A gazdasági válság, amelynek nagy hátrányait ma már világszerte mindenütt érzik, az üzleti versenyviszonyokat sem hagyta érintetlenül, sőt ezen a téren egyenesen tarthatatlan helyzetet teremtett. A lakosság széles körei életszínvonalának gyors alászállása, vásárlási erejének és fogyasztásának csökkentése a normális életviszonyok között szinte elgondolhatatlan mértékben kiélezte az üzleti versenyt, amely sokakat arra ösztönöz, hogy a még meglevő értékesítési lehetőségeknek másoktól minden áron, a reklám meg nem engedett eszközei igénybevételének árán is történő elhódítására törekedjenek és ebben a törekvésükben igen gyakran egyáltalán nem veszik figyelembe azokat a határokat, amelyeket az üzleti élet tisztessége, realitása, a versenytársak, a vevőközönség és az ország egyetemes gazdasági érdekeinek megóvása szempontjából minden körülmények között be kell tartani.
Az üzleti versenynek ezeket a kinövéseit legsúlyosabban kereskedőinknek az a része érzi, amely a kedvezőtlen viszonyok között is szigorúan érvényesíti az üzleti tisztesség követelményeit és erről az útról nem hajlandó letérni. Köreikből egyre erősebben megnyilvánuló súlyos panaszok merültek fel a versenyviszonyok nagymértékű elfajulása és a szertelen hirdetések alkalmazása miatt, amelyek arra irányulnak, hogy a vásárlóközönségben azt a hitet keltsék fel, hogy azokban az üzletekben, amelyek a szertelen hirdetéseket alkalmazzák, különösen előnyös vásárlásra nyílik alkalom.
A panaszolt hirdetések igen sokféle formában jelentkeznek, mégis két csoportba foglalhatók. Egyik csoportjuk az áruknak a rendes üzleti forgalmon kívül eső eredetét (például csődtömegből, zálogházból, bírói vagy hatósági árverésből, valamely megvásárolt üzletből vagy áruraktárból származásukat) hangsúlyozza. Másik csoportjuk valamely alkalomszerű vásárlási lehetőség, például végeladás, önkéntes árverés, kiárusítás, üzletmegszüntetés, üzletfeloszlatás, felszámolás, üzletáthelyezés hirdetésével kívánja a vásárló közönséget az üzletnek megnyerni.
A hirdetéseknek mind a két csoportja súlyos veszedelmet jelent az üzleti tisztesség követelményeit érvényesítő kereskedelemre.
E szempontokra és a külföld hasonló vonatkozású jogszabályaira - különösen az osztrák 1895. évi január hó 16-án alkotott törvényre, mely Csehországban is irányadó, a német 1907. évi versenytörvényre, valamint az ezt módosító 1932. évi március hó 9-én kiadott birodalmi elnöki rendeletre is megfelelő figyelemmel készült el a törvény, azzal a célzattal, hogy az üzleti hirdetések és különböző kiárusítások ügyét a tisztességes kereskedelem és ipar érdekeinek megfelelően rendezze.
Az üzleti hirdetések korlátozásáról szóló szabályoknak a tisztességtelen versenyre vonatkozó rendelkezésekkel való tárgyi összefüggése indokolttá teszi a tisztességtelen versenyről szóló 1923. évi V. tc. gyakorlati alkalmazása során észlelt egyes hiányainak egyidejű orvoslását.
A törvény 1. §-ának első bekezdése két rendelkezést tartalmaz. Az első rendelkezés vonatkozik olyan vásárlási lehetőségnek hirdetésével való árusításra, amely az árunak a rendes üzleti forgalmon kívül eső eredetét hangsúlyozza és azt a hitet igyekszik a vásárló közönségben kelteni, hogy miután a kereskedő árukészletét kivételesen kedvező körülmények között szerezte be, áruit egyszersmind igen előnyös árakon adhatja el. Nyilvánvaló, hogy e hirdetések tekintetében csak azok teljes eltiltásával lehet célt érni. Minden más megoldás csak félrendszabály lenne, amellyel a helyzet orvoslását nem lehet elérni. A másik rendelkezés vonatkozik arra a kereskedőre (iparosra), aki valamely alkalomszerű vásárlási lehetőségnek hirdetésével kívánja áruját kiárusítani. A törvény e részben is általános tilalmat tartalmaz.
Az üzleti forgalom érdekében nem esik a tilalom alá a kényszerfelszámolási vagy csődtömeghez tartozó áruknak ezen minőségük hirdetésével történő árusítása, ha az értékesítés szabad kézből, vagy egyébként a tömeggondnok vagy a kényszerfelszámolást végző szerv foganatosítja, továbbá a kir. bíróság vagy a közigazgatási hatóság intézkedése alapján foganatosított árusítás, illetve árverés hirdetése, végül a törvényjavaslat értelmében megengedett egyéb alkalomszerű vásárlási lehetőség hirdetése.
A megengedett alkalomszerű vásárlási lehetőség hirdetésének körébe tartozik az az eset, ha a kereskedő vagy iparos, aki árukészletét önkéntes árverés, kiárusítás, üzletmegszüntetés, felszámolás, üzletáthelyezés, végeladás vagy végeladásra utaló más hasonló körülmény hirdetésével kívánja kiárusítani, a 2. § értelmében arra az iparhatóságtól engedélyt kért és kapott. A szabály az, hogy csak az egész árukészlet árusítható ki ily módon és csupán kivételesen lehet az árukészletből egy vagy több meghatározott árunemhez tartozó áruk ily kiárusítására is engedélyt adni. Ilyen eset lehet pl., ha az árukészlet egy részét a tűzvész megrongálta.
A rendelkezés szerint csupán „jogerős” véghatározattal adott engedély jogosít a kiárusításra. Ez a rendelkezés kizárja annak a lehetőségét, hogy az elsőfokú iparhatóság határozatát végrehajthatónak mondja ki és biztosítja a kereskedelmi és iparkamarának befolyását az ügy elintézésére, mert a meg nem felelő véghatározat ellen kellő hatállyal jogorvoslattal élhet.
E rendelkezés védekezést kíván nyujtani az ellen a visszaélés ellen, hogy egyesek árukészletet halmozzanak fel és azt a 2. § első bekezdésében meghatározott módon akarják kiárusítani. E rendelkezésből következik, hogy bizományi áruk kiárusítására is lehet engedélyt kapni, ha azok beszerzése nem kizárólag kiárusítás céljára történt.
Az érdekeltek részéről felmerült az a kívánság, hogy az árusítás engedélyezése a kereskedelmi és iparkamarák hatáskörébe utaltassék. Bár a kereskedelmi és iparkamarák kétségtelenül alkalmasak volnának e kérdésben eljárni, jelenlegi hatósági jogrendszerünk nem teszi lehetővé a hatósági jogköröknek, amilyen az engedélyezés, másra, mint hatóságra ruházását, a kereskedelmi és iparkamarák pedig, bár a törvény által létesített érdekképviseletek, hatósági joggal fel nem ruházhatók. Ez okból ipari közigazgatási jogrendszerünknek megfelelően az engedély megadását az elsőfokú iparhatóság hatáskörébe kellett utalni.
A kiárusítás engedélyezésének különösen Budapesten van jelentősége és így célszerű volna az, hogy az engedélyezés egy kézben összpontosuljon, amire az érdekeltek is nagy súlyt fektetnek. E célból külön rendelkezés felvétele azonban mellőzhető volt, mert erre a lehetőséget biztosítja a Budapest székesfőváros közigazgatásáról szóló 1930:XVIII. tc. 55. §-ának 3-ik bekezdésének a rendelkezése, amely szerint a polgármester egyes ügyek intézését az egyöntetű eljárás céljából, az érdekelt miniszter előzetes hozzájárulásával, a többi kerületi előljáró kizárásával, az általa megjelölt egy vagy több kerületi előljáró kizárólagos illetékességi körébe utalhatja.
A § második bekezdése részletezi azokat a feltételeket, amelyeknek igazolásától függ a kiárusítási engedély megadása. Különös fontossága van annak, hogy csak meghatározott árukra lehet kérni a kiárusítást. E végből a kérelemhez csatolni kell a kiárusítani kívánt áruk mennyiségét és minőségét feltüntető részletes és pontos jegyzéket. Annak kizárása céljából, hogy alkalmi kereskedők (iparosok) ilyen kiárusítást ne rendezhessenek, engedélyt csak az kaphat, aki legalább két év óta foglalkozik a kiárusítani kívánt árunemek árusításával és aki a kérvény beadását megelőző két éven belül árukészletét az említett tények hirdetésével nem árusította.
A 2-ik bekezdés 2., 3. pontjában írt két körülményt nem kell igazolni annak, aki engedélyt az üzlettulajdonos halála vagy az árukészletnek tűzvész, vízáradás vagy más ily rendkívüli körülmény folytán beállott apadása vagy értékcsökkenése okából kérte. Ezekben az esetekben ugyanis a visszaélés lehetősége részben kizárt, részben csekély.
A 4. és 5. §-ok szabályozzák az iparhatóság eljárását. Az iparhatóság az eljárást rövid határidőn belül köteles lefolytatni és a kiadott engedélyben az összes előírt ténykörülményt megjelölni. A kiadott engedély legfeljebb három hónapra szólhat, ezt az időt a kereskedelmi és iparkamarák meghallgatásával két ízben legfeljebb 1-1 hónappal lehet meghosszabbítani.
E szakasz a jogorvoslatokról rendelkezik. Ha a határozat megfelel a kereskedelmi és iparkamara véleményének, jogorvoslattal a kérelmező sem élhet. Ha a határozat nem felel meg a kamarai véleménynek, úgy a kérelmező, mint a kereskedelmi és iparkamara, élhetnek egyfokú fellebbezéssel; a másodfok 15 napon belül végérvényesen határoz. Ez azt jelenti, hogy további jogorvoslatnak helye nincsen.
Amint az általános indokolás is kiemelte, sok visszaélés fordul elő annak folytán, hogy az, aki kiárusításra kért engedélyt, a kiárusítás befejezése, illetve az engedély lejárta után is folytatja az üzleti tevékenységét. Ennek meggátlását célozza e § rendelkezése, amely az árukészlet egész kiárusítása esetében a kiárusítás befejeztével, illetve a kiárusításra megállapított határidő leteltével az iparjogosítvány hatályon kívül helyezését rendeli el. Kiegészíti e rendelkezést az a további rendelkezés, amely szerint a kereskedő (iparos) az abbanhagyott kereskedésnek (iparnak) gyakorlására két éven belül csak bizonyos korlátozások között kaphat engedélyt, nevezetesen Budapesten csak abban az esetben, ha az új üzlet más közigazgatási kerületben van, mint ahol megszüntetett üzlete volt és nem esik annak közelébe, vidéken pedig más község területén van, mint ahol a megszüntetett üzlete volt.
A § utolsó bekezdése értelmében a korlátozó rendelkezések nem nyernek alkalmazást az árukészletnek tűzvész, vízáradás vagy ily más rendkívüli körülmény folytán beállott apadása vagy értékcsökkenése okából kapott engedély, továbbá részleges kiárusítás esetében.
A szezonvégi kiárusítások különösen Németországban váltak be és ezt a rendszert honosítja meg e §. Ilyen módon, bár az alkalomszerű vásárlási lehetőségnek hirdetésével való árusítást a törvény korlátok közé szorítja, minden kereskedőre nézve lehetővé válik, hogy divatjátmult, kiselejtezett, raktáronmaradt stb. áruját tömeges és gyors vásárlásra ingerlő módon kiárusíthassa anélkül, hogy ezáltal versenytársainak kárt okozna. Ezeket a kiárusításokat ugyanis az ugyanazon szakmabeli kereskedők egyidőben fogják megtartani és így a versenyviszonyok minden egyes szakmabeli kereskedőre nézve egyenlőek lesznek. Az árusítás évenként kétszer 15-15 napig történhetik és az árusítás idejét a kereskedelmi és iparkamarák a községenkint jelentkező esetleges külön kívánalmak figyelembevételével állapítják meg. A kamara határozatát legalább négy héttel az alkalmi kiárusításra vonatkozó hirdetések megkezdése előtt megfelelő módon köztudomására kell hozni.
E § a karácsony és husvét alkalmából szokásos árusítások hirdetését az ünnepnapot megelőző 14 napon át külön engedély nélkül is lehetővé teszi.
A tilalmazott cselekmények elkövetése a versenytársaknak sokszor súlyos anyagi károsodást okoz és így célszerű volt a tisztességtelen versenyhez fűződő magánjogi következményeket az 1923:V. tc. szabályai szerint e cselekményekre is kiterjeszteni.
Ez a § eljárási rendelkezést tartalmaz. Az előbbi § rendelkezései folytán a kereskedelmi és iparkamarákban a tisztességtelen versenyről szóló törvény 44. §-a alapján alkotott választott bíróság hatásköre kiterjed a jelen törvénybe ütköző magatartás abbanhagyásának a követelésére is. E cselekmények gyakran sürgős intézkedést igényelnek és e sürgős intézkedésre határozathozatal előtt van szükség. A jelenlegi jogszabályok szerint ideiglenes intézkedésre csak a rendes bíróságnak van joga, miután azonban a szakmabeli érdekeltek szívesen fordulnak a kamarákban működő választott bírósághoz, a törvényjavaslat eleget kíván tenni annak az óhajtásnak, hogy a választott bíróság is jogosíttassék fel ilyen jogkörrel. A választott bíróság tulajdonképpen nem is választott bíróság, hanem inkább nevezhető különbíróságnak. Ugyanis a választott bíróság elnöke tényleges királyi ítélőbíró, aki szakértő ülnökökkel bíráskodik és csupán a bíróság megalakulásának módozatai hasonlóak a választott bíróság alakulásához. Miután az ideiglenes intézkedéseket az ítélőbíró fogja végezni, a választott bíróság nyugodtan volt felruházható ezzel a hatáskörrel. A választott bíróság tulajdonképpen csak a megalakulása után létezik s ezért gondoskodni kellett arról is, hogy ha a választott bíróság megalakulása előtt merül fel ilyen intézkedés szüksége, azt ki végezze. A § rendelkezése szerint a választott bíróság elnökéül kijelölt az az ítélőbíró fog eljárni e tekintetben, akit az igazságügyminiszter általános rendelkezése erre kijelöl. Erre a rendelkezésre azért volt szükség, hogy az ideiglenes intézkedésben eljáró bíró személyét a felektől függetlenítsük.
Ez a szakasz az iparhatóság ellenőrző kötelességeit írja elő abból a szempontból, hogy az engedélyben meghatározott feltételeket megtartják-e, és ha azt állapítaná meg, hogy a feltételeket nem tartják be, az engedélyt nyomban vissza kell vonnia.
E § tartalmazza a büntető rendelkezéseket. A 15 napig terjedhető elzárás egyes cselekmények tekintetében súlyosnak látszik. Figyelembe kell azonban venni, hogy a törvény 22. §-a értelmében alkalmazást nyernek az 1928:X. tc. rendelkezései és ezek tág teret biztosítanak a szóbanlevő kihágások esetében is elzárás helyett pénzbüntetés alkalmazására.
A Kbtk. 28. §-ához képest az e §-ban meghatározott kihágási tényálladékok nemcsak szándékosság, hanem gondatlanság esetében is alkalmazást nyernek.
A tényálladéki elemek között szerepel a „vállalat” is, anélkül, hogy e törvény a vállalat forgalmát közelebbről meghatározná. Erre azonban szükség nincsen, mert a törvényjavaslatnak a tisztességtelen versenyről szóló törvénnyel való összefüggésénél fogva a versenytörvény 30. §-ának a „vállalat”-ot meghatározó rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni.
A törvény a tisztességtelen versenyről szóló törvény 29. §-át hatályon kívül helyezi. A 29. § utolsó bekezdésében foglalt rendelkezést tartalmazza e szakasz. E rendelkezés felvételére lényegileg szükség nem lett volna, nehogy azonban abból, hogy a 29. § e rendelkezése is hatályon kívül helyeztetett, helytelen következtetés legyen levonható, vette fel a törvény e rendelkezést.
A tisztességtelen versenyről szóló törvény 24. §-a értelmében a törvénybe ütköző cselekmény által érintett szakmabeli érdekek előmozdítására hivatott belföldi gazdaságtestületek és szakegyesületek is magánindítványra jogosultak, továbbá a tisztességtelen verseny abbahagyását is kérhetik. Gyakorlatban az a visszásság volt észlelhető, hogy olyan szakegyesületek is, amelyek tényleges működést nem fejtettek ki s csupán formálisan léteztek, különösen a kereskedelmi és iparkamarában működő választott bíróság előtt keresettel léptek fel és minthogy megfelelő alapszabállyal rendelkeztek, a választott bíróság őket az eljárásra jogosultaknak tekintette.
A tisztességtelen versenyről szóló törvény célzata azonban az volt, hogy csupán a komoly működést kifejtő gazdasági testületeket és szakegyesületeket ruházza fel a törvényben biztosított jogokkal. A törvény e célzatát kívánja érvényre juttatni e §-nak az a rendelkezése, amelynek értelmében a kereskedelemügyi miniszter a kereskedelmi és iparkamarák meghallgatása után rendelettel állapítja meg azoknak a gazdasági testületeknek és szakegyesületeknek a jegyzékét, amelyek ennek a törvénynek 12. §-a, valamint a tisztességtelen versenyről szóló törvénynek 24. §-a alapján eljárásra jogosultak. A jegyzéket a hivatalos lapban közzé kell tenni és így a jogosultak felől kétség nem merülhet fel.
E szakasz rendelkezése kiterjeszti a kereskedelmi és iparkamarában működő választott bíróság hatáskörét ideiglenes intézkedés elrendelésére mindama cselekmények tekintetében, amelyek az 1923:V. tc. rendelkezéseibe ütköznek. Ugyanis az említett törvénybe ütköző cselekmény miatt is gyakran van gyors intézkedésre szükség és célszerű volt a kamarában működő bíróságot az ideiglenes intézkedésre kiterjedő jogkörrel felruházni e cselekmények tekintetében is.
Tapasztalat szerint előfordul, hogy ha egy kereskedő vagy iparos ellen üzleti magatartása miatt a tisztességtelen versenyről szóló törvény alapján eljárást indítanak, összes versenytársai külön-külön perekkel rohanják meg, amikor a magatartás eltiltása már az első felperes fellépésére is bekövetkezhetik. Az ilyen eljárás eredménye az lehet, hogy az alperes a tömegesen felmerült perköltségek súlya alatt gazdaságilag összeroppan. Hasonló célt szolgál a tisztességtelen versenyről szóló csehszlovák (1927. július 15.) törvény 15. § harmadik bekezdése, amely hivatalos német fordításban a következőképpen szól: „Weitere Unterlassungs- und Beseitigungsklagen gegen dieselbe Person wegen derselben Handlung unlauteren Wettbewerbs sind nicht zulässig, sobald die Sache bei dem zuständigen Gerichte angängig gemacht oder rechtskräftig entschieden wurde”.
Ez a rendelkezés azonban arra vezethet, hogy a tisztességtelen verseny tettese valamely versenytársával összejátszva az utóbbival megindíttatja maga ellen a pert és azt a felperes szándékos hanyagsággal vívén, elveszti vagy megnyeri ugyan, de nem hajtja végre. E szempontok figyelembevételével a szakasz akként rendelkezik, hogy az utóbb fellépő testületnek vagy szakegyesületnek, akár versenytársnak keresetét a bíróság elutasíthatja, ha nincs valószínűsítve, hogy a korábbi per ellenére is jogos érdeke az új per lefolytatása.
A versenytörvény abban a feltevésben mellőzte a befeketítés elleni büntetőjogi oltalom szabályozását, hogy az 1914:XLI. tc. 24-26. §-ai a hitelsértést büntetvén, a befeketítés elleni oltalmat is megadják. Ez a feltevés mindaddig jogos volt, amíg a törvény a szédelgő feldícsérést, a bitorlást, az utánzást, az üzleti vesztegetést és az üzleti vagy üzemi titok megsértését nem büntette súlyosabban, mint az 1914:XLI. tc. a hitelrontást. A versenytörvény javaslata ilyen értelemben tartalmazott rendelkezéseket. Az igazságügyi bizottság azonban a versenytörvényben szabályozott vétségek büntetését lényegesen megszorította, a vétség büntetését egy évről három évig terjedhető fogházra emelte, visszaesés esetében kimondhatónak nyilvánította a kereskedéstől vagy iparűzéstől való eltiltást is.
Amíg ez a szigorú büntetőjogi oltalom érvényesült valamennyi vétséggé nyilvánított bűncselekménnyel szemben, addig a befeketítés - tehát az üzleti verseny egyik legveszedelmesebb megjelenési alakja - a hitelrontás relatíve enyhe szankciója alatt maradt. A 20. § felvételét tehát mindenekelőtt ennek a szembeszökő és semmivel sem indokolható disparitásnak az eltüntetése indokolja. De szükségessé válik a hírnév- és hitelrontás önálló kriminalizálása azért is, mert a befeketítés tényálladéka nem fedi teljesen a hitelrontás tényálladékát. Amíg az 1914:XLI. tc. 24. §-a a hitel veszélyeztetését vagy a hitelképesség csökkentését állítja előtérbe, addig a befeketítés sajátos területe a jó hírnévnek a veszélyeztetése.
A Btk. 75. §-ához képest csak a szándékos cselekmények esnek a 20. § büntető rendelkezése alá. A szándékossághoz elegendő a valótlanság tudata, továbbá annak tudata, hogy a tényállítás, híresztelés vagy az üzleti tisztességbe ütköző cselekmény a versenyvállalat hitelét vagy jó hírnevét veszélyezteti vagy hitelképességét csökkenti. Különös célzat a 20. § alkalmazásához csak annyiban szükséges, amennyiben az ebben a §-ban meghatározott cselekménynek versenyre kell irányulnia. Az nem szükséges, hogy a tényállítás stb. a tettes jobb tudomásával ellenkezzék, hanem elegendő az eshetőleges szándék is.
A becsület védelméről szóló 1914:XLI. tc. 24. §-a második bekezdésében foglaltakhoz hasonló rendelkezés felvétele nem mutatkozott szükségesnek, mert a verseny céljából elkövetett valótlan tényállítás stb. tekintetében a hiteltudósítsára is a javaslat 20. §-ának rendelkezéseit kell a dolog természetéhez képest alkalmazni. A versenyre irányuló célzat mellett ugyanis az említett törvény 24. § második bekezdésében megszabott enyhébb rendelkezés alkalmazása nem volna indokolt.
A § második bekezdése a tisztességtelen versenyről szóló törvénynek az alkalmazottra, megbízottra, a visszaesésre, a keresettől, iparűzéstől eltiltásra, magánindítványra, az ítélet közzétételére, a katonai büntető bíráskodás alatt álló egyénekkel szemben az eljárásra, a polgári és büntető ügyekben a kereskedelmi és iparkamarák értesítésére stb. vonatkozó rendelkezéseket terjeszti ki az e §-ban foglalt cselekményre is.
A 21. § lehetővé teszi, hogy a kereskedelemügyi miniszter a 2. §-ban említett engedély kiadását rendelettel díj fizetésétől tehesse függővé, amely díjakból befolyt összeget évről-évre felerészben elszegényedett iparosok és kereskedők segélyezésére, felerészben szorgalmas tanoncok jutalmazására kell fordítani.
