1934. évi XXIII. törvénycikk indokolása

az Országos Ügyvédi Gyám- és Nyugdíjintézetről * 

Általános indokolás

Az Országos Ügyvédi Gyám- és Nyugdíjintézetet az 1908:XL. törvénycikk létesítette. E törvényjavaslat célja az volt, hogy a munkaképtelenné vált ügyvédekről és a meghalt ügyvédek hátramaradottairól gondoskodjék.

A törvény megalkotása óta negyedszázad telt el. Eseményekben bővelkedő negyedszázad, amelynek első évei még a viszonylagos gazdasági virágzás idejére esnek, de későbbi sokkal nagyobb részének szomorú eseményei az Intézet helyzetét is súlyossá tették. A viszonyok nagy változása okozta, hogy e huszonöt év alatt meglehetős bőségben keletkeztek olyan jogszabályok, amelyek az Intézetre vonatkoznak.

Még a jobb gazdasági évek idejében alkotta meg a törvényhozás az 1914:LII. törvénycikket. Ez a törvény az 1908. év alaptörvény rendelkezésein túlmenve, aggkori ellátást kívánt adni a hatvanöt évesnél idősebb ügyvédeknek, tekintet nélkül arra, hogy ez az életkor munkaképtelenséggel jár-e együtt vagy sem. Az aggkori ellátás céljaira ugyanez a törvény - a korábbi költségvetési törvényekben biztosított tízezer koronával szemben - ötszázezer koronás állami segélyt is biztosított az Intézetnek, méltányolva az ügyvédi hivatás jelentőségét, az ügyvédség érdemeit és azokat a közterheket, amelyeket az ügyvédi kar visel s amelyek közül főképpen az ingyenes szegényvédelem és az illetékek előlegezése, valamint az illetékekért való felelősség érdemelnek említést. Helyesen mondja az utóbbi törvény indokolása, hogy a tízezer koronás segélyt „korántsem lehetett az ügyvédi kar részéről a köz javára ingyen tett szolgálatok megfelelő ellenértékeképpen tekinteni” és hogy „az ügyvédi hivatásnak a jogszolgáltatás körében elfoglalt magas állása, az ügyvédi kar által a köznek ellenérték nélkül teljesített különféle szolgálatok s az államélet minden terén kifejtett közhasznú, hazafias működése okszerűleg reá utalnak arra, hogy az Intézetet, tekintettel nagy szociális jelentőségére, az állam is a szükségnek megfelelő arányban támogassa”.

A törvényben szabályozott aggkori ellátás azonban tényleg nem ment át az életbe. A világháborúban és a világháborút követő években bekövetkezett gazdasági viszonyok ugyanis - főleg az ügyvédi kart sujtó gazdasági válság és az ötszázezer koronás állami segély elértéktelenedése - arra indította a törvényhozást, hogy az 1925:XX. törvénycikkben az aggkori ellátási összegek fizetésének felfüggesztésére hatalmazza fel az igazságügyminisztert, aki a felhatalmazással a 31,510/1925. I. M. számú rendeletben élt is.

Ugyancsak a nehéz gazdasági viszonyok indították a törvényhozást arra is, hogy az igazságügyminisztert felhatalmazza az Intézettől járó ellátási összegek többszörözésére vonatkozó törvényi rendelkezések módosítására és kiegészítésére; ezen az alapon adatott ki a 13,900/1931. I. M. számú rendelet.

Az 1928:XI. törvénycikk 2. §-a az aggkori ellátás terheinek fedezésére az ötszázezer koronás államsegély helyébe a költségvetési törvényben megszabandó segélyt biztosít az Intézetnek. Minthogy azonban kétséges, hogy az állam mikor adhat az Intézetnek olyan segélyt, mely elegendő a megfelelő aggkori ellátás fizetésére és minthogy egyelőre fontosabb az, hogy a munkaképtelen ügyvédek és az elhalt ügyvédek hozzátartozói kapjanak megfelelő ellátást: felhatalmazza az igazságügyminisztert, hogy átmenetileg az államsegélynek ezekre a sürgősebb célokra való felhasználását engedje meg az Intézetnek. Az igazságügyminiszterek e felhatalmazással azóta minden évben éltek is.

Az 1,050/1932. M. E. és a 15,000/1932. I. M. számú rendeletek a közmegbizatásban eljáró ügyvédek és egyéb személyek díjainak egy részét juttatják az Intézetnek.

Részben a háborút követő gazdasági válság, részben a fizetési készség csökkenése okozta azt is, hogy a válságtól különösen súlyosan érintett ügyvédi kar tagjai az intézeti járulékokkal tömegesen maradtak hátralékban. Ez a hátralék az egyébként is súlyos veszteségeken átesett Intézet és az ügyvédi kamarák anyagi egyensúlyát és feladatának megfelelő ellátását a fent felsorolt törvényes rendelkezések ellenére is fenyegette. Ezért a törvényhozás szükségesnek találta, hogy az 1928:XI. törvénycikkben a nemfizetés következményeit megszigorítsa.

Az Ügyvédi Gyám- és Nyugdíjintézetről szóló törvény rendelkezésein módosítást tesz az 1929:XXIII. törvénycikk 12. §-a s annak megfelelően a 100,000/1929. P. M. számú pénzügyminiszteri rendelet is. Ez arról rendelkezik, hogy közadók behajtásának módjára vezetett végrehajtás során mennyiben lehet az Intézettől járó ellátást lefoglalni. Az 1928:XII. törvénycikk (átértékelési törvény) 34. §-ának 7. pontja pedig kimondja, hogy a törvény rendelkezései a Nyugdíjintézetről szóló törvényben szabályozott tartozásokra nem vonatkoznak.

A most beterjesztett törvényjavaslat főcélja is az, hogy az Intézet anyagi egyensúlyának biztosítására alkalmasnak látszó rendelkezéseket tegyen. Ezt az egyensúlyt leginkább az veszélyezteti, hogy a tagok nem fizetik az intézeti járulékokat. Igaz ugyan, hogy az ügyvédi kamarák a tagjaikat terhelő járulékokért egyenes adósként felelősek (1908:XL. törvénycikk 4. § 3. bek.) és ezt a felelősséget ez a törvényjavaslat sem ejti el teljesen (5. §), de minthogy a legtöbb kamarának nincs számottevő vagyona, a kamarák is csak akkor fizethetnek az Intézetnek, ha hozzájuk befolyik az intézeti járulék. A törvényjavaslat tehát a fizetés elmulasztásának következményeit a túlzott szigorúságtól ugyan tartózkodva, de mégis úgy kívánja szabályozni, hogy az Intézet egyensúlya biztosítva legyen. E szabályozás a törvényjavaslatnak a tagsági jogok szünetelésére, az ügyvédi lajstromból való törlésre (8. §), a hátralékoknak az ellátási összegekből való levonására (25. §) vonatkozó §-aiban foglaltatik. A már felgyülemlett hátralékok utólagos megfizetését a tagok és a kamarák közti viszonyban a 8. § utolsóelőtti bekezdése, a kamarák és az Intézet közti viszonyban a 33. § szabályozza.

E mellett azonban egyéb olyan új rendelkezéseket is tartalmaz a törvénytervezet, amelyek az eddigi jogszabályok alkalmazásának gyakorlati tapasztalatai szerint vagy egyébként szükségeseknek mutatkoznak.

Részletes indokolás

Az 1-2. §-okhoz

Az 1. és 2. § megfelel az 1908:XL törvénycikk 1., 2., 24. és 25. §-ában és az 1912:LII. törvénycikk 3. §-a első bekezdésének második felében, valamint utolsó bekezdésében foglalt rendelkezéseknek. Új rendelkezés csak a 2. § második bekezdés utolsó fél mondatában van. Az ott megszabott időhatár azért szükséges, mert az ügyvédkedés igen hosszú megszakítása esetében a tagság szakadatlan fennállása nem indokolható.

A 3. §-hoz

A 3. § első két bekezdése az 1908:XL. törvénycikk 3. §-ának a törvényjavaslat 2. §-ába fel nem vett rendelkezéseit, az 1925:XX. törvénycikk 1. §-át és az 1928:XI. törvénycikk 4. §-át helyettesíti, kiküszöbölni iparkodik azonban a §-ok alkalmazásánál mutatkozó ferdeségeket. Az 1908:XL. törvénycikk 2., 3. és 8. §-ainak rendelkezéseiből ugyanis azt lehet levezetni, hogy ha valamely ügyvédnek ügyvédi minősége bizonyos évben megszűnt, de még ugyanabban a naptári évben az ügyvéd névjegyzékbe újra bejegyzik: erre a naptári évre az intézeti járulékot kétszeresen kell megfizetnie. Különösen előfordul ez az eset akkor, ha az ügyvédet az intézeti járulék nemfizetése miatt törlik, majd hátralékának megfizetése után újból bejegyzik. Nyilvánvaló, hogy a járuléknak ugyanegy naptári évre kétszeresen való fizetése nem indokolt s a vázolt jogállapot változtatásra szorul. Van viszont egy másik törvényes rendelkezés, amely éppen ellenkező irányú ferdeséget okoz. Az 1928:XI. törvénycikk 4. §-a ugyanis úgy rendelkezik, hogy más kamara területére való átköltözés esetében az ott újonnan bejegyzett ügyvéd a bejegyzés évére nyugdíjintézeti járulékot nem köteles fizetni. Ez a rendelkezés szószerinti értelmezése mellett azt is jelenti, hogy az ügyvéd akkor sem köteles a bejegyzés évére nyugdíjintézeti járulékot fizetni, ha átköltözés címén ugyan, de nem a törlés évében, hanem csak a törlést követő naptári évben jegyezték őt be, ami más szóval azt jelenti, hogy egy naptári évre eső járulék teljesen elmarad. Nyilvánvaló, hogy a mondott eredmény egyik esetben sem felel meg a törvényhozó akaratának, ezért a jelen § szövege ezeket a törvénymagyarázati eredményeket kiküszöbölni törekszik. A 3. § utolsó bekezdése megfelel az 1908:XL. törvénycikk 22. §-ának, melyet a rendelkezések logikai összefüggésére tekintettel a járadékokról szóló rendelkezések közé kellett felvennem.

A 4. §-hoz

A 4. § a nyugdíjintézeti járulék esedékességét a kamarai illetmény esedékességével összefüggésbe hozta. E rendelkezés indoka az, hogy e nélkül a kamaráknak módjuk volna a kamarai illetmény esedékességét az év első felére téve a hozzájuk befizetett összegeket elsősorban a maguk illetménykövetelésére számolni el azon az alapon, hogy minden fizetést elsősorban a korábban lejárt követelés törlesztésére kell fordítani.

Az első évi kamarai illetménynek a bejegyzés előtt esedékessé tétele azt a célt szolgálja, hogy legalább a bejegyzés évére eső intézeti járulék biztosítva legyen.

Az 5. §-hoz

Az 5. § az 1908:XL. törvénycikk 4. §-át és az 1925:XX. törvénycikk 2. §-át helyettesíti és módosítja.

A kamarák felelősségének az ötödik bekezdés szerinti enyhítése kívánatossá teszi, hogy a kamarák adjanak számot az Intézetnek arról, milyen lépéseket tettek járulékaik behajtása végett.

Az 5. § második bekezdése a kamarai illetményre és az intézeti járulékra együttesen teljesített fizetések megosztását szabályozza, még pedig olyanképpen, hogy arányos megosztást rendel el. E szabályozásnak főképpen abból a szempontból van jelentősége, hogy meghatározza, mi a tagok fizetményéből a kamara pénze, amit saját szükségleteinek kielégítésére fordíthat és mi a reá nézve idegen pénz. A törvényjavaslat álláspontja szerint tehát a kamarához befolyt nyugdíjintézeti járulék tekintetében a kamara nem egyszerűen kötelmi adós, hanem idegen pénz kezelője, idegen pénzé, amelyet tehát saját céljaira nem használhat fel. De jelentősége van e szabályozásnak annyiban is, hogy ebből tűnik ki, mi tekintendő a kamarához tényleg befolyt nyugdíjintézeti járuléknak, amelyért a kamara a második bekezdés szerint - de a dolog természete szerint is - a jövőben is feltétlenül felelős lesz az Intézettel szemben.

Az 5. § harmadik bekezdése az általános jogi elveknek figyelembevételével szabályozza azt, hogy a nyugdíjintézeti járulékra történt fizetéseket mely évre eső járuléktartozás javára kell számítani. Minthogy a 8. § utolsóelőtti bekezdése szerint a hátralékos tagok részletfizetési kedvezményt élveznek s a részletösszegeken felüli fizetés elmulasztása nem jár súlyos következményekkel: a jogi elvek és a fizető tag feltehető akarata egyaránt azt kívánják, hogy a fizetett összeg elsősorban a részletekre és az 1933. év utáni járulékokra számítódjék.

E § leglényegesebb rendelkezését az ötödik bekezdés tartalmazza. Ez kimondja, hogy az 1934. évtől kezdve a kamara nem feltétlenül felel tagjainak járulékaiért. Mentesül ugyanis ettől a felelősségtől az olyan kamara, amely a naptári év folyamán a tagokra eső járulék 90 %-át elérő összeget szolgáltat be az Intézetnek. Ennél többet csak akkor köteles beszolgáltatni, ha hozzá tényleg több intézeti járulék folyt be. Azt remélem, hogy a pontosan teljesítő kamaráknak ez a jutalmazása serkentő hatással lesz arra, hogy az intézeti tagdíj behajtásában és beszolgáltatásában buzgalmat fejtsenek ki. Mentesíti továbbá a kamarát a nyugdíjjárulék nemfizetése miatt törölt tag utolsó két tagsági évére eső és be nem folyt járulékaiért való felelősség alól. Akit e címen töröltek, attól a kamara rendszerint a legnagyobb gonddal sem hajthatta volna be a járulékot, méltányos tehát, hogy a kamarai tagdíj elvesztésén felül ne érje ilyen esetekben a kamarát az a további kár is, hogy a nyugdíjintézeti járulékért is felelős legyen.

A hatodik bekezdés kamatfizetési kötelezettséget mond ki arra az esetre, ha a kamara a fizetést lejáratkor nem teljesíti. Ez megfelel az általános jogi elveknek és az Intézet anyagi egyensúlya érdekében szükséges is.

A 7. §-hoz

A 7. §-hoz. Az 1908:XL. törvénycikk 6. §-a lehetővé tette a kamaráknak, hogy egyes tagjaik nyugdíjintézeti járulékát átvállalják. Ezt csupán annyiban korlátozza, hogy az átvállalás csak különös méltánylást érdemlő okból történjék. Az 1908. évi törvény szerint továbbá a tag már az átvállalással szabadult járulékfizetési kötelezettsége alól, tekintet nélkül arra, hogy a kamara a magára vállalt járulékot tényleg befizette-e az Intézetnek vagy nem. A törvényjavaslat két irányban kíván módosítást tenni ezen a jogállapoton, és pedig: korlátozza az átvállalhatóság körét, azonkívül kimondja, hogy az az ügyvéd, akinek javára az átvállalás történt, nem a járulék átvállalásával, hanem csak az Intézethez való tényleges befizetésével szabadult kötelezettségétől. Ami az első változtatást illeti: a törvényjavaslat álláspontja az, hogy a kezdő ügyvédet, aki új pályáján oly kevéssé boldogul, hogy még a nyugdíjintézeti járulékot sem tudja megfizetni, nem indokolt kartársainak áldozatával megtartani az úgyis túlzsúfolt ügyvédi pályán, szintoly kevéssé számíthat e kedvezményre az, aki fegyelmi büntetés hatálya alatt áll. Ezért az átvállalást csupán a legalább tíz éve működő olyan ügyvéd javára engedi meg, aki fegyelmi büntetés hatálya alatt nem áll, de még az ilyen ügyvéd javára is csak akkor van helye átvállalásnak, ha remélhető, hogy fizetési nehézségei átmeneti természetűek. Ami pedig a másik változtatást illeti: a törvényjavaslat szerint az ügyvéd a nemfizetés jogkövetkezményeitől magával az átvállalással nem mentesül, hanem csak azzal, ha helyette a nyugdíjintézeti járulékot a kamara az Intézet részére befizeti. Ez a rendelkezés a kamarákat remélhetőleg arra fogja indítani, hogy erejükön felül ne vállalják át tagjaik járulékait.

A 8. §-hoz

A 8. § tartalmazza a késedelmes járulékfizetés következményeinek az 1928:XI. törvénycikk 1. §-ának rendelkezéseitől eltérő újabb szabályozását. Az imént említett § szerint ma az ügyvédi kamara az ügyvédi lajstromból törölni köteles azt az intézeti tagot, aki intézeti járulékát az esedékesség napjától számított egy év alatt nem fizeti meg, kivéve, ha a hátralékos tagot a fizetés alól felmentették. E § rendelkezése azonban nem érte el célját, mert míg egyrészt szigorúsága igen sok felszólalásra adott okot, addig másrészt a gyakorlatban a rendelkezés komoly végrehajtására nem került rá a sor. Világossá teszi az utóbbit a hátraléknak a nemfizetés miatt törölt ügyvédek számával való összehasonlítása. Hogy a járulékkal hátralékos ügyvédek száma igen nagy, kitűnik abból, hogy az 1933. év végén a kamarák egymilliónégyszázezer pengőt megközelítő járulékösszeggel voltak hátralékban, ami az egy tagot terhelő évi járuléknak több mint a tízezerszeresét jelenti, holott a tagok száma 1933. végén csak 6345 volt. Ami azt jelenti, hogy ha a hátralék egyenletesen oszlott volna meg a tagok közt, akkor minden tag több mint egy évi díjjal adósa lett volna az intézetnek. Viszont a nyugdíjintézeti járulék befizetésének elmulasztása miatt csak kevés ügyvédet (1933-ban harminchármat) töröltek a kamarai lajstromokból.

Nem lehet elzárkózni annak az elismerése elől sem, hogy az ügyvédi kar gazdasági helyzete ma még sokkal kedvezőtlenebb, mint 1928-ban volt s így ma már az 1928. évi törvény rendelkezése túlszigorúnak mutatkozik. De másrészt az Intézet anyagi egyensúlyát komolyan veszélyeztetné az, ha tagjai arra számíthatnának, hogy az Intézettől járó ellátási díjakat ők és hozzátartozóik az Intézettől egyaránt megkapják, akár fizetik járulékaikat, akár nem. Ezért a törvényjavaslat a törlési kötelezettséget csak arra az esetre mondja ugyan ki, ha az ügyvéd két évi járulékkal marad hátralékban, de már egy évi hátralék után az ellátási igények szünetelését mondja ki. A szünetelés kimondása azon a gondolaton alapszik, hogy az Intézet minden ellenszolgáltatás nélkül nem viselheti a hátralékos tag elhalálozásának és munkaképtelenné válásának teljes biztosítási veszélyét. Ezért a törvényjavaslat kimondja, hogy ha a tag a szünetelés alatt vált munkaképtelenné, nyugdíjat nem kaphat (szünetelés alatti halála esetében hozzátartozói igen), de még maga a tag is elháríthatja ezt a következményt utólagos fizetéssel. Egy évi szünetelés után - tehát két évi késedelem után - következik be a törlés. Amíg a törvényjavaslat ilyen módon kíván enyhíteni a késedelmes fizetés következményein, viszont biztosítani kívánja, hogy ezt az enyhébb szabályt komolyan végrehajtsák, nem úgy, mint az eddigi szigorúbbat. Minthogy pedig a kamarák törlési kötelezettségüknek eddig nagyon is lanyhán tettek eleget, szigorú fegyelmi és vagyonjogi következményekkel iparkodik az új szabály végrehajtását biztosítani.

A fentiekből kitűnik, hogy a törvényjavaslat a szünetelés alatt meghalt ügyvéd hozzátartozói javára eltér attól az alapgondolattól, hogy az Intézet ellenszolgáltatás nélkül nem viselheti a biztosítási veszélyt. Az ügyvéd fizetési késedelmében vétlen hátramaradottak ellátási igénye - a szigorú jogelvek félretételével, méltányosságból - megmarad, ha a tag hátralékát megfizetik, sőt még e nélkül is, csakhogy akkor ellátási díjaikból a tag hátralékos követelését az Intézet levonhatja és velük szemben az alapszabályokban kockázati díjat is állapíthat meg. E kockázati díj szedésének oka az, hogy ha a hátramaradott előre lefizeti a hátralékot és utána rövidesen meghal, megvan a lehetősége annak, hogy az Intézet a hátralékos összegnél kevesebbet fog neki kifizetni, ha ellenben az Intézet követelése csupán az ellátási összegből való levonás útján kerül ki, a matematikai számításokban szükségképpen szereplő ez a nyereséglehetőség elesik.

A 8. § utolsó előtti bekezdése az 1934:II. törvénycikk 16. §-ában foglalt rendelkezéssel áll összefüggésben. Az említett § az 1933. év végéig felgyűlt járulékhátralékoknak fizetésére új esedékességek megállapításával halasztást adott olyképpen, hogy a hátraléknak öt részletben kamatmentesen való megfizetését engedte meg. Nagy kedvezmény ez, annál is inkább, mert ilyképpen az új esedékességtől számítanak az esedékességtől számítandó azok a határidők, amelyek elteltével a törvény joghátrányokat (főképpen a törlést) fűz a késedelemhez. Ha a kedvezmény annyira terjedne, hogy az új esedékességtől számított egy év alatt is csak a szünetelés állhatna be, akkor a kedvezmény tartama még indokolatlanul, a kedvezményt megadó törvény szándékán túl nagyobbodnék, hiszen az 1934:II. törvénycikk azzal a jogi helyzettel számolt, hogy egy évi késedelem után nyomban törlésre kerül a sor. Ha tehát annak, aki a részleteket új lejáratuktól számított egy év alatt sem fizeti meg, a tagsága egyelőre csupán szünetelne és csak további egy év mulva lehetne a törlési eljárást megindítani, ez a már megadott nagy kedvezménynek olyan további kedvezménnyel tetézése volna, ami már semmiképpen sem indokolható és a késedelmes fizetők kedvezményezésével volna egyjelentőségű. Ezért a szóbanlévő bekezdés erre az esetre nem tartja fenn azt az új rendelkezést, hogy a törlést egy évi szünetelésnek kell megelőznie. A § utolsó bekezdése azt szabályozza, hogy a törölt tag halála esetében lehet-e hozzátartozóinak ellátási igényük. Ebben a vonatkozásban különbséget tesz a törlést követő hat hónap alatt bekövetkezett halál és az ennél is későbben bekövetkezett halál következményei között. Hat hónapon belül a törlés következményeit ebben a vonatkozásban orvosolni lehet, mintha a törlés meg sem történt volna, míg a később bekövetkezett halál vagy újabb bejegyzés esetére a megelőző tagságból származó jogok teljes megszűnése áll be.

A 9. §-hoz

A 9. § az 1908:XL. törvénycikk 8. §-át pótolja. Az említett § azonban a következő mondatot is tartalmazta: „Az intézeti tagság az új felvétellel kezdődik”. Ennek a mondatnak két irányban volt jelentősége: egyrészt az intézeti járulék, másrészt a tagsággal járó jogok tekintetében. A járulék tekintetében e mondatból azt lehetett következtetni, hogy az olyan ügyvédnek akit járuléknemfizetés miatt töröltek, majd ugyanabban a naptári évben hátralékainak megfizetése után újra bejegyeztek: e naptári évre kétszer kellett járulékot fizetnie, amint azt a 3. § első bekezdéséhez fűzött indokolásban már kifejtettem. Ebben a vonatkozásban a 3. § rendelkezései e mondatot megfosztották jelentőségétől. Másik jelentősége az idézett mondatnak annyiban volt, hogy az újra bejegyzett tag tagsági jogai olyan tartalommal keletkeztek, mintha korábban egyáltalán nem lett volna az Intézet tagja. Ez azt jelenti, hogy ellátási igényei az újabb bejegyzés idejében meglévő életkorához igazodtak, várakozási ideje pedig egészen újra kezdődött. Az utóbbi vonatkozásban a törvényjavaslat ugyane §-ának első bekezdése új, bizonyos tekintetben enyhébb szabályozást tartalmaz (a hátraléknak hat hónapon belül való megfizetése és az ügyvédi lajstromba való bejegyzésnek hat hónapon belüli kérelmezése esetére teljes in integrum restitutiót, az ellátási igények teljes helyreállását adja meg), így a fentebb idézett mondat rendelkezése ebben a vonatkozásban is tárgytalanná vált. Ezért kellett az elől idézett mondatot ebben a formájában elhagyni.

A 10. §-hoz

A 10. § az 1908:XL. törvénycikk 9. §-ának második, harmadik és negyedik bekezdését pótolja két kiegészítéssel és egy módosítással. Az egyik kiegészítés arra az esetre vonatkozik, ha valamely (pl. újonnan alakult) kamara a hároméves időszak folyamán választja meg az intézet közgyűlésbe kiküldötteit. A javaslat kimondja, hogy ilyen esetben a választás csak a három év időszak hátralévő idejére szól. E rendelkezés indoka az, hogy ellenkező esetben a különböző kamarák kiküldötteinek megbizatása nem egyszerre járna le, ez pedig zavaros állapotokat teremtene. A másik kiegészítés a passzív választójog feltételeit szigorítja. Ennek egyik célja az, hogy az Intézetben önkormányzati jogokat csak olyan ügyvédek gyakorolhassanak, akik az Intézettel szemben kötelességeiknek is eleget tettek, másik célja pedig az, hogy az Intézet önkormányzatára vonatkozó szabályokat a kamarai képviseleti közgyűlés rendszerével összhangba hozza. A módosítás pedig az, hogy a közgyűlési tagságot megadja azoknak az igazgatósági tagoknak is, kiket a közgyűlés a tagjai közé nem tartozók közül választott meg. Ez azt jelenti, hogy az ilyen igazgatósági tagok megválasztásával a közgyűlés egyszersmind önmagát is kiegészíti. Az új rendelkezés indoka az, hogy az igazgatósági tagok az intézet ügyeivel állandóan foglalkozván, olyan ismeretek és szempontok birtokába jutnak, melyeknek a közgyűlésen való hasznosítása az Intézetnek javára válik.

A 11. §-hoz

A 11. § az 1908:XL. törvénycikk 9. §-ának első és ötödik - nyolcadik bekezdéseit, valamint az 1925:XX. törvénycikk 3. §-át helyettesíti.

A 12-14. §-okhoz

A 12-14. §-ok az 1908:XL. törvénycikk 10-12. §-ait helyettesítik a passzív választójogra vonatkozó azzal a módosítással, amelyet a 10. § is tartalmaz. Ennek indokait már ott előadtam. A 14. § második bekezdésének második mondatában foglalt új rendelkezés indoka az, hogy az Intézet és a kamarák gyakran szembenálló felek gyanánt szerepelnek s helyesebb, ha a szembenálló felek érdekeit nem azonos személyek képviselik. Természetes, hogy a jövőbeli választásokra vonatkozó új szabály a már korábban megválasztottakra nem vonatkozik.

A 15. §-hoz

A 15. § új rendelkezést tartalmaz. Célja az, hogy a tagsági jogok gyakorlása és a kötelességek teljesítése egyensúlyban maradjanak.

A 16. §-hoz

A 16. §-ban szabályozott kamarai bizottság célja az, hogy az ügyvédi kamarákban az Intézet ügyei iránti érdeklődés és megértés fokozódjék, az Intézet pedig a kamarák kívánságairól és az egyes kamarák helyi viszonyairól tájékozódást szerezzen.

A 17. §-hoz

A 17. § összefoglaló áttekintést ad a következő §-okról és kimondja, hogy az Intézet pénzügyi megalapozására szolgáló rendszer megválasztását a törvény az Intézet önkormányzatára bízza.

A 18. §-hoz

A 18. § megfelel az 1908:XL. törvénycikk 14. §-ának azzal az eltéréssel, hogy az első bekezdés nem utal a megállapítandó matematikai táblázatra. Kihagyja ezt az utalást már azért is, mert a matematikai táblázatra vonatkozó rendelkezésből azt lehetne következtetni, hogy a törvény a várományfedezeti rendszer mellett köti meg az Intézetet. Egyébként ez az utalás eddig is felesleges volt, mert az 1908:XL. törvénycikk 26. §-a általában kimondta és (a „táblázat” szó előtt álló „matematikai” jelző elhagyásával) a jelen törvényjavaslat 28. §-a is kimondja, hogy az alapszabályok a törvényt kiegészítő szabályokat tartalmazhatnak, a táblázat pedig az alapszabályok kiegészítő részeként szerepel. Lényegesebb eltérés az, hogy a javaslat a tíz évi várakozási időt öt évre szállítja le arra az esetre, ha az ügyvédi hivatás teljesítése közben vagy teljesítéséből kifolyóan bekövetkezett baleset vagy más rendkívüli esemény okozta a munkaképtelenséget. E rendelkezés indoka az, hogy az ügyvédi hivatással összefüggő szerencsétlenség esetében az ügyvéd méltán számíthat az Intézet részéről különleges elbánásra.

A 19. §-hoz

A 19. § az 1914:LII. törvénycikk 2. §-át, az 1925:XX. törvénycikk 4. §-át és az 1928:XI. törvénycikk 2. §-át pótolja. Tartalmi módosítást csak annyiban tesz, hogy kihagyja azt a rendelkezést, mely szerint a munkaképtelenségi járadék összegét az alapszabályok állapítják meg, mert ez a 28. § 5. pontjából - törvényi rendelkezés hiányában - úgyis következik. Az alapszabályokra bízza a törvényjavaslat annak a részletkérdésnek a szabályozását is, hogy mi hatása van annak, ha az öregségi ellátás igénybevétele végett törölt ügyvéd utóbb újból gyakorló ügyvéddé lesz, majd az öregségi járadék igénybevétele végett ismét törölteti magát.

A 20. §-hoz

A 20. § az 1908:XL. törvénycikk 15. §-át helyettesíti három változással és három kiegészítéssel. Az egyik változtatás, hogy a matematikai táblázatra való utalást itt éppen úgy elhagyja, mint a 18. §-ban. Másik az, hogy nem ad nyugdíjjogosultságot az olyan özvegynek, aki húsz évnél is több idővel volt férjénél fiatalabb. Ilyen nagy korkülönbség esetében ugyanis az özvegyi ellátás terhe már annyira fokozódik, hogy viselése méltánytalanul terheli azokat a tagokat, akik nem ilyen nagy különbséggel járó házasságot kötöttek. (Hasonló rendelkezés van a kir. közjegyzőkre vonatkozólag a 15,600/934. I. M. sz. rendelet 26. §-ában.) A törvény hatálybalépése előtt már megkötött házassággal szerzett jogokat azonban a törvényjavaslat nem kívánja érinteni. És kivételt tesz arra az esetre is, ha az özvegy kiesése esetében árvaellátás járna, mert ilyen esetben az özvegyi jog megvonása az Intézetre nézve nem jelentene előnyt. Végül a harmadik változtatás az, hogy az intézeti tagság kezdete előtt kötött, de a tagság alatt még fennállt házasságot a tagság alatt kötött házassággal egy elbánás alá vonja (második bekezdés).

Nincs ok ugyanis arra, hogy az a nő, akit férje ügyvédjelölt korában vett feleségül, de akivel még ügyvéd korában is esetleg sok éven át fennállt a házasság és a házas együttélés, rosszabb helyzetben legyen, mint aki később, a tagság kezdete után lépett házasságra. A kiegészítések közül az első (utolsóelőtti bekezdés) azt a kérdést szabályozza, hogy az özvegy új házasságával megszűnt ellátási igényre mi hatása van az új házasság megszűnésének. Az említett bekezdésben foglalt rendelkezés megfelel a méltányosságnak, de az Intézet érdekének is, mert ha az új házasságkötés az özvegyi ellátásra való jogosultságot feltétlenül végleg kizárná, sok özvegy ügyvédné azért nem lépne új házasságra, hogy legalább a csekély özvegyi ellátás haláláig biztosítva legyen, holott az Intézet érdeke az, hogy az ellátás terhéről legalább időlegesen szabaduljon. A másik kiegészítés (utolsó bekezdés) az ügyvédnő férjére vonatkozik.

Ez megfelel a férjtartásra vonatkozó magánjogi szabálynak (Magánjogi Törvénykönyv Törvényjavaslata 117. §). Végül a harmadik a 2. pontban van és a törlést közvetlenül megelőző időben felfüggesztés hatálya alatt álló ügyvédről mondja ki, hogy a felfüggesztés ideje nem számít be abba a két évbe, ameddig a házasságnak az intézeti tagság alatt tartania kell, hogy az özvegy nyugdíjjogosultságot szerezzen.

A 21. §-hoz

A 21. § az 1908:XL. törvénycikk 16. §-át pótolja. Tartalmi változtatást - az utolsó bekezdésben foglalt csekély gyakorlati jelentőségű rendelkezésen kívül - nem tesz rajta.

A 22. §-hoz

A 22. § az 1908:XL. törvénycikk 17. §-át és az 1914:LII: törvénycikk 3. §-át pótolja, kivéve mégis az 1914:LII: törvénycikk 3. § első bekezdésének második felét, amelyet a törvényjavaslat a 3. § második bekezdésében helyezett el. Új rendelkezést tartalmaz azonban a harmadik, negyedik és ötödik bekezdés. Az új rendelkezés az 1908:XL. törvénycikk 8. § második bekezdésének második mondatában kifejezésre jutó gondolatot fejleszti tovább. Az ügyvédi karnak is érdeke, hogy tagjai közül egyesek közszolgálati állásba lépjenek, nem lehet tehát a karnak érdeke, hogy tagjainak ezt megnehezítse. Márpedig igen nehezen fogja az ügyvéd ily pályaváltoztatásra elhatározni magát ha ez azzal jár, hogy az új pályáján bekövetkezett halála esetében hozzátartozói elesnek az Intézettől járó nyugdíjtól még akkor is, ha a családfő közszolgálata alapján - a szolgálati idő rövidsége miatt - semmiféle ellátás nem jár nekik. De a jogérzettel és a méltányossággal sem férne össze ez az eredmény, mert indokolatlan, hogy az Intézet az ilyen volt tag már befizetett járulékait megtartsa a nélkül, hogy ezért bármit is nyujtana. Ezért a törvényjavaslat a mondott esetben a hátramaradottaknak az Intézettől ellátást biztosít. Még e rendelkezés mellett is megmarad az Intézetnek az ügyvéd közszolgálatba lépése esetén az a nyereséglehetősége, hogy a lemondott ügyvéd a köz- vagy magánszolgálatban megfelelő nyugdíjigényt szerez s ezzel hátramaradottainak ellátása alól az Intézet szabadul a nélkül, hogy a közszolgálat előtti időre eső intézeti járulékokat vissza kellene térítenie, vagy, hogy a volt ügyvéd más pályán való működésének megszűnése után még több mint hat hónapig élt, de ügyvédi bejegyzést nem kért, ebben az esetben ugyanis a hátramaradottaknak semmi sem jár, de az intézet a nyugdíjjárulékokat megtartja.

A 23. §-hoz

A 23. § megfelel az 1908:XL. törvénycikk 18. §-ának.

A 24. §-hoz

A 24. § megfelel az 1914:LII. törvénycikk 4. §-ának.

A 25. §-hoz

A 25. § az 1908:XL. törvénycikk 19. §-át pótolja és módosítja. Lehetővé teszi, hogy az Intézet az ellátási díjakból levonja a hátralékos intézeti járulékot. Hasonló jogot a királyi közjegyzők és közjegyzőjelöltek nyugdíjegyesületének is adott a 15,600/1934. I. M. számú rendelet 37. §-a. Nem is volna indokolt, hogy az Intézet, amikor a maga ellátási kötelezettségének bizonyos határokon belül akkor is eleget tesz, ha a tag a járulékokkal hátralékos volt, még az a jog se illesse meg, hogy a hátralékot az ellátási díjakból levonhassa. Sőt a levonási jog egyenesen érdeke a tag hátramaradottainak, ha a családfő tagsági jogai a 8. és 9. § szerint szüneteltek vagy megszűntek.

Az utolsó bekezdés rendelkezésének a magánjogi követelésekre szorító szövegezését a közadók behajtásának módjára vezetett végrehajtás külön szabályai, főleg az általános indokolásban már említett 100,000/1929. P. M. számú rendelet 8. §-a teszi szükségessé.

A 26. §-hoz

A 26. § az 1908:XL. törvénycikk 20. §-át pótolja, de nem változatlanul. Új rendezés alá veszi ugyanis azt a kérdést, hogy mi a joghatálya annak a nyilatkozatnak, amellyel az intézeti tag saját személyére nézve lemond az ellátásról abból a célból, hogy özvegye és gyermekei részére fokozott ellátást biztosítson. Az 1908:XL. törvénycikk 20. §-a szerint a lemondó nyilatkozattal nemcsak a rendes és fokozott ellátás közti különbözet tekintetében, hanem az egész fokozott összeg tekintetében új biztosítási jogviszony jön létre. Ennek következménye az, hogy a lemondással az ügyvéd esetleg hátrányosabb, nem pedig előnyösebb helyzetbe juttatja hozzátartozóit, mint ha saját ellátásáról nem mondana le. Ha az ügyvéd például hat évi működés után lemond a saját ellátási igényéről, hozzátartozóinak fokozott ellátásra van ugyan kilátásuk, de csak arra az esetre, ha az ügyvéd a lemondástól számítva az újra kezdődő várakozási időt kitölti. Ha ellenben az ügyvéd a lemondást követő öt éven belül meghal, hozzátartozói semmit sem kapnak, még annyit sem, amennyit lemondás hiányában kaptak volna. Ezt a méltánytalan eredményt a törvényjavaslat azzal a rendelkezéssel kívánja kiküszöbölni, hogy a lemondás folytán csak a többlet tekintetében keletkezik új jogviszony, ellenben arra az ellátásra vonatkozóan, amely a hátramaradottaknak a lemondás hiányában is járna, a régi jogviszony folytatódik.

A 26. § harmadik bekezdésének első mondata az 1908:XL. törvénycikk 20. §-ának harmadik bekezdését pótolja. A régi törvény említett bekezdése módot adott ugyan a lemondó nyilatkozat visszavonására abban az esetben, ha a kedvezményes helyzetbe juttatott feleség meghal és ellátásra jogosult gyermekek nincsenek, de abban az esetben, ha e nyilatkozat a hozzátartozó halála után nem történt meg, a lemondott tagnak fizetnie kell ugyan a nyugdíjintézeti járulékot, de ezzel magának semmiféle ellátási jogot nem szerez. Nyilvánvaló, hogy ilyen szabályozás mellett a lemondás olyan nyilatkozat, amellyel az ügyvéd egyoldalúan csak jogokat szerez a nélkül, hogy olyan terhet vállalna, mely a lemondás nélkül nem nehezednék rája. Ebből pedig az következik, hogy ilyen körülmények közt a lemondás csak tájékozatlanságból vagy feledékenységből maradhat el, a tájékozatlanságnak vagy feledékenységnek pedig ilyen súlyos következményt tulajdonítani nem igazságos. A törvényjavaslat tehát azt a joghatást, amely eddig a nyilatkozathoz fűződött, ezentúl már magához ahhoz a tényhez fűzi hozzá, hogy a fokozott ellátásra jogosult feleség meghalt, ellátásra jogosult gyermekek pedig nincsenek.

A 26. § második bekezdésének második mondata és negyedik bekezdése az 1925. év előtti lemondó nyilatkozat joghatásait szabályozza és az ilyen nyilatkozat visszavonását megengedi akkor is, ha ellátásra jogosult hozzátartozók vannak. Az 1924. évi december 31-ike előtti díjakból alkotott díjtartalék ugyanis értékét vesztette s az Intézet szanálása az 1925. év január hó 1. napján vette kezdetét. Szükséges tehát, hogy a várakozási idő és az ellátási összegekre irányadó életkor úgy számítódjék, mintha a biztosítási viszony csak az 1925. évben kezdődött volna meg. Viszont azonban az 1925. év előtt tett lemondó nyilatkozat hatályának ily megváltoztatása indokolttá teszi, hogy a lemondó tag ettől a nyilatkozatától minden további feltétel nélkül elállhasson.

A 27. §-hoz

A 27. § a többszörözésre vonatkozó rendelkezéseket, amelyeket eddig törvény (1908:XL. törvénycikk 21. §), majd törvényi felhatalmazás (1925:XX. törvénycikk 4. §) alapján kiadott igazságügyminiszteri rendelet (13,900/1931. I. M. E. sz.) tartalmazott, az alapszabályoknak engedi át. Ennek oka az, hogy a többszörözés intézménye végleges rendezésre nem alkalmas, legcélszerűbbnek látom tehát egyelőre a könnyen módosítható alapszabályokra engedni át a kérdés rendezését.

A 28. §-hoz

A 28. § az 1908:XL. törvénycikk 26. §-án tartalmi változtatást nem tesz.

A 29. §-hoz

A 29. § az 1914:LII. törvénycikk 6. §-át, illetőleg az 1928:XV. törvénycikk 2. §-át pótolja.

A 30-31. §-okhoz

A 30. és 31. §-ok az 1908:XL. törvénycikk 27. és 28. §-át pótolják tartalmi változtatás nélkül.

A 32. §-hoz

A 32. § rendelkezésének célja az, hogy a választási időszakok, amelyek ezidőszerint különböző kamarák választottaira nézve a mostani szabályok szerint különböző időpontokban járnak el, a jövőben összeessenek.

A 33. §-hoz

A 33. § azt a kérdést rendezi, hogy a kamarák az Intézettel szemben fennálló hátralékaikat hogyan kötelesek törleszteni. A szigorú jogelvek azt követelnék ugyan, hogy az Intézettel szemben fennálló jogszabályok szerint lejárt tartozások összege továbbra is azonnal esedékes legyen, de a hátralékok nagy összege és a kamarák vagyonának és jövedelmének aránylagos csekélysége mellett az ilyen rendelkezés alig bírna gyakorlati jelentőséggel. Ezért a 33. § a kamaráknak megengedi, hogy fennálló tartozásukat huszonöt év alatt törlesszék. Ez a rendezés azt jelenti ugyan, hogy a jelen nemzedék nyugdíjügyével felmerülő terhek egy részét a törvényhozás a következő nemzedékre hárítja. Ez azonban igazságtalannak nem mondható, mert a következő nemzedék ennek fejében remélhetőleg jól megalapozott és zökkenések nélkül működő Intézetet fog átvenni a mostani nemzedéktől, ez pedig felér azzal a teherrel, amely a 33. § rendelkezésével reá hárítódik át.

A 34. §-hoz

A 34. § a jelenlegi rossz ügyvédi gazdasági helyzetben átmenetileg, a tartalékolás csökkentése árán az ügyvédek járulékterhén akar segíteni.

A 36. §-hoz

A 36. § életbeléptető rendelkezései indokolásra nem szorulnak, csupán azt említem meg, hogy az 5. pontban említett rendeletek - amint azt az általános indokolásban már megemlítettem - az aggkori ellátási összegek fizetésének felfüggesztéséről rendelkező 31,510/1925. és az ellátási összegek többszörözésére vonatkozó 13,000/1931. I. M. számú rendeletek.


  Vissza az oldal tetejére