonás kérdésében a határozathozatal az ügyre illetékes hatóságtól elvonassék. Ezért a szakasz a fegyelmi eljárás alatt álló tisztviselőnél is, a szabályszerű elbánás alá vonás iránti kérelem elbírálását az erre illetékes hatósághoz utalja.
A szakasz (1) bekezdése a törvényhatósági és községi tisztviselők felfüggesztése kérdésében dönteni jogosult másodfokú hatóságokat szabályozza, éspedig olyképpen, hogy ezekben az ügyekben is alkalmazni kell a másodfokú hatóságokról szóló 25. § (1) bekezdésének rendelkezéseit.
A jelenlegi - az 1929. tc. 80. §-ának (3) bekezdésében szabályozott - állapottól eltérést ez a rendelkezés annyiban mutat, hogy a felfüggesztést kimondó határozatot felsőfokon nem a fegyelmi bíróság, hanem a belügyminiszter bírálja felül. Indokolja pedig ezt az, hogy a felfüggesztés kérdésében való határozathozatal még nem fegyelmi bíráskodás; a felfüggesztés a közszolgálat zavartalan ellátását kívánja mindig biztosítani, amire pedig elsősorban a miniszter hivatott.
A szakasz (2) bekezdése a felfüggesztés megszüntetésére jogosított hatóságokat sorolja fel. E hatóságok újabb megállapítását főkép az a körülmény tette szükségessé, hogy ennek a kérdésnek az 1929:XXX. tc. 80. § (6) bekezdésében foglalt rendezése sok vitára adott alkalmat.
Több esetben vitássá vált az is, hogy vajjon a felfüggesztett tisztviselő meddig marad meg fizetésének teljes élvezetében, vagyis, hogy a tisztviselőt már a felfüggesztés elrendelésével, vagy csak a felfüggesztést elrendelő határozat jogerőre emelkedése után kell az 1929. évi XXX. tc. 80. § (7) bekezdésében megállapított élelmezési illetményben részesíteni. Ezt a vitát küszöböli ki a szakasz (3) bekezdése.
Módosításra szorul az 1929:XXX. tc. 66. §-ának az a rendelkezése, amely szerint a gyakorlati közigazgatási vizsga a közigazgatás valamennyi ágára egységes. A köztisztviselők minősítéséről szóló 1883:I. tc. 23-32. §-aiban foglalt rendelkezéseknek, amelyek első ízben rendelik el azt, hogy a közigazgatási szolgálatban alkalmazottaknak gyakorlati vizsgát kell tenniök, az volt a céljuk, hogy a gyakorlati vizsga rendszeresítése a közigazgatási alkalmazottaknak tennivalóik helyes elvégzését biztosító képességeit fokozza. Ugyanez a célja az 1929. évi XXX. tc. ama rendelkezéseinek is, amelyek a gyakorlati közigazgatási vizsgáról rendelkeznek. A közigazgatás egész területére, annak minden ágazatára kiterjedő egységes gyakorlati vizsga azonban ennek a célnak a szolgálatára nem alkalmas és nem is szükséges. Az alsóbbfokú közigazgatásban, amelynek körében valóban a legkülönbözőbb életviszonylatok megítélése és ennek folytán különböző kérdések intézése kerül a közigazgatási tisztviselő elé, kétségkívül nagy jelentősége van a sokoldalú tájékozottságnak.
A közigazgatási feladatok helyes elvégzésére irányuló közszükséglet azonban már az elsóbbfokú közigazgatás terén is mindinkább a szakok szerint történő elkülönülés irányában foglalkoztatja a közigazgatási tisztviselőket, a szűkebb körben alaposabban kiművelt tudás tehát az alsóbbfokú közigazgatásban is egyre fokozottabb mértékben érezteti irányító hatását a közigazgatási feladatok ellátásának személyi szervezésénél. A felsőbbfokú közigazgatásban azonban, ahol a különböző kérdések végső fokon, nagyobb kihatással, gyakran ez egész országra kiterjedő hatállyal kerülnek elintézésre, az általánosabb és ennélfogva rendszerint felületesebb tájékozottság természetszerűen nem lehet elégséges. A felsőbbfokú államigazgatásban az állami feladatok éppen a kiemelt közszükséglet helyes kielégítésének érdekében kormányzati és igazgatási ügyágak szerint tagozódnak s az államügyek célszerű intézése nemcsak általános tudást kíván a tisztviselőtől, hanem szakok szerint elkülönülő elmélyült szakismereteket. Ezt pedig egységes, a közigazgatás minden ágára egyformán kiterjedő gyakorlati vizsgán való képesítéssel nem lehet elérni már csupán azért sem, mert a kitűzött cél kielégítő szolgálatára törekvő egységes vizsgának a kormányzat és közigazgatás egész területét felölelő anyaga szükségszerűen olyan nagyméretű lenne, hogy annak minden részletében alapos és mélyreható elsajátítására legfeljebb egynéhány egészen kivételes képességű egyén lenne képes.
Ezeknek a nyomatékos szempontoknak megfontolása alapján a szakasz a közigazgatás egyes ágaira akként szervezi az egyébként egységes vizsgát, hogy annak anyaga felöleli a közigazgatási tennivalók helyes ellátásának biztosítása végett a közigazgatás bármely ágában működő tisztviselőtől megkívánt általános tájékozottság tanusítására alkalmas általános közigazgatási ismereteket, ezenfelül a közigazgatás illető ágában szükséges szakismereteket; ehhezképest négyféle szakvizsgát szervez. Természetszerűen következik az alapgondolatból, hogy a gyakorlati közigazgatási vizsga a közigazgatásnak abban az ágában való alkalmazásra képesít, amely közigazgatási ág körébe tartoznak azok a szakismeretek, amelyekről a jelölt számot adott. A közigazgatás egyik ágából a másikba átlépés esetében tehát a közigazgatás illető ágában szükséges szakismeretek köréből újabb vizsgát kell tenni.
Tekintve azt, hogy az igazságszolgáltatás körében szükséges legmagasabbfokú gyakorlati ismeretek tanusítására az 1913:LIII. tc. rendelkezéseivel szervezett egységes bírói és ügyvédi vizsga anyaga felöleli mindazokat az ismereteket, amelyeket a gyakorlati közigazgatási vizsgának a közigazgatásra vonatkozó általános ismeretekre kiterjedő része magában foglal, a javaslat kifejezetten rendelkezik arról, hogy annak, aki az egységes bírói és ügyvédi vizsgát letette, a gyakorlati közigazgatási vizsgának általános részéből nem kell vizsgát tennie. A vizsgára vonatkozó részletes szabályoknak a kifejezett alapelvek értelmében rendelettel történő megalkotására a minisztérium van felhatalmazva.
A javaslat az 1929:XXX. tc. 66. §-ának harmadik bekezdésében foglalt rendelkezések szellemében szabályozza a vizsgárabocsátáshoz szükséges gyakorlat kérdését, biztosítja azonban azt is, hogy a közszolgálat körén kívül, más hivatáskörben szerzett értékes gyakorlati ismeretek alapján is helye lehet a gyakorlati közigazgatási vizsgárabocsátásnak. Ugyanennek az alapgondolatnak a szolgálatában áll az a rendelkezés is, amely a közigazgatási gyakorlatnak és a gyakorlati közigazgatási vizsgának kegyelmi úton való elengedésével is biztosítani kívánja egészen kivételes esetekben, a közszolgálat érdekében egészen kivételes képességű egyéneknek a közszolgálatban való alkalmazását.
Új rendelkezés, amely azonban voltaképpen továbbfejlesztése a közigazgatási tisztviselők képességeinek fokozása irányában már az 1929:XXX. törvénycikkben is kifejezésre jutott alapgondolatnak, az, amely elrendeli, hogy azt, aki a gyakorlati közigazgatási vizsgát hat év alatt nem teszi le, amennyiben más állásra nem alkalmazták, a hat év elteltét követő harmadik hó végével a szolgálatból el kell bocsátani. Ez a rendelkezés nem tekinthető méltánytalannak, mert az, aki ezalatt a hosszú idő alatt nem tesz eleget a gyakorlati vizsga letételére irányuló kötelességének vagy olyan nagyfokú hanyagságról, vagy feladatainak helyes elvégzéséhez szükséges legkisebbfokú képességek hiányáról tesz tanubizonyságot, hogy alkalmazásában megtartása a közszolgálat nyilvánvaló kára volna. A törvény gondoskodik arról, hogy az eképpen szolgálatképtelenség címén elbocsátott egyén az ellátásra vonatkozó jogszabályok értelmében őt megillető ellátásban részesüljön.
Az 1929:XXX. tc. 68. §-ának (3) bekezdése szerint a közigazgatási gyakornokot két évi kifogástalan szolgálat után a főispán állásában megerősíti. Ezt a megerősítést a jövőben kizárja a 39. § (10) bekezdésének az a rendelkezése, hogy azt a tisztviselőt, aki a meghatározott idő alatt a gyakorlati vizsgát nem teszi le, a szolgálatból el kell bocsátani.
Ezért a § hatályon kívül helyezi az 1929:XXX. tc. 68. § (3) bekezdését és a 69. § (11) bekezdését. Ennek az utóbbi bekezdésnek az előléptetésre vonatkozó rendelkezését azonban a szakasz (1) bekezdése továbbra is változatlanul fenntartja.
A kézbesítő szolgálat reformra szorul abban a vonatkozásban, hogy azt a gazdaságosság elvének megfelelően szervezzük meg. Különös jelentősége van a kérdésnek azokban a nagyobb városokban - és ezek között is elsősorban Budapesten - ahol sok hatóság székel és a hatóságok mindegyike külön kézbesítőszolgálatot tart fenn. Ezért a szakasz felhatalmazást ad a minisztériumnak arra, hogy a kézbesítőszolgálatot rendelet útján szabályozhassa.
A (2) bekezdés a közigazgatási bizottság ügyintéző hatáskörének megszüntetésével van szoros kapcsolatban. Vitássá vált ugyanis, hogy vajjon a jogszabályoknak - és ezek között főként az 1896:XXVI. tc. 84. §-ának - azok a rendelkezései, amelyek a közigazgatási bizottság egyes határozataival szemben a közigazgatási ágak főnökeinek és képviselőinek panaszjogot biztosítottak, biztosítanak-e ilyen panaszjogot azoknak a hatóságoknak a határozata ellen is, amelyek az 1929:XXX. tc. II. részének életbelépte után a közigazgatási bizottság helyett eljárni hivatottak. A közérdek a panaszjog fenntartását indokolja és ezért ilyen értelemben rendezi a kérdést a szakasz (2) bekezdése.
A 43. § a törvény végrehajtását a minisztériumra bízza, szemelőtt tartván azt, hogy a végrehajtásnál nemcsak a belügy-, hanem - a pénzügy és a külügy kivételével - az összes miniszteri hatáskörök érdekelve vannak.
