A gazdasági és hitelélet rendjének, továbbá az államháztartás egyensulyának biztosításáról szóló 1931:XXVI. törvénycikk 4. §-ának (3) bekezdése utasítja a pénzügyminisztert, hogy a közszolgálati alkalmazottak nyugellátására, valamint özvegyeik és árváik ellátására vonatkozó jogszabályok módosítása tárgyában a nyugdíjteher csökkentése céljából törvényjavaslatot terjesszen elő. E törvény 5. §-a szerint az állami kiadások csökkentése érdekében a törvény 4. §-a alapján foganatosított intézkedéseket megfelelően alkalmazni kell az önkormányzatok háztartásaiban is.
Az említett utasításra készült a jelen törvényjavaslat, amelynek rendelkezései elsősorban takarékossági szempontból bírnak jelentőséggel. Nem érinti e törvényjavaslat az ellátási törvények összes alapvető jellegű rendelkezéseit, mert ezeknek átfogó szabályozására a ma még erősen hullámzó viszonyok nem megfelelő légkör, ami pedig pénzügyi kihatásukat illeti, ezen a réven azonnali lényeges megtakarítások lehetősége sem vehető számításba.
A személyzeti kiadásoknál feltétlenül szükséges és rövid időn belül várható megtakarítást az alkalmazottak szabályszerű elbánás alá vonása tekintetében fennálló szabályoknak a közigazgatás egyszerűsítésével kapcsolatban szükségessé vált módosításával és kiegészítésével, a keresettel bíró nyugdíjasok és özvegyek ellátásának korlátozásával, valamint a nyugdíjasok és özvegyek lakáspénzének újabb szabályozásával kívánja e törvényjavaslat elérni.
Takarékossági okokon kívül a közigazgatásnak a kormány nemzeti munkatervében említett reformja érdekében is szükség van olyan intézkedésekre, amelyek egyrészt módot adnak arra, hogy a hivatalok és állások megszüntetésével kapcsolatban nélkülözhetővé vált alkalmazottak a tényleges szolgálat kötelékéből mielőbb kiváljanak, másrészt az alkalmazottak elkerülhetetlen szelekciójánál a szolgálati érdekek érvényesülését biztosítják azáltal, hogy lehetővé teszik az olyan alkalmazottnak szabályszerű elbánás alá vonását, aki a hivatalával járó feladat kifogástalan elvégzéséhez szükséges, s a képzettség, szorgalom vagy egyéb fontos kellékek hiánya miatt szolgálatát a megkívánt mértékben nem látja el. Az idevágó eljárás a közszempontok érvényesítése mellett az alkalmazottak jogos érdekeinek megvédése tekintetében kívánt biztosítékot nyujtani.
A kormány a nemzeti munkatervében feladatául jelölte meg az álláshalmozások megszüntetését, valamint a magyar ifjúság jövőjének és érvényesülésének biztosítását. Közvetett úton ezeket a célokat is szolgálják a javaslatnak a keresettel bíró nyugdíjasok és özvegyek ellátásának korlátozására vonatkozó rendelkezései.
Az említetteken és a nyugdíjasok és özvegyek lakáspénzén kívül a javaslat újból szabályozza a trianoni békeszerződéssel elcsatolt területekről beköltözött alkalmazottak ellátásának, valamint az illetményekre és ellátásokra való igény elévülésének kérdését. A honvédség tagjainak ellátásáról szóló fejezet a legénységi egyének végkielégítése tekintetében fennálló rendelkezések módosítására, a határőrség és csendőrség egyéneinek a katonai ellátási szabályok alá vonására, végül az érvényben álló jogszabályoknak a katonai szolgálat sajátosságából kifolyólag szükségessé vált módosítására vonatkozó rendelkezéseket foglalja magában.
A törvényjavaslat négy fejezetre oszlik, melyek közül az első a közszolgálati alkalmazottakra, a második a kir. ítélőbírákra és kir. ügyészekre, a harmadik a honvédség, határőrség, folyamőrség és csendőrség tagjaira vonatkozó rendelkezéseket, a negyedik a hatálybaléptető és vegyes rendelkezéseket foglalja magában.
A közszolgálatok a hatályban lévő jogszabályok szerint az ellátás szempontjából általában viszonosságban vannak egymással. E viszonosság következményeképpen az ellátási jogszabályok alaprendelkezései teljesen azonosak. Az ellátási szabályzatokban előírt, illetőleg biztosított egyenlő elbánásnak további fenntartása teszi szükségessé, hogy a jelen törvény rendelkezései kiterjedjenek mindazokra az alkalmazottakra, akiknek az ellátása - a viszonosság elvéből kifolyólag - az alaprendelkezések tekintetében egyöntetűen van szabályozva.
Ezért kellett kimondani a törvényjavaslat 1. §-ában, hogy a jelen törvény hatálya alá tartoznak az állami alkalmazottak, a velük egyenlőknek tekintendő alkalmazottak, valamint a viszonosságban álló intézmények stb. kötelékébe tartozó alkalmazottak. A törvény hatálya alá tartoznak tehát az állami alkalmazottakon kívül az 1912:LXV. törvénycikk 2. és 3. §-ában felsorolt intézmények, továbbá a törvényhatóságok, megyei városok és községek alkalmazottai, a nem állami tanszemélyzet országos nyugdíjintézetének, az államvasutak nyugdíjintézetének és nyugbérpénztárának, valamint egyéb nyugdíjintézeteknek stb. kötelékébe tartozó alkalmazottak, végül az Országos Társadalombiztosító Intézetnek és a Magánalkalmazottak Biztosító Intézetének alkalmazottai.
A törvény hatálya kiterjed ugyan az állami polgári szolgálattal ugyancsak viszonosságban levő honvédségi, határőrségi, folyamőrségi és csendőrségi szolgálatokban álló egyénekre is, az említett fegyveres testületek kötelékében teljesített szolgálatnak a polgári szolgálattól eltérő volta és különös sajátos ágai azonban indokolttá teszik, hogy az ilyen szolgálatot teljesítő egyének ellátásának szabályozásáról a törvény külön fejezetében történjék gondoskodás.
Ez a § a szabályszerű elbánás alá vonás (nyugdíjazás, végkielégítés, elbocsátás) különös eseteit sorolja fel.
Az (1) bekezdés azokról az esetekről rendelkezik, amelyekben az ott említett körülmények bekövetkeztével a szabályszerű elbánás alá vonást el kell rendelni, a (2) bekezdés pedig azokról az esetekről, amelyeknél csak a lehetősége nyílik meg annak, hogy a szabályszerű elbánás alá vonást az arra illetékes hatóság elrendelje. Ez a megkülönböztetés megfelel egyrészt az e tekintetben jelenleg is hatályban levő szabályoknak, de másrészt ezt a felsorolt esetek természete is indokolttá teszi.
Az (1) bekezdés a) pontja a hivatalok (intézetek, stb.) vagy állások átszervezése, vagy azoknak megszüntetése miatt nélkülözhetővé vált alkalmazottak szabályszerű elbánás alá vonását rendeli el, ha azok az említett körülményeket megállapító határozat keltét követő hat hónapon belül, illetőleg amennyiben díjnokról vagy kisegítő szolgáról, vagy ezekkel egy tekintet alá eső alkalmazottról van szó, a határozat keltét követő három hónapon belül megfelelő alkalmazásban nem voltak elhelyezhetők. Ez a rendelkezés az 1912:LXV. törvénycikk 36 §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezéstől annyiban tér el, hogy a jövőben az ilyen esetekben már nem kell az alkalmazottat rendelkezési állományba helyezni, és hogy az ilyen esetekben a szabályszerű elbánás alá vonásig eltölthető idő a tisztviselőknél és ezekkel egy tekintet alá eső alkalmazottaknál egy évről hat hónapra száll le. A díjnokokra és a kisegítő szolgákra vonatkozó rendelkezés rájuk nézve a jelenlegi helyzetnél előnyösebb helyzetet teremt, mert ezeknek ezidőszerint a hivatalok vagy állások átszervezése vagy megszüntetése esetén kedvezményi időre nincs igényük.
A b) pont a fegyelmi úton áthelyezésre ítélt olyan alkalmazottnak szabályszerű elbánás alá vonását rendeli el, akit a fegyelmi ítéletben megjelölt állásra az ítélet jogerőre emelkedésétől számított három hónapon belül bármilyen okból elhelyezni nem lehetett. Ez a rendelkezés - eltekintve a háromhónapi határidőtől - megfelel a legtöbb esetben eddig is követett eljárásnak és törvénybe iktatására a viták kizárása és az egyöntetű eljárás biztosítása céljából van szükség.
A c) pontban foglalt rendelkezés szerint az alkalmazottat országgyűlési képviselővé megválasztása esetén szabályszerű elbánás alá kell vonni.
Az 1925:XXVI. törvénycikk 182. §-a szerint az országgyűlési képviselővé megválasztott közszolgálati alkalmazottat, ha nyugdíjra még nem szerzett igényt, végkielégíteni kell, ha pedig már nyugdíjra szerzett igényt, részére a képviselői megbízatás alatt, a szolgálati ideje alapján őt megillető nyugdíjnak megfelelő járandóságokat kell folyósítani. A c) pontban foglalt rendelkezés a hatályban levő ezektől a szabályoktól annyiban tér el, hogy a képviselővé megválasztás esetén megszünteti az alkalmazottnak szolgálati viszonyát is. A jelenlegi létszámviszonyok, illetőleg a tisztviselői létszámoknak jövőbeni alakulása ugyanis azt mutatja, hogy az országgyűlési képviselői megbízatás megszüntével az alkalmazottakat a tényleges szolgálatban elhelyezni már aligha lesz lehetséges, s így őket megbízatásuk elteltével, a hatályban lévő szabályok szerint is, szabályszerű elbánás alá kell majd vonni. A hatályban levő az a szabály, hogy a képviselői minőségben eltöltött időt a nyugdíjazásnál figyelembe kell venni, olyan kivétel az általános szabály alól, amelyet elvi szempontból fenntartani nem lehet.
A (2) bekezdés a) pontja lehetővé teszi, hogy a betegség miatt több mint hat hónap óta szolgálatot nem teljesítő alkalmazottat szabályszerű elbánás alá vonni lehessen. A jelenlegi szabályok szerint is megvolt a lehetősége a szabályszerű elbánás alá vonás elrendelésének ilyen esetben, de csak akkor, ha a betegség miatt szolgálaton kívül töltött idő az egy évet meghaladta. E szigorúbb szabályt szolgálati érdekek teszik szükségessé.
A b) pontban foglalt rendelkezés lényegét tekintve, nem egyéb, mint továbbfejlesztése az 1912:LXV. törvénycikk 32. §-ának (1) bekezdésében foglalt annak a rendelkezésnek, amely kimondotta, hogy az alkalmazottnak testi vagy szellemi fogyatkozás által előidézett szolgálatképtelenségét az elsőfokú fegyelmi hatóság is megállapíthatja. Ez a rendelkezés lehetővé tette, hogy a szolgálat ellátására képtelen alkalmazott szabályszerű elbánás alá vonása elrendelhető legyen a nélkül is, hogy orvosilag megállapítható testi vagy szellemi fogyatkozásban szenvedne.
E rendelkezés szerint azonban csak a szolgálatképtelenné vált alkalmazottnak nyugalombahelyezését lehetett elrendelni, de nem lehetett eljárni azokkal a nem teljesen szolgálatképtelenné vált alkalmazottakkal szemben, akik a hivatalukkal járó feladat kifogástalan elvégzéséhez szükséges szakképzettség, szorgalom vagy egyéb fontos kellékek hiánya miatt szolgálatukat a megkívánt mértékben nem látják el.
Nyilvánvaló, hogy az ilyen alkalmazottnak a szolgálatban tartása a szolgálat zavartalan ellátása szempontjából nem kívánatos, de e mellett az elhelyezkedésre váró fiatalság érdekeinek szempontjából is kifogásolható. Ennélfogva a b) pontban foglalt rendelkezés az alkalmazottnak szabályszerű elbánás alá vonására nem csak a teljes szolgálatképtelenség esetén, hanem - érvényben levő külföldi jogszabályoknak megfelelően - a fentebb említett esetekben is módot nyujt.
A javaslat - eltérően az 1912:LXV. törvénycikk 32. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezéstől - az eljárás tekintetében a fegyelmi hatóságnak hatáskört nem biztosít és a § (4)-(7) bekezdésében az ilyen alkalmazott szabályszerű elbánás alá vonásának elrendelhetésére nézve kivételes szabályt állapít meg.
A (3) bekezdés kételyek kizárása céljából kimondja, hogy az (1) bekezdésben, valamint a (2) bekezdés a) pontjában említett esetekben a szabályszerű elbánás alá vonást a hatályban levő jogszabályok szerint arra illetékes hatóság rendeli el. E bekezdésnek az a további rendelkezése, hogy ezekben az esetekben a szabályszerű elbánás alá vonást elrendelő határozat ellen közigazgatási vagy más bírósági eljárásnak nincs helye, összhangban áll az 1912:LXV. törvénycikk 120. §-a utolsó bekezdésének g) pontjával, amely szerint abban a kérdésben, hogy beállottak-e már a szabályszerű elbánás alá vonás elrendelésének feltételei, bíróság előtti eljárásnak nincs helye.
A (4) bekezdés szerint a (2) bekezdés b) pontjában említett esetben a szabályszerű elbánás alá vonás elrendelését eljárás előzi meg, amelynek lefolytatását vagy az illetékes miniszter, vagy a miniszter által meghatározott annak a hatóságnak, hivatalnak, intézetnek stb. főnöke rendeli el, amelyhez az alkalmazott tartozik.
Az (5) bekezdés szerint az eljárást bizottságok folytatják le, amelyeket a miniszter a minisztériumban és az alája rendelt és általa kijelölt hatóságoknál (hivataloknál, intézeteknél, stb.) háromévenkint alakít. A bekezdés rendelkezései magára az eljárásra vonatkoznak. A bekezdés utolsó mondatában foglalt az a rendelkezés, amely szerint a miniszter határozata ellen jogorvoslatnak helye nincsen, megfelel az e tekintetben hatályos jogszabálynak.
A (6) bekezdés szerint a legfőbb állami számvevőszék személyzetére nézve a miniszter helyett a legfőbb állami számvevőszék elnöke rendelkezik.
A (7) bekezdés az egyetemi nyilvános rendes és rendkívüli tanárok szabályszerű elbánás alá vonásánál közreműködő bizottságok megalakításáról rendelkezik. E rendelkezést az egyetemek autonómiája teszi szükségessé.
A (8) bekezdés szerint a bizottságok összeállítására és illetékességére vonatkozó szabályokat a miniszter, az eljárás szabályait pedig a minisztérium állapítja meg. Az előbbi rendelkezést a hivatalok (intézetek, stb.) egymástól eltérő szervezete teszi indokolttá, az utóbbi rendelkezés az egyöntetű eljárás biztosítását célozza.
A (9) bekezdésben foglalt rendelkezés szerint az államfő által kinevezett alkalmazottak szabályszerű elbánás alá vonását a (2) bekezdés b) pontjában felsorolt okokból elrendelő határozat csak abban az esetben hajtható végre, ha az államfő az illető alkalmazottat a szolgálat alól felmentette. Ez a rendelkezés megfelel az ilyen alkalmazottak szabályszerű elbánás alá vonásánál eddig is követett gyakorlatnak. E rendelkezésre esetleges jogviták megelőzése céljából van szükség.
A (10) bekezdés azokra az alkalmazottakra vonatkozik, akiknek állása a hatályos jogszabályok értelmében az országgyűlési képviselői megbízással nem összeférhetetlen.
A (11) bekezdésben foglalt rendelkezés az (1) bekezdés c) pontjában foglalt rendelkezésből természetszerűleg következik. Azt a rendelkezést pedig, hogy azokat az alkalmazottakat, akik e törvény hatálybalépésének időpontjában már országgyűlési képviselők, e megbízatásuk megszűnése esetén szabályszerű elbánás alá kell vonni, a fentebb előadottak indokolják.
A (12) bekezdés kételyek kizárása céljából megállapítja, hogy a jelen §-ban felsorolt esetekben az ellátást mely időponttól kezdődőleg kell folyósítani.
A (13) bekezdés szerint a törvényhatóságok, megyei városok és községek alkalmazottaira nézve a (2) bekezdés b) pontjában foglalt rendelkezés hatálybalépésének időpontját és végrehajtásának módozatait a belügyminiszter állapítja meg. Ezt a rendelkezést az önkormányzati alkalmazottak különleges szolgálati viszonya teszi szükségessé.
Ez a § a keresettel bíró nyugdíjasok és özvegyek ellátásának korlátozására vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza. A hatályban lévő rendelkezések szerint a nyugdíjasnak nyugdíját, lakáspénzét és családi pótlékát be kell szüntetni abban az esetben, ha az államnál vagy az állammal az ellátás szempontjából viszonosságban álló intézménynél stb. nyugdíjra jogosító szolgálatba lép. Az özvegyekre nézve ilyen esetekben az a rendelkezés van hatályban, hogy özvegyi nyugdíjuknak csak 50%-át kaphatják. Ezeken a korlátozásokon kívül ezidőszerint nincsen hatályban más olyan rendelkezés, amely a keresettel bíró nyugdíjast vagy özvegyet az ellátásra való igény tekintetében korlátozná.
A törvényjavaslat az eddigi jogi helyzeten túlmenőleg korlátozásokat léptet életbe az olyan nyugdíjasok és özvegyek tekintetében, akiknek az ellátásukon felül oly forrásokból eredő keresetük van, mely forrásokat egészben vagy jelentős részben közpénzek táplálnak.
A kereset tekintetében ugyanis különbséget kell tenni a szabad pályákon, valamint a magánalkalmazásokban kifejtett tevékenységből eredő keresettel bíró nyugdíjasok és az ú. n. közüzemi alkalmaztatásokból, valamint az állam és az önkormányzatok anyagi érdekeltségébe tartozó intézményeknél teljesített ténykedésből eredő keresettel bíró nyugdíjasok között. Az előbb említett keresettel bíró nyugdíjasok ellátását korlátozni azért nem lehet, mert ez a nyugdíjasoknak magánéletébe és ezen keresztül társadalmi viszonyaikba való olyan beavatkozás lenne, amely feltétlenül kerülendő.
Más a helyzet azonban azoknál, akik a nyugalombahelyezésük után valamelyik közüzemnél, stb. vagy köztámogatásban részesülő társaságnál, stb. vállaltak alkalmazást. Tekintettel ugyanis a közüzemeknek közérdekű voltára, valamint az ilyen intézmények és azokat fenntartó vagy kezelő vagy támogató államkincstár, illetőleg önkormányzat között minden esetben fennálló szoros pénzügyi kapcsolatra, az ú. n. közüzemi, stb. alkalmazást a közszolgálathoz igen közelálló alkalmaztatásnak lehet tekinteni. Ezek a körülmények lehetővé teszik a takarékosság, az egyenlő elbánás és az állásnélküli fiatalság elhelyezkedésének könnyítése szempontjából is indokolható olyan jogszabály alkotását, amely a nyugdíj élvezetében korlátozná azokat a nyugdíjasokat és özvegyeket, akiknek a nyugdíjukon felül az említett forrásokból eredő keresetük van.
Azt a határt, amelyen túl a nyugellátás korlátozás alá esik, a § (1) bekezdése a nyugdíjasoknál annak a fizetésnek, lakáspénznek és családi pótléknak együttes havi összegében állapítja meg, amely a nyugdíjast abban az esetben, ha még tényleges szolgálatban állana, fizetés, lakáspénz és családi pótlék fejében havonkint megilletné. A nyugdíjat és az azzal járó lakáspénzt és családi pótlékot tehát csak akkor kell csökkenteni, ha ezeknek és a § (5) bekezdésében említett alkalmazásból bármilyen címen kapott járandóságoknak együttes havi összege az előbb említett ténylegességi illetményeknek együttes havi összegét meghaladja.
A (3) bekezdés a nyugdíjasoknál havi 300, illetve 400 P-ben állapítja meg azt az értékhatárt amelyen alul a korlátozó rendelkezés nem nyerhet alkalmazást. Ez a kisebb összegű nyugdíjban részesülő nyugdíjasok érdekeit védő rendelkezés annyiban is méltányos, hogy a korlátozástól mentes minimum megállapításánál csak a nyugdíjat és keresetet veszi számításba, a lakáspénzt és családi pótlékot azonban figyelmen kívül hagyja.
A (4) bekezdés szerint az özvegyeknél az özvegyi nyugdíj és lakáspénz csak abban az esetben esik korlátozás alá ha az özvegynek az (5) bekezdésben említett forrásból eredő keresetének havi összege több mint az özvegyi nyugdíjnak és lakáspénznek 50%-a.
Az (5) bekezdés az özvegyeknél a korlátozástól mentes minimumot állapítja meg.
Ez a § a nyugdíjasok és az özvegyek lakáspénzére vonatkozó rendelkezéseket foglalja magában.
A nyugalomba helyezett állami alkalmazottak az 1912:LXV. törvénycikk hatálybalépését megelőző időben lakbérnyugdíjban (lakáspénzben) nem részesültek. Az 1912:LXV. törvénycikk 38. §-a a lakbérnyugdíjak évi összegét a nyugdíjnak évi összegéhez igazodó fix összegekben állapította meg.
Az ellátásban részesülő özvegyek csak az 1919. évi január hó 1-től kezdődően részesülnek lakbérnyugdíjban.
Az 1923. évi május hó 1-től kezdődően az ellátásban részesülő alkalmazottak és özvegyek az említett lakbérnyugdíj helyett lakáspénzben részesülnek, amelyet a nyugalombahelyezett, illetőleg az elhalt alkalmazott által a tényleges szolgálatban utoljára viselt állás szerint és a szerint a lakáspénzosztály szerint kell megállapítani, amely lakáspénzosztályba tartozik az az állomáshely, ahol az alkalmazott utoljára teljesített tényleges szolgálatot.
A lakáspénzek e rendszere mellett a nyugdíjasok lakáspénz fejében a kisebb összegű, vagyis azokat a lakáspénzeket kapják, amely a tényleges szolgálatban álló azokat az alkalmazottakat illeti meg, akiknek legfeljebb két olyan családtagjuk van, akik után családi pótlékban részesülnek.
A lakáspénzteher további emelkedésének meggátlása, illetőleg a jelenlegi teher csökkentése céljából az érvényben álló szabályok módosítására van szükség.
A §-ban foglalt szabályozás azt jelenti, hogy a nyugdíjas - eltérően a hatályban lévő szabálytól - nem kapja meg minden esetben a lakóhelye szerinti lakáspénznek 100%-át, hanem annak a szolgálati idejéhez mérten csak bizonyos hányadát. Az az elv, hogy a nyugdíjas - úgy, mint a nyugdíjnál a fizetésnek - a lakáspénznél is a tényleges szolgálatban őt megillető lakáspénznek s szolgálati idejéhez igazodó hányadát kapja, közvetett úton érvényesült a lakbérnyugdíjnak az 1912:LXV. törvénycikk 38. §-ában foglalt szabályozásánál is, amely szerint a lakbérnyugdíj a nyugdíjnak összegéhez igazodott. Ennek az elvnek teljes mértékben való megvalósítása azonban méltánytalan lenne, mert a rövidebb szolgálati idővel nyugalombahelyezett alkalmazott ilyen szabályozás mellett olyan kisösszegű lakáspénzt kapna, amelyből a legszerényebb igényeknek megfelelő lakást sem tudna bérelni. Ezért látszik helyénvalónak a lakáspénznek a szolgálati időhöz igazodó hányadokban való megállapításánál ezeket a hányadokat nem minden szolgálati évre, hanem bizonyos szolgálati időtartamokra megállapítani, éspedig lehetőleg olyan százalékokkal, amelyek az egy-egy időtartamba eső évekkel nyugalomba helyezettek nyugdíjának megállapításánál alkalmazott százalékokhoz átlagosan közel esnek.
A nyugdíjat ugyanis a hatályban lévő szabályok szerint 15, 20, 25, 30, illetőleg 35 szolgálati év esetén a fizetésnek 50, 60, 70, 80, illetőleg 90%-ában kell megállapítani. Tekintettel arra, hogy a tizenöt évnél rövidebb szolgálati idővel nyugalombahelyezettek a többi nyugdíjasokat megillető lakáspénzeknek ezidőszerint is 52%-át kapják, ezt a rendelkezést - összhangban a javaslat célzatával - továbbra is fenn kellett tartani. Méltányossági szempontok teszik indokolttá, hogy az említett többi százalékok közül a 70%-os mérv a huszonöt év, vagy ennél kevesebb beszámítható szolgálati idővel nyugalombahelyezettek lakáspénzének megállapításánál alkalmaztassék. A huszonöt évnél több, de harmincöt évnél kevesebb szolgálati idővel nyugalombahelyezetteknél a lakáspénz mérve tekintetében az ezekre a szolgálati időkre nézve a nyugdíj megállapításánál alkalmazandó 70, 80, illetőleg 90%-ok helyett a közbenső 80%-os mérv alkalmazása látszott legmegfelelőbbnek.
A harmincöt évnél több szolgálati idővel nyugalombahelyezetteknél a lakáspénz a 90%-os mérv alkalmazásával lenne megállapítandó, mert ez a mérv látszik a legelfogadhatóbbnak, tekintettel arra, hogy a jelen § szerint a lakáspénznek a 8%-os csökkentés előtti lakáspénzösszegek alapulvétele mellett állapíttatnák meg. A jelen intézkedése tehát a harmincöt évnél több szolgálati idővel nyugdíjazott alkalmazottakra nézve kb. 2% lakáspénzcsökkentést jelent.
A § (1) bekezdése az előadottaknak megfelelően továbbra is érvényben tartja a jelenleg hatályban levő szabályt.
Ugyancsak megfelel a hatályban levő szabálynak a (2) bekezdésnek az a rendelkezése, hogy a nyugdíjasok és özvegyek lakáspénzét a tényleges szolgálatban levő alkalmazottaknak járó lakáspénzek közül a kisebb összegű lakáspénzeknek alapulvétele mellett kell megállapítani. Az a rendelkezés pedig, hogy a nyugdíjasok és özvegyek lakáspénzének megállapításánál az 1931:XXVI. törvénycikk hatálybalépésének időpontjában járt összegeket kell alapul venni, abban leli magyarázatát, hogy méltányosnak látszott a lakáspénz kiszámításánál alapul szolgáló összegeket a 8%-os csökkentés figyelmen kívül hagyásával megállapítani. A bekezdés egyébként a lakáspénzek mérvét a fentebb előadottaknak megfelelően állapítja meg.
A (3) bekezdés azokra vonatkozik, akik a szolgálatban bekövetkezett baleset vagy más esemény következtében váltak szolgálatképtelenekké, és így indokolt, hogy a lakáspénzre való igény tekintetében is egészen kivételes elbánásban részesüljenek.
Az özvegyek lakáspénzét a (4) bekezdés szerint az eddigi 60%-os mérv helyett az alapul veendő összegnek 50%-ában kell megállapítani. Ez azt jelenti, hogy az özvegyek a jelenleg 8%-kal csökkentett lakáspénz helyett további 2%-kal csökkentett lakáspénzben fognak részesülni. Ezt a szabályozást indokolttá teszi az a körülmény is, hogy az özvegyek az ellátás tekintetében kedvezőbb helyzetben vannak, mint voltak az 1919. évet megelőző időben, amikor lakáspénzben még nem részesültek és özvegyi nyugdíjuk is - eltekintve a kisebb fizetésű állásokon alkalmazottak és a 40 évi szolgálattal bíró alkalmazottak özvegyeitől - nem érte el a férj fizetésének 60%-át. Az özvegyek ugyanis csak 1919. év óta részesülnek lakáspénzben és az özvegyi nyugdíjat is csak az 1923. évtől kezdődően kell a férj fizetésének 50%-ában megállapítani.
A (7) bekezdésre, mely az elvált nők lakáspénzéről szól, a gyakorlatban felmerült kételyek eloszlatása és az egyöntetű eljárás biztosítása végett van szükség.
A trianoni békeszerződéssel Magyarországtól átcsatolt területen volt és onnan beköltözött magyar közszolgálati alkalmazottak, nyugdíjasok, özvegyek és árvák ellátásáról az 1927:XXIV. törvénycikk-ben történt gondoskodás. A törvény végrehajtásával kapcsolatban felmerült vitás kérdések kiküszöbölése, továbbá az államkincstár tehermentesítése céljából szükségessé vált, hogy a törvény megfelelően kiegészíttessék, illetőleg hogy egyes rendelkezései módosíttassanak.
A törvénynek kiegészítését az a körülmény teszi szükségessé, hogy a hatálya alá tartozó alkalmazottakra vonatkozólag a tényleges szolgálati viszonynak megszűnése tekintetében - amely pedig az ellátás kérdésével szorosan összefügg - különleges rendelkezést nem tartalmaz. Az alkalmazottak szolgálati viszonyára vonatkozó általános jogszabályok szerint a tényleges szolgálati viszony a szolgálat alóli felmentésnek, illetőleg a szolgálat felmondásának tényével szűnik meg. A törvény hatálya alá tartozó alkalmazottak által a szolgálatból eredő igényeiknek érvényesítése iránt indított peres eljárásokban, a bíróságok - az általános jogszabályok alkalmazásával - több esetben arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az átcsatolt területről beköltözött azoknak a közszolgálati alkalmazottaknak tényleges szolgálati viszonyát, akiket a tényleges szolgálat teljesítése alól fel nem mentettek, illetőleg akiknek szolgálatát fel nem mondották, fennállónak kell tekinteni s ezért az ilyen alkalmazottakat a tényleges szolgálattal egybekötött járandóságok úgy a multra, mint a jövőre nézve megilletik.
Abból a célból, hogy a bírói gyakorlatban mutatkozó ellentétek kiküszöbölése mellett a jogegység biztosíttassék, feltétlenül szükséges, hogy az 1927:XXIV. törvénycikk - a 4. §-ában foglalt határozmányokkal összhangban - oly rendelkezéssel egészíttessék ki, amely szerint a törvény hatálya alá tartozó alkalmazottaknál a tényleges szolgálati viszonyt a szolgálati szabályzatokban megkívánt felmentés, illetőleg felmondás ténye nélkül is, éspedig a trianoni békeszerződés hatálybalépésének napjával, vagyis az 1921. évi július hó 26-ával megszűntnek kell tekinteni.
A törvény említett kiegészítésén kívül, az államkincstárnak a jelenlegi helyzet által feltétlenül indokolt tehermentesítése céljából, valamint a beköltözött és ellátásban mindezideig még nem részesülő alkalmazottak, nyugdíjasok, özvegyek és árvák érdekében is kívánatos, hogy az 1927:XXIV. törvénycikk 2. §-ának (3) és (4) bekezdésében, valamint 5. és 6. §-ában foglalt rendelkezések megfelelően módosíttassanak.
A törvény 5. és 6. §-ában foglalt rendelkezések alapján ugyanis az átcsatolt területről beköltözött alkalmazottak, özvegyek és árvák részére az ellátást az általános jogszabályok szerint részükre egyébként megállapítható ellátásnak teljes összegében és a legtöbb esetben évekre visszamenőleg kell fizetni. Ezeket a rendelkezéseket azokban az esetekben is alkalmazni kell, amelyekben a törvény 2. §-ának (3) és (4) bekezdésében foglaltak alapján az ellátás folyósítását méltányosságból a minisztertanács rendeli el.
Minthogy ezek a rendelkezések a nyugdíjtehernek lényeges emelkedésére vezetnek, indokolt lenne az említett törvényszakaszban foglalt rendelkezéseknek olyan módosítása, amely kizárja azt, hogy az ellátások visszamenőlegesen is folyósíttassanak és egyben lehetővé teszi, hogy az ellátások fejében az ellátásnak teljes összege helyett annak csak bizonyos hányada fizettessék. Ezzel a módosítással nemcsak megtakarítás érhető el, hanem lehetővé válik az is, hogy a méltányosság gyakorlása az érdekeltek nagyobb körére kiterjesztessék.
A § (1) bekezdése a - fentebb már ismertetett okokból - a trianoni békeszerződéssel átcsatolt területről beköltözött olyan közszolgálati alkalmazottak tényleges szolgálati viszonyának megszűnése tekintetében rendelkezik, akik az említett terület megszállásának időpontjában tényleges szolgálatban állottak. Minthogy az 1927:XXVI. törvénycikk 4. §-a szerint az ilyen alkalmazottak szolgálati idejének a nyugdíj szempontjából való megállapításánál a trianoni békeszerződés hatálybalépéséig, vagyis az 1921. évi július hó 26-ig eltelt időt beszámítható időnek kell tekinteni, megfelelőnek látszik, hogy az ilyen alkalmazottaknak tényleges viszonya is, - amennyiben az már korábban meg nem szűnt - az említett rendelkezéssel összhangban, az 1921. évi július hó 26-ával szűnjön meg. Félreértések elkerülése céljából kimondja ez az (1) bekezdés még azt is, hogy a szolgálati viszonyt az említett időponttól abban az esetben is megszűntnek kell tekinteni, ha az érdekelt alkalmazottnak felmentése, illetőleg szolgálatának felmondása iránt nem történt külön intézkedés.
A (2) bekezdés a szolgálati idő számítását szabályozza azokra a beköltözött alkalmazottakra nézve, akik beköltözésük után itt elhelyezést nyertek. A bekezdésben foglalt rendelkezés azonos az 1927:XXIV. törvénycikk 4. §-ában foglalt rendelkezéssel, amely a szolgálati idő számításának kérdését azokra a beköltözöttekre nézve szabályozza, akik beköltözésük után itt szolgálati elhelyezést nem nyertek. Ennek a rendelkezésnek a szolgálati elhelyezést nyert alkalmazottakra való kiterjesztését a gyakorlatban előfordult kételyek eloszlatása tette szükségessé.
A (3) bekezdés a fentebb részletesen megjelölt okokból az 1927:XXIV. törvénycikk 2. §-ának (3) és (4) bekezdésében foglalt rendelkezéseket módosítja, éspedig annyiban, hogy a minisztertanács hatásköréből az államfő kegyelmi jogkörébe utalja az ellátásoknak azokban az esetekben való engedélyezését, amelyekben az 1927:XXIV. törvénycikk határozmányai szerint a beköltözött alkalmazottnak az ellátásra nincsen igénye és azt részére csak a fennforgó méltánylást érdemlő körülményekre való tekintettel lehet engedélyezni.
Azt a rendelkezést, hogy ilyen esetekben az államfőhöz előterjesztést a pénzügyminiszter hozzájárulásával lehet tenni, az egyenlő elbánás biztosítása teszi szükségessé.
A (6) bekezdés az életbelépésre és a végrehajtásra vonatkozik és az 1927:XXIV. törvénycikk 10. §-ában foglalt rendelkezésnek megfelelően kimondja, hogy a § rendelkezéseit az életbelépéskor az eljárás bármely szakában folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell. Az «ügyekben» kifejezés a végrehajtási ügyekre is vonatkozik s így a törvény életbelépésekor folyamatban lévő végrehajtási ügy esetében az (1) bekezdés rendelkezésének alkalmazását az 1912:LIV. törvénycikk 39. §-ának analógiájára végrehajtás megszüntetése, korlátozása vagy felfüggesztése iránti keresettel lehet elérni.
A szolgálati jogviszonyon alapuló illetmény vagy ellátás kiszolgáltatására irányuló igény elévülése tekintetében - kivéve a székesfővárosnál teljesített szolgálatot - ezidőszerint nincsen rendelkezés. E hiányosság következtében a szolgálatból kivált alkalmazottak a szolgálattal kapcsolatos járandóságokra vonatkozó kérelmeiket a szolgálat teljesítésének megszűnése után bármikor előterjeszthetik és azokat a hatóságoknak tárgyalás alá kell venni.
Az ilyen kéréseknek a legtöbb esetben jogalapjuk nincsen és ezeknek tárgyalása olyan munkatöbbletet jelent, amely az adminisztrációt indokolatlanul terheli. Ezekben a kérdésekben azonban a bírói gyakorlat sem egységes és ebből kifolyólag az államkincstár és önkormányzatok olyan fizetéseket kénytelenek teljesíteni, amelyekre alapot kizárólag a szabályozás hiánya ad.
Egyrészt az adminisztráció tehermentesítése, másrészt pénzügyi okok teszik szükségessé az (1) bekezdésben foglalt rendelkezést, amely az igény elévülésének idejét az illetmény vagy az ellátás folyósításának megszüntetéséről vagy kiszolgáltatásának megtagadásáról szóló határozat kézbesítésétől számított egy évben állapítja meg.
A (2) bekezdés az elévülési időt azokra az esetekre nézve szabályozza, amelyekben a szolgálat teljesítésének megszűnése időpontjában különös körülmények forognak fenn.(3)
A (3) bekezdés a fentebb említett okokból kimondja, hogy a §-ban foglalt rendelkezéseket a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell, kivéve azt az esetet, ha az igény tárgyában a bíróság már jogerős ítéletet hozott.
A jelen törvényjavaslat I. fejezetében foglalt rendelkezések indokolására felhozott okok szükségessé teszik, hogy az I. fejezet rendelkezései az 1921:XXXII. törvénycikk, valamint az 1929:XV. törvénycikk hatálya alá tartozó egyénekre és ezeknek ellátásra jogosult hozzátartozóira is kiterjedjenek.
A 2. §-ban foglalt rendelkezéseket azonban az említett törvényeknek hatálya alá tartozó egyénekre kiterjeszteni nem kell, mert az ott szabályozott kérdéseket a rájuk vonatkozólag hatályban álló törvények, illetve szabályzatok már rendezték.
A jelen § (2) bekezdésében foglalt rendelkezés azonos a 4. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezéssel és azt csak annyiban egészíti ki, hogy a 90%-os, vagyis a legmagasabb összegű lakáspénzre az igényt azok részére is biztosítja, akik az 1921:XXXII. törvénycikk alapján a nyugdíjukon felül sérülési pótdíjban részesülnek.
A (3) bekezdés módosítja a honvédség, határőrség, folyamőrség és csendőrség kötelékébe tartozó egyénekre és azok özvegyeire hatályban lévő azt a szabályt, amely szerint az ellátási igény megnyíltától származott egy éven belül általuk választott állandó lakóhelyre megállapított lakáspénzre van igényük. E bekezdés szerint a jövőben csak azokat fogja megilletni a lakóhelyválasztási jog, akik, illetőleg akiknek a férje a III. lakáspénzosztálynál alacsonyabb lakáspénzosztályba sorozott állomáshelyen teljesített utoljára szolgálatot. A lakáspénzt az ilyeneknél a III. lakáspénzosztálynál magasabb lakáspénzosztály szerint megállapítani akkor sem lehet, ha az illető nyugállományú egyén vagy özvegy ennél magasabb lakáspénzosztályba sorozott helységben telepedett le véglegesen.
A (4) bekezdés szerint a (3) bekezdésben foglaltakat megfelelően alkalmazni kell a rangosztályba nem sorozott havidíjasoknál és legénységi állományú egyéneknél, valamint ezek özvegyeinél is azzal az eltéréssel, hogy ezeknél a lakóhelyválasztási jog csak azokat illeti meg, akik az V. és VI. lakáspénzosztályba tartozó helységekben teljesítettek utoljára szolgálatot, és hogy az ilyenek a IV. lakáspénzosztálynál magasabb lakáspénzosztály szerinti lakáspénzt akkor sem kaphatnak, ha a IV. lakáspénzosztálynál magasabb lakáspénzosztályba tartozó helységben telepedtek le véglegesen.
Az (5) bekezdés félreértések elkerülése céljából kimondja, hogy a lakóhelyválasztási jog nem illeti meg azokat a nyugdíjasokat, illetőleg azoknak az özvegyeit, akik a tényleges szolgálatban a III. vagy ennél magasabb lakáspénzosztályba sorozott állomáshelyen, illetőleg a rangosztályba nem sorozott havidíjasok és legénységi állományú egyének a IV. vagy ennél magasabb lakáspénzosztályba sorozott állomáshelyen teljesítettek utoljára szolgálatot.
A polgári alkalmazottak ellátásáról szóló 1912:LXV. törvénycikk 42., 55. és 62. §-ában, valamint az 1930:XXVI. törvénycikk 6. és 7. §-ában foglalt rendelkezések szerint a szolgálat közben ért baleset vagy a hivatkozott szakaszokban említett események következtében szolgálatképtelenné vált alkalmazottat, illetőleg elhalálozása esetén az özvegyét és árváit, állandó ellátásban lehet részesíteni abban az esetben is, ha az alkalmazott a nyugdíjra igénytadó legkisebb szolgálati időt nem töltötte be, illetőleg ha betöltötte, őket a törvényszerű ellátás összegénél magasabb összegű ellátásban lehet részesíteni.
A méltányosság és az egyenlő elbánás elvének felel meg a § (1) bekezdése, amely ezeket a kedvező rendelkezéseket az 1921:XXXII. és az 1929:XV. törvénycikk hatálya alá tartozó egyénekre és azoknak özvegyeire és árváira is kiterjeszti.
Az 1921:XXXII. törvénycikk hatálya alá tartozó egyéneknek azonban a szolgálatban szenvedett sérülés, sebesülés vagy egészségrontás esetén a nyugdíjon felül sérülési pótdíjra is van igényük. Annak kizárása végett, hogy az ellátásban részesülő egyén ugyanazon a jogcímen kétféle kedvezményben részesüljön, a jelen § (2) bekezdése kimondja, hogy sérülési pótdíjban nem részesülhet az olyan egyén, akinek nyugdíja az (1) bekezdésben felsorolt §-okban foglalt rendelkezések alapján állapíttatott meg.
Ez a § az 1921:XXXII. törvénycikk 80. §-át egészíti ki. Ezt a kiegészítést a fennálló szolgálati viszonyok az ezekből folyó jogi helyzet teszi szükségessé.
A honvédség legénységi állományú egyéneinek az 1929:XV. törvénycikk 1. §-ának (5) bekezdése szerint végkielégítésre van igényük már abban az esetben is, ha hathónapi szolgálat után szolgálatképtelenekké váltak. Takarékossági okok teszik szükségessé, hogy a végkielégítésre igényt adó idő hat hónapról húsz hónapra felemeltessék. A gyakorlatban előfordult kételyek eloszlatása végett pedig ki kell mondani, hogy a végkielégítés a legénységi állományú egyéneknek csak abban az esetben jár, ha önhibájukon kívül váltak tartósan szolgálatképtelenekké.
A határőrség és csendőrség kötelékébe tartozó egyének és hozzátartozóik ellátása ezideig nem volt egységesen szabályozva. Az 1912:LXV. törvénycikk 125. §-a szerint ugyanis a csendőrség rangosztályba sorolt havidíjasaira a honvédségi ellátási szabályokat kell alkalmazni, ezek özvegyeinek és árváinak, valamint a rangosztályba nem sorozott csendőrségi havidíjasoknak és a csendőrlegénységnek, valamint mindezek özvegyeinek és árváinak ellátása tekintetében pedig az 1912:LXV. törvénycikk rendelkezéseit kell alkalmazni. A határőrség egyéneinek ellátási szabályai a csendőrségi szabályoktól csak annyiban térnek el, hogy a rangosztályba sorozott havidíjasok özvegyei és árvái ellátásánál is a honvédségi szabályokat kell alkalmazni.
Minthogy a fegyveres testületek kötelékébe tartozó egyének ellátása tekintetében különbséget tenni egyáltalában nem indokolt, ezért mondja ki a jelen § (1) bekezdése, hogy a határőrség és csendőrség összes egyénei az ellátás tekintetében az 1934. évi január hó 1-től kezdődően, a honvédség egyéneinek ellátását szabályozó 1921:XXXII. és 1929:XV. törvénycikk hatálya alá tartoznak.
Tekintettel arra, hogy a honvédség ellátásáról szóló törvény kedvezőbb rendelkezéseinek a már ellátásban részesülő határőr és csendőr-egyénekre való alkalmazása a nyugdíjtehernek indokolatlan emelkedésére vezethetne, a § (2) bekezdése kimondja, hogy a már ellátásban részesülő határőr- és csendőr-egyének, valamint ezek ellátásban részesülő hátrahagyottainak ellátása tekintetében továbbra is az 1912:LXV. törvénycikk, illetőleg a jelen törvény I. fejezetének rendelkezéseit kell alkalmazni.
A közigazgatási bíróság hatáskörének az 1927:VI. törvénycikkel a katonai egyének és hátramaradottaik ellátási ügyeire történt kiterjesztése óta a közigazgatási bíróság és a honvédelmi miniszter között több hatásköri súrlódás merült fel. Ezeknek kiküszöbölését és a közigazgatási bíróság e részbeni hatáskörének a különleges katonai érdekeknek megfelelő és félre nem érthető módon való elhatárolását szolgálja az ebben a §-ban foglalt rendelkezés.
Magyarország területén üzemben tartott közforgalmú géperejű vasutak alkalmazottai szolgálati viszonyának megszűnését a vasúti szolgálati rendtartásról szóló 1914:XII. törvénycikk VI. fejezete szabályozza. Minthogy a jelen törvény 2. §-ában foglalt rendelkezések a szolgálati viszony megszűnésével kapcsolatosak, jogi viták kizárása céljából a jelen § (1) bekezdése kimondja, hogy az 1914:XVII. törvénycikk VI. fejezete a jelen törvény 2. §-ában foglalt rendelkezésekkel kiegészíttetik. A magánvasutaknak szervezete és alkalmazottaiknak különleges szolgálati viszonya következtében vált szükségessé bekezdésnek az a további rendelkezése, hogy a jelen törvény 2. §-a (2) bekezdésének b) pontjában, valamint (4) és (5) bekezdésében foglalt rendelkezések végrehajtásának módozatait a magánvasutak alkalmazottaira nézve a kereskedelemügyi miniszter állapítja meg.
