1933. évi XXI. törvénycikk indokolása

az ipari és mezőgazdasági kiállításokról és árumintavásárokról * 

Általános indokolás

Az a nagy jelentőség, amelyre a kiállítások és árumintavásárok a gazdasági életben emelkedtek, régi idők óta annyira el van ismerve, hogy ennek bizonyítása, sokoldalú szerepkörük fejtegetése felesleges lenne. A modern gazdasági élet szinte nem tudná nélkülözni a kiállításokat és az árumintavásárokat. A kézművesipar, a gyáripar, a kereskedelem, a mezőgazdaság egyformán rá vannak utalva arra a támogatásra, amely a kiállítások és árumintavásárok tartásából részükre származik. A technika, a szakmabeli tudás és rátermettség állandó fejlődése szükségessé teszi, hogy arról időnkint átfogóbb keretekben be lehessen számolni, hogy a szakmabeli előhaladás, az új gyártási és művelési módok, az új anyagok, eljárások, eszközök és áruk megfelelő keretek között bemutathatók, ismertekké tehetők legyenek, mégpedig nemcsak a szakkörök előtt, hanem mindazok előtt, akik részint mint a gazdasági forgalom közvetítői, részint mint a nagyközönség az ipari és mezőgazdasági termelés szempontjából döntő jelentőségű fogyasztást befolyásolják. Így szolgálják a kiállítások és árumintavásárok a gazdasági és szakmabeli előretörekvést és annak érdekében a nemes verseny kialakulását.

A világháborút követő gazdasági válság nehéz idejében fokozott jelentőséget kell tulajdonítani mindannak, ami alkalmas az alkotó kedv, a termelő munka, a forgalom és a fogyasztás élénkítésére. Ebből a szempontból ily rendkívüli körülmények között a kiállításoknak és árumintavásároknak is kétségkívül a rendesnél fokozottabb a jelentőségük. De fokozottabb a jelentőségük azért is, mert mint az egészséges propaganda hatékony eszközei az áruk népszerűsítése tekintetében is nagy szolgálatot tesznek, mentesítve a gyárost, az iparost és a kereskedőt az üzleti reklám terheinek egy részétől.

A kiállításoknak és árumintavásároknak ebből a nagy jelentőségéből önként következik azok szabályozásának szükségessége. Az a körülmény, hogy a kiállítási ügy nálunk nincsen szabályozva, jelentékeny hátrányokra vezetett. Megtörtént, hogy egyesek, alkalmi csoportok vagy egyesületek, hivatottság és kellő szakértelem nélkül a közgazdasági szempontok és a közérdek követelményeinek teljes figyelmen kívül hagyásával rendeztek kiállításokat abból a célból, hogy anyagi vagy más előnyökhöz jussanak. Az ilyen próbálkozások nemcsak a kiállítások jelentőségét és jóhírét ásták alá és a látogatóközönség bizalmát ingatták meg, hanem az azokon résztvett iparosokat, kereskedőket stb. is erősen megkárosították, olyan kiadásokat okozva nekik, amelyek teljesen céltalanoknak bizonyultak.

Ezeknek a hátrányoknak felismerése az érdekelt köröket arra bírta, hogy a kiállítási ügy szabályozását kérjék. Ennek a kívánalomnak tesz eleget a jelen törvény, amely az ipari, kereskedelmi és mezőgazdasági érdekképviseleti testületek meghallgatásával és észrevételeiknek figyelembevételével készült.

A törvény nem érinti a gazdasági élet szabadságát. Rendelkezései azt a célt tartják szem előtt, hogy a kiállítások a gazdasági közérdeket szolgálják, s hogy rendezésüknél az elengedhetetlen szakértelem, felkészültség, gondosság és megbízhatóság érvényesüljön.

A törvény ezt a célt a legegyszerűbb eszközökkel, minden felesleges korlátozás mellőzésével igyekszik elérni. A szabályozás lényege az, hogy ipari kiállítást és árumintavásárt jövőben csak a kereskedelemügyi miniszternek, mezőgazdasági kiállítást és árumintavásárt csak a földmívelésügyi miniszternek, illetőleg, ha területe szűkebb egy törvényhatóság területénél, a törvényhatóság első tisztviselőjének előzetes engedélye alapján szabad rendezni. Engedélyt csak arra hivatott intézmények, testületek és egyesületek kaphatnak, és pedig csupán abban az esetben, ha a kiállítás, illetőleg árumintavásár megtartását jelentékeny gazdasági vagy egyéb közszempontok kívánatossá teszik és ha anyagi megalapozottságának és sikerének feltételei biztosítva vannak.

Ezenfelül szabályozni kellett a kiállítók és a közönség érdekeinek a megóvását, a kiállítási kitüntetések, az árusítás kérdését és egyáltalán a kiállítások és árumintavásárok rendjét.

A szabályozásba az ipari (kereskedelmi) kiállításokon felül be kellett vonni a mezőgazdasági kiállításokat is, mert ezeknél éppen úgy fennforog a szabályozás szükségessége, mint az ipariaknál, a szabályozás keretei is lényegileg azonosak, úgy hogy szabályozásuk nemcsak nehézség nélkül beilleszthető a törvénybe, de sokkal célszerűbb is annak keretében, mint külön törvény alkotásával. A másik körülmény az, hogy a nemzetközi kiállítások ügye a szabályozáson kívül esik, mert ez a kérdés az 1928. évi november hó 22-én Párizsban aláírt nemzetközi egyezményben van szabályozva.

Részletes indokolás

A 2. §-hoz

A kiállítások különböző fajait sorolják fel és azok rövid meghatározását adják. A termelés két nagy ága: az ipar és a mezőgazdaság különállásának megfelelően az ipari és a mezőgazdasági kiállításokat különbözteti meg a törvényjavaslat. Ez az elválasztás tehát önként adódik. Gyakran előfordul ugyan, hogy ipari kiállításokon szűkebb keretekben mezőgazdasági terményeket és termékeket is bemutatnak és fordítva, mezőgazdasági kiállításokon ipari készítményeket, a másik csoporthoz tartozó áruknak szűkebb keretekben egyidejű bemutatása azonban nem változtat a kiállítás jellegén.

Ezzel szemben, ha valamely kiállításon ipari készítményeket és mezőgazdasági terményeket, termékeket és állatokat olymódon mutatnak be, hogy mind a két csoport bemutatásának egyforma jelentősége jut kifejezésre, azt ipari és mezőgazdasági, tehát vegyes jellegű kiállításnak kell tekinteni.

A gyakorlatban annak eldöntése, hogy valamely kiállítást iparinak, mezőgazdaságinak, avagy ipari és mezőgazdasági kiállításnak kell-e tekinteni, nem fog nehézségekbe ütközni. Ha adott esetben netán mégis kételyek merülnének fel, ezeket az engedélyezés alkalmával az illetékes hatóságok nehézség nélkül elbírálhatják.

Az iparművészeti és háziipari kiállításokat is be kellett a kiállítások valamelyik csoportjába sorolni. Azt, hogy az iparművészeti kiállítások az ipari kiállítások kategóriájába tartoznak, nem lehet vitatni. Ide lehetne sorolni a háziipari kiállításokat is. A mezőgazdasági érdekeltség súlyt helyez azonban arra, hogy azok a háziiparok, amelyek a mezőgazdasággal kapcsolatosak, a többiektől különválasztva mezőgazdasági háziiparoknak nyilváníttassanak és készítményeik bemutatása mezőgazdasági kiállításnak minősüljön.

Önként értetődően nincsen akadálya annak, hogy az ipari, illetőleg mezőgazdasági kiállításokon bárminő háziipari készítményeket is bemutassanak, amely bemutatás a mezőgazdasági kiállításoknak jellegén nem változtat.

Nem merülhet fel kétség abban a tekintetben sem, hogy az olyan kiállítások, amelyeken nem mezőgazdasági terményeket, termékeket vagy állatokat, hanem a mezőgazdasági termelés körébe vágó tudományos, szemléltető és oktató anyagot (grafikonokat, rajzokat, terveket, táblázatokat stb.) mutatnak be, nem minősíthetők mezőgazdasági kiállításnak. Ezek a kiállítások a tudományos kiállítások kategóriájába tartoznak és mint ilyenek a 18. § alá esnek.

Míg az 1. § a kiállítások három főcsoportját (az ipari, mezőgazdasági kiállítások és az ipari és mezőgazdasági [vegyes] kiállítások csoportját) különbözteti meg, a 2. § a három főcsoport mindegyikén belül lehetséges alcsoportokat tünteti fel, amely csoportosításnál részint a kiállítás területi kiterjedése, részint a kiállított tárgyak köre szolgál alapul.

Nem alkotnak külön kategóriát a vándorkiállítások, amelyek más kiállításoktól csak annyiban különböznek, hogy egy-egy kiállítás anyaga nem csupán egy, hanem több helyen kerül bemutatásra.

Felmerülhetnek kisebb jelentőségű részletkérdések, például, hogy a vidéken rendezni szokott tenyészállatbemutatók, állatdíjazások, vásárral egybekötött tenyészállatkiállítások, úgyszintén az országos mezőgazdasági kiállítás keretében tartott, díjazással egybekötött országos tenyészállatvásárok a mezőgazdasági kiállítás fogalma alá esnek-e vagy sem. Ezeket a részletkérdéseket a törvény végrehajtása során az illetékes miniszter akár rendelettel, akár esetenkint fogja elbírálni.

A 3. §-hoz

A 3. § az árumintavásárok meghatározását tartalmazza. Az árumintavásárok jellegéből következik, hogy azokon nemcsak ipari áruminták, hanem mezőgazdasági áruminták is bemutathatók, mert az árumintavásárokon minden cikk bemutatásra kerülhet, amely a kereskedelmi forgalomnak tárgya lehet.

Az árumintavásárokon a mezőgazdasági terményeket és termékeket is többnyire kereskedők szokták a kereskedelmi forgalom céljaira előkészített alakban bemutatni. Vannak azonban olyan árumintavásárok, amelyeken kizáróan mezőgazdasággal foglalkozók mutatják be mintákban terményeiket és termékeiket. Ezeknek a mezőgazdasági árumintavásároknak különállását az ipari árumintavásárokkal szemben el kell ismerni. Az ipari árumintavásároknak a mezőgazdaságiaktól való elválasztása nem ütközik nehézségekbe. Amennyiben mezőgazdasági termelők mutatják be szakszerűen csoportosított mintákban terményeiket és termékeiket, ez a bemutatás mezőgazdasági árumintavásár, ezzel szemben az iparosok és kereskedők árumintáinak szakszerűen csoportosított bemutatása ipari árumintavásár. Az árumintavásár jellege tehát az árumintákat bemutatók foglalkozása szerint alakul. Más kritériumot nem lehet célszerűen megállapítani, nevezetesen nem lehet az áruminták eredetéből vagy minőségéből kiindulni, mert a mezőgazdaság köréből származó áruk a kereskedelmi forgalomra kikészítve és a kereskedők által árumintákban bemutatva, kétségkívül ipari árumintavásár tárgyai.

Az árumintavásárok keretében gyakran szoktak egyes csoportokat kiállítási jelleggel rendezni, főképpen azzal a célzattal, hogy ezen csoportok által egyelőre csak a közönség érdeklődését keltsék fel, egy-két évvel később pedig ezeket a csoportokat is az árumintavásár jellegének megfelelően állíthassák be. A törvény lehetővé teszi ennélfogva azt, hogy az árumintavásárok keretében egyes árucsoportokat kiállítási jelleggel lehessen bemutatni. Önként értetődik, hogy a kiállítási jelleggel rendezett és bemutatott csoportok csak oly keretet foglalhatnak el, amely az árumintavásárnak jellegét nem érinti.

A 4. §-hoz

Az ebben a szakaszban foglalt rendelkezések alkotják a törvényjavaslat gerincét. A szakasz a kiállítások és árumintavásárok rendezését nemcsak engdélyhez köti, hanem egyszersmind meghatározza azoknak a körét, akik engedélyt kaphatnak, valamint az engedély kiadásának általános feltételeit.

Az engedély megadását a törvény az ipari kiállítások és árumintavásárok tekintetében a kereskedelemügyi miniszternek, a mezőgazdasági kiállítások és árumintavásárok tekintetében a földmívelésügyi miniszternek, illetőleg, ha területük szűkebb egy törvényhatóság területénél, a törvényhatóság első tisztviselőjének, az ipari és mezőgazdasági (vegyes) kiállítások tekintetében a nevezett két miniszter együttes elhatározásának tartja fenn. Egyes érdekképviseleti testületek felvetették a gondolatot, nem volna-e az eljárás egyszerűsége érdekében kívánatos a szűkebb keretek között tartott ipari kiállítások engedélyezését az első-, illetőleg a másodfokú közigazgatási hatóságokra bízni. A törvény abból a célból, hogy az ipari kiállítások és árumintavásárok engedélyezésénél egységes elvek érvényesítését és sikerük érdekében rendezésüknél megfelelő időközöknek és beosztásnak betartását biztosítsa, az engedélyezést a kereskedelemügyi miniszternek feladatává teszi. Ennek azért sem lehet akadálya, mert ipari kiállításokat és árumintavásárokat az alkotandó törvény rendelkezései folytán nem fognak nagy számban rendezni. Az ipari kiállítások és árumintavásárok ügyének központi intézéséből tehát a központi hatóságokra számottevő munkatöbblet nem fog származni.

A törvény teljesen ki akarja zárni azt, hogy bárki vállalkozásszerűen, nyerészkedési célból rendezzen kiállítást, illetőleg árumintavásárt. Ezért a 4. § második bekezdése olyképpen rendelkezik, hogy kiállítás, illetőleg árumintavásár rendezésére csak olyan közcélú intézmény, testület vagy egyesület kaphat engedélyt, amelynek működési körével a kiállítás, illetőleg árumintavásár rendezését össze lehet egyeztetni és amelynél eddigi működése alapján kizártnak lehet venni nyerészkedési szándék érvényesítését. A nyerészkedési szándék teljes kizárása elengedhetetlen követelmény. Ennek a követelménynek érvényesítése természetesen nem jelenti azt, hogy a kiállítás, illetőleg árumintavásár rendezésével kapcsolatosan bizonyos bevételi többlet, költségvetési felesleg elő ne állhasson, sőt gondos ügyvitel mellett inkább ennek kell előállnia, mint hiánynak, de a felesleget az 5. § 4. pontja szerint az engedély kiadására irányuló folyamodványban előre megjelölt ipari, illetőleg mezőgazdasági közcélra kell fordítani, ez a cél tehát nem lehet olyan, amely az engedélyesnek az elért többletből való gazdagodását jelentené.

A 4. § harmadik bekezdésében jut kifejezésre az a további lényeges alapelv, hogy kiállítást, illetőleg árumintavásárt csak abban az esetben lehet engedélyezni, ha megtartását jelentékeny gazdasági vagy egyéb közszempontok kívánatossá teszik s ha anyagi megalapozottságának és sikerének előfeltételei biztosítottaknak vehetők. Ezzel a rendelkezéssel kívánja a törvényjavaslat biztosítani azt, hogy kiállítás és árumintavásár csak komoly gazdasági érdekek szolgálatára, komoly keretekben és kifogástalan anyagi megalapozottság esetében legyen rendezhető. Önként értetődik, hogy ennek a célnak elérése érdekében az engedélyező hatóságot arra is fel kell hatalmazni, hogy az engedély megadását meghatározott feltételekhez köthesse, amely jog egyébként szükségszerűen következik az engedélyezés jogából. Hogy az így megállapítható feltételek minő keretekben mozoghatnak, mire irányulhatnak, azt közelebbről megállapítani nem lehet, mert az a konkrét körülményektől függ.

Az 5. §-hoz

A törvény a kiállítások és árumintavásárok engedélyezését mennél egyszerűbbé kívánja tenni. Ennek az egyszerűségnek érdekében meg kell kívánni, hogy a kiállítás elnyerésére irányuló folyamodvány és az ahhoz mellékelendő szabályzat kellő tájékoztatást nyujtson a rendezni kívánt kiállításról, illetőleg árumintavásárról. Ezért sorolja fel az 5. § megfelelő részletességgel azokat az adatokat, amelyeket a folyamodványban fel kell tüntetni, s amelyeket a folyamodók nehézség nélkül szolgáltathatnak.

A szakasz 4. pontja szerint a kiállítás, illetőleg árumintavásár költségelőirányzatát is be kell mutatni és ebben ipari kiállításnál, illetőleg árumintavásárnál külön tételként kell feltüntetni a hirdetésére és közismertté tételére szánt összeget. Az ipari kiállításnak, illetőleg árumintavásárnak elsőrendű feladata a kiállítók érdekében megfelelő propaganda kifejtése. Arra nézve, hogy a kiállítás, illetőleg árumintavásár rendezősége erre a célra a bevételeknek minő százalékát fordítsa, általános szabályokat megállapítani nem lehet. Egészen más eszközökkel dolgozhat például egy országos kiállítás rendezősége, mint egy helyi kiállítás rendezősége. A konkrét esetekben azonban nehézség nélkül elbírálható, hogy a rendezőség által tervbevett bevételi hányad megfelel-e a kellő propaganda szempontjából támasztandó követelményeknek.

A 6. §-hoz

A kiállítás, illetőleg árumintavásár szabályzatában kell rendezni a rendezőség és a kiállítók jogviszonyait mindazokban a részletkérdésekben, amelyeket sem az alkotandó törvény, sem az illetékes miniszter mint engedélyező hatóság nem szabályoz.

A 7. §-hoz

A 7. § a kiállítási szabályzatra hagyja annak a kérdésnek eldöntését, hogy a kiállítók a kiállítással kapcsolatosan részesíthetők-e kitüntetésben vagy sem. Arra az esetre, ha a szabályzat kitüntetések adományozását veszi tervbe, a 7. § a kitüntetések tekintetében több jelentékeny rendelkezést tartalmaz.

A kitüntetéseket az érdekeltek előzetes tájékoztatása céljából magában a szabályzatban kell felsorolni. Minthogy a kiállítási szabályzat az engedélyezésre illetékes hatóság jóváhagyását igényli, ennek minden esetben módja lesz abban a kérdésben is határozni, hogy a tervbevett kitüntetések megengedhetők-e. Az adományozható kitüntetések minősége tekintetében tehát általános rendelkezések megállapítása nem szükséges, viszont kifejezésre kellett juttatni, hogy kitüntetéseket csak díjtalanul, bárminemű ellenszolgáltatás nélkül szabad adományozni.

Az ipari kiállítások tekintetében olyképpen rendelkezik, hogy azok a kiállítók, akik kitüntetésre nem pályáznak, ezt legkésőbb a kiállítás megnyitásakor a kiállítás rendezőségének bejelenteni kötelesek. De sem ezek a kiállítók, sem a kiállítási bírálóbizottság tagjai az ipari kiállításon a „versenyen kívül”, „nem versenyez”, „a versenyben nem vesz részt” megjelölést, vagy ezekkel egyértelmű más megjelölést nem használhatnak. Az érdekelt ipari körök hátrányosnak találják, hogy oly ipari kiállításokon, amelyekkel kapcsolatosan kitüntetéseket adományoznak, egyes kiállítók az említett vagy azokhoz hasonló megjelölést használnak és ezzel magukat mintegy a versenyben résztvevő többi kiállító fölé kívánják emelni, illetőleg a kiállítás látogatóinál azt a hitet kívánják kelteni, hogy a többi kiállító felett állanak. Az érdekelt ipari köröknek ez a vélekedése megokolt. Semmi szükség sincsen arra, hogy egyes kiállítók maguknak az említett megjelölésekkel a többi kiállítóval szemben kivételes helyzetet biztosítsanak.

Más a helyzet a mezőgazdasági kiállítások tekintetében. Ezeknél a beérkezett szakvélemények szerint a „versenyen kívül” és ehhez hasonló megjelölések használatának eltiltása a mezőgazdasági kiállítás legértékesebb és legtanulságosabb anyagát szolgáltató kiállítók elmaradását vonná maga után, azokét, akiket rendszerint amúgy is az első díjban kellene részesíteni, akiknek „versenyen kívül” részvétele a kiállításban más termelők és tenyésztők kitüntetését és ezzel a nemes versenynek szélesebb körökben érvényesülését teszi lehetővé. A mezőgazdasági kiállításokon a törvény a most említett okból nem tiltja az említett megjelölések használatát.

Az ipari érdekeltség helyesléssel fogadta azt, hogy az ipari kiállítás bírálóbizottságának tagjai a kiállítással kapcsolatosan, mint kiállítók kitüntetésben részesíthetők ne legyenek. A mezőgazdasági kiállításoknál ebben a vonatkozásban is más a helyzet. A mezőgazdasági érdekeltség véleménye szerint a mezőgazdasági kiállításoknál a kiállítási szabályzat olyképpen rendelkezik, hogy a kiállító arra a csoportra nézve, amelybe az általa kiállított anyag tartozik, nem lehet tagja a csoport bíráló bizottságának. Nem lehet tehát indokolt, hogy a kiállító azért, mert valamely más csoport bírálóbizottságában helyet foglal, a kitüntetés lehetőségétől megfosztassék. Ha a mezőgazdasági kiállítás bírálóbizottságának tagjai mint kiállítók nem volnának kitüntethetők, ez azt eredményezné, hogy a bírálóbizottságokban éppen a legkiválóbb és leginkább arra hivatott szakemberek közreműködése válnék lehetetlenné. A törvény az említett okokból a szóbanlevő rendelkezést a mezőgazdasági kiállítások tekintetében nem érvényesíti.

A kiállítók érdekeit szolgálja a 7. §-nak az a rendelkezése is, amely szerint a kiállítás bírálóbizottságának összetételét, működésének körét és a kitüntetések odaítélésének módját vagy a kiállítás szabályzatában, vagy külön szabályzatban kell megállapítani.

A 9. §-hoz

A kiállításokon és árumintavásárokon a közvetlen fogyasztók részére való árusítás kérdése tekintetében megoszlanak a vélemények. Az érdekelt ipari és mezőgazdasági körök azt az álláspontot foglalják el, hogy az árusítást szabaddá kell tenni. A kézművesipari körök arra mutatnak rá, hogy a kézművesiparosoknak sok esetben csak akkor áll módjukban résztvenni a kiállításokon, ha alkalmuk nyílik készítményeiknek árusítására. A mezőgazdasági körök pedig arra utalnak, hogy a tenyészállatkiállítások, a háziipari kiállítások a szabad árusítási lehetőségek nélkül el sem gondolhatók, ugyanúgy, mint a borgazdasági kiállítások vagy borárumintavásárok sem képzelhetők el borkóstoló, illetőleg a bornak árusítása nélkül. Ezzel szemben a kereskedői körök azon a nézeten vannak, hogy az árusítást a kereskedelem érdekeinek megóvása céljából korlátozni kell és csak olyan kiállításokon lehet megengedni, amelyeknél az árusítás a kiállítással annak jellegénél fogva szorosan összefügg (ilyenek például a tenyészállat- virág-, képkiállítások stb.).

Kétségtelen, hogy a két álláspont egyikét sem lehet a másikkal szemben mereven érvényesíteni, hanem azok lehető összeegyeztetésére kell törekedni. Ez csak olyképpen lehetséges, ha a törvény az árusítás kérdését nem generális rendelkezéssel oldja meg, hanem azt a megoldást választja, hogy az árusítás megengedésének kérdésében esetenkint az illetékes hatóság (4. §) határoz és az csak ennek a hatóságnak a kiállítás, illetőleg az árumintavásár megtartására vonatkozó engedélybe felvett rendelkezése alapján és csak az engedélyben megállapított keretek között végezhető. Hozzáfűzi még ehhez, hogy az illetékes hatóság az árusítás megengedésének kérdésében a nyilatkozásra hivatott érdekképviseleti testületek meghallgatása után határoz. Az arra hivatott szakkörök fognak ennélfogva az illetékes hatóságnak javaslatot tenni arra nézve, hogy az árusítást megengedje-e, és ha igen, minő keretekben.

További kérdés az, hogy az árusítás megengedése esetében a törvény az árusítót külön iparjogosítvány váltására kötelezze-e, vagy sem. A törvény azt az álláspontot érvényesíti, hogy a kiállításon, illetőleg az árumintavásáron résztvevő iparosoknak, kereskedőknek (akiknek már van rendes foglalkozásukra szóló iparjogosítványuk) a kiállításon, illetőleg árumintavásáron való árusításra külön iparjogosítványt nem kell szerezniök. Hasonlóképpen nem kell iparjogosítványt szereznie a saját iparművészeti készítményeit árusító iparművésznek, a saját háziipari készítményeit árusító háziiparosnak, továbbá a saját terményeit, termékeit vagy állatait árusító termelőnek sem. Ez a könnyítés megokolt nemcsak a saját készítményeiket, illetőleg terményeiket, termékeiket vagy állataikat árusítókkal szemben, hanem az iparosokkal és kereskedőkkel szemben is, mert enélkül azok, akik az ipart, illetőleg kereskedést nem a kiállítás, illetőleg árumintavásár székhelyén gyakorolják, illetőleg akiknek lakhelyük nem a kiállítás, illetőleg árumintavásár székhelyén van, az árusítást csak üzletvezető bejelentésével és alkalmazásával végezhetnék, ami az esetek egy részében jelentékeny kiadásokat okozna.

A 10. §-hoz

A szakszerű tájékozódásnak ez a módja más nagyjelentőségű kérdésekben is évek óta szokásos és teljesen bevált. Nincs tehát akadálya annak, hogy az engedélyezés kérdésében is ezt a módozatot alkalmazza az illetékes hatóság.

A 11. §-hoz

A 11. § megállapítja, hogy a kiállítás, illetőleg árumintavásár tartására adott engedélynek mely adatokat kell tartalmaznia. E rendelkezés folytán az engedély szövegéből, amelyet a hivatalos lapban közzé kell tenni, a közönség megfelelően tájékozódhat.

A kiállítás, illetőleg árumintavásár szabályzatát jóváhagyási záradékkal kell ellátni és hozzá kell fűzni az engedélyhez, de a hivatalos lapban nem kell közzétenni. A közzétételt takarékossági szempontból mellőzi a törvény.

A 12. §-hoz

A 12. § négy pontban azokat az eseteket sorolja fel, amelyekben az engedélyező hatóság a kiállítás, illetőleg az árumintavásár tartására adott engedélyt visszavonhatja.

A 13. §-hoz

A 13. § az ipari érdekképviseletek egy részének kérelmére előírja, hogy a jóváhagyott szabályzat egy példányát a kiállításon, illetőleg árumintavásáron résztvenni kívánónak jelentkezésekor elismervény ellenében át kell adni.

A 14. §-hoz

Elengedhetetlen követelmény, hogy a kiállítás, illetőleg árumintavásár területén mindazokat az intézkedéseket megtegyék, amelyeket a fennálló hatósági rendelkezések megkívánnak, s amelyek a kiállítók, ezek személyzete és a látogatók testi épségének megóvása, valamint a kiállított tárgyak megfelelő elhelyezése és megőrzése céljából szükségesek. A szakasz ezt a követelményt juttatja kifejezésre és egyszersmind az illetékes közigazgatási hatóságok feladatává teszi, hogy a kiállítást, illetőleg árumintavásárt ebből a szempontból ellenőrizzék.

A 15. §-hoz

A szakasz a kiállításokon adományozható kitüntetések megfelelő nyilvánossága és szemmeltartása érdekében elrendeli, hogy az országos kiállításokon kitüntetettek jegyzékét a kiállítás rendezője a kitüntetések megemlítésével a hivatalos lapban közzétenni köteles. A kisebb kiállítások által adományozott kitüntetéseknél ennek előírása nem volna megokolt. Ellenben bárminő kiállítástól származik valamely kitüntetés, mindegyikre alkalmazást nyer a törvénynek az a rendelkezése, hogy a kitüntetettek a nékik adományozott kitüntetéseket csak a kiállítás megnevezésével kapcsolatosan használhatják.

A 16. §-hoz

Ezzel a rendelkezéssel lehet elérni egyfelől azt, hogy a közgazdasági szempontból jelentételen és eredménnyel nem biztató kiállításoktól a hazai érdekeltség visszatartható legyen, másfelől azt, hogy külföldi kiállításokon magyar ipari készítményekkel, terményekkel, termékekkel stb. csak olyanok jelenjenek meg, akiknél megvan a biztosíték arra, hogy a kiállított tárgyakkal a külföldön elismerést fognak szerezni a magyar iparnak, illetőleg a magyar mezőgazdaságnak.

A 17. §-hoz

A szakasz felhatalmazza a minisztériumot, hogy a kor színvonalán álló kiállítások és árumintavásárok részére különböző kedvezményeket és mentességeket állapíthasson meg. Ezeket a kedvezményeket és mentességeket a kiállítások, illetőleg árumintavásárok által szolgált közgazdasági érdekek kétségkívül megokolttá tehetik és jelentékeny mértékben előmozdíthatják azok megvalósítását.

A szakasz hat pontban azokat a kiállításokat sorolja fel, amelyek iparoktatási, tudományos, történeti vagy művészeti célokat, közigazgatási, vadászati vagy sportérdekeket szolgálnak és amelyeket különleges rendeltetésüknél fogva nem volna megokolt törvényi szabályozás körébe vonni.