1934. évi XII. törvénycikk indokolása

a Budapest székesfőváros közigazgatásáról szóló 1930. évi XVIII. törvénycikk egyes rendelkezéseinek módosításáról * 

Általános indokolás

A Budapest székesfőváros közigazgatásáról szóló 1930:XVIII. törvénycikknek - amely az idők folyamán elavult 1872:XXXVI. törvénycikk helyébe lépett - tudvalevően egyik legfőbb újítása volt az, hogy a tisztviselőkből álló tanácsot megszüntette és a székesfőváros szervezetébe új szervként a túlnyomórészben nem tisztviselőkből álló törvényhatósági tanácsot illesztette be. A tanács megszüntetésével a törvény célja az volt, hogy a tanácsbeliek kollektív felelőssége helyett - aminek gyakorlati értéke nem volt - a vezető tisztviselők egyéni felelősségét helyezze előtérbe. A törvényhatósági tanács megalkotásának pedig az volt az indító oka, hogy a nagy taglétszámból álló törvényhatósági bizottság, az önkormányzatnak ez a legfontosabb szerve, a kisebb jelentőségű ügyek nagy tömegének intézésétől mentesíthető legyen, sőt, hogy hatásköre még a fontosabb ügyek közül is csak a legéletbevágóbb ügyek intézésére korlátoztassék, másrészről pedig, hogy az ügyek intézésében a nem tisztviselő elem közreműködésének nagyobb tere nyílnék.

Ez az elgondolás helyesnek látszott, azt a szakkörök és a törvényhozás általában helyesnek tartották, s amint ismeretes, ennek az elgondolásnak inkább csak a részletei ellen merültek fel észrevételek. Az új fővárosi törvény életbelépése óta eltelt rövid pár év alatt azonban kitűnt, hogy ez az új rendszer a hozzáfűzött várakozásoknak nem felelt meg.

Mindenekelőtt a törvényhatósági bizottság és a törvényhatósági tanács szerepét vizsgálva, megállapíthatjuk, hogy az új hatóság beállításával a törvényhatósági bizottság tehermentesítése természetszerűleg bekövetkezett ugyan, a két főszervnek egymáshoz való viszonya azonban olyan alakulást vett, amely az önkormányzat életében egészségtelen következményekre vezetett. Az új törvény alapján ugyanis a székesfőváros ügyeinek intézésében a legfőbb hatalom a törvényhatósági tanácshoz tolódott át. A törvényhatósági tanácsnak ezt a kiemelkedő szerepét az új törvény rendelkezéseinek egész sorozata biztosítja. E helyütt elég, ha csak arra mutatok rá, hogy a székesfőváros összes közérdekű ügyei a törvényhatósági tanács tárgyalásán mennek keresztül vagy úgy, hogy azokat saját hatáskörében maga intézi el, vagy pedig úgy, hogy azok előkészítése során javaslatot tesz a törvényhatósági bizottságnak. Ez a hatalmi eltolódás a közgyűlés tagjait két kategóriába osztotta.

Az egyik csoport - a törvényhatósági tanács tagjainak csoportja - a székesfőváros összes önkormányzati ügyeinek intézésében döntő súllyal vesz részt, a másik csoport pedig, amely nem tagja a törvényhatósági tanácsnak, ki van zárva nagyszámú olyan ügyek intézéséből, amelyek kihatással lehetnek a főváros legfontosabb érdekeire. Ezt az állapotot a törvényhatósági bizottság közgyűlési határozattal is kifogás tárgyává tette. Nem lehet tagadni, hogy ennek a kifogásnak alapja van. Az 1930:XVIII. törvénycikk megalkotásakor ugyanis csak azt nézték, hogy a kisgyűlés intézménye a vidéki viszonyok között jól bevált, de nem számítottak arra, hogy a székesfőváros nagyméretű gazdasági és kulturális berendezkedése mellett ennek az intézménynek létesítése oda vezet, hogy az önkormányzat legfontosabb szerve, a törvényhatósági bizottság - megfosztva az önkormányzat összes fontosabb ügyeinek átfogó ismeretétől - elveszti a legfőbb irányítás lehetőségét.

Ha pedig a régi tanács és az új törvényhatósági tanácsa szerepét állítjuk párhuzamba, akkor azt látjuk, hogy a régi tanács megszüntetése a felelősség szempontjából nem javította meg a helyzetet, sőt inkább azt lehet mondani, hogy az új törvényhatósági tanács intézménye a benne kijegecesedő pártbefolyás útján még jobban elhomályosította a tisztviselők és elsősorban a polgármester egyéni felelősségét, mint korábban a tisztviselői tanács intézménye. Kitűnt ugyanis, hogy a legfontosabb célt, amely pedig a reformnak tengelye kellett volna, hogy legyen, nevezetesen annak a biztosítását, hogy a székesfőváros ügyei teljes felelősség mellett intéztessenek, nem lehetett elérni. Ennek megvilágítására az alábbiak szolgálnak:

Az 1930:XVIII. törvénycikk 48. §-a (2) bekezdésének c) pontja szerint a székesfőváros közigazgatását a polgármester vezeti. A valóságban azonban úgy alakult ki a helyzet, hogy a vezetést nem a polgármester, hanem a törvényhatósági tanács gyakorolja. A törvényhatósági tanács szerepének megítélésénél különös figyelmet érdemel az, hogy ennek tagjai - a törvény 45. §-ának (3) bekezdésében foglalt rendelkezések következtében - nem mások, mint a közgyűlési pártoknak a pártok nagyságának megfelelő arányszámban odahelyezett legtekintélyesebb exponensei, akiknek a révén a pártbefolyás még súlyosabban nehezedik a tisztviselőkre és elsősorban a polgármesterre. Ha ezt a helyzetet áttekintjük, akkor nem lehet elvitatni, hogy a valóságnak teljesen megfelel az a széles körökben is elterjedt meggyőződés, hogy a székesfőváros közigazgatását nem a polgármester vezeti, hanem a törvényhatósági tanács, illetőleg főkép ezen a szerven keresztül a törvényhatósági bizottság pártjai.

Ha már most az ügyek intézésében a felelősség kérdését vizsgáljuk, - mert hiszen a fokozottabb felelősség érvényesítésének elve egyik főszempont volt az 1930:XVIII. törvénycikk megalkotásánál - ahhoz a megállapításhoz jutunk, hogy a törvényhatósági tanács felelősségrevonásáról úgyszólván beszélni sem lehet. Az 1930:XVIII. törvénycikk 64. §-ának (3) bekezdése a törvényhatósági bizottság és a törvényhatósági tanács tagjainak kártérítési felelősségét csakis a „jogszabályellenes határozathoz” való hozzájárulás esetére mondja ki, amint ez nem is lehet máskép. Ez az egyetlen - eredményességét tekintve nagyon is gyenge - törvényi rendelkezés az, amely a törvényhatósági tanács tagjainak felelősségrevonása szempontjából egyáltalában szóbajöhet. A törvényhatósági tanáccsal szemben - törvénytelen eljárás, vagypedig az állam vagy a törvényhatóság érdekeit veszélyeztető magatartás esetében - még a feloszlatás lehetősége sincs meg akkor, ha magának a törvényhatósági bizottságnak a működése nem esik kifogás alá. A mai körülmények között, amikor a polgármester vezetőtevékenysége a törvényhatósági tanács hatalmának súlya mellett egészen elsorvad, a székesfőváros közigazgatásának miként való vezetéséért felelősségrevonást alkalmazni alig lehet. Ha pedig ezt a tényt megállapítottuk, mint ahogy ennek a ténynek a valóságát nem lehet kétségbe vonni, akkor nem kell már tovább fejtegetni azt, hogy a felelősségrevonás lehetőségének a hiánya bármelyik közület, de különösen az ország fővárosa ügyeinek az intézésénél milyen nagy veszedelmet jelent.

Ennek az áldatlan helyzetnek a nyomán, a székesfőváros ügyeinek intézésében lépten-nyomon mutatkoznak olyan hibák, amelyeknek okát főként a felelősség nélküli párturalomban lehet megtalálni. Közismert dolog, hogy a pártpolitikát az önkormányzati életből teljesen kiküszöbölni nem lehet; annak a székesfővárosban éppen úgy, mint kisebb-nagyobb mértékben más törvényhatóságokban, eddig is, megvolt és megvan a szerepe. Ez azonban olyan kóros tüneteket soha és sehol nem öltött, mint a székesfőváros életében azóta, amióta az új fővárosi törvény alapján a törvényhatósági tanács a működését megkezdette. A törvényhatósági tanács működése révén az igazgatás mindenekfölött szükséges tárgyilagosságának rovására pártpolitikai szempontok jutottak gyakran érvényesüléshez. Fontos intézkedéseket nem tudott megtenni a törvényhatósági tanács akkor, ha azok pártpolitikai szempontból ellenszenvesek lettek volna.

Köztudomású, hogy a pártpolitikai szempont az irányadó még a legkisebb állások betöltésénél és a legjelentéktelenebb alkalmaztatásoknál is. A tisztviselők a pártbefolyások alól nehezen tudják magukat kivonni, mert őket vagy maga a törvényhatósági tanács választja, vagy előmenetelükre a törvényhatósági tanács a kialakult párturalom következtében erős befolyást gyakorol. Ezért a tisztviselői kar opportunitási okokból is a különböző befolyásoknak enged, vagy önkénytelenül is azok hatása alatt áll; a vezető politikai pártok felé igazodik, létét és előmenetelét azokhoz fűzve gondolja biztosítani. Ezen az úton haladva olyan helyzet állhat elő, amely végeredményben odavezet hogy még a polgárok ügyeinek intézésénél is az egyes pártokhoz való tartozás lesz a vezető szempont. Közismert dolog, hogy úgy a közigazgatási, mint az üzemi tisztviselők alkalmazásánál az egyes pártok egymás között az állásokat elosztják és a polgármesterre gyakorolt nyomás azt eredményezi, hogy az alkalmazások ekként, ennek az elosztásnak megfelelően, a pártok kívánságai szerint történnek. Nem mindig csak a rátermettség tehát az, amelyet az állások betöltésénél, illetőleg az alkalmazásoknál döntő szempont gyanánt vesznek figyelembe, hanem az egyes pártokkal való összeköttetés.

Ezeknek megállapítása nem akar vád lenni senki ellen, mert kétségtelen, hogy bármilyen más párt, vagy pártok játszanának döntő szerepet a főváros életében, ugyanezek a visszás jelenségek a jelenlegi törvény rendszere mellett bekövetkeztek volna.

Viszont azonban mindenkinek be kell látnia, hogy ezekért az állapotokért a felelősséget a kormány tovább nem viselheti. Ezeket az állapotokat meg kell szüntetni. Ennek a célnak a szolgálatában áll ez a törvényjavaslat.

Ami általában a székesfőváros egész közigazgatásában mutatkozó rendellenességeket illeti, a bajok forrása a törvényhatósági tanácsban van. Tehát, hogy ha ezt az intézményt megszüntetjük, akkor elérjük azt is, hogy az önkormányzat hatósági szervei között az egészséges egyensúly ismét helyreáll, a törvényhatósági bizottság visszakapja a vezetőszerepét, elérjük azt, hogy a tisztviselők egyéni felelőssége fokozottabban előtérbe fog lépni és végül elérjük azt, hogy az ügyek intézésében a pártbefolyás csökkenni fog a nélkül, hogy a törvényhatóság közönségének feltétlenül szükséges ellenőrzése a végrehajtó szervekkel szemben csorbulna.

Önként felmerül már most az a kérdés, hogy a törvényhatósági tanács megszűntetésével a székesfőváros közigazgatási, szervezetében nem fog-e támadni olyan hiány, amely a közérdeket károsan érinti. Erre a kérdésre nyugodtan az a válasz, hogy nem. A törvényhatósági tanács mai hatásköre ugyanis két részből áll: előkészíti a közgyűlés tárgyalása alá kerülő ügyeket, másrészt a saját intézkedési jogkörébe tartozó ügyekben intézkedik. Ami a törvényhatósági tanács előkészítő ügykörét illeti, ebben a vonatkozásban ennek az intézménynek az ügykörét az esetek nagy részében feleslegesnek mondhatjuk, mert hiszen ma az a helyzet, hogy a közgyűlés elé kerülő ügyek a polgármesteri osztályokból rendszerint a szakbizottságok tárgyalása alá kerülnek, onnan mennek tovább a törvényhatósági tanácshoz és csak azután jutnak a törvényhatósági bizottság elé. Erre a hosszadalmas eljárásra pedig szükség nincs, mert ha az ügyeket a szakbizottságok letárgyalták, nyugodtan nélkülözni lehet a törvényhatósági tanács újabb előkészítő tárgyalását. Ami pedig a törvényhatósági tanács ügyintéző hatáskörét illeti, a törvényjavaslat azt az ügyek fontosságához mérten vagy a törvényhatósági bizottsághoz, - tehát a régi helyére - utalja vissza, vagypedig a polgármesterhez utalja át. A törvényhatósági bizottság hatásköre tehát a jelenlegi helyzethez képest ki fog ugyan bővülni, apró ügyek intézésével azonban mégsem lesz terhelve. A polgármester hatáskörében pedig ez a kibővülés a valóságban nem munkatöbbletet, hanem ellenkezőleg kevesebb munkát fog jelenteni, mert hiszen a polgármester ma az előkészítés során amúgyis kénytelen foglalkozni a törvényhatósági tanács hatáskörébe tartozó ügyekkel is.

A törvényhatósági tanács megszüntetésének természetes következménye az, hogy a törvényjavaslat a törvényhatósági bizottság tagjainak számát leszállítja. A törvényhatósági tanács megszüntetése következtében ugyanis most már a törvényhatóság közérdekű ügyeit megint csak ez az egy testületi szerv fogja intézni, amely ellen amúgyis régi panasz volt, hogy a nagy taglétszám miatt az ügyek szakszerű intézése hátrányt szenved. Ha azt nézzük, hogy más államok nagyvárosaiban a mi törvényhatósági bizottságunknak megfelelő szerv milyen taglétszámú, azt látjuk, hogy Párizsban 80, Londonban a központi képviseleté (county council) 145, Brüsszelben 58, Koppenhágában 55, Berlinben 225, Bécsben 165, Prágában 100, New-Yorkban 71 a tagok száma, tehát mindenütt nemcsak aránylag, hanem általában is kisebb, mint nálunk. A törvényjavaslatban mindazonáltal nincs túlságos csökkentés tervbevéve, remélhető azonban, hogy az ügyintézésre már ennek is jó hatása lesz.

További lényeges rendelkezése a törvényjavaslatnak az, amely a főpolgármesteri és a tisztviselői állások betöltése tekintetében változtatásokat visz keresztül. A főpolgármestert ugyanis a törvényjavaslat szerint az államfő fogja kinevezni; a polgármestert és az alpolgármestereket továbbra is a törvényhatósági bizottság választja ugyan, megválasztásuk azonban az államfő megerősítéséhez van kötve s végül a többi tisztviselői állások betöltésénél a választás - a tiszti főügyész választásának kivételével - a polgármester kijelölésétől függ.

Ezekkel a rendelkezésekkel az autonómia semmi sérelmet nem szenved. A főpolgármester államfői kinevezésével és a vezető főtisztviselők választásának államfői megerősítésével csak a viszonyok által indokolt fokozottabb állami ellenőrzés lesz bevezetve; az a rendelkezés pedig, hogy a többi tisztviselői állások betöltésénél a kijelölés jogát a polgármester gyakorolja, egyrészt a polgármester személyes felelősségének a teljes kiépítését, másrészt pedig a tisztviselői karnak a politikai befolyásoktól való mentesítését szolgálja. E helyütt fel kell említeni, hogy a nagy világvárosok, különösen az államok fővárosai túlnövik azokat a kereteket, amelyek között a legtágabb autonóm berendezkedés egészségesnek volna mondható. A fővárosok ügyei rendszerint egyúttal az illető országnak az ügyei is. Az egyes államok fővárosának mikénti igazgatása nemcsak hogy nem közömbös az illető állam igazgatására nézve, hanem azt lehet mondani, hogy mindenütt egyenesen az állam létérdekeit is érintheti a főváros adminisztrációjának mikénti vitele.

Ez a körülmény indokolja azt, hogy a fővárosok az autonómia kérdése szempontjából általában különleges megítélés alá esnek. Ezért van az, hogy ha ebben a vonatkozásban más államok fővárosának a szervezetét vizsgáljuk, kisebb-nagyobb mértékben a legkülönbözőbb alakban, sok helyen megtaláljuk az állami beavatkozást az autonómiába, sőt egyes fővárosokban az autonómia megvonásával is találkozunk. Brüsszelben a polgármestert hatévenkint a király nevezi ki. Koppenhágában a főpolgármester és a polgármester hatásköre egyesítve van a király által élethossziglan kinevezett ú. n. főelnök állásában, aki egyrészt felügyel az önkormányzatra, másrészt annak intézésében közvetlenül is részt vesz. Prágában a legfőbb vezetőtisztviselő megválasztása az államfő megerősítéséhez van kötve. Párizsban a tisztviselőket a főváros fizeti ugyan, alkalmazásukra azonban a fővárosnak semmi befolyása nincs. A két „préfet”-t (préfet de la Seine és a préfet de police), valamint a kerület élén álló „maire”-eket ugyanis tudvalevően az államfő nevezi ki, a többi összes tisztviselők pedig vagy a préfet, vagy az erre jogosított hivatalfőnök kinevezése alá esnek. Washingtonnak - amint ismeretes - egyáltalában nincs önkormányzata; az Únió fővárosa a köztársasági elnök által kinevezett három biztos (commissioner) igazgatása alatt áll.

Ezeket a példákat tekintve, azt mondhatjuk, hogy a törvényjavaslatban lefektetett változtatás nagyon is enyhe. Továbbmenni azonban nem akartam, mert remélem, hogy ez a változtatás is elegendő lesz a kivánt cél elérésére és mert rendkívüli súlyt helyezek arra, hogy az autonómia még a mai súlyos viszonyok között is lehetőleg érintetlenül működjék.

Meg kell emlékeznem ezután a törvényjavaslatnak arról a részéről, amely a székesfővárosi számszék szervezetének megváltoztatására vonatkozik. A székesfővárosi számszék felállítása az 1930:XVIII. t.-cikknek igen üdvös intézkedése volt. Különösen fokozta ennek az intézménynek a jelentőségét a gazdasági helyzet fokozatos romlása, amely a közületeket napról napra mind nehezebb kérdések megoldása elé állította és állítja ma is, aminek következtében kétszeres fontossága van annak, hogy a közületek gazdálkodása állandóan a legszigorúbb ellenőrzés alatt tartassék. Ez a követelmény különösen áll a székesfővárosra, mint arra a közületre, amelynek vagyona és jövedelme a nemzeti vagyonnak, illetőleg a nemzeti jövedelemnek olyan tekintélyes hányadát teszi ki, hogy annak mikénti kezelése nemcsak a székesfőváros adófizető polgárainak az érdekét érinti, hanem egyúttal az egész ország gazdasági helyzetére is kihatással van. Ez a körülmény indít arra, hogy az ellenőrzés hatékonyabb gyakorlásának a lehetőségéről gondoskodjam. A számszék ugyanis a mai szervezetében, állandó szakértők hiányában a rendeltetésének nem tudhat tökéletesen megfelelni. Ezért a törvényjavaslatban gondoskodtam arról, hogy a számszéknek jogi, műszaki és könyvvizsgálói képesítéssel rendelkező szakértői legyenek, mert természetes, hogy a számszék eredményes munkát csakis úgy végezhet, ha a székesfőváros gazdálkodásának minden ágában megfelelő képzett szakértők munkájára támaszkodhatik. Kimondja továbbá a javaslat, hogy ezt a személyzetet a belügyminiszter nevezi ki. Ezt a rendelkezést az teszi szükségessé, hogy a számszéki tisztviselőknek az önkormányzattól való teljes függetlensége biztosíttassék.

Szólnom kell a törvényjavaslatnak arról a részéről, amely az üzemek kérdését újból szabályozza. A nem kereskedelmi társaság formájában működő üzemeknél a javaslat az üzemigazgatóságokat megszünteti s helyükbe véleményezési és ellenőrzési jogkörrel üzemi választmányokat szervez. Az üzemigazgatóságok megszüntetése ismét csak a fokozottabb felelősség elvét szolgálja. Ez a megoldás megfelel kereskedelmi jogunk újabb fejlődésének is, ahol határozottan kifejezésre jut az a törekvés, hogy intézkedési jogkör csak a felelős szervek kezében legyen és a testületi szerveket csak a felügyelet, az irányítás és ellenőrzés illesse meg.

Külön megemlítem, hogy az üzemek vezetőit a törvényjavaslat értelmében a polgármester fogja alkalmazni. Ezzel biztosítani kívántam azt, hogy a főváros gazdasági élete szempontjából ezeknek a fontos állásoknak betöltésénél a felelősség fokozottabban érvényesüljön, másrészt, hogy az üzemek vezetőinek kiválasztásánál a pártpolitikai befolyások kikapcsoltassanak és kizárólag a szakszempontok legyenek az irányadók.

A törvényjavaslat értelmében úgy a kereskedelmi társaság alakjában vezetett üzemek, mint a többiek az üzletvitel szempontjából ellenőrzés alá vehetők, amennyiben a kormány működésüket kormánybiztos útján ellenőriztetheti. Akkor ugyanis, amikor a székesfővárosnak aránylag kisebb fontosságú vagyoni ügyei a törvény szerint kormányhatósági jóváhagyást igényelnek, nem tartható fenn az a rendszer, hogy az üzemek nagyarányú üzleteket köthessenek minden felügyeleti ellenőrzés nélkül. Gondoskodni kellett tehát arról, hogy a kormányhatósági felügyelet az üzemeknél is érvényesíthető legyen.

Végül rá kell térnem a törvényjavaslatnak egy átmeneti jellegű, de rendkívül fontos részére.

A Budapest székesfőváros közigazgatásában, különösen pedig a háztartásában és üzemi gazdálkodásában mutatkozó rendellenességek, amelyek a közönség és a sajtó kritikáját is magukra hívták, a kormányt már régóta foglalkoztatják.

A 33-as bizottság által kiküldött 6-os albizottság a főváros 1932. évi költségvetésére nézve többek között a következő megállapításokat tette:

„..... bár a székesfőváros 1932. évi költségvetése normális viszonyok között kellő takarékossággal összeállítottnak volna tekinthető, ennek a költségvetésnek az összeállításánál nem vétettek figyelembe a mai egészen rendkívüli viszonyok, amelyekkel költségvetésének összeállításánál a székesfővárosnak is számolnia kellett volna.....

..... Nemcsak a személyi járandóságok, hanem az egyéb kiadások terén is igen messzemenő megtakarítások lehetősége mutatkozik az esetben, ha a székesfőváros háztartásának berendezésénél oly mértékben számol a mostoha gazdasági viszonyokkal, mint amilyen mértékben ez az 1932/1933. állami költségvetés összeállítása alkalmával megtörtént.....

..... A székesfőváros háztartási alapjának költségvetésére vonatkozólag mondottak fokozott mértékben állanak a székesfőváros üzemeinek költségvetésére nézve .....”

Habár a székesfőváros azóta kiadásait lényegesen apasztotta, köztudomású, hogy a főváros közigazgatásának, intézményeinek és üzemeinek szervezete még ma is túlméretezett és a fizetések is az egész vonalon jelentékenyen magasabban vannak megállapítva, mint a hasonló állást betöltő állami alkalmazottaknál.

A székesfőváros törvényhatósági bizottsága az 1934. évi költségvetést körülbelül 10 millió P hiánnyal zárta. Ez a hiány azonban csak feltételezett és mértéke attól függ, hogy az előirányzott bevételek tényleg befolynak-e. De ettől függetlenül a költségvetés hiánya az 1934. évben ténylegesen jelentékenyen magasabb lesz, mert a főváros nem gondoskodott az 1932. évi 2.118,000 P zárszámadási pénztári hiánynak, a kórházi 18.000,000 P deficit törlesztési részletének és a Vásárpénztár rt. 3.730,000 P-t kitevő 1929. évi veszteségének fedezéséről.

Minthogy pedig a főváros bevételeit közszolgáltatások emelésével tovább fokozni már nem lehet, elmaradhatatlan, hogy a főváros háztartásában az egész vonalon legszükségesebb takarékossági rendszabályok a legszigorúbban keresztülvitessenek, mert különben a székesfőváros pénzügyi egyensúlya felborulna.

A kormány a főváros háztartási helyzetének esetenkénti elbírálása alkalmával ismételten figyelmeztette a székesfővárost a mai gazdasági viszonyok által megkívánt legszigorúbb takarékosság érvényesítésére.

Kétségtelen, hogy az 1934. évi költségvetési hiányt a főváros háztartásában csak a gazdaságosság követelményeinek lényegesen fokozottabb érvényesítésével lehet eloszlatni.

Felmerült már most az a kérdés, hogy a székesfőváros autonómiája elég erős-e a maga elhatározásaiban arra, hogy a mai rendkívüli helyzet által megkívánt takarékossági rendszabályokat megállapítsa és végrehajtsa.

Ismételten felemlítem, hogy a legideálisabban működő önkormányzatok is részben a helyi politikai befolyások alatt állanak. Minden pénzügyi rendelkezés bizonyos vonatkozásban személyeket érint, akik egyúttal választók is és akik a helyi politikai pártszervezetekben befolyásokat igyekeznek érvényesíteni a törvényhatósági bizottság tagjaira olyan irányban, hogy bizonyos pénzügyi rendszabályok meg ne történjenek, vagy úgy ne történjenek meg, ahogy azoknak a szigorú takarékosság szem előtt tartásával megtörténniök kellene. Nem rovom ezt fel különös hibájául az önkormányzatnak, mert a pénzügyi intézkedéseknek a most említett szemszögből való megítélése körülbelül minden olyan autonómiának sajátos vonása, ahol a pártélet ki van fejlődve. Ha azonban tiszta képet akarunk a helyzetről alkotni, akkor ennek a ténynek a megállapítása elől elzárkózni nem lehet.

A székesfőváros háztartási ügyeinek rendezése a mai súlyos viszonyok között oly gyors és mindenféle pártpolitikai érdektől független intézkedéseket kíván, melyeknek megtételét a törvényhatósági biztottságtól várni nem lehet. Ily körülmények között gondoskodni kell arról, hogy a főváros érdekében ezek az intézkedések a legnagyobb gyorsasággal és mindenféle befolyástól mentesen végrehajtassanak.

A rendezésre váró nagyfontosságú kérdéseknek egész sorozata van, - így a költségvetési hiány rendezése, státusrendezés, a vásárpénztár ügyének likvidálása stb. - amelyeknek mielőbbi helyes megoldását a fentebb vázolt bajok miatt az autonómiától nem remélhetjük. Felvethetik ezt a kérdést, mi az oka annak, hogy ezekben a fontos ügyekben nem alkalmaztam a törvény teljes szigorát, miért nem avatkoztam bele hatékonyabban azok intézésébe. Erre a válaszom az, hogy a jelenlegi jogszabályokban biztosított felügyeleti jog és a kormánynak adott felhatalmazások nem adják meg a kívánatos gyors, mélyreható és legfőképpen a közvetlen rendelkezés lehetőségét. Ezért kénytelen voltam az ügyek rendezését az autonómiától várni, magam pedig az esetek túlnyomó részében csak az elintézés sürgetésére szorítkozhattam.

A szóbanlévő kérdés rendezésének módja a törvényjavaslat 25. §-ában van lefektetve, amely kötelességévé teszi a belügyminiszternek, hogy tervezetben ő állapítsa meg, melyek azok a kérdések, amelyek a székesfőváros költségvetése egyensúlyának biztosítása, a fokozottabb takarékosság érvényesítése és a közigazgatás egyszerűsítése céljából rendezésre szorulnak. Ennek tervezetnek a végrehajtására a főpolgármester kap felhatalmazást, tekintet nélkül arra, hogy az intézkedés az önkormányzat melyik hatóságának a hatáskörébe tartozik a főpolgármester csupán a közigazgatási bizottság hatáskörét nem érintheti. Kimondja ez a szakasz azt is, hogy olyan ügyekben, amelyekben az intézkedés a törvényhatósági bizottság hatáskörébe tartozik, a főpolgármester tervbevett intézkedését egy - a törvényhatósági bizottság kebeléből alakított ellenőrző bizottságnak előzetesen bemutatni köteles és hogy az ilyen kérdésekkel kapcsolatos ügyeket a tervezet végrehajtásának ideje alatt a törvényhatósági bizottság nem tárgyalhatja.

Azoknak, akik a most említett rendelkezéseket az autonómiára sérelmesnek tartják, nyugodtan válaszolhatom azt, hogy ez a legenyhébb mód, amelyet a székesfőváros ügyeinek rendbehozatala végett felelősségem tudatában javaslatba hozattam.

Részletes indokolás

Az 1. §-hoz

A törvényjavaslat 1. §-a újra szabályozza a főpolgármesteri állás betöltésének módját. E szerint a főpolgármestert a belügyminiszter előterjesztésére az államfő nevezi ki, vagyis a javaslat a főpolgármesteri állás betöltését a törvényhatóság kezéből egészen kiveszi.

Ennek a kérdésnek a megoldására már a régi fővárosi törvény, az 1872:XXXVI. törvénycikk előkészítése során három különböző változat merült fel, amelyek közül a legelső a vidéki törvényhatóságok mintájára a fővárosnál is a központi kinevezési rendszerrel kívánta a kérdést megoldani. A jelen törvényjavaslatban lefektetett elgondolás tehát nem új és megtaláljuk azt már a „Buda és Pest fő- és szab. kir. városok beligazgatási szervezéséről” szóló, 1871. évi november hó 9-én benyujtott törvényjavaslat 55. §-ában is, amely így szól: „A főváros élén egy főispán áll, kit a belügyminiszter előterjesztésére a király nevez ki és mozdít el.”

Amint ismeretes, ez a törvényjavaslat nem jutott túl a bizottsági tárgyalásokon és ezért azt a kormány a következő országgyűléshez ismét benyujtotta. Ez az újonnan benyujtott javaslat már lényeges eltérést mutat a végrehajtó hatalom képviselőjére vonatkozólag, amennyiben annak 49. §-a szerint a főváros élén a főpolgármester áll, akit a közgyűlés által kijelölt három egyén közül, a belügyminiszter ellenjegyzése mellett, a király nevez ki és mozdít el. Ez volt tehát a megoldás második változata, és amint a javaslat indokolásából kitűnik, az az eredetileg benyujtott - fentebb említett - törvényjavaslat bizottsági szövegezésének felelt meg.

Ez a megoldás sem emelkedett azonban törvényerőre, mert az újonnan benyujtott törvényt javaslat bizottsági tárgyalása során azt a miniszteri felelősség elvével ellentétesnek találták. Az országgyűlés idevonatkozólag az újabb bizottsági szövegezést fogadta el, amely szerint a főpolgármestert a korona hármas kijelölése alapján a törvényhatósági bizottság választja hat évre. Igy a kérdés megoldása az eredeti elgondolással szemben ebben a harmadik változatban jelent meg az 1872:XXXVI. t.-cikkben, amit az 1930:XVIII. törvénycikk 7. §-a csupán azzal egészített ki, hogy az államfő a főpolgármestert a belügyminiszter előterjesztésére időközben vagyis a hatévi megbízás lejárta előtt is felmentheti.

A kérdés szabályozásának külföldi hasonlatosságait az általános részben már ismertettem; a hazai jogfejlődés történelmi multját pedig azért kívántam előtárni, hogy rámutassak arra, hogy a szóbanlevő kérdés megoldására mindjárt az alkotmányosság helyreállítása után a legelső terv ugyanaz volt, amely most a javaslatban foglaltatik. A kormányt annak idején erre a megoldásra nyilván a többi törvényhatóság szervezetével azonos berendezkedés célzata késztette. Most azonban nem ez a szempont vezeti a kormányt, mert ha nálunk a többi törvényhatóságokban nem is így volna megoldva a végrehajtó hatalom képviseletének a kérdése, akkor is, a székesfővárosban - meggyőződésem szerint - erre a megoldási módra kell áttérnünk. Ezt a lépést ma már parancsoló szükségességnek tartom. Ennek okait az indokolás általános részében már kifejtettem, most csak arra a körülményre kívánom még a figyelmet felhívni, hogy - főleg a gazdasági és kultúrális kihatások miatt - talán egyetlen más államban sincs olyan nagyjelentőségű kapcsolat a főváros ügyeinek mikénti intézése és az országos érdekek között, mint éppen nálunk most, amikor az ország megcsonkítása következtében a városainkban rejlő gazdasági és kultúrális gócpontjaink nagy részét elvesztettük és odajutottunk, hogy a fővárosban él az ország lakosságának az egynyolcada.

A főváros ügyeiben az országos szempontok szem előtt tartása, a főváros közigazgatásában az átfogó egyetemes érdekeknek a felügyelete elsősorban a főpolgármester feladata; meg kell tehát adnunk az alapot arra, hogy a főpolgármester a választás révén keletkező pártbefolyástól mentesen, mindig az egyetemes érdekek szem előtt tartásával felelhessen meg nagyfontosságú feladatának.

A 2. §-hoz

Az általános indokolásban már reámutattam azokra az okokra, amelyek a törvényhatósági bizottság taglétszámának csökkentését teszik szükségessé. Ugyanott kimutattam, hogy a törvényhatósági bizottság tagjainak az 1930:XVIII. t.-cikkben megállapított száma nemcsak aránylag, hanem általában túlhaladja a más világvárosokban megállapított taglétszámot.

Nálunk a kérdés fokozatos csökkenés képét mutatja. Az 1872:XXXVI. törvénycikk szerint a főváros törvényhatósági bizottságát egy 400 tagból álló testület alkotta. Ötven évvel később az 1920:IX. törvénycikk a tagok számát 240-re szállította le és igen csekély különbséggel ezt a számot tartotta fenn az 1924:XXVI. törvénycikk is, amikor a tagok számát 250-ben állapította meg. Ezek a számok csak a választott tagokra vonatkoznak. Az 1930:XVIII. törvénycikk tovább apasztotta a tagok számát. E törvény értelmében a választóközönség által választott tagok száma 150, az összes tagok száma pedig 228. E törvény indokolása hangsúlyozza, hogy a törvényhatósági bizottság tagjainak a létszáma még így is magas. A további csökkentést azonban akkor mégis mellőzhetőnek találta a törvényhozás azért, mert megteremtette a törvényhatósági tanácsot és az ügyet nagy részének intézését oda utalta át.

A törvényjavaslat az összes választók közül választott tagok számát 42-vel csökkenti, számuk tehát a jövőben 108 lesz.

A tagok létszámának apasztásánál gondom volt arra, hogy az önkormányzati akarat kialakításában a döntő befolyás továbbra is az egész választóközönség által választott tagok kezében maradjon meg. Ezért csökkenti a javaslat az örökös tagok számát 10-zel, akiknek száma a jövőben 22 lesz; egészen megszünteti továbbá a javaslat a szakszerűség képviselőinek a tagságát.

Az örökös tagok új létszámára való áttérés természetszerűleg csak fokozatosan, a természetes apadás útján megüresedő tagsági helyek be nem töltésével fog megtörténni. Erre vonatkozólag a javaslat 26. §-a rendelkezik.

Szakszerűség címén - miután a m. kir. vasúti és hajózási főfelügyelőség megszűnt, - az 1930:XVIII. törvénycikk 24. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján ezidőszerint 8 tagja van a törvényhatósági bizottságnak: a m. kir. államrendőrség budapesti főkapitánya, a székesfővárosi m. kir pénzügyigazgató, a székesfővárosi számszék igazgatója, a budapesti tankerületi kir. főigazgató, a budapesti kir. tanfelügyelő, a fővárosi közmunkák tanácsának elnöke, az országos közegészségügyi tanács elnöke és az országos társadalombiztosító intézet elnöke. Ezeknek a szakférfiaknak értékes munkáját azonban a törvényhatóság a jövőben sem nélkülözheti; ezért a javaslat a törvényhatósági bizottságban részükre, továbbá a földmívelésügyi tárca hatáskörébe tartozó igazgatási ágak képviseletére a budapesti kerületi m. kir gazdasági főfelügyelő részére is tanácskozási jogot biztosít.

A törvényhatósági bizottságban a tagok aránya egyrészt az összes választók közül választott másrészt az összes más kategóriákba tartozó tagok között az eddigi marad, amely nagyjából 1/3:2/3 aránynak felel meg.

Az érdekképviseleti tagok létszámát a javaslat nem érinti, mert ezeknél a tagoknál a csökkentést az egyes érdekcsoportok között eddig érvényesült egészséges arány megbontásával vagy egyes érdekcsoportok teljes kikapcsolásával lehetne csak keresztülvinni, ami viszont a különböző társadalmi és gazdasági erők együttműködésében megnyilvánult összhangot zavarná meg.

A törvényhatósági bizottsági tagok létszámának csökkentéséről szóló rendelkezést a szakasz első bekezdése foglalja magában. A második bekezdés szünteti meg a szakszerűség képviselőinek a tagsági jogát. A harmadik bekezdés szabályozza azt, hogy a csökkentés folytán az egyes választókerületek a jövőben milyen számú képviselethez fognak jutni. A javaslat minden választókerületben egyenlő mértékben: hárommal csökkenti a tagok számát.

A 3. §-hoz

A 3. § (1) bekezdése a törvényjavaslat egyik legfontosabb intézkedését foglalja magában: megszünteti a törvényhatósági tanácsot. Ennek a szükségességét az indokolás általános részében már kifejtettem. A szakasz (2) bekezdése pedig azt az általános elvi rendelkezést mondja ki, hogy a megszüntetett törvényhatósági tanács hatásköre a törvényhatósági bizottság és a polgármester között oszlik meg, mint ahogy azt máskép nem is volna kívánatos szabályozni.

Ezen a helyen kell megemlékeznem a törvényjavaslat szerkezetéről. Okszerű volna, hogy a most említett általános elvi rendelkezés után szoros egymásutánban soroltassanak fel - az egyes esetekben az új hatáskör megállapítása mellett - mindazok a törvényhelyek, amelyek a törvényhatósági tanács részére hatáskört állapítottak meg. Ennek a rendszernek a pontos keresztülvitelét azonban megnehezíti az a körülmény, hogy a törvényjavaslatba több olyan rendelkezést is kellett felvennem, amelyek a törvényhatósági tanács megszüntetésével nincsenek összefüggésben; vannak tehát az 1930:XVIII. t.-cikknek olyan szakaszai, amelyek részben a törvényhatósági tanács megszüntetéséből kifolyólag, részben azonban attól függetlenül szenvednek módosulást a törvényjavaslatban. Ennek következtében a szerkezet szempontjából azt a megoldást kellett választanom, hogy a törvényjavaslat 4. §-ától kezdődően az 1930:XVIII. törvénycikk szakaszsorrendjét követem, tekintet nélkül arra, hogy az eredeti törvényszakasz milyen okból esik módosítás alá. Ezt a sorrendet a törvényjavaslatban csakis a 8. § töri át az (1) bekezdésben azért, hogy több egyszerű hatáskört változtató rendelkezést egy helyen lehessen csoportosítani.

A 4. §-hoz

A törvényhatósági tanács megszüntetésével újra kellett szabályozni a törvényhatósági bizottság közgyűlése elé kerülő ügyek előkészítésének kérdését, miután az 1930:XVIII. törvénycikk 32. §-a szerint az ilyen ügyek előkészítését a törvényhatósági tanács végezte. Erről szól a 4. § (1) bekezdése, amely a közgyűlés elé terjesztendő ügyek előkészítését - amennyiben ezek előkészítést igényelnek - a polgármesterre bízza. Legkézenfekvőbb volt ennek a feladatnak a polgármesterre való ruházása, mint aki a törvényhatósági tanács által végzett előkészítést megelőzően eddig is foglalkozott az ügyek előkészítésével. Ebben a vonatkozásban tehát a változás egyszersmind egyszerűsítést is jelent.

A szakasz (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az előkészítést igénylő ügyekben a polgármester az ügy tárgya szerint illetékes szakbizottságot meghallgatni köteles. Ezeket az állandó szakbizottságokat, mint ismeretes, az 1930:XVIII. törvénycikk 33. §-ának (1) bekezdése az ügyek egy-egy csoportjára kiterjedő ügykörrel azért szervezte, hogy a közgyűlési ügyek szakszerű előkészítésében a törvényhatósági tanácsnak segítő szervei legyenek; meghallgatásuk azonban a törvény 32. §-ának (2) bekezdése szerint nem volt kötelező. Lényeges változást visz tehát keresztül a törvényjavaslat azzal, hogy a szakbizottságok meghallgatását kötelezővé teszi. Ennek következtében az a szerep, amelyet az ügyek előkészítése terén jelenleg összpontosítva a törvényhatósági tanács tölt be, ezután decentralizálva a szakbizottságokra fog átszállni. Ezt a változtatást nagyon előnyösnek tartom. A szakbizottságok kötelező meghallgatásától és előkészítő tevékenységétől ugyanis csak kedvező hatást várhatunk, miután kétségtelen, hogy a kisebb taglétszámú és csak a rokonvonatkozású ügyekre kiterjedő jogkörrel felruházott szakbizottság inkább tud majd megfelelni feladatának, mint az egész önkormányzati igazgatás minden ágával foglalkozó törvényhatósági tanács.

Az 5. §-hoz

Az 1930:XVIII. törvénycikk 33. §-ának (1) bekezdése szerint az állandó szakbizottságok elnökét a törvényhatósági tanács választja, az elnök helyettesét pedig a szakbizottság maga jelöli ki. A törvényhatósági tanács megszüntetése folytán tehát ezt a kérdést is újból kellett szabályozni. A szabályozásnál nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy a közgyűlési ügyek előkészítéséért a jövőben kizárólag a polgármester felelős és ezért - mivel a polgármester nem elnökölhet mindig a szakbizottságok ülésein - olyan megoldást kellett keresni, amely ezzel a felelősséggel összhangban van. Ezt oldja meg a szakasz első bekezdése éspedig úgy, hogy a szakbizottságokban az elnöki és helyetteselnöki teendők ellátását a polgármester által kijelölt tisztviselőre bízza, akitől méltán el lehet várni, hogy a tanácskozás vitelében az egyetemes önkormányzati szempontokat fogja érvényesíteni. Kimondja ez a bekezdés azt is, hogy a főpolgármester, a polgármester és az alpolgármesterek a szakbizottságok ülésein az elnöklést bármikor átvehetik. Ez a rendelkezés megint csak természetes folyománya a törvényhatósági tanács megszüntetésének, ahol ugyanis a főpolgármester, a polgármester és az alpolgármesterek jogosultak elnökölni. Ezt az elnöklési jogot tehát át kellett származtatni az ügyek előkészítése terén a törvényhatósági tanács örökébe lépő szakbizottságok üléseire, hogy a főpolgármesternek, illetőleg a vezető városi tisztviselőknek legalábbis a legfontosabb ügyekben módjuk legyen a tanácskozás vezetésére.

A szakasz második bekezdésében az eddigi állapottal szemben a változás mindössze annyi, hogy a pénzügyi szakbizottságban a zárt ülést nem maga a szakbizottság, hanem csak az elnök rendelheti el. Okszerű következménye ez annak, hogy a szakbizottság tisztviselő elnöke ebbeli ténykedéséért fokozottabb felelősséggel tartozik, módot kell tehát neki nyujtani arra, hogy a tárgyalás vitelében mindazokat az intézkedéseket megtehesse, amelyeket a közérdek megóvása szempontjából szükségesnek tart.

A törvényhatósági tanács megszüntetésével kapcsolatban módosításra szorul az 1930:XVIII. törvénycikk 33. §-a (2) bekezdésének utolsóelőtti mondata is; ezt a módosítást foglalja magában a jelen szakasz harmadik bekezdése.

A szakasz (4) bekezdése csak a tisztviselőknek a szakbizottságok üléseire való berendelése tekintetében mutat eltérést a jelenlegi állapottól. Az 1930:XVIII. törvénycikk 33. §-ának (4) bekezdése szerint a polgármester a tisztviselőket felvilágosítások megadása végett a bizottságok kívánságára azok üléseire berendeli, vagyis a bizottságok idevonatkozó határozatát a polgármester minden esetben végrehajtani köteles. Ez a rendelkezés nincs összhangban azzal, hogy az igazgatás viteléért elsősorban a polgármester felelős és ehhez képest az 1930:XVIII. t. c. 48. § (2) bekezdés e) pontja szerint a tisztviselőkkel is ő rendelkezik. Ezt az ellentmondást küszöböli ki a javaslat annak a kimondásával, hogy a tisztviselőknek felvilágosítások adása végett a bizottságok üléseire való berendelése kizárólag a polgármester hatáskörébe tartozik.

A 6. §-hoz

A 6. § vezeti be azoknak az intézkedéseknek a sorát, amelyek a törvényhatósági tanács ügyintéző hatáskörének átszállásáról szólnak. E rendelkezések csoportosításánál a törvényjavaslat külön tárgyalja a törvényhatósági tanácsnak az alaptörvény 47. §-ában megállapított ügyintéző hatáskörét és külön veszi azokat az ügyköröket, amelyek elszórtan a törvény különböző szakaszaiban biztosítanak hatáskört a törvényhatósági tanácsnak.

Az 1930:XVIII. törvénycikk 47. §-ában megállapított ügyintéző hatáskör megosztása felől a törvényjavaslat 6. és 7. §-a rendelkezik. Nem ölelik fel ezek a szakaszok a törvényhatósági tanácsnak a tisztviselők választására vonatkozó jogkörét és fellebbviteli hatáskörét, mert a tisztviselői és egyéb állások betöltésének kérdését a törvényjavaslat a 11. §-ban egységesen újra szabályozza, a fellebbviteli hatáskörben bekövetkezett változást pedig a javaslat az alaptörvény 104. §-a (2) bekezdésének módosításával kapcsolatban a 24. §-ban viszi keresztül. Ezenfelül nem tartalmaznak természetszerűleg rendelkezést ezek a szakaszok a törvényhatósági tanács ama ügyköreinek átszállásáról sem, amelyek a törvényhatósági tanácson felül a törvényhatóság más szervét eddig is megillették, amelyekben tehát intézkedésre szükség nincs. Ilyenek az említett törvényszakasz (1) bekezdésének b), d) és f) pontjaiban felsorolt ügyek.

A 6. § (1) bekezdése szerint a törvényhatósági bizottsághoz kerül vissza a törvényhatósági tanácsnak egyik legfontosabb hatásköre: az 500,000 P értéket meg nem haladó vagyonszerzés, elidegenítés, terhes szerződés vagy egyéb jogügylet kötése kérdésében való határozathozatal. Ez a hatáskör voltaképpen csorbítatlanul száll vissza a törvényhatósági bizottságra, mert ebben a tekintetben nem jelent kivételt az, hogy a költségvetés keretén belül a 100,000 P értéket meg nem haladó ilyen ügyekben a polgármester határoz. Ezekben az ügyekben a javaslat a polgármesternek az intézkedés jogát ugyanis csak akkor adja meg, ha az önkormányzat irányító akarata idevonatkozólag a költségvetésben már kifejezésre jutott.

A 6. § (2) bekezdése hatályon kívül helyezi az 1930:XVIII. törvénycikk 42. §-ának (2) bekezdését, amit a törvényhatósági tanács megszüntetése indokol. Megjegyzem, hogy az ezzel kapcsolatos hatáskörátszállásról a javaslat 23. §-a intézkedik.

A 7. §-hoz

A 7. § az 1930:XVIII törvénycikk 47. §-ában felsorolt ügyek közül azokat utalja a polgármester hatáskörébe, amelyek inkább végrehajtási természetűek, vagy pedig amelyek a polgár mester igazgatási, felügyeleti és ellenőrző tevékenységéhez tartoznak. Ezért ezekben az ügyekben a felelősség szempontjából - éppen az önkormányzat érdekeinek megóvása okából - nagyon is kívánatos, hogy ezekben egyéni hatóság: a polgármester járjon el.

A 8. §-hoz

Az 1930:XVIII. törvénycikk - mint fentebb említettem - a 47. §-ban felsorolt ügyeken felül a törvény különböző szakaszaiban elszórtan más ügyekben is állapít meg hatáskört a törvényhatósági tanács részére. Ezekben az ügyekben most a hatáskört túlnyomóan a javaslat 8. §-a rendezi.

Az (1) bekezdés a) pontjában felsorolt ügyek nyilvánvalóan a törvényhatósági bizottság hatáskörébe kívánkoznak; a b) pontban felsorolt ügyek pedig természetüknél fogva a polgármester hatáskörébe valók. Az önálló indítvány tárgyalására vonatkozó javaslattétel ugyanis szorosan belevág a polgármester előkészítő hatáskörébe; a kerületi választmány állandó tagjainak névszerinti megjelölése pedig nem több a törvényben pontosan meghatározott feltételek fennforgásának egyszerű megállapításánál és ezért mind a két ügyet nyugodtan a polgármesterre bízhatjuk. Ezenfelül az egyéni felelősség szempontja miatt a polgármester hatáskörébe való a székesfőváros vagyona hasznosítása módjának és a változó körülményektől függő használati díjak mérvének a megállapítása is.

A 8. § a hatáskörnek ügyek szerinti megosztásán felül egyéb olyan általános érvényű és a törvényhatósági tanács megszüntetésével kapcsolatos rendelkezéseket is tartalmaz, amelyek szerkezetileg talán a javaslat végére kívánkoznának, az eligazodás megkönnyítése céljából azonban helyesebb, ha azokat mindjárt a törvényhatósági tanács hatáskörének átszállásáról szóló főbb intézkedéseket követőleg vesszük fel. Ezek a rendelkezések a 8. § (2)-(4) bekezdésében vannak.

A (2) bekezdés az alaptörvénynek azokat a rendelkezéseit sorolja fel, amelyekben az alaptörvény a törvényhatósági tanács részére nem állapít meg ugyan hatáskört, de amelyekben a törvényhatósági tanácsra történik hivatkozás, vagy amelyek a törvényhatósági tanácsra vagy annak tagjaira is vonatkoznak. Ezért a javaslat úgy rendelkezik, hogy ezeket a rendelkezéseket a törvényhatósági tanáccsal való vonatkozásban tárgytalannak kell tekinteni.

A szakasz (3) bekezdése azokra az ügyekre vonatkozik, amelyeket nem az 1930:XVIII. törvénycikk, hanem annak életbelépte után valamely kormányrendelet vagy szabályrendelet utalt az említett törvénycikk 47. §-ának o) pontja alapján a törvényhatósági tanács hatáskörébe. Ezekben az ügyekben a hatáskörnek a kormányhatóság, illetőleg a szabályrendeletekre vonatkozólag a törvényhatósági bizottság által való újabb megállapítását teszi kötelezővé a javaslat. Megjegyzem, hogy az 1930:XVIII. törvénycikk életbelépése óta alkotott törvények közül csupán az 1933:XVI. törvénycikk tartalmaz a törvényhatósági tanáccsal kapcsolatban rendelkezéseket; ezekről a szakasz (4) bekezdése rendelkezik.

A 11. §-ához

A székesfővárosi számszék szervezetének megváltoztatásával, illetőleg kiépítésével az indokolás általános részében már részletesen foglalkoztam. Ezen a helyen csupán arra akarok még reámutatni, hogy a szervezeti változáson felül a székesfőváros gazdálkodásának hatályosabb ellenőrzését szolgálja a szakasz (1) bekezdése is, amely a számszéki igazgató kötelességévé teszi, hogy az általa tartott vizsgálatokról a főpolgármester útján negyedévenkint, sürgős esetben pedig haladéktalanul a belügyminiszternek jelentést tegyen, hogy jelentését a polgármesternek is küldje meg; végül, hogy ezeken felül évenkint egyszer a törvényhatósági bizottságot is tájékoztassa. Ez a rendelkezés módot nyujt arra, hogy a közvetlen vezető és felügyelő hatóságok (polgármester, főpolgármester, belügyminiszter) az esetleges mulasztásokról és hibákról oly időben szerezhessenek tudomást, amikor megfelelő intézkedéssel a nagyobb bajt még el lehet hárítani és a felelősség kérdésének felvetésével a megtorlást hatékonyan lehet alkalmazni; módot nyujt továbbá arra, hogy az önkormányzat legfőbb szerve, a törvényhatósági bizottság, a zárszámadás kapcsán mindig pontos képet kapjon a számszék működéséről.

A 12. §-hoz

A javaslat 12. §-a a számszéknél rendszeresített állásoknak fizetési osztályokba való sorozásáról és az ezeket az állásokat betöltő tisztviselők illetményeiről szól. A szakasz a számszéki igazgatóra nézve megtartja az 1930:XVIII. törvénycikk 57. §-a (2) bekezdésének azt a rendelkezését, hogy a számszéki igazgató állása a tanácsnoki állásokkal egyenlő fizetési osztályba tartozik, míg az egyéb állásokra a javaslat úgy rendelkezik, hogy azokat a székesfővárosi tisztviselői állások részére megállapított fizetési osztályokba kell sorozni. A besorozást a javaslat a belügyminiszterre bízza, mint akit ezekre az állásokra vonatkozólag a rendelkezés joga egyébként is megillet.

A 13. §-hoz

A törvényhatósági tanács megszüntetésével rés támad a tisztviselői állások betöltésére hivatott hatóságokban is, miután az 1930:XVIII. t. c. 58. §-a számos állás betöltését a törvényhatósági tanácsra bízta. Ezt a hiányt pótolja a javaslat 13. §-a, amely szerves egészként újra szabályozza a tisztviselői és egyéb állások betöltésének módját. Az egész kérdésnek újraszabályozását indokolja az, hogy az alaptörvény az állások betöltésénél olyan sokfelé adott hatáskört a törvényhatósági tanácsnak, hogy a kérdésnek csupán részleteiben való újbóli szabályozása az eligazodást nagyon megnehezítené.

A törvényhatósági tisztviselői állások betöltésénél a törvényhatósági tanács részére biztosított hatáskört ez a szakasz úgy osztja meg, hogy a törvényhatósági tanács választása alá eső tisztviselők közül a jövőben a törvényhatósági bizottság fogja választani: a tanácsnokokat, a statisztikai hivatal igazgatóját, a főlevéltárost, a főszámvevőt és a könyvtárigazgatót. Az eddigi állapotnak megfelelően a törvényhatósági bizottságnál marad: a polgármester, az alpolgármester az árvaszéki elnök, a tiszti főügyész és a tiszti főorvos választása. Ezzel szemben a törvényhatósági tanács hatásköréből a polgármester hatáskörébe kerül a fogalmazói karhoz tartozó többi állások betöltése, a legalsó fizetési osztályba tartozó állások kivételével, amelyekre nézve a kinevezés joga az eddigi állapotnak megfelelően a főpolgármestert illeti meg; a polgármester nevezi ki továbbá a műszaki tanácsnok kivételével az összes műszaki tisztviselőket, a pénztári és adóhivatali szolgálatban álló tisztviselőket, az iskolaigazgatókat és végül ő fogja betölteni a székesfőváros intézeteinél, közintézményeinél, közműveinél és üzemeinél - néhány állás kivételével - az összes állásokat.

Az állások betöltésénél a törvényhatósági tanács megszüntetésével kapcsolatos hatásköri változásokon felül a szakasz a jelen állapottal szemben új elvi alapot teremt a polgármesteri és alpolgármesteri állásokra való vonatkozásban azáltal, hogy a polgármester és az alpolgármesterek választásának hatályosságát az államfő megerősítéshez köti. Ezzel az újítással az indokolás általános részében már foglalkoztam. A vezető tisztviselők kiválogatásánál az állami központi és az önkormányzati akarat találkozása a kétféle közigazgatásnak egységes irányelvek szerint való egybevágó működését fogja biztosítani. Kézenfekvő hogy ez az összhang viszont egyik legfőbb biztosítéka lesz ama egyetemes érdekek megvédésének, amelyek az állami élet központjában, az ország fővárosában a szakszempontoknak megfelelő és igazán feladata magaslatán álló igazgatást követelnek meg.

További eltérés a törvényjavaslatban, hogy az árvaszéki elnök megbizatása ezentúl életfogytiglani lesz; a műszaki személyzet létszámába tartozó és a legalsó fizetési osztályba sorozott tisztviselőket a jövőben nem a főpolgármester, hanem a polgármester nevezi ki; a számvevőségi tisztviselők kinevezésének joga a főpolgármestertől a polgármesterre száll át; az intézetek, közintézmények, közművek és üzemek szolgálatában álló orvosok közül csupán a fertőtlenítő intézeti orvosok kinevezése marad a főpolgármesternél, a többi ilyen orvosi és állatorvosi állást a polgármester fogja betölteni. A székesfőváros közoktatásánál óradíjjal átmenetileg, kisegítőként alkalmazottakra vonatkozólag pedig tisztán rendezi ez a szakasz azt a kérdést, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter előzetes jóváhagyását ezekre az alkalmazottakra nézve nem kell kikérni. Ezeket a változtatásokat célszerűségi szempontok indokolják.

Az árvaszéki elnök eddigi hat évre szóló megbizatása megszüntetésének szükségességét ugyanazokban az okokban találjuk, amelyek az 1930:XVIII. t.-cikk alkalmával a többi hasonló vezetőtisztviselői állások (tanácsnokok, t. főorvos) életfogytiglani betöltése mellett szóltak.

A szakasz egyéb rendelkezéseiben megegyezik az 1930:XVIII. törvénycikk 57. §-ában foglaltakkal.

A 14. §-hoz

A javaslat 14. §-a az 1930:XVIII. törvénycikk 59. §-ának (2) bekezdésében foglaltakat kiegészíti annyiban, hogy a székesfővárosi számszék igazgatójára és helyettes igazgatójára megállapított elméleti képesítést kiterjeszti a számszék jogi képesítésű állást betöltő többi tisztviselőire is - és ezenfelül kimondja, hogy a számszék könyvvizsgálóinak az 1930:V. törvénycikk 73. §-ának utolsó bekezdésében említett hites könyvvizsgálói képesítéssel kell rendelkezniök.

A jogi képesítésű tisztviselőkre vonatkozólag ezt a kiegészítést az teszi szükségessé, hogy a számszéknek a jövőben az igazgatón és helyettesén felül a javaslat 9. §-a szerint a szükséghez képest más jogi képesítésű tisztviselői is lesznek. Gondoskodni kell tehát arról, hogy ezek a tisztviselők ugyanazzal a képesítéssel rendelkezzenek, amelyet az alaptörvény a számszéki igazgatótól és helyettesétől megkíván.

A számszék ellenőrző működésében főleg az üzemekkel vonatkozásban különös jelentősége van a könyvvizsgálatoknak és ezért a javaslat 9. §-a úgy intézkedik, hogy a számszéki igazgatónak megfelelő képesítésű könyvvizsgálók is rendelkezésére álljanak. Kézenfekvő volt, hogy ezeknek a könyvvizsgálóknak a képesítésére az 1930:V. törvénycikk 73. §-ában kapott felhatalmazás alapján kiadott 45,000/1931. és 14,000/1932. I. M. számú rendeletekben a hites könyvvizsgálókra megállapított rendelkezéseket alkalmazzuk, hogy ezáltal a számszék működésében ebben a vonatkozásban is a teljes szakszerűséget biztosítsuk.

A műszaki tisztviselők képesítése felől a szakasz nem tartalmaz intézkedéseket. Oka ennek az, hogy az 1883:I. törvénycikk 10-12. §-ainak a rendelkezései, amelyek a műszaki személyzet képesítését szabályozzák, a számszék műszaki személyzetére külön rendelkezés nélkül is kiterjednek. Ezen túlmenőleg pedig nem lehet előre megállapítani azt, hogy az egyes állások betöltésénél építészmérnöki, gépészmérnöki, kultúrmérnöki, bánya- vagy erdőmérnöki vagy egyéb szakra minősítő mérnöki oklevelet kell-e megkívánni, miután ezt csak a szükségesség határozhatja meg, amit a javaslat 9. §-ának (2) bekezdése pontosan abban jelöl meg, hogy „a számszéki igazgató részére a székesfőváros gazdálkodása minden ágának megvizsgálására elegendő szakértő álljon rendelkezésre.”

A 15. §-hoz

A törvényjavaslat 15. §-ának (1) bekezdése a törvényhatósági bizottság választása alá eső állások közül a polgármester, az alpolgármesterek és a tiszti főügyész választásánál a kijelölés jogát meghagyja továbbra is a kijelölő választmánynál, a többi tisztviselő állások betöltésénél pedig a választást a polgármester jelöléséhez köti.

Már az 1930:XVIII. törvénycikk szükségét látta annak, hogy a polgármester döntő befolyást kapjon munkatársainak kiválasztásában és ezért úgy rendelkezett, hogy a legalacsonyabb fizetési osztályt követő két fizetési osztályba sorozott állásokat a polgármester tölti be. A törvény ezzel a tisztviselőknek a közszolgálat szempontjából és szakszempontból egyaránt helyes kiválogatását kívánta biztosítani. Okszerűen következik ebből azonban az is, hogy ha indokolt ezeknek a szempontoknak érvényesülése az alsóbb tagozatokban, úgy kétszeresen indokolt, hogy a magasabb állások betöltésénél is figyelemmel legyünk ezekre a szempontokra. Ez a magyarázata annak, hogy a javaslat a törvényhatósági bizottság betöltése alá eső állásoknál - az alpolgármesterek és a tiszti főügyész kivételével - a kijelölés jogát a polgármesterre ruházza át.

Mindezeken felül a tervezett reformot indokolja az a nagyfontosságú újítás is, amelyet az egyfokú jogorvoslati rendszer bevezetésével alig néhány hónappal ezelőtt az 1933:XVI. t.-cikk iktatott törvénybe. Amint már ennek a törvénynek országgyűlési tárgyalása során jeleztem, ezt az újítást olyan reformintézkedéseknek kell követniök, amelyek a jogorvoslatok leszorításából: az ügyek nagy tömegének a középfokú hatóságnál való végérvényes befejezéséből származó veszélyt intézményesen ellensúlyozni fogják. Ilyen biztosíték lesz a főváros igazgatásában: a kijelölés és az állások betöltésének új rendszere.

A tiszti főügyész állására vonatkozólag a javaslat az eddigi állapotot tartja fenn, vagyis ennek az állásnak a betöltésénél a kijelölés jogát ezentúl is a kijelölő választmány fogja gyakorolni. Ezzel méltányolni kívántam azokat a szempontokat, amelyek a tiszti főügyésznek, mint a székesfőváros jogtanácsosának úgy a központi végrehajtó hatalomtól, mint a polgármestertől való teljes függetlenségét kívánja meg.

A szakasz (2) bekezdése természetszerű. A (3) bekezdést pedig az indokolja, hogy az árvaszéki elnök megbizatása a javaslat 11. §-a I. részének (11) bekezdése szerint ezentúl életfogytiglanra szól.

A 16. §-hoz

Az 1930:XVIII. törvénycikk 62. §-ának (1) bekezdése szerint az állás megüresedése vagy felfüggesztés esetében a polgármester helyettesítése felől a törvényhatósági bizottság, a többi tisztviselők helyettesítése felől pedig szükség esetében a főpolgármester intézkedik.

A javaslat ezt a szabályozást a polgármesterre és az alpolgármesterre nézve most úgy módosítja, hogy a polgármestert szolgálati sorrend szerint az alpolgármesterek helyettesítik, az alpolgármesterek pedig egymást helyettesítik, szükség esetében helyettesítésük felől a belügyminiszter intézkedik.

Ez a módosítás okszerű következménye a 11. §-ban foglalt annak az újításnak, amely szerint a polgármester és az alpolgármesterek megválasztása csak az államfő megerősítésével válik hatályossá. A belügyminiszter jogköre egészen szűk területre korlátozódik: arra az esetre, ha a szóbanforgó vezetőállások közül egyszerre több üres, amikor is az igazgatás zavartalan ellátásának biztosítása érdekében nemcsak kívánatos, hanem egyenesen szükséges is, hogy a helyettesítés kérdésében a legfőbb felügyeleti hatóság intézkedjék.

A szakasz második bekezdése a tisztviselők és egyéb alkalmazottak szabályszerű elbánás alá vonása kérdésében határozni hivatott hatóságokat állapítja meg. Ennek a kérdésnek törvény rendezését - ami eddig a szabályrendeleti jogalkotás körébe tartozott, - a törvényhatósági tanács megszüntetése teszi időszerűvé. A tisztviselők és egyéb alkalmazottak szabályszerű elbánás alá vonása kérdésében ugyanis az 1930:XVIII. törvénycikk 42. §-ának (2) bekezdése alapján ma a törvényhatósági tanács határoz és ezért a törvényhatósági tanács megszüntetésével ezeknek az ügyeknek a rendezéséről is gondoskodni kell, különben a javaslat 23. §-ának b) pontja szerint a polgármester hatáskörébe kerülnek mindaddig, amíg a törvényhatósági bizottság a hatáskört máskép nem állapítja meg. Az egységes törvényi szabályozást és ezáltal a későbbi hatásköri viták kiküszöbölését indokolja az is, hogy a kérdésben az 1896:XXVI. törvénycikk alapján közigazgatási bírósági panasznak van helye.

Ami a hatáskör megállapítását illeti, a javaslat - a főpolgármester által alkalmazott tisztviselők kivételével - érvényt szerez annak az általános jogelvnek, hogy az a hatóság hivatott a tényleges szolgálattól való felmentés, tehát a szabályszerű elbánás alá vonás kérdésében határozni, amelyik a tisztviselőt alkalmazta. A főpolgármester által kinevezettekre - a kérdés természeténél fogva - a javaslat úgy intézkedik, hogy az ilyen tisztviselők szabályszerű elbánás alá vonása kérdésében a polgármester határoz. A polgármester hatáskörébe utalja továbbá a javaslat minden esetben a tisztviselők és egyéb alkalmazottak hozzátartozóinak ellátása kérdésében való határozathozatalt is, miután ezek az ügyek az ellátáshoz megkívánt törvényes feltételek egyszerű megállapításából állanak.

A 17. §-hoz

A javaslat 15. §-a az 1930:XVIII. törvénycikk 67. §-ának azt a rendelkezését, hogy a számszéki igazgató és helyettese ellen a fegyelmi eljárást és a felfüggesztést csak a belügyminiszter rendelheti el, kiterjeszti mindazokra a számszéki tisztviselőkre, akiket a javaslat 9. §-ának (2) bekezdése alapján a belügyminiszter nevez ki.

Ezt a kiterjesztést az teszi szükségessé, hogy a jövőben a számszéknek az igazgatón és helyettesén felül más olyan tisztviselői is lesznek, akiknek a törvényhatóságoktól való függetlenségét épp olyan védelem alá kell helyezni, mint a számszék igazgatóját és helyettesét.

A szakasz (2) bekezdése a törvényhatósági tanács megszüntetése folytán bővebb indokolásra nem szorul.

A 18. §-hoz

A szakasz (1) bekezdését a törvényhatósági tanács megszüntetése indokolja. A szakasz (2) bekezdése az 1930:XVIII. törvénycikk 71. §-ának (3) bekezdésében foglaltakat kiegészíti annyiban, hogy világos rendelkezést ad arra nézve, hogy a központi pénztár pénzkészleteinek gyümölcsöző elhelyezéséről a polgármester a központi pénztár igazgatója utján gondoskodik, amit a számvitel és a pénzkezelés rendje indokol. Viszont eltér az említett törvény 71. §-ának (3) bekezdésétől annyiban, hogy a nem kereskedelmi társaság alakjában működő üzemek, valamint az önálló vagyonkezelésű intézetek, közintézmények és közművek pénzkészleteinek gyümölcsöző elhelyezése kérdésében az intézkedést - az üzemi stb. igazgatóság helyett - a polgármesterre bízza. Ez a változás a székesfőváros vagyoni érdekeit kívánja fokozottabban biztosítani és e mellett az üzemek, intézetek stb. gazdálkodásának pénzügyi eredményességét sem veszélyezteti, mert a polgármester a pénzkészletek elhelyezése felől, az üzemek, intézetek stb. vezetői útján gondoskodik.

A 19. §-hoz

Az 1930:XVIII. törvénycikk 74. §-ának (1) bekezdése szerint a székesfőváros a saját készpénzvagyonán felül a kezelése alatt álló gyámpénztár, alapok, stb. készpénzfeleslegeit s igénybeveheti függő kölcsön alakjában és az igénybevételt a törvényhatósági tanács engedélyezi.

A törvényhatósági tanácsnak ezt a hatáskörét a javaslat 17. §-a most a polgármesterhez utalja, aki azonban az igénybevételt a törvényhatósági bizottságnak utólagosan bejelenteni köteles. Ezt a megoldást célszerűségi szempontok indokolják, mert az igénybevétel felől rendszerint sürgősen kell intézkedni, viszont a törvényhatósági bizottság felügyeleti és ellenőrző jogának gyakorlását az utólagos bejelentés kielégítően biztosítja.

A 20. §-hoz

Az 1930:XVIII. t.c. nem tartalmaz kifejezett rendelkezést arra vonatkozólag hogy a nem kereskedelmi társaság alakjában működő üzemek költségvetését ki hajtja végre. Oka ennek nyilvánvalóan az volt, hogy a törvény önként értetődőnek tartotta, hogy ezekre az üzemekre is vonatkozik a törvény 77. §-ának (1) bekezdése, amely szerint a költségvetést a polgármester hajtja végre.

Az esetleges félreértések és viták elkerülése céljából ezt mondja ki a javaslat 20. §-a.

A 21. §-hoz

A 21. és 22. § a székesfővárosnak nem kereskedelmi társaság alakjában működő üzemeire vonatkozóan tartalmaz rendelkezéseket. A fővárosi üzemeknek ez a csoportja nem önálló jogi személy, vagyonuk a székesfővárosnak külön célra rendelt saját vagyona, tulajdonosuk kizárólag a székesfőváros közönsége és ennek megfelelően működésük szabályozásánál a szorosan vett törvényhatósági igazgatás, továbbá az ezzel kapcsolatos kormányhatósági felügyelet és ellenőrzés teljes mértékben érvényesül, nem úgy, mint a 23. §-ban szabályozott azoknál az üzemeknél, vagy vállalatoknál, amelyeket a székesfőváros kereskedelmi társaság alakjában tart fenn.

A Budapest székesfőváros közigazgatásáról szóló 1930:XVIII. törvénycikk 89. §-ában szabályozott üzemigazgatóságok helyett, ennek a javaslatnak 21. §-a üzemi választmány szervezését engedi meg. Lényeges különbség az üzemigazgatósággal szemben, hogy az üzemi választmány tanácsadó, véleménynyilvánító és ellenőrző testület lesz, amivel szemben az üzemigazgatóságot az 1930:XVIII. törvénycikk idézett §-ának rendelkezése szerint a székesfőváros üzemében intézkedő jogkör illette meg.

Ennek a törvényjavaslatnak alapvető elgondolása a székesfőváros igazgatásában a szakszerűség nagyobb kidomborítása mellett az egyéni felelősség kiépítése. Ennek megfelelően a 21. és 22. §-ban tárgyalt üzemeknél is a polgármester közvetlen irányítása alatt álló üzemvezetőnek kíván a törvényjavaslat intézkedő jogkört biztosítani. Ez a megoldás a javaslatnak más vonatkozásokban is az egyéni felelősséget kidomborító alapelve mellett megfelel kereskedelmi jogunk újabb fejlődésének is, ahol ugyancsak határozottan kifejezésre jut az a törekvés, hogy az ügyvezető (vezérigazgató, ügyvezető igazgató stb.) legyen a vállalat felelős intézkedő szerve és a kereskedelmi társaság testületi szerveit a felügyelet, ellenőrzés és a vállalat politikájának az irányítása illesse meg.

Ilyen alapgondolat mellett sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az üzemi választmány működése csak akkor lehet eredményes, ha tagjai hatásosan közreműködhetnek az üzem irányításában. Ezzel a 21. § (8) és (9) bekezdése, de többi része is számot vetni kíván.

A 21. § (2) bekezdése az üzemi választmány összeállításában egyfelől a polgármester irányítását biztosítja és az ő felelősségét domborítja ki, de másfelől a székesfőváros kormányzatának az önkormányzattal kapcsolatos várospolitikai érdekeit is a kellő mértékben számba kívánja venni azzal, hogy rendelkezése szerint négy tagot a törvényhatósági bizottság küldene ki az üzemi választmányba.

A 23. §-hoz

A törvényjavaslat 23. §-a a kereskedelmi társaságok alakjában fenntartott székesfővárosi üzem vagy egyéb vállalat tekintetében szorosan alkalmazkodni kíván kereskedelmi jogunk fennálló rendelkezéseihez s ezek sorában a kereskedelmi társaságokra vonatkozó jogunknak ahhoz az alapgondolatához, amely szerint a társaság vagyonában esetleg magánosak is közvetlenül érdekelve vannak mint részvényesek vagy szövetkezeti részjegyek tulajdonosai stb.

A székesfővárosi üzemek tekintetében abból a szempontból tett megkülönböztetés, hogy az üzemet a székesfőváros mint kereskedelmi társaságot tartja fenn, vagy sem, különös jelentőségű az üzemek felett felügyeleti jogot gyakorolni hivatott kormánybiztosra vonatkozóan javasolt rendelkezések megállapításánál. A székesfőváros kizárólagos tulajdonában levő (nem kereskedelmi társaság alakjában működő) üzemeknél a 21. § a kormánybiztosnak az üzemmel kapcsolatos határozatokkal és intézkedésekkel szemben ezek foganatosítását felfüggesztő óvási jogot kívánt biztosítani; a 23. § ezzel ellentétben a kormánybiztosnak csak észrevételezési jogot enged meg akként, hogy ez a jogkör ne akadályozza meg az üzem illetékes szerve határozatának a foganatosítását. A kormánybiztos kiküldésénél mindkét esetben hasonló gondolat érvényesül ahhoz, amelyet a törvényhatóságok háztartásának ellenőrzésére nézve az 1932:II. törvénycikkel 1933. évi december hó 31. napjáig hatályban tartott 1927:V. törvénycikk 48. §-a a pénzügyi ellenőr intézménye útján megvalósított.

A 24. §-hoz

Az 1930:XVIII. törvénycikk 99. §-ának (9) és (10) bekezdése szerint a törvényhatósági bizottság feloszlatása esetében a törvényhatóság igazgatását a törvényhatósági tanács intézi és a kormánybiztos kinevezésére csak másodlagosan kerülhet a sor.

A javaslat most közvetlenül a kormánybiztosra bízza a főváros igazgatását, ha a törvényhatósági bizottságot feloszlatták. Okszerű következménye ez a törvényhatósági tanács megszűntetésének és annak, hogy az önkormányzati igazgatás zavartalan ellátásának biztosításáért elsősorban a kormány felelős.

A szakasz egyéb rendelkezései az 1930:XVIII. törvénycikk 99. §-ának (9) és (10) bekezdéséből vannak átvéve.

A 25. §-hoz

Ennek a szakasznak az a magyarázata, hogy a törvényhatósági tanács megszűntetése folytán a javaslat 6. §-ának (2) bekezdése hatályon kívül helyezi az 1930:XVIII. törvénycikk 42. §-ának (2) bekezdését, amely szerint azokban az ügyekben, amelyeket a törvény életbelépése előtt valamely jogszabály a törvényhatósági bizottság hatáskörébe utalt, de amelyeket az említett szakasz (1) bekezdése a törvényhatósági bizottságnak nem tart fenn, - a törvényhatósági tanács jár el. Ehhez képest ezekben az ügyekben a hatáskör kérdését most újból kellett szabályozni.

A szabályozás abból az alapgondolatból indul ki, hogy miután az említett ügyeket pontosan felsorolni nem lehet, a hatáskör megállapításában olyan általános szabályt adjon, amely a jelentéktelen ügyek nagy számától a törvényhatósági bizottságot mentesíti ugyan, azonban rugalmasságánál fogva módot ad arra is, hogy a törvényhatósági bizottsághoz kerülhessen minden olyan kérdés, amely a törvényhatóság irányító akaratának a kifejezését kívánja meg. Ezért a javaslat az ügyeket két csoportra osztja a szerint, amint a törvényhatósági bizottság hatáskörét eredetileg törvény- vagy kormányrendelet, illetőleg szabályrendelet állapította meg. Az utóbbi esetben az intézkedés joga visszaszáll a törvényhatósági bizottságra, az utóbbi ügyek pedig a polgármesterhez kerülnek, de csak addig, amíg az illetékes kormányhatóság, illetőleg a szabályrendeletekre vonatkozólag a törvényhatósági bizottság a hatáskör kérdésében máskép nem határoz. Ezek a rendelkezések a szakasz a) és b) pontjaiban vannak.

A szakasz c) pontjának a felvételét, amely az 1930:XVIII. törvénycikkel már megszűntetett régi „tanács” hatáskörének a polgármesterre való átszállása felől rendelkezik, ugyancsak a törvényhatósági tanács megszűntetése teszi szükségessé, miután az 1930:XVII. törvénycikk 103. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint a „tanács” hatásköre a törvényhatósági tanács és a polgármester között oszlik meg.

A szakasz második bekezdése azokban az ügyekben, amelyekben valamely jogszabály közigazgatási bírósági panaszjogot biztosított, e panaszjog fennállásának kérdését helyezi tiszta alapra abban a vonatkozásban, ha a panaszjog fennállása azért válnék vitássá, mert ezekben az ügyekben az eljáró hatóságok hatáskörét az 1930:XVIII. törvénycikk vagy a jelen javaslat más hatóságra ruházta át.

A 26. §-hoz

Ennek a szakasznak a rendelkezése szintén a törvényhatósági tanács megszüntetésével van kapcsolatban. Az 1930:XVIII. törvénycikk 104. §-ának (2) bekezdése szerint ugyanis azokban az ügyekben, amelyeket szabályrendelet utalt a polgármester vagy a volt tanács hatáskörébe, valamint olyan ügyekben is, amelyeket a jövőre szabályrendelet fog a polgármester hatáskörébe utalni. - a törvényhatósági tanácshoz lehet fellebbezni.

Ezt a fellebbviteli hatáskört most a javaslat a törvényhatóság bizottságra ruházza át és kimondja, hogy a törvényhatósági bizottság ezt a hatáskört a kebeléből alakított albizottságok útján gyakorolja. Az albizottságok beiktatásával a javaslat az ügyek szakszerűbb és gyorsabb elintézését kívánja lehetővé tenni.

A szakasz második bekezdésének az magyarázata, hogy az 1933:XVI. törvénycikk 24. §-a a hatósági fokozatok kérdését szabályozza azokban az ügyekben, amelyekben a polgármester a nem hatósági jellegű testületeknek vagy szervezeteknek - mint amilyenek pl. az üzemek is - a határozatát bírálja felül. Ezt a szabályozást a hatósági fokozatoknak az első bekezdésében foglalt rendezésével nem kívántam érinteni.

A 27. §-hoz

Az indokolás általános részében már ismertettem azoknak a nagyfontosságú rendelkezéseknek az indokait, amelyeket ez a szakasz tartalmaz. Az elgondolást az annakidején a nemzetgyűlés, illetőleg az országgyűlés által kiküldött harminchármas bizottság intézményéből vettem át, amelyet az 1924:IV. törvénycikk 5. §-a, illetőleg az 1931:XXVI. törvénycikk 7. §-a létesített. Amint ezek a törvényszakaszok az országgyűlés hatáskörét bizonyos vonatkozásban a kormánynak adják, azonképpen a törvényjavaslat 25. §-a a törvényhatósági bizottság hatáskörét egy megszabott keretben a főpolgármesterre ruházza. Erről szól a szakasz (1) és (2) bekezdése.

A főpolgármester a belügyminiszter által készített tervezet végrehajtására vonatkozó jogot és kötelességét átveszi az önkormányzat figyelembejövő hatóságaitól és szerveitől, elsősorban a törvényhatósági bizottságtól. Bár a rendezésre váró ügyek a közigazgatási bizottság hatáskörén kívül esnek, mégis - félreértések elkerülése végett - külön kiemeli a javaslat, hogy a közigazgatási bizottság hatáskörét a főpolgármester nem érintheti.

A szakasz (3) bekezdése a 33-as bizottság mintájára egy ellenőrző bizottságot létesít avégből, hogy egyrészt a főpolgármester tervezett intézkedéseiről a törvényhatósági bizottság egy kiküldött képviselete - az ellenőrző bizottság útján - állandóan tájékozódva legyen, másrészt, hogy az ellenőrző bizottság tagjai - mint a törvényhatósági bizottság bizalmának letéteményesei - a főpolgármestert véleményükkel és tanácsukkal támogassák.

A (4) bekezdés szerint az ellenőrző bizottság hatásköre véleményező, tanácsadó, ellenőrző és javaslattevő; ebben az utóbbi vonatkozásban pedig nemcsak a főpolgármester, hanem - az egész tervezetre vonatkozólag - a belügyminiszter felé is.

A szakasz (5) és (6) bekezdésében foglalt rendelkezések okszerű következményei annak, hogy a tervezetet a főpolgármester hajtja végre és tett intézkedéseiért is egyedül ő a felelős.

A (7) bekezdés rendelkezése nem szorul bővebb indokolásra. A (8) bekezdés első része természetszerű, második részét pedig az ellenőrző bizottság működése folytonosságának a biztosítása indokolja.

A 28. §-hoz

A szakasz (1) bekezdése szerint a törvény 2. §-ának életbelépését a belügyminiszter rendelettel állapítja meg.

A törvényhatósági bizottsági tagok létszámának apasztását, a törvényhatósági tanács megszüntetése tette szükségessé. Ezért kézenfekvő volna, hogy a tagok létszámában bekövetkezett változást a törvényhatósági tanács megszüntetésével egyidejűleg hajtsuk végre, mégis a közigazgatás zavartalan működésének biztosítása szempontjából helyesebb, hogy a két fontos szervezeti változás keresztülvitelét különválasszuk és ebből a célból a 2. § életbeléptetése időpontjának megállapítását a belügyminiszterre bízzuk.

A (2) bekezdés kimondja, hogy a 2. § életbelépésével a törvényhatósági bizottság megbizatása megszűnik, ami természetszerű következménye annak, hogy a tagok létszámának apasztását másként, mint új törvényhatósági bizottság alakításával megoldani nem lehet. Az új választás megtartására megállapított hatheti időtartam megfelel annak az időtartamnak, amely a hatévenkinti rendes választások alkalmával a választás napjának kitűzésére az 1930:XVIII. törvénycikk 17. §-ának (12) bekezdésében foglalt felhatalmazás alapján kiadott 2120/1930. B. M. eln. számú rendelet 3. §-a és a most hivatkozott törvénycikk 20. §-a szerint az igazoló választmány rendelkezésére áll. A közigazgatási bizottság és az igazoló választmány továbbműködésére vonatkozó rendelkezéseket a közigazgatás zavartalan menetének, illetőleg az új választásokkal kapcsolatos teendők zavartalan ellátásának biztosítása indokolja.

A (3) bekezdésnek az a magyarázata, hogy az új törvényhatósági bizottság joggal kifogásolhatná, hogy azok a tisztviselők, akiknek megbizatása meghatározott időre szól, nem az ő bizalmából foglalják el állásukat.

A szakasz (4) bekezdése célszerűségi szempontokat szolgál abban a vonatkozásban, hogy a törvényhatósági bizottság és a meghatározott időre választott tisztviselők megbizatásának megszűnése a naptári év végével essék egybe.

Az árvaszéki elnököt ezentúl élethossziglan fogják megválasztani. Minthogy pedig ennek az állásnak a betöltése kérdésében a törvényhatóság akarata csak a közelmultban nyilatkozott meg, a szakasz (5) bekezdésében a javaslat úgy rendelkezik, hogy a törvény életbelépésekor hivatali szolgálatban álló árvaszéki elnököt élethossziglan megválasztottnak kell tekinteni. Ez felel meg a méltányosság kívánalmainak is.

A (6) és (7) bekezdései természetszerűek.