A törvényjavaslat új elvi alapokon és összefoglalóan rendezi az 1879:XXXI. törvénycikkbe foglalt erdőtörvényben, a községi és némely más erdők állami kezeléséről szóló 1898:XIX. törvénycikkben, az erdészeti igazgatásról szóló 1923:XVIII. törvénycikkben, az alföldi erdők telepítéséről szóló 1923:XIX. tc. II. és III. fejezetében, az Országos Erdei Alapról szóló 1923:XX. törvénycikkben és az erdőbirtokhitelről szóló 1923:XXI. törvénycikkben foglalt összes jogszabályokat. A rendezés keretébe bevonja e mellett egyrészt azokat az erdészeti vonatkozású jogszabályokat is, amelyeket különböző más törvények (1885:XXIII., 1890:X., 1894:XII. tc., 1929:XVI. tc. stb.) tartalmaznak; másrészt mint új anyagot, az erdők megosztásának szabályozását, valamint a természetvédelmet és ennek keretében a természetélvezeti helyekre kiterjedően az üdülőforgalom szabályozását.
Az erdő rendkívül sokoldalú jelentősége két irány szerint jelölhető meg, egyfelől gazdasági, másfelől természeti és közegészségi jelentősége szerint. Gazdasági jelentősége, hogy fát és egyéb erdei termékeket, valamint más hasznosító javakat ad és a tulajdonos érdekét egyébképpen is szolgálja. Természeti és közegészségi jelentőségét pedig az adja meg, hogy:
1. megköti a talajt, megtöri, mérsékeli a csapadékvíz és a szél romboló erejét; útját állja a földomlás, kő- és hógörgeteg, homokfúvás és vízmosás keletkezésének, védi a környező földterületeket hordalékkal, homokkal elárasztás ellen;
2. az erdőtalaj a csapadékvíz tekintélyes tömegét magába veszi, a felvett víz lassú és gazdaságos felhasználása által szabályozóan hat a források vízszolgáltatására, területén és közvetlen környezetében a levegő páratartalmára és a növénytenyészet szempontjából annyira fontos harmatképződésre;
3. a csapadékvíz tárolásával és a heves esők pusztító erejének mérséklésével csökkenti a hordalék-keletkezést, a folyóvizek hordaléktartalmát, lényegesen csökkenti tehát az árvízveszélyt is;
4. védi a talajt a nap és a szél szárító hatása ellen;
5. talajjavító és talajátalakító hatása a talaj termőképességenek biztosítására és fokozására hasznosítható;
6. környezetében az időjárási elemek szélsőséges megnyilvánulásait kiegyenlíti s a hőmérsékleti szélsőségek csökkentésére is kedvezően hat;
az erdőnek tehát környezetére igen kedvező a mikroklimatikus hatása;
7. asszimilációja és a humuszában lefolyó vegyi- és életfolyamat biztosítja a levegő alkotórészeinek egyensúlyát, amely a szerves élet fenntartása szempontjából fontos;
8. az ember testi és lelki üdülésére jótékonyan hat;
9. a gazdasági életünkre nélkülözhetetlen és hasznos állatvilág számára tenyészeti és menedékhelyül szolgál.
Ha figyelembe vesszük, hogy az erdő jótékony hatásai nemcsak magán az erdőterületen, hanem a környező földterületeken is érvenyésülnek, nyilvánvaló, hogy az erdők a földterületek termelőképessége és a növénytenyészet szempontjából és általában egész gazdasági életünk számára nélkülözhetetlenek. Olyan vidéken, ahol erdő elegendő terjedelemben és helyes eloszlásban foglal helyet, a természeti erők károsításai még kedvezőtlen körülmények között is lényegtelenek, a természeti erők megnyilvánulásai a gazdasági tevékenységet rendszerint nem hátráltatják, ilyen vidéken tehát a természeti erők és a gazdasági élet megnyilvánulásai megfelelő összhangban is vannak egymással.
Ezzel szemben évszázadok igen szomorú példái mutatnak arra, hogy ott, ahol az erdők fenntartására kellő gondot nem fordítottak és ahol a helytelen gazdálkodás az erdők elpusztulására vezetett sorozatosan és egymásba kapcsolódóan jelentkeztek az erdők hiányának káros következményei. Az erdőterületek elkopárosodtak és vízmosásokká váltak, a csapadékvíz és a szél akadálytalanul végezhette romboló munkáját, a termőtalaj elpusztult, a természeti erők egyensúlyában eltolódások állottak be, a tenyészeti viszonyok fokozatosan leromlottak, a mezőgazdasági területek termőképessége lényegesen megcsökkent s mindennek a sok bajnak a betetőzéséül időnként rettenetes erejű árvíz zúdult a vidékre. Az erdőpusztítások megdöbbentő következményeit illetőleg utalok Görögország, Kisázsia, Franciaország terjedelmes kopárságaira, Olaszország és Jugoszlávia karsztvidékeire, nemkülönben a délfranciaországi (1856), az spanyolországi, a svájci (1868), az olaszországi, a tiroli, a karinthiai (1882), az Odera-völgyi (1897), a krassószörényi (1810), a hármaskőrösi (1925), a Rongyva, Sajó és Ipoly környéki (1926) árvizekre, az 1927. évi Mississippi völgyi árvízre, amely 47.000 km2 területet árasztott el és 75,000 embert tett hajléktalanná és az 1930. évi délfranciaországi árvízre, amely méretében szintén óriási volt.
Az erdők árvízcsökkentő hatásuk folytán nemzetközi jelentőségűek is, ami különösen kifejezésre jut a trianoni békeszerződésben, amelynek 293. Cikkelye a Duna medencéjéhez tartozó „területek felett állami fennhatóságot gyakorló államok közös érdekében Állandó Vízügyi Műszaki Bizottságot” állít fel erre a célra, hogy „fenntartsa és javítsa különösen fakiírtás és az újbóli fásítás tekintetében a vízügyi rendelkezések egységességét”.
Az a sokoldalú szerep, amit az erdő a talaj megóvása, a természeti erők megfékezése és egyensúlyban tartása, nemkülönben a közegészség előmozdítása tekintetében betölt, oly jelentőséget ad az erdőnek, amely már eleve kizárja azt, hogy az erdő fenntartását és az erdőgazdálkodást tisztán csak magánjogi szempontok szerint ítéljük meg, különösen ha figyelembe vesszük, hogy az erdő védőhatásai mások földterületeire is kiterjednek. Az erdők fenntartását közgazdasági, közegészségi és természeti rendeltetésük folytán közérdekű szempontok követelik. De megköveteli a közérdek a helyes erdőgazdálkodást is, mert ismertetett védőhatásait az erdő csak akkor tudja betölteni, ha úgy a talaja, talajtakarója, mint a faállománya is jó állapotban van. Az erdők fenntartására és a helyes erdőgazdálkodás biztosítására tehát minden államnak a legmesszebbmenő gondossággal kell törekednie.
Fokozottan jelentkezik ennek a szükségessége megcsonkított határaink között amiatt is, mert faszükségletünket mostani erdőállományunk kielégíteni nem képes és a hiány pótlása egész gazdasági életünkre rendkívül nyomasztóan ható súlyos anyagi áldozatokat kíván.
A javaslat az erdők általános fenntartásának alapjára helyezkedik és szakít erdőtörvényünknek azzal az alapelvével, amely az erdőfenntartási kötelezettség kiterjesztése tekintetében különbséget tett abban, hogy az erdő kinek a tulajdonában van és milyen talajon áll. Mivel az erdőt olyan természeti egységnek kell tekinteni, amelyben a talaj, a talajtakaró és az erdő fahozadékát rendszeresen szolgáltató faállomány egymástól elválaszthatatlan, egymást állandóan feltételező részekként szerepelnek, az erdő fenntartását a javaslat úgy értelmezi, hogy fenn kell tartani teljes épségben és termőerőben az erdőtalajt a szükséges talajtakaróval együtt, de fenn kell tartani rajta oly faállományt is, amely a talaj termőerejének fenntartásához szükséges és amely a helyes gazdálkodási rend mellett várható évi hozadékot rendszeresen szolgáltatni képes.
Az erdők kötelező fenntartását és általában az okszerű gazdálkodást a javaslat legfőképpen két rendelkezéssel igyekszik biztosítani, nevezetesen annak a megkövetelésével, hogy az erdőgazdálkodás fontosabb szabályai és elvei minden erdőre üzemtervben előre megállapíttassanak, továbbá az erdők szakszerű kezelésének megkövetelésével. Az üzemterveszrű kezelést a korlátolt forgalmú erdőkre már eddigi jogszabályaink is előírják; az újítás tehát csak az, hogy a javaslat ezt a kötelezettséget most a szabadrendelkezésű magánszemélyek erdeire is kiterjeszti, ami különben a jogegyenlőségnek is elengedhetetlen követelménye.
Erdőtörvényünknek az volt a legnagyobb fogyatékossága, hogy a magánerdők fenntartását hatályosabb rendelkezésekkel nem igyekezett biztosítani, megelégedett néhány általános irányú rendelkezéssel, amelyek azonban a cél megvalósítására sem alkalmasaknak, sem elégségeseknek nem bizonyultak. A javaslat éppen ezen a tapasztalaton okulva, az erdők fenntartásának és a helyes erdőgazdálkodásnak a biztosítását az üzemtervszerű gazdálkodás teljesen biztos alapjára helyezi, amely a korlátolt forgalmú erdőkre már öt évtizedet meghaladó idő óta érvényben van és teljesen kielégítőnek bizonyul.
Az erdőfenntartás és a helyes erdőgazdálkodás biztosításának általában kétféle módja van; vagy pontosan meghatározza a törvény azokat a gazdaság irányelveket, amelyeket minden erdőtulajdonosnak a kötelező erdőfentartás és a helyes gazdálkodás biztosítása érdekében követnie kell, vagy pedig minden erdőre üzemterv felállítását rendeli el, amelyben a gazdálkodás követendő elvei az erdő különleges viszonyaihoz és a tulajdonos kívánságaihoz alkalmazkodva megállapíttatnak. Az első megoldás, amint azt hazai és külföldi tapasztalatok igazolják, a cél elérésére nem alkalmas, mert teljesen lehetetlen olyan általános körvonalozású irányelveket felállítani, amelyek minden erdőre és minden viszonylatra megfeleljenek és az erdő fenntartását és az okszerű gazdálkodást teljes mértékben biztosítsák. De nem felelhet meg ez a megoldás azért sem, mert nem ad módot az erdő közérdekű és a tulajdonos magánérdekeit szolgáló rendeltetése között rendszerint mutatkozó ellentét célszerű kiegyenlítésére. A célt csak a második megoldási móddal érhetjük el, vagyis ha a gazdálkodás főbb irányelveit az erdő különleges viszonyainak és a tulajdonos közérdeket nem sértő különleges kívánságának figyelembevételével minden erdőre üzemtervben hosszabb időre megállapítjuk.
Üzemterv felállítása egyébként a rendszeres erdőgazdálkodásnak elengedhetetlen kelléke, mert amint a fejlett mezőgazdaság nem nélkülözheti a tervszerűséget, még kevésbbé nélkülözheti ezt természete szerint az erdőgazdaság, a hol a fatermés megérése sok évtized mulva, nem ritka esetben egy évszázad, sőt ennél is hosszabb idő mulva következik be, ahol tehát a gazdasági műveletek megállapításánál mindenkor igen nagy gondosság, előrelátás és tervszerűség szükséges. Az évtizedeken át folytatott helytelen gazdálkodás következtében leromlott hazai erdőségeinknél, amelyek messze vannak attól az állapottól, hogy a helyes gazdálkodás esetében várható hozadékot és jövedelmet szolgáltathassák, az előre megállapított terv szerint való kezelésre különösen szükség van, mert erdeinket csak akkor tudjuk megfelelő gazdasági állapotba hozni, ha - a használatokat, a felújítást és az erdőápolást ehhez a célhoz alkalmazva - a gazdálkodást gondosan készített és megfontolt terv alapján folytatjuk.
Az üzemtervszerű gazdálkodás már biztos és kipróbált út, amely a korlátolt forgalmú erdőknél már öt évtized óta alkalmazásban van, és úgy a közérdek szempontjából, mint a tulajdonos érdekei szempontjából is minden tekintetben bevált. A javaslatot ennek a kérdésnek a rendezésénél az a cél is vezeti, hogy az üzemtervszerű gazdálkodás megkövetelése által a magánerdőtulajdonosokat az okszerű gazdálkodásra fokozatosan rászoktassa és az erdők jövedelmezőségének állandóságát biztosítsa.
A másik rendelkezés, amellyel a javaslat az erdők fenntartását és általában az okszerű gazdálkodást biztosítani kívánja, az erdőgazdaságok szakszerű irányításának és vezetésének a kötelezővé tétele. Ez a rendelkezés szintén csak a magánerdőkre újítás, mert a kötöttforgalmú erdők tulajdonosait szakképzett személyzet alkalmazására a mostani erdőtörvény is kötelezi. A javaslat tehát itt sem újít, hanem csak általánosan minden erdőre kiterjeszt olyan rendelkezést, amely öt évtizeden át megfelelőnek bizonyult. A szakszerű vezetés folyománya az üzemtervszerű kezelési kötelezettségnek, mert a megszabott gazdasági műveletek sikere csak akkor lehet biztosítva, ha azok teljes szakértelemmel hajtatnak végre. Fejlett erdőgazdaságot szakszerű vezetés és kezelés nélkül elképzelni sem lehet, hisz csak ez biztosíthatja az erdő összes termékeinek helyes kihasználását, a faanyagok okszerű kitermelését és értékesítését, továbbá azt, hogy az erdő minél előbb elérje azt az állapotot, amelynél a legtöbb hozadékot és jövedelmet szolgáltathatja. Ezekben az előnyökben a szakszerű személyzet alkalmazásával járó kiadások többszörösen megtérülnek.
A felsorolt rendelkezések mindenesetre alkalmasak arra, hogy alkalmazásukkal erdeink fenntartását teljes sikerrel biztosíthassuk és olyan okszerű erdőgazdálkodási rendet honosítsunk meg, amelynél a jogos magánérdek mellett a közérdek is teljes kielégítést nyerhet. Ezekben a rendelkezésekben a javaslat az erdők fenntartásának és a helyes erdőgazdálkodásnak a biztosítását tehát teljesen biztos és nyugodt alapokra helyezi, mert különösen a mai nehéz gazdasági helyzetünkben lehetetlen tovább kísérleteznünk a számításba vehető különböző módozatokkal, lehetetlen összetett kézzel néznünk erdeink kíméletlen kizsarolását és fokozatos pusztítását s kopárjaink ijesztő szaporodását. Kétségtelen, hogy a javaslat felsorolt rendelkezései a magánerdőgazdálkodást korlátok közé szorítják, de csak a közérdek védelmére szükséges mértéken belül annyiban, hogy gátat emelnek az erdők elpusztítása elé és hogy az okszerű gazdálkodást a magánerő tulajdonosától is megkövetelik. Erre a védekezésre azonban nélkülözhetetlenül szükség van, mert erdőgazdaságtörténetünk azt mutatja, hogy azok az erdők, amelyekkel tulajdonosaik törvényes korlátozások nélkül szabadon rendelkeznek, a kíméletlen használat következtében rendszerint a pusztulás útjára jutnak.
Ha az európai államok erdészeti irodalmát és erdőgazdasági viszonyait figyelemmel kísérjük, megállapíthatjuk, hogy a magánerdőgazdaságok részére biztosított gazdálkodási szabadság más államokban sem bizonyul a közérdekre előnyösnek. Erre mutatnak azok a romboló árvizek is, amelyek időszakonkint Európa hol egyik, hol másik államában fellépnek és amelyek mind a mérhetetlen erdőpusztításoknak a természetes következményei s mindmegannyi bizonysága annak, hogy az erdőket évszázadok óta mindenütt könnyelműen pusztítják. A folyton fokozódó erdőpusztításoknak és általában a helytelen erdőgazdálkodásnak a hatása alatt az európai államokban ma már új erdőgazdaságpolitikai rendszer bontakozik ki, amelynek irányelve az, hogy a magánerdőgazdaságok eddigi indokolatlan szabadságának a megszorításával a magánerdőkkel szemben is meg kell követelni azt, hogy természeti és közgazdasági rendeltetésük betöltésére állandóan alkalmas állapotban tartassanak.
Az európai államok erdészeti törvényeinek az erdőfenntartás biztosítását célzó rendelkezéseiben általánosságban bizonyos egyöntetűség mutatható ki. Valamennyi európai erdőtörvényben éppen úgy, mint hazánk erdőtörvényében is az a vezérelv nyilvánul meg, hogy az ország faszükségletének biztosítására tökéletesen elegendő az állami, a községi, a társulati, az egyesületi és a birtokossági erdők fatermése; az országos érdek tehát teljes kielégítést nyer azzal, ha ezeknek az erdőknek a fennmaradása és okszerű művelése biztosítva van. Az erdőtörvények megalkotása idejében a magánjog közérdek rovására oly túlzott védelmet élvezett, amely már eleve kizárta azt, hogy a magánerdőkben folytatott gazdálkodást szigorúbb korlátozásnak vethessék alá.
Csaknem minden erdőtörvény megállapítja a véderdő fogalmát s többé-kevésbbé szigorú rendelkezésekkel és állam felügyelettel igyekszik biztosítani azt, hogy a véderdőket védelmi rendeltetésük betöltésére alkalmas állapotban állandóan fenntartsák.
Véderdőnek ki nem jelölt erdőben okszerű és tartamos erdőgazdálkodásra rendszerint csak a korlátolt rendelkezésű erdőtulajdonosok, nevezetesen az állam, a község, a közintézetek, a társulatok, a testületek, az egyházak és a közös birtokosságok, továbbá némely államban a hitbizományi tulajdonosok kötelessek. A szabadforgalmú magánerdők tulajdonosai az erdőgazdálkodás tekintetében rendszerint szabadok s csupán erdejük használatánál vannak bizonyos korlátozásoknak alávetve. Ezek a korlátozások mindössze arra terjednek ki, hogy a törvény az erdőirtás és a tarravágás megengedhetőségének a feltételeit előírja, az erdő pusztítást tiltja és némely törvény ezenkívül még a letarolt területek felújítását is megköveteli.
A megtorlás, amelyet a korlátozások áthágása esetére a törvények megállapítanak, rendszerint pénzbírság, esetleg elzárás és helyreállítási kötelezettség; némely államban az erdőknek az államerdészeti szervekkel való kényszerkezeltetése is.
Az európai erdőtörvények a korlátolt forgalmú erdők és általában a véderdők helyes gazdasági használata tekintetében törekvéseiket eddig elég eredményesen valósították meg, de a magánerdők pusztításának megakadályozására már nem bizonyulnak megfelelőknek; nempedig amiatt, mert csak tiltó rendelkezéseket tesznek, ahelyett hogy tételes rendelkezésekkel a gazdálkodás irányát legalább főbb körvonalakban megszabnák és mert a hatóságnak csak akkor adnák beavatkozásra jogot, amikor a baj kétségbevonhatatlanul már megvan, és a helyreállítás már csak évtizedek fáradságos és igen költséges munkájával lehetséges. Ezek a törvények tehát nemcsak hogy nem teremtenek megfelelő erdőgazdálkodási rendet, de azzal, hogy sorozatosan elködetett káros gazdálkodási műveleteket éveken át tűrnek, a helytelen és a közérdeket súlyosan sértő gazdálkodásra a tulajdonosokat valósággal rászoktatják; mindazoknak a helytelen gazdasági műveleteknek a káros hatásai ugyanis, amelyet az erdőpusztítási tilalomban mindegyik erdőtörvény kizárni kíván, rendszerint csak sorozatos megismétlődés után és csak évek, sőt évtizedek multán jelentkeznek.
Az európai államok eddigi erdőgazdaságpolitikai rendszerének legfőbb hiányosságát abban lehet megjelölni, hogy a letarolt területek szakszerű felújításának, a faállományok ápolásának és védelmének, valamint a talajóvásnak a megkövetelésével nem igyekszik biztosítani a magánerdőknek a közérdek által megkövetelhető jó állapotát és hogy az erdőfenntartás és az erdőgazdálkodás szabályait az erdő tulajdonjogi minősége szerint szabja meg, ami azután erős ösztönzést ad arra, hogy az erdők magánkézre jussanak; közvetve tehát a korlátolt forgalmú erdők állományának fokozatos csökkenését segíti elő. Hibája továbbá az, hogy az erdők fenntartásának biztosítására csak általánosságban mozgó tiltó rendelkezéseket tesz, ahelyett hogy a tervszerű gazdálkodást tenné kötelezővé, mint egyedüli biztos módot arra, hogy az erdőgazdálkodás a jogos magánérdek mellett a közérdekű szempontokat is teljes mértékben kielégíthesse.
A magánerdőgazdálkodás szinte korlátlan szabadsága éppen úgy, mint hazánkban, a többi európai államokban sem bizonyult közgazdaságilag előnyösnek s e miatt újabban csaknem minden európai állam erdőgazdaságpolitikájának módosításával a magánerdőgazdálkodás megszigorítására törekszik.
E törvények és törvénytervezetek kivétel nélkül mind a magánerdőgazdálkodásnak a közérdek által megkövetelhető korlátok közé szorítására törekszenek, mégpedig legfőképpen az írtás, az eldarabolás és a fahasználatok szabályozásával, nemkülönben az okszerű erdőgazdálkodásnak, az üzemtervnek és szakértő személyzet alkalmazásának a megkövetelésével.
Ezek az újabb jogszabályok és törekvések annál is inkább figyelemreméltók, mert az államok mindegyikének nagyobb az erdőállománya, mint Magyarországé. Míg ugyanis az erdők az összterületnek 20-33%-át foglalják el és egy lakosra átlag 0.22-0.33 hektár erdő jut, addig hazánkban az erdőszázalék csak 12.4%, egy lakosra pedig csak 0.15 hektár erdő esik. Ha ezek mellett figyelembe vesszük azt, hogy egy ország faszükségletét tapasztalat szerint csak akkor képes saját erdőségeiből fedezni, ha erdőállománya az összterületnek legalább a 25-33%-át teszi s ha egy lakosra átlag 0.33 hektár erdő esik, úgy teljesen igazoltnak kell tekintenünk a törvényjavaslatnak azt a törekvését, hogy az erdők fenntartását, az okszerű erdőgazdálkodást és erdőállományunk növelését hatályos rendelkezésekkel igyekszik biztosítani.
A javaslat annak a meghatározásánál, hogy milyen területek esnek a törvényjavaslat rendelkezései alá, nem az erdő általános fogalmából indul ki, hanem ehelyett célszerűségi okokból részletesen sorolja fel azokat a területeket, amelyeket a törvényjavaslat hatálya alá kell vonni. Célszerűségi okok szóltak emellett a megoldás mellett, mert nem lehet az erdő fogalmát úgy meghatározni, hogy az minden erdőként művelt és művelendő földterületre kivétel nélkül helytálló legyen és a területek meghatározásához minden kétséget kizáró, teljesen biztos alapot nyujtson. Ilyen általános meghatározás azzal a kockázattal járna, hogy a fogalommeghatározás hiányossága miatt évtizedek óta erdőként művelt területek eshetnének ki a törvény hatálya alól; de hátrányos lenne abban a tekintetben is, hogy öt évtized óta vezetett erdőtörzskönyveink helyett új adatgyüjtésekkel új törzskönyveket kellene összeállítanunk. A javaslatban tervezett megoldás ezzel szemben az említett kockázatot teljesen kizárja és a már törzskönyvezett erdőkre nézve az új adatgyüjtéseket feleslegessé teszi.
A tervezett rendelkezés szerint a törvényjavaslat hatálya alá esnek elsősorban azok a földrészletek, amelyeket a földadókataszter vagy az erdők törzskönyve már jelenleg is mint erdőket tart nyilván (1. pont), továbbá azok, amelyek az említett nyilvántartó könyvekben még nincsenek ugyan erdőként feltüntetve, de a valóságban erdők (2. pont), végül azok a területek, amelyeket hatóság törvényes rendelkezések alapján (pl. erdőcsere esetében vagy ennek a javaslatnak a IV. címe, az 1923:XIX. tc., az 1929:XVI. tc. vagy más jogszabály alapján) beerdősítésre kijelölt vagy ezentúl kijelöl (3. pont).
A 2. pont felvételével a javaslat módot akar nyujtani arra, hogy a törvény hatálya alól ki ne essék olyan terület, amelynek erdőjellege kétségtelen ugyan, de amely az erdőként törzskönyvezést vagy a földadókataszter erdőként nyilvántartást elnézéséből vagy más okból elkerülte.
E § alapján az 1913:X. törvénycikk hatálya alá eső közös legelők és közlegelők megfelelő részei is a törvény hatálya alá kerülnek, ez azonban legelőgazdasági érdekből szükséges is. Köztudomású ugyanis, hogy a megfelelően befásult legelők főszolgáltatása 30-40 százalékkal magasabb, mint a fátlan legelőké, fontos legelőgazdasági érdek tehát, hogy a legelők faállományának fenntartására gondot fordítsunk és arra törekedjünk, hogy a faállomány kihasználását és felújítását is mindenkor teljes szakszerűséggel hajtsák végre. Mindezt természetesen csak úgy biztosíthatjuk, ha ezeket a területrészeket ebből a célból a törvényhatálya alá vonva az államerdészeti szervezet felügyelete és irányítása alá helyezzük. Felmerülhet annak a szüksége is, hogy a legelők egyes területrészeit legelőgazdasági érdekből be kell fásítani; ilyen esetben szintén fontos, hogy a fásítást szakközegek irányítása mellett teljes szakszerűséggel hajtsák végre és az ilyen fásításra is kiterjedjenek azok a kedvezmények, amelyeket a javaslat minden más közérdekű erdőtelepítésre biztosít.
Ez a § azokat a területeket határozza meg, amelyeket az 1. §-tól eltérően nem lehet a törvény hatálya alá vonni.
Arról is rendelkezik ez a szakasz, hogy a szakaszban felsorolt területek közül azokat, amelyeket erdőknek lehet tekinteni, az erdők törzskönyvében - megkülönböztetésül a törvény hatálya alá eső erdőktől - mint „szabad erdő”-ket kell nyilvántartani. A nyilvántartásra ugyanis feltétlenül szükség van ellenőrzési szempontból és annak a nyilvántartása céljából is, hogy az ilyen erdő a törvény rendelkezései alá nem tartozik.
A volt úrbéreseknek erdő- és legelőilletőség fejében kiadott, de a kétféle illetőség tekintetében még el nem különített erdők jelenleg is az érvényben lévő erdőtörvény rendelkezései alatt állanak és azokat az erdők törzskönyve is mint erdőket tartja nyilván.
Vita esetében annak a kérdésnek az eldöntésére, hogy valamely terület a törvény hatálya alá esik-e, kizárólag csak az a miniszter lehet hivatott, akinek a törvény végrehajtása hatáskörébe tartozik, mivel a törvény végrehajtásának éppen ez a kérdés az alapja s mert az elbírálás szakértelmet igényel. Ez a rendelkezés annál kevésbbé kifogásolható, mert a törvény az erdőtulajdonos részére a szükséges jogorvoslatot biztosítja minden olyan esetben, amikor a hatósági rendelkezéssel érdekei érintve vannak.
A véderdő fogalmát a javaslat az 1879:XXXI. tc. 2. §-ához hasonlóan állapítja meg azzal az eltéréssel, hogy a védelmét épületekre, ipartelepekre, közforgalmú vasutakra, közhasználatú művekre (pl. távíró, áram és vízvezeték stb.) hidakra és egyéb műtárgyakra is kiterjeszti, mert nem szorul indokolásra, hogy ilyen fontos műveknek a védelmére feltétlenül szükség van. Kiterjeszti a javaslat a védelmet a források vízbőségére is, mert igen fontos közérdek fűződik ahhoz, hogy fokozottabban gondoskodjunk az olyan erdő fenntartásáról és használásának szabályozásáról, amely valamely forrás vízbőségét biztosítja. A javaslat szerint véderdőnek kell kijelölni minden olyan erdőt is, amelynek elpusztulása homokfúvás keletkezésének és továbbterjedésének nyitna utat. A homokon álló erdők ugyanis határozottan védelmi rendeltetésűek, mert a mellett, hogy talajuk természete állandóan erdőként való használásukat követeli meg, a szomszédos területeket is hathatósan védelmezik a homokelárasztással szemben. E szakasz rendelkezése alapján kórház vagy gyógyintézet közvetlen szomszédságában fekvő erdőt is ki lehet véderdőül jelölni, mert közegészségügyi érdek szól a mellett, hogy az ilyen erdő fenntartásánál és kezelésénél a gyógykezelés érdekei is figyelembe vétessenek.
Teljesen új rendelkezést tartalmaz ennek a szakasznak az utolsó bekezdése, amely lehetővé teszi, hogy abban az esetben, ha az erdőt a hatóság nem közérdekű terület, mű- vagy gyógyintézet védelme érdekében jelöli ki véderdőül, az erdőtulajdonos a védelmezett ingatlan tulajdonosától kártérítést kívánhat. Ez a rendelkezés teljesen méltányos, mert a véderdőül kijelölt erdő tulajdonosa a más érdekében szükséges kijelölés által nem károsodhat. Célszerűségi okok szóltak a mellett, hogy a kártalanítási kérdések elintézése is az erdőrendészeti hatóságra bízassék, minthogy a véderdő használatát is ő szabályozza. Ez annál kevésbbé kifogásolható, mert az érdekelt, ha a kártérítési kérdésben hozott másodfokú határozattal megelégedve nincs, igényét rendes bírói úton érvényesítheti.
Az 1879:XXXI. tc. rendelkezésével szemben a javaslat a véderdők kijelölését nem a földmívelésügyi miniszternek, hanem általában az erdőrendészeti hatóságnak a hatáskörébe utalja, mert semmi ok nincs arra, hogy az elsőfokú erdőrendészeti hatóság hatásköréből a véderdők kijelölését kivonjuk.
A gazdálkodási rend, a gyakran előforduló foglalások megakadályozása és a hatósági ellenőrzés megkönnyítése érdekében egyaránt szükséges, hogy az erdők határai tartós jelekkel megjelöltessenek és biztosíttassanak. Perlekedésnek, költséges bírói eljárásnak és szakértői szemlének lehet elejét venni, ha az erdők határai állandóan meg vannak jelölve.
A véderdőben elkövetett károsítások büntetőjogilag súlyosabb beszámítás alá esnek, ezért nélkülözhetetlenül szükséges, hogy a véderdő a természetben szembeötlően megjelöltessék.
A birtokhatárjelek felállítására, fenntartására, kijavítására és megújítására a javaslat nem állít fel új szabályokat, hanem kimondja, hogy e tekintetben az 1894:XII. törvénycikk rendelkezései irányadók, mert kívánatos, hogy úgy a mezőgazdasági, mint az erdőgazdasági ingatlanok határainak megjelölésére nézve azonos szabályok álljanak fenn.
a 7-8. §-okhoz
A 7-8. § rendelkezései az erdők törzskönyvezéséről és állandó nyilvántartásáról gondoskodnak tekintettel arra, hogy az erdők külön vezetett törzskönyvi nyilvántartását az erdészeti közigazgatás nem nélkülözheti. A földadókataszter nyilvántartása az erdészeti közigazgatás számára szükséges adatokat nem tartalmazza s e miatt céljainknak meg nem felel. A javaslat a törvény végrehajtása számára tartja fenn az arról való gondoskodást, hogy az erdőkről vezetett valamennyi hatósági nyilvántartás, nevezetesen a földadókataszter, a telekkönyv és az erdők törzskönyve az erdőkre vonatkozó feljegyzések tekintetében egymással állandóan összhangban legyenek s ezáltal megszűnjenek mindazok a zavarok, amik a multban gyakran állottak elő a miatt, mert a különböző célú nyilvántartásoknak az erdőkre vonatkozó adatai egymással nem egyeztek.
Az 1879:XXXI. törvénycikk az erdők törzskönyvezésére nem tartalmaz rendelkezést, a törvény végrehajtása során azonban ez a hiány pótoltatott, amennyiben az 1883. évi 28,487. F. M. számú utasítás az erdők nyilvántartási törzskönyvének állandó vezetését elrendelte. A törzskönyvezés meg is történt s azóta a törzskönyvek állandóan a legnagyobb gondossággal vezettetnek.
Az erdő legeltetése az erdőgazdaságra kétségbevonhatatlanul káros és veszélyes, korlátlan gyakorlása pedig egyenesen az erdő fenntartását veszélyezteti. Igen szomorú példák igazolják ennek az igazságát; hazánk összes kopár területei, a karsztvidék, Olaszország, Dalmácia, Kis-Ázsia, Szicilia terjedelmes kopár hegyvidékei mind a mértéktelen legeltetés következményei. Az erdei legeltetést gazdaságilag fejlett országokban károssága és veszélyessége miatt ma már igen szűk területre korlátozzák.
Hazánkban a nagy legelőhiány miatt az erdei legeltetésnek - sajnos - nemcsak a teljes kizárásához, de nagyobbmérvű korlátozásáról sem lehet ma még szó. Ezzel a körülménnyel kellett számolnia az erdei legeltetés szabályozásánál a javaslatnak is s éppen ezért a legeltetést nem tiltja el teljesen, hanem alkalmas rendelkezésekkel csak megfelelő korlátok közé szorítja.
Indokoltnak találta a javaslat, hogy a bérlegeltetés kizárásával a legeltetést csupán a tulajdonos saját állatállományára és az alkalmazottak illetményszerű állatállományára korlátozza, mert a bérlegeltetés könnyen elfajulhat és az erdőfenntartási érdekeket veszélyezteti.
A kecskét a javaslat az erdei legeltetésből teljesen kizárja, mert a kecske az erdőnek a legveszedelmesebb károsítója.
A legeltethető területeket mindenkor az üzemterv állapítja meg. Annak a megállapítását, hogy az alatt az átmeneti idő alatt, míg az üzemterv elkészülhet és jóváhagyást nyerhet, a javaslat célszerűségi okokból az erdőigazgatóság hatáskörébe utalja, mivel a megállapításnál kizárólag szakszempontokat kell figyelembe venni.
A szakaszban felsorolt műveletek véderdőkben rendszerint károsak és veszélyesek, e miatt van szükség arra, hogy a felsorolt műveleteket addig is, míg a véderdő használatát szabályozó üzemterv elkészül, hatósági engedélyhez kössük. Az engedélyezést a javaslat a 11. §-nál említett okból az erdőigazgatóság hatáskörébe utalta.
Mivel a bányászás véderdőben káros lehet, a véderdőben való bányanyitást hatósági engedélyhez kellett kötni.
További rendelkezéseivel ez a szakasz azt kívánja biztosítani, hogy az erdőtulajdonos véderdővé nem minősített erdejében követ, kavicsot, homokot, agyagot, meszet vagy egyéb talajalkatrészt a szakaszban meghatározott kiterjedést meg nem haladó területről hatósági engedély nélkül is termelhessen.
Az engedélyezést a javaslat a 11. §-nál említett okból az erdőigazgatóság hatáskörébe utalta.
Az előbbi §-hoz hasonlóan ez a szakasz is az erdőtulajdonosok érdekeit kívánja szolgálni, amennyiben biztosítja számukra azt a jogot, hogy üzemi berendezések céljaira, továbbá nagyobb erdőgazdaságban a tulajdonos és erdőgazdasági személyzete részére szükséges mezőgazdasági földek, lakóházak és ezekhez tartozó kertek céljaira az erdőterületből megfelelő területrészeket kihasíthassanak és használhassanak. Ezeket a területeket végleg az üzemterv állapítja meg. Hogy azonban a tulajdonos az ilyen célokra szükséges területeket az üzemterv elkészültéig és jóváhagyásáig se legyen kénytelen nélkülözni, a javaslat az erdőbirtok nagyságához viszonyítva megállapítja azt a legnagyobb területet, amelyet a tulajdonos az említett célokra hatósági engedély nélkül addig is igénybe vehet, míg az üzemterv jóváhagyást nyer.
A javaslat méltányosságból biztosítja ugyan az erdőtulajdonosoknak azt a jogot, hogy az erdőterületből bizonyos területrészeket a 11. § rendelkezéseitől eltérően a 13. és a 14. §-okban megjelölt különleges célokra is igénybe vegyenek, ezzel szemben azonban biztosítania kell az erdőrendészeti hatóságnak azt a jogot, hogy az ilyen külünleges használatra kihasított területrészeknek beerdősítését és erdőgazdasági művelés alá vételét elrendelhesse, mihelyt azok az engedélyezett célra nem használtatnak, avagy ilyen használásuk a talaj termőerejének megóvása szempontjából aggályos.
E szakasz szerint az erdőtulajdonosnak az erdő belsejében fekvő, más művelési ághoz tartozó területeit (szántó, rét, legelő stb.) az erdőhöz tartozónak kell tekinteni. A javaslat ennek kimondásával azt kívánja biztosítani, hogy ezek a területek, amelyek egyébként a rendszeres erdőgazdálkodáshoz is szükségesek, az erdőbirtoktól függetlenül idegen kézre ne kerülhessenek. Ez ugyanis az erdővédelmi és az erdőgazdasági érdekekre annyira káros lehet, hogy az idegen kézre jutott ilyen területet később a 297. §-ban szabályozott kisajátítási eljárás alkalmazásával kellene erdővédelmi érdekből újra az erdő tulajdonosa számára visszaszerezni.
A szakaszban foglalt általános rendelkezés alól kivonja a javaslat az 1913:X. törvénycikk hatálya alá eső közös legelőkből erdőnek minősülő területrészeket, mert máskülönben a közös legelőnek más területrészei is mint erdőhöz tartozók szintén az erdőtörvény hatálya alá kerültek volna, ami pedig kívül esett volna azon a célon, amelyet a javaslat elérni kíván.
Minthogy a javaslat általában az erdők jelenlegi állományának fenntartására, sőt gyarapítására törekszik, ehhez képest erdőterületnek az erdőgazdasági művelés alól való végleges kivonását is általában csak úgy lehet megengedni, ha az erdőtulajdonos helyette legalább ugyanakkora más területet vesz ugyanakkor erdőgazdasági művelés alá. Ezt a szabályt a gyakorlat már eddig is követi.
A 79. § szerint a földmívelésügyi miniszter a területpótlást elengedheti, ha erdőmegoszlás során az erdőt közérdekű célra vagy gyógyintézet, menedékház, kilátó, vagy a tulajdonos részére szükséges lakóház létesítése céljából idegenítik el. A szakasz utolsó bekezdése erre az esetre utal. E bekezdés szerint nem szükséges területpótlás akkor sem, ha az erdőt törvény értelmében kell az erdőművelés alól kivonni, mert nem lenne méltányos a tulajdonost területpótlásra kötelezni akkor, amikor az erdőművelés megszüntetését akaratától függetlenül törvény rendeli el.
A gyakorlati életből merített tapasztalatokon okulva, ki kellett e szakaszban mondani azt is, hogy a kibocsátott terület faállományát csak olyan mértékben szabad kiirtani, amilyen mértékben a csereterületen az erdőtelepítés teljes sikerrel már megvalósult, más szóval, hogy az erdősítésnek meg kell előznie a faállomány letarolását és kiirtását. A multban ugyanis ezt rendszerint éppen megfordítva történt, aminek azután az a káros következménye volt, hogy a csereterület beerdősítése csak hosszú évek mulva, sőt igen sokszor csak erélyes rendszabályok alkalmazása után hajtatott végre.
A 16. § megadja a lehetőséget arra, hogy a földmívelésügyi miniszter erdőterületet erdőgazdasági művelés alól kibocsásson. Minthogy az erdőművelés megszüntetése véderdőnél a véderdő rendeltetését tekintve általában közérdeket sért és mert egyes erdőterületeknél már előre megítélhető, hogy az erdőművelés megszüntetése a termőtalaj jelentékeny leromlására vezetne, ki kellett mondani azt, hogy az ilyen erdőkre nézve csak abban az esetben szabad az erdőművelés megszüntetését engedélyezni, ha a terület út, szállító berendezés, épület, közérdekű mű létesítésére, vagy bányászati vagy ipari célra szükséges. Ilyen célú kibocsátás esetében ugyanis nem lehet tartani azoknak a károknak a bekövetkezésétől, amelyek máskülönben előállanának.
Ez a szakasz méltányosságból megadja az erdőtulajdonosnak azt a jogot, hogy a törvény hatálybalépését megelőző 30 éven belül mezőgazdasági területén törvényes kötelezettség nélkül önként telepített erdejét váltógazdaságra berendezhesse, vagyis hogy a kihasznált vágásterületeken az erdőművelést beszüntetheti, de köteles ugyanakkor az erdővel határos ugyanakkora mezőgazdasági területet előzetesen és sikeresen beerdősítve az erdőhöz csatolni. Ez a jog az erdőtulajdonos részére kedvezmény és az erdőgazdasági érdekeket sem sérti, sőt annyiban előnyös, hogy az erdősítés az erdőkihasználást megelőzi. Súlyt vetett ez a szakasz annak a kimondására is, hogy az erdőhöz csatolandó új területnek az erdővel határosnak kell lennie, hogy az erdőterület állandóan összefüggő egész maradjon.
Azok a rendelkezések, amelyekkel a javaslat az erdők használatát szabályozza, az erdők fenntartásának biztosítására önmagukban még nem elégségesek. E mellett gondoskodni kell még arról is, hogy az erdő a károsításoktól lehetőleg megóvassék és hogy mellőztessék minden olyan gazdasági művelet, amely a termőtalaj épségét, avagy a felújulás vagy az erdősítés sikerét veszélyeztetné, vagy amely a szomszédos területekre káros kihatással lehet.
Ez a szakasz állapítja meg azokat a kötelességeket, amelyek e tekintetben az erdőtulajdonosra háramlanak.
Az erdő vadállományának nagyobbmérvű elszaporodása nagymértékben veszélyezteti a faállomáy épségét, de különösen a természetes felújításoknak és az erdősítéseknek a sikerét. Biztosítani kell tehát az erdőrendészeti hatóság részére azt a jogot, hogy a vadállomány elszaporodása esetében az erdőfenntartás érdekeinek biztosítására szükseges intézkedéseket megtehesse.
a 21-23. §-okhoz
A 21-23. szakaszok az erdőfenntartás érdekében arról gondoskodnak, hogy a hatóságok a káros rovarok és élősdi növények károsításainak megelőzésére és elhárítására a szükséges intézkedéseket idejében megtehessék.
A rendelkezések lényegükben megegyeznek az 1879:XXXI. tc. 14-15. §-aiban foglalt szabályokkal, de kiterjeszkednek a rovarkárokon kívül az élősdi növények károsításainak az elhárítására is, mert bizonyos esetekben a védekezésre ezekkel szemben is szükség lehet.
A javaslat elejtette az 1879:XXXI. törvénycikknek azt a rendelkezését, amely kimondotta, hogy az elrendelhető védelmi munkálatok költségei a megvédett erdőrészek egy évi állami adóját meg nem haladhatják. Ez ugyanis olyan szűk korlátok közé szorítaná a hatóság intézkedési körét, amely egyes esetekben az erdővédelem igen nagy kárára lehet. E helyett a javaslat azt mondja ki, hogy a földmívelésügyi miniszter indokolt esetekben a védelmi munkálatok elősegítésére az erdőtulajdonosoknak segélyt engedélyezhet. Kimondja továbbá azt is, hogy országos veszély esetében a védekezési munkálatok végrehajtása és költségeinek viselése az államot terheli, mert nem lenne indokolt és méltányos az erdőtulajdonosokra hárítani a védekezés minden terhét olyan esetben is, amikor a kártevők tömeges és hirtelen fellépése következtében egész országrészt, sőt esetleg az ország egész területét kell védelmezni. Ez a rendelkezés egyébként az 1879:XXXI. törvénycikk szellemének is megfelel, amely a védekezés terheinek a birtokosokra való hárítása elé szintén korlátot állított annak kimondásával, hogy az erdőtulajdonosra hárítható védekezési költségek a megvédett erdőrészek egy évi állami adóját meg nem haladhatják. A mezőgazdasági káros rovarok tömeges fellépése esetére az 1894:XII. tc. 54. §-a is gondoskodik arról, hogy a földtulajdonosok a védekezési feladatok teljesítése és a költségek viselése tekintetében túlzottan meg ne terheltessenek.
Már a jövedelem fokozása szempontjából is érdeke minden erdőgazdaságnak az, hogy az erdőterületeken kifogástalan növekedésű, egészséges és értékes faállományok foglaljanak helyet. Ennek viszont azzal vetjük meg az alapját, ha a faállomány megtelepítésénél az ültető anyag - mag vagy csemete - megválasztására különös gondot fordítunk, mert - bár az átöröklés természeti törvényeit a fákra nézve a tudomány teljesen még nem tisztázta - a tapasztalat azt mutatja, hogy egészséges, szépnövésű, teljesen kifejlődött faállományokról gyüjtött magról a telepített faállomány is kifogástalan és mert kizártnak kell vennünk a faállomány kifogástalan fejlődését, ha fejlődésének az éghajlati és termőhelyi viszonyok meg nem felelnek. Minden hiba, amit az ültető anyag megválasztásánál elkövetünk, a faállomány tömegbeli és minőségbeli fejlődésére visszahatással lehet.
Az ültető anyag megválasztásánál még ma is nagy könnyelműséget tapasztalhatunk, a telepítők rendszerint nem kutatják azt, hogy az ültető anyag milyen faállományról származik s még kevésbbé vizsgálják, hogy a várható faállomány tenyészeti igényeinek az ültetési hely éghajlati és termőhelyi viszonyai megfelelnek-e.
Minthogy erdőgazdasági közérdekből a faállományok minőségi védelmére és a faállományok minőségi emelésére, nemesítésére nagy súlyt kell helyezni, indokoltak a javaslat e szakaszának rendelkezései, amelyek felhatalmazást adnak arra hogy a földmívelésügyi miniszter a faállományok minőségi védelme és nemesítése érdekében esetleg intézkedéseket tehessen. Az alkalmazható intézkedések között első helyen áll a famag- és csemeteforgalom szabályozása, mert az erdőtelepítő és csemetetermelő szükségletét többnyire kereskedőktől szerzi be. További igen hatályos óvóintézkedés minden olyan területnek maggyüjtési tilalom alá helyezése, amelynek magtermése az említett célokra nem alkalmas. A külföldi famagvak behozatalának ellenőrzése ugyancsak nagyon fontos, mert meg nem felelő magvak behozatalával - amint azt pl. Németország, Svédország és Norvégia tapasztalata mutatja - évtizedekre kiható súlyos károk állhatnak elő.
A földmívelésügyi minisztert ez a § arra is feljogosítja, hogy az országot termőhelyi vidékekre osztva, minden egyes vidékre nézve meghatározza azt, hogy erdősítésekhez honnan származó famagot vagy famagból nevelt csemetét szabad használni. Ennek a felhatalmazásnak felvételével a javaslat a jövőbe tekint és mert számítani lehet arra, hogy az erdészeti tudományos és kutató tevékenységnek sikerül a különböző termőhelyekről származó famagvak tenyészeti igényeit pontosan megállapítani, lehetőséget ad arra, hogy a földmívelésügyi miniszter a faállományok nemesítése érdekében az erdősítési anyag helyes megválasztására irányító befolyást gyakorolhasson.
Mindezek a tervezett intézkedések a mellett, hogy a közérdekű kívánalmakat kielégítik, teljes mértékben az erdőtulajdonos érdekeit is szolgálják.
Meg kell jegyeznem, hogy a mezőgazdasági termények, termékek és cikkek hamisításának tilalmazásáról szóló 1895:XLVI. törvénycikk hatálya a végrehajtási rendelet szerint az erdei famagvakra is kiterjed. Mivel azonban ennek a törvénynek a rendelkezései az erdőgazdasági érdekeket teljes mértékben ki nem elégítik, szükséges volt, hogy a kérdést ez a javaslat megfelelően szabályozza.
Az 1879:XXXI. törvénycikknek az erdőégések elhárítására irányuló tűzrendészet intézkedései az életben igen jól beváltak és hatásosaknak bizonyultak, miért is azokat, bár ném módosítással és kiegészítéssel, a javaslat is átvette.
Az idézett törvénycikk szerint erdőőrök, favágók, kőfejtők és pásztorok munkaterületükön engedély nélkül is rakhatnak tüzet. A javaslat ezt mellőzte, mert arra az elvi alapra helyezkedik, hogy a tűzrakást, mint veszélyes műveletet minden körülmények között az erdőtulajdonos engedélyezéséhez kell kötni egyfelől, mert a tűzrakás által az ő vagyona van kockáztatva, másfelől, mert a tüzeléshez szükséges faanyagot rendszerint szintén az ő erdejéből szerzik.
A javaslat új rendelkezésképpen erdőben vagy annak közelében égő gyufának, szivarnak, szivarkának vagy más égő vagy tűzveszélyes tárgynak eldobását, valamint kellően nem védett, tűzveszélyes világítóeszköz használatát szigorúan tiltja, mert tapasztalat szerint az erdőégések igen nagy részét az ilyen tárgyakkal való gondatlan bánásmód okozza.
Ez a rendelkezés lényegében megegyezik az 1879:XXXI. tc. 115. §-ával; eltérés csak abban van, hogy míg az idézett törvény az intézkedési jogot a belügyminiszter hatáskörébe utalja, addig a javaslat az erdőrendészeti hatóságot jogosítja fel az intézkedésre, mert a több évtizedes gyakorlatban alig volt eset arra, hogy a belügyminiszter az erdőrendészeti hatóságnak a kivételes intézkedések alkalmazása érdekében tett javaslatát indokolatlannak találta volna, teljes megnyugvással lehet tehát jövőre nézve az intézkedési jogot az erdőrendészeti hatóság kizárólagos hatáskörébe adni.
A magánerdők üzemterveinek elkészítését 300 kat. hold területhatárig a 33. § az állam feladatává teszi. Ennek a szakasznak a rendelkezései az államnak ebbeli munkáját kívánják megkönnyíteni.
Minthogy a korlátlan forgalmú kisebb magánerdőknél az üzemterv elsősorban és legfőképpen a közérdeket szolgálja, teljesen indokolt, hogy azokat az első alkalommal az állam díjmentesen készíttesse el. A javaslat 300 kat. holdban állapítja meg azt a területhatárt, ameddig a magánerdő üzemtervét az állam köteles díjmentesen elkészíttetni.
A felülvizsgáló hatóságnak és az erdőtulajdonosnak egyaránt felesleges munkát és költséget okoz az, ha az üzemterv elkészítését és az üzemrendezési adatok felvételét nem helyesen és nem teljes szakszerűséggel végzik. Biztosítani kell tehát azt hogy ezeket az erdőmérnöki szakismereteket kívánó munkákat kizáróan csakis erdőmérnökök végezhessék. Meg kell jegyeznem, hogy ez a rendelkezés teljesen megfelel a mérnöki rendtartásról szóló 1923:XVII. tc. szellemének is.
A korlátolt forgalmú erdők üzemterveinek jóváhagyását az 1879:XXXI. tc. 18. §-a is a földmívelésügyi miniszter hatáskörébe utalja. A javaslat most általánosságban is így rendelkezik, de megadja a lehetőséget arra is, hogy az üzemterv jóváhagyására a földmívelésügyi miniszter esetleg az elsőfokú erdőrendészeti hatóságot is felhatalmazhassa.
Az 1879:XXXI. tc. 18. §-a kimondja ugyan, hogy a földmívelésügyi miniszter az üzemtervek jóváhagyásánál: „szükség esetében ezek módosítását vagy egészen új gazdasági tervnek készítését is rendelheti el”, de azt már nem határozza meg, hogy erre nézve a „szükség” mikor áll be. A javaslat ezt a hiányt most pótolja, amennyiben kimondja, hogy az erdőrendészeti hatóság az üzemtervet csak abban az esetben módosíthatja vagy rendelheti el a módosítását, ha a tervezett gazdálkodás nem biztosítja a termőtalaj fenntartását, vagy nem felel meg az erdő különleges rendeltetésének (pl. véderdő, parkerdő stb.) vagy egyébként az okszerű erdőgazdálkodás érdekébe ütközik. E mellett kimondja ez a szakasz az erdőtulajdonosok érdekében azt is, hogy az üzemterv jóváhagyásánál az erdőtulajdonos kívánságait általában figyelembe kell venni.
A javaslat ebben a szakaszban a magánerdő tulajdonosának további kedvezményt is nyujt annak a kimondásában, hogy a tulajdonos által választott fafajt, üzemmódot és vágásfordulót a hatóság csak a szakaszban meghatározott esetekben jogosult megváltoztatni, amikor ugyanis a választás nyilvánvalóan sérti a közérdeket.
Fontos rendelkezése ennek a szakasznak még az is, amely szerint a korlátlan forgalmú magánerdők tulajdonosait a tízéves gazdálkodási időszakra megállapított fahasználat keretein belül az évi vágás sorrendjében mindaddig, míg a felújításra vonatkozó intézkedéseket betartják, nem lehet korlátozni. Ez az engedmény a magánerdő tulajdonosának jelentős kedvezményt jelent, mert lehetővé teszi számára azt, hogy a tízéves időszakra megállapított évi fahasználati területeken a fahasználatot azon a részleten gyakorolja, amely érdekének megfelel. Ezt a kedvezményt a korlátolt forgalmú erdők tulajdonosaira azért nem lehet kiterjeszteni, mert a hatósági vagyonfelügyelet alatt álló korlátolt forgalmú erdők használatánál a jogutódok érdekeit is állandóan szem előtt kell tartani.
A magánerdők tulajdonosai a törvényjavaslat tárgyalása során olyan rendelkezés felvételét is kérték, amely felvilágosítaná a maganerdőtulajdonost arra, hogy a tízéves időszakra megállapított fahasználatot tetszésszerinti időben és részletekben, sőt esetleg egyszerre is gyakorolhassa. Ilyen rendelkezés felvételét azonban mellőztem mert ilyen irányú jog az üzemtervszerű gazdálkodással éles ellentétben állana, könnyen erdőpusztítássá fajulna, a faárak alakulására is kedvezőtlenül hatna ki s ezáltal más takarékos és gondos erdőtulajdonos is kárt szenvedne. De nincs is szükség ilyen rendelkezésre, mert a 38. § megadja a módot arra, hogy meghatározott korlátok között a megszorult erdőtulajdonoson rendkívüli fahasználat engedélyezésével esetről-esetre segíteni lehessen.
A javaslatnak a jelen szakaszban foglalt rendelkezései az erdőtulajdonosok érdekeit kívánják biztosítani, nehogy a jóváhagyó hatóság a közérdekű követelményeket az erdőtulajdonos méltánylást érdemlő kívánságaival szemben esetleg túlzottan előtérbe helyezze.
Az első bekezdés az 1879:XXXI. tc. 20. §-ának felel meg.
A második és harmadik bekezdésben foglalt rendelkezés a gyakorlatban évtizedek óta alkalmazásban van.
A szakasz további rendelkezései az erdőfenntartási és erdőgazdasági érdekeket kívánják megóvni s ezért megszabják a megengedhető rendkívüli fahasználat legmagasabb mennyiséghatárát és azt az időtartamot is, amely alatt a rendkívüli használatot a rendes fahasználatokból meg kell takarítani, végül korlátot szabnak a rendkívüli fahasználatok engedélyezésének is. Mindezekre az óvórendszabályokra szükség van, nehogy a rendkívüli fahasználatok a közérdek kárára elfajuljanak.
Az erdőállomány gyarapítását célozza az a rendelkezés, amely szerint a rendkívüli fahasználat megtakarításától el lehet tekinteni akkor, ha a tulajdonos más művelési ághoz tartozó földjeiből a rendkívüli használatra engedélyezett területtel egyenlő kiterjedésű területet sikerrel beerdősítve az erdőhöz csatol. Bár kétségtelen, hogy ez a rendelkezés az erdőgazdasági érdekeket nem minden tekintetben szolgálja, felvételétől - az erdőtulajdonosok kérelmére - elzárkózni annál kevésbbé lehetett mert a jelentkező kárt az erdőállomány gyarapításában mutatkozó előny kiegyenlíti.
Az utolsóelőtti bekezdés a jelzáloghitelezők érdekeit kívánja megvédeni s ezáltal az erdőbirtok hitelképességét kívánja fokozni. A rendelkezés teljesen méltányos és indokolásra nem szorul.
Az utolsó bekezdés azt kívánja lehetővé tenni, hogy egészen csekélymérvű rendkívüli fahasználatot az erdőfelügyelőségek is engedélyezhessenek s ezzel az erdőtulajdonosok a hosszadalmas hatósági engedélyezési eljárástól megkíméltessenek.
A szakasz 1-3. pontjaiban felsorolt erdőtulajdonosokat már az 1879:XXXI tc. 21. §-a, illetve az 1898:XIX. tc. 1. §-a is kötelezi arra, hogy erdőgazdaságuk szakszerű irányítása és vezetése végett szakértő erdőtisztet alkalmazzanak vagy erdejüket államerdészeti kezelésbe adják. A tervezett rendelkezés tehát csak abban a részében új, hogy az erdőgazdaság szakszerű irányításáról és vezetéséről való gondoskodást a 300 kat. holdnál nagyobb magánerdők tulajdonosainak is kötelességévé teszi.
A szakaszban foglalt rendelkezés szerint az erdőgazdaság szakszerű irányításáról és kezeléséről és általában az erdőgazdálkodás szakszerű ellátásáról állami erdőben csakis erdőmérnök alkalmazásával, a 2. pontba tartozó korlátolt forgalmú erdőknél csakis államerdészeti kezelésbeadással, a 3. pontba tartozó korlátolt forgalmú erdőknél pedig erdőmérnök alkalmazásával, illetőleg kis erdőknél államerdészeti kezelésbe adással kell gondoskodni. Ezek a szabályok teljesen megegyeznek az 1898:XIX. tc. 1. §-ában foglalt szabályokkal; eltérés annyiban van, hogy a 2. pontba tartozó korlátolt forgalmú erdők közé a telepesek erdeje is felvétetett, mivel a 146. § értelmében erdőtársulattá alakulásra a telepesek is kötelesek; és hogy a 3. pontba tartozó korlátolt forgalmú erdők közé a vallásfelekezetek, az egyházi, illetőleg vallásfelekezeti iskolák, a szövetkezetek és a részvénytársaságok erdei is besoroztattak, mert semmiféle indok nincs arra, hogy ezeket a hatósági felügyelet alatt álló intézményeket a többi hasonló intézményekkel szemben megkülönböztetve kezeljük. Meg kell még jegyeznem, hogy az 1898:XIX. tc. 1. §-a csak a bányaipar és más iparvállalatok céljaira alakult részvénytársaságok erdeit sorozta a jelen § 3. pontjába tartozó korlátolt forgalmu erdők közé. A javaslat ezzel szemben a 3. pontba minden részvénytársasági erdőt felvett, mert semmi sem tenné indokolttá, hogy a részvénytársaságok között az erdőkezelés szabályozásánál megalakulásuk célja szerint különbséget tegyünk.
A magánerdő tulajdonosa e kötelességének a tervezett rendelkezés szerint a következő módokon tehet eleget, nevezetesen:
3000 kataszteri holdnál kisebb erdőnél:
1. ha erdőmérnököt alkalmaz;
2. ha erdőmérnök alkalmazására másokkal társul;
3. ha állandóan erdőmérnök szaktanácsait veszi igénybe;
4. ha erdejét államerdészeti kezelésbe adja; végül
5. ha erdeje 1000 kataszteri holdnál nem nagyobb, azáltal is, ha az üzemterv végre hajtására a 308. §-ban megszabott szakminősítésű alerdészt alkalmaz;
3000 kataszteri holdat elérő vagy meghaladó erdőnél pedig
1. ha erdőmérnököt alkalmaz;
2. ha a földmívelésügyi miniszter engedélyével erdejét államerdészeti kezelésbe adja.
Meg kell jegyeznem, hogy a 3000 kat. holdnál nem nagyobb magánerdő államerdészeti kezelésbe vételét a tulajdonos kérelme esetében a földmívelésügyi miniszter meg nem tagadhatja (60. §).
Magánerdőnél a javaslat a szakszerű irányításra és vezetésre megszabott kötelezettség alsó határául a 300 kataszteri hold birtokterjedelmet vette fel, mert az ilyen vagy ennél nagyobb terjedelmű erdőbirtok megkövetelhető rendszeres kezelése az erdőmérnök-irányítást nem nélkülözheti. Kétségtelen ugyan, hogy az ilyen, sőt bizonyos határig az ennél nagyobb erdőbirtok jövedelme sem bírja el a saját erdőmérnök-alkalmazás terhét, ámde éppen e miatt teszi lehetővé a javaslat az erdő államerdészeti kezelésbe adását, a közös erdőmérnök alkalmazására társulást és a 308. §-ban meghatározott megoldást.
Rendszeres erdőgazdaságban nélkülözhetetlenül szükség van olyan kisebb erdészeti szakképzettséggel bíró alkalmazottra is, aki az erdőgazdaság körében felmerülő gazdasági és műszaki munkálatok (kitermelés, gyérítések kijelölése és végrehajtása, melléktermények előállítása, szállítás, erdősítés, csemetenevelés, magvak gyüjtése, építkezések, erdőrendezés, erdővédelem, vadtenyésztés és vadápolás, határbiztosítás stb.) szakszerű végrehajtásánál közreműködik és aki egyszersmind az erdőőrzési szolgálatot is ellátja.
Már az 1879:XXXI. tc. 22. §-a is megkövetelte, hogy a korlátolt forgalmú erdők tulajdonosai szakvizsgázott erdőőröket alkalmazzanak, mert súlyt vetett arra, hogy az ilyen erdőgazdaságokban a munkálatok szakszerű végrehajtása megfelelő szakképzettséggel bírók alkalmazása által biztosítva legyen.
A javaslat ugyanerre törekszik, de a megvalósítás tekintetében a fennálló jogszabályoktól lényegesen eltér, amennyiben a szabályozást nem az erdő tulajdonjogi minősége, de a gazdasági okszerűség szerint rendezi. A javaslat úgyanis abból indul ki, hogy a segédszolgálat ellátását a gazdasági szükség kívánja meg egyfelől olyan erdőbirtokon, amelyen kiterjedése révén a belterjes gazdálkodást meg lehet követelni; másfelől államerdészeti kezelésben lévő erdőnél, ahol - az államerdészeti kezelés rendszerét tekintve - feltétlen szükség van arra, hogy a kezelési utasítások szakszerű végrehajtására képzett szakember álljon rendelkezésre. Ehhez képest a javaslat a segédszolgálat ellátását olyan erdőbirtokon követeli meg, amely az 1000 kataszteri hold kiterjedést eléri vagy meghaladja; az ezen aluli kiterjedésű birtokok közül pedig az olyanon, amely államerdészeti kezelésben van. Ez utóbbi rendelkezésnél természetesen a javaslat nem tehetett megkülönböztetést abban, hogy az államerdészeti kezelésben lévő erdő kötött vagy szabad rendelkezésű személy tulajdona-e, mert ilyen megkülönböztetést sem az egyenlő elbánás elvével, sem az okszerűséggel nem lehetne összeegyeztetni.
Az erdőgazdasági segédszolgálat ellátásáról való gondoskodásra kötelezett erdőtulajdonosoknak a javaslat közös alerdész alkalmazására nem ad jogot, mert a kötelezettség alapjául megállapított 1000 kataszteri hold kiterjedésű erdőbirtok a külön alerdész alkalmazását elbírja és mert az államerdészeti kezelésben lévő, 1000 kataszteri holdnál kisebb erdőknél a segédszolgálat ellátásáról a közös erdészeti segédszolgálati szervezet fenntartása által gondoskodik.
A segédszolgálatra képesítettek eddigi „erdőőr” elnevezését a javaslat „alerdész”-re változtatta, mert az ilyen alkalmazott munkaköre legnagyobbrészt az erdőgazdasági és műszaki segédszolgálat ellátására terjed ki és csak csekély részben az erdőőrzésre is.
Bár feltehető, hogy minden erdőtulajdonos törvényes kötelezettség nélkül is, saját érdekében fogja erdejét, a tulajdon ellen irányuló cselekmények elhárítasa végett őriztetni, az erdők fenntartásához fűződő fontos érdekek védelme mégis azt kívánja, hogy az erdők őriztetésének általános kötelezettségét törvény mondja ki, nehogy a gondatlan erdőtulajdonos mulasztása miatt a közérdek is szenvedjen.
Ez a § a megkövetelt szolgálatok elláttatása tekintetében az erdőtulajdonosnak indokolt könnyítéseket biztosít. A rendelkezések magyarázatra és indokolásra nem szorulnak.
Az 1879:XXXI. tc. 37. §-a értelmében az államerdészeti kezelésben lévő erdők tulajdonosai (községek, közbirtokosságok, úrbéres birtokosságok) is kötelesek erdejük őriztetésére - helyesebben a segédszolgálat ellátására szakvizsgázott erdőőröket alkalmazni. Kötelességüknek az erdőtulajdonosok kezdetben úgy tettek eleget, hogy közös erdőőr alkalmazására járásonként tömörültek; a tömörülés szabályozatlansága miatt azonban a költségek beszedése körül és egyéb tekintetben is súlyos nehézségek merültek fel, ami végül is az erdőrendészeti hatóságot beavatkozásra és a kérdés rendezésére késztette. A rendezés abban történt meg, hogy vármegyénként erdőőri alapok létesíttettek, az erdőtulajdonosok a reájuk kivetett költségeket ide fizették be s az erdőőrök járandóságaikat az alispán utalványozása alapján közvetlenül az alapból kapták. Ezeket az erdőőrzési közös szervezeteket az 1898:XIX. törvénycikk is meghagyta, sőt a végrehajtási rendeletben kimondta, hogy hasonló közös erdőőrzési szervezetet kell létesíteni mindazokban a törvényhatóságokban is, amelyekben ilyen szervezet még nincs.
A közös erdőőrzési szervezetek fenntartásának és működésének, valamint a szervezetben alkalmazott személyzet szolgálati viszonyainak egységes szabályozására az 1898:XIX. tc. 14. §-a adott módot, amely az erdőtulajdonosokat az erdőőrök szolgálati viszonyainak szolgálati és fegyelmi szabályokban való rendezésére kötelezi.
Az állami kezelésben levő kisebb erdők törvény szerinti őrzését ma is ezek a közös erdőőrzési szervezetek látják el. A szervezetet az államerdészeti kezelésben levő erdőknek azok a tulajdonosai, akik külön erdőőrt nem alkalmaznak, saját költségükön tartják fenn akként pedig, hogy erdejük kiterjedésének arányában a törvényhatóságnál kezelt erdőőrzési alapba évi járulékot fizetnek; a járási erdőőrök pedig illetményeiket az elsőfokú erdőrendészeti hatóság határozata és az alispán utalványozása alapján ebből az alapból kapják.
A járási erdőőrök kinevezése, véglegesítése, előléptetése, nyugdíjazása, elbocsátása és illetményeiknek megállapítása az elsőfokú erdőrendészeti hatóság hatáskörébe tartozik és fegyelmi ügyeikben is ez a hatóság ítél, szolgálati és fegyelmi tekintetben azonban kizáróan az erdőhivatalok rendelkezése alá tartoznak. A járási erdőőri állás nyugdíjjogosultsággal általában nem jár, a legtöbb törvényhatóság azonban újabban erre a célra külön nyugdíjalapot létesített.
Ugyanezekkel a vármegyei közös erdőőrzési szervezetekkel kívánja a javaslat is az államerdészeti kezelésben lévő kisebb erdőkön szükséges erdőgazdasági segédszolgálatot elláttatni. Bár kétségtelenül indokoltabb lenne e helyett az a megoldás, hogy a segédszolgálatot is az államerdészeti kezeléssel járó feladatok közé sorozzuk és állami személyzettel láttassuk el, ezt a megoldást azonban a javaslat nem alkalmazhatta, mert az államháztartás újabb megterhelésével járna, amit pedig kerülni kívánt.
A szakaszban foglalt rendelkezések szerint a törvény hatálybalépésekor fennálló közös erdőőri szervezetek közös erdészeti segédszolgálati szervezet elnevezéssel továbbra is fenntartatnak. Működésük szabályainak megállapítását a javaslat az erdőrendészeti hatóságokra bízza, mert kívánatos azt biztosítani, hogy a szabályok az életviszonyok változásának megfelelően bármikor módosíthatók legyenek.
Ez a szakasz megadja a földmívelésügyi miniszternek azt a jogot, hogy a közös alerdészi kerületek apasztása esetében más vármegyében megüresedett kerületi alerdészi állásra áthelyezhesse azt a kerületi alerdészt, akinek állása feleslegessé vált. Ezzel a javaslat annak a lehetőségét akarja biztosítani, hogy az erdőőrzési szervezet fenntartásával járó költségek csökkentése érdekében esetleg szükséges létszámapasztást könnyebben lehessen végrehajtani, amire eddig nem volt mód, mert az egyes vármegyei erdőőrzési szervezetek teljes önállósága miatt a szervezetben alkalmazottakat nem lehetett egyik szervezetből a másikba áthelyezni.
Az a körülmény hogy a szervezetben alkalmazott alerdészt az elsőfokú erdőrendészeti hatóság nevezi ki, illetményeit a vármegye által kezelt alapból veszi fel és szolgálati tekintetben az erdőhivatalnak van alárendelve, kétséget támaszthat a tekintetben, hogy az ilyen alerdész közszolgálati, nevezetesen vármegyei alkalmazott-e. Ennek a kétségnek az eloszlatása érdekében mondja ki a javaslat az eddigi felfogásnak megfelelően is azt, hogy a kerületi alerdész a szervezetet fenntartó erdőtulajdonosok alkalmazottja.
Árvédelmi társulatnak vagy árvédelmi művek engedélyesének azok a területei, amelyeken a vízügyi hatóság rendelkezései alapján árvédelmi és folyamszabályozási célra füzest vagy más faállományt tartanak fenn, egészen különleges kezelést kívánnak, mert a használatok és a felújítások a rendes erdőkétől teljesen elütő módokon történnek. Az ilyen területekre nézve tehát az erdészeti szakszerű kezeléstől és irányítástól annálinkább el lehet tekinteni, mert azzal, hogy a vízügyi hatóság ezeket a területeket felügyelet alatt tartja, már biztosítva van az, hogy védelmi céljainak megfelelő állapotban tartassanak.
A társulásra vonatkozó megállapodásnak és a közös alkalmazottal kötött szolgálati szerződésnek hatósági jóváhagyásra bemutatását meg kell követelni, mert az erdőrendészeti hatóságnak csak így van módjában elbírálni, hogy a közös alkalmazásnak a törvényben megkövetelt feltételei megvannak-e.
A társulásra vanatkozó megállapodásnak írásba foglalása és jóváhagyása, nemkülönben a szolgálati viszony szerződésbe foglalása és a szerződés jóváhagyása úgy a társult erdőtulajdonosoknak, mint az alkalmazottnak is érdeke, mert ezzel sok vitának és perlekedésnek lehet elejét venni.
a 47-49. §-okhoz
A 47-49. szakaszok állapítják meg azokat a kellékeket, amelyeket az erdőgazdaságokban alkalmazható erdőmérnököktől, alerdészektől (főerdőőröktől, erdőőröktől) és erdőkerülőktől meg kell követelni.
Az alkalmazhatóság feltételei közé minden alkalmazott irányában fel kellett venni a magyar állampolgárság igazolását, mert a hatósági felesketésnek és a közbiztonsági közeggé minősítésnek ez elengedhetetlen feltétele. Alerdészeknél (főerdőőröknél, erdőőröknél) és erdőkerülőknél az alkalmazhatóság további feltételeként a javaslat a huszadik életkor betöltését állapítja meg. Ebben a tekintetben a javaslat eltért az 1879:XXXI. törvénycikk rendelkezésétől, amely az erdőőrök alkalmazására nézve alsó korhatárul a 24. életévet állapítja meg. Eltért pedig azért, mert - tekintettel arra, hogy az alerdészek (főerdőőrök, erdőőrök) húszéves korukban szakképesítésüknek már birtokában vannak - a 24 éves korhatár magas, továbbá mert a csendőrségi szolgálatnál szintén a 20. életév betöltése van alsó korhatárként megállapítva. Az erdőmérnökök alkalmazása tekintetében alsó korhatárt nem kellett megállapítani, mert oklevelüket csak húszéves korukon túl szerezhetik meg.
Az erdőgazdasági segédszolgálathoz megkívánt szakképzettség igazolásáról rendelkező 48. § 2. és 3. pontja a szakképesítés megszerzésének azokat a módjait sorolja fel, amelyek a törvény hatálybalépéséig voltak lehetségesek, az 1. pont pedig azt a módot, amely a törvény hatálybalépése után lesz majd lehetséges.
Az 1879:XXXI. törvénycikk az erdőőrzés - helyesebben erdőgazdasági segédszolgálat - ellátásához szükséges szakképesítés megszerzése tekintetében nem kíván szakiskola végzést, hanem csak egy egyszerű erdőőri szakvizsga letételét követeli meg. A törvény hatálybalépése után azonban a teljesen megindult erdőgazdasági tevékenység következtében előállott szükség mihamar arra késztette a földmívelésügyi kormányzatot, hogy megfelelő iskolákat állítson fel az erdőgazdasági segédszolgálat ellátásához szükséges erdészeti altisztek (erdőőrök) megfelelőbb és tökéletesebb kiképzésére. Így állíttatott fel 1883-ban a szeged-királyhalmai, 1885-ben a temesvár-vadászerdői, 1886-ban a liptóújvári és 1893-ban a görgényszentimrei m. kir. erdőőri szakiskola. A szakiskolákon a kiképzési idő két évre terjedt s a kiképzés legfőképpen gyakorlati volt. Az iskola elvégzése után tették le a tanulók az erdőtörvényben megszabott erdőőri szakvizsgát s ezzel szerezték meg az erdőőri alkalmazáshoz megkövetelt képesítést.
1908-ban a vadászerdői erdőőri szakiskolán egyéves továbbképző tanfolyam is nyittatott az erdőőri szakiskolát végzettekből jelentkezők számára abból a célból, hogy az erdőgazdasági segédszolgálat terén kiterjedtebb ismereteket és teljesebb gyakorlatot szerezhessenek, nemkülönben hogy kisebb erdőbirtokok önálló kezelésére is képesítse őket.
Az ország megcsonkítása után az erdészeti alsóbbfokú szakoktatás teljesen újból rendeztetett. A megmaradt királyhalmi erdőőri szakiskola, továbbá a Vadászerdőről menekült és előbb Tatán, majd Esztergomban elhelyezett erdőőri szakiskola 1920-ban egyéves tanfolyamú erdőőri és vadőri iskolává szerveztetett át. Ez a két iskola ma is működik és céljuk, hogy az erdőgazdaságok számára olyan szakembereket neveljen, akik az erdővédelmi, vadőri, vadtenyésztési és vadászati feladatok ellátására kellő imeretet és gyakorlati jártasságot szerezzenek. Az iskolát végzettek törvényes képesítésüket szintén az erdőtörvényben megszabott erdőőri szakvizsga letételével szerzik meg.
Az 1920. évi átszervezéssel egyidejűleg Esztergomban külön erdőgazdasági szakiskola is állíttatott fel arra a célra, hogy az erdőgazdasági segédszolgálat ellátására és kisebb erdőgazdaságokban az erdőkezelési feladatoknak az ellátására alkalmas szakembereket neveljen. Minthogy ennek a szakiskolának a rendeltetése az erdőgazdaságok igényeivel nincsen összhanghan, működése 1930 óta szünetel.
A történelmi határaink fennállása idején működött erdőőri szakiskolák rendeltetésüknek elsőrangúan megfeleltek és az erdőgazdasági segédszolgálat számára jól képzett szakembereket neveltek. A mai erdőőri és vadőri iskolák már kevésbbé megfelelők, mert a kiképzési idő igen rövid s e miatt csak hézagos képzettséget nyujthat.
Minthogy az erdőgazdaságok fejlődésének és jövedelmezőségének legnagyobb biztosítéka az, ha az erdőgazdaságot irányítók és a munkálatok végrehajtását vezetők a szükséges szakismereteknek és gyakorlati jártasságnak teljes mértékben birtokában vannak, nagy súlyt kell vetnünk arra, hogy az erdőgazdasági segédszolgálat ellátásához szükséges szakerők kiképzéséről a régi erdőőri szakiskolákhoz hasonló, kétéves tanfolyamú szakiskolák felállításával gondoskodjanak s hogy a megkövetelhető törvényes képesítést is ilyen szakiskola elvégzéséhez kössük. A képesítésnek egyszerű vizsga letételével való megszerzési lehetőségét jövőben ki kell küszöbölni, mert a szakismeretek megszerzésének ez a módja a kor igényeit ma már ki nem elégíti.
Az erdőgazdasági segédszolgálatra való alkalmazhatóságát a 48. §-ban ki kellett terjeszteni azokra is, akik szakképzettségüket nem szakiskola végzésével, hanem csupán az 1879:XXXI. tc. 37. §-ában előírt erdőőri szakvizsga letételével szerezték meg, tekintettel arra, hogy ez a vizsga szintén az erdőgazdasági segédszolgálatra képesít. Ez a kiterjesztés természetesen csak az átmeneti időre szól, mert a segédszolgálat ellátásához szükséges szakképzettséget a javaslat szerint jövőben kizárólag csakis kétéves tanfolyamú erdészeti altiszti iskola elvégzésével lehet megszerezni, tekintettel arra, hogy fontos erdőgazdasági érdek fűződik ahhoz, hogy a jövőben jól képzett altisztek álljanak rendelkezésre. Az erdészeti altiszti iskola elvégzésének kötelezővé tételével egyidejűleg be kell szüntetni majd az eddigi erdőőri szakvizsgákat is, mert ellenkeznék az elérni szándékolt céllal, ha a segédszolgálathoz szükséges szakképzettséget pusztán egy vizsga letételével is meg lehetne szerezni.
A javaslat az erdők őrzésére alkalmazott erdőkerülőktől nem kíván szakképzettséget, mert az őrzéshez különösebb ismeretek nem szükségesek s mert a szakképzettséget igénylő munkálatoknál jövőben nem az erdőkerülők, hanem az erdőmérnökök és az alerdészek (főerdőőrök, erdőőrök) fognak közreműködni.
Minthogy az erdőgazdasági alkalmazottak, nevezetesen az erdőmérnökök, alerdészek (főerdőőrök, erdőőrök) és erdőkerülők hatósági esküt tesznek s közbiztonsági közegek, feltétlenül meg kell követelni, hogy erkölcsi tekintetben kifogás alá ne essenek.
Az 1879:XXXI. tc. 36. és 37. §-a is kimondja, hogy erdőtiszt és erdőőr csak „feddhetlen életű” egyén lehet. Ennek a szigorú rendelkezésnek az átvételét a javaslat mellőzte, mert ellenkezik a méltányossággal és a büntetés javító célzatával, továbbá mert a teljes feddhetlenséget érvényben lévő jogszabályaink még a köztisztviselőktől sem követelik meg.
A tervezett rendelkezés lényegben megegyezik a köztisztviselők minősítéséről szóló 1883:I. tc. 1. § b) pontjával.
Az 1879:XXXI. tc. úgy rendelkezik, hogy hatósági esküt csak azoknak az erdőtulajdonosoknak az erdőtisztjei és erdőőrei kötelesek tenni, akik üzemtervszerű erdőgazdálkodásra és törvényes minősítésű erdőtisztek és erdőőrök alkalmazására kötelezve vannak; ellenben azok az erdőtulajdonosok, akikre ilyen kötelezettség nem hárul, csak jogosítva vannak arra, de nem kötelezve, hogy erdőtisztjeiket és erdőőreiket hatóságilag feleskessék.
Ugyanezen az elvi alapon szabályozza az eskü-kötelezettséget a javaslat is, de mert e törvényjavaslat az üzemtervszerű erdőgazdálkodást és szakképzett személyzet alkalmazását kivétel nélkül minden erdőtulajdonosra kötelezővé teszi, az 1879:XXXI. tc. elvi alapjára helyezkedve ennek folyományaként a hatósági eskü letételét is, kivétel nélkül minden erdőmérnökre, alerdészre (főerdőőrre, erdőőrre) és erdőkerülőre kötelezővé kellett tenni. Ez méltányossági szempontból is indokolt, mert - figyelembe véve azt, hogy az alkalmazottak hatósági felesketése az erdőtulajdonosok érdekeit szolgálja - nem lenne sem méltányos, sem igazságos, hogy e tekintetben a magánerdők tulajdonosai a korlátolt forgalmú erdők tulajdonosaival szemben kedvezőtlenebb elbánásban részesíttessenek.
Az idézett törvény az erdőtisztek és az erdőőrök részére teljesen egyező esküszöveget ír elő. A javaslat ettől eltérően kétféle esküszöveget állapít meg, az egyiket az erdőmérnökök, a másikat pedig az alerdészek (főerdőőrök, erdőőrök) és az erdőkerülők számára, mivel az erdőmérnökök és az altiszti személyzet feladatköre egymástól lényegesen eltér.
A javaslat szerint az alkalmazottak csak első szolgálatbalépésük alkalmával kötelesek hatósági esküt tenni, mert teljesen felesleges lenne őket mindannyiszor újból eskütételre kötelezni, valahányszor más erdőtulajdonos szolgálatába lépnek. Ennek azért sem lenne értelme, mert az eskü nem szolgálati, hanem hatósági eskü, melynek szövege változatlanul ugyanaz, bárkinek az alkalmazottja legyen is az esküttevő.
Az 1. és 2. bekezdés az 1879:XXXI. tc. 40. §-ának rendelkezéseit foglalja magában s egyszersmind megfelel a hatóságok büntetőjogi védelméről szóló 1914:XI. tc. 5. §-ának is.
A 3. bekezdésben foglalt rendelkezést a gyakorlat már régóta követi.
Az 1879:XXXI. tc. 45. §-a szerint hatósági esküt tett erdőtisztek szolgálatukban egyenruhát, az erdőőrök pedig jelvényt kötelesek viselni. A javaslat ettől eltérően az összes erdészeti alkalmazottakat, tehát az erdőmérnököket is, csak jelvény viselésére kötelezi, mert az egyenruha viselése a gyakorlatban teljesen alkalmatlannak és feleslegesnek bizonyult, úgyhogy a törvénynek ez a rendelkezése már évtizedek óta végrehajthatatlan.
Az 1879:XXXI. tc. 41. §-ának felel meg. Felvételére azért van szükség, hogy a naplóban foglalt bejegyzéseknek a bíróság előtt bizonyító ereje legyen. Azoknak a részletes szabályoknak a megállapítását, amelyeket az 1879:XXXI. tc. 41. §-a tartalmaz, a javaslat a végrehajtás számára kívánta fenntartani.
Minthogy a hatóságilag felesketett erdészeti alkalmazottakat az 53. § a hatályosabb erdőőrzés biztosítása végett közbiztonsági közegeknek nyilvánítja és ebből folyóan őket különös jogokkal ruházza fel és fokozottabb törvényes védelemben részesíti, szükség van arra, hogy az alkalmazott ebbeli összes jogai és kötelességei pontosan megállapíttassanak; de szükség van azoknak az intézkedéseknek szabályozására is, amelyeket a hatóság tehet olyankor, amikor az alkalmazott mint közbiztonsági közeg kötelességét megszegi, az utasításokat meg nem tartja vagy jogaival visszaél.
Az 1879:XXXI. törvénycikk a hatóságilag felesketett erdőtisztek és erdőőrök közbiztonsági szolgálatának kötelező szabályozása felől nem rendelkezett. Az 1894:XII. tc. 92. §-a alapján azonban a felesketett erdőőrök fegyverviselési, fegyverhasználati és fegyelmi szabályait a földmívelésügyi miniszternek a belügyminiszterrel egyetértően kiadott 72,086/1895. számú rendelete megállapította.
A felesketett erdőtisztek közbiztonsági szolgálata eddig még nem szabályoztatott. A javaslat azonban a szabályozást most a hatóságilag felesketett erdőmérnökökre nézve is elrendeli, mert az előbb ismertetett okokból ezt sem lehet mellőzni.
Az erdőtulajdonosoknak a törvényjavaslat tárgyalása során kifejezett aggályának eloszlatása végett szükségesnek tartom kifejezésre juttatni, hogy a javaslat az erdészeti alkalmazottnak közbiztonsági közeggé nyilvánításával, nemkülönben azzal, hogy ebből folyóan szolgálati utasításait a hatóság megállapítja, az erdőtulajdonosnak az alkalmazottal rendelkező jogát csorbítani nem kívánja. Az alkalmazottnak közbiztonsági közeggé nyilvánításával az erdőtulajdonosra jelentős előny származik, ezzel szemben pedig a szolgálati utasítás kiadása csak annyiban érinti, hogy rendelkezéseire ő is figyelemmel lenni köteles.
Már az 1898:XIX. tc. 14. §-a is elrendeli, hogy az állami kezelés alatt álló erdőknél alkalmazott erdőőrzési személyzet részére szolgálati és fegyelmi szabályok alkottassanak.
Ugyanígy rendelkezik ez a szakasz is, de míg az idézett törvény értelmében mindegyik erdőtulajdonos maga köteles a szabályzatot megalkotni, addig ennek a szakasznak a rendelkezése szerint a földmívelésügyi miniszter egységes szolgálati és fegyelmi szabályzatot fog kiadni, amelynek rendelkezései az államerdészeti kezelésben lévő erdőkön alkalmazott összes segédszemélyzetre kiterjednek. Ez a módosítás lényeges munkaapasztást jelent úgy az erdőtulajdonosok, mint az erdőrendészeti hatóságok számára egyaránt.
Az első bekezdésben felsorolt címek a lemagasabb erdészeti szakképzettségnek kifejezői; kívánatos tehát annak a biztosítása, hogy azokat mások, mint a legmagasabb erdészeti szakképzettséggel bíró erdőmérnökök ne használhassák.
Indokolt védelembe venni az erdészeti alsóbb szakképzettségre mutató címeket is. Meg kell jegyeznem, hogy a törvényjavaslat megfelelő szakaszai az alerdész megnevezés mellett zárójelek között főerdőőrt, erdőőrt is említenek. mivel a segédszolgálatnál alkalmazottak nem mindegyikének lesz a jelen § rendelkezése értelmében az alerdész cím használatára jogosultsága.
Meg kell továbbá jegyeznem, hogy alkalmazottjának szolgálati címét az erdőtulajdonos - amennyiben jogszabály ki nem zárja - ezentúl is maga határozhatja meg, de már csak a jelen § által megszabott korlátok között.
Már az 1898:XIX. törvénycikk is két csoportra osztja a korlátolt forgalmú erdőbirtokokat a szerint, hogy terjedelmükhöz és jövedelmezőségükhöz képest a külön erdőmérnök alkalmazásának költségeit elbírják-e vagy nem. Ezt a felosztást követi a javaslat is és az első csoportba (60. § a) pont) sorozza a községek, úrbéres birtokosságok, telepesek, továbbá az ezekből alakult erdőbirtokossági társulatok erdőbirtokait, a második csoportba (60. § b) pont) pedig a többi korlátoltforgalmú erdőbirtokot. Minthogy az első csoportbeli erdőbirtokok a külön erdőmérnök alkalmazásának költségeit rendszerint el nem bírják, államerdészeti kezelésbe adásukat a 60. § kötelezővé teszi, ezzel szemben a második csoportbelieknek államerdészeti kezelésbe adását csak arra az esetre teszi kötelezővé, ha nincsenek külön erdőmérnök kezelése alatt.
A 60. § határozza meg azokat az erdőket, amelyeket államerdészeti kezelésbe kell venni, a 61. § pedig azokat, amelyeket kezelésbe lehet venni. E szakaszok az 1898:XIX. tc. 1. és 2. §-aitól csak annyiban térnek el, hogy az államerdészeti kezelésbevétel lehetőségét az erdőtulajdonos kérelme esetében minden erdőre kiterjesztik (61. §), sőt a 3000 kat. holdnál kisebb magánerdők kezelésbevételét kötelezően elrendelik arra az esetre, ha a kezelésbevételt a tulajdonos maga kéri (60. § e) pont); végül, hogy a kezelésbevétel lehetőségét a gyámság vagy gondnokság tartamára a gyámolt vagy gondnokolt erdejére nézve is megadják (60. § d) pont). Mindezeket a változtatásokat méltányossági s közérdekű szempontok indokolják.
A magánerdők államerdészeti kezelésbevételére nézve meg kell említenem, hogy az 1898:XIX. törvénycikk - a véderdőktől és a kopár területektől eltekintve - a magánerdők államerdészeti kezelésbevételét tiltotta, mert arra az elvi alapra helyezkedett, hogy az állam csak olyan erdő kezelését vállalhatja, amelynek hatóságilag jóváhagyott üzemterve van, már pedig a magánerdő használatára üzemtervek rendszerint nem voltak. Az erdők üzemtervszerű kezelésének általános kiterjesztése a magánerdők államerdészeti kezelésbevételének ezt az elvi akadályát elhárítja.
A magánerdők államerdészeti kezelésbevételét a javaslat kizárólag az erdőtulajdonos elhatározásához köti; kötelezettség e tekintetben csak az államot terheli, amennyiben az erdőtulajdonos támogatásaként kimondja, hogy 3000 kat. holdnál kisebb magánerdő kezelésbevételét megtagadni nem lehet.
Kiterjeszti a javaslat az államerdészeti kezelést mindazokra a közérdekű erdőtelepítésre kijelölt területekre is, amelyeknek tulajdonosai erdőmérnököt nem alkalmaznak. Erre azért van szükség mert igen fontos közérdek fűződik ahhoz, hogy az elrendelt munkálatok az ilyen területeken teljes szakszerűséggel hajtassanak végre. Meg kell jegyeznem, hogy az ilyen terület kezelésbevétele a tulajdonosra megterhelést nem jelent, minthogy a 71. § szerint az ilyen területek után kezelési járulékot kivetni nem lehet.
Az államerdészeti kezelés megszüntetésének szabályozásánál a javaslat némi változtatással az 1898:XIX. tc. irányát követi. A rendelkezések egyébként indokolásra nem szorulnak.
Ez a rendelkezés a vagyonfelügyeleti hatáskör épségbentartását kívánja biztosítani.
a 65-68. §-okhoz
A 65-68. § rendelkezései teljesen megegyeznek az 1898:XIX. tc. 11., 13., 15. és 18. §-aiban foglalt rendelkezésekkel.
Az államerdészeti kezelésért az államnak fizetendő járulékok megállapításának és kivetésének módját a javaslat az 1898:XIX. törvénycikktől némi eltéréssel szabályozza. Az 1898:XIX. tc. rendelkezései szerint az állami kezelésért fizetendő évi átalányt törvényhatóságonként a földmívelésügyi miniszter állapítja meg és irányozza elő az állami költségvetésben, az ekként megállapított évi átalányból az egyes erdőtulajdonosokra eső évi járulékokat pedig az erdők terjedelme alapján és azok jövedelmezőségének figyelembevételével a közigazgatási bizottság veti ki és tartja nyilván. Ezzel szemben a javaslat 70. és 71. §-ai úgy rendelkeznek, hogy a kezelési költségjáruléknak kataszteri holdankénti átlagos egységtételét - vagyis azt az összeget, amelyet az illető törvényhatóságban egy kat. hold erdő kezeléséért a tulajdonos átlagosan fizetni köteles - törvényhatóságonként 5 évről 5 évre a földmívelésügyi miniszter a pénzügyminiszterrel egyetértve állapítja meg; az erdőtulajdonos által fizetendő évi járulékot pedig a megállapított átlagos egységtételhez igazodva, az erdő terjedelmének és jövedelmezőségének figyelembevételével az elsőfokú erdőrendészeti hatóság veti ki. Ez a módosítás egyszerűsíti az eljárást.
A járulékkivetés ellen igénybevehető jogorvoslat tekintetében is eltér a javaslat az eddigi szabályoktól. Az eddigi eljárásban ugyanis a járulék kivetése ellen nem volt helye fellebbezésnek, hanem csak a közigazgatási bíróság elé vihető panasznak. A javaslat most a fellebbezési jogot is megadja, mégpedig a közigazgatási bizottság adóügyi bizottságához, ennek határozata ellen pedig panaszjogot a közigazgatási bírósághoz. Ez az intézkedés az erdőtulajdonos érdekei szempontjából mindenesetre megnyugtató, mert kifogásai az adóügyekhez hasonlóan kerülnek elbírálás alá.
Nem lenne méltányos kezelési járulékkal megterhelni sem a közérdekű erdőtelepítésre kijelölt területeket addig, míg a telepítési munkálatok teljesen és sikeresen be nem fejeztetnek, sem az 1913:X. tc. alá eső közös legelőkből a törvény hatálya alá vont erdőterületet (10. §). Az előbb említett területek ugyanis tisztán közérdekből utaltatnak államerdészeti kezelésbe, a közös legelőkből elvont területeknél pedig az a helyzet, hogy ezeknél - minthogy nem erdőgazdaságilag műveltetnek - az államerdészeti kezelés is inkább csak a fokozottabb felügyeletre terjed. Meg kell jegyeznem, hogy a közérdekű erdőtelepítésre kijelölt területeket illetően ez a kedvezmény-nyujtás csak az elrendelt munkálatok teljes és sikeres befejezéséig indokolt, mert mihelyt a munkálatok befejeztettek, és a területek a rendes erdőkkel minden tekintetben egyforma elbírálás alá esnek, a kezelés járulék kivetésénél sem lehet többé a közérdekből megtelepített és a többi erdő között megkülönböztetést tenni.
Indokolt a kezelési költségjárulék alóli mentességet a közös erdőgazdálkodásba összevont kisebb erdőkből (301. §) alakított gazdasági egységre is kiterjeszteni, mert a szakszerű kezelés kizárólag a közös használatra társulás folytán válik szükségessé, a közös használatra társulás pedig a közgazdasági érdekeket is jelentősen szolgálja.
A véderdőket a kezelési járulék kivetésénél már az 1898:XIX. tc. 23. §-a is kedvezményben részesíti; a javaslat ezt a kedvezményt most a természetvédelmi területekre is kiterjeszti, mint amelyeknek használata a véderdőkéhez hasonlóan szintén közérdekből van korlátozva.
A 72-74. § rendelkezéseit a javaslat az 1898:XIX. tc. 30., 17. és 16. §-aiból vette át.
E szakasz csupán a területileg összefüggő erdőnek a megosztását köti hatósági engedélyhez, amiből önként következik, hogy a területileg össze nem függő, különálló erdőnek megosztás nélkül, egészben való elidegenítése nem esik az e címben meghatározott korlátozások alá még akkor sem, ha az más erdőtesttel együtt egy erdőgazdasági üzemegységnek tekinthető.
Minthogy a megosztás engedélyezésénél az országos erdőgazdasági érdekeket kell mérlegelni, a javaslat a megosztás engedélyezését nem általában az erdőrendészeti hatóságnak, hanem a földmívelésügyi miniszternek a hatáskörébe utalja. Ez azért is kívánatos, mert a miniszter az engedélyezésnél az erdőigazgatóság és az elsőfokú erdőrendészeti hatóság véleményének, valamint a tulajdonos észrevételeinek egybevetésével az engedély felől megnyugtatóbban határozhat.
Ez a § állapítja meg azokat a követelményeket, amelyekről erdőmegosztás esetében az egyes darabok alakításánál és kihasításánál okvetlenül gondoskodni kell.
Az előírt követelmények azt a célt kívánják szolgálni, hogy az erdőfenntartás és az okszerű gazdálkodás lehetősége minden egyes kihasított területrészre biztosíttassék s ezáltal elkerültessenek mindazok a károk, amelyek helytelen megosztás esetében előállhatnak. Annak a megkövetelésével, hogy a kihasított birtokdarabokból az erdei terméket szekérrel járható úton a szomszédos területek kényszerigénybevétele nélkül el lehessen szállítani, a javaslat arra is törekszik, hogy a jövőre nézve minél kisebb számra csökkentse azokat az eseteket, amikor az erdei termékek elszállítása csak a törvényjavaslat III. címében foglalt kényszerrendszabályok alkalmazásával lehetséges.
Kívánatos, hogy az engedélyezés iránti kérvény kellékeit maga a törvény állapítsa meg, nehogy a tulajdonos a kérvényezésnél tájékozatlanságból hibákat kövessen el s e miatt az engedélyezés késedelmet szenvedjen.
Mindazokra az adatokra és mellékletekre, amelyeknek közlését és bemutatását ez a szakasz elrendeli, azért van szükség, hogy az engedélyezésnél a miniszter minden irányban teljes alapossággal határozhasson.
Igen fontos, hogy a földmívelésügyi miniszter a megosztás engedélyezésére irányuló kérelem elbírálásánál a kérdést minden tekintetben teljes megvilágításban lássa. Ezért kell biztosítani azt, hogy a határozathozatalnál az erdőigazgatóság javaslata, valamint a megosztást kérő erdőtulajdonosnak az elsőfokú erdőrendészeti hatóság javaslatára vonatkozó észrevétele a miniszter rendelkezésére álljon.
A szakasz a véleményadásra vonatkozóan határidőket is megállapít, hogy az engedélyezési eljárás esetleges elhúzódása elkerültessék.
E szakasz megadja a földmívelésügyi miniszternek azt a felhatalmazást, hogy a megosztáshoz szükséges hozzájárulását az erdőfenntartás biztosítása és a kihasítt részeknek okszerű erdőgazdálkodásra alkalmasakká tétele céljából feltételekhez köthesse. A feltételek tehát nem lehetnek korlátlanok, hanem csakis olyanok, amelyek az említett célok megvalósítását vannak hivatva biztosítani. E szerint kiköthető pl. az, hogy a kihasított területrészek közös határvonalain nyiladékokat tartsanak fenn, hogy a szállítás céljaira megfelelő utakat létesítsenek vagy hogy a kihasításra tervezett területrészt megfelelő terület hozzácsatolásával önálló gazdálkodásra alkalmas nagyságra kiegészítsék.
Meg kellett adni a földmívelésügyi miniszternek arra is a felhatalmazást, hogy a megosztást egészben vagy részben el is tilthassa, mert e nélkül a cél megvalósítását nem lehetne biztosítani. E mellett azonban meghatározza ez a § azokat az eseteket, amikor a megosztáshoz szükséges hozzájárulást megtagadni nem lehet. A javaslatot e tekintetben az az elgondolás vezette, hogy a megosztással járó károk kevésbbé aggályosak abban az esetben, ha a megosztás után keletkező önálló birtokrészek egy tagban külön-külön legalább 100 kataszteri holdat tesznek ki, nemkülönben akkor is, ha a lehasított területrész 100 kataszteri holdnál kisebb ugyan, de azt a vele közvetlenül határos erdő tulajdonosa szerzi meg és erdejéhez csatolja. Indokolt volt ezekkel az esetekkel azonos elbírálás alá venni azokat a megosztással kapcsolatos elidegenítéseket is amelyek közérdekű célra vagy gyógyintézet, menedékház, kilátó vagy a tulajdonos részére szükséges lakóház létesítése céljából történnek; az ilyen elidegenítések ugyanis csekély terjedelműek és e mellett közérdeket vagy annyira fontos maganérdeket szolgálnak, hogy ezeknek az érdekeknek az erdőgazdasági érdeket alá kell rendelni. Minthogy az erdőmegosztásnak mindezeknél a kivételes elbánás alá vett eseteinél is helye van annak, hogy a földmívelésügyi miniszter az engedélyt feltételekhez kösse, szükséges volt kimondani azt, hogy a megosztási tervezetet a megosztásnak ilyen eseteiben is be kell mutatni.
A fentemlített területhatárt a javaslat a miatt állapította meg 100 kataszteri holdban, mert birtokrendezési törvényünk (1908:XXXIX. törvénycikk) az arányosítandó közös birtokból kihasítható, egyéni illetmények területhatárát szintén 100 kataszteri holdban állapítja meg.
A határok megjelölését és állandósítását feltétlenül meg kell követelni egyfelől az erdővédelem és az ellenőrzés megkönnyítése érdekében, másfelől a határsértések elkerülése végett.
Azokat a fontos érdekeket, amelyek az erdők megosztásának szabályozásához fűződnek, mindenképpen ki kell elégíteni, ha a megosztásnak bármiféle módjáról van is szó. Ez okból kellett kimondani, hogy az erdőmegosztást szabályozó rendelkezéseket akkor is alkalmazni kell, ha az erdőnek megosztva elidegenítése árverés útján történik, továbbá akkor is, ha közös erdőt kell a tulajdonostársak között felosztani.
E szakasz kiterjesztő rendelkezése szerint tehát a jelen cím rendelkezései az erdőt megosztó elidegenítésnek mindenféle módjára alkalmazást nyernek, így adásvétel, ajándékozás, csere vagy árverés útján való elidegenítésnél, közös erdőnek a tulajdonostársak között való felosztásánál, továbbá erdőnek örökösödés vagy örökösödés jellegű ajándékozás következtében az örökösök és a hagyományozók között való felosztásánál.
Könnyű belátni, hogy e nélkül a kiterjesztés nélkül a javaslat korlátozó rendelkezéseinek nem lenne meg a kívánt foganatja már csak a miatt sem, mert módot adna a törvény kijátszására. A korlátozó rendelkezéseknek az örökösödési eljárások során felmerülő erdőmegosztásokra való kiterjesztésére különös súlyt kell vetni, mert köztudomású, hogy az erdőbírtokok rohamos elaprózódását elsősorban az ilyen megosztások teszik lehetővé és hogy az erdőbírtokok mai egészségtelen megoszlását nagyrészben az ilyen erdőmegosztások eddigi korlátlansága eredményezte.
a 83-84. §-okhoz
A 83-84. § rendelkezései az erdőmegosztásoknál bekövetkezhető visszaéléseket akarják kizárni.
A helytelen birtokalakulások és az okszerűtlenül végrehajtott erdőmegosztások és eldarabolások következtében gyakori az az eset, hogy, az erdőnek nincs megfelelő hozzáférhető útja, úgy hogy az ilyen erdőnél állandóan fennállanak azok a kényszerítő körülmények, amelyek az átszállítási engedélynek előfeltételei. Minthogy nem lenne okszerű az ilyen egészségtelen állapotot fenntartani és az erdei termékek átszállítását állandóan átszállítási engedélyadással tenni lehetővé, a javaslat ebben a szakaszban úgy rendelkezik, hogy ilyen esetben az 1894:XII. tc. 36-40. §-ainak alkalmazásával kell gondoskodni arról, hogy a község az erdőhöz megfelelő közös utat létesítsen.
A javaslatnak ez a rendelkezése és általában az a rendelkezése is, amely szerint az idézett törvényszakaszok hatálya az erdőhöz szükséges utak létesítésére is kiterjednek, mindenesetre lehetővé fogja tenni, hogy idővel minden erdőbirtoknak meglesz a megfelelő útja s kényszerátszállítások engedélyezésére többé szükség nem lesz.
Ez a § határozza meg az erdei termékeknek idegen földterületen való átszállításához szükséges hatósági engedély előfeltételeit és általában az átszállítónak az átszállítási engedélyből folyó jogait.
Az 1879:XXXI. tc. 178. §-a szerint az erdei termékek idegen földterületen csak abban az esetben szállíthatók át, „ha azok az erdőből különben vagy éppen nem, vagy csak tetemesen nagyobb költséggel lennének elhordhatók”. A javaslat ezzel szemben az átszállításra csak akkor ad jogot, - „ha valamely erdőből az erdei terméket megfelelő irányban haladó út, alkalmas viziút, közforgalmú vasút vagy más közforgalmú szállítóberendezés hiánya miatt vagy egyáltalában nem, vagy csupán az elérhető haszonnal arányban nem álló nagy költséggel lehetne elszállítani”.
A javaslat tehát - lényegében az eddigi jogszabályoknak megfelelően is - csak két esetben engedi meg az átszállítást:
1. ha megfelelő irányban haladó út, alkalmas viziút, közforgalmú vasút vagy másféle közforgalmú szállítóberendezés nincs, mert csak ebben az esetben állhat fenn az a kényszerítő szükség, amely indokolttá teszi, hogy az átszállítással mások földjeik használatában háboríttassanak; vagy
2. ha az erdei terméket egyébként - t. i. az átszállítási engedély megtagadása esetében - csupán az elérhető haszonnal arányban nem álló nagy költséggel lehetne elszállítani. Az 1879:XXXI. tc. 178. §-a „a tetemesen nagyobb költség”-től tette függővé az átszállítás megengedhetőségét; a gyakorlatban ez a mghatározás azonban igen tágnak bizonyult és az átszállítások engedélyezésénél nem is lett volna méltányos tisztán csak a szállítási költség nagyságát tekinteni, mert igen értékes termékek szállításánál a termék tulajdonosa még tetemes szállítási költség esetében is méltányos haszonhoz juthat. Erre való tekintettel az engedélyezéseknél olyan gyakorlat fejlődött ki, hogy a hatóság a szállítási költségek mellett az értékesítési viszonyokat is figyelembe vette s az engedélyt csak abban az esetben adta meg, ha máskülönben az erdei terméket méltányos haszonnal nem lehetett volna az erdőből kiszállítani. A javaslat ezt az eddigi gyakorlatot kívánja tehát törvénybe foglalni.
E szakasz szerint az erdőrendészeti hatóság átszállítási szükség esetében az engedményesnek azt is megengedheti, hogy másnak az átszállítási területen lévő magánhasználatú vasútját vagy másféle szállító berendezését az engedélyezett erdei termékek átszállítására megfelelő használati díjért esetenként használhassa.
Erre az intézkedésre elkerülhetetlenül szükség van, mert bizonyos esetekben e nélkül az átszállítást nem lehetne végrehajtani. Különösen hegyes-vidékeken gyakori az az eset, hogy az átszállítási területnek csak egyetlenegy szűk völgyén át lehetséges erdei terméket szállítani; ha pedig ilyen területen ezt az egyetlen szűk völgyet magánhasználatú vasút részére már lefoglalták és a terület más részén mégcsak közönséges utat sem lehet építeni vagy ha lehet is, de csak aránytalan nagy költséggel, a már amúgy is kényszerhelyzetben lévő átszállító újabb kényszerhelyzetbe kerül, mert vagy le kell mondania erdei termékének az elszállításáról, vagy pedig teljesen ki kell szolgáltatnia magát a magánhasználatú vagy vagy másféle szállító berendezés tulajdonosának, aki monopóliumszerű helyzetét vele szemben könnyen kihasználhatja. Ennek az egészségtelen állapotnak a bekövetkezését a tervezett intézkedéssel el lehet kerülni.
A tervezett intézkedés annál kevésbbé kifogásolható, mert a magánhasználatú vasút vagy másféle szállító berendezés tulajdonosa ezeket a létesítményeket rendszerint ugyancsak törvényes kedvezménnyel (kisajátítási jog) építette. A javaslat egyébként a szállító berendezés tulajdonosának az érdekeit is szem előtt tartja, amennyiben szabad választást ad neki arra, hogy vagy a berendezését engedi át az átszállítás céljaira, vagy pedig elfogadható feltételek mellett az átszállítást maga foganatosítja.
Az e szakaszban felsorolt területeket, - a természetvédelmi területektől eltekintve, - már a hazai ipar fejlesztéséről szóló 1907:III. törvénycikk és a vízjogi törvényt módosító 1913:XVIII. törvénycikk mentesíti a kisajátíthatás alól, illetve használati szolgalommal való megterheltetésük alól. Kívánatos, hogy ez a mentesítés az e törvényjavaslat alapján alkalmazható kisajátítás és átszállítási használat eseteire is kiterjesztessék.
A mentesítést a természetvédelmi területekre is ki kellett terjeszteni, mivel ezek a területek a VI. cím rendelkezései szerint szigorú törvényes védelem alatt állanak.
a 89-90. §-okhoz
A 89-90. szakaszok az engedélyezési eljárás szabályait állapítják meg. A szabályozásnál a javaslat általában biztosítani kívánja azt, hogy az átszállítás engedélyezésénél a hatóság minden jogos érdeket és közérdekű követelményt egyaránt figyelembe vegyen, illetve, hogy a különböző ellentétes érdekeket megfelelően kiegyenlítse. Ehhez képest kimondja a javaslat, hogy az átszállítás csak elkerülhetetlen szükség esetében engedélyeztessék, hogy az idegen utaknak és egyéb földterületeknek a szállító által való használata a nélkülözhetetlen mértéken túl ne terjedjen és hogy az átszállítási kérelmekre az érdekelt felek és a jelen szakaszban felsorolt közhivatalok észrevételeiket még az engedély megadása előtt megtehessék.
A szükség esetében elrendelhető helyszíni bejárás előírásával a javaslat arra törekszik, hogy a kérelmező és a területhasználattal érintett földtulajdonosok kívánságai, valamint a közérdekű követelmények között mutatkozó ellentéteket, a körülményeknek a helyszínen való gondos megvizsgálása után, igazságosan lehessen kiegyenlíteni.
Az 1879:XXXI. tc. 178-180. §-ai az átszállítási engedély időtartamára vonatkozóan rendelkezéseket nem tartalmaznak. A javaslat ezt a hiányt kívánja ezzel a szakasszal pótolni.
A javaslat az átszállítási engedélyadással való segítséget csak olyan esetekben kívánja nyujtani, amikor már az engedélyezés alkalmával is pontosan meghatározható az erdei termékeknek az a mennyisége, amelyet az erdőből el kell szállítani; így pl. amikor vagy már kitermelt famennyiségnek vagy egy meghatározott erdőrész kitermelésre kerülő faanyagának az elszállításáról van szó; általában tehát olyankor, amikor a szállítás előre meghatározható, de nem hosszúra nyúló idő alatt befejezést nyerhet. Ha tartósan fennállanak azok az előfeltételek, amelyek mellett átszállítási engedélyt lehet adni, a javaslat elgondolása szerint az erdei termékek elszállításánál fennálló nehézségeket a 85. § alkalmazásával kell gyökeresen megszüntetni vagyis megfelelő közös út létesítése által.
Magánvasútnak vagy egyéb szállító berendezés használatánál a szállítási engedély időtartamát esetenként egy-egy évnél hosszabbra nem lenne okszerű megállapítani, mert az engedély-feltételekre befolyó körülmények már egy év alatt is lényegesen megváltozhatnak.
Az átszállításra szolgáló magánút és a hozzátartozó műtárgyak jókarbahelyezésére és fenntartására - addig a mértékig, ameddig azt az átszállítás szükségessé teszi, - jogosan csak az engedélyest lehet kötelezni, minthogy az útra neki van feltétlenül szüksége s így annak jókarbantartását is az ő érdeke kívánja. Ezt a kötelezettséget nem lenne méltányos az út tulajdonosára hárítani, - ha mindjárt a költségek megtérítése ellenében is - mert a tulajdonos az utat a szállítás ideje alatt maga esetleg nem használja.
Ez a § elsősorban azt kívánja biztosítani, hogy az átszállítás céljára kijelölt magánutat a tulajdonos és az út használatára korábban jogot szerzett személyek az átszállítás tartama alatt is zavartalanul használhassák, illetve, hogy az út használatában őket az engedélyes a szükséges mértéken túl nem akadályozza.
Az 1879:XXXI. tc. 178. §-a szerint a fuvarosokat az átszállításnál a szállítmányt szabatosan megjelölő igazolvánnyal kell ellátni. A gyakorlatban ez a rendelkezés sok esetben feleslegesnek mutatkozott és nem is alkalmaztatott. Célszerűbb volt e helyett azt a rendelkezést felvenni, amely szerint a fuvarosoknak szállítási igazolvánnyal való ellátása csak abban az esetben kötelező, ha az átszállításra szolgáló magánút vagy egyéb földterület tulajdonosának az átszállítás útvonala közelében fekvő ingatlanán a szállított termékhez hasonló s így azzal könnyen felcserélhető erdei termék van felhalmozva. Ilyen helyeken és esetben ugyanis leginkább lehet eltulajdonítással, elcseréléssel vagy más módon elkövethető visszaélésektől tartani. A fuvarosoknak igazolvánnyal való ellátásán kívül a javaslat, abban az esetben, ha a szállított erdei termék faanyag, a szállítót a faanyag megjelölésére is kötelezi, mert visszaéléseket csak alkalmas megjelöléssel lehet megszüntetni.
Minthogy az átszállítási engedély csupán az átszállításra szolgáló út vagy egyéb földterület tulajdonosát vagy használóját állítja kényszerhelyzet elé, csak ezeknek az érdekeit indokolt az átszállításnál felmerülő visszaélések ellen különösebben védelembe venni. Ez a magyarázata annak, hogy a javaslat az e szakaszban foglalt rendelkezésekkel csupán azokat az erdei termékeket veszi védelmébe, amelyek az átszállításra szolgáló magánút vagy földterület tulajdonosának az átszállítás útvonala közelében fekvő ingatlanán vannak felhalmozva.
Ugyancsak az átszállítás tűrésére kötelezett földtulajdonosok érdekeit szolgálja az utolsó bekezdés is.
Az átszállító és az átszállítás céljaira engedélyezett területek és magánutak tulajdonosa közötti viszony tisztán magánjogi, melyet az érdekeltek közös megegyezéssel a törvényben foglalt jogszabályoktól eltérően is szabályozhatnak. Hogy azonban az ilyen egyezséghez a törvény védelme kiterjeszthető legyen, szükséges, hogy a megegyezést a hatóságnak be is jelentsék s ezzel módot adjanak a hatóságnak arra, hogy a megegyezést az átszállítási engedély kiadásánál vagy ha a megegyezés az engedély kiadása után történt, a felek között később felmerülő vitás kérdések elbírálásánál figyelembe vehesse.
Az ellenőrzés szempontjából fontos érdeke a földtulajdonosnak, hogy a területén át történő szállítás idejéről pontos tudomása legyen. De szükséges, hogy a hatóság, illetőleg az erdőfelügyelőség is tudomással bírjon arról, hogy a kiadott engedélyt az engedélyes mikor és általában igénybe veszi-e, mert erre az újabb átszállítási kérelmek elintézésénél figyelemmel kell lennie.
A javaslat arra az elvi álláspontra helyezkedik, hogy az átszállításra szolgáló földterületet és magánút tulajdonosának semmiesetre sem szabad az átszállítás következtében károsodnia, de viszont az engedélyest sem szabad többre kötelezni, mint azoknak a károknak és költségeknek a megtérítésére, amit az átszállítással a használt földterület- és magánúttulajdonosának okozott. A rendelkezések ennek az elvi álláspontnak megfelelnek.
Azt, hogy az engedélyest mely károk és költségek megtérítésére lehet kötelezni, azért volt szükséges a javaslatban megállapítani, hogy az a hatóságnak és a bíróságnak a kártalanítás megállapításánál zsinórmértékül szolgáljon.
Az 1879:XXXI. tc. az erdei termékek szállításával kapcsolatos összes kártérítési kérdéseket a rendes bírósághoz utalta. Ez a rendelkezés nem volt szerencsés, mert a gyakorlatban gyakran előfordult, hogy az érdekeltek a hosszadalmas és költséges bírói út elkerülése végett maguk kérték azt, hogy a kártalanítási kérdéseket a közigazgatási hatóság döntse el.
A javaslat az összes kártalanítási vitás kérdések elintézését az erdőrendészeti hatóságok hatáskörébe utalja és csak arra az esetre tartja fenn a rendes bírósági eljárást, ha valamelyik fél az erdőrendészeti hatóság döntésével megelégedve nincs. Ez a rendelkezés az érdekelt felekre mindenesetre a legkedvezőbb és legmegnyugtatóbb és a bíróságok munkáját is apasztja.
A kártalanítási kérdésekre nézve a javaslat nem biztosít a közigazgatási bírósághoz panaszjogot, mert alig tehető fel, hogy az a fél, aki sem az elsőfokú, sem a másodfokú erdőrendészeti hatóság határozatával megelégedve nincs, a közigazgatási bíróság döntését megnyugvással elfogadja.
Lényegében megfelel az 1879:XXXI. tc. 178. és 180. §-aiban foglalt rendelkezéseknek. Eltérés csak abban van, hogy míg az említett törvénycikk a biztosíték letételét mindenesetre elrendeli, addig a javaslat csak arra az esetre, ha az érdekelt, vagyis az átszállítás tűrésére kötelezett földtulajdonos a biztosíték letételének elrendelését kéri, mert szükségtelen lenne olyan esetben is követelni a földtulajdonos kártalanításának biztosítására biztosítékot, amikor a földtulajdonosnak az engedélyes kártérítési kötelezettségének teljesítése tekintetében aggálya nincs.
Nem szorul indokolásra, hogy az átszállítási engedélyezési eljárás költsége csak az átszállítást kérő folyamodót terhelheti.
Teljesen megokolt és igazságos az a rendelkezés is, mely szerint az átszállítással kapcsolatos egyéb ügyekben elrendelt eljárásnál, amelyet a hatóság valakinek a kérelmére rendel el, az eljárási költségeket a kérelmező fél viseli. Viszont azonban olyan esetben, amikor az eljárásra valamelyik fél magatartása szolgáltat okot, indokolt, hogy a költség viselése a vétkes félre háríttassék akár hivatalból, akár valakinek a kérelmére indíttatott is meg az eljárás. A vízhasználati ügyekben elrendelt eljárások költségeinek viselésére nézve az 1895:XXIII. törvénycikk hasonlóképp rendelkezik.
Az eljárási költségek behajtására és esetleges előlegeztetésére vonatkozó rendelkezések indokolásra nem szorulnak.
Ez a szakasz lényegben ugyanazokat a rendelkezéseket tartalmazza, mint az 1879:XXXI. tc. 181. §-a, de eltérő szövegezéssel, mert az idézett törvényszakaszban foglalt szövegezés a gyakorlatban sokszor helytelen magyarázatokra adott okot.
A javaslat ezekben a szakaszokban arra nézve is rendelkezik, hogy mesterségesen létesített csatornákon a faúsztatáshoz hatósági engedély szükséges; továbbá, hogy a törvény hatálybalépése után csak hatósági engedéllyel szabad tutajozni olyan folyón, folyószakaszon és patakon, amelyen a törvény hatálybalépése idejéig viziművek nélkül ugyan, de csak időszakonként (pl. hóolvadáskor vagy erős és tartós esőzések idején) tutajoztak. Ezekre vonatkozóan ugyanis az 1879:XXXI. tc. 181. §-a nem rendelkezik; ezt a hiányt tehát pótolni kellett, mégpedig a javaslatban foglalt értelemben úgy, amint az évtizedek óta már gyakorlatban van.
Annak a megállapításánál, hogy a jelen törvény alapján mely vizeken szabad tutajozni vagy fát úsztatni vagy ilyen szállításra engedélyt adni, a hajózási vízügyi és erdőgazdasági érdekeket egyaránt figyelembe kell venni, ezért a megállapítást a földművelésügyi és a kereskedelemügyi miniszterek közös eljárása alá kellett utalni.
Ezzel a rendelkezéssel a javaslat a gyakolati élet követelményének kíván megfelelni. Feltétlenül biztosítani kell ugyanis a hatóságnak azt a jogot, hogy a tutajozást és a faúsztatást bármely vízen és bármikor a szükséghez képest korlátozhassa, ha arra a szakaszban felsorolt közérdekű munkálatok vagy építkezések akadálytalan végrehajtása érdekében szükség van. Ez a rendelkezés egyébként teljes összhangzásban van e fejezetnek azzal az irányelvével, hogy a viziszállítások engedélyezésénél a hatóságnak a közérdekű szempontokat is figyelembe kell vennie.
Az 1879:XXXI. törvénycikknek a víziszállítás engedélyezésére illetékes hatóságokról rendelkező 182. §-a kimondja azt, hogy a szállítás céljaira szolgáló víziépítmények felállításához a hatóság engedélyét kell megszerezni. Ez a szakasz ugyanígy rendelkezik, de félreértések elkerülése végett a viziművek mellett a viziszállítással kapcsolatos egyéb építményeket (víz- és fafelfogó művek, surrantók, vízszabályozási és medertisztítási munkálatoknak, partoknak, malmoknak, utaknak stb. megvédésére, továbbá a vizen át való közlekedés biztosítására szolgáló berendezések stb.) is megemlíti.
Az építési engedély kiadását a javaslat nem az erdőrendészeti hatóság, hanem a vízügyi hatóság hatáskörébe utalja, mert az általános vízügyi érdekeket csak így lehet feltétlenül biztosítani. Hogy azonban az engedélyezésnél az erdőrendészeti célok is figyelembe vétessenek, a javaslat arra kötelezi a vízügyi hatóságot, hogy az engedély kiadása előtt az erdőrendészeti hatóságot meghallgassa.
Ezek a rendelkezések az 1879:XXXI. tc. 192-195. §-ainak felelnek meg azzal az eltéréssel, hogy a szállítás engedélyezését nem a földmívelésügyi minisztertől, hanem az elsőfokú erdőrendészeti hatóságtól kell kérni s hogy az engedélyező határozatot a kulturmérnöki, illetve folyammérnöki hivatalnak is meg kell küldeni, mert kívánatos, hogy az engedélyezésről ezek a hivatalok is azonnal tudomást szerezzenek.
Némi módosítással és kiegészítéssel az 1879:XXXI. tc. 186. §-ának felel meg.
Minthogy a szállítás engedélyezésénél a hatóságnak a kérelmező személy és anyagi megbízhatóságát is mérlegelnie kell, természetes, hogy az engedély is csak a kérelmező személyére szólhat. Az engedély átruházását is azért kell hatósági engedélyhez kötni, hogy a hatóságnak módjában legyen az új személy megbízhatóságát is mérlegelni és az átruházást megtagadni abban az esetben, ha az új szemelynél az engedélyezési és a szállítási feltételek megtartását kellően biztosítottnak nem látja. E rendelkezés nélkül az engedélyező hatóság törekvéseit könnyen kijátszhatnák.
Új e szakasznak az a rendelkezése, hogy szállítási engedélyt csak a szállítandó faanyag jogos tulajdonosának lehet adni s hogy az engedélyt is csak arra lehet átruházni, aki a még le nem szállított faanyag tulajdonjogát is megszerezte. Ez a megszorító rendelkezés, mely a gyakorlatban már eddig is alkalmaztatott, feltétlenül szükséges, mert nem lenne kívánatos lehetővé tenni azt, hogy olyanok, akiknek szállítani való fájuk egyáltalában nincs, a szállitási jog megszerzésével mások kárára anyagi előnyökhöz jussanak s elősegítsék azt is, hogy lopott vagy törvénybe ütköző fahasználatból származó fa könnyűszerrel piacra kerülhessen.
A szállítási engedély leghosszabb időtartamát ez a szakasz az 1879:XXXI. törvénycikkben megállapított 50 évvel szemben csak 20 évben szabja meg, egyrészt mert a költségesebb beruházásokat 20 év alatt is gazdaságosan ki lehet használni, másrészt mert 20 évnél hosszabb időre az engedély feltételeit a viszonyokban beálló előreláthatatlan változások miatt még csekély valószínűséggel sem lehetne megfelelően megállapítani.
Ezek a rendelkezések kisebb eltérésektől eltekintve lényegében megegyeznek az 1879:XXXI. tc. 199. §-ának és a 186. §-ának b) és d) pontjaiban foglalt rendelkezésekkel.
Eltér a javaslat az eddigi jogszabályoktól abban, hogy míg az 1879:XXXI. tc. 199. §-a a hatóságnak a szállítás megkezdésétől számítva csak három évre adja meg azt a jogot, hogy az engedélyben elrendelt, de a cél elérésére elégteleneknek bizonyult védőművek megfelelő átalakítását vagy kiegészítését elrendelhesse, addig a javaslat ezt a jogot a hatóságnak a szállítás egész időtartamára biztosítja. Erre a miatt van szükség, mert a szállítási engedélyidőnek nemcsak az első éveiben, hanem azontúl is következhetnek be olyan változások a vízfolyásban, amelyek a meglévő védőművek átalakítását vagy újakkal való kiegészítését teszik szükségessé.
A második bekezdésben foglalt új rendelkezésre feltétlen szükség van, mert a tutajozót vagy a faúsztatót igazságosan csak abban az esetben lehet védőművek felállítására kötelezni, ha azokra kizáróan csak a tutajozás vagy a faúsztatás miatt van szükség. Ez a rendelkezés a megvédendő mű tulajdonosára sem sérelmes, mert a védőműveket neki akkor is létesítenie kell, ha a vizen tutajozást vagy faúsztatást nem is gyakorolnak.
Minthogy az általános vízügyi érdeket a javaslat olyan mindenekfölött álló közérdeknek tekinti, amelynek szükség esetében a tutajozáshoz és a faúsztatáshoz fűződő országos erdőgazdasági érdeket is alá kell rendelni, erre való tekintettel rendelkezik a javaslat ebben a szakaszban úgy, hogy a víziszállítások engedélyezésénél az erdőrendészeti hatóság az általános vízügyi érdekeket is figyelembe venni köteles.
Ez a szakasz olyan kérdést rendez, amelyre az 1879:XXXI. törvénycikk egyáltalában nem terjeszkedett ki, pedig a gyakorlatban e kérdés körül sokszor merültek fel viták, amelyeket jogszabály hiányában nehezen lehetett eldönteni. Maga a rendelkezés indokolásra nem szorul.
Az első bekezdés megegyezik az 1879:XXXI. tc. 200. §-ával.
A második bekezdésben foglalt rendelkezésre közérdekből van szükség, mert nem lenne okszerű a tutajozás és a faúsztatás érdekeit szolgáló azokat a korlátozásokat, amelyeket az első bekezdés állapít meg, kiterjeszteni a fontos közérdeket is szolgáló községi vízvezetékekre, a vizitárolókra és vizi erőművekre, de még a vízhasználat folytonosságát igénylő nagyipari vállalatokra sem, mert ezek üzemeiben a még kis időre korlátozott szünetelés is súlyos zavart és anyagi kárt okozhat.
Ez a gyakorlati élet által követelt rendelkezés indokolásra nem szorul.
A vízszabályozások és a viziépítmények céljaira szükséges területek, valamint a fának a szállítási vonal végpontján történő kifogására és elhelyezésére szükséges területek megszerzésére már az 1879:XXXI. tc. 198. §-a is megadta a szállítónak a kisajátítási jogot, de nem terjesztette ki a kisajátítási jogot azokra a területekre, amelyekre a faanyagoknak a víz partjához való szállítására, a parton való elhelyezésére és a szállításhoz való előkészítésére szükségesek. Ezt a hiányt a javaslat most pótolja, mert a gyakorlati életben igen sokszor éppen a miatt nem lehetett a viziszállítást igénybevenni, mert a szóbanforgó területeknek szükség esetében kisajátítással való megszerzésére nem volt meg a lehetőség.
Minthogy az e szakaszban felsorolt területek használatbavétele bizonyos esetekben a vízjogról szóló 1885:XXIII. tc. 65. §-a és az ezt a törvényt kiegészítő 1913:XVIII. tc. 8. §-a alapján is lehetséges, teljesen indokolt e szakasznak az a rendelkezése, hogy a kisajátítási jog csak abban az esetben adható meg, ha a területeket az idézett törvények alapján nem lehetne igénybevenni.
Ezek a rendelkezések, új szövegezésektől eltekintve azonosak az 1879:XXXI. tc. 190. §-ában foglalt rendelkezésekkel.
Az első bekezdés megegyezik az 1879:XXXI. tc. 191. §-ával, a többi bekezdésekben foglalt rendelkezések azonban újak. Kívánatos volt ugyanis azt a módot is megállapítani, ahogyan a beruházási költségek évi törlesztési hányadából, továbbá a fenntartási, az üzemi és az esetleg közösen viselendő kártalanítási költségekből az új engedélyesre eső aránylagos részt számítani kell, mert rendszerint éppen az arány alkalmazása körül merül fel a felek között a legtöbb nézeteltérés.
Az utolsóelőtti bekezdésben foglalt rendelkezést a gyakorlati életben szerzett tapasztalat teszi szükségessé. Minthogy ugyanis az 1879:XXXI törvénycikk erre vonatkozóan rendelkezést nem tartalmaz, a törvény alkalmazásánál vitás kérdés volt az hogy az új engedélyes a reá eső költséghozzájárulást mennyiben köteles viselni akkor, ha szállítási jogával részben vagy egészben nem él. A kérdést mindenesetre az e szakaszban javasolt értelemben kell megoldani, mert ha a költséghozzájárulás-fizetésre kötelezett csak a valóságos szállítás arányában lenne köteles a költséghozzájárulást megfizetni, ugyanezt a jogot kellene biztosítani a szállítóberendezések tulajdonosának is, aminek az lenne a következménye, hogy olyan években, amikor maga kevesebbet szállít, megfelelő arányban felemelt költséghozzájásulást követelhetne a fizetésre kötelezettől, sőt amikor semmit sem szállít, az összes költségeket a fizetésre kötelezettre hárítaná, ami pedig sem méltányos, sem igazságos nem lenne.
Az utolsó bekezdés szövegezése új, de tartalmilag megegyezik az 1879:XXXI. tc. 191. § b) pontjával.
A tutajozás és a faúsztatás előmozdítására szolgáló vízműveket, mint pl. a vízgyüjtőgátakat a szállítás folyton változó igényeihez alkalmazkodva kell kezelni, mert különben nem felelhetnek meg kellőképpen rendeltetésüknek és a víz szállítóereje is kihasználatlanul marad. Az 1879:XXXI. törvénycikk ennek a követelménynek a biztosításáról nem gondoskodott, ami miatt a szállítás sokszor nehézségbe ütközött különösen olyan esetekben, amikor a szállítók között egyenetlenségek támadtak.
Ezt a hiányt kívánja most ez a szakasz pótolni. Maga a rendelkezés indokolásra nem szorul.
Indokolt, hogy a tutajozásra vagy a faúsztatásra kiadott engedélyt a hatóság visszavonja olyan esetben, amikor az engedélyes kötelességének meg nem felel, vagy ha szállítási jogával több éven át egyáltalában nem él. De meg kell adni a hatóságnak ahhoz is a jogot, hogy a szállításra engedélyezett mennyiségét megfelelően korlátozhassa, ha megállapítást nyer, hogy az engedélyezett mennyiség az engedélyes valóságos szállításait meghaladja.
E szakasz rendelkezési kivétel nélkül újak, mert az 1879:XXXI. törvénycikk ezekkel a kérdésekkel egyáltalában nem foglalkozik, nevezetesen nem rendelkezik arról, hogy a tutajozás és a faúsztatás érdekében létesített viziműveknek és egyéb építményeknek a szállítás lejárta után mi legyen a sorsuk.
A javaslat ezeknél a rendelkezéseknél a következő elvi álláspontból indul ki. A tutajozás és faúsztatás érdekében létesített viziművek és egyéb építmények a víz lefolyását és a víz másféle használatát többé-kevésbbé mindig befolyásolják, mert a víz medrében, partjain és a lefolyó víz mennyiségében oly változásokat idéznek elő, amelyekkel a vízhasználatra utaltaknak állandóan számolniok kell. Ezek a változások veszélyesekké is válhatnak, ha a viziépítményeket meg nem felelően átalakítják, nem helyesen kezelik vagy nem tartják jókarban. Az ilyen viziműveket és egyéb építményeket nem lehet tehát olyan vagyontárgyaknak tekinteni, amelyekkel tulajdonosuk szabadon rendelkezhet, hanem feltétlenül azok közé az építmények közé tartoznak, amelyeknek használata felett a hatóságot közvetlen ellenőrzési és rendelkezési jog illeti meg, mégpedig nemcsak addig, amíg tulajdonosuk szállítási engedélye tart, hanem azontúl is. Figyelembe kell venni még azt is, hogy egyfelől az ilyen építmények egy részükkel mindig a víz, medrébe és partjába vannak beépítve, tehát olyan területen foglalnak helyet, melyet hatósági engedély nélkül lefoglalni vagy lefoglalva tartani senkinek sem szabad; másfelől, hogy a viziművek és egyéb viziépítmények használatának a joga nem önálló jog, hanem a tutajozási és a faúsztatási jog kiegészítő része, mely a szállítási jog megszünésével szintén megszünik, úgyhogy a viziépítmények által elfoglalt meder- és partrészek, nemkülönben a rajtuk álló építmények felett való rendelkezési jog önmagától ismét visszaszáll a hatóságra.
A hatóságnak az előadottak szerint tehát kétségtelenül megvan a joga ahhoz, hogy a tutajozás és a faúsztatás érdekében hatósági engedéllyel létesített viziművek és egyéb építmények felett rendelkezzék, azonban ezt a jogát csak úgy szabad gyakorolnia, hogy a közérdek és különösen a vizikárok ellen való védekezés érdekeinek biztosítása mellett a jogos magánérdekeket is teljes mértékben kielégítse. A javasolt rendelkezések ebből a szempontból sem eshetnek kifogás alá, mert a lejáró tutajozási és faúsztatási jog élvezőinek az érdekeit is méltányos figyelemben részesítik. Csupán az a rendelkezés látszik erőszakosnak, amely szerint a viziművek és egyéb építmények tulajdonosa vagy fenntartója arra is kötelezhető, hogy viziépítményeit más engedélyesnek vagy szállításra jogosítottnak megfelelő kártalanítás mellett használatra átadja; ámde figyelembe kell venni azt, hogy miután az átadásra kötelezett ezeket a létesítményeket a kifejtett indokok értelmében semmiesetre sem jogosult az engedély lejárta után teljes szabadsággal használni, abban az esetben, ha az építményeket másnak át nem adná, legfeljebb abból húzhatna hasznot, hogy az építményeket lerombolja és a kikerülő anyagot értékesíti. Mivel pedig ezt a hasznot a javaslat kártalanításként neki átadás esetére is biztosítja, a szóbanforgó rendelkezés anyagi kárt számára semmiesetre sem jelent.
Nem méltánytalan a szakasznak az a rendelkezése sem, amely szerint a szóbanforgó viziműveket és egyéb építményeket abban az esetben, ha az illető vizen a tutajozást és a faúsztatást tovább senki sem gyakorolja, tulajdonosuk vagy fenntartójuk köteles a hatóság rendelkezése alapján a parttulajdonosok és a vízhasználatra jogosítottak érdekeinek védelmére vagy egyéb védelmi célra (pl. épületek, hidak stb. védelmére) kártalanítási igény nélkül visszahagyni vagy másnak átadni. A kártalanítás mellőzése azért indokolt és az átadásra kötelezett irányában sem méltánytalan, mert ezek a létesítmények a szállítási jog engedélyezésekor éppen ezeknek az érdekeknek a védelmére állíttattak fel, vagy pedig a tutajozás és a faúsztatás előmozdítása mellett ezeknek az érdekeknek a védelmére is rendeltetve voltak.
A 117. § indokolása már említette, hogy károk állhatnak elő, ha a tutajozás és a faúsztatás érdekében létesített viziműveket és egyéb építményeket nem helyesen kezelik vagy nem gondozzák. A javaslat ezért gondoskodik arról, hogy ezeknek a műveknek a kezelése, őrzése és jókarbantartása állandóan, tehát még az engedély lejárta utáni időben is biztosítva legyen. A javaslat arra az engedélyesre hárítja az említett létesítmények fenntartásának a kötelességét, aki azokat az engedély lejártát közvetlenül megelőző idő alatt is fenntartotta, mert jogcím hiányában a hatóság mást egyáltalában nem kötelezhet a fenntartásra addig, míg a művek és építmények sorsa felől véglegesen nem határozhat. A fenntartásra kötelezett érdekében biztosítja azonban a javaslat azt, hogy a fenntartási kötelezettséget ne lehessen korlátlan időkig kiterjeszteni s ezért úgy rendelkezik, hogy a fenntartási kötelezettség, az engedély lejártától számított hat hónap alatt még abban az esetben is feltétlenül megszűnik, ha a művek további rendeltetése és fenntartása tekintetében a hatóság nem is rendelkeznék.
A gyakorlatban csak ritkán lesz szükség arra, hogy a hatóság az engedélyesnek a szóbanforgó építmények fenntartására szóló kötelezettségét az engedély lejárta utáni időre is kiterjessze, mert a legtöbb esetben módjában lesz a létesítmények további rendeltetéséről és fenntartásáról az engedély lejártáig határozni. Mindazonáltal nem felesleges az a rendelkezés, hogy az engedélyes a szóbanforgó építményeknek az engedély lejárta utáni idő alatt való fenntartására is kötelezhető, mert számolni kell azzal az eshetőséggel is, hogy a hatóság csak elkésve határozhat a miatt, mert a viziművek átvételére alkalmas egyén későn folyamodik szállítási engedélyért vagy mert a határozathozatalt más ok hátráltatja.
Nem szorul indokolásra a javaslatnak az a rendelkezése, amely a fenntartási kötelezettség ellenértékeként biztosítja a fenntartásra kötelezett számára azt a jogot, hogy a vizimű használatáért a 114. § alapján járó költséghozzájárulást a fenntartás egész tartama alatt szedhesse.
A 117. § indokolása rámutatott arra, hogy a tutajozás és a faúsztatás érdekében létesített viziművek és egyéb építmének tulajdonosa, ha viziműveit és egyéb építményeit az engedély lejárta után nem adná át a 117. § rendelkezése szerint másnak, létesítményeiből legfeljebb csak abban az esetben húzhatna hasznot, ha azokat lebontaná és a kikerülő anyagot értékesítené. Ez a § is ezen az alapon rendezi a viziművek és egyéb építmények átadása esetére a kártalanítás kérdését.
A szakasz megfelel az 1879:XXXI. tc. 187. §-ának, de rendelkezései kimerítőbbek. Azok a rendelkezések, amelyek az idézett törvényszakasszal szemben újak, e fejezet egyéb rendelkezéseiből önként következnek s így indokolásra nem szorulnak.
Ezek a rendelkezések némi eltéréssel azonosak az 1879:XXXI. tc. 203. és 204. §-aiban foglalt rendelkezésekkel.
Eltérés abban van, hogy a javaslat a törvénynek a faúsztatás megkezdése és befejezése után követendő eljárást szabályozó határozmányait a tutajozásra is kiterjeszti, mert azok az okok, amelyek ezt a szabályozást az úsztatásra nézve szükségessé teszik, a tutajozásra nézve is fennállhatnak.
Az eljárás egyszerűsítése végett mellőzte a javaslat az idézett törvénynek azt a rendelkezését, amely a szállítót arra kötelezi, hogy a szállítás megkezdését és befejezését a törvényhatóságnak is bejelentse. A törvényhatóságnak ugyanis a tutajozás és a faúsztatás körül semmiféle feladata nincs.
a 122-123. §-okhoz
A 122-123. §-ok az 1879:XXXI. tc. 201., 202. és 205. §-ainak felelnek meg.
a 124-125. §-okhoz
A 124-125. szakaszai a tutajozással és a faúsztatással kapcsolatos kártalanítások megállapításának és az eljárási költségek viselésének a kérdéseit ugyanazon az alapon rendezik, mint ahogyan ezeket a kerdéseket a szárazon való szállítást illetően a 98., 99. és a 100. §-ok szabályozzák.
A javaslat a következő esetekben adja meg az erdőrendészeti hatóságnak a felhatalmazást ahhoz, hogy közérdekből erdőtelepítést elrendelhessen, nevezetesen:
a) ha a beerdősítéssel a terület jelentékenyen leromlott vagy leromlóban lévő termőképességét és gazdasági használhatóságot kell helyreállítani;
b) ha az erdő megtelepítése a véderdőkről rendelkező 5. §-ban felsorolt védelmi célokra szükséges;
c) ha az 1913:X. törvénycikk hatálya alá tartozó közlegelő valamely területrészének beerdősítése legelőjavítás végett vagy egyéb legelőgazdasági érdekből szükséges; és végül
d) ha bizonyos területeken az erdők megfelelő eloszlásának biztosítása végett vagy más közgazdasági okokból kell erdőt telepíteni.
Az a) pont alatti esetre az erdőtelepítést már az 1894:XII. tc. 14. §-a is elrendeli, de csak a korlátolt forgalmú birtokokra. A javaslat ezt a rendelkezést most tulajdonjogi minőségre való tekintet nélkül minden területre kiterjeszti, mert különösen az ország mai rendkívül nehéz gazdasági helyzetében igen fontos hogy azokat a területeket, amelyek talajuk termőképességének leromlása vagy elpusztulása folytán hasznavehetetlenné váltak, a termelés számára visszahódítsuk arra való tekintet nélkül, hogy a terület kinek a tulajdona.
A b) pont alatt említett védelmi célokból a terület beerdősítését az 1879:XXXI. tc. 165. §-a szintén elrendeli, de csak azokra a területekre nézve, amelyek kopárok. A javaslat ezt a rendelkezést is általánosítja, vagyis nem csak a kopárokra, hanem minőségre való tekintet nélkül minden területre kiterjeszti a beerdősítés elrendelhetését, ha a beerdősítésre védelmi célból van szükség. Ez a pont a legszorosabb összhangban van a javaslatnak a véderdőkről rendelkező 5. §-ával, amely szerint védelmi célokat szolgáló erdőket véderdőknek kell kijelölni s úgy kell használni, hogy a védelmi rendeltetésüknek állandóan megfelelhessenek; ezt a rendelkezést most ez a pont teszi teljessé, amennyiben megadja a lehetőséget arra, hogy védelmi célok érdekében a hatóság a szükséges erdő megtelepítését el is rendelhesse. Erre a kiegészítő rendelkezésre feltétlenül és elkerülhetetlenül szükség is van, mert csak így lehet az erdők kipusztítása által megbontott természeti és gazdasági rendet újra helyreállítani.
A c) pont alatti rendelkezés a közlegelők megjavítását s ezáltal legelőgazdaságunk fejlesztését kívánja elősegíteni. Köztudomású, hogy közlegelőink, annak ellenére, hogy megjavításukra az utóbbi időben már nagyobb gondot fordítanak, általában igen rossz állapotban vannak és termőtalajuk végtelen elerőtlenedése miatt rendeltetésüknek alig felelnek meg. A tervezett rendelkezések módot kívánnak adni a közös tulajdonosoknak arra, hogy közös legelőjüket erdősítéssel a közérdekű erdőtelepítésekre megállapított kedvezmények igénybevétele mellett javíthassák meg. A legelőjavítási módok között a fásítást különösen előnyben kell részesíteni, mert megállapítás szerint a fáslegelők fűtermése 30-40 százalékkal haladja meg a fátlan legelő termését s e mellett még faanyagban is jövedelmez.
Olyan vidéken, ahol már erősen érezhetők az erdők hiányának káros következményei, nagy fontossága van annak, hogy erdőtelepítést elrendelhessünk; de felmerülhet más olyan közgazdasági ok is, amely erdőtelepítést tesz szükségessé. A javaslat a jelen szakasz d) pontjának felvételével biztosítja a törvényes alapot ahhoz, hogy az erdőtelepítést ilyen esetekben is el lehessen rendelni.
A szakasz utolsó bekezdése szerint nem lehet ennek a címnek a rendelkezései alá vonni az olyan vízmosásokat, amelyeknek megkötését általános vízszabályozási vagy közlekedésügyi érdekekből kell megkötni és megkötésük csak nagyobbszabású műszaki berendezésekkel lehetséges. Az ilyen vízmosások megkötése ugyanis az erdőgazdasági célok és feladatok körén már kívül esnek, de meg az erdészeti igazgatási szervezet nem is rendelkezik azokkal az anyagi eszközökkel, amelyek ilyen nagyszabású műszaki munkálatok elvégzéséhez szükségesek. Célszerű tehát az ilyen vízmosások megkötését teljesen a vízügyi igazgatás feladata számára fenntartani.
A 126. a) pontja alá sorolható területekre vonatkozóan a javaslatnak az a célja, hogy azokat a gazdasági művelés számára visszahódítsa. A területek helyreállítását azonban a javaslat korántsem kívánja kizáróan erdőtelepítéssel végrehajtani, hanem biztosítja a tulajdonos számára azt a jogot hogy, ha a javításra kijelölt területet mezőgazdasági műveletekkel is biztosan helyre lehet állítani, erdőtelepítés helyett a megfelelő mezőgazdasági javítási módot választhassa.
Különösen nagy fontossága van e szakasz rendelkezéseinek a közlegelők szempontjából, mert lehetővé teszik azt, hogy a termőképességében leromlott vagy leromlóban lévő legelők helyreállítására erdőtelepítés helyett olyan javító műveletet (pl. begyepesítést, bokrosodó, kúszószárú takarmánynövények megtelepítését stb.) alkalmazhassanak, amely a területet csak rövid időre vonja el eredeti rendeltetésétől, a legeltetéstől.
a 128-129. §-okhoz
A 128-129. szakaszok az elrendelt erdőtelepítésekkel kapcsolatos munkálatok költségeinek a viselését szabályozzák. Az 1879:XXXI., a vízjogról szóló 1885:XXIII., valamint a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről szóló 1894:XII. törvénycikkek a kopár- és vízmosásos területek rendbehozásával felmerülő költségeket azokra a földtulajdonosokra hárítják, akiknek ingatlanait a javításra szoruló területekről eredő károk érintik. A javaslat ezt az elvet a 126. § d) pontja alapján elrendelhető erdőtelepítések tekintetében elejtette, mert nem lenne méltányos a költségeket azokra hárítani, akiknek a káros állapot előidézésében semmi részük nincs és akik a károktól már eddig is ártatlanul szenvedtek. De tarthatatlan ez az álláspont amiatt is, mert teljesen lehetetlen az érdekeltségi kört teljes pontossággal és igazságosan megállapítani és mert súlyos magánjogi zavarokat és visszásságokat is teremtené azáltal, hogy a teherviselés körébe vont összes földtulajdonosok számára igényt támasztana arra, hogy a hozzájárulásukkal rendbehozott területek hasznaiban megfelelő arányban ők is részesüljenek.
Arra való tekintettel, hogy a terület rendbehozását a közérdek követeli, de nyer vele a tulajdonos is, a javaslat arra az elvi alapra helyezkedik, hogy a terhek is igazságosan és célszerűen csakis az államra és a terület tulajdonosára háríthatók. De indokolt, hogy a terhek viselésében a község is résztvegyen, mert a károk megszüntetése és a területnek a termelés szolgálatába való visszaállítása által a község is nyer.
Kizárólag a tulajdonosra hárítani a rendbehozás összes terheit, még abban az esetben sem lenne méltányos, ha a rendbehozás és az erdőtelepítés kizáróan csak talajhelyreállítási okokból történik, mert a legtöbb esetben nem egyedül a földtulajdonosnak vagy elődjének a helytelen gazdálkodása okozta a talaj leromlását, hanem ahhoz rendszerint még természeti okok, elemi károk vagy a szomszédos birtokokon elkövetett gazdálkodasi hibák is járultak.
Az a) pont alá eső közérdekű erdőtelepítések költségeinek viselésére vonatkozóan előadottak fokozottan alkalmazhatók a b)-d) pontok alá eső telepítesekre is.
Arra való tekintettel, hogy az országnak nagy érdeke fűződik ahhoz, hogy a közérdekű erdőtelepítések és a velük összekötött munkálatok minél rövidebb idő alatt és teljes sikerrel végrehajtassanak, a terhek oroszlánrészét az államnak kell magára vállalnia, mert kétségtelen, hogy erőteljesebb állami segítés nélkül, kizáróan csak a tulajdonosok erejére támaszkodva, a hasznavehetetlen vagy leromlóban lévő területek rendbehozatalát és a védelmi vagy más közérdekű célra szükséges erdők megtelepítését nem remélhetjük.
Hangsúlyozni kell, hogy azok a mindenesetre súlyos terhek, amelyek a javaslat e szakaszban foglalt rendelkezései folytán az államra háramlanak, nem állandóak, hanem a területek rendbehozatalával egyszersmindenkorra megszűnnek mert a javaslat 135. §-a kimondja, hogy abban az esetben, ha a törvény életbelépése után, a földtulajdonos hibájából kell az erdőtelepítést elrendelni, az erdőtelepítéssel kapcsolatosan szükséges összes munkálatokat kivétel nélkül a vétkes földtulajdonos köteles saját költségén elvégeztetni.
A terheknek az állam és a területtulajdonos között való megosztásánál a javaslat nem a teherviselésnek a két fél közötti arányát állapítja meg, hanem e helyett célszerűségi okokból úgy rendelkezik, hogy az összes műszaki és talajkötési munkálatokat, az erdősítési munkák kivételével, az állam végezteti saját költségén, az erdősítési munkálatokat pedig a földtulajdonost terhelik. Ez a megoldás azért is megfelelőbb, mert az államot terhelő munkálatokat igen nagy szakértelemmel és körültekintéssel kell végrehajtani, ami pedig rendszerint csak akkor van megfelelően biztosítva, ha a munkálatokat az állam végezteti. Azonban még az erdősítési munkálatok sem terhelik minden körülmények között teljes egészükben a tulajdonost, mert a 133. § értelmében az erdősítéshez szükséges csemeteanyagot az utolsó vasúti állomásra szállítva az állam méltánylást érdemlő esetekben díjtalanul bocsátja a földtulajdonos rendelkezésére.
A javaslat a létesített talajkötési és egyéb művek fenntartását, továbbá az erdősítés megvédésére esetleg szükséges kerítés létesítését és fenntartását a tulajdonos kötelességévé teszi, mert mindezek a létesítmények elsősorban a tulajdonos érdekeit szolgálják; az ezzel járó kiadásokat egyébként ellensúlyozzák azok a kedvezmények, amelyeket a javaslat a közérdekű erdőtelepítésre kijelölt terület tulajdonosának általában biztosít.
Különösen vízmosásokkal szaggatott területeken gyakran felmerül annak a szüksége, hogy a vízmosások továbbterjedésének megakadályozása és főleg a káros vizek elvezetése céljából olyan területeken kell kisebb-nagyobb kiegészítő munkákat végezni, amelyek az erdőtelepítésre kijelölt területen kívül esnek. Minthogy e kiegészítő munkálatok foganatosítása nélkül a tulajdonképpeni javítási munkálatokat megfelelő sikerrel nem lehetne végrehajtani, szükséges volt ebben a szakaszban arra nézve is rendelkezni, hogy az ilyen kiegészítő munkálatokat a kijelölt területen kívül eső földterület tulajdonosa tűrni köteles, valóságos károsodásért azonban kártérítést követelhet.
A szakasz utolsó bekezdése kétségek eloszlatása végett kimondja, hogy az erdőtelepítésre kijelölt területen kívül eső területen teljesítendő kiegészítő munkálatokat - annak a megállapításában, hogy a munkálatok kit terhelnek - úgy kell tekinteni, mintha azokat magán a kijelöl területen kellene teljesíteni. E szerint tehát annak a kérdésnek az elbírálásánál, hogy a szükséges kiegészítő munkálatok költségei kit terhelnek, a 128. és 129. §-ok rendelkezései irányadók.
Köztudomású, hogy az erdőtelepítéssel kapcsolatos munkálatok közül a talajkötésekhez és a káros vizek elvezetésére szükséges műszaki munkálatok (kő- és fagátak, fonások, part- és mederburkolások stb.), valamint a megtelepített erdő megvédéséhez szükséges kerítések kerülnek a legtöbb költségbe különösen akkor, ha az anyagokat távoli helyekről kell beszerezni. Feltétlenül szükséges tehát törvényben biztosítani azt, hogy a szükséges anyagokat azok a környékbeli földtulajdonosok, akik ilyenekkel saját szükségletüket meghaladó mennyiségben rendelkeznek, rendes forgalmi áron rendelkezésre bocsássák. Nem sérelmes ez a rendelkezés az érdekelt földtulajdonosokra, mert eltekintve attól, hogy a javítási munkálatok rendszerint nekik is hasznukra válnak, az anyagok árát megkapják.
Az erdőtelepítés középérdekű jellege indokolja azt a további rendelkezést is, amely a környékbeli földtulajdonosokat arra kötelezi, hogy a munkálatokhoz szükséges anyagoknak és eszközöknek a területükön való átszállítását vagy rakásolását megtűrjék. Ezzel a kötelezettséggel szemben azonban a javaslat a földtulajdonos kártalanítását is elrendeli, mégpedig annak a terhére, aki azt a munkálatot, amelyhez az átszállított vagy lerakott anyagok stb. felhasználtattak, a 128. § értelmében saját költségén elvégezni köteles.
Ez a szakasz a kártalanítást ugyanazon az alapon rendezi, mint ahogyan azt szállítás eseteire a 98. § szabályozza.
Azok az állami kedvezmények, amelyekkel ez a szakasz a közérdekű erdőtelepítésre kijelölt területen szükséges erdősítési munkálatokat támogatni kívánja, nélkülözhetetlenül szükségesek nemcsak a tulajdonos segítése céljából, de a végből is, hogy az erdősítések teljes szakszerűséggel, jó anyaggal és eredményt biztosító módon hajtassanak végre. Különösen nagy fontossággal bír az ingyen csemete adományozása, mert az erdősítés sikerének az a legfőbb feltétele, hogy elegendő jóminőségű csemete álljon rendelkezésére. Márpedig az erdősítésre kötelezettek maguk a legritkább esetben rendelkeznek megfelelő csemetével, arra pedig méltányossági okokból aligha lehetne őket kötelezni, hogy a szükséges csemetét vásárlás útján szerezzék be. Arra sem lenne célszerű őket kötelezni, hogy csemetét maguk termeljenek, mert egyfelől csemetetermelésre alkalmas területtel nem mindig rendelkeznek és mert másfelől az erdősítést ez esetben csak több év mulva kezdhetnék meg, ami pedig ellenkezik azzal az általános törekvéssel, hogy a közérdekű erdőtelepítések minél rövidebb idő alatt végrehajtassanak.
Az e szakaszban tárgyalt állami kedvezmények nyujtása a kopár területek erdősítésénél az 1879:XXXI. törvénycikk 177. §-a alapján már évtizedek óta szokásban van és hogy az 1923:XIX. törvénycikk az alföldi erdőtelepítésekre a kijelölt területek tulajdonosainak hasonló kedvezményeket nyujt.
A közérdekű erdőtelepítésekkel kapcsolatos munkálatok eredményei a község egész lakosságának is hasznára válnak, teljesen indokolt tehát, hogy az elrendelt munkálatokat az e szakaszban felsorolt szolgáltatásokkal a község is előmozdítsa. Az 1. és a 2. pontban megállapított szolgáltatások, nevezetesen, hogy a község az államköltségén teljesítenedő munkálatokhoz szükséges nyersanyagot saját ingatlanairól - ha ott rendelkezésre állanak - díjmentesen köteles kiszolgáltatni, továbbá, hogy a szükséges csemete termelésére a községi faiskola területéből megfelelő részt vagy más megfelelő területet ingyen bocsát az állam használatára, az állam megterhelését vannak hivatva enyhíteni és egyúttal azoknak a nehézségeknek akarják elejét venni, amelyek az erdőtelepítéssel kapcsolatos munkálatok végrehajtásánál tapasztalat szerint rendesen előállanak. A csemeteneveléshez szükséges terület szolgáltatásának különösen nagy fontossága van, mert csemetekertnek alkalmas területet a községhatárban nehezen lehet szerezni és ha lehet is, annak bekerítése és őriztetése oly nagy költségbe kerül, amely a csemetekert fenntartásával járó egyéb költségekkel és a csemetekert nem állandó jellegével arányban nem áll. A tervezett rendelkezéssel mindezek a nagy költségek elesnek, a nélkül, hogy a községre új teher háramlanék. Az állami csemetekertek céljaira szükséges területeket a község az alföldi erdőtelepítéseknél is szolgáltatni köteles.
Ez a szakasz a községet arra is kötelezi, hogy a községi faiskola csemetekészletének feleslegét az erdősítésekhez ingyen bocsássa rendelkezésre. Erre a községet az 1894:XII. tc. 47. §-a is feljogosítja, azzal az eltéréssel azonban, hogy a csemetefelesleget a község nem ingyen, hanem mérsékelt ár ellenében szolgáltatja ki.
Már az eddig indokolt rendelkezésekből is kitűnik, hogy a javaslat a tulajdonosokat a közérdekből szükséges erdőtelepítéseknél minden irányban a legmesszebbmenő támogatásban kívánja részesíteni, mert súlyt vet arra, hogy a multban elkövetett gazdálkodási hibák helyrehozása érdekében szükséges mindezek a munkálatok a legrövidebb idő alatt és sikeresen hajtassanak végre. Túlhajtott kívánság lenne azonban, hogy ezeket a támogatásokat az állam és a község időtlen időkig állandóan szolgáltassa még akkor is, ha a helyreállítási munkálatok a tulajdonosnak a törvény életbelépése után elkövetett cselekménye, mulasztása vagy helytelen gazdálkodása folytán válnak szükségessé.
A közérdekű erdőtelepítések tekintetében nagyon kevés sikerre lehetne számítani, ha nem történnék egyszersmind gondoskodás arról is, hogy a telepítésre kijelölt területet vagy egyes részeit mostani tulajdonosuk birtokából kártalanítás mellett el lehet vonni és az állam, törvényhatóság, község, város, erdőbírtokosság vagy a cél megvalósítása tekintetében leginkább megfelelő más személy tulajdonába lehet juttatni olyan esetben, amikor a szükséges munkálatok eredményes végrehajtását, vagy a létesített műszaki berendezések fenntartását másként nem lehetne kellően biztosítani, amire különösen akkor lehet ok, ha a kijelölt terület tulajdonosánál a megfelelő gazdasági érzék vagy jóakarat nincs meg. A javaslat ehhez képest az erdőtelepítésre kijelölt területek kisajátíthatására is intézkedik. Ez az intézkedés különben nem új, mert a kopárterületekre, valamint a vízmosások meggátlása céljából szükséges területekre a kisajátítási jogot már az 1879:XXXI. tc. 165. §-a, illetve az 1885:XXIII. tc. 65. §-a is megadja.
A területeket e szakasz rendelkezése szerint csak az állam, törvényhatóság, község, város vagy erdőbirtokossági társulat részére lehet kisajátítani, mert kívánatos, hogy a területek olyan közületek tulajdonába kerüljenek, amelyek nagyobb áldozatokra inkább képesek. Magánszemély részére kisajátítási jogot adni ugyan nem lehet, de biztosítja ez a szakasz a földmívelésügyi miniszternek azt a jogot, hogy az állam részére megszerzett ilyen terület a kisajátítási áron vagy vételáron magánszemély tulajdonába is átengedhesse.
Bár a javaslat a közérdekű erdőtelepítések sikerességének előmozdítása céljából a tulajdonosoknak a legmesszebbmenő támogatást biztosítja is, egyes esetekben mégis előfordulhat az, hogy a tulajdonos a ráháruló terheket az állami támogatás ellenére is igen súlyosaknak ítélheti s a kijelölt területtől maga kíván megválni, hogy ezzel egyszersmind a terhektől is szabadoljon. A javaslat erre az esetre úgy rendelkezik, hogy a kijelölt területet, vagy annak egy részét az állam, törvényhatóság község, város vagy erdőbírtokossági társulat részére ki kell sajátítani, ha azt a tulajdonos a kijelölési határozat jogerőre emelkedésétől számított 60 napon belül maga kéri. Ez a rendelkezés nemcsak a telepítés közérdekű jellege folytán és méltányossági tekintetből indokolt, de a miatt is, mert alig remélhető, hogy a tulajdonos a rákényszerített munkálatokat akkor is megfelelően fogja végrehajtani, amikor a telepítési munkálatokban csak a saját megterhelését látja.
A javaslat megadja a földmívelésügyi miniszternek azt a jogot, hogy az állam által az elrendelt erdőtelepítés végrehajtásának biztosítása céljából megszerzett terület tulajdonát a kisajátítási ár vagy vételár ellenében átruházhassa törvényhatóságra, községre, városra, erdőbirtokossági társulatra vagy olyan személyre, akinek kezén a cél megvalósítása biztosítottnak látszik. Adott esetben ugyanis a törvényhatóság, község, város, erdőbirtokossági társulat vagy környékbeli földtulajdonos a munkálatokkal járó terheket szívesen vállalja annak az előnynek ellenében, amelyhez a terület megszerzésével jut. A javaslat ezzel módot akar adni arra, hogy a megszerzett területet az állam továbbadhassa olyan esetben, amikor a terület okszerű kezelése az állam kezén nem lenne kellőképpen biztosítva, tekintettel azokra a nehézségekre, amelyekkel az ilyen szétszórtan fekvő, kisebb területeknek állami közegekkel való kezeltetése és őriztetése jár.
Az 1879:XXXI. törvénycikknek a kopárterületek kisajátításával rendelkező 174. §-a a kopárterületekért igényelhető kártalanítási ár legmagasabb mértékét is meghatározza, amennyiben kimondja, hogy a kisajátítási ár a kataszteri tiszta jövedelem húszszorosát meg nem haladhatja. A javaslat mellőzte ezt a rendelkezést, mert a kisajátítási ár megállapítását nem lenne helyes korlátozni, de nem is szükséges azért, mert az ármegállapítást a bíróság végzi. Kívánatosnak látta azonban a javaslat, hogy az olyan területekre vonatkozólag megállapítja a legmagasabb értékelési határt, amelyek földadó alá nem esnek és erdősítésre alkalmasak és egészen helytállóan rendelkezik úgy, hogy az ilyen területeket nem szabad a vidék kataszteri tiszta jövedelmi fokozatának legalacsonyabb minőségi osztályba sorozott erdők értékénél magasabban értékelni.
Az 1879:XXXI. törvénycikk 175. §-a a magánbirtokosnak vagy jogutódának azt a jogot is biztosítja, hogy kisajátított és beerdősített kopár területét a beerdősítés befejezésétől számított tíz év alatt visszaválthassa. Ennek a jognak az érvényesítésére a gyakorlatban egyetlenegy esetben sem került sor, mert kisajátítás nem történt. Az idézett törvény e rendelkezését a javaslat nem vette át, mert a visszaváltási jog biztosítása ellenkeznék azokkal a célokkal, amelyeket a javaslat a kisajátítással elérni kívánt és mert a visszaváltási jog megadása azt eredményezné, hogy az erdőtelepítésre kötelezettek minden terhet magukról elháríthatnának, illetve a kisajátítóra hárítanának át. A visszaváltási jogban a kisajátítást szenvedő teljesen indokolatlan előnyhöz jutna, míg a kisajátító, aki pedig az erdőtelepítéssel járó összes munkálatokat elvégezte, fáradozásáért semmiféle ellenértéket nem kapna.
E helyett célszerűbb az a rendelkezés, amelyet a jelen szakasz utolsó bekezdése tartalmaz, hogy t. i. ha a közérdekű erdőtelepítésre kijelölt területet tulajdonosa az államnak díjtalan átvételre felajánlja és a földmívelésügyi miniszter az ajánlatot elfogadja, a tulajdonos az átadással egyidejűleg fenntarthatja magának a jogot, hogy az erdőtelepítés befejezésétől számítot tíz éven belül a területet - a földmívelésügyi miniszter által a telepítési költségnek megfelelően megállapított vételáron - visszaválthassa. Kétségtelen, hogy ez a rendelkezés az állam nagy megterhelését jelentheti és a tulajdonost a telepítési terhek alól egyelőre mentesíti, ámde mégsem kifogásolható, mert a befektetett költségeket és kamatait az állam a visszaváltáskor visszakapja; a tulajdonost pillanatnyi előnyével pedig szemben áll az a hátrány, hogy a visszaváltáskor a telepítési költséget teljes egészében meg kell térítenie.
Az erdőigazgatóságnak a közérdekű erdőtelepítések körül rendkívül sokféle feladata van, indokolt tehát, hogy a földtulajdonosok a közigazgatási hatóságok és hivatalok segítségét számára biztosítsák.
A kijelölési eljárás az erdőigazgatóság javaslata alapján általában hivatalból indul meg. Biztosítani kellett azonban azt is, hogy az eljárás megindítását maga a tulajdonos is kérhesse, ha azt érdekében fekvőnek látja.
A kijelölésre vonatkozó javaslatnak az erdőtelepítés részletes tervét is magában kell foglalnia, mert feltétlenül szükséges, hogy a hatóság, valamint az érdekelt közhivatalok és földtulajdonosok már a tárgyalásnál tisztában legyenek a tervezett munkálatokkal.
Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy olyan nagyobb területen, amelyet a kopárok és vízmosások keresztül-kasul fonódó hálózata borít, a szükséges talajkötési, talaj javítási és erdőtelepítési munkát is csak egységes munkabeosztással és egységes vezetés mellett lehet sikeresen elvégezni.
A javaslat lehetővé akarja tenni, hogy az erdőtelepítésre vonatkozóan mindenki, aki a telepítéssel kapcsolatos munkálatok által magát érintve érzi, észrevételeit még az erdőtelepítést elrendelő határozat meghozatala előtt megtehesse és hogy azokhoz ugyancsak a határozat meghozatala előtt a szakigazgatási hivatalok (gazdasági felügyelőség, államépítészeti, kultúrmérnöki, folyammérnöki hivatal stb.) is hozzászóljanak. Az észrevételek és a hozzászólások mindenesetre módot fognak nyujtani az erdőrendészeti hatóságnak arra, hogy a kérdést minden oldalról tökéletesen megvilágítva vizsgálhassa s olyan határozatot hozhasson, amely az érdekek lehető összeegyeztetésével megnyugvást keltsen.
A határjelek szükségessége utal a 6. § indokolására.
Az erdőtelepítések sikere érdekében feltétlenül gondoskodni kell arról, hogy a megállapított munkálatok a legteljesebb szakszerűséggel végeztessenek; fontos érdeke ez a tulajdonosnak is, mert az esetleg elkövetett hibák következtében ő is károsodik.
Nem szorul közelebbi indokolásra, hogy a közérdekű erdőtelepítéssel kapcsolatos munkálatok közvetlen irányítását és ellenőrzését okszerűen csak erdészeti szakemberekre lehet bízni, mert eltekintve attól, hogy a munkálatok erdészeti szakismereteket kívánnak, a megtelepített erdő kezelése és ellenőrzése a javaslat egyéb rendelkezései szerint szintén az államerdészeti szakközegek feladata. A kopár, futóhomok és vízmosásos területek megkötése és erdősítése már eddig is teljesen az államerdészet közvetlen irányítása alatt áll.
A javaslat nemcsak az államot terhelő munkálatoknak, hanem a közös munkakerületbe sorozott területeken több tulajdonos terhére teljesítendő erdőtelepítési munkálatok elvégeztetését is az erdőfelügyelőségek feladatává teszi, mert az ilyen közös munkálatok eredményes végrehajtását így jobban lehet biztosítani és a terheket is igazságosabban és megnyugtatóbban lehet az érdekelt tulajdonosok között megosztani.
Minthogy közérdekű szempontok követelik, hogy az elrendelt munkálatokat az elrendelt időre végre is hajtsák, szükséges volt ebben a szakaszban arról is rendelkezni, hogy a tulajdonos kötelességévé tett munkálatokat, ha a tulajdonos azokat idejében nem teljesíti, költségére az erdőfelügyelőség végeztesse el.
Ez a szakasz a földmívelésügyi minisztert arra is feljogosítja, hogy az erdőfelügyelőség által a tulajdonos költségére teljesített munkálatok előlegezett költségeinek a megfizetésére halasztást adhasson, sőt, hogy a költségek megfizetése alól a tulajdonost részben, vagy egészben felmenthesse. A javaslat ebben a rendelkezésben a gyakorlati élettel számol, mert beállhatnak olyan körülmények, amelyek indokolttá teszik, hogy a miniszter ezzel a felhatalmazással éljen.
A javaslat arra törekszik, hogy az erdőtelepítéssel kapcsolatosan szükséges munkálatok eredményes és időben való végrehajtását mindenképpen biztosítsa. E szakasz rendelkezése is ezt a célt szolgálja. Számolni kell ugyanis azzal, hogy a tulajdonosok nagy része a munkálatokat tárgyaló erdőtelepítési tervben kellőképpen nem tud eligazodni, nem tudja megítélni, hogy milyen munkálatokat és mikor kell elvégeznie; sok kötelezett pedig megfelejtkezik a ráháramló kötelességről különösen akkor, ha a kötelességeket megállapító határozat már régibb keletű. Sikeres munkateljesítést mindenesetre csak akkor várhatunk, ha a munkálatok irányításával és ellenőrzésével megbízott szakközegek a munkára kötelezetteket kötelességükről állandóan tájékoztatják.
a 144-145. §-okhoz
A 144-145. § rendelkezései későbbi kételyek eloszlatása céljából szükségesek és az I. címben foglalt rendelkezésekből önként következnek.
közbirtokosságokat, a volt úrbéres birtokosságokat és ezek csoportjait már az 1898:XIX. tc. is szervezkedésre kötelezte. A javaslat az erdőbirtokossági társulattá alakulás kötelezettségét most a telepesekre is kiterjeszti, mert ezek a tulajdonközösségek a gazdasági ügyvitel és a vagyonkezelés tekintetében közgazdasági és társadalompolitikai okokból éppen úgy fokozott hatósági felügyeletre szorulnak, mint a közbirtokosságok és az úrbéres birtokosságok.
Erdőmegosztás engedélyezésénél a földmívelésügyi miniszter feltételként több esetben arra kötelezte a vevőket és jövőben is arra kötelezheti, hogy megszerzett erdejüket ne megosztottan, hanem közösen használják. Indokolt, hogy az erdőbirtokossági társulattá alakulás kötelezettsége az ilyen közös erdőhasználatra kötelezettekre is kiterjesztessék, mint ahogyan ez a szakasz rendelkezik is, mert a közös erdőhasználatra kötelezettséggel elérni kívánt erdőgazdasági célt csak ilyen módon lehet hatékonyan biztosítani.
Minthogy az 1913:X. tc. rendelkezése alá eső legeltetési társulatok és a jelen törvényjavaslat hatálya alá tartozó erdőbirtokossági társulatok között a tagok nagyrészének azonossága folytán gyakran igen szoros kapcsolat áll fenn és mert e javaslat rendelkezései bizonyos esetekben a közös legelőkre is kiterjednek, sőt az az eset is előállhat, hogy az erdőbirtokossági társulatnak akár szerzés által, akár úrbéri elkülönítés folytán, vagy az erdőnek és legelőnek kicserélése következtében az 1913:X. törvénycikk hatálya alá eső közös legelő jut a tulajdonába, feltétlenül szükséges, hogy az 1913:X. törvénycikknek és e törvényjavaslatnak a rendelkezései között kapcsolatot teremtsünk. Ezt a kapcsolatot a 2., 3. és 4. bekezdések biztosítják, amennyiben kimondják, hogy a tulajdonostársak nem kötelesek erdőbirtokossági társulattá alakulni azokra az erdőterületekre nézve, amelyekre az 1913:X. törvénycikk alapján legeltetési társulattá alakultak meg vagy megalakulni kötelesek, vagy megalakulásuk elrendeltetett; elrendelik továbbá azt is, hogy egyfelől a legeltetési társulatok a tulajdonukba kerülő közös erdő tekintetében kötelesek alapszabályaikat és legelőrendtartásukat e törvényjavaslat rendelkezéseinek megfelelően kiegészíteni; másfelől, hogy az erdőbirtokossági társulatok legelőgazdaságra berendezett vagy legeltetési célokat szolgáló területeikre kötelesek az 1913:X. törvénycikk rendelkezései szerint legelőrendtartást alkotni. Ezeknek a rendelkezéseknek magyarázatára szolgáljanak a következők.
A törvényes cél általában az, hogy a megalakulásra kötelezett tulajdonközösség megfelelő módon jogképes szervezetté megalakuljon, mégpedig vagy az 1913:X. törvénycikk alapján legeltetési társulattá, vagy e törvényjavaslat értelmében erdőbirtokossági társulattá. Ha azonban a megalakulás akár az egyik, akár a másik irányban már megtörtént, a megalakult szervezetet szervezetének átalakítására vagy egy második szervezet alakítására már nem lehet kötelezni még abban az esetben sem, ha arra egyébként az a körülmény adhatna alapot, hogy valamelyik ingatlanja a másik törvény hatálya alá jut, vagy oly ingatlan van a tulajdonában, vagy kerül a tulajdonába, amely a másik törvény hatálya alá tartozik. Ilyen esetekben elegendő csupán azt biztosítani, hogy a közösség megfeleljen azoknak a gazdasági rendelkezéseknek is, amelyeket a kérdéses terület gazdasági használata tekintetében a másik törvény megszab, vagyis, hogy az erdőbirtokossági társulatok legelőgazdasági területeikre az 1913:X. törvénycikk értelmében legelőrendtartást alkossanak s viszont, hogy a legeltetési társulatok közös erdejük használatára alapszabályaikat és legelőrendtartásukat e törvényjavaslat rendelkezéseinek megfelelően kiegészítsék. Az 1898:XIX. és az 1913:X. törvénycikkek között szükséges összhangot a gyakorlat már eddig is ily módon biztosítsa.
a 147-149. §-okhoz
A 147-149. §-ok az 1913:X. tc. 7. §-ában foglalt rendelkezéseknek felelnek meg, azzal a különbséggel, hogy míg a idézett törvénycikk nem határozza meg azt, hogy a még meg nem szervezett birtokosság kivel állíttatja össze a névjegyzék és az alapszabályok tervezetét és a közös ügyeknek a birtokosság megalakulásáig való ellátásáról sem gondoskodki addig a javaslat a tekintetben is rendelkezik, kimondván azt, hogy a birtokosság az előkészítő munkálatok elvégzésére és a birtokossági ügyeknek a megalakulásig való ellátására ideiglenes elnököt köteles választani.
Megfelel az 1913:X. tc. 43. §-ának és az 54. § 4. bekezdésének.
Célszerűségi okokból a névjegyzékre és az alapszabályokra vonatkozó rendelkezések az 1913:X. törvénycikk szerkezeti beosztásától eltérve ebben a fejezetben vétettek fel, mert inkább ide valók arra való tekintettel, hogy ezek ismeretére már az előkészítés alkalmával szükség van.
Azonos az 1913:X. tc. 8. §-ával.
Az 1913:X. törvénycikk arról kifejezetten nem rendelkezett, hogy a jogosultak szavazatait az alakuló gyűlésen hogyan kell számítani. A rendelkezés ezt a hiányt pótolja.
A 153-159. §-ok megfelelnek az 1913:X. tc. 9., 11-14., 16. és 55. §-ainak azzal az eltéréssel, hogy a 155. §-ban az alapszabályokba felveendő ügyek az erdőgazdaság igényeinek megfelelően állapíttattak meg, továbbá, hogy a 157. §-ba felvétetett - az 1913:X. tc. 64. §-ából is következően - az a rendelkezés, hogy a névjegyzéket felülbíráló határozat ellen közigazgatási jogorvoslatnak nincs helye, azonban az érdekelt fél jogát bírói úton érvényesítheti.
A 146. §-ban megalakulásra kötelezett tulajdonközösség nagyrésze az 1898:XIX. tc. II. címében foglalt rendelkezések szerint törvényes formák között már megszervezkedett és gazdasági ügyvitelét is már hatóságilag jóváhagyott szabályzat szerint intézi. Nem lenne indokolt és okszerű a már megtörtént szervezkedéseket most semmiseknek nyilvánítani és a birtokosságokat e javaslat alapján új szervezkedésre kötelezni. Ez azzal a következménnyel is járna, hogy az államerdészeti igazgatási szerveknek és az erdőrendészeti hatóságoknak újból teljesíteniök kellene a szervezkedéssel járó hatalmas munkát. minek folytán a három évtized alatt nagy fáradsággal és költséggel elvégzett szervezkedési munkálatok teljesen kárbavesznének.
Annál az erdőbirtokosságnál, amely az 1898:XIX. törvénycikk alapján már megszervezkedett, az újabb szervezkedéstől el lehet tekinteni, mert a javaslat értelmében még szükséges rendelkezéseket könnyen lehet a már elkészült szabályzatba kiegészítésképpen beilleszteni, illetőleg névjegyzéküket és ügyviteli szabályzatukat a javaslatnak megfelelő névjegyzékké és alapszabályokká átalakítani.
a 161-162. §-okhoz
A 161-162. §-ok rendelkezései az 1913:X. tc. 44. és 57. §-ában, valamint a 43. § első bekezdésében foglalt rendelkezésekkel azonosak.
a 163-164. §-okhoz
A 163-164. §-ok megfelelnek az 1913:X. tc. 18. és 19. §-ainak. A 163. § utolsó bekezdésében foglalt rendelkezés a 160. §-nak természetes folyománya.
Az 1913:XXXIII. tc. 9. §-a az 1898:XIX. tc. 30. §-ának megváltoztatásával lehetővé teszi azt, hogy a közbirtokossági és a volt úrbéres birtokossági közös erdőt és kopárterületet, vagy egy részüket a közös birtokosok gyűlése a törvényben meghatározott körülmények fennforgása esetében az összes birtokossági tagokra kiterjedő érvényességgel eladhassa vagy elcserélhesse, azzal a megszorítással azonban, hogy az elidegenítésnek csak az állam, község, hitbizomány vagy a Magyar Földhitelintézetek Szövetsége részére van helye. Rendelkezik az idézett törvényszakasz az eladás esetében kapott vételár felhasználásáról és kezeléséről, valamint az elidegenített erdőnek és kopár területnek további üzemtervszerű kezeléséről is.
A javaslat mindezeket a rendelkezéseket mellőzte. A rendelkezéseknek annak idején az volt a céljuk, hogy az elidegenített erdő okszerű kezelését és tartamos használatát az elidegenítés utáni időre is biztosítsák azzal, hogy az erdőt olyanok kezére igyekeznek juttatni, akik a tulajdonukban lévő erdők üzemtervszerű kezelésére törvénnyel vannak kötelezve. Mivel ez a javaslat az üzemtervszerű kezelést minden erdőre kiterjeszti, ezeknek az egyébként terhes korlátozásoknak további fenntartására már nincs szükség.
Ez a szakasz az erdőbirtokossági társulati ingatlanok elidegenítése (eladás, árverés) tekintetében úgy rendelkezik, hogy erdőbirtokossági társulati ingatlant csak a földmívelésügyi miniszter hozzájárulásával lehet elidegeníteni s hogy erdő eladása esetében a vételárnak a tartozások kielégítése után fennmaradó részét a földmívelésügyi miniszter jóváhagyásával új erdő vagy más ingatlan szerzésére, részleges eladás esetében pedig a megmaradt erdő kiegészítésére vagy új erdő telepítésére vagy erdőgazdasági beruházásokra kell felhasználni.
Ehhez hasonlóan rendelkezik a legeltetési társulatokra nézve az 1913:X. tc. 21. §-a is. Az erdő eladása esetére vonatkozó szigorúbb korlátozások teljesen indokoltak, minthogy az erdőbirtokossági társulati szervezet létjogosultsága fűződik a közös erdőhöz.
Minthogy felmerülhetnek olyan rendkívüli körülmények is, amelyek között a vételár felhasználására vonatkozó rendelkezések merev alkalmazása az erdőbírtokossági társulat érdekeinek meg nem felelne, ez a szakasz megadja a földmívelésügyi miniszternek a felhatalmazást, hogy az általános szabálytól eltérően is rendelkezhessen.
Az erdőbirtokossági társulati erdő eladásának engedélyezésénél a 187. és 188. §-okban foglalt rendelkezésekre is figyelemmel kell lenni, minthogy az erdő eladása az erdőbirtokossági társulat megszűnése vagy feloszlására nyujthat alapot.
Az 1913:X. tc. 23. §-a csakis azokra az ingatlanokra engedte meg a társulat tulajdonjogának a telekkönyvbe bejegyzését, amelykre a tulajdonostársak egyéni illetőségei kitüntetve nincsenek; vagy ha ki vannak ugyan tüntetve az illetőségek, de a tulajdonjogi bekebelezésen kívül más bejegyzések nem állanak fenn; vagy ha állanak is, de ezek az összes egyéni illetőségekre nézve azonosak és azonos rangúak; vagy ha ezek a bejegyzések különbözők vagy különböző rangúak is, de a bejegyzéssel érdekeltek a bejegyzések törléséhez hozzájárulnak.
Ha a tulajdonostársak és tulajdoni hányadrészeik telekkönyvezve vannak és ezenfelül különböző nem törülhető teherbejegyzések állanak fenn, akkor a tulajdonjognak a társulat javára való bejegyzését az 1913:X. törvénycikk nem engedte meg, úgyhogy ilyen esetben csak a társulattá alakulásnak a 17. § szerinti feljegyzése figyelmeztetett arra, hogy a legelő eladására csak a társulat van jogosítva és az is csak a fölmívelésügyi miniszter hozzájárulásával.
Az 1930:XXXIV. tc. 99. §-a az előbbi bekezdésben említett nehézséget elhárította és elrendelte, hogy a tulajdonjog a telekkönyvben ilyen esetben is bejegyeztessék a társulat javára.
Az előadottakra való tekintettel a javaslat ebbe a szakaszba tehát nem az 1913:X. tc. 23. §-ában foglalt rendelkezést, hanem az 1930:XXXIV. tc. 99. §-ának rendelkezéseket vette át.
Minthogy az erdőbirtokossági társulat megalakulásáról minden közös ingatlan erdőbirtokossági társulati tulajdonná lesz, az erdőbirtokossági társulattá alakulás telekkönyvi feljegyzéséről nem szükséges intézkedni s ezért rendelkezik ez a szakasz arról is, hogy a megalakulásnak az 1898:XIX. tc. 49. §-a értelmében foganatosított feljegyzését a tulajdonjognak az erdőbirtokossági társulat javára bekebelezésével egyidejűleg törölni kell.
Ennek a szakasznak a rendelkezése szerint az erdőbirtokossági társulati tagok összességének minden ingatlan vagyona az erdőbirtokossági társulat megalakulásával az erdőbirtokossági társulatra száll át. Ez alól a szabály alól ki kellett azonban vonni az erdőbirtokossági társulati tagok összességének azt a közös ingatlanát, amely az 1913:X. törvénycikk hatálya alá esik, mivel erre az ingatlanra a tulajdonostársak az idézett törvény alapján legeltetési társulattá alakultak vagy megalakulni kötelesek.
A 167-168. §-ok rendelkezései megfelelne az 1913:X. tc. 24. és 27. §-aiban foglalt rendelkezéseknek az erdőgazdasági követelményekhez igazodó módosítással.
Az 1913:X. törvénycikk a 28-31. §-aiban foglalt rendelkezésekkel a legelőgazdasági és az állattenyésztési érdekek védelmében azt kívánta biztosítani, hogy a legelőilletőségeket üzérek össze ne vásárolhassák, továbbá, hogy a legelőilletőségek sem egy kézbe fel ne halmoztassanak, sem pedig túlságosan el ne apróztassanak. A közös erdőbeli használati illetőségek átruházása esetében nem kell tartani azoknak a károknak a bekövetkezésétől, amely ellen az 1913:X. törvénycikk védekezett, mert arra való tekintettel, hogy az erdők használatát jövőben üzemtervi előírások fogják szabályozni, a használati illetőségeknek sem az üzérkedési célokra való összevásárlása, sem az egy kézben való felhalmozás erdőgazdasági szempontból veszedelmet nem jelent. De nem aggályos a használati illetőségeknek túlságos elaprózása sem. Mindezeknél fogva az 1913:X. törvénycikknek a használati illetőségek átruházására vonatkozó szigorú korlátozó rendelkezéseiből a javaslat csupán azt vette át, amely a használati illetőségeknek élők közötti jogügylettel tervezett átruházása esetében az erdőbirtokossági társulatok a községnek és az államnak elővásárlási jogot biztosít és amely elrendeli, hogy az átruházást az elővásárlási jog gyakorlása végett az erdőbirtokossági társulatnál be kell jelenteni.
A használati illetőség átruházásához a javaslat nem követeli meg az erdőbirtokossági társulat hozzájárulását, mert ez az átruházást csak feleslegesen megnehezítené, a nélkül, hogy erre a társulati tagok összesége érdekében feltétlenül szükség lenne. Az erdőbirtokossági társulatnak ugyanis ilyen intézkedés nélkül is módjában van elővásárlási jogával élni, mihelyt a bejelentett átruházás megakadályozásához, illetve a használati illetőség megszerzéséhez fontos érdeke fűződik.
Elhagyta a javaslat az 1913:X. tc. 30. §-ának utolsó bekezdésében foglalt azt a rendelkezést is, hogy: „ha az illetőséget a tag más ingatlanával együtt kívánja átruházni, az elővásárlási jogot a tag akarata ellenére csak az átruházás egész tárgyára lehet gyakorolni”. Elhagyta pedig azért, mert nem akarta az átruházó tag helyzetét nehezíteni és cselekvési szabadságát korlátozni.
Ez a § az 1913:X. tc. 34. §-ának felel meg azzal a különbséggel, hogy e szakasz szerint az árverési hirdetményt a telekkönyvi hatóság nemcsak az erdőbirtokossági társulattal, hanem a községi előljárósággal és az erdőfelügyelőséggel is közölni köteles. Ennek a kiegészítésnek az a célja, hogy a használati illetőség megszerzését a község vagy az állam részére végrehajtás esetében is lehetővé tegye.
Az említett törvényszakaszban foglalt rendelkezésen a javaslat abban is változtat, hogy a használati illetőséget a végrehajtást szenvedő más vagyonától elkülönítve rendeli árverés alá bocsátani. Ezáltal az eljárás lényegesen egyszerűbb, mint akkor, ha az árverés kitüzése után kell az erdőbírtokossági társulat kérelmére a külön árverésre nézve újból rendelkezni.
Azonos az 1913:X. tc. 35. §-ával.
Új rendelkezés, ami közelebbi indokolásra nem szorul.
a 174-179. §-okhoz
A 174-179. §-ok rendelkezéseit, amelyek az erdei termékek és használatok értékesítésénél követendő eljárást szabályozzák, a javaslat az 1898:XIX. tc. 34-39. §-aiból vette át, de némi kiegészítéssel.
Az 1898:XIX. tc. a 34-39. §-aiban tett rendelkezésekkel annak a könnyelmű és felületes eljárásnak a megszüntetésére törekedett, amely az erdőbirtokossági társulati erdők fatermékeinek értékesítésénél a korábbi időkben gyakorlatban volt. Minthogy az ott tett rendelkezések rendeltetésüknek kiválóan megfeleltek és az életben beváltak, azokat a javaslat is átvette, de nehány intézkedéssel szükségszerűen kiegészítette. Ilyen kiegészítés az, hogy a fatermékekre előírt szabályokat a javaslat az összes erdei termékekre és használatokra is kiterjeszti, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy az erdőbirtokossági társulatok az egyéb erdei termékek és használatok értékesítésénél sem járnak el mindig a kellő gondossággal és körültekintéssel. Egyébként az okszerűség sem szól az eddigi szabály fenntartása mellett, mert nem ritka az az eset, hogy a szigorúbb vagyonfelügyeleti ellenőrzés alá vett fahasználat jelentékeny kisebb értéket képvisel, mint egy kevésbbé ellenőrzött másféle használaté.
Módosítása a javaslatnak az is, hogy az értékesítésre vonatkozó szigorúbb intézkedéseket már az 1000 pengőnél magasabb értékű erdei termékre, illetve használatra, továbbá vadászati jog vagy bányászati jog bérbeadására vagy bánya haszonbérbeadására is alkalmazza és hogy az erdőrendészeti hatóságnak módot nyujt arra, hogy az árverési iratokat nemcsak a nagyobb értékű, hanem bármilyen értékű eladás vagy bérbeadás esetében is bekérhesse és az árverési eljárást felülbírálhassa. Ez az utóbbi rendelkezés természetszerű folyománya annak, hogy a javaslat az erdőrendészeti hatóságnak a felügyelet és az ellenőrzés tekintetében messzebbmenő jogkört biztosít, mint az 1898:XIX. törvénycikk.
Vadászati jog és bányászati jog bérbeadására, valamint bánya haszonbérbeadására szigorúbb rendelkezéseket kellett tenni és a földmívelésügyi miniszter jóváhagyását kellett kikötni, mert az ilyen jogügyletekkel az erdőbirtokossági társulat rendszerint hosszú időre vállal kötelezettségeket és mert igen gyakori az az eset, amikor az erdőbirtokossági társulat a jogügyletet a tagokból alakított legeltetési társulattal közösen köti meg, amikor tehát feltétlenül biztosítani kell, hogy a jogügylet vagyonfelügyeleti jóváhagyása mindkét szervezettel szemben azonos feltételekkel történjen.
Az 1898:XIX. tc. végrehajtása során kétséges volt az, hogy rendkívüli használatok engedélyezése esetében a földmívelésügyi miniszternek van-e joga arra, hogy a használatok értékesítésének, valamint a befolyó jövedelem felhasználásának módozatait előírhassa.
A törvénynek ezt a hiányosságát kívánja a javaslat ebben a szakaszban és a 186. § 4. bekezdésében pótolni, mert tekintettel arra, hogy a rendkívüli használatok a birtokossági társulatnak csak különösebb ráutaltsága esetében és kifejezett célra engedélyeztetnek, a földmívelésügyi miniszternek mindenesetre meg kell adni a felhatalmazást arra, hogy mindazokat a feltételeket kiköthesse, amelyek egyfelől értékesítés, másfelől a befolyó jövedelem felhasználása tekintetetében a birtokossági társulat érdekei szempontjából szükségesek.
A 181-186. §-ok rendelkezései az 1913:X. tc. 36., 38-42. §-aiban foglalt rendelkezéseknek felelnek meg, a 186. § 3. és 4. bekezdése pedig az 1898. évi XIX. tc. 31. §-ból vétetett át.
A tagokra kivetett használati díjak kifizetésének biztosítása végett van szükség a 181. § 2. bekezdésében foglalt új rendelkezésre, amely szerint az alapszabályok megállapíthatják, hogy a tag az igénybevenni kívánt használatokat mindaddig nem gyakorolhatja, míg a reá kivetett használati díját meg nem fizette.
Az úrbéri elkülönítésről és az arányosításról rendelkező törvényeink általában az egyéni szabad tulajdon kiválásának és érvényesülésének kívántak utat nyitni, amint azonban az egyéni illetőségek korlátlan kiválásának káros következményei érezhetőkké váltak, törvényeink a birtokközösségek közgazdasági és társadalmi jelentőségét felismerve, a birtokközösségeknek, mégpedig mind a volt urbéri kapcsolatból eredő közösségeknek, mind a nemesi közbirtokossági közösségeknek állandó fenntartását igyekeztek biztosítani, az egyéni illetmények természetbeni elkülönítésének pedig fokozatosan igyekeztek gátat emelni.
Az 1871:LIII. tc. 32. §-a jogszabályaink között az első volt, amely az erdőközösségek hatalmas közgazdasági jelentőségét felismerte s kiváló előrelátásról tanúskodó intézkedésével számottevő erdőt óvott meg az elpusztulástól és mentett meg az erdőgazdasági közérdek számára. Ez a törvényszakasz kimondja, hogy a volt úrbéresek részére elkülönített erdőt mint közös erdőt kell kezelni és a gazdálkodást a szabályok szerint és a közigazgatási hatóság felügyelete alatt kell gyakorolni.
A birtokközösségi kapcsolat fenntartása szempontjából nagyjelentőségű volt az 1880:XLV. tc. 25. §-a, amely az erdélyi részekre kiterjedő hatállyal úgy rendelkezik, hogy az arányosítást csak a földesurak vagy jogutódaik, továbbá azok a közbirtokosok kérhetik, akiknek egyéni illetménye a 100 kat. holdat meghaladja; a többi részes felek ellenben közösségben kötelesek maradni és a közös birtoknak csak a használatára jogosultak.
Még tovább haladt a megkezdett úton az 1894:XII. tc. 12. §-a, amely kimondja, hogy a közös - úrbéri és közbirtokossági - legelők csak a földmívelésügyi miniszter engedélyével oszthatók fel a jogosultak között.
Azok a káros törekvések, amelyek a 90-es években az arányrészek összevásárlásával a közösségek megbontására, a közös használatú tulajdonnak egyéni tulajdonná változtátására irányultak és nagy erdőpusztítást eredményeztek, a visszaélések megszüntetése és a közösségek megmentése céljából szükségszerűen az 1908:VII. és az 1908:XXXIX. törvénycikk megalkotására vézettek. Ezék a törvények a következők szerint rendelkeznek. Egyéni illetményeinek természetbeni elkülönítését csak az a részes fél kérheti, akinek a kihasítandó illetménye a 100 kat. holdat meghaladja; a többi részesek közösségben maradnak s a közös birtokot illetőségeik arányában használják. A közösen maradt erdőkből, legelőkből és havasokból a már befejezett arányosítási eljárás után, habár a részesedési arány megállapítása korlátozottan történt is, továbbá az 1871:LIII. tc. 32. §-a tekintetbevételével elkülönített erdőkből egyéni illetmények elkülönítésének sem birtokrendezési, sem polgári peres eljárás során helye nincs azok részére sem, akik azt az érdemleges tárgyalás során jogszerűen kérelmezhették volna.
A birtokközösségek állandó fennmaradását hatályosabban és erőteljesebb intézkedésekkel mozdította elő az 1898:XIX. törvénycikk, amely a közös erdőben részes tulajdonostársakat arra kötelezte, hogy törvényes formák között szervezkedjenek és közös gazdasági ügyeik vitelére szabályzatot alkossanak. Még tovább ment az 1913:X. törvénycikk, amely a részes feleket a közös legelő használata tekintetében jogképes társulattá szerveztette meg. Ugyanerre az útra lép most ez a törvényjavaslat is, hogy a közös erdőben részes feleket a közös erdőre ugyancsak jogképes erdőbirtokossággá alakíttassa.
A felsorolt törvények célja egységesen az, hogy az úrbéri eredetű és a közbirtokossági birtokközösségek fennmaradását biztosítsák. A birtokközösségek fenntartására a javaslat is súlyt vet annál a fontos közgazdasági érdeknél fogva, amely fennmaradásukhoz fűződik.
A birtokossági társulati kötelék megszüntetésének, illetőleg az erdőbirtokossági társulati szervezet feloszlásának szabályozása tekintetében azonban különbséget tesz a történelmi eredetű volt úrbéres, közbirtokossági és telepes közösség és a másféle eredetű közösség között, vagyis amelynek tagjait az ingatlanforgalmi törvényes rendelkezések végrehajtása során hatóság kötelezett erdejük közös használatára.
A javaslat rendelkezése szerint ugyanis a történelmi eredetű közösség feloszlását el nem határozhatja, ezzel szemben a másféle közösség feloszlását elhatározhatja, de az ilyen irányú határozatot a földmívelésügyi miniszter csak abban az esetben hagyhatja jóvá, ha a közösség fennmaradását sem a közérdek, sem a tagok érdeke nem kívánja. Ez a megkülönböztetés indokolt, mert amint semmiféle közgazdasági érdek nem fűződik ahhoz, hogy törvényeink a történelmi birtokközösségek fenntartására irányuló eddigi törekvéseit feladjuk, nem lenne viszont okszerű a nem történelmi eredetű közöséggekkel szemben ugyanezt a szabályt alkalmazni olyan esetben is, amikor a közösség fenntartását sem közérdek, sem a tagok érdeke nem kívánja.
A feloszlás megengedésének ilyen kivételes indoka lehet pl. az, ha a közös erdő egészen csekély terjedelme miatt a tagok gazdasági igényeit csak jelentéktelen mértékben képes kielégíteni és a közösség fenntartása a tagokra inkább hátrányt, mint előnyt jelent és amikor e mellett a közösség fennmaradását a közérdek sem kívánja.
Az 1913:X. tc. 58. és 59. §-ai a legeltetési társulatok felosztását szintén lehetővé teszik és a felosztást e szakasz rendelkezéseihez hasonlóan szabályozzák.
Az erdőbirtokossági társulat nemcsak feloszlással szűnhet meg, hanem azáltal is, ha az erdőbirtokossági társulat a megalakulás alapjául szolgáló közös erdő tulajdonjogát elidegenítés vagy végrehajtási árverés útján teljes egészében elveszti és a földmívelésügyi miniszter az erdőbirtokossági társulatot új erdő szerzésére nem kötelezi. Ebből önként következik, hogy az olyan erdőbirtokossági társulatnál, amelynek fenntartását a tagok érdeke vagy a közérdek megköveteli, a közös erdő elidegenítését csak azzal a feltétellel lehet megengedni, hogy a birtokosság a vételáron új erdőt köteles szerezni.
Megszűnhet az erdőbirtokossági társulat azáltal is ha az összes illetőségek egyetlenegy tagnak a tulajdonába jutnak, amit a javaslat a 169. §-nál előadott okból, az 1913:X. törvénycikk rendelkezésétől eltérően, nem kívánt kizárni.
a 190-193. §-okhoz
A 190-193. §-ok megfelelnek az 1913:X. tc. 45-48. §-ainak. Különbség van azonban abban a tekintetben, hogy az 1913:X. törvénycikk rendelkezéseivel szemben a javaslat az erdőbirtokossági társulatot csupán egy elnöknek a megválasztására kötelezi feltétlenül, ellenben azt már teljesen a társulat szabad elhatározására bízza, hogy választmányról és ügyintéző tisztviselőkről, pl. erdőgazdáról, pénztárosról, jegyzőről stb. gondoskodik-e.
Az elnök a választmány és a tisztviselők megválasztásának elmulasztása esetében alkalmazható kényszerrendszabályok tekintetében az 1913:X. törvénycikk úgy rendelkezik, hogy az erdőbirtokossági társulati ügyek vitelével a felügyelő hatóság ilyen esetben a községi bírót vagy a községi előljáróság más tagját is megbízhatja. A javaslat ezt a rendelkezést az alábbi okból mellőzi. Az 1898:XIX. törvénycikk életbelépésekor sok erdőbirtokosság anyag- és pénzkezelése a községi anyag- és pénzkezeléssel egyesítve volt, ami a birtokosságra azzal a hátránnyal járt, hogy a birtokossági hasznokból minden községi lakos részesedett, tehát olyan is, aki nem volt birtokossági tag. Minthogy ezt az állapotot csak nagy nehézségekkel lehetett megszüntetni, a javaslat el akar kerülni minden olyan rendelkezést, amely a korábbi és nagy nehézségekkel megszüntetett állapot újból felidézésére vezethetne.
Ez a § az 1913:X. tc. 49. §-hoz hasonlóan felsorolja mindazokat az ügyeket amelyeket úgy a tagok jogainak és a közérdeknek biztosítása, mint a felügyelet hatályosabb érvényesítése szempontjából feltétlenül a közgyűlés hatáskörébe tartozóknak kell tekinteni amelyeket tehát az elnökre, a választmányra vagy a tisztviselőkre átruházni nem szabad.
Szükséges volt ebben a szakaszban arra nézve is rendelkezni, hogy a közgyűléseken az erdőigazgatóság és az erdőfelügyelőség kiküldöttje is részt vehet. Az erdőigazgatóság és az erdőfelügyelőség az erdőbirtokossági társulat szervezkedésének előkészítésében, továbbá az erdőbirtokossági társulat gazdasági és vagyonkezelési ügyvitelében mint tanácsadó és irányító tevékeny közreműködésre van kötelezve, de e mellett feladata még az is, hogy a vagyonfelügyeleti hatóságot a felügyelet gyakorlásában is támogassa. Mindennek a feladatának azonban csak úgy felelhet meg eredményesen, ha a közgyűléseken jogosan megjelenhet és felszólalhat és ha a hozott határozatok ellen szükség esetében panasszal is jogosult élni.
a 195-198. §-okhoz
A 195-198. §-ok rendelkezéseit a javaslat az 1913:X. tc. 50-53. §-aiból vette át.
A javaslat szerint a közgyűlési jegyzőkönyv másolatát abban az esetben, ha a közös erdő államerdészeti kezelésben van, nem az elsőfokú erdőrendészeti hatósához, mint elsőfokú felügyelő hatósághoz, hanem az erdőfelügyelőséghez kell beküldeni (195. §). Ez a rendelkezés nem a felügyelő hatóság felügyeleti jogát akarja csorbítani, hanem éppen ellenkezően, a felügyelet gyorsabb és eredményesebb gyakorlását kívánja biztosítani. Az erdőfelügyelőségnek ugyanis kötelessége lesz a törvénytelen vagy egyéb tekintetben kifogásolható közgyűlési határozatról késedelem nélkül jelentést tenni s így a hatóságnak módjában lesz a helyi viszonyokkal leginkább ismerős hatósági felelős közeg alapos és megbízható tájékozása alapján a legrövidebb idő alatt és a legmegfelelőbben intézkedni.
A javaslatnak ezek a rendelkezései az 1913:X. tc. 54. és 60. §-ainak elvei alapján állanak.
Azzal a rendelkezéssel, hogy a szavazatokat mindenkor a használati illetőségek szerint kell számítani, elejtette a javaslat az 1898:XIX. tc. 28., 36. és 37. §-aiban foglalt azokat a rendelkezéseket, amelyek bizonyos esetekben a tagok fejenkénti szavazását követelik meg a kisebbség fokozottabb védelme érdekében.
A javaslat elgondolása ugyanis az, hogy a kisebbség érdekei kellő védelemben részesülnek akkor is, ha a határozat érvényességéhez fontos ügyeknél minősített többséget követelünk meg, mint ahogyan azt a javaslat is tervezi; a javaslat egyébként a minősített többségnek két fokozatát állítja fel s ennek megfelelően a fontos ügyeket is két csoportra osztja. Az egyik csoportnál a gyűlési határozatokhoz az összes tagokat megillető szavazatok felét meghaladó szavazattöbbségre van szükség, a másik csoportnál pedig az összes tagokat megillető szavazatok kétharmadát tevő szavazattöbbség szükséges. A közgyűlési határozatok szabálytalan végrehajtása esetében alkalmazandó megtorlás eljárás tekintetében a javaslat eltét az 1913:X. törvénycikktől, mert célszerűbb volt erre az esetre is ugyanazokat az erdőrendészeti büntető rendelkezéseket kiterjeszteni, amelyeket a VIIl. cím az erdőrendészeti áthágásokra nézve megállapít.
Ez a szakasz az 1913:X. tc. 60. §-ához hasonlóan rendelkezik és részletesen felsorolja azokat az ügyeket, amelyekben a gyűlési határozatok érvényességéhez az elsőfokú erdőrendészeti hatóság jóváhagyása s külön azokat, amelyekben a gyűlési határozatok érvényességéhez az elsőfokú erdőrendészeti hatóság jóváhagyása s külön azokat, amelyekben a gyűlési határozatok érvényességéhez a földmívelésügyi miniszter jóváhagyása szükséges. Annak a megállapításában, hogy mely ügyek utaltassanak az elsőfokú erdőrendészeti hatóság és melyek a földmívelésügyi miniszter jóváhagyása alá, a javaslat az ügyek fontosságát, a birtokossági társulat anyagi helyzetére kihatásának mérvét és azt mérlegelte, hogy tapasztalataink szerint, mely ügyek igényelnek a hatósági felügyelet szempontjából nagyobb figyelmet.
Megfelel az 1913:X. tc. 61. §-ának.
A § azonos az 1912:X. tc. 62. §-ával, azzal a különbséggel, hogy a javaslat a közgyűlési határozat elleni jogorvoslatot nem „panasz”-nak, hanem „felszólalás”-nak nevezi.
A panaszjognak az erdőigazgatóságra és az erdőfelügyelőségre való kiterjesztése tekintetében utal a 194. § indokolására.
A 203. § megfelel az 1913:X. tc. 74. §-ának.
a 204-211. §-okhoz
A 204-211. §-ok az 1913:X. tc. 65-69., 4. és 72. §-ainak felel meg, de a következő eltérésekkel.
A javaslat az erdőbirtokossági társulatok működésének ellenőrzését az államerdészeti szerveknek is kötelességévé teszi, ami szükségszerű folyománya annak, hogy az államerdészeti szervek feladatköre az erdőbirtokossági társulatok ügyvitelének irányítására is kiterjed.
A másik eltérése a javaslatnak az, hogy a 208. § esetében alkalmazandó megtorló eljárás tekintetében a VIII. cím I. fejezetében az erdőrendészeti áthágásokra megállapított eljárást írja elő, mert nem lenne okszerű ezekre az esetekre vonatkozóan teljesen eltérő eljárást megállapítani.
A 212. § teljes részletességgel állapítja meg a természetvédelem tárgyait és a szükséges fogalmi meghatározásokat. A megállapítás szerint a törvényes védelem kiterjed:
1. a természetnek olyan tárgyaira, alakulataira, helyeire és területeire, amelyeknek épségben és eredetiségükben való fenntartása történelmi vagy tudományos szempontból, vagy különlegességüknél, ritkaságuknáI vagy értékességüknél fogva kívánatos;
2. egyes kisebb tájrészeken, valamint nagyobb körzetre kiterjedhetően a tájképi szépség megóvására;
3. azokra a vadon tenyésző állat- és növényfajokra, amelyek a kipusztulás veszélyével szemben oltalomra érdemesek, valamint a természetben jelentősen hasznos vadon tenyésző állatfajokra;
4. a vadon tenyésző állatok számára nélkülözhetetlen források és patakokra.
A javaslat meghatározása szerint a védelem alá vont hely, természeti alakulat és tájrész területe, úgyszintén a védett állat- és növényfaj tenyésző helye: természetvédelmi terület; a nagyobb körzetben védelem alá vont tájék területe pedig: tájvédelmi körzet.
Hazai földünknek sok olyan vidéke van, ahol a tájképi szépség fenntartását hazai földünk megbecsülése és nemzeti érdekünk követeli. Ilyen vidéken nagy körzetre kiterjedően előre meg kell állapítani a földterületek használásának és művelésének kötelező módját nemcsak azért, hogy a használattal és a műveléssel a tájszépség lényeges alkotóelemeit tönkre ne tegyék, de azért is, hogy megfelelő használási mód kijelölésével a tájszépségi hatás fokozására is lehetőségünk legyen. Mindezekre való tekintettel indokolt a javaslatnak az a rendelkezése is, amellyel a törvényes védelmet a tájképi szépségre is kiterjeszti.
A mezőgazdaságra hasznos állatok védelmét az 1894:XII. törvénycikk is elrendeli. Arra való tekintettel azonban, hogy sok zavar származnék abból, ha a vadon tenyésző állatok védelmét két törvény alapján is el lehetne rendelni, az egységes eljárás biztosítása érdekében szükséges, hogy az idézett törvény megfelelő rendelkezésének hatálytalanítása mellett a jelen törvényjavaslattal szabályozott védelem a hasznos állatokra is kiterjesztessék.
A vadon tenyésző állatok általános védelme teszi szükségessé, hogy az ilyen állatok számára nélkülözhetetlen források és patakok vizének tisztaságát és az állatok számára való hozzáférését is biztosítsuk.
a 213-214. §-okhoz
A 213-214. §-ok rendelkezései a védelemből természetszerűen következnek, indokolásra tehát nem szorulnak.
Minthogy természetvédelmi területeken, illetőleg tájvédelmi körzetben épületek, művek, berendezések (hirdetések, jelzőtáblák stb.) felállítása a védett természeti tárgynak épségében és természetadta eredetiségében való fenntartására káros kihatással lehet és általában a védett természeti állapotot hátrányosan zavarhatja, a §-ban rendelkezések teljesen indokoltak és nélkülözhetetlenül szükségesek.
Barlangok feltárása különös körültekintést és szakértelmet követel, indokolt tehát, hogy a feltárás korlátoztassék.
A § többi rendelkezései az 1919:XI. törvénycikkel védett érdekeket kívánják szolgálni.
Annak a kérdésnek az eldöntésénél, hogy adott esetekben fennforognak-e azok a közérdekű indokok, amelyek alapján valamely természeti tárgyat, helyet, tájat, növény- vagy állatfajt oltalom alá kell vonni s hogy az oltalom alá vonással kapcsolatosan milyen intézkedések szükségesek, rendkívül széles körből kell a tudományos szempontokat összegyüjteni és mérlegelni és ezenkívül különböző társadalmi és magánérdekekre is figyelemmel kell lenni. A természetvédelem intézkedéseknél tehát csaknem minden esetben szükség lesz arra, hogy a földmívelésügyi miniszter a különböző tudományágak művelőinek a szakvéleményeit beszerezze és az esetleg érdekelt társadalmi és érdektestületeket is meghallgassa.
A javaslat ebben a szakaszban az 1881:XXXIX. törvénycikkel felállított „Műemlékek Országos Bizottsága” mintájára Országos Természetvédelmi Tanács létesítését rendeli el, amelynek az lesz a feladata, hogy a természetvédelemre érdemes tárgyainak felkutatásánál, összeírásánál, a törvényes védelmet igénylő növények és állatok meghatározásánál s általában a természetvédelmi intézkedéseknél a földmívelésügyi minisztert támogassa. Igen fontos, hogy ebben a Tanácsban az érdekelt miniszterek, az általuk kijelölt szervek és intézmények, valamint a fontosabb tudományágak és társadalmi egyesületek képviselethez jussanak s a természettudományok művelésében kiváló szakférfiak helyet foglaljanak, mert csak így várható, hogy egyrészt a Tanács bármilyen tudományos kérdésben helytálló szakvéleményt adhasson s hogy másrészt a Tanács véleményében a különböző érdekek is kifejezésre jussanak.
A tanácstagok díjazásban nem részesülnek, csak kiküldetés esetében lehet számukra utiköltséget és napidíjat felszámítani. A javaslat e tekintetben arra számít, hogy a tanácstagok a szóbanforgó közérdekű feladatot tisztán ügyszeretetből, díjazás nélkül is szívesen vállalják.
A tájvédelmi körzet megállapítását a javaslat nem a földmívelésügyi miniszter, hanem a m. kir. minisztérium hatáskörébe utalja, mert ilyen nagyobb körzetben rendszerint több minisztérium hatásköre lehet érintve.
A második bekezdéshez meg kell jegyezni, hogy a természetvédelmi területeknek határjelekkel és jelzőtáblával való megjelölésére mellőzhetetlenül szükség van nemcsak az ellenőrzés és a megtekintés megkönnyítése végett, hanem a miatt is, mert az ilyen területeken elkövetett kihágások súlyos beszámítás alá esnek és hivatalból üldöztetnek; szükséges tehát, hogy a terület jellegével mindenki már a helyszínen tisztában legyen.
A védelem és a megóvás érdekében arra is szükség lehet, hogy a területet bekerítsék, vagy hogy a természeti tárgynak az elpusztulástól való megóvását és épségbentartását műszaki létesítményekkel (tartóoszlop, támfal stb.) biztosítsák.
Gyakori eset, hogy forrást olyan módon falaznak körül és alakítanak át, hogy a vadon tenyésző állat nem juthat vízhez, indokolt, hogy ilyen esetben a forrás helyes átalakítását el lehessen rendelni.
Ez a szakasz úgy rendelkezik, hogy a szükséges berendezések (határjelek, jelzőtáblák, kerítések stb.) felállítását, ha a földtulajdonos azt nem vállalja, államköltségen kell felállítani és fenntartani, mert tekintettel arra, hogy ezek a létesítmények kizáróan közérdekű célokat szolgálnak, létesítésükkel és fenntartásukkal mást, mint az államot megterhelni nem lehet.
A természetvédelmi közigazgatás rendszeres működését és általában a természetvédelem érdekeit csak a természetvédelem megfelelő nyilvántartásával és osztályozásával lehet biztosítani. Ezt szolgálja a törzskönyvezés.
Jogrendszerünk és a méltányosság egyaránt megkívánja, hogy a természetvédelmi rendelkezésekkel kárt szenvedő tulajdonos megfelelő kártérítésben részesüljön.
Kívánatos a hatóság közbelépésével biztosítani a barlang fenntartását és látogatását, ha a tulajdonos erre nem képes vagy nem vállalkozik.
A természetvédelem tárgyainak fenntartását, ideértve a törvényes védelem alá helyezett növény- és állatfaj tenyészeti helyét is, mindenképpen biztosítani kell. Ha tehát a természetvédelmi terület tulajdonosa kezén ezek a célok megfelelően nincsenek biztosítva, indokolt, hogy a terület kisajátítás útján az állam, törvényhatóság, község vagy olyan személy tulajdonába adassék át, akinek kezén a védelmi feladatok teljesítése biztosítottnak látszik.
E szakasz arra nézve is rendelkezik, hogy a kisajátítás során az állam részére megszerzett természetvédelmi területet a földmívelésügyi miniszter bármikor átadhatja törvényhatóság, község vagy olyan személy tulajdonába, akinek kezén a természetvédelmi feladatok teljesítése biztosítottnak látszik. Figyelemmel kellett lenni ugyanis azokra a nehézségekre, amelyekkel az ilyen kis területnek állami közegekkel való kezeltetése és őriztetése jár, meg kell adni tehát a lehetőséget ahhoz, hogy az állam a megszerzett területeket, ha az a természetvédelmi érdekekre nem hátrányos, másoknak is átadhassa.
A kisajátítási ár megállapítására nézve ez a szakasz két megszorítást tartalmaz. Az első megszorítás a kisajátító érdekében kiköti, hogy az ármegállapításnál a megóvandó természeti alkotás tudományos vagy történelmi, vagy egyéb különleges becsét az árba nem szabad beszámítani. A másik megszorítás viszont a kisajátítást szenvedő érdekeit védi annak a kikötésével, hogy a tulajdonos terhére nem lehet számításba venni azt az értékveszteséget, amely a terület gazdasági használatának a természetvédelem érdekében elrendelt korlátozása folytán áll elő. A javaslat ezeknél a rendelkezéseknél abból indul ki, hogy az ármegállapításnál igazságosan csak a természetvédelmi területté nyilvánítást közvetlenül megelőző eredeti állapotot lehet figyelembe venni s a természetvédelmi területté nyilvánítás folytán bekövetkezett értékváltozást, mégpedig úgy az értékemelkedést, mint az értékcsökkenést teljesen figyelmen kívül kell hagyni.
A tulajdonjog természetéből folyik, hogy annak tárgyait a tulajdonos hozzájárulása nélkül más nem használhatja. Ennek az elvnek az alapján a tulajdonos mindenkit eltilthat az erdejében vagy más területén való járás-keléstől. Szükséges azonban a tulajdonjog kizárólagosságának ezt az elvét összhangba hozni a természet védelmével és élvezetével kapcsolatos érdekekkel. Másfelől figyelemmel kell lenni az erdőgazdasági, természetvédelmi, vadászati és testedzési (turistasági) érdekek összhangjára. Ebből a célból a javaslat részletesen meghatározza azokat a kereteket, amelyeken belül a földmívelésügyi miniszternek - más miniszterekkel egyetértve - módjában lesz a szükséges részletes szabályokat megalkotni. Túlságosan részletes törvényi szabályozás ellentétben lett volna a rugalmasság követelményével és a szabályozott jogterületen az életviszonyok folytonos változásának a tényével.
A 225. § egyébként az 1879:XXXI. tc. 114. §-ának nyomán halad. Az 1879:XXXI. tc. 114. §-a azonban a gyakorlati élet kívánalmainak nem felelt meg teljesen, egyfelől, mert idegeneknek az erdőből szükség esetén való kiutasítására csak az erdészeti személyzetet jogosítja fel a nélkül, hogy ezt a jogot az erdőtulajdonosnak is megadná; másfelől, mert csak arra az esetre engedi meg a kiutasítást, ha az erdőben talált egyén jelenléte a közbiztonság és az erdőtulajdon biztonsága szempontjából aggályosnak tűnik fel.
A javaslat ezt a két hiányosságot most pótolja, amennyiben a kiutasítási jogot az erdőtulajdonosnak is megadja, továbbá a kiutasításra alapul szolgáló okok közé sorozza azt is, ha az erdőben tartózkodó egyén az erdőtulajdonosnak vagy az erdészeti személyzetnek a csend, a rend és a tisztaság biztosítása érdekében tett rendelkezéseit meg nem tartja.
A kiutasítási jogot ezért kell az erdőtulajdonosnak is megadni, mert a tulajdonjogból következően ez őt feltétlenül megilleti s mert nem minden erdőtulajdonos alkalmaz erdészeti személyzetet. Egészen természetes azonban, hogy a kiutasítási jog gyakorlásánál az erdőtulajdonos csak mint magánszemély jár el.
Az 1879:XXXI. törvénycikk az erdőrendészeti hatósági feladatok ellátását elsőfokon a törvényhatósági közigazgatási bizottságok erdészeti albizottságaira, másod- s végső fokon pedig a földmívelésügyi miniszterre bízta. Az erdészeti albizottságok helyébe azonban az 1913:X. törvénycikk a törvényhatóságok közigazgatási bizottságainak gazdasági albizottságait állította s azóta az elsőfokú erdőrendészeti ügyekben elsőfokon a gazdasági albizottságok járnak el. A javaslat az erdőrendészeti hatósági feladatok ellátására ugyancsak a gazdasági albizottságokat jelöli meg.
Az Országos Erdészeti Egyesület e törvényjavaslat tárgyalása rendjén a régi erdészeti albizottságok visszaállítását javasolta azzal az indokolással, hogy mivel e törvényjavaslat az elsőfokú erdőrendészeti hatóságokra kiterjedtebb és olyan feladatokat hárít, amelyek az eddiginél nagyobb erdőgazdasági tájékozottságot kívánnak, célszerűbb ezeknek a feladatoknak az ellátását külön bizottságra bízni, mégpedig olyan összeállítású bizottságra, amelynek az elnökön kívül két erdőtulajdonos és két erdőmérnök tagja legyen. A javaslat ebben a kérdésben nem helyezkedhetett az egyesület álláspontjára legfőképpen a miatt, mert a mezőgazdasági, a legelőgazdasági és az erdőgazdasági ügyek intézésénél jövőben az eddiginél teljesebb összhangra kell törekedni, ami pedig célszerűbben érhető el akkor, ha az intézkedés egy és ugyanannak a hatóságnak van a kezében. Az a körülmény ugyanis, hogy a határozathozataloknál valamennyi gazdasági ágazat szakelőadója (gazdasági felügyelő, erdőfelügyelő) jelen lehet és saját ágazatának kívánságait minden ügynél előadhatja, tehát olyankor is, amikor az albizottság más gazdasági ágazatot érintő kérdésben határoz, az albizottságnak módot ad arra, hogy intézkedéseinél valamennyi gazdasági ágazat kívánságát és érdekét mérlegelhesse s olyan határozatot hozhasson, amely valamennyi gazdasági ágazat szempontjából helytálló.
Az erdészeti albizottságok visszaállítása az erdőgazdasági és a legelőgazdasági ügyek elsőfokon való intézésének különválasztását jelentené, már pedig az 1913:X. törvénycikk súlyt vetett arra, hogy a rokontermészetű erdő- és legelőközösségek ügyeinek intézése ugyanannak a hatóságnak (albizottságnak) a hatáskörébe tartozzék.
A 227. §-ban szükséges volt arról gondoskodni, hogy a két vagy több törvényhatóság területén fekvő erdőbirtokra nézve az erdőrendészeti hatósági feladatokat elsőfokon csak egy hatóság lássa el, mert máskülönben a különböző hatóságok esetleges eltérő rendelkezései az erdőgazdálkodásban zavart okoznának és az erdőtulajdonos egyébképpen is felesleges nehézségek elé állíttatnék. A kérdést a legelőügyekre nézve az 1913:X. tc. 70. §-a hasonló értelemben szabályozza.
A jogorvoslat rendezését a javaslat a legszélesebb alapra helyezi, amennyiben mindenkinek megadja a jogorvoslati jogot, akinek a határozat valamely jogát közvetlenül sérti; a közérdek védelmében megadja a fellebbezési jogot a javaslat az eljárásban érdekelt szakigazgatási hivataloknak is, még pedig az erdőigazgatóságnak és az erdőfelügyelőségnek minden ügyben, a többi szakigazgatási hivatalnak pedig csak azokban az ügyekben, amelyek ügykörüket érintik.
Erdőbirtokossági társulati ügyekben a vagyonfelügyelet és az ellenőrzés hatásosabb gyakorlása végett, valamint az erdőbirtokossági társulati tagok érdekeinek védelmére biztosítani kellett a jogorvoslati jogot az erdőbirtokossági társulat elnökének olyan esetre is, ha nem tagja az erdőbirtokossági társulatnak; továbbá a hatósági kiküldöttnek és a tiszti ügyésznek is éppen úgy, mint ahogyan ezt a jogot nekik a legeltetési társulatok ügyeiben az 1913:X. tc. 62. §-a is megadja.
Hogy az erdőigazgatóság, az erdőfelügyelőség és bizonyos esetekben a vármegyei gazdasági felügyelőség a rájuk bízott érdekek védelmében jogorvoslati jogukkal élhessenek, szükséges volt az elsőfokú erdőrendészeti hatóságokat arra kötelezni, hogy erdészeti vonatkozású vagy erdőbirtokossági társulati ügyben hozott határozatait minden esetben ezeknek a hivatali szerveknek is kiadja.
Az utolsó bekezdésben foglalt rendelkezés felvételével a javaslat az 1933:XVI. tc. 24. §-át követi.
A 229. § utal a 98. § indokolására.
A 230. § sorolja fel azokat az ügyeket, amelyekben az érdekelt felek a közigazgatási bírósághoz panasszal élhetnek.
A felsorolt ügyek közül az 1., 2., 4., 6. és 7. pontok alatt felsoroltak azok, amelyeknek panasz esetében való végső elintézését már az 1896:XXVI. törvénycikk is a közigazgatási bíróság hatáskörébe utalja. A többi ügyek felvétele új; ezekkel a javaslat a közigazgatási bírósághoz vihető ügyek eddigi körét kibővítette, mert biztosítani kívánta azt, hogy az érdekeltek a közigazgatási úton való jogorvoslat összes módjait ezekben az ügyekben is kimeríthessék arra való tekintettel, hogy ezeknél az ügyeknél az érdekeltek anyagi érdekei szintén súlyosan lehetnek érintve.
Az erdei termékek átszállításánál, továbbá a tutajozásnál és a faúsztatásnál felmerülő kártalanítási ügyeket (98. és 124. §) a javaslat nem sorozta a közigazgatási bíróság előtt panaszolható ügyek közé, mert a 98. § indokolásánál ismertetett okokból az ilyen ügyekben hozott másodfokú határozattal meg nem elégedő félt a 229. § rendes bírói útra utasítja.
Az 1898:XIX. tc. 22. §-a szerint az állami kezelési költségjárulékok kivetésére vonatkozó határozatok ellen, továbbá a kivetett járulékok beszedésénél és behajtásánál követett eljárás ellen is lehet a közigazgatási bírósághoz panasszal élni. Ezeket az ügyeket felesleges lett volna az e szakaszban felsorolt ügyek közé felvenni, mert a javaslat 69. §-a már rendelkezik arról, hogy a kezelési költségjárulékok biztosítására és behajtására a közadók kezelésére vonatkozó törvényes rendelkezések az irányadók és a kivetett járulék jogossága és mérve ellen a közigazgatási bizottság adóügyi bizottságához lehet fellebbezni, ennek határozata ellen pedig a közigazgatási bírósághoz panasznak van helye.
Az 1898:XIX. tc. 54. §-a erdőbirtokossági társulati ügyekben hozott határozatok ellen is nyujt a közigazgatási bírósághoz panaszjogot. Ennek átvételét a javaslat a következő okból volt kénytelen mellőzni. Az erdőbirtokossági társulatok jogviszonyainak rendezésénél a javaslat teljesen a legeltetési társulatok jogviszonyait szabályozó 1913:X. törvénycikk elvi alapjait követi; minthogy pedig ez a törvénycikk a legeltetési társulatok ügyeiben hozott határozatok ellen nem állapít meg a közigazgatási bírósághoz panaszjogot, el kellett ezt ejteni erdőbirtokossági társulati ügyekre nézve is, mert tarthatatlan helyzet állana elő, ha az erdőbirtokossági társulatok és a legeltetési társulatok mint rokontermészetű szervezetek részére egymástól eltérő fellebbviteli rendszer állapíttatnék meg.
Minthogy a közigazgatási bíróságnak a panaszok elbírálásánál csaknem mindig szakkérdésben kell döntenie, szükséges volt e szakaszban arról is gondoskodni, hogy a bíróságnak a panaszügyek tárgyalásánál minden esetben megfelelő szakértő álljon rendelkezésére. A javaslat ehhez képest úgy rendelkezik, hogy a közigazgatási bíróságnak az ügyeket tárgyaló tanácsában két erdőmérnök is, mint szavazásra jogosult ülnök helyet foglal, kiket esetről-esetre a tanácselnök hív be, mégpedig az egyiket a földmívelésügyi miniszter által, a másikat pedig az Országos Erdészeti Egyesület által három évi időtartamra kijelölt négy-négy erdőmérnök közül.
A javaslat két rendelkezéssel is kívánja biztosítani azt, hogy a bíróság a panasz elintézésénél mindenképpen helytálló és a gyakorlati élettel is számoló szakvélemények alapján dönthessen. Az egyik rendelkezés az, hogy a tárgyaláson két erdőmérnöknek is kell közreműködnie; a másik pedig, hogy szakértőül csak hosszabb - legalább 20 évi - gyakorlattal bíró erdőmérnököt szabad alkalmazni.
Az utolsóelőtti bekezdésben foglalt intézkedés azt kívánja biztosítani, hogy a panaszok elintézésénél olyan szakértők is közreműködjenek, akikben az erdőtulajdonos - érdekeltség bizalma megvan.
a 231-236. §-okhoz
A 231-236. szakaszok állapítják meg az erdészeti közigazgatás körében fel, merülő erdészeti feladatok ellátására szükséges szervezetet. Az 1923:XVIII. törvénycikk alapján felállított mai szervezet nem minden tekintetben bizonyul megfelelőnek s e miatt módosítása szükséges.
A javaslat a jelen címben foglalt rendelkezésekkel három tagozatú szervezetet állít fel; melynek alsó fokán az erdőfelügyelőségek és középső fokán az erdőigazgatóságok állanak, főhatóságuk pedig a földmívelésügyi miniszter. Erdőhivatalt jövőben a javaslat csak ott kíván fenntartani, ahol állami erdőgazdaságnak vagy olyan erdőgazdaságnak kezelését kell ellátni, amelyekben a földmívelésügyi miniszter külön megállapodás alapján a termelési és az egyéb erdőgazdasági munkák szakszerű elvégeztetését is elvállalta. Az erdőfelügyelőségek és erdőhivatalok az erdőigazgatóság irányítása és ellenőrzése alá tartoznak.
Az erdőigazgatóságokat és az erdőfelügyelőségeket a javaslat feljogosítja, hogy eljárásuk rendjén sürgős esetekben a halaszthatatlan intézkedéseket maguk is megtehessék. Erre a rendelkezésre az erdőgazdasági közérdek védelme céljából okvetlenül szükség van, mert lehetnek olyan esetek, amikor az intézkedés késedelmessége miatt a közérdeket súlyos kár érheti, pl tiltott fahasználat esetében, faállomány-tisztítási, ritkítási, erdősítési vagy egyéb erdőgazdasági munkálatoknak káros módon való foganatosítása esetében stb. Gondoskodik a javaslat arról is, hogy az erdőigazgatóságok és az erdőfelügyelőségek ilyen intézkedéseinek meglegyen a kellő súlya s ezért kimondja, hogy az említett szerveknek ezek a rendelkezései hatósági rendelkezések.
A köztisztviselők minősítéséről szóló 1883:I. tc. 17. §-a kimondja, hogy: „erdő és bányaszámvevőségi tisztviselő csak az lehet, aki a selmeci akadémiát végezte és az ott előírt vizsgálatokat letette”. Kívánatos, hogy ezt az intézkedést a mai viszonyok által megkövetelt módosítással, úgy amint azt a 236. § tervezi, továbbra is fenntartsuk, mert az erdészeti számvevőségi szolgálatnál rendszerint erdészeti szakismeretet is kívánó ügyeket kell ellátni, a szolgálatnak tehát nagy előnyére van, ha ennél a szolgálatnál is erdőmérnökök alkalmaztatnak. Nem lenne azonban okszerű az erdőmérnökök alkalmazását olyan mereven megkövetelni, mint ahogyan azt az idézett törvényszakasz teszi, mert számolni kell olyan esettel is, amikor erdőmérnökök alkalmazása akadályba ütközik.
A 236. §-ba foglalt új rendelkezés a szakszerűség teljes érvényesülését kívánja az erdészeti közigazgatásban biztosítani.
Az Országos Erdőgazdasági Tanács felállítására vonatkozó rendelkezést a javaslat az erdőtulajdonosoknak az Országos Erdészeti Egyesület által kifejezett kívánságára vette fel.
Az erdőrendészeti intézkedéseknél különös figyelmet kell a hatóságnak fordítania arra, hogy a közérdekű szempontok mellett az erdőtulajdonos jogos magánérdeke és teljesítőképessége is kellő méltatásra találjon; és hogy a tervbevett gazdasági célok elérésére oly ütemet szabjon, amely a tulajdonos teljesítőképességével kellő arányban áll. Az erdőtulajdonosok érdekeinek védelmében tehát kívánatos gondoskodni arról, hogy a hatóság a rendezendő kérdést necsak az államerdészeti igazgatási szervezetnek, hanem olyan véleményező szervnek a megvilágításában is vizsgálja, amelynek összeállításába az erdőtulajdonosoknak is van befolyásuk.
Minthogy ezidőszerint nincs olyan összetételű szervezetünk, amelyet ezeknek a véleményező feladatoknak az ellátásával az erdőtulajdonosok szempontjából is megnyugvással lehetne megbízni, a javaslat erre a célra Országos Erdőgazdasági Tanács felállítását tervezi. A javaslatnak a tanács összeállítására, a tagok jelölésére és kinevezésére vonatkozó különleges szabályai a tanács függetlenségét kívánják biztosítani.
Részletesen felsorolja ez a szakasz azokat az ügyeket, amelyeknek végleges elintézése előtt a földmívelésügyi miniszter a tanácsot meghallgatni köteles. Egészen természetes azonban, hogy a felsorolt ügyeknél is mellőzni lehet a Tanács meghallgatását olyan esetben, amikor a miniszter az ügyet az érdekelt erdőtulajdonos kívánságának teljesítésével dönti el, mert hisz a Tanács kötelező meghallgatását a javaslat kizárólag csak az erdőtulajdonos érdekeinek hathatósabb védelme céljából rendeli el.
A 8. pont alatt említett ügyeknél a javaslat a Tanács meghallgatását csak a másodfokon való elintézés esetére írja elő, vagyis arra az esetre, ha az elsőfokú határozat ellen az érdekelt erdőtulajdonos jogorvoslattal él, mert csak ilyen esetben lehet szükség arra, hogy a Tanács a másodfokon döntő miniszter figyelmét olyan körülményekre és szempontokra is felhívja, amiket az elsőfokú hatóság kellőképpen nem méltatott.
A korlátolt forgalmú erdők üzemterveinek jóváhagyására nézve a javaslat nem írja elő a Tanács kötelező meghallgatását, mert ezeknél az erdőknél a tulajdonos anyagi érdekeit a vagyonfelügyeleti hatóság védelmezi.
Ezt a rendelkezést, amely megfelel az 1923:XVIII. tc. 8. §-ában foglalt rendelkezésnek, az erdészeti közigazgatás körében felmerülő feladatok eredményes ellátásának biztosítása követeli meg. Új az a rendelkezés, amely a hatóságot arra jogosítja fel, hogy kényszerítő szükség esetén az erdőtulajdonos helyettesítésére gondnokot rendelhet ki. Ennek a rendelkezésnek a felvételét a multban felmerült esetek tették szükségessé, amikor az erdőrendészeti intézkedéseket a miatt nem lehetett végrehajtani, mert az erdőtulajdonos éveken át ismeretlen helyen tartózkodott.
Indokolás a nyolcadik címhez
Az erdészet területén a jogrendet sértő vagy veszélyeztető büntetendő cselekményeket két csoportba lehet sorozni.
Az első csoportba azok a büntetendő cselekmények sorozhatók, amelyeket olyan személyek, akikre az erdészeti törvények kötelességeket rónak, (erdőknek, természetvédelmi területeknek, gazdasági fásításoknak és az erdészeti törvények hatálya alá eső egyéb területeknek tulajdonosai vagy a velük egyenlő elbírálás alá eső más személyek, továbbá községek, erdőbirtokossági társulati közegek, erdei terméket szállító engedélyesek stb.) azáltal követnek el, hogy az erdészeti jogszabályokban meghatározott kötelességeiknek meg nem felelnek, e jogszabályok által szerzett jogaikkal visszaélnek vagy általában a hatóságnak e jogszabályok alapján tett rendelkezéseit megszegik vagy figyelmen kívül hagyják.
A második csoportba azok a büntetendő cselekmények sorozhatók, amelyeket idegen személyek mások erdejében vagy erdővel egy tekintet alá eső ingatlanain, természetvédelmi területein, gazdasági fásításaiban követnek el azáltal, hogy akár az ott található növényzet, fatermékek vagy egyéb termékek és anyagok eltulajdonításával vagy megrongálásával, akár bármi más módon az ingatlan vagy a termék tulajdonosának kárt okoznak; vagy ha kárt nem is okoznak, de az ilyen területeken a törvényben kifejezetten tiltott cselekedettel vagy kötelességmulasztással a fennálló törvényes rend ellen vétenek.
A büntetendő cselekményeket már az 1879:XXXI. törvénycikk is így osztályozza és ugyanezt a felosztást alkalmazza a büntető rendelkezéseknél ez a törvényjavaslat is.
Az első csoportba sorozott cselekményeket a javaslat erdőrendészeti áthágásoknak minősíti és elzárásra át nem változtatható, rendbírság jellegű pénzbírsággal sujtja. A második csoportbeli cselekmények - ha az általános büntetőtörvények rendelkezései alá nem esnek - száz pengőt meg nem haladó károkozás esetében pedig az eset körülményeihez képest vétségnek vagy bűntettnek minősülnek.
E cím I. fejezete az erdőrendészeti áthágásokra, a II. fejezet pedig az erdei kihágásokra vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza.
az I. fejezethez
Azokat a közérdekű célokat, amelyeknek megvalósítására a törvényjavaslat törekszik, aligha lehetne elérni abban az esetben, ha nem gondoskodnánk arról is, hogy mindazok az erdőtulajdonosok, ingatlantulajdonosok és más személyek, akikre ez a törvényjavaslat bizonyos kötelezettségeket ró, kötelességeiknek kellő időben tényleg meg is feleljenek és a hatóság törvényes rendelkezéseit betartsák. Bár a javaslat a büntető és megtorló intézkedések lehető elkerülésére törekszik s inkább óvó és megelőző intézkedésekkel igyekszik közérdekű céljainak elérésére, büntető és megtorló határozatokra mégis szükség van, mert az életből vett tapasztalatok azt mutatják, hogy a törvény és a hatóság rendelkezéseinek tiszteletbentartása és sikeres végrehajtása inkább van biztosítva, ha azoknak büntető határozatok adnak nyomatékot.
A törvényben meghatározott kötelességek elmulasztását, valamint a törvény és a hatóság rendelkezéseinek megszegését már a jelenleg érvényben lévő 1879:XXXI. törvénycikk is mint erdőrendészeti áthágást pénzbírsággal bünteti. Ez a fejezet tehát nemcsak hogy lényegében nem újítás, hanem még az eljárási szabályok megállapításánál is az idézett törvény irányelveit követi. Értékesíteni igyekezett azonban a javaslat az idézett törvény végrehajtása során szerzett tapasztalatokat s ehhez képest módosította azokat a rendelkezéseket, amelyek nem bizonyultak megfelelőknek és új rendezéseket vett fel olyan kérdések szabályozására, amelynek rendezését a gyakorlati élet útmutatása szerint nem lehet nélkülözni.
A javaslat az eddigi szabályozástól alaki tekintetben annyiban tér el, hogy a rendelkezéseket a gyakorlati használat céljaira megfelelőbben csoportosítja; tartalmi tekintetben pedig főleg abban, hogy a felelősséget nemcsak az erdőtulajdonossal szemben, hanem a használatok gyakorlására jogosított személyekkel szemben is kimondja, továbbá, hogy a büntető tételek helyesebb megállapítása által és a kiszabható pénzbírság alsó és felső értékhatárainak helyesebb megválasztásával lehetőséget ad a hatóságnak arra, hogy a büntetés mértékét a fennforgó körülmények mérlegelésével méltányosan és igazságosan állapíthassa meg. Mindemellett a javaslat nem tévesztette szem elől e törvényjavaslat gazdasági célját sem s ezért olyan szabályozásra törekedett, amely necsak az áthágás megtorlását tegye lehetővé, hanem e mellett az áthágás hátrányos következményeinek az elhárítására és a mulasztások pótoltatására is módot nyujtson.
Ez a szakasz sorolja fel azokat a cselekményeket és mulasztásokat, amelyek erdőrendészeti áthágásnak minősülnek és a javaslatban megállapított büntetések alá esnek.
Az 1879:XXXI. törvénycikk általánosságban szintén kimondja azt, hogy a törvény intézkedései ellen az erdőtulajdonosok által saját erdeikben elkövetett cselekmények és mulasztások mint erdőrendészeti áthágások büntetendők, azonban azokban a szakaszokban, amelyekben az egyes büntetendő cselekményeket és mulasztásokat sorolja fel és azok büntetéséről is rendelkezik, mégsem nyujt módot arra, hogy az általános szabály érvényesítésével az erdőrendészeti hatóság törvény alapján kiadott bármilyen rendelkezésének a megszegését is büntetni lehessen; sőt a törvény elsőrangú fontosságú rendelkezéseit sem biztosítja megfelelő büntető rendelkezéssel.
E hiányok és hézagosságok miatt a javaslat az erdőrendészeti áthágások felsorolásánál nem követhette az idézett törvényt, hanem egészen új csoportosításban állapította meg az erdőrendészeti áthágásnak minősülő cselekményeket és mulasztásokat az általános szabály szem előtt tartásával arra törekedve, hogy azt, aki a törvényt vagy a törvény alapján kiadott hatósági rendelkezéseket megszegi és e miatt más úton felelősséggel nem tartozik, erdőrendészeti úton minden esetben felelősségre lehessen vonni. Minthogy a javaslat az eddigi jogszabályokkal szemben több új rendelkezést is tartalmaz, a felsorolások közé fel kellett venni azokat a cselekményeket és mulasztásokat is, amelyekre az új rendelkezésekből folyóan kell a büntető határozatokat kiterjeszteni. Ez magyarázza meg, hogy az 1. pont a természetvédelmi terület tulajdonosának, valamint az 1923:XIX. törvénycikk alapján kijelölt vagy fenntartott gazdasági fásítások tulajdonosainak a mulasztásaira és törvényszegéseire is kiterjeszkedik.
Az 1879:XXXI. tc. 206. §-a erdőrendészeti áthágásnak minősíti azt is, ha valaki „engedély nélkül vagy a hatósági rendelettel eltérően vízépítményeket állít fel vagy az úsztatás és tutajozás céljaira szükséges építkezéseket, folyó- és patakszabályozási munkálatokat tesz”. A javaslat ezt mellőzte, mert az ilyen cselekmény a vízjogról szóló 1885:XXIII. tc. 184. §-a szerint elbírálandó vízrendőri kihágás.
A szakasz 7. pontjára nézve meg kell jegyezni, hogy a legeltetési társulati elnökök és végrehajtó közegek kötelességmulasztásait az 1913:X. tc. 68. §-a szintén bünteti.
A tulajdonosoknak saját erdeikben az erdei tűzrendészet körében elkövetett veszélyes cselekményeit és mulasztásait, nemkülönben a tulajdonosoknak saját ingatlanaikon az oltalom alá helyezett természeti alkotás, növény vagy állatvédelme szempontjából kifogásolható cselekményeit a javaslat a veszélyeztetett érdekek fontosságára való tekintettel éppen úgy, mint a tűzrendészeti rendelkezésekbe ütköző cselekményeknél az 1879:XXXI. tc. 71. és 109. §-a, kikapcsolja az erdőrendészeti áthágások köréből és azokat, ha a büntető törvények rendelkezései alá nem esnek, erdei kihágásoknak minősíti (258. § 14., 15. és 17. pontjai).
A javaslat a kiszabható pénzbírságra nézve általános mértéket állapít meg, amelyet az alább ismertetett kivételekkel minden áthágasra alkalmazni kell. A pénzbírság felső határául a javaslat megtartotta azt az összeget, amelyet az 1879:XXXI. törvénycikk alkalmaz, az alsó határt azonban az idézett törvénytől eltérően egészen kis összegben állapította meg; ezzel lehetőséget akar nyujtani a javaslat arra, hogy a hatóság tág határok között mozogva a büntetés mértékét a fennforgó összes körülmények mérlegelésével méltányosan és igazságosan állapíthassa meg.
Az általános büntetési tétel alól a javaslat éppen úgy, mint az 1879:XXXI. törvénycikk kivonja az erdőirtással elkövetett erdőrendészeti áthágásokat s kimondja, hogy a pénzbírságot ilyen áthágásoknál a kiirtott terület arányában kell kiszabni. Ez azért indokolt, mert az erdő kiirtása nemcsak a talaj termőképességét veszélyezteti, de egyúttal helyrehozhatatlan károkat okozhat a szomszédos, sőt a távolabb fekvő területeken is. Az erdőirtással veszélyeztetett érdekek rendkívüli fontossága tehát szigorú büntetési tétel felállítását követeli meg. Minthogy pedig a jelentkező károk a kiirtott terület nagyságával növekednek, indokolt, hogy a büntetés mértéke is a kiirtott terület nagyságához igazodjék. Meg kell jegyezni, hogy a javaslatban az erdőirtás esetére megállapított bírságösszegek jóval kisebbek, mint az 1879:XXXI. tc. 47. §-ának ugyancsak a tiltott erdőirtásokra meghatározott büntetési tétel, amely a kataszteri holdanként kiszabható pénzbírságot 200-800, illetve 100-600 K-ban, tehát kétszer akkora összegben állapítja meg, mint a javaslat e szakasza.
Az 1000 P értéket meghaladó tiltott fahasználattal elkövetett erdőrendészeti áthágás esetére a javaslat az 1879:XXXI. tc. 52. §-ához hasonlóan a pénzbírság mértékét a kihasznált faanyag értékéhez viszonyítja. A javaslat ugyanis módot kíván nyujtani a hatóságnak arra, hogy olyan esetekben, amikor a tiltott fahasználatot nem tévedésből vagy az élet szükségleteinek kényszerítő hatása alatt, hanem a törvényes rendelkezések tudatos megszegésével vagy kijátszásával, kapzsi haszonlesésből követik el, a pénzbírságot olyan összegben szabhassa ki, hogy az áthágónak a tiltott fahasználatból anyagi haszna ne legyen. Ezt a célt 1000 P-t meg nem haladó fahasználatnál az általános büntető tétellel is el lehet érni; 1000 P-t meghaladó fahasználatnál azonban csak olyan külön rendelkezéssel lehet ezt a célt biztosítani, amely kimondja, hogy a pénzbírságot ilyen értékű fahasználat esetében a kihasznált faanyag értékével egyenlő összegben is ki lehet szabni.
Kétségek és félreértések elkerülése végett szükséges megegyezni, hogy az e szakaszban említett erdőirtás alatt azt a cselekményt kell érteni, amikor az erdőterületen álló fák, cserjék, bokrok, csemeték jelentékeny részét tuskóikkal és esetleg nagyobb gyökereikkel együtt eltávolítják vagy a csemeték, sarjak és fiatal fák jelentékeny részét megsemmisítik vagy az erdő talaját törik, felszántják vagy felkapálják.
Minthogy a tervezett törvény gazdasági célokat hivatott szolgálni, a javaslat olyan büntető határozatokra törekedett, amelyekkel a törvény gazdasági céljának a sikerre juttatását is biztosítani lehet, és amelyek úgy az elkövetett erdőrendészeti áthágások hátrányos következményeinek elhárítására, mint a mulasztások pótoltatására is módot nyujtanak.
Ilyen célú rendelkezéseket az 1879:XXXI. tc. 47., 50. és 52. §-ai is tartalmaznak.
A 242. szakasz az 1879:XXXI. törvénycikk egy igen lényeges hiányát kívánja pótolni azzal, hogy az erdőben elkövetett szabálytalanságokért a tulajdonos felelőssége mellett megállapítja egyszersmind az erdőben használatok gyakorlására jogosított személyeknek (haszonbérlőknek, haszonélvezőknek, favásárlóknak stb.) a felelősségét is, ha a szabálytalanságokat ők követték el.
Ez az intézkedés nem eshetik kifogás alá, mert kétségtelen, hogy az erdei használatokra jogosítottak is csak a törvény korlátain belül gyakorolhatják használati jogaikat: a korlátok önkényes túllépése esetében tehát éppen úgy felelősséggel tartoznak, mint hasonló törvényszegés esetében az erdőtulajdonosok. Amint tehát egyfelől a használatra jogosultakat teljes joggal lehet a törvény áthágása esetében felelősségre vonni, másfelől igen súlyos méltánytalanság lenne egyedül az erdőtulajdonost vonni felelősségre olyan cselekményért, amit nem ő, hanem a használatra jogosult követett el.
A javaslat egyébként ilyen esetekben sem szünteti meg teljesen az erdőtulajdonos felelősségét, mert rendelkezése szerint a használatra jogosított személy által elkövetett erdőrendészeti áthágás esetében az erdőtulajdonost is felelősségre lehet vonni, ha a cselekményt, bár módjában volt, meg nem akadályozta. Ez is teljesen indokolt, mert a javaslat - az 1879:XXXI. törvénycikkel megegyezően - az erdőtulajdonosok mindenkori felelősségét felügyeleti kötelességükből folyóan még arra az esetre is fenntartja, ha az erdőrendészeti áthágást nem használatra jogosított követi el (244. és 245. §), de indokolt a javaslat rendelkezése azért is, mert lehetséges az az eset is, hogy a használatok gyakorlására jogosított személy az erdőtulajdonossal összejátszva követi el a szabálytalanságokat. Az 1879:XXXI. törvénycikk végrehajtása során gyakran megtörtént, hogy a favásárló az adásvételi szerződésben olyan kikötést vett fel, amely az erdőrendészeti szabályok megsértéséért a felelősséget már előre az erdőtulajdonosra hárította s ezáltal a használatok gyakorlására jogosított favásárló a felelősség alól kibújt, noha a szabálytalanságot ő követte el. A javaslat ezt a jövőre nézve lehetetlenné akarja tenni és ezért úgy rendelkezik, hogy az áthágást elkövető használati jogosult felelőssége még abban az esetben is fennáll, ha közte és az erdőtulajdonos között ezzel ellenkező megállapodás állana is fenn. Ez a rendelkezés tehát a tudatlan erdőtulajdonos védelmét van hivatva szolgálni.
E szakasz szerint a használatok gyakorlására jogosított személyek erdőrendészeti áthágás miatt csak olyan cselekményekért felelősek, amelyeket „jogaik gyakorlása közben” követnek el, mert a jogaik gyakorlásának körén kívül elkövetett tiltott cselekményeikért erdei kihágás címén vagy az általános büntető törvénykönyv rendelkezései szerint felelnek.
Az e szakaszban foglalt rendelkezéseket a gyakorlat már évtizedek óta alkalmazza, mert csak így lehetett a törvény kijátszására és megszegésére vezető tarthatatlan helyzeteket elkerülni.
A 243. § rendelkezései a földmívelésügyi miniszternek az igazságügyi miniszterrel egyetértve kiadott 40,912/1890. számú rendelete alapján már az 1879:XXXI. törvénycikk végrehajtása során is állandóan alkalmazást nyertek. A törvényjavaslatba való felvételükre okvetlenül szükség van, mert tapasztalataink szerint a közös birtokosságok a törvényellenes használatokat, de különösen a legeltetést tagjaiknak rendszerint elnézik és megakadályozásukra vagy megtorlásukra semmit sem tesznek.
Félreértések elkerülése végett meg kell jegyezni, hogy közös birtokossági tagot erdőrendészeti áthágás címén egyénileg csak olyan szabálytalanságokért lehet felelősségre vonni, amelyeket azáltal követ el, hogy az egyéni használati vagy tulajdoni joga alapján őt jogosan megillető használatokért (fahasználat, fűhasználat, legeltetés stb.) nem az üzemtervben (fásítási, erdőtelepítési, használati tervben) vagy a hatósági rendeletben előírt helyen vagy módon gyakorolja; vagy ha a hatóság által kifejezetten az ő kötelességévé tett tennivalók (pl. erdősítés stb.) teljesítését elmulasztotta. Minden más esetben a tag által elkövetett törvénybe ütköző cselekményt a 258. § szerint kell elbírálni.
a 244-245. §-okhoz
A 244-245. szakaszok megfelelnek az 1879:XXXI. tc. 54. és 55. §-ainak, de hatályukat a javaslat az erdőtulajdonosokon kívül a 239., 242. és a 243. § szerint felelős személyekre is kiterjeszti.
A 245. § az 1879:XXXI. tc. 55. §-át azzal egészítette ki, hogy a felelős személy felelősségét nemcsak arra az esetre állapítja meg, ha másnak olyan cselekményt enged meg, amelyet erdőrendészeti áthágásnak kell minősíteni, hanem arra az esetre is, ha ilyen cselekményt mások részéről eltűr a nélkül, hogy azt törvényes eszközökkel megakadályozni vagy megtorolni igyekeznék. Ezt a kiegészítést a javaslat a gyakorlati életből merített tapasztalat alapján vette fel. Ugyanis a törvény gyakorlati alkalmazásánál igen ritkán sikerült kinyomozni és beigazolni azt, hogy a felelős személy a tiltott cselekmény elkövetésére engedélyt adott volna, ellenben azt már a legtöbb esetben minden kétséget kizáróan meg lehetett állapítani, hogy a felelős személynek a tiltott cselekményről tudomása volt s mégsem igyekezett azt megakadályozni. Különösen fontos ez a rendelkezés a 243. § indokolásánál említett okokból a közös birtokosságok erdeiben elkövetett szabálytalanságok megtorlása tekintetében.
A 246-248. §-ok az 1879:XXXI. tc. 56., 57. és 208. §-aiban foglalt rendelkezéseket tartalmazzák némi kiegészítéssel.
Új az a rendelkezés, hogy az erdőrendészeti áthágás miatt elmarasztaltat legeltetéssel elkövetett áthágás esetében a hajtópénzben is el kell marasztalni, ha a hajtópénz megítélésének a 278. §-ban megszabott feltételei megvannak. A hajtópénz megítélése a legelő állatoknak a tilos területről való kihajtása vagy a községi előljáróságra való behajtása esetében erdőrendészeti áthágásnál éppen úgy indokolt és méltányos, mint akár erdei, akár mezőrendőri kihágásoknál.
Hiányt kíván pótolni az a rendelkezés is, amely szerint az eljárási költségeket nemcsak felmentő határozat, hanem behajthatatlanság és az eljárás megszüntetése esetében is az Országos Erdei Alap viseli. Ezt a gyakorlat már eddig is alkalmazta. Ugyanezt a szabályt alkalmazza a javaslat a hajtópénzre is, mert nem lenne méltányos, hogy az állatok behajtását foganatosító a jogosan megszolgált hajtópénztől bármilyen okból is elessék.
A 248. §-ban foglalt új rendelkezés indokolásra nem szorul.
a 249-250. §-okhoz
A 249-250. §-ok új rendelkezéseit a gyakorlat már eddig is követi; indokolásra nem szorulnak.
A 251. § azonos az 1879:XXXI. tc. 60. §-ával.
Azt a rendelkezést, hogy a pénzbírságot, az eljárási költséget és a hajtópénzt közadók módjára kell behajtani, a gyakorlat már ma is követi.
Az elévülést és az elévülés félbeszakítását, amiről az 1879:XXXI. tc. 58. és 59. §-ai csak hiányosan rendelkeztek, ez a szakasz az általános jogszabályoknak és az eddig követett joggyakorlatnak megfelelően szabályozza.
Az idézett törvény 58. §-a az erdőrendészeti áthágás büntethetőségének elévülését abban az esetben, ha a törvény által megállapított pénzbüntetés legmagasabb összege 200 K-t meg nem halad, egy évben, más esetekben pedig két évben állapította meg. A javaslat ezt megváltoztatta és az elévülési időt egységesen két évben állapította meg, egyfelől mert a javaslat a kis szabható pénzbírságra is egységes tételt állít fel; másfelől mert semmi ok sincs arra, hogy a büntethetőség elévülése szempontjából az áthágások között különbségeket tegyünk.
a 253-257. §-okhoz
A 253-257. §-okban az erdőrendészeti áthágás esetében követendő eljárás szabályozásánál a javaslat a következőkben tér el az 1879:XXXI. tc. 61-68. §-aitól.
A hatóságilag felesketett erdészeti alkalmazottakat és vadőröket nem általában minden erdőrendészeti áthágásnak a bejelentésére kötelezi, hanem csak azoknak a bejelentésére, amelyeknek elkövetéséért nem szolgálatadójuk felelős. Az eddigi szabályok szerint a felesketett erdészeti alkalmazott a saját szolgálatadója által elkövetett erdőrendészeti áthágást is köteles volt a hatóságnak bejelenteni, ami az alkalmazottat rendkívül nehéz helyzet elé állította, mert számolnia kellett azzal, hogy a feljelentés következtében esetleg állását veszti, Ezt a terhes és erkölcsi tekintetben is kifogás alá eső kötelezettséget az alkalmazott érdekeire való tekintettel tehát annál inkább el kell ejteni, mert az elejtés az erdőgazdasági közérdekre semmiféle hátránnyal nem jár, s mert nincs jogszabály, melynek alapján az alkalmazottat az elbocsátás veszélye ellen meg lehetne védeni.
A 254. § elrendeli, hogy a terheltet, a vele együtt felelős személyt, az erdőfelügyelőséget és bejelentett tanúit, úgyszintén az esetleg szükséges szakértőket a tárgyalásra legalább 15 nappal előbb meg kell hívni. A javaslat ezzel főleg a terheltnek kíván módot adni arra, hogy a védekezésre felkészülhessen. Biztosítja a javaslat a terhelt részére azt a jogot is, hogy a tárgyalásra saját költségén okleveles erdőmérnök-szakértőt is vihessen vagy magát ügyvéddel képviseltethesse.
Az eljárás egyszerűsítését és az eljárási költségek apasztását célozza a 254. §-nak az a rendelkezése, hogy arra az esetre, ha a terhelt a tárgyalás megtartása előtt legalább nyolc nappal a főszolgabírónak írásban bejelenti azt, hogy a vád alaposságát elismeri és a tárgyalás megtartását nem kívánja, a főszolgabíró a tárgyalást mellőzni köteles. A nyolc nap kikötésére mellőzhetetlenül szükség van, hogy a meghívottakat a tárgyalás elmaradásáról még idejében értesíteni lehessen.
A terhelt védelme érdekében kellett elrendelni azt, hogy a póttárgyalásra és a helyszíni vizsgálathoz a terheltet is meg kell hívni, mert ez az eddigi gyakorlatban sokszor nem történt meg, s így a terhelt az ellene esetleg felmerült újabb terhelő adatokkal szemben nem védekezhetett.
Az 1879:XXXI. tc. 66. §-ától eltérően a 257. § úgy rendelkezik, hogy a tárgyalási iratokat nem a tárgyalást vezető főszolgabíró, hanem az erdőfelügyelőség terjeszti tüzetesen megokolt indítvánnyal az elsőfokú erdőrendészeti hatóság elé. A javaslat ezzel az eljárás egyszerűsítését és gyorsítását kívánja elérni, mert az eddigi eljárás mellett az elsőfokú erdőrendészeti hatóság a főszolgabíró által beterjesztett iratokat minden esetben az erdőfelügyelőnek adja ki indítványtétel végett, ami az eljárást természetesen csak feleslegesen elnyujtja.
a II. fejezethez
Az erdei kihágások szabályozásánál a javaslat több kérdésben eltér az 1879: évi XXXI. törvénycikk idevágó rendelkezéseitől. Elsősorban a büntetőjogi értékhatár felemelésével, továbbá a feldolgozott és fel nem dolgozott faanyagok lopása közötti büntetőjogi megkülönböztetés megszüntetésével arra törekszik, hogy az erdészeti jogrendet sértő vagy veszélyeztető büntetendő cselekményeknek a mainál lényegesen nagyobb része utaltassék erdei kihágásként a rendőri büntető eljárás alá.
Az 1879:XXXI. törvénycikk végrehajtása során tett tapasztalataink ugyanis kétségtelenül azt mutatják, hogy a fennálló bűnvádi eljárási rendszer az erdőtulajdon megvédésére és az erdőtulajdon ellen elkövetett büntetendő cselekmények megtorlására kevésbbé bizonyul alkalmasnak, mint a rendőri büntető eljárási rendszer. Ennek okát főleg abban lehet megjelölni, hogy a királyi bíróságok a tettes tagadásával szemben a hatóságilag felesketett s az idézett törvény 40. §-a szerint közbiztonsági közegnek tekintendő erdőőr vallomását egymagában nem fogadják el teljes bizonyítékul, az okozott kár összegének megállapításánál a hatóságilag megállapított erdei árszabályzatot figyelembe nem veszik, a sértett erdőtulajdonost pedig kártérítési igényének érvényesítésével a legtöbbször külön polgári peres eljárásra utasítják. A királyi bíróságok elé utalt erdőkárosítási ügyek rendszerint felmentő ítélettel végződnek, mégpedig csaknem minden esetben a miatt, mert az erdőőrök, akik egyenként teljesítik őrzési szolgálatukat, az erdőben elkövetett erdőkárosítást tanúkkal nem tudják bizonyítani. A bizonyításnak ez a megnehezítése, nemkülönben az a gyakorlat is, amelyet a bíróság a kárösszeg megállapításánál és megítélésénél követ, arra vezet, hogy a károsult erdőtulajdonos a kártevő bűnvádi üldözésétől inkább eláll, semhogy a hosszadalmas és eredményt alig ígérő bírói eljárás kellemetlenségeinek és kockázatának magát kitegye. Mindez természetesen az erdőgazdasági közérdekre is rendkívül káros kihatással van, mert az erdőkárosítások annak folytán, hogy igen sok esetben megtorlatlanul maradnak, mind nagyobb és nagyobb mérveket öltenek, úgyannyira, hogy az erdőfenntartási érdekeket is már komolyan veszélyeztetik. A bajok pedig évről-évre szaporodnak, mert a faárak emelkedésével együtt bővül egyszersmind azoknak a kártételeknek a köre is, amelyeket az általános büntető törvények szerint kell elbírálni, s amelyek az előbb ismertetett okokból rendszerint megtorlatlanul maradnak.
Ezeken a bajokon a javaslat azzal kíván segíteni, hogy egyfelől az erdei kihágások és a bűnvádi útra tartozó erdei kártételek között fennálló értékhatárt 60 pengőről 100 pengőre emeli fel, ami az erdei termékek áremelkedése folytán egyébként is indokolt, és hogy másfelől megszünteti azt a sem erdőgazdasági, sem büntetőjogi szempontból helyt nem álló megkülönböztetést, amelyet eddigi erdészeti jogszabályaink a feldolgozott és a fel nem dolgozott fa lopásának a büntetése között tesznek.
Az e fejezetben foglalt rendelkezések teljes összhangban vannak a közigazgatás egyszerűsítéséről szóló 1901:XX. törvénycikk alapján kiadott rendőri bíráskodási szabályokkal, továbbá a büntető igazságszolgáltatás egyes kérdéseit szabályozó 1928:X. törvénycikk rendelkezéseivel is.
A 258. szakasz állapítja meg azokat a cselekményeket, amelyek, - ha a 61. §-nak vagy a büntető törvényeknek a rendelkezései szerint súlyosabb beszámítás alá nem esnek - erdei kihágást képeznek.
Az 1879:XXXI. törvénycikk az erdei kihágásokat három csoportra tagolja; így megkülönböztet erdei lopást, erdei kártételeket, végül veszélyes cselekményeket és mulasztásokat. A javaslat ezt a csoportosítást mint feleslegest egészen mellőzte s a büntetés alá eső cselekményeket egyszerűsítés céljából pontokba foglaltan sorolja fel.
Az 1. pont a lopásokat foglalja magában, mégpedig nemcsak a szorosan vett erdei termékeknek, hanem minden értéket képviselő vagy hasznosítható egyéb dolognak, tehát az erdőterületeken vagy az erdőhöz tartozó egyéb területeken lévő mezőgazdasági és kertészeti terményeknek és a talaj alkotórészeinek is az ellopását. Felvette ide a javaslat a hangyáknak, hangyaálcáknak és a hangyapetéknek az ellopását is, mivel ezek számottevő értéket képviselnek. Felmerülhető kétségek eloszlatása végett meg kell említeni, hogy e pont helyes értelmezése szerint erdei kihágásnak lopás csak abban az esetben minősíthető, ha olyan dolgot lopnak el, amit ez a pont felsorol és a lopást az erdőnek vagy az erdőhöz tartozó egyéb területnek határain belül követik el. E szerint az, aki az erdőnek vagy az erdőhöz tartozó egyéb területnek a határain kívül lop el erdei terméket vagy az e pontban említett egyéb dolgot, vagy az, aki az erdő, vagy az erdőhöz tartozó egyéb terület határain belül nem olyan dolgot lop el, amit e pont felsorol, nem erdei kihágást követ el, hanem a büntető törvények szerint büntetendő cselekményt.
A 2-13. pontok alatt felsorolt cselekmények az 1879:XXXI. tc. 100., 105-108., 111., 113. és 114. §-aiban foglaltakkal megegyeznek. Minthogy a birtokhatárok megjelölésére szolgáló jelzőtárgyaknak a megrongálását büntető törvényeink csak szándékosság esetében büntetik, szükséges volt e szakasz 6. pontja alatt büntetendő cselekménynek minősíteni azt is, ha valaki a határjel-sértést gondatlanságból követi el.
A 14-16. pontok a tűzrendészeti szabályok megszegésének eseteit sorolják fel, amelyeket az 1879:XXXI. tc. 109. §-a is erdei kihágásnak minősít. Ezek a cselekmények mint erdei kihágások abban az esetben is büntetendők, ha azokat az erdőtulajdonos saját erdejében követi is el, mert a veszélyeztetett érdekek fontossága és a cselekmény nagy súlya indokolttá teszi, hogy e tekintetben az erdőtulajdonos se vonassék ki az általános szabály alól. Ugyanígy intézkedett az 1879:XXXI. törvénycikk is.
A 17-19. és 21. pontok felvételét a törvényjavaslatnak a természetvédelemről szóló VI. címében és a 24. §-ában foglalt rendelkezések biztosítása teszi szükségessé.
A vizek tisztaságának védelmére három törvényünk tartalmaz büntető határozatot. A Kbtk. 105. §-a szerint kihágást követ el az: „aki az emberek használatára szolgáló kútba, vízvezetékbe vagy forrásba ronda vagy undorító tárgyat dob”. A vízjogról szóló 1885:XXIII. tc. 185. §-a szerint pedig kihágást követ el az: „aki vizeket ártalmas anyagokkal megfertőztet, amennyiben az az 1879:XL. tc. 105. §-ába nem ütközik”. Ide számítható még a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről szóló 1894:XII. tc. 94. §-ának rendelkezése is, amely szerint kihágást követ el az: „aki kendert vagy lent nem a hatóság által kijelölt helyen és megállapított módozatok mellett áztat”. Mivel ezeknek a törvényes rendelkezéseknek egyike sem alkalmas arra, hogy az erdőterületeken lévő források, tavak és folyóvizek vizének az emberi és az állati élvezetre szükséges tisztaságát büntetőjogilag biztosítsa, amire pedig az alább kifejtett okokból feltétlenül szükség van, a javaslat ezt a hiányt most pótolja. Az említett vizek a vadon élő állatoknak mégpedig nemcsak az illető területen élő állatoknak, hanem a szomszédos területekről átváltó vadnak is az életfenntartásához szükséges ivóvizet szolgáltatják. De szükségük van ezeknek a vizeknek a használatára az erdei munkásoknak s a vízfolyás mentén fekvő területek tulajdonosainak is. Az ilyen vizeknek emberi és állati élvezetre alkalmas állapotban való megtartását tehát általános közérdekű szempontok követelik. A védelem közérdekű szükségességéből következik az is, hogy a vizek tisztántartását az erdőtulajdonosnak is kötelességévé kell tenni; azért az e pontban említett cselekmény akkor is törvényes megtorlás alá esik, ha azt saját erdejében az erdőtulajdonos követi el.
A 20. pont az 1879:XXXI. tc. 116. §-ának felel meg.
A 259. § igen fontos rendelkezést tartalmaz annak a magyarázatára, hogy a felsorolt pontokban használt „erdő” vagy „erdőterület” elnevezés alatt e fejezet rendelkezéseinek alkalmazásánál mit kell érteni. Indokolásra ez a bekezdés csak abban a részben szorul, amely szerint az e fejezetben foglalt büntető rendelkezések azokra az e szakaszban felsorolt cselekményekre is kiterjednek, amelyeket e törvényjavaslat hatálya alá nem eső erdőterületeken (2. §), továbbá az 1923:XIX. törvénycikk alapján létesített vagy fenntartott gazdasági fásításokban követnek el.
Bár a javaslat a 2. §-ban felsorolt erdőket kezelésük és használatuk tekintetében nem helyezi e törvényjavaslatnak az erdőkre általában kiterjedő korlátozásai alá, mindazonáltal a büntető határozatokat szükségszerűen az ilyen „szabad erdőkben” elkövetett erdei kihágásokra is kiterjeszti, mert a büntetőjogi egységet sértené és a gyakorlati életben is sok zavarra adna okot az, ha büntetőjogilag erdő és erdő között megkülönböztetés állana fenn. De nem lenne helyes az ilyen erdőket e fejezet büntető határozatai alól kivonni a miatt sem, mert arra való tekintettel, hogy ezeknek az erdőknek a fenntartása a közérdekre nyereséget jelent, kívánatos, hogy az erdőkárosítások elleni törvényes védelemből ezek az erdők se zárassanak ki.
Az alföldi erdők telepítéséről és a gazdasági fásításokról szóló 1923:XIX. törvénycikk alapján létesített vagy fenntartott gazdasági fásításokban (facsoportok, fasorok) a tulajdonos által elkövetett s a 239. § szerint minősülő erdőrendészeti áthágásokat a javaslat az e cím I. fejezetében foglaltak szerint bünteti. Sok visszásság származnék abból, ha e rendelkezéssel szemben az említett gazdasági fásításokban idegenek által elkövetett tiltott cselekményeket már nem e javaslat alapján kellene megtorolni. Ezért a javaslat az eredeti kihágásokra vonatkozó határozatait szükségszerűen az említett gazdasági fásításokban elkövetett erdei kihágásokra is kiterjesztette.
A véderdőnek, a közérdekű erdőtelepítésre kijelölt területeknek az 1923:XIX. törvénycikk alapján kijelölt és fenntartott gazdasági fásításoknak, valamint a természetvédelmi területnek rendkívül fontos közérdekű rendeltetése teszi indokolttá, hogy az ily területeken elkövetett erdei kihágások súlyosabb beszámítás alá essenek. Ezt a szigorítást közérdekű erdőtelepítésre kijelölt területen a telepítés sikeres befejezése után is kívánatos fenntartani mindaddig, míg a nagy költséggel és fáradsággal megtelepített faállomány fokozott védelemre szorul.
Az erdei termékeknek és a munkabéreknek az 1879:XXXI. törvénycikk életbelépése óta bekövetkezett emelkedését figyelembe véve, az értékhatárt legalább kétszáz pengőre kellene felemelni, hogy az erdei kihágások az idézett törvény által eredetileg tervezett kört elérjék. A javaslat az értékhatárt ennek ellenére mégis csak száz pengőre emeli, mert az erdei lopás kihágása és a lopás bűntette között megkívánt helyes arány az erdei kihágási értékhatár nagyobbmérvű emelése esetében már nem volna meg s mert figyelembe kellett venni azt is, hogy törvényeink szerint a közigazgatási hatóságok hatáskörébe magánjogi igények rendszerint csak száz pengő értékhatárig tartoznak.
A javaslat a büntetőjog legújabb irányelveihez alkalmazkodva mellőzte az 1879:XXXI. tc. 138. §-ának átvételét, amely megadja a sértett félnek azt a jogot, hogy erdei kihágás esetében a bíróság illetékességének alapjául szolgáló kártérítési igényét leszállíthassa.
Az 1894:XII. tc. 93. §-ához hasonlóan ez a szakasz szintén kimondja azt, hogy a dolognak bekerített helyről, bemászással ellopása a cselekményt bűntetté még nem minősíti. Erdészeti területeken ugyanis nemcsak a csemetekertek és a természetvédelmi területek lehetnek körülkerítve, hanem gyakori az az eset is, hogy erdősített vagy természetes felújítás alatt álló területeket kell a legelő állatok vagy a vad károsításai ellen kerítéssel megvédeni. Ha pedig mindazok a károsítások, amelyeket ezeken a bekerített helyeken elkövetnek, a királyi bíróságok elbírálása alá utaltatnának, az erdei kihágások tekintélyes része kiesnék a rendőri bíráskodás köréből, amit pedig a javaslat éppen kerülni kíván.
A szakasz utolsó bekezdése az 1879:XXXI. tc. 112. §-ának felel meg.
A 262. szakaszban foglalt rendelkezéseknél a javaslat általában ugyanazt az elvet követi, mint az 1879:XXXI. tc. 69. §-a; nevezetesen, hogy a kihágási értékhatárt erdei lopás esetében: „a lopott dolog értéke a külön megtérítendő kár beszámítása nélkül” határozza meg; károsítás esetében pedig: „az okozott kár összege”. Ettől a javaslat éppen csak annyiban tér el, hogy jogtalan legeltetéssel elkövetett erdei kihágás esetében értékhatárként a 276. § második bekezdése alapján megállapítható legkisebb kártérítési összeg egyszeresét szabja meg. Ez azért indokolt, mert a legeltetéssel okozott valóságos kárt a legtöbb esetben nem lehet megnyugtató biztonsággal megállapítani s így a valóságos kárösszeg semmiesetre sem lehet az a biztos alap, amelyre a büntetendő cselekmény minősítésének és a bírói hatáskör eldöntésének a kérdését helyezni lehetne. A javasolt megoldás e tekintetben minden aggodalmat eloszlat s a hatásköri összeütközéseket is teljesen kizárja.
Az 1879:XXXI. tc. 82. §-a szerint a tűzrendészeti szabályok megszegése által, valamint az erdei termékek forgalmának szabályozására vonatkozó kivételes hatósági intézkedések megszegése által elkövetett erdei kihágások eseteiben az eljárást hivatalból kell megindítani.
A javaslat ezt a rendelkezést most kiterjeszti mindazokra az erdei kihágási esetekre, amelyeknél a kiterjesztést a védelem rendkívül fontossága és közérdekű szükségessége indokolja.
A 265-266. §-ok rendelkezései lényegében az 1879:XXXI. tc. 85. §-ában foglalt rendelkezésekkel azonosok, abban azonban eltérnek tőle, hogy az árszabályzat miniszteri jóváhagyását nem írják elő, mert ez a gyakorlatban csak felesleges munkaszaporítást okoz.
Az árszabályzat használatára a javaslat nagy súlyt vet, mert az eljárást egyszerűsíti, gyorsítja és a legtöbb esetben feleslegessé teszi az okozott kár összegének helyszíni tárgyalás és szakértői becslés alapján való költséges megállapítását.
Bár az erdei árszabályzatot úgy kell összeállítani, hogy az az erdei károsításoknál előforduló összes erdei termékek és egyéb dolgok értékét, a munkabéreket, a fuvarbéreket és a hajtópénz összegét feltüntesse, mindazonáltal számolni kell azzal is, hogy az árszabályzat adatai egyes kivételes esetekben esetleg nem elégségesek az okozott károk összegszerű megállapítására. Ez a szakasz módot nyujt arra, hogy ilyen esetekben a bíróság más úton szerezze be a hiányzó adatokat és a kártérítés összegét belátása szerint állapíthassa meg.
Az 1879:XXXI. tc. 84. §-a a felelős személyek felelősségét csak a kihágással okozott károk és költségek megtérítésére nézve állapítja meg. A javaslat ennél tovább megy s a kihágásokról szóló büntető törvénykönyv (1879:XL. tc.) 27. §-át követve a felelős személyek büntetőjogi felelősségét is kimondja arra az esetre, ha a tettesek az erdei kihágást a felelős személyek rendeletére vagy utasítása folytán, vagy tudtával és elnézésével követik el.
A felelős személyek büntetőjogi felelősségét a 242. § erdőrendészeti áthágás esetében is kimondja.
Ez a szakasz a 243. §-sal szoros kapcsolatban van, ezért utalok az idézett szakasz indokolására.
Megfelel az 1879:XXXI. tc. 81. §-ában és a 103. §-ának második bekezdésében, valamint a Btk. 80. §-ában foglalt rendelkezéseknek azzal a különbséggel, hogy ez a szakasz azt, aki kényszerhelyzetben követ el erdei kihágást, az esetleg felmerülő eljárási költségeknek és hajtópénznek a megtérítésére is kötelezi, mert a kihágó természetszerűen ilyen esetben is csak a büntetőjogi felelősség alól mentesülhet, az okozott károk és költségek megtérítésének kötelessége alól azonban nem.
A 271. § az elévülésre vonatkozó rendelkezéseit a javaslat az 1879:XXXI. tc. 86. és 88. §-aiból vette át.
Az erdei kihágási büntető eljárás szabályozásánál a javaslat a kihágási büntetőtörvénykönyv (1879:XL. tc.) általános rendelkezéseitől csak ott tér el, ahol azt az erdei kihágások különleges természete feltétlenül követeli; egyebekben teljesen a kihágási büntetőtörvénykönyv rendelkezéseit kívánja követni.
Ez a szakasz foglalja magában azokat a szabályokat, amelyek szerint az eljáró rendőri büntető bíróság erdei kihágás esetében a sértettet megillető kártérítés összegét megállapítani köteles.
A szabályok megállapításánál a javaslat abból indult ki, hogy erdei kihágás esetében a sértett erdőtulajdonost teljes kártalanítás illeti meg. Ehhez képest tehát nemcsak az ellopott vagy megrongált és hasznavehetetlenné tett erdei termék használati vagy forgalmi értékének mint közvetlen kárnak a megtérítését igényelheti, hanem ezenfelül annak a közvetett kárnak a megtérítését is, amely a kártétel folytán előáll; pl. az alom elhordása vagy a talaj meglazítása esetében a talaj termőképességének meggyöngülésében, fa megsértése esetében a fa növekedésének megcsökkenése által, magfa kivágása vagy sarjadzásra szánt tuskó eltávolítása esetében a természetes felújulás elmaradása által és ennek folytán a mesterséges erdősítés szükségessé válása által.
Az okozott károknak minden egyes kihágásnál szakértővel való megállapíttatása az eljárást rendkívül megdrágítaná, meghosszabbítaná és a kihágások nagy tömege miatt egyébként is leküzdhetetlen nehézségbe ütköznék. A javaslat erre való tekintettel ebben a szakaszban a valóságos kárösszeg (a közvetlen és a közvetett kár együttvéve) megállapításának olyan módját írja elő, amely szakértő igénybevétele nélkül is lehetővé teszi a valóságos kárösszeg helyes és igazságos meghatározását. A javaslat ugyanis a valóságos kárt, vagyis a közvetlen kár és a kihágás hátrányos következményeinek a helyrehozásával vagy elhárításával járó közvetett kár együttes mennyiségét - tapasztalati és szakszerű szempontból is helytálló adatok alapján - a közvetlen kár bizonyos többszörösében kifejezve állapítja meg, úgyhogy az erdei árszabályzat hatóságilag megállapított adataiból és az e szakaszban foglalt szabályok alkalmazása mellett a kihágás által okozott és megtérítendő valóságos kár összegét minden nehézség nélkül lehet meghatározni.
A javaslat a közvetlenül meg nem becsülhető kárt megfelelően felemelt összegben állapítja meg arra az esetre, ha a kihágás által különleges rendeltetéssel bíró dolgot (pl. sarjadzásra vagy talajkötésre szánt tuskót, magtermésre meghagyott fát stb.) rongáltak meg vagy pusztítottak el. Ilyen esetekben ugyanis a cselekmény káros következménye mindig súlyosabb és az okozott kár helyreállításával vagy elhárításával járó kiadások is a rendesnél mindig magasabbak.
A javaslat ezekben a rendelkezésekben korántsem újít, mert a kártérítés megállapítására nézve az 1879:XXXI. törvénycikk lényegében ugyanígy rendelkezik.
Legeltetéssel elkövetett erdei kihágásnál a talajban és a növényzetben okozott valóságos kárt csak a legritkább esetben lehet a maga teljességében a helyszínen kimutatni és összegszerűen teljes biztonsággal megállapítani, mert a talajnak és a növényzetnek a kihágás elkövetését közvetlenül megelőző állapota rendszerint ismeretlen, sőt a legtöbbször ismeretlen a kihágás elkövetését közvetlenül követő állapota is, különösen akkor, ha a szakértői szemle és megállapítás nem azonnal a kihágás elkövetése után történik. Mihelyt a szakértői szemle és a kihágás elkövetése között csak néhány nap is telt el, minden kétséget kizáróan már nem lehet megállapítani azt, hogy a talajban és a növényzetben esetleg kimutatható károk nem elemi károk-e vagy nem későbbi károsításból származnak-e.
Ez okból, de a miatt is, mert a valóságos kárnak a legtöbb esetben nagyon is kétes értékű helyszíni becslés útján való megállapítása a kár nagyságát rendszerint messze felülmuló költséget okoz, a javaslat ennek a szakasznak a második bekezdésében úgy rendelkezik, hogy a sértettnek jogában áll a valóságos kár megtérítése helyett az árszabályzatban megállapított legkisebb kártérítést követelni. Ezt a legkisebb kártérítést az árszabályzat olyan összegben állapítja meg, amilyen összegű kárt tapasztalati adatok szerint a legelő állat okozhat. Minthogy pedig a kár nagyságát lényegesen befolyásolja az, hogy a legeltetés esős vagy száraz időjárásnál történt-e, milyen rendeltetésű területen és milyen korú faállományban történt, indokolt e szakasznak az a rendelkezése, amely ezekhez a körülményekhez mérten a legkisebb kártérítési összeg többszörösének a követelésére is igényt ad.
Az 1879:XXXI. törvénycikknek a hajtópénzről rendelkező 104. §-a nem határozza meg azt, hogy hajtópénzt általában milyen esetekben és kinek a javára kell megállapítani. E miatt a rendőri büntető bíróságok a hajtópénzt megítélésénél a legkülönbözőbb módon jártak el.
A törvénynek ezt a hiányát kívánja ez a szakasz pótolni.
Ha többen együtt, közösen követnek el erdei kihágást, a kihágásokról szóló büntetőtörvénykönyvnek a javaslat 272. §-a értelmében az erdei kihágásokra is alkalmazandó általános rendelkezései szerint minden tettest külön-külön kell büntetni. A kártérítésben, a hajtópénzben és az eljárási költségekben azonban természetesen csak egyetemleges fizetési kötelezettséggel, együttesen lehet és kell a tettestársakat elmarasztalni.
Felelős személy alkalmazottja vagy hozzátartozója által elkövetett legeltetési kihágás esetében a károsult tulajdonos kára gyakran a miatt nem térül meg, mert a felelős személy tagadásával szemben nem sikerül annak a bizonyítása, hogy a felelős személy felügyeleti kötelességét elmulasztotta. A javaslat az e szakaszban foglalt rendelkezéssel kívánja ezt a visszásságot megszüntetni és biztosítani azt, hogy a károsult tulajdonos kára mindenképpen megtérüljön s a hajtópénzre jogosult személy is megkapja megszolgált hajtópénzét.
Az 1894:XII. tc. 112. §-a is kimondja, hogy az állatok által okozott károkért azok gazdája felelős.
Minthogy a kártérítésre és a hajtópénzre vonatkozó követelés alapja magánjogi, elévülésükre nézve is csak a magánjogi szabályok lehetnek irányadók
Az első bekezdés a mai jogállapotot tünteti fel. A második bekezdés az 1929:XXX. tc. 59. §-ának felel meg.
A bűnvádi perrendtartás és a közigazgatási hatóságok hatáskörébe utalt kihágásokra vonatkozó rendőri büntető eljárás szabályai a büntetendő cselekménnyel kapcsolatos kártérítési és egyéb magánjogi követelés tárgyalását és eldöntését csak arra az esetre teszik a büntető bíróság kötelességévé, ha az a büntető eljárást jelentékenyen nem késlelteti. Ezzel szemben az erdei és a mezőrendőri kihágásokra vonatkozó büntető szabályaink (1879:XXXI. tc., 1894:XII. tc., a rendőri büntető eljárást szabályozó 65,000/1909. B. M. számú rendelet 43. §-a) úgy rendelkeznek, hogy a rendőri büntető bíróság a kihágással kapcsolatos kártérítési és egyéb magánjogi követelés kérdésében a követelés összegére való tekintet nélkül a kihágási üggyel együttesen köteles dönteni.
Minthogy a kártérítési és egyéb magánjogi követeléseknek a kihágási üggyel együttesen való érdemi eldöntése a gyakorlati életben igen jól bevált és az erdőtulajdon hathatós védelme szempontjából is megfelelőnek bizonyult, a javaslat ezt jövőben is fenntartani kívánja annál inkább, mert ez az eljárást lényegesen egyszerűsíti, gyorsítja, olcsóbbá teszi s így lényeges idő-, költség- és munkamegtakarítást jelent a hatóságra, a sértettre és a tettesre is egyaránt.
Az itt szabályozott kérdésekben az 1879:XXXI. tc. 136. §-a s a rendőri büntető eljárás egységes szabályozására vonatkozó 65,000/1909. B. M. számú rendelet 37., 49. és 245. §-ai ugyanilyen értelemben rendelkeznek.
Azt a rendelkezést azonban, hogy a magánindítványt a tulajdonos erdőkezelője is jogosítva van előterjeszteni, a törvényjavaslat új rendelkezéseivel összhangzásba kellett hozni, nevezetesen kifejezésre kellett juttatni, hogy erdőkezelő alatt általában az erdőgazdaság irányításával és vezetésével megbízott hatóságilag felesketett erdőmérnököt, államerdészeti kezelésben lévő erdőnél pedig a kezelést ellátó erdőfelügyelőség képviselőjét kell tekinteni.
A javaslat a most érvényben lévő jogszabályoktól eltérően a hatóságilag felesketett erdészeti alkalmazottakat és vadőröket nem általában minden hivatalból üldözött erdei kihágás bejelentésére kötelezi, hanem csakis azoknak a bejelentésére, amelyekért nem szolgálatadójuk felelős. Ennek a módosításnak ugyanez a magyarázata, ami az erdőrendészeti áthágás kötelező bejelentésének szabályozásával kapcsolatosan a 253. § indokolásánál.
A rendőri büntető eljárás egységes szabályozása kapcsán kiadott 166,000/1910. B. M. számú rendelet a Rbsz. 30. §-ában említett szakképviselők névjegyzékének megállapításánál különbséget tesz abban, hogy az erdő, amelyben a kihágást elkövették, az állam tulajdona-e, államerdészeti kezelésben van-e vagy magánerdő-e. Ezeket a megkülönböztetéseket a javaslat most mellőzi s kimondja, hogy a szakképviselő jogait és kötelességeit mindenkor az erdőfelügyelőség kiküldöttje gyakorolja, tekintet nélkül arra, hogy a terület kinek a tulajdona, vagy államerdészeti kezelés alatt áll-e. A tervezett módosítás a javaslat szelleméből önként következik. A törvény hatálya alá eső összes erdők és egyéb területek felett ugyanis a közvetlen felügyeletet, nemkülönben a hatósági rendelkezések kezdeményezését és végrehajtását is az erdőfelügyelőség gyakorolja s így egyedül ő lehet jogosítva annak az elbírálására is, hogy bizonyos cselekménnyel az általános erdészeti érdekek megsértettek-e oly mértékben, hogy annak törvényszerű megtorlására szükség van; egyébként is az erdészeti érdekeket ilyen ügyekben célszerűen csak ő képviselheti.
Az Országos Erdei Alapra vonatkozó rendelkezéseket a javaslat az 1923:XX. törvénycikkből vette át az alábbi módosításokkal.
Az 1923:XX. tc. 4. §-át, amely az alap kezelését szabályozza, a javaslat az 1926:XV. tc. 21. §-ának rendelkezése értelmében akként módosította, hogy az Alap pénzeit a földmívelésügyi miniszter külön alapként kezeli s a kezelés évi eredményéről zárószámadásban számol be.
Az eddigi szabályokkal szemben változás az is, hogy az Alap jövedelmét természetvédelmi célra is fel lehet használni, ami természetszerűleg következik abból a szoros kapcsolatból, amely az erdőgazdaság és a természetvédelem között fennáll.
Tisztázni kellett azt, hogy e törvényjavaslat által a tulajdonosra rótt kötelességek mennyiben terjednek ki az erdőgazdaságokban gyakran szereplő haszonélvezőkre, javadalmasra, hitbizományi birtokosra, haszonbérlőre, tekintettel arra, hogy a haszonélvezők cselekményei és mulasztásai tapasztalás szerint gyakran szolgáltatnak okot a hatóság beavatkozására.
Mostani törvényeink is biztosítanak erdőterületek után adókedvezményeket. Így az 1879:XXXI. tc. 2. §-a a véderdőkre, az 1875:VII. tc. 6. §-a és az 1879:XXXI. tc. 177. §-a a kopárterületekre, az 1923:XIX. tc. az alföldi erdőtelepítésre kijelölt területekre, végül az 1909:XI. tc. 36. §-a az elemi csapások által megrongált erdőkre állapít meg adókedvezményt.
A javaslatnak ez a §-a ugyanezeket a rendelkezéseket összefoglaltan tartalmazza, de az adókedvezményt kiterjeszti a természetvédelmi területekre is, mivel ezeknek a használata kizáróan közérdekből van korlátozva.
A javaslatot ezekben a rendelkezésekben az a cél vezeti, hogy az adókedvezménnyel könnyítsünk azon az erdőtulajdonoson, aki ingatlanának jövedelmétől önhibáján kívül elesett s lehetővé tegyük számára azt, hogy a törvény által rárótt kötelességeit, pl. a terület helyreállítására elrendelt erdősítési és egyéb munkálatok végrehajtását megfelelően teljesíthesse és a használatok esetleges korlátozásának vagy beszüntetésének terhét elviselhesse.
A mostani erdőállományunk évi fatermelése az ország évi faszükségletének csak csekély hányadát képes fedezni s ehhez képest rendkívül fontos közgazdasági érdek fűződik ahhoz, hogy erdőállományunkat megnöveljük. Ezt a célt azonban csak úgy lehet elérni, ha megfelelő segítéssel és kedvezményekkel új erdők telepítésére ösztönzően hatunk.
A földtulajdonosok az erdőtelepítéstől többnyire két okból idegenkednek; egyfelől a miatt, mert az erdőtelepítés folytán területük hasznairól több évtizedre le kell mondaniok s mert az erdőtelepítés végrehajtása és a megtelepített erdő további gondozása is számottevő befektetést kíván; másfelől a miatt, mert nem szívesen vetik alá magukat az erdők használatát szabályozó törvényes rendelkezéseknek. A javaslat ezt az idegenkedést annak a kimondásával kívánja megszüntetni, hogy a törvényes kötelezettség nélkül önként telepített erdő nem esik e törvényjavaslatnak az erdők használatát általában szabályozó rendelkezése alá, azzal tehát a tulajdonos minden korlátozás nélvül szabadon rendelkezhet, azt bármikor ki is irthatja. Ez alól az általános szabály alól a javaslat csak arra az esetre állapít meg kivételt, ha a tulajdonos az önként megtelepített erdőre nyujtható 30 éves adómentességet igénybeveszi; a javaslat szerint ugyanis a 30 éves adómentesség csak akkor adható meg, ha a telepítő kötelezettséget vállal arra, hogy a megtelepített erdőt állandóan fenntartja s azt az erdőkre vonatkozó törvényes rendelkezések betartásával használja.
Az erdőtelepítő tehát két módozat között szabadon választhat. Vagy teljesen szabad kezet biztosít magának a megtelepített erdő fenntartása és használata tekintetében, de ebben az esetben a 30 éves adómentességről le kell mondania, vagy pedig igénybeveszi az adómentességet, de erdejének fenntartására és az erdészeti törvények szerint való használatára ilyen esetben kötelezettséget kell vállalnia.
Az adómentességnek 30 évben való megállapítása teljesen indokolt, mert a megtelepített erdő ezalatt az idő alatt jövedelmet egyáltalában nem szolgáltat. Az 1923:XIX. törvénycikk alapján beerdősített terület után az idézett törvény 16. §-a „az azon megtelepített erdő főhasználatáig” nyujt földadómentességet. A javaslat az adómentesség időtartamának meghatározásánál mellőzte a főhasználat bekövetkezésével való kapcsolatba-hozatalt, mert egyfelől ennek az időpontnak a megállapítása nehézkes és bizonytalan; s mert másfelől ez az időpont a megtelepített erdő minősége a helyi viszonyok és sok egyéb körülmény szerint változik, úgyhogy ilyen meghatározás esetében az adómentesség időtartama nem lehet országosan egységes, ami pedig állandó zavarra és az erdőtelepítők között nyugtalanságra adna okot.
A gyógyfürdőkről szóló 1929:XVI. törvénycikknek a fásításokról rendelkező 21. §-át a tervezett kiegészítő-rendelkezések nélkül nem lehetne végrehajtani, mert sem a kijelölési eljárást, sem a munkálatok végrehajtását, sem megtelepített erdő fenntartását nem szabályozza.
Célszerű e tekintetben is azokat a szabályokat alkalmazni, amelyeket e javaslat a közép érdekű erdőtelepítésekre nézve általában megállapít.
Az erdei szolgalmak közül különösen a legeltetési, makkoltatási, lombszedési, hulladékfagyüjtési és fűhasználati szolgalmak károsak, mert az okszerű erdőgazdálkodást és az erdőknek a károsításoktól való megvédését nagy mértékben megnehezítik, sőt gyakran lehetetlenné is teszik, nemkülönben a közérdekű célok megvalósítását is akadályozzák. Éppen így károsak általában azok a tulajdoni korlátozások is, amelyek természetvédelmi területeket terhelnek, mert a természetvédelem érdekében szükséges korlátozó intézkedések végrehajtásának állhatnak útjában.
A javaslat ehhez képest egyfelől az ilyen káros szolgalmak megváltását teszi lehetővé, mégpedig nemcsak a tulajdonos kérelme alapján, hanem magánerdőknél hivatalból is, ha azt közérdek kívánja, másfelől korlátozza azt, hogy az erdőket és a természetvédelmi területeket újabb ilyen káros szolgalmi jogokkal megterheljék.
Az erdő belsejében fekvő, vagy az erdőbe beékelődött idegen tulajdonban lévő földterületek az ú. n. belzetek az erdőgazdaságra erdővédelmi szempontból hátrányosak. A javaslat az e szakaszban foglalt rendelkezéssel módot kíván nyujtani arra, hogy az ilyen belzeteket - ha az erdőgazdálkodást jelentékenyen megnehezítik - az erdő tulajdonosa kisajátíthassa, de csak abban az esetben, ha a belzet egész kiterjedése, tekintet nélkül arra, hogy egy vagy több személynek a tulajdona, a 10 kat. holdat meg nem haladja.
A belzet tulajdonosának megadja azonban a javaslat azt a jogot, hogy kisajátítás esetében a kisajátítótól a belzet helyett hasonló értékű más földterületet követelhessen. Ez az intézkedés a belzet tulajdonosának méltányos védelmet nyujt az erdőtulajdonos kisajátítási jogával szemben.
Ha a törvény a kisajátítási jog megadását a földmívelésügyi miniszter hatáskörébe utalja, egészen természetes, hogy minden egyéb ebből folyó intézkedési jog is kell, hogy őt illesse meg.
A 299. § arra kíván módot nyujtani, hogy a törvény hatálya alá eső területeknek nem a jelen törvényben meghatározott okból való kisajátítása esetében a kisajátítást engedélyező hatóság az erdőgazdasági érdekekre is figyelmet fordítson.
Fontos erdőgazdasági érdek teszi szükségessé azt, hogy a törvény hatálya alá eső területeken kért kutatási vagy bányaművelési engedélyezéseknél a bányahatóság az erdőrendészeti hatóságot is meghallgassa.
A javaslat ezzel a rendelkezéssel azokat a hátrányokat akarja enyhíteni, amelyek az erdők túlzott elaprózódása következtében mutatkoznak, s egyúttal ösztönzően is kíván hatni arra, hogy az apró erdők tulajdonosai erdőgazdasági közösségbe tömörüljenek, amennyiben úgy rendelkezik, hogy a közös gazdálkodásra egyesített erdőbirtokot államerdészeti kezelés esetében kezelési járulékkal megterhelni nem szabad.
Méltányos, hogy ingatlan-vagyonátruházási illetékkel meg ne terheltessék az a tulajdonátruházás, amikor a 146. §-ban említett tulajdonostársaknak kötelező erdőbirtokossági társulattá alakulása következtében kell az egyéni tulajdonokat az erdőbirtokossági társulatra telekkönyvezni.
E törvényjavaslat 141. és 238. §-ai szerint közérdekű erdőtelepítésre kijelölt terület és természetvédelmi terület az állam, község vagy más alkalmas egyén részére kisajátítható, abban az esetben, ha a tulajdonos a törvényben megszabott kötelezettségeket el nem vállalja. A javaslat ezekre a tulajdonátruházásokra is bélyeg- és illetékmentességet állapít meg arra való tekintettel, hogy ilyen esetekben a tulajdonátruházás közérdekből és csak azért történik, hogy a terület olyan egyén tulajdonába kerüljön, aki a területen szükséges közérdekű munkálatokat hajlandó elvállalni, illetve hajlandó magát alávetni azoknak a korlátozásoknak, amelyeket a terület használatára nézve a hatóság megállapít.
Ez a rendelkezés az 1913:X. tc. 81. §-ában foglalt rendelkezésnek felel meg.
Minthogy ugyanis az erdőbirtokossági társulatok jogviszonyait a javaslat a legeltetési társulatok jogviszonyait rendező 1913:X. törvénycikkel azonos elvi alapon rendezi, már csak következetesség okából is arra kellett törekedni, hogy az erdőbirtokossági társulatoknak nyujtott kölcsön alapján kibocsátott kötvények kibocsátásának szabályait a legeltetési társulatoknak nyujtott kölcsön-kötvények kibocsátására vonatkozó szabályokkal azonosak legyenek.
Az erdőingatlanok elidegenítése a földbirtokrendezési törvények rendelkezései szerint már ezidőszerint is hatósági ellenőrzés alatt áll. Minthogy ez a javaslat az összes erdészeti jogszabályokat felöleli, kívánatos volt itt erre nézve is rendelkezni. A jogügyletek jóváhagyásánál országos erdőgazdasági szempontokat kell figyelembe venni, ezért a javaslat a földmívelésügyi miniszter hatáskörébe utalta.
Ezt az átmeneti rendelkezést méltányossági szempontok indokolják.
Magánerdőkben a fahasználatok gyakorlása a 3296/1918. M. E. sz. rendelet értelmében ma is engedélyhez, mégpedig az erdőigazgatóságok és az erdőhivatalok engedélyezéséhez van kötve.
Minthogy számolni kell azzal, hogy a használatokat szabályozó üzemtervek a törvény életbelépése után nem készülhetnek el azonnal, az e szakaszban foglalt rendelkezésre okvetlenül szükség van.
A javaslat az idézett rendeletnek megfelelően a fahasználatok engedélyezését továbbra is az erdőigazgatóságok hatáskörébe utalja.
Minthogy az erdőhivatalok megszűnnek, jövőben azoknak a fahasználatoknak az engedélyezésére is az erdőigazgatóságok lesznek jogosítva, melyeknek engedélyezése eddig az erdőhivatalok hatáskörébe tartozott.
Ez a szakasz arra nézve is rendelkezik, hogy abban az esetben, ha a használatok szabályozására az erdőtulajdonos olyan ideiglenes használati tervet mutat be, amely a használatokat az e szakaszban foglalt rendelkezéseknek megfelelően szabályozza, úgy köteles azt az erdőigazgatóság jóváhagyni. Ez a rendelkezés szintén az erdőtulajdonos érdekeit kívánja szolgálni. Lehetséges ugyanis, hogy az erdőtulajdonos önként készíttet ideiglenes tervet abból a célból, hogy a használatok évről-évre való kérelmezésének terhe alól szabaduljon. Méltányos biztosítani azt, hogy az erdőigazgatóság ilyen esetben a megfelelő tervet vissza ne utasíthassa.
Ez a szakasz az 1000 kat. holdat meg nem haladó erdővel bíró magánerdőtulajdonosnak azt a kedvezményt nyujtja, hogy erdőgazdaságában irányításra és vezetésre a 39. §-tól eltérően ne erdőmérnököt legyen köteles alkalmazni vagy megbízni, hanem az üzemterv végrehajtására olyan egyént alkalmazhasson, aki az erdőgazdsági szakiskolát, vagy az egykori vadászerdői erdőőri szakiskola továbbképző tanfolyamát elvégezte. Az így képesítettek ugyanis olyan erdészeti szakképzettséggel bírnak, hogy kisebb erdőgazdaságokban az említett szolgálatot megfelelően képesek ellátni.
Meg kell jegyezni, hogy ez a rendelkezés csak arra az átmeneti időre szól, míg ilyen minősítésű egyének életben vannak.
A javaslat ezzel a rendelkezéssel a szerzett jogok épségben tartására törekszik.
Az 1923:XIX. törvénycikk az alföldi erdőtelepítésre és a gazdasági fásításokra kijelölt területeken szükséges munkálatok végrehajtására, a munkálatok állami támogatására, valamint a megtelepített erdőknek adókedvezményére vonatkozó rendelkezései eltérnek azoktól a rendelkezésektől, amelyeket ez a törvényjavaslat a közérdekű erdőtelepítésre kijelölt területekre nézve megállapít. Hogy az ebből előálló visszás helyzetek elkerülhetők legyenek, a javaslat az e szakaszban foglalt rendelkezésekkel igyekszik az idézett törvény rendelkezéseit a javaslat rendelkezéseivel összhangba hozni.
A rendelkezések lényege az, hogy mihelyt az 1923:XIX. tc. alapján történt kijelölés jogerőre emelkedik, a kijelölt területeken szükséges munkálatok végrehajtására, ellenőrzésére s a megtelepített erdő kezelésére nézve e törvényjavaslat negyedik címének megfelelő határozmányai válnak irányadókká. Ennek a megoldásnak az az előnye is van, hogy az alföldi erdőtelepítésre vonatkozó kijelölő határozatok jogerőre emelkedésével az 1923:XIX. törvénycikk további érvénybentartása feleslegessé válik.
Az e szakaszban foglalt rendelkezések a szükséges kisebb kiegészítésektől és módosításoktól eltekintve az 1923:XIX. tc. 11-18. §-ainak felelnek meg.
A szakasz első bekezdése az idézett törvénynek nemcsak az előbb említett §-ait, hanem a 19. és 20. §-ait is hatálytalanítja, mert az e §-okban foglalt büntető rendelkezéseket jövőben e törvényjavaslat VIII. címének rendelkezései fogják pótolni.
A közutakról és vámokról szóló 1890:I. tc. 133. §-a úgy rendelkezik, hogy: „erdők, berkek és sűrű faültetvények az út mindkét felén az útárok szélétől számítandó legfeljebb 10 méter távolságig letarolandók, illetve megritkítandók”.
Minthogy ez a rendelkezés éles ellentétben van az erdőállományunk gyarapítására irányuló törekvéseinkkel, feltétlenül szükséges, hogy az idézett törvényintézkedést az országos erdőgazdasági érdekekkel is összhangzásba hozzuk.
A javaslat az idézett rendelkezés alkalmazását a véderdők, a közérdekű erdőtelepítések és gazdasági fásítások, valamint a természetvédelmi területek faállományaira nézve teljesen kizárja. A véderdőknek ugyanis éppen az a rendeltetésük, hogy a kő- és hógörgetegek, talajcsúszások, csapadékvizek, romboló szelek stb. feltartóztatásával a szomszédos területeknek, épületeknek, műveknek stb., tehát az utaknak is védelmet nyujtsanak: hogy pedig a véderdők ezt a célt betölthessék, faállományuk kihasználása a legszigorúbb korlátozásoknak van alávetve. A véderdők faállományának fenntartásához tehát olyan rendkívül fontos érdekek fűződnek, amelyeknek szükség esetében az útfenntartási érdeket is alá kell rendelni. Egyébként az útfenntartási érdek is a faállomány fenntartása mellett szól, mert a faállomány a kő- és földtömegek megkötésével az utat is védi.
Nem lenne észszerű az útmenti faállomány letarolását megengedni azokon a területeken sem, ahol nagy költségekkel közérdekből létesítünk erdőt vagy gazdasági fásítást, vagy ahol természetvédelmi okokból tartjuk fenn a faállományt. Ezek a területek egyébként is olyan csekély kiterjedésűek, hogy a tervezett rendelkezés az útfenntartási érdekeknek alig lehet ártalmára. Közérdekű erdőtelepítéseknél különben is megvan a mód arra, hogy az útügyi érdekeket már az erdőtelepítés végrehajtásánál figyelembe vegyék.
