1936. évi III. törvénycikk indokolása

a kir. ítélőbíráknak és a kir. ügyészség tagjainak fegyelmi felelősségéről, áthelyezéséről, és nyugdíjazásáról, továbbá a kir. bírósági és kir. ügyészségi tisztviselők fegyelmi felelősségéről * 

Általános indokolás

I. A bírák és bírósági hivatalnokok felelősségéről szóló 1871:VIII. törvénycikk hatálybalépése óta eltelt hatvan évet meghaladó idő alatt igazságszolgáltatásunk szervezetében olyan lényeges változások történtek, amelyek közelről érintették a fegyelmi bíráskodásnak az 1871:VIII. törvénycikkben meghatározott rendszerét, s annak következtében, hogy ezeket a szervezeti változásokat nem követte nyomon az 1871:VIII. törvénycikk megfelelő módosítása, a fegyelmi bíráskodás hatásköri rendjében szembetűnő visszásságok állottak elő. Említést érdemelnek ebben a vonatkozásban a polgári perrendtartásról szóló 1911:I. törvénycikk életbeléptetése tárgyában alkotott 1912:LIV. tc. 81. és 85. §-ának, valamint az 1922:I. tc. 28. §-ának, továbbá a kir. ítélőbírák és kir. ügyészek státusáról szóló 1920:XX. tc. 4. §-ának rendelkezései, amelyek a kir. törvényszékeknél tanácselnöki, illetőleg a Budapesten működő kir. törvényszékeknél másodelnöki, a kir. járásbíróságoknál és a kir. ügyészségeknél pedig elnöki és alelnöki állásokat szerveztek. Ezekben az állásokban működő bírák, illetőleg ügyészek az 1871:VIII. tc. 32. §-ában foglalt rendelkezés értelmében a hivatali székhelyük szerint illetékes kir. ítélőtábla fegyelmi tanácsának elsőfokú fegyelmi bíráskodása alá kerültek. Ezzel szemben a kir. ítélőtáblai bírói címmel és jelleggel felruházott kir. törvényszéki bírák és kir. járásbírák, valamint a kir. főügyészi helyettesi címmel és jelleggel felruházott kir. ügyészek felett az 1871:VIII. tc. 33. §-ának, az 1891:XVII. tc. 29. §-ának és az 1913:XXV. tc. 6. §-ának rendelkezései alapján elsőfokon a kir. Kúria kisebb fegyelmi tanácsa gyakorolja a fegyelmi bíráskodást. Ennélfogva ugyanannál a bíróságnál vagy ügyészségnél működő, úgyszintén ugyanabba a fizetési csoportba tartozó ítélőbírák és ügyészek különböző fegyelmi bíróság alá tartoznak, ami a közszolgálat hivatali rendjének szempontjából komoly kifogás alá esik, a fegyelmi bíráskodás egyöntetűségét pedig jelentékeny mértékben megnehezíti.

Az 1871:VIII. törvénycikk hatálybalépése óta eltelt hosszú idő alatt a gyakorlati alkalmazás során kétségtelenné váltak a törvény egyes rendelkezéseinek egyéb fogyatkozásai is.

Az 1871:VIII. tc. 20. §-a két tényálladékban határozza meg a fegyelmi vétséget. Az egyiket meghatározza a törvény 20. §-ának a) pontja; e szerint fegyelmi vétséget az követ el, „aki hivatali kötelességét vétkesen, de nem azon bűnös célból szegi meg, hogy ezáltal magának vagy másnak illetéktelen hasznot szerezzen vagy valakinek jogtalan kárt okozzon”. Ez a rendelkezés szervesen összefügg a törvény 10. §-ának rendelkezésével, amely az említett célból elkövetett bármely cselekményt, átfogó tényálladékkal „hivatali bűntett”-ként büntet. Ez a rendszer azonban felborult az 1878:V. törvénycikkbe iktatott büntetőtörvénykönyv (Btk.) megalkotásával, amely ily átfogó tényálladékot nem ismer s külön (XLII.) fejezetben részletesen szabályozza a hivatali bűntetteket és vétségeket. S mivel az 1871:VIII. törvénycikknek említett rendelkezése a Btk.-t életbeléptető törvény 2. §-ában foglalt rendelkezés értelmében hatályát vesztette, a fegyelmi vétség megállapítása olyan esetben, amikor a hivatali kötelesség megszegésének célja illetéktelen haszon szerzése vagy jogtalan kár okozása, csak a törvény kiterjesztő értelmezése alapján - a törvény 20. §-ának b) pontja alá foglalva - részesül fegyelmi elbírálásban.

Hiányos az 1871:VIII. tc. 20. §-ának b) pontjában meghatározott fegyelmi vétség tényálladéka is. Ez alá a rendelkezés alá ugyanis annak a cselekménye esik, aki botrányos magaviselete miatt tiszteletre és bizalomra méltatlanná válik. Tiszteletre vagy bizalomra méltatlanná vált ítélőbíró vagy ügyész a közérdek helyes felfogása mellett nem maradhat meg állásában. Az 1871:VIII. tc. 20. §-ának b) pontjában foglalt rendelkezést tehát voltaképpen csak azokban a súlyos esetekben lehetne alkalmazni, amelyekben hivatalvesztés kiszabása szükséges, ehhez képest a szóbanlevő jogszabály okszerű alkalmazása mellett büntetlenül maradnának azok az esetek, amikor a fegyelmi felelősség alá eső személy hivatali állásának meg nem felelő magatartást tanúsít ugyan, de azzal még nem teszi magát a tiszteletre és bizalomra méltatlanná.

A fegyelmi bíróságok szervezetére vonatkozó rendelkezések között kétes értékűnek bizonyult a 36. §-nak az a rendelkezése, amely szerint a fegyelmi bíróságot minden év elején sorshúzás útján kell újjá alakítani. E miatt a fegyelmi tanácsok alakulása a véletlentől függ, ami kizárja a tanácstagok személyében a szakszerűség és a rátermettség érvényesülését; a tanácsok tagjai folytonosan változnak s ezért az ítélkezésből hiányzik az állandóság és az egyöntetűség.

Az 1871:VIII. törvénycikknek a vizsgálóbiztos kiküldetésére és a fegyelmi vizsgálatra vonatkozó rendelkezései a fegyelmi eljárást rendkívül hosszadalmassá teszik, már pedig mind a közszolgálat, mind a fegyelmi eljárás alá vont személy érdekében különösen fontos az, hogy a fegyelmi eljárás minél egyszerűbb szerkezetű s minél gyorsabb legyen.

Összefügg az 1871:VIII. törvénycikkben szabályozott fegyelmi eljárás hosszadalmasságával az, hogy a törvénynek a felfüggesztésre vonatkozó rendelkezései a gyakorlatban meglehetősen nehézkessé váltak. A törvény 62. és 65. §-ának rendelkezései értelmében az állásától felfüggesztett személyt nem lehet addig visszahelyezni állásába, míg a fegyelmi bíróság az eljárást ítélettel vagy megszüntető végzéssel be nem fejezi. Gyakran előfordulhat pedig, hogy a fegyelmi eljárás elején indokoltnak látszott a felfüggesztés, az eljárás folyamán azonban - rendszerint a vizsgálat során - megszűnt a felfüggesztés oka, a fegyelmi eljárást azonban - rendszerint a vizsgálat hosszadalmassága miatt - évekig nem fejezték be s ennekfolytán az indokolatlanná vált felfüggesztés is évekig hatályban maradt.

Az 1871:VIII. törvénycikk kiemelt fogyatkozásai nem kerülték el a bíróságok figyelmét sem. A m. kir. Kúrián a törvényeknek az igazságszolgáltatás körében tapasztalt hiányaira vagy újabb törvényes intézkedések szükségességére nézve esetleg felmerülő adatok megvizsgálása végett az 1891:XVII. tc. 10. §-a alapján alakított bizottság 1923. év óta több ízben adott kifejezést ama nézetének, hogy az 1871:VIII. törvénycikk többirányú módosítására és kiegészítésére szorul. Ugyancsak több ízben kívánták a fegyelmi felelősség újraszabályozását a felsőbíróságok elnökei is.

II. A fentebb ismertetett körülmények tették indokolttá és szükségessé a kir. ítélőbírák és a kir. ügyészek, valamint a bírósági és ügyészi tisztviselők fegyelmi felelősségére vonatkozó jogszabályok módosításának és kiegészítésének kezdeményezését. Az erre vonatkozó tervezet előkészítő munkálatai már folyamatban voltak a közszolgálati alkalmazottak és a honvédség tagjainak, valamint ezek hozzátartozóinak ellátását szabályozó rendelkezések tárgyában alkotott 1934:I. törvénycikk javaslatának a törvényhozás elé terjesztése alkalmával. E törvényjavaslat 2. §-a 1. bekezdésének b) pontja a kir. ítélőbírákra és a kir. ügyészekre is kiterjedő rendelkezést tartalmazott a közszolgálati alkalmazásnak a hivatallal járó feladat kifogástalan elvégzéséhez szükséges szakképzettség, szorgalom vagy egyéb fontos kellékek hiánya miatt történő megszüntetéséről.

A kir. ítélőbírák és kir. ügyészek, valamint a bírósági és ügyészségi tisztviselők fegyelmi felelősségének újraszabályozására irányuló elhatározásra tekintettel azonban célszerűbbnek látszott az, hogy a kir. ítélőbírák és a kir. ügyészek az 1934:I. tc. 2. §-ában foglalt említett rendelkezés hatálya alól kivétessenek és e rendelkezés alapgondolatának megfelelő, a bírói függetlenség alkotmányjogi elvével összhangban álló jogszabály a tárgyi összefüggés alapján a fegyelmi felelősség szabályozását felölelő törvény szerkezetébe iktattassék. Minthogy pedig a kir. ítélőbírák áthelyezéséről és nyugdíjazásáról külön jogszabály, az 1871:IX. törvénycikk rendelkezik, a most említett szempont érvényesítése szükségessé tette, hogy az 1871:IX. törvénycikket és az ezt módosító és kiegészítő jogszabályokat is felülvizsgáljam és megfelelő módosítással és kiegészítéssel a fegyelmi felelősség tárgyában tervezett új jogszabály keretébe foglaljam.

Minthogy a kifejtettek alapján a kir. ítélőbírák és kir. ügyészek, valamint a bírósági és ügyészségi tisztviselők fegyelmi felelősségére, továbbá áthelyezésére és nyugdíjazására vonatkozó jogszabályoknak szélesebbkörű módosítása és kiegészítése mutatkozott szükségesnek, a jogszabályok áttekinthetősége és a jogalkalmazás megkönnyítése érdekében kívánatosabbnak látszott a novelláris szerkezet helyett a kódexszerű jogalkotás. Azonban az 1871:VIII. törvénycikk a fegyelmi felelősség körén kívül eső olyan kérdéseket is szabályoz, amelyek tekintetében új szabályozás nem szükséges, nem kívánatos és nem célszerű és amelyeknek még változatlan tartalommal az új szerkezetbe illesztés ellen is nyomatékos tekintetek szólnak. Ilyen rendelkezés van az 1871:VIII. törvénycikk 1. §-ában, amely a bírák és bírósági hivatalnokok jogi felelősségének körét határozza meg, megállapítván az említett személyek büntetőjogi, fegyelmi és vagyon felelősségét. Az 1871:VIII. törvénycikk megalkotásakor még nem volt kódexbe foglalt büntetőtörvénykönyvünk; kézenfekvő volt tehát, hogy az ítélőbírák és ügyészek felelősségéről rendelkező törvény szabályozásának körébe vonja a bűntetőjogi felelősséget is. Az 1878:V. törvénycikk megalkotása óta a büntetőjogi felelősségre vonatkozó részletes szabályokat a büntetőtörvénykönyv tartalmazza; így tehát az 1871:VIII. tc. 1. §-ában foglalt, alapvető jelentőségű jogszabályt nem lehetne többé ilyen átfogó tartalommal kifejezni olyan törvényben, amely csak a fegyelmi felelősséget szabályozza, a büntetőjogi felelősség tekintetében azonban legfeljebb a külön jogszabály létére utalhatna.

Az alaki értelemben vett kódexszerű szabályozás, vagyis az 1871:VIII. tc. teljes hatályon kívül helyezése ellen azonban egyéb tekintetek is szólnak.

Nyomatékos érvként ellene szól az 1871:VIII. tc. 3. §-ának érintetlenül hagyása is. Ennek a §-nak az időközben alkotott 1878:V. tc. 3. §-ának érintetlenül hagyása is. Ennek a §-nak az időközben alkotott 1878:V. tc. rendszerébe illeszkedett rendelkezése értelmében a büntetőjogszabályoknak a hivatali bűntettekre vonatkozó rendelkezései a választott bírákra is kiterjednek. Ez a jogszabály helyénvaló volt az 1871:VIII. tc. rendszerében, amely törvény az 1878:V. törvénycikkbe iktatott büntetőtörvénykönyv megalkotása előtt a bírák és ügyészek büntetőjogi felelősségének szabályozását is felölelte, - nem volna azonban beilleszthető ezidőszerint a fegyelmi felelősségről szóló törvényjavaslat szerkezetébe. Ugyanilyen szempont alá esik az 1871:VIII. tc. 5. §-ának az a rendelkezése, amely Ő Felsége legfőbb felügyeleti jogáról rendelkezik, valamint a törvénynek a vagyoni felelősségről szóló (VI. fejezete) s azzal kapcsolatos (9., 19. §-ok) rendelkezései is. A törvénynek a vagyoni felelősségre vonatkozó rendelkezései teljesen megfelelőek és olyan joggyakorlatnak szolgálnak alapjául, amelynek egyöntetűsége érdekében ezeknek a szabályoknak még szerkezeti jelentőségű érintése sem kívánatos. Vagyoni felelősségre vonatkozó új rendelkezések egyébként aligha volnának elképzelhetők a közszolgálati alkalmazottak egyéb körét terhelő vagyoni felelősség szabályozása és a magánjogi törvénykönyv javaslatának alapelveivel összhangba hozatala nélkül, ami az előadottaknál fogva egyébként szükséges törvény megalkotását legalább is távolabbi időre tolná ki.

Az 1871:VIII. tc. 2. §-ának első bekezdése nem rendelkezés, hanem olyan meghatározás, amely a javaslat rendelkezéseinek alkalmazása szempontjából is helytálló; hatályon kívül helyezésének tehát egyfelől nem volna gyakorlati jelentősége, másfelől nem is volna helyes a hatályon kívül helyezése azért, mert annálfogva, hogy az 1871:VIII. törvénycikk a szóbanlevő felsoroló meghatározást nem korlátozza a fegyelmi felelősségre vonatkozó jogszabályok alkalmazásának körére, annak hatálya az igazságügyi szervezetre vonatkozó jogszabályok egész területére is kiterjed. A szóbanlevő 2. § második bekezdésében foglalt rendelkezés a büntetőjogi felelősség időbeli érvényesítésére vonatkozó olyan jogszabály, amely nem került - mert nem is kerülhetett - bele a büntetőjogi felelősség részletes szabályait tartalmazó büntetőtörvénykönyvbe, az alaki értelemben vett kódexszerű szabályozás érdekében való hatályon kívül helyezés esetében tehát megfelelő szabállyal pótolni kellene; ilyen szabály viszont nem tartozik a fegyelmi felelősségről rendelkező jogforrásba. - Ugyanez alá a szempont alá esik a büntetőjogi vonatkozásban az 1871:VIII. tc. 9. §-a is.

Ugyancsak szükségtelen és célszerűtlen volna az 1871:IX. tc., 1-5., 10-13. §-aiban és a 6. §-a helyébe lépett 1912:VII. tc. 10. §-ában foglalt, több jogszabály rendelkezésébe kapcsolódó s minden tekintetben megfelelő rendelkezések érintése.

Ezek azok a megfontolások, amelyek figyelembevételével az egyébként helyesnek látszó kódexszerű szabályozás egész teljességében még ilyen széles körben szükségesnek ítélt módosító és kiegészítő újraszabályozás mellett sem valósítható meg s ezek a tekintetek vonják szükségszerűen maguk után azt, hogy az említett keretek között egységes szerkezetbe foglalt áttekinthető szabályozást az ősi jogfejlődés történeti és tételes értékeinek tiszteletben tartásával kell fennálló jogunk rendszerébe iktatni.

III. Ezeken a megfontolásokon épül fel a kir. ítélőbírák és a kir. ügyészség tagjai fegyelmi felelősségének, áthelyezésének és nyugdíjazásának, továbbá a kir. bírósági és kir. ügyészségi tisztviselők fegyelmi felelősségének tárgyában előterjesztett jelen törvényjavaslat.

A javaslat szerkezetileg is elkülöníti a fegyelmi felelősségre vonatkozó rendelkezéseket azoktól a rendelkezésektől, amelyek a fegyelmi felelősség alá eső személyek vagy azok bizonyos csoportjai tekintetében a közszolgálat érdekében szükségesnek látszanak, amelyek azonban függetlenek fegyelmi vétség elkövetésétől. Ehhez képest a javaslat külön fejezetben szabályozza a fegyelmi felelősséget, - ebben a körben rendelkezik a fegyelmi felelősség alá eső személyektől, a fegyelmi vétségről, a fegyelmi büntetésekről, a fegyelmi eljárást és a fegyelmi büntetést kizáró okokról, a fegyelmi bíróságokról, a fegyelmi eljárásról és a felfüggesztésről. Külön fejezetben szabályozza az 1934:I. tc. 2. §-ának fentebb említett rendelkezésében kifejezett alapgondolat körében a közszolgálat érdekében fegyelmi vétség elkövetésétől függetlenül elrendelhető áthelyezést és nyugdíjazást. E mellett a szerkezeti beosztás mellett éles határozottsággal elkülöníti a javaslat az ítélőbírákra és ügyészekre vonatkozó rendelkezésektől a bírósági és ügyészségi tisztviselők fegyelmi felelősségére vonatkozó rendelkezéseket. Ezzel szerkezetileg is kifejezésre kívánja juttatni azt, hogy a fegyelmi felelősségnek a fegyelmi bíráskodás függetlenségére alapított különleges szabályozása voltaképpen csupán az ítélőbírák és az ügyészek tekintetében találja meg a bírói függetlenség alkotmányjogi elvéből folyó indokoltságát, míg a bíróság és ügyészségi tisztviselőknek ugyane jogszabályok alá helyezése csupán abból a körülményből folyik, hogy általános tisztviselői fegyelmi törvény nincs s így az említett tisztviselők, akik olyan közhatalmi működés tekintetében fejtenek ki segédkező és kezelési tennivalókat, amely működés és alkotmányunk alapján különleges közjogi tekintetek alá esik, ilyen általános tisztviselői fegyelmi törvény megalkotásáig célszerűen vonhatók a bírákra és ügyészekre megszabott fegyelmi szabályok rendelkezése alá.

IV. A szabályozás érdemét érintő szempontok kifejezést az illető §-okra vonatkozó részletes indokolás tartalmazza.

A javaslat a fegyelmi felelősség alá eső személyek körének meghatározásában figyelembe veszi az 1871:VIII. törvénycikk hatálybalépése óta bekövetkezett szervezeti módosulásokat (1-4. § - 1871:VIII. tc. 2. §). A fegyelmi vétség tényelemeit a gyakorlatban felmerült tapasztalatok figyelembevételével határozza meg (5. § - 1871:VIII. tc. 20. és 21. §). Az eddigi négy fegyelmi büntetés helyett - az azonos erkölcsi tartalmú rosszalás és feddés egybefoglalásával - csupán három büntetésnemet állapít meg (6. § - 1871:VIII. tc. 22. §). Az 1912:VII. tc. 9. §-a rendelkezéseivel meggyőzően lehetővé teszi a javaslat (15. §), hogy a fegyelmi bíróság fegyelmi büntetés kiszabása mellett, úgyszintén fegyelmi vétség megállapítása nélkül is elrendelhesse az ítélő bíró áthelyezését, ha a fegyelmi eljárás során megállapítást nyert, hogy az illető működése eddigi székhelyén, vagy eddigi alkalmazásában az igazságszolgálatatás érdekével nem egyeztethető össze. A fegyelmi bíróságokat az időközben bekövetkezett szervezeti módosulások és új jogszabályok, úgyszintén a gyakorlatban felmerült tapasztalatok figyelembevételével határozza meg (19-20. § - 1871:VIII. tc. 31., 33., 35. § - 1891:XVII. tc. 29. § - 1907:I. tc. 1. §, 1909:XVI. tc., 1912:LIV. tc. 81. és 85. §, 1920:XX. tc., 1920. évi XXXV. tc., 1920:XXXVI. tc., 1922:I. tc. 28. §).

Az eljárás menete tekintetében alapvető szabálya a javaslatnak, hogy a fegyelmi eljárást minden esetben felügyeleti vizsgálatnak kell megelőznie (33. §) A fegyelmi eljárás tekintetében a legnagyobb egyszerűséget és áttekinthetőséget kívánja a javaslat megvalósítani. Erre a célra szolgál az a rendelkezés, amely a felügyeleti vizsgálat feladatává teszi a fegyelmi eljárás elrendelése kérdésében döntéshez szükséges ténykörülmények és bizonyítékok feltárását (32. §). A javaslatnak az eljárás egyszerűsítésére irányuló rendelkezései (36-42. §) feleslegessé teszik a külön fegyelmi vizsgálatot és vizsgálóbiztos kiküldését s biztosítják azt, hogy az ügy a lehető legrövidebb idő alatt a fegyelmi bíróság döntése alá kerüljön. A javaslatnak a felfüggesztésre vonatkozó rendelkezései lehetővé teszik, hogy a felfüggesztést - szükség esetében az úgy érdemében döntés előtt is - meg lehessen szüntetni (53. §), mihez lépest a közszolgálathoz fűződő közérdekek kellő oltalma mellett a fegyelmi felelősség alá vont személy méltányos érdekei is kellő figyelembevételben részesíthetők.

Az 1871:VIII. törvénycikk a bírák és a bírósági hivatalnok felelősségét jelölve meg a szabályozás tárgyaként, a bírák, ügyészek, a bírósági és ügyészségi segéd. és kezelőszemélyzet, valamint a bíróságoknál állandóan alkalmazott szakértők büntetőjogi, fegyelmi és vagyoni felelősségét szabályozza. Az általános indokolás ismerteti azokat az okokat, amelyek szükségessé teszik a fegyelmi felelősségre vonatkozó jogszabályok módosítását, illetőleg kiegészítését s rámutat azokra a szempontokra is, amelyek célszerűnek tüntették fel azt, hogy rendelkezések vétessenek be a fegyelmi felelősség tárgyában alkotandó jogszabályba az ítélőbírák áthelyezéséről és nyugdíjazásáról is. Tüzetes megfontolás tárgyává tétetett, vajon indokolt és szükséges-e az, hogy a bíróságoknál és ügyészségeknél alkalmazott segéd- és kezelőszemélyzet tagjai a fegyelmi felelősség tekintetében ugyanolyan szabályok alá tartozzanak, mint aminők a bírák és ügyészek felett gyakorolt fegyelmi bíráskodásra nézve irányadók. Kétségtelen ugyanis az, hogy az az alkotmányjogi alapelv, amely a kir. ítélőbírák - s a velük e vonatkozásban hasonló tekintet alá eső kir. ügyészek - fegyelmi felelősségének a fegyelmi bíráskodás függetlenségében kifejezésre jutó különleges szabályozását indokolttá teszi, a bírósági és ügyészségi segéd- és kezelőszemélyzet tagjainak fegyelmi felelőssége tekintetében nem követel megkülönböztetett szabályozást. Nem lehetne tehát elvi természetű kifogást emelni olyan szabályozás ellen, amely a bírósági és ügyészségi segéd- és kezelőszemélyzet tagjait a fegyelmi felelősség szempontjából a többi közszolgálati alkalmazottakkal azonos megítélésben részesítené. Nagy súlya van azonban annak, hogy az 1871:VIII. törvénycikk a bírósági és ügyészségi segéd- és kezelőszemélyzet tagjait a fegyelmi felelősség szempontjából a kir. ítélőbírákkal és a kir. ügyészekkel azonos elbírálás alá vonta, aminek folytán, főként azért, hogy kétfajta eljárás ne nehezítse a törvény áttekinthetőségét, a fegyelmi bíráskodásnak az 1871:VIII. törvénycikkben meghatározott rendszerén a jelen törvényjavaslat keretében a bírósági és ügyészségi segéd- és kezelőszemélyzet tagjai tekintetében sem tettem elvi jelentőségű módosítást. Ehhez képest a fegyelmi bíráskodás rendszerére vonatkozó elvi állásfoglalás a bírósági és ügyészségi segéd- és kezelőszemélyzet tagjai tekintetében fennmarad a közszolgálati alkalmazottak szolgálati viszonyait szabályozó külön törvény számára.

A jelen törvényjavaslat címében, szerkezetében és tartalmában azonban éles határozottsággal kifejezésre juttatja azt, hogy a bírósági és ügyészségi segéd- és kezelőszemélyzet tagjai tekintetében az ítélőbírákra és ügyészekre vonatkozó fegyelmi bíráskodás rendszerével azonos szabályozás megállapítása nem a bírói függetlenség alkotmányjogi elvéből folyó szükségesség, hanem csupán a célszerűség által indokolt gyakorlati jelentőségű rendezés.

A fentiekben ismertetett megfontoláson alapul a javaslatnak címekre osztása. Az első cím a kir. ítélőbírákra és kir. ügyészekre; a második cím pedig a kir. bírósági és kir. ügyészségi tisztviselőkre vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza; a harmadik cím a törvény hatálybalépéséről rendelkezik.

Az első cím keretében ugyancsak szembetűnően elkülönülnek a fegyelmi felelősségre vonatkozó rendelkezésektől azok a rendelkezések, amelyek a fegyelmi felelősség alá eső személyek vagy azok bizonyos csoportja tekintetében a közszolgálat érdekében szükségeseknek látszanak, amelyek alkalmazása azonban független a vétkesség kérdésétől. Ezen az alapon oszlik az első cím két Fejezetre; az első Fejezet a fegyelmi felelősségről, a második Fejezet a közszolgálat érdekében szükséges áthelyezésről és nyugdíjazásról rendelkezik.

A javaslat címében is, megfelelő helyen a rendelkezések szövegében is azért használja az 1871:VIII. törvénycikkben előforduló „hivatalnok” kifejezés helyett a „tisztviselő” elnevezést, mert egyéb jogszabályaink, különösen a javaslat tárgyköre szempontjából elsősorban jelentős polgári és büntető perrendtartás hasonló vonatkozásban az egyébként is helyénvalóbb „tisztviselő” kifejezést használják.

Részletes indokolás

Az 1. §-hoz

Az általános indokolás tüzetesen kifejtette azokat a szempontokat, amelyek a kir. ítélőbírák és kir. ügyészek, valamint a kir. bírósági és kir. ügyészségi tisztviselők fegyelmi felelősségére, továbbá áthelyezésére és nyugdíjazására vonatkozó jogszabályok szélesebbkörű módosítását és kiegészítését teszik szükségessé. Feltárta ott azokat az okokat, amelyek miatt a kódexszerű szabályozás, helyesebben az 1871:VIII. törvénycikk teljes hatályonkívül helyezését magábanfoglaló reform nem valósítható meg; különösen azér sem, mert az 1871:VIII. törvénycikk a fegyelmi felelősség körén kívül eső olyan kérdéseket is szabályoz, amelyek tekintetében új szabályozás nem szükséges, sőt bizonyos vonatkozásban egyenesen aggodalmas lenne, egyes rendelkezéseket pedig igen nyomatékos alkotmányjogi tekintetekből nem volna kívánatos sem változatlan, sem módosított szövegben a jelen törvényjavaslatba foglalni. Ami azonban a fegyelmi felelősség kérdését illeti, e tekintetben a kódexszerű szabályozásra törekvést, az említett korlátok keretein belül, teljes mértékben megvalósítja a javaslat. A javaslat szabályozásának fő tárgya ugyanis a fegyelmi felelősség;az áthelyezésre és a nyugdíjazásra vonatkozó rendelkezések csupán más jogszabály (1934:I. tc.) alkotása kapcsán felmerült célszerűségi tekintetekből bizonyos tárgyi összefüggés alapján kerültek a javaslatba. Már pedig az 1871:VII. törvénycikknek csupán a 20-27. és 30-65. §-okban foglalt rendelkezései tartalmazzák a szoros értelemben vett fegyelmi felelősségre vonatkozó jogszabályokat. Ezeket a jogszabályokat a javaslat egész terjedelmükben hatályon kívül helyezi; e jogszabályok helyébe lépnek a javaslat 2-57. §-aiban foglalt rendelkezések, amihez képes a javaslat első fejezete, mint amely a most említett jogszabályokat szerkezetileg is kifejezett különállóságban magábanfoglalja, - és amely jogszabályok a 62. § utolsóelőtti bekezdésében meghatározott rendelkezés szerint a bírósági és ügyészségi tisztviselők felett gyakorolt fegyelmi bíráskodásban is alkalmazást nyernek - a kir. ítélőbíráknak, a kir. ügyészség tagjainak, valamint a bírósági tisztviselőknek fegyelmi felelőssége szempontjából kódexnek tekinthető, egységes szerkezetbe foglalt jogforrás szerepét tölti be.

Ezeket a szempontokat juttatja kifejezésre a javaslat 1. §-a.

A 2. §-hoz

Ez a § a törvény alkalmazása szempontjából a fegyelmi felelősség alá eső személyek körét határozza meg. A törvény hatálya alá tartozó személyek körének teljességét ekként a javaslat 2., 4. és 62. §-ai határozzák meg s ehhez képest a javaslat 2. §-a - az említett értelemben hozzákapcsolódó 62. §-sal együtt - azonos értelmű az 1871:VIII. tc. 2. §-a első bekezdésével.

A javaslat a fegyelmi felelősség alá eső személyek körének meghatározásában azon az alapgondolaton épül fel, hogy a függetlenségben kifejezésre jutó különleges tekintetek alá eső fegyelmi bíráskodás elvi alapja a bírói működés. Ehhez képest a függetlenség alkotmányjogi értelmű biztosítékával felruházott bíróságoknál bírói természetű működést kifejtő személyek körét indokolt független fegyelmi bíráskodás alá helyezni. A javaslat 2. §-ának rendelkezése ebből a szempontból az ezidőszerint hatályos jogszabályokkal szemben nem jelent változást, mert a §-ban felsorolt személyek ezidőszerint is független fegyelmi bíráskodás alatt állanak. A szabályozás alapelvének hangsúlyozása azonban mégis indokolt, mert a javaslat szerkezetében is kifejezésre kívánja juttatni rendelkezéseinek alapgondolatát. Ennek folyománya az, hogy a javaslat a kir. ítélőbíráknak és a kir. ügyészség tagjainak fegyelmi felelősségét szabályozó Első Fejezetben sorolja fel a fegyelmi felelősség alá eső személyeknek a 2. §-ban meghatározott sorában az önálló működési körrel felruházott bírósági titkárt és bírósági jegyzőt is az ezáltal elvi alapon emeli ki őket a bírósági fogalmazó személyzetnek önálló működési körrel fel nem ruházott tagjai közül (62. §). Az önálló működési körrel az 1912:VII. tc. 6. §-a alapján felruházott bírósági jegyző, illetőleg bírósági titkár ugyanis - aki csak a bírákra meghatározott képesítéssel rendelkező egyén lehet - nem peres ügyekben (ideértve a fizetési meghagyási, a végrehajtási ügyeket és a telekkönyvi ügyeket is) bírói határozatot hozhat, polgári peres ügyben vagy büntető ügyben megkeresés vagy kiküldés alapján foganatosítandó bírói cselekményeket önállóan végezhet; működése ennélfogva széles körben bírói működés. Ezért indokolt az önálló működési körrel felruházott bírósági titkárt és bírósági jegyzőt a fegyelmi felelősség szempontjából elvi alapon kell a bírákkal azonos megítélésben részesíteni.

Az 1871:VIII. törvénycikk természetesen nem említi a fegyelmi felelősség alá eső személyek között a szabadalmi bíróság, a főudvarnagyi bíróság, az Országos Földbirtokrendező Bíróság ítélőbíráit, minthogy ezeket a bíróságokat az 1871:VIII. törvénycikk hatálybalépése után alkotott jogszabályok szervezték. Az 1871:VIII. tc. 2. §-ának első bekezdésében foglalt felsorolásnak az általános indokolásban jellemzett általános értelme azonban a szóbanlevő bíróságokat szervező törvények külön rendelkezése nélkül is megadta volna az irányt arra, hogy a fegyelmi bíráskodás a szóbanlevő bíróságok tagja tekintetében az 1871:VIII. törvénycikk, valamint az azt módosító és kiegészítő jogszabályok alapján gyakoroltassék. A magyar főudvarnagyi bíráskodásról szóló 1909:XVI. törvénycikk 2. §-a, a találmányi szabadalmakról szóló rendelkezéseket módosító 1920:XXXV. törvénycikk, majd a szabadalmi bíróságok alkalmazottainak fegyelmi felelősségére vonatkozó jogszabályokat összefoglalja 1933:XX. törvénycikk, valamint az Országos Földbirtokrendező Bíróságra vonatkozó jogszabályok azonban tartalmaznak rendelkezéseket és főudvarnagyi bíróság, a szabadalmi bíróságok, az Országos Földbirtokrendező Bíróság bírói tagjainak fegyelmi felelősségéről is. Ezekben az össze nem függő egyes rendelkezésekben elszórt szabályokat foglalja áttekinthető rendszerbe a javaslat 2. §-a, nyomon követve, a bírói szervezetben az 1871:VIII. törvénycikk megalkotása óta bekövetkezett változásokat, s egyfelől kétségek kizárása végett, másfelől a fegyelmi jogra vonatkozó szabályok és a bírói szervezetet meghatározó rendelkezések között fennálló szoros összfüggés következtében a jogalkalmazás körében felmerülő követelmények teljes kielégítése érdekében csupán annak megemlítése indokolt, hogy a § 2. pontjában az elnöknek, másodelnöknek, alelnöknek és tanácselnöknek kiemelése természetszerűen vonatkozik a § szóbanlevő pontjában felsorolt valamennyi bíróságra.

A 3. §-hoz

Egyes jogszabályok különböző közérdekből lehetővé teszik, hogy ítélőbíró ügyész, a bírósági vagy ügyészségi segéd- és kezelőszemélyzet tagja hivatali állásának megtartása mellett más bíróságnál, hatóságnál, hivatalnál, intézetnél vagy bizottságnál teljesíteni meghatározott időre vagy visszavonásig szolgálatot. A bírósági eljárásról szóló jogszabályok alkalmazása során is gyakran válik szükségessé kiküldés vagy megbízás, amelynek teljesítése a bírót, ügyészt, bírósági vagy ügyészségi tisztviselőt átmenetileg kiemeli állandó szolgálati működésének köréből. Előfordulhat az, hogy a bírót, ügyészt, bírósági vagy ügyészségi tisztviselőt közérdekben (pl. különös megbízás folytán végzett hosszabb tanulmányozás, fegyelmi eljárás során felfüggesztés) vagy jogos magánérdekekben gyökerező okból ideiglenesen fel kell a szolgálattól menteni. Példaképpen: az 1886:XXVIII., illetőleg az 1889:XLVIII: törvénycikk s az utóbbi hatályának meghosszabbítása tárgyában később alkotott törvények lehetővé teszik a kir. bíróságok és ügyészségek tagjainak az igazságügyminisztériumban való alkalmazását; ilyen alkalmaztatás alapján a bíróságok és ügyészségek tagjai már közigazgatási hatóságnál (hivatalnál, intézetnél vagy biztonságnál is) alkalmazhatók. Az 1890:XXV. tc. 6. §-a, illetőleg az 1891:XVII. tc. 55. és 56. §-a, valamint az 1908:VI. tc. 4. §-a s ezidőszerint az 1912:VII. tc. 15. §-a alapján ítélőbírák tanácsjegyzői szolgálatra berendelhetők a felsőbíróságokhoz; az 1891:XVII. törvénycikk 37. §-a alapján a kir. ügyészek - állásuk megtartása mellett - országos fegyintézetek, kerületi börtönök és fogházak igazgatásával bízhatók meg stb. A szolgálati működés körének megváltoztatása természetesen nem érinti a közszolgálati alapviszonyt, amelyből a fegyelmi felelősség s annak érvényesítése következik. A joggyakorlat körében nem is volt kétséges, hogy a szolgálati működés körének megváltozása a fegyelmi felelősségre vonatkozó szabályok hatályát nem érinti. A javaslat 3. §-ának 1-3. pontjaiban foglalt rendelkezések tehát következményei a fegyelmi felelősségre vonatkozó alaprendelkezésnek, mégis helyénvaló, sőt szükséges ezeknek a rendelkezéseknek a beiktatása olyan jogszabály keretében, amely a fegyelmi felelősség tekintetében az egységes szerkezetbe foglalt teljes jogforrás szerepét tölti be.

A fentebbiekben említett szempontnál nyomatékosabb tekintetek miatt van szükség kifejezett rendelkezésre arranézve, hogy a nyugdíjazott személy is a fegyelmi felelősségre megállapított szabályok alá tartozik. Bár az 1871:VIII. törvénycikk nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely a nyugdíjazott bíróval (ügyésszel) és bírósági és ügyészségi tisztviselővel szemben a nyugdíjaztatásuk után elkövetett cselekmény miatt a fegyelmi felelősségrevonást kifejezetten kizárná, az 1871:VIII. törvénycikk javaslatának törvényhozói tárgyalása azonban kétségtelenné teszi, hogy a törvényhozás az 1871:VIII. törvénycikkben szabályozott fegyelmi eljárást a tényleges szolgálatban elkövetett cselekményre kívánta korlátozni. Az 1871:VIII. törvénycikk miniszteri javaslata ugyanis a 2. § utolsó bekezdéseként azt a rendelkezést tartalmazta, hogy a törvény hatálya alá tartozó személyek „fegyelmi tekintetben a nyugalmaztatásuk után elkövetett cselekményekért is a jelen törvény rendeleteinek vannak alávetve”. A képviselőházi tárgyalás folyamán Somossy Ignác képviselő ennek a rendelkezésnek a törlését javasolta s a képviselőház azt - Horváth Boldizsár igazságügyminiszter hozzájárulásával - törölte.

Későbbi jogszabályok azonban szakítottak az 1871:VIII. törvénycikknek ezzel az álláspontjával. A 89/1920. M. E. számú rendelet II. 10. pontja kifejezetten kiterjeszti a családi pótlékról szóló 1912:XXXV. tc. 15. §-ának harmadik bekezdésében meghatározott fegyelmi vétségre vonatkozó rendelkezés az összes nyugdíjazott állami tisztviselőkre. Az 1912:LXV. tc. 44. §-ának 8. pontja akként rendelkezik, hogy a fegyelmi hatóság a nyugdíjazott alkalmazottra nézve a nyugdíjazás után elkövetett cselekmény miatt a nyugellátás elvesztését mondhatja ki. Ez a rendelkezés a törvény 124. §-a értelmében a nyugdíjazott bírákra és ügyészekre is kiterjed. nem kétséges tehát, hogy a törvényhozás iránya az 1871:VIII. törvénycikk megalkotása után a szóbanlevő kérdésben megváltozott s az ennek szemléltetése végett felsorolt rendelkezésekre utalva, a m. kir. Kúria kisebb és nagyobb fegyelmi tanácsa 1925. évi november hó 7. napján tartott együttes értekezletén abban állapodott meg, hogy „a nyugdíjazott bíróval, ügyésszel és bírósági hivatalnokkal szemben nyugalombahelyezés után elkövetett cselekmények tekintetében is helye vagy fegyelmi eljárásnak és hogy ebben az eljárásban az 1871:VII. törvénycikk rendelkezései a nyugdíjas állás természetének megfelelő alkalmazást nyernek”.

A fentebb említett jogszabályok tételes rendelkezésére tekintettel különös indokolásra nem is szorul a fegyelmi felelősségre vonatkozó jogszabályoknak a kiterjesztése a bíróságok és ügyészségek nyugdíjazott tagjaira. Ilyen jogszabályra mind a bírói függetlenség védelmének teljessége, mind a bírói tisztség erkölcsi jelentőségének és megbecsülésének hatályos kidomborítása, mind pedig annak intézményszerű kifejezése érdekében szükség van, hogy a közszolgálati alkalmaztatásból eredő különleges kötelezettségek nem szűnnek meg a tényleges alkalmazás megszűnésével, hanem mint a közszolgálati alkalmazott személyiségéhez tapadó s főképpen erkölcsi tartalmú magasabbrendű kötelezettségek, a közszolgálati alkalmazott egész életére kihatnak. A fegyelmi felelősséget teljességében szabályozó jogforrásból ilyen rendelkezés nem hiányozhat.

A javaslat 13. §-a részben az ezidőszerint hatályos jogszabályoknak megfelelően, lehetővé teszi, hogy a fegyelmi bíróság hivatalvesztés megállapítása esetében különös méltánylást érdemlő okból és ha ezt a vagyoni viszonyok is indokolják, kimondja, hogy az elítéltnek - és az utána állami ellátásra jogosultaknak vagy csupán az utóbbiaknak - ellátási igénye az állammal szemben részben fennmaradjon. Az a személy tehát, akit a fegyelmi bíróság az ellátási igény részleges fenntartásával hivatalvesztésre ítélt, a meghagyott erejéig továbbfolyó állami ellátás folytán továbbra is jogviszonyban marad az állammal. Viselnie kell tehát ennek a jogviszonyból folyó kötelezettségek fennmaradásában álló következményeit is.

A 4. §-hoz

A javaslat 4. §-a a szabályozás teljessége érdekében a törvény szerkezetébe iktatja egyes jogszabályoknak azokat a rendelkezéseit, amelyek szabályozásuk körében bírói természetű működés tekintetében elrendelik az 1871:VIII. törvénycikk, valamint az azt módosító és kiegészítő jogszabályok alkalmazását.

Az ügyvédi rendtartás módosításáról szóló 1907:XXIV. tc. 3. §-ának hatodik bekezdése elrendeli, hogy a kir. Kúria ügyvédi tanácsának ügyvédtagjaira ebben a minőségükben a felelősség, fegyelmi hatóság és eljárás ... tekintetében a kir. Kúria ítélőbíráira nézve irányadó szabályokat kell alkalmazni.

A földbirtok helyesebb megoszlását szabályozó rendelkezésekről szóló 1920:XXXVI. tc. 10. §-ának harmadik bekezdésében foglalt rendelkezés szerint az Országos Földbirtokrendező Bíróságnak más bírói tisztet nem viselő tagjaira a fegyelmi- és vagyoni-felelősség tekintetében a közigazgatási bíróság bíráira ebben a tekintetben irányadó szabályokat kell alkalmazni. Az Országos Földbirtokrendező Bíróságnak ez alá a tekintet alá eső tagjai az 1920:XXXVI. tc. 6. §-nak rendelkezései értelmében: az Országos Mezőgazdasági Kamara, a Magyar Földhitelintézetek Országos Szövetsége, az Országos Központi Hitelszövetkezet, a Pénzintézeti Központ, továbbá a belügyminiszter, a földmívelésügyi miniszter, a honvédelmi miniszter, a pénzügyminiszter és a vallás- és közoktatásügyi miniszter által kijelölt tagok. A tagoknak ez a köre azonban jelentékenyen megszűkült annálfogva, hogy a miniszterek és a pénzintézetek által kijelölt tagok megbizatásuk alól az 1930. év folyamán a földbirtokrendezés befejezése végett tett rendelkezések kapcsán (a 12,727/1930. I. M. számú rendelkezés alapján) felmentettek és újabb kijelölés nem történt. Az Országos Földbirtokrendező Bíróságnak más bírói tisztet nem viselő ezek a tagjai tehát ebben a minőségükben szintén külön jogszabály rendelkezése alapján vonattak a bírákra vonatkozó fegyelmi bíráskodás hatálya alá.

A m. kir. Szabadalmi Felsőbíróság megszüntetése és a kapcsolatos rendelkezések tárgyában alkotott 1927:XX. tc. 2. §-ának rendelkezése szerint a szabadalmi ülnökök által elkövetett fegyelmi vétségek tárgyában ugyanaz a bíróság ítél, mint a m. kir. Kúria bíráinak hasonló ügyeiben.

A polgári törvénykezési rendtartás módosításáról szól 1881:LIX. tc. 94. és 99. §-ai az 1871:VIII. törvénycikk hatályát kiterjesztik az áru- és értéktőzsdék, valamint a termény- és gabonacsarnokok külön bíróságainak elnökeire és ítélőbíráira is.

A most említett személyeknek az ítélőbírákra vonatkozó fegyelmi jogszabályok hatálya alá vonása a bírói természetű működés alapján indokolható. Ugyanezen az alapon kell e jogszabályok hatálya alá vonni a nem rendszeresített állásban vagy állandó fizetés nélkül alkalmazott egyéb bírósági tagokat (ülnököket) is, akik közül megemlíthetők az uzsorabíráskodásban (1920:XV. tc. 9. §), a munkaügyi bíráskodásban (9180/1920. M. E. sz. r. 8-14. §-ai), a társadalombiztosító bíráskodásban (1932:IV. tc. 2. §) közreműködő s bírói működést kifejtő ülnökök.

Semmiféle szempont sem szól a mellett, hogy a 4. §-ban felsorolt személyek tekintetében ezidőszerint hatályos fegyelmi bíráskodás rendjén változtatás történjék. Nem indokolt az sem, hogy az a kör, amelyet a fegyelmi bíráskodás szempontjából a javaslat 4. §-a meghatároz, kibővíttessék (pl. a tőzsdebíróságoknál jogügyi titkár s hasonló elnevezéssel fogalmazási tennivalókra alkalmazott tisztviselőnek fegyelmi felelősség szempontjából e § alá vonásával), sem az, hogy a bírói természetű működést hosszabb idő óta hatályban levő jogszabály alapján kifejtő személyek a szóbanlevő fegyelmi felelősség alól kivonassanak. Figyelembevéve továbbá azt a közvetlen és szoros viszonyt, amely a hivatással járó kötelességek teljesítésének biztosítása szempontjából a felügyeleti jog és a fegyelmi jog között fennáll s amelynek értelmében a fegyelmi jog voltaképpen a felügyeleti jog betetőzéseként tekinthető, nem volna indokolt az igazságügyi szervezetre alapított fegyelmi bíráskodás körét kiterjeszteni olyan szervezetekre, amelyeket a főfelügyeleti jog szervezeti egysége nem fűz hozzá az igazságszolgáltatás szervezetéhez. E megfontolás alapján van mellőzve egyebek között az 1923:XVII. tc. 27. §-ában szabályozott mérnöki tanács, az említett törvény 34. §-ának rendelkezése alapján alakított választóbíróság tagjainak, úgyszintén más kormányzati ágak körében szervezett hasonló intézményeknek a javaslatban szabályozott fegyelmi bíráskodás körébe való vonása.

A javaslat 4. §-ában felsorolt személyek legnagyobb része egyéb minősége alapján (így pl. az 1. pontban említettek ügyvédi, a 3. pontban említettek műegyetemi tanári minőségükben) másirányú fegyelmi felelősség alá is tartozik; ez azonban nem akadálya annak, hogy bírói természetű működésük alapján az ítélőbírákra vonatkozó fegyelmi bíráskodás körébe vonassanak. A többszörös fegyelmi felelősség függetlenül érvényesül egymástól, mert független egymástól az a működés, amelynek körében a fegyelmi felelősség fennáll és az egy személyben egyesülő különböző minőségben más és más a felelősségrevonás alapja. Tekintettel azonban azt, hogy az állás, illetőleg alkalmazás tekintélyét súlyosan sértő, vagy veszélyeztető életmód vagy magaviselet a javaslat 5. §-ának 2. pontja szerint fegyelmi vétség, a javaslat 4. §-ának alkalmazása szempontjából sem lehet közömbös a §-ban felsorolt személyeknek olyan életmódja vagy magaviselete, aminő az 5. § 2. pontja értelmében fegyelmi vétségként minősül. A 4. §-ban felsorolt jogszabályokban megjelölt alkalmazás, illetőleg működés körén kívül elkövetett cselekmény is alapja lehet tehát a 4. § rendelkezésein alapuló fegyelmi felelősségrevonásnak, ha alkalmas a javaslat 5. §-ának 2. pontjában említett életmód vagy magaviselet megállapítására.

A javaslat 4. §-án alapuló fegyelmi felelősség a legszorosabb összefüggésben áll azzal a különleges bírói természetű működéssel, amely ennek a fegyelmi felelősségnek voltaképpen kizárólagos alapja. Ez a különleges fegyelmi felelősség tehát megszűnik az alapjául szolgáló alkalmazás vagy működés megszűnésével. Következőleg a 4. § alapján nincs helye fegyelmi felelősségrevonásnak az alkalmazás vagy működés tartama alatt elkövetett olyan cselekmény vagy tanúsított olyan életmód vagy magaviselet miatt, amely csak az alkalmazás, illetőleg a működés megszűnése után derült ki.

A szakértőknek a 4. § körébe sorolása megfelel annak az alapgondolatnak, amely az 1871:VIII. tc. 2. §-a első bekezdésének f) pontjában jut kifejezésre, de nincs ellentétben a javaslat rendszerével sem, mert a szakértői a külön szakismeretet igénylő kérdések tekintetében kifejtett véleményező működésével a bírói természetű működésnek segédkező részese.

Az 1911:I. törvénycikkbe iktatott polgári perrendtartás 230. §-ának utolsó bekezdésében foglalt rendelkezés szerint a szakértőkre megállapított szabályok a tolmácsokra is alkalmazandók. Kifejezett kizáró rendelkezés hiányában tehát a szakértőket felsoroló rendelkezés a tolmácsokat is a 4. §-ában meghatározott fegyelmi felelősség alá vonná. Figyelemmel azonban a tolmács működésének egészen sajátszerű természetére s főképpen arra, hogy a tolmács szakértői működése, a fordítás, bírói természetű működésének még olyan közvetett értelemben sem tekinthető, mint a szoros értelemben tekintett szakértő működése, mind elvi, mind célszerűségi tekintetek indokolttá teszik, hogy a tolmácsok a fegyelmi felelősség tekintetében azoknak a külön szabályoknak a hatálya alatt maradjanak, amelyeket ezidőszerint a kir. bírósági tolmácsokról szóló 58,600/1916 I. M. számú rendelet 49-57. §-ai foglalnak magukban.

A javaslat nem kívánja érinteni azokat a jogszabályokat, amelyek az ügyészségi megbizottak felelősségéről rendelkeznek. A bűnvádi perrendtartás életbeléptetéséről szóló 1897. évi XXXIV. tc. 13. §-ának szabályai szerint az ügyészségi megbízottra nézve ez az alkalmaztatás rendes fegyelmi hatóságának jogkörén nem változtat. A javaslat 62. §-ának utolsó bekezdésében kifejezett rendelkezés alapgondolatában azonban ez a fegyelmi felelősség távol marad a gyakorlati érvényesülés terétől. A javaslat szóbanlévő rendelkezése szerint ugyanis fegyelmi eljárásnak nincs helye az ellen, akinek alkalmazása a hatályos jogszabályok alapján felügyeleti úton bármikor megszüntethető, az 1897:XXXIV. tc. 10. §-ának rendelkezése szerint pedig az igazságügyminiszter bármikor visszavonhatja az ügyészségi megbízott megbizatását. Az ügyészségi megbízottal szemben tehát éppúgy, mint a javaslat 62. §-a alá eső azokkal a személyekkel szemben, akiknek alkalmazása felügyeletei úton bármikor megszüntethető, voltaképpen a felügyeleti jog alapján történő felelősségrevonásnak van gyakorlati jelentősége. Az 1897:XXXIV. tc. 28. §-ában foglalt felhatalmazás alapján 4700/1899. I. M. szám alatt kiadott (a Rendeletek Tára 1899. évfolyama II. kötetének 1748. oldalán közölt) rendelet 33.-36. §-ai tartalmazzák az ügyészségi megbízottak felett gyakorolt felügyeleti jogra vonatkozó rendelkezéseket, amelyek az eddigi tapasztalatok szerint teljesen kielégítők. Abban az esetben pedig, ha a felügyeleti jog körében olyan intézkedésekre lenne szükség, aminőknek a felügyeletre vonatkozó hatályos jogszabályok (a 4700/1899. I. M. sz. rendelet említett rendelkezésein felül az 1891:XVII. tc. 14. és 60. §-ai) alapján ügyészségi megbízottal szemben ezidőszerint nincs helyük (pl. rendbírság), a szükségesnek vélt s a 4700/1899. I. M. sz. rendeletet megfelelően módosító, illetőleg kiegészítő szabályokat az 1897:XXXIV. tc. 28. §-ában foglalt felhatalmazás alapján kiadható igazságügyminiszteri rendelet állapíthatja meg.

A javaslat körében ennélfogva nincs szükség az ügyészségi megbízottak felelősségére vonatkozó külön rendelkezésre.

Az 5. §-hoz

Az 1871:VIII. törvénycikkben foglalt jogszabályok módosítását nagyrészben a fegyelmi vétségnek nem kielégítő meghatározása teszi szükségessé. A fegyelmi vétség javasolt meghatározásában egyfelől az a szempont, hogy kiküszöböltessenek azok a visszásságok, amelyek a gyakorlatban az 1871:VIII. tc. 20. és 21. §-aiban foglalt meghatározás fogyatékossága és helytelensége következtében merültek fel, másfelől, hogy érvényesüljön az 1871:VIII. törvénycikk alapgondolatából és rendelkezéseinek szövegéből mindaz, aminek helyességéről hatvan évet meghaladó gyakorlat tett bizonyságot.

Helyesnek kell tartani azt a felfogást, hogy a fegyelmi vétség és a büntetendő cselekmény között nem olyan értelemben van különbség, hogy az előbbi rendszerint csekélyebb súlyú érdeksérelmet, illetőleg veszélyeztetést jelent, mint az utóbbi, hanem hogy a fegyelmi vétség elvi értelemben különbözik a büntetendő cselekménytől, mégpedig abban, hogy míg a büntetendő cselekmény mindig vétkes jogellenség, vagyis jogszabály által tiltott cselekmény vétkes elkövetése, addig a fegyelmi vétség lényege az, hogy a fegyelmi felelősséggel tartozó személy ugyancsak vétkesen, tehát neki felróhatóan nem előmozdítója, hanem akadályozója, vagy egyenesen meghiusítója annak a célnak, amelynek előmozdítása kötelessége volna a fegyelmi felelősséget megállapító viszonynál fogva. A javaslat is fenntartja tehát az 1871:VIII. tc. 20. §-ának azt az álláspontját, hogy fegyelmi vétség csak vétkesen elkövetett kötelességszegés lehet. Tekintve pedig azt, hogy a vétkesség lélektani elemei büntetendő cselekmény és fegyelmi vétség esetében miben sem különböznek, a fegyelmi vétségre vonatkozóan a vétkesség kifejezés használata a büntetőjog területén általában szokásos bűnösség kifejezés helyett alkalmas arra, hogy a fegyelmi vétség és a büntetendő cselekmény között fennálló fentebb említett minőségi különbséget szemléltesse.

Indokolt azonban a javaslat szövegezésében is határozottan kifejezésre juttatni azt, hogy míg az I. pontban a szándékos kötelességszegés minden esetben fegyelmi vétséget alkot, addig a hivatali kötelességnek gondatlanságból megszegése csak a súlyosabb esetekben lehet fegyelmi elbírálás tárgya. Természetes, hogy a fegyelmi elbírálást érdemlő súlyosságot a kötelességszegés súlyossága állapítja meg, ami a fegyelmi bíróság megítélése alá tartozik. A 2. pontban, ahol az állás tekintélyének súlyos megsértéséről vagy veszélyeztetéséről van szó, természetesen egy tekintet alá kell, hogy essék az a körülmény, hogy ez szándékosan vagy gondatlanságból történt-e. Amit a szövegben kifejezésre juttat a javaslat.

Minthogy a javaslat alapján fegyelmi felelősség alá eső személynek hivatali kötelessége, hogy az állásából vagy alkalmazásából folyó hivatali tennivalókat lelkiismeretesen teljesítse, ebből a tényből, s ezenfelül a kötelesség és a kötelességszegés fogalmából is önként következik, hogy a hivatali kötelességnek nem teljesítése vagy hanyag teljesítése is a kötelességszegés fogalma alá esik. A javaslat ezért elvi okból nem követi azoknak a jogszabályoknak szóhasználatát, amelyek a kötelességszegésnek fegyelmi vétségként meghatározása mellett külön is kiemelik a kötelességnek hanyag teljesítését (pl. a mérnöki rendtartásról szóló 1923:XVII. tc. 37. §-a, a közigazgatás rendezéséről szóló 1929:XXX. tc. 76. §-a).

A fegyelmi vétség tényálladékának ily általános meghatározása feleslegessé teszi egyes fegyelmi vétségek oly példázó felsorolását, amint azt a hatályos jog (1871:VIII. tc. 21. §-a) teszi.

A bírói és ügyészi működés erkölcsi jelentőségének és megbecsülésének az állás tekintélyében is kifejezésre jutó fontossága kívánja azt, hogy a fegyelmi szempontból kifogás alá eső magatartás határa az 1871:VIII. tc. 20. §-ának b) pontján alapuló helyzettel szemben közelebb essék a kifogástalan viselkedéshez. A javaslat ezért nem a „botrányokozás”-t jelöli meg a fegyelmi felelősségrevonást érdemlő viselkedés (életmód vagy magaviselet) kezdő határaként, hanem az állás tekintélyének megfelelő életmódot és magaviseletet követelve a hatálya alá tartozó minden olyan külső magatartást, amely ezt a tekintélyt súlyosan sérti vagy veszélyezteti. Ebben a vonatkozásban tehát az ezidőszerinti jogállapottal szemben az állás tekintélyét súlyosan veszélyeztető magatartásnál kezdődik a fegyelmi vétség. Az kétségtelen, hogy a „botrányokozás” tárgyiasabb ismertető jele a fegyelmi vétség tényálladékának, mint az „állás tekintélyének súlyos megsértése vagy veszélyeztetése”. A fegyelmi vétség és a büntetendő cselekmény között fennálló - fentebb érintett - elvi különbség azonban egyebek közt abban is kifejezésre jut, hogy a fegyelmi felelősségrevonás alapjául szolgáló tényálladékoknak olyan kimerítő meghatározására - mint aminő a büntetendő cselekmények tényálladéki elemeinek meghatározásánál elvileg mellőzhetetlen - nincs szükség, de ilyen kimerítő meghatározás nem is lehetséges, mert a fegyelmi felelősség alapjául szolgáló kötelességek is rendszerint esetenkint válnak egyedileg meghatározhatókká. A független bíróság kebeléből alakuló fegyelmi bíróságok egyébként is leghivatottabb őrzői a bírói- ügyészi állás tekintélyének, következésképpen leghivatottabbak arra, hogy a javaslatnak az egyéni megítélésre utaló szóbanlevő általánosabb meghatározását (5. § 2. bekezdés) esetenkint elvi jelentőségű állásfoglaláson alapuló határozott tartalommal juttassák gyakorlati érvényesülésre.

A fegyelmi vétség természetén alapuló elvi értelmű megfontolásból mellőzi tehát a javaslat, amint már említve volt, a fegyelmi vétségeknek példaszerű felsorolását. Ez azonban semmiképp sem jelenti azt, hogy az 1871:VIII. tc. 21. §-ban felsorolt cselekmények ezentúl nem alkotnak fegyelmi vétséget. Célszerűségi tekintetekből helyénvaló volt ez a felsorolás az 1871:VIII. törvénycikk megalkotásakor, amikor az 1869:IV. törvénycikkel teremtett mélyreható változások folytán egészen új feladattal álltak szemben a fegyelmi bíráskodásra hivatott bíróságok. Most azonban, amikor a fegyelmi bíróságoknak évtizedekre visszamenő értékes gyakorlatában felmerült fegyelmi jogeseteknek nagy bősége áll rendelkezésre, ilyen példaszerű felsorolásra gyakorlati célszerűségi tekintetből sincs szükség. A példaszerű felsorolás mellőzése mellett nyilatkoztak egyébként a véleményadásra felkért felsőbíróságok s a kir. ügyészség tagjai is.

A 6. §-hoz

A javaslat 6. §-a az 1871:VIII. tc. 22. §-ában foglalt hatályos joggal szemben kétirányú eltérést tüntet fel.

Az egyik az, hogy az 1871:VIII. tc. 22. §-a négyféle fegyelmi büntetést ismer, mégpedig rosszalást, feddést, pénzbüntetést és hivatalvesztést. A javaslat ezzel szemben három büntetésnemet állapít meg: feddést, pénzbírságot és hivatalvesztést.

A „rosszalás”-nak a fegyelmi büntetések sorából elhagyását indokolja elsősorban az a szempont, amely szerint felesleges azonos erkölcsi tartalmú kétféle büntetésnem rendszeresítése; márpedig a „rosszalás” és a „feddés” is voltaképpen azonos tartalmú helytelenítést jelent. Gyakorlati tekintetek sem teszik szükségessé ennek az azonos jelentőségű két külön büntetésnemnek további fenntartását, figyelemmel főként arra, hogy a javaslat nem érinti az 1871:VIII. tc. 28-29. §-ainak az 1891:XVII. tc. 60. §-ával módosított, illetőleg kiegészített rendelkezéseit, amelyek azokról az intézkedésekről rendelkeznek, amelyeket a javaslat hatálya alá tartozó személyekkel szemben a fegyelmi felelősségrevonástól különállóan a felügyeleti jog körében lehet megtenni. Ezek szerint a rendelkezések szerint a kisebb súlyú és csekélyebb jelentőségű szabálytalanságok (rendetlenségek) esetében felügyeleti intézkedésképpen megintésben lehet részesíteni a kifogás alá eső személyt. Ehhez képest csekélyebb súlyú szabálytalanság, kötelességszegés, vagy a kisebbfokú kifogás alá eső magaviselet helytelenítésének felügyeleti, illetőleg fegyelmi jelentőségű kifejezésére az ezidőszerint hatályos jogszabályok szerint tulajdonképpen háromféle intézkedés áll rendelkezésre, mégpedig megintés, mint felügyeleti intézkedés, továbbá a rosszalás és a feddés, mint fegyelmi büntetések. A gyakorlati tapasztalatok viszont azt mutatják, hogy a szabálytalanság, kötelességszegés és a kifogásolható magaviselet megnyilatkozásának változatai jelentőségük és súlyuk szerint legfeljebb kétféleképpen értékelhetők, mégpedig vagy felügyeleti intézkedéssel helyteleníthető, vagy a legenyhébb fegyelmi büntetéssel sujtandó cselekmények csoportjába különíthetők el. Elvi alapon alig is lehet olyan értelmű jelentőség- és súlykülönbséget észlelni a szóbanlevő cselekmények tekintetében, hogy a súlyuk szerint egymás fölé helyezett két fegyelmi büntetést, a rosszalást és feddést, a cselekmény fegyelmi súlyát elvi alapon kifejező megkülönböztetéssel lehetne alkalmazni.

Az előadottak szolgálnak a javaslat olyan értelmű alapgondolatának megvilágítására, hogy a legcsekélyebb súlyú rendetlenségek, kötelességszegések és kifogás alá eső cselekmények a felügyeleti jog körében találják meg megfelelő helytelenítésüket, míg ezt a jelentőséget meghaladó de egyébként sekély súlyú ilyen kötelességellenességek, mint a fegyelmi vétség legenyhébb esetei, az elsőfokú fegyelmi büntetés, „feddés” alá essenek. E büntetés komolyságát s ennek megfelelően a fegyelmi felelősségrevonás határozottságát és jelentőségét hangsúlyozó felfogás jut kifejezésre a javaslat 8. §-ának abban a rendelkezésében, amely szerint a feddéshez két évig fűződnek a 8. §-ban meghatározott jogkövetkezmények.

A másik eltérés a hatályos jog s a javaslat között csupán szövegezési jelentőségű és a szabatosság érdekeit szolgálja. A javaslat ugyanis a fegyelmi büntetésül kiszabható pénzbeli marasztalás megjelölésére - az 1871:VIII. tc. 22. §-ának, továbbá a közigazgatás rendezéséről szóló 1929:évi XXX. tc. 90. §-ának szóhasználatától eltérően, de az ügyvédi rendtartásról szóló 1874:XXXIV. törvénycikk 71. §-ának, a közjegyzői rendtartás módosításáról szóló 1886:VII. tc. 45. §-ának és a mérnöki rendtartásról szóló 1923:XVII. tc. 38. §-ának szövegével egyezően - a pénzbírság kifejezést használja. Ezt a pénzbeli marasztalást - ezidőszerint hatályos jogszabályainkkal egyezően - behajthatatlanság esetében ezentúl sem lehet szabadságvesztésre átváltoztatni. A különböző rendeltetésű pénzbeli marasztalásokról szóló jogszabályaink rendelkezéseiből pedig kétségtelenül felismerhető az az alapelv, hogy a behajthatatlanság esetében szabadságvesztésre át nem változtatható pénzbeli marasztalás megjelölésére a pénzbírság, az ez alá a szempont alá nem eső pénzbeli joghátrány kifejezésére pedig a pénzbüntetés megjelölés használata a helye. Sok zavart is okoz a gyakorlatban, hogy egyes jogszabályaink nem különböztetnek helyesen. Ehhez képest a helyes megjelölés a fegyelmi jog területén: „fegyelmi büntetésül pénzbírságra ítél”: ami kifejezésre juttatja minden további hozzáadás nélkül, hogy a pénzösszeget behajthatatlanság esetében nem lehet szabadságvesztésbüntetésre átváltoztatni; egyébként a fegyelmi bíróság is szabhat ki rendbüntetésként pénzbüntetést, pl. a tanút pénzbüntetéssel sújthatja meg nem jelenése vagy vallomástételének jogosulatlan megtagadása miatt stb. S a pénzbüntetés szónak olyan használata már kifejezésre juttatja, hogy az összeg behajthatatlansága esetében szabadságvesztésbüntetésre átváltoztatható.

A 7. §-hoz

Ez a § a fegyelmi büntetés kiszabására vonatkozó irányelveket az 1871:VIII. törvénycikk 23. §-ában kifejezett alapgondolat továbbfejlesztésével állapítja meg. Tartózkodik azonban a javaslat az aprólékos részletezéstől, figyelembevéve, hogy éppen a büntetés kiszabása körül kell a szabad bírói mérlegelésnek minél szélesebb körben érvényesülnie. A javaslat 5. §-a a fegyelmi vétség tényálladékának meghatározásában kiküszöböli a hatályos jogszabálynak - az 1981:VIII. tc. 20. §-ának - azokat a fogyatékosságait, amelyek különösképpen fejlesztettek ki olyan joggyakorlatot, amely lehetővé tette a hivatalvesztés mellőzését a tiszteletre és bizalomra méltatlanná válás megállapításának esetében. A javaslat szabályozása alapján a helyesirányú bírói ítélkezés törvénybe foglalt oktató útmutatás nélkül is nyilván ki fogja zárni a bírói és ügyészi karból az életmódjuk vagy magaviseletük miatt oda nem való egyéneket.

Az a szempont, amely a bírói függetlenség védelmének teljessége, valamint a bírói és ügyészi tisztség erkölcsi jelentőségének és megbecsülésének hatályos kidomborítása érdekében indokolja a fegyelmi felelősségnek a nyugdíjazott személyekre kiterjesztését, indokolja egyben azt is, hogy a nyugdíjazott személy csak a fegyelmi vétség legenyhébb eseteiben mentesüljön a fegyelmi felelősségrevonás alól, ellenben helye legyen a fegyelmi eljárásnak minden oly esetben, amikor pénzbírság vagy hivatalvesztés kiszabása mutatkozik szükségesnek. A közigazgatás rendezéséről szóló 1929:XXX. tc. 76. §-ának harmadik bekezdésében és a 90. §-nak hetedik bekezdésében meghatározott azt a rendelkezést tehát, amely szerint nyugdíjazott személlyel szemben csak hivatalvesztés kiszabásának van helye s abban az esetben, ha enyhébb büntetés alkalmazása volna indokolt, a fegyelmi vétséget meg kell állapítani, de büntetés kiszabását mellőzni kell, - a javaslat hatálya alá tartozó személyek tekintetében - összhangban a felsőbíróságok vezetőinek ilyen irányú kívánságával - nem volt figyelembe vehető.

A 8. §-hoz

A 8. § első bekezdése az 1871:VIII. tc. 24. §-ának, az - 1891:XVII. tc. 48. §-ában, az 1893:IV. tc. 5. §-ának ötödik és hatodik bekezdésében, továbbá az 1920:XX. törvénycikk 12. §-ának d) pontjában foglalt rendelkezésekben közelebbi jelentéssel meghatározott - alapgondolatát juttatja szabatos kifejezésre. Nem szükséges a fegyelmi büntetés hatályaként beálló hátrányok körének további kiszélesítése, így például a fizetési előlegben részesítés kifejezett kizárása, a félárú vasúti jegy váltására jogosító igazolvány megvonása stb. A hivatali tisztséggel járó kötelesség s ehhez képest a fegyelmi felelősség határozott és komoly felfogásának kifejezésére az ezidőszerint fennálló jogi helyzettel szemben elegendő szigorítás a javaslat 8. §-ának első bekezdésében foglalt az a rendelkezés, amely szerint a legenyhébb fegyelmi büntetéshez, a feddéshez, a javasolt rendelkezés szerint nem egy, hanem két évig fűződnek a 8. §-ban meghatározott hátrányos következmények.

Ugyancsak új rendelkezés a javaslat 8. §-ának második bekezdésében foglalt az a szabály, amely szerint abban az esetben, ha az elítéltet a fegyelmi vétség szóbanlevő hátrányos következményeinek időtartama alatt újabb fegyelmi vétség miatt elítélik, az új fegyelmi vétség szóban levő hátrányos következményeinek időtartama nem folyik párhuzamosan a korábbi fegyelmi vétség hátrányos következményeinek időtartamával, hanem csak azon a napon veszi kezdetét, amelyben az előző fegyelmi büntetéshez fűződő jogkövetkezmény időtartama letelt. Ennek a rendelkezésnek természetszerű indoka az, hogy az újabb fegyelmi vétség elkövetése kétségtelenül a hivatali kötelességek lazább felfogásának, a közszolgálat rendjéhez alkalmazkodás csökkent mértékű képességének vagy készségének tanújele. Nem volna tehát indokolt, hogy a fegyelmi vétségek egyrészét a törvény a fegyelmi vétség következményének viselése tekintetében kedvezőbb elbánásban részesítse.

A javaslat 8. §-ában meghatározott következmények beállásának az ítélet jogerőre emelkedéséhez rögzített időpontja tekintetében felmerülhet az a megfontolás, hogy a jogkövetkezmények időtartama jelentékenyen hosszúra válik abban az esetben, ha a fegyelmi eljárás hosszabb ideit tart, figyelembevéve azt, hogy a számbajövő joghatályok a fegyelmi eljárás folyamán is bekövetkeznek (1893:IV. tc. 5. § ötödik bekezdés). Ennek ellenére nem volna indokolt és szükséges olyan rendelkezés, mely szerint a jogkövetkezmények időtartamát már az elsőfokú ítélet meghozatalától kellene számítani. A javasolt rendelkezés - súlyánál fogva - kell, hogy ösztönző hatást gyakoroljon a fegyelmi eljárás minél gyorsabb befejezésére; a javaslat ezenfelül a fegyelmi eljárást olyan lényegesen megrövidíti, hogy ennek a felmerülhető kifogásnak a javaslat rendszerében nem lehet komoly gyakorlati alapja.

A javaslat szakít az 1871:VIII. tc. 24. §-ának és az 1929:XXX. tc. 92. §-ának szóhasználatával és a szóbanlevő jogkövetelmények megjelölésére mellőzi az ebben a vonatkozásban nem kifejező és helytelen „erkölcsi hatály” kifejezés használatát; helyette a fegyelmi büntetés közvetlen joghatályával szembeállításként - a „fegyelmi büntetés mellékkövetkezményei” kifejezést használja.

A 9. §-hoz

Ennek a §-nak a rendelkezése azt az alapelvet fejezi ki, hogy a fegyelmi bíróság feladata véget ér a fegyelmi büntetés kiszabásával, míg annak végrehajtására a felügyeleti hatóság van hivatva.

A 10. §-hoz

A 10. § első bekezdése a pénzbírság kiszabása tekintetében tartalmaz irányelveket. Ez az irányelv megfelel az 1928:X. tc. 6. §-ában foglalt annak a rendelkezésnek, amely a pénzbüntetés meghatározása iránt ad tájékoztatás és útmutatást.

A 10. § második bekezdése érdemben megfelel az 1871:VIII. tc. 25. §-ában foglalt jogszabálynak, attól csak szövegében tér el.

A pénzbírság felső határának meghatározása tekintetében e helyen is utalok a bírói szabad mérlegelés szerepe és jelentősége tekintetében a 7. §-nál előadottakra. Köztudomású, hogy a büntetési eszközök között éppen a pénzbüntetés az, amely a legnagyobb terjedelmű egyéniesítésre alkalmas; éppen ezért a pénzbüntetés - a javaslat rendszerében: pénzbírság - mértékének megállapításában helyénvaló minél nagyobb szabadságot biztosítani a bíró mérlegelés számára. Ez a megfontolás vezetett arra, hogy mellőzzem a pénzbírság felső határának megszabását a bírósági végrehajtóval, a szakértővel és a 4. § rendelkezései alá eső többi személlyel szemben kiszabott pénzbírság tekintetében. Ezeknek a személyeknek a jövedelme egyébként is annyira eltérő, hogy a pénzbírság mértéke tekintetében közös alap aligha volna található az általános szabályozás számára, ilyennek megjelölése és hosszadalmas vizsgálódásokra és bizonyításokra vezetne.

A 11. §-hoz

Ez a § a pénzbírság megfizetésének általános szabályait határozza meg. Tekintve azt, hogy a javaslat értelmében fegyelmi felelősség alá eső személyek legnagyobb része közszolgálati alkalmazott, akinek az államkincstárból fizetése van, a javaslat erre az esetre tartalmaz bővebb megvilágításra nem szoruló általános rendelkezéseket; egyben megadja a felügyeleti hatóságnak azt a jogot, hogy indokolt méltányosság esetében - halasztás vagy részletfizetés kedvezménye útján - megkönnyíthesse a pénzbírság megfizetését.

A javaslat minden kétséget kizáróan rendelkezik arról, hogy a pénzbírságot az elítélt fizetéséből kell levonni; a lakáspénz, a családi pótlék s a fizetés fogalma alá nem eső egyéb illetmény ebből a szempontból nem jön figyelembe.

Önként érthető, hogy levonásra csak akkor kerül a sor, ha az elítélt a pénzbírságot - akár egy összegben, akár a pénzbírságot kiszabó határozat jogerőre emelkedését követő hónap első napja előtt részletekben - nem fizeti meg.

A 12. §-hoz

A § első bekezdése szabatos szövegezésben összefoglalja azokat a rendelkezéseket, amelyeket az 1871:VIII. tc. 26. §-a a hivatalvesztés közvetlen hatálya tekintetében megállapított.

A § második bekezdésében foglalt jogszabály szükségszerű következménye a javaslat 13. §-ában foglalt rendelkezésnek, ez viszont lényegében megegyezik a hatályos joggal, amelyet a javaslat rendelkezése alá eső személyek tekintetében az 1912:LXV. tc. 124. §-ának rendelkezései alapján az 1912:VII. tc. 8. §-a tartalmaz. Ez a jogszabály ugyanis - a 13. §-nál felemlített okokból - lehetővé teszi azt, hogy a fegyelmi bíróság hivatalvesztés kiszabása esetében különös méltánylást érdemlő okokból fenntarthassa az elítéltnek vagy az utána állami ellátásra jogosultaknak ellátási igényét. Az ellátási igényre vonatkozó ez a kivételes rendelkezés természetesen nem érinti a hivatalvesztésnek fegyelmi jogi hatályát; a javaslat 12. §-ának második bekezdésében foglalt rendelkezés ehhez képest voltaképpen csupán kétségek eloszlatását célzó megállapítás.

A 12. § harmadik bekezdése - amely szerint azt, akit hivatalvesztésre ítéltek, a közszolgálat körében többé nem lehet alkalmazni - az ezidőszerinti és előreláthatóan hosszabb ideig változatlanul maradó viszonyok között alig szorul különösebb indokolásra. Akkor, amikor kiváló képzettségű, kifogástalan jellemű egyének ezrei vannak kenyér nélkül, semmi szükség arra, hogy hivatalvesztésre ítélt tisztviselőt a közszolgálat körében újból alkalmazzanak. A javaslatnak ez a rendelkezése szorosan összefügg a büntetőtörvénykönyv 57. és 58. §-aiban foglalt rendelkezésekkel. Ezek szerint az, akit a büntető bíróság mellékbüntetésként hivatalvesztésre ítélt, a hivatalvesztés tartamának - amelyet a Btk. 57. §-ában meghatározott keretek között a bíróság állapít meg - letelte után közhivatalra stb. újból alkalmazható. Nem fér kétség ahhoz, hogy a bírói és ügyészi tekintélyt veszélyeztetné, ha a hivatalvesztésre ítélt bíró vagy ügyész újból bírói, illetőleg ügyészi, vagy más közszolgálati állásba jutna. Annak a körülménynek tehát, hogy bírót vagy ügyészt úgyszintén a javaslat rendelkezései alá tartozó más személyt - a büntető bíróság ítél hivatalvesztésre, a hivatalvesztés jelentőségének erkölcsi megítélése szempontjából ugyanaz a jelentősége, mint az illetőkkel szemben a fegyelmi bíróság által kiszabott hivatalvesztésnek, annyival is inkább, mert alig képzelhető el olyan eset, amikor a hivatalvesztéssel járó bűncselekmény elkövetése fegyelmi szempontból is nem indokolná a hivatalvesztés alkalmazását. Ezen a megfontoláson alapul a 12. § utolsó bekezdése, amely a javaslat rendelkezései alá tartozó személyek tekintetében - a kifejtettek értelmében szükséges összhang érdekében - módosítja a hivatalvesztésnek a Btk. 57. és 58. §-aiban meghatározott hatályát.

Kimondja a javaslat, hogy a 4. §-ban felsorolt személyekre megállapított hivatalvesztés csak az ott megjelölt alkalmazásra vonatkozik (pl. szakértőt hivatalvesztésre ítélnek, mert rendszeresen hanyag és késedelmes a szakvélemény adásában, nem lehet elvi akadálya annak, hogy az illetőt pl. kezelőnek alkalmazzák). Következik ez abból, hogy a 4. §-ban felsorolt személyek csak az ott megjelölt alkalmazásuk körében esnek a javaslat rendelkezései alá; s az általuk nem az itt megjelölt alkalmazás körében elkövetett fegyelmi vétségek voltaképpen nem is tartoznak a javaslat alapján gyakorolt fegyelmi bíráskodás körébe (legfeljebb abból a szempontból, hogy az illető személy életmódja vagy magaviselete nem alkalmas-e az 5. § 2. pontjában meghatározott fegyelmi vétség megállapítására, (l. a 4. § utolsó bekezdését s az arra vonatkozó indokolást). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a 4. §-ban felsorolt személyek mentesülnek a fegyelmi felelősségrevonás következményei alól, illetőleg azt, hogy a felelősségrevonás következményei velük szemben csak ilyen szűkre szabott körben érvényesülnek. A javaslat 36. §-ának második bekezdésében foglalt rendelkezés szerint ugyanis minden bíróság vagy más hatóság, ha oly tényeket észlel, vagy ha oly tények jutnak tudomására, amelyekből alaposan következtethető, hogy a fegyelmi felelősség alá eső személyt fegyelmi vétség elkövetésének nyomatékos gyanúja terheli, köteles az általa észlelt vagy tudomására jutott tényeket a fegyelmi felelősség alá eső személy felügyeleti hatóságával közölni. Ha tehát a 4. § rendelkezése alá eső személy más (pl. ügyvédi, műegyetemi tanári vagy más közszolgálati alkalmazotti) minőségben fegyelmi felelősséggel tartozik s a javaslat rendelkezései alapján felette gyakorolt fegyelmi bíráskodás körében olyan tények merültek fel, amelyekből alaposan lehet arra következtetni, hogy őt a javaslat rendelkezései alá nem eső minőségben is fegyelmi vétség nyomatékos gyanúja terheli, a fegyelmi bíróság - a fegyelmi ügy befejezése után - a javaslat 36. §-ának említett rendelkezései értelmében - hivatalból köteles az ügyre vonatkozó adatokat az illető személy felügyeleti (fegyelmi) hatóságával közölni.

A 13. §-hoz

Ennek a §-nak rendelkezése csupán annyiban tér el az ezidőszerint hatályos jognak az 1912:VII. tc. 8. §-ában foglalt szabályától, hogy a fegyelmi bíróság hivatalvesztés megállapítása esetében különös méltánylást érdemlő okból és ha azt a vagyoni viszonyok is indokolják, fenntarthatja ugyan az elítéltnek vagy az utána állami ellátásra jogosultnak ellátási igényét, de nem egészen, hanem csupán részben. A mérték meghatározása a fegyelmi bíróság mérlegeléseinek van fenntartva.

Az 1912:VII. tc. 8. §-át a törvényhozás abból az okból alkotta meg, mert a törvény hatálybalépése előtt a fegyelmi bíróságok többször súlyos természetű fegyelmi vétség esetében is mellőzték a megérdemelt hivatalvesztés kimondását, mert a hivatalvesztésnek az 1871:VIII. tc. 26. §-ában meghatározott egyik következménye alól, nevezetessen az állami ellátásra való igény elvesztése alól egyes méltánylást érdemlő esetekben sem lehetett a bíróságnak kivételt tennie. A méltányosság gyakorlását biztosító ezt a jogszabályt a javaslat is fenntartja, de szigorítja a hatályos jogot annyiban, hogy még a legméltányosabb esetben sem lehet helye az ellátási igény teljes fenntartásának.

A 14. §-hoz

A javaslat rendelkezései alá eső személyekre vonatkozó eddigi jogszabályok nem rendelkeznek arról, hogy mi történjék akkor, ha a fegyelmi bíróság újrafelvétel folytán a hivatalvesztésre szóló ítéletet hatályon kívül helyezi. A közigazgatás rendezéséről szóló 1929. évi XXX. tc. 80. §-ának tizedik bekezdése a szabályozása alá tartozó személyek tekintetében erre az esetre akként rendelkezik, hogy ilyenkor a tisztviselőt a lehetőség szerint vissza kell helyezni előbbi állásába; ha ez nem volna lehetséges, őt az államkincstár terhére rendelkezési állományba kell helyezni s ha egy év alatt rangjának és képesítésének megfelelő állásba nem volna elhelyezhető, szabályszerű elbánás alá kell vonni.

A javaslat 14. §-ának az a célja, hogy az újrafelvétel folytán rehabilitált személy a törvény rendelkezései alapján valóban hozzá is jusson az őt jogosan megillető rehabilitációhoz. A rehabilitáció teljes foka az, amikor az alapeljárásban hivatalvesztést megállapító ítélet helyébe az újrarehabilitált egyén hozzájusson a hivatalvesztésre szóló korábbi ítélet alapján beszüntetett illetményeihez, továbbá, hogy előbbi állásába visszahelyeztessék. Az előbbi követelmény teljesítése nem ütközhetik akadályba. Az előbbi állásba visszahelyezésnek azonban olyan akadályai lehetnek, amelyek nem mindig háríthatók el teljesen. A hivatalvesztésre ítéltnek állását ugyanis a közszolgálat sérelmével nem lehet fenntartani arra az eshetőségre, hogy az elítélt újrafelvétel folytán esetleg ártatlannak bizonyul. Az előbbi állásba visszahelyezés tehát akkor válik lehetségessé, ha az az állás az újrafelvételi eljárás felmentő ítéletének hozatala idejében rendelkezésre áll; ellenkező esetben legfeljebb arról lehet szó, hogy a rehabilitált személy rangjának és képesítésének megfelelő állásba helyeztessék el. A javaslat tartózkodik minden olyan rendelkezéstől, amely a bírói függetlenség alkotmányjogi elvével ellentétben állana. Nem teszi tehát magáévá az 1929:XXX. tc. 80. §-ának említett rendelkezéseiben rejlő elvet, mely szerint abban az esetben, ha a rehabilitált személyt rangjának és képesítésének megfelelő állásba nem lehetne elhelyezni, őt szabályszerű elbánás alá kell vonni, mert ilyen rendelkezés alkalmas volna olyan látszat keltésére, hogy a rehabilitálásra való ítélőbíró a szabályszerű elbánás alá vonás lehetőségének tudatában a kormánnyal szemben huzamosabb időn át függő helyzetbe kerülne. A javaslat tehát arra az esetre, ha az előbbi állásba visszahelyezés rendelkezésre álló állás hiánya miatt kell helyezni és egy évi határidő kitűzésével kötelezővé teszi a rangjának és képesítésének megfelelő állásba elhelyezést; a szabályszerű elbánás alá vonást csupán arra a végső - és elkerülhetetlen - esetre tartja fenn, ha az illető a rangjának és képesítésének megfelelő állást nem fogadja el. Ez a szabályozás teljesen megfelel a bíróságok részéről a javaslat előkészítése során kifejezett észrevételeknek.

A 14. § Arra az esetre is biztosítja a megfelelő rehabilitálás lehetőségét, ha az alapeljárásban hivatalvesztést megállapító ítéleti rendelkezés helyébe az újrafelvétel következtében nem felmentés, hanem csak enyhébb büntetést (pl. pénzbírságot, feddést) kiszabó ítéleti rendelkezés lép. Ilyen esetre a javaslat a fegyelmi bíróságnak az eset egyéni körülményeit figyelembevevő mérlegelésére bízza (a javaslat 14. §-a első bekezdésének első rendelkezése) annak eldöntését, hogy a korábbi ítélet alapján beszüntetett illetményeket egészen vagy részben ki kell-e adni valamint, hogy a fegyelmi eljárás alá vont személyt előbb állásába vissza kell helyezni.

A 12. § utolsó bekezdésében és a 14. §-ban foglalt rendelkezések között fennálló - a 12. §-ra vonatkozó indokolásban tüzetesen kifejtett - összefüggésből önként következik, hogy a rehabilitálás gyakorlati megvalósítására vonatkozó rendelkezéseket alkalmazni kell abban az esetben is, ha a büntető bíróság ítéletének hivatalvesztésre szóló rendelkezése újrafelvétel folytán hatályát veszti. Erről szól a 14. § utolsó bekezdése.

A 15. §-hoz

Ez a § megfelel az 1912:VII. tc. 9. §-ának, amelyhez fűzött miniszteri indokolás ma is helytáll; e szerint többször fordul elő olyan eset, hogy a bíró fegyelmi vétsége nem indokolja a hivatalvesztésnek, a legsúlyosabb büntetésnek a kiszabását, de az igazságszolgáltatás érdekében elengedhetetlenül szükséges az ő kimozdítása abból a körből, amelyben az állásának járó általános tiszteletet köztudomásúvá lett fegyelmi vétségével már eljátszotta és ahol a bírói tekintély sérelme nélkül nem hagyható meg. Ugyancsak szükség lehet a bíró áthelyezésére olyan ok miatt is, amely az ő részéről nem fegyelmi vétség, de helyzetét előbbi környezetében lehetetlenné teszi (pl. a közhivatali működéssel semmiféle összefüggésben nem álló legyőzhetetlen személyi ellentét a hivatali főnök irányában, melynek előállításában őt, esetleg a főnököt sem terheli semmiféle hiba).

Fenntartja e § hatályos jognak azt a rendelkezését is, amely szerint az átköltözés költségeit fegyelmi vétség megállapítása esetében az áthelyezett viseli, egyébként azokat az államkincstárból meg kell téríteni.

A javaslat utolsóelőtti bekezdése utalás arra, hogy az áthelyezés tekintetében csupán az ítélőbírákra nézve szükséges - a bírói függetlenség elvéből folyóan - különleges rendelkezés és egyben hangsúlyozása annak is, hogy a javaslat 15. §-a alapján áthelyezésnek nemcsak ítélőbírákra lehet helye.

A 16. §-hoz

Ez a § megfelel az 1871:VIII. tc. 27. §-ában foglalt rendelkezésnek. A javaslat csupán továbbfejleszti az 1871:VIII. tc. rendelkezését, figyelembevéve az 1929:XXX. tc. 79. §-ában foglalt rendelkezéseket is. A közszolgálat érdekeinek hatályosabb figyelembevételét szolgálja a javaslatnak az 1871:VIII. törvénycikk szabályozásával szemben ama új rendelkezésre, amely szerint a §-ban meghatározott beálláshoz szükséges, hogy a lemondást az arra jogosított hatóság elfogadja, továbbá, hogy olyan esetben, amikor a fegyelmi vétség súlyához képest hivatalvesztés kimondása látszik indokoltnak, nem lehet a hivatalvesztés következményei, elől kitérni a kellő időben bejelentett lemondás által. Ugyanennek a célnak a szolgálatában áll a § második bekezdése is, amely biztosító intézkedés arra az esetre, ha olyan egyént alkalmaznak közszolgálatban, akivel szemben közszolgálati alkalmazása körében már fegyelmi vétség gyanúja merült fel.

A 17. §-hoz

A 17. § rendelkezését a szabályozás teljességére törekvés mellett az a szempont indokolja, hogy kétségtelen legyen az, hogy a fegyelmi eljárás jogerős befejezése előtt bekövetkezett halál megszünteti a közvetlen közszolgálati jogviszonyt és életrehívja a halál tényéhez a fennállott közszolgálati jogviszonyra tekintettel fűződő következményeket (pl. az arra jogosultak ellátását).

Nem teszi magáévá a javaslat az 1929:XXX. tc. 76. §-ának negyedik bekezdésében foglalt azt az elvet, amely szerint oly cselekmény miatt, amely alapul szolgálhatott volna a hivatalvesztés kimondására, ha az elhalt után állami ellátásra jogosult személy maradt, a fegyelmi eljárást meg kell indítani, illetőleg folytatni kell az ellátási igény fenntartásának vagy elvesztésének, valamint a felfüggesztés tartama alatt visszatartott, illetmények kiadásának kérdésében való határozás végett. Ilyen rendelkezés, amelynek egyébként nincs gyakorlati jelentősége, nem illik bele a bíráskodás perjogi alapelvein felépülő, következésképpen a felek kölcsönös meghallgatását, a vádlott védekezési szabadságát és a védekezés lehetőségét feltételező bírói eljárás szerkezetébe annálfogva, hogy a vádlott nem tud védekezni. A határozathozás a szóbanlévő kérdésben a bíráskodás perjogi természetével ellentétes szerepre kényszerítené a fegyelmi bíróságot, de meg az emberiesség szempontjaival - a hátramaradottak tekintetében - annyira ellentétben van, aminélfogva alig képzelhető, hogy a fegyelmi bíróság kimondaná az elhalt hátramaradottainak járó ellátási igény elvesztését. Ezek az okok késztettek ily rendelkezés javaslatba hozásának mellőzésére.

A § második bekezdésének az elévülésre vonatkozó rendelkezése kifejezésre juttatja azokat a különleges szempontokat, amelyek a javaslat rendelkezései alá tartozó személyek tekintetében a bírói működés erkölcsi jelentősége folytán figyelembevételt kívánnak. A bíráskodó és a bíráskodással kapcsolatos tennivalókban közreműködő személyeknek a jog és az erkölcs értékelése szerint kifogás alá eső cselekményei tekintetében nincs meg az időmúlásnak feltétlen feledtető és a helytelenítő megítélést megszüntető hatása. Nem maradhat a bírói székben az, aki például sikkasztott, akkor sem, ha ez a cselekménye a bűnvádi eljárás elévülése után derült ki. Az említett feledtető és megszüntető hatás is csak akkor állhat be, ha a jog helytelenítés alá eső cselekmény elkövetése nyomán beállott erkölcsi rosszalást későbbi kifogástalan magatartás kiengesztelte. Ezért a javaslat csak arra az esetre állapítja meg az elévülésnek a fegyelmi eljárást kizáró hatályát, ha a cselekmény elkövetése óta öt év újabb fegyelmi vétség elkövetése nélkül telt el és teljesen kizárja ezt a hatályt, ha a fegyelmi vétség súlyánál fogva a hivatalvesztésnek fegyelmi úton alkalmazása közérdekből szükségesnek mutatkozik.

A 18. §-hoz

Ez a § a fegyelmi vád tárgyává tett cselekmény büntetőjogi vonatkozásának eljárási szabályait állapítja meg, összhangban az 1871:VIII. tc. 60. §-ában foglalt jogszabállyal. Általános szabályként érvényesülő alapelv e tekintetben, hogy olyan esetben, amikor a fegyelmi vád tárgyává tett cselekmény büntetendő cselekmény tényelemeit is megvalósíthatja, előbbre, való a cselekménynek elbírálása büntetőjogi szempontból. Ez a felfogás jut kifejezésre az ügyvédi rendtartásról szóló 1874:XXXIV. tc. 98. §-ában, valamint az 1929:XXX. tc. 94. §-ában míg a mérnöki rendtartásról szóló 1923:XVII. tc. 39. §-ában foglalt rendelkezés szabályként állapítja meg azt, hogy a fegyelmi eljárást a büntető eljárásra tekintet nélkül lehet folytatni. A közérdek, valamint a terhelt érdeke valóban gyakran megkívánja, hogy a fegyelmi eljárást ne akadályozza minden esetben az esetleg megindított büntető eljárás. Ezt a követelményt kívánják szolgálni a 18. § rendelkezései, amelyek lehetővé teszik, hogy a fegyelmi eljárást a büntető eljárástól függetlenül meg lehessen indítani vagy azt folytatni és befejezni lehessen, ha az közérdekből avagy a terhelt érdekében szükséges.

A büntető és fegyelmi eljárás összefüggéséről, vagyis annak biztosításáról, hogy a büntető eljárás keretében vád tárgyává tett cselekmény fegyelmi jogi szempontból is megfelelő elbírálásban részesülhessen, a javaslat rendszerének megfelelően a 40. § rendelkezik.

A javaslat nem rendelkezik a kegyelemről, amint az 1871:VIII. törvénycikk rendelkezett arról. A rendelkezése mellőzése - az 1871:VIII. törvénycikk rendszerével összhangban - azt jelenti, hogy a kegyelmi jogra vonatkozó általános alkotmányjogi rendelkezéseket a jelen javaslat nem kívánja érinteni. Ezek szerint a kegyelmezés joga az államfőt a fegyelmi ítélete tekintetében is megilleti.

A 20. §-hoz

A javaslat a fegyelmi bíróságok szabályozásánál is a legnagyobb áttekinthetőségre törekszik. A bírói szervezet tekintetében a legnagyobbfokú áttekinthetőséget a kir. ítélőbírák és kir. ügyészek státusáról szóló 1920:XX. törvénycikk rendszerének követése biztosítja. Ehhez képest a javaslat összefoglaló külön §-ban (19. §) határozza meg egyfelől a kir. ítélőbírák és a kir. ügyészek státusába tartozó személyek bíróságát és ugyancsak összefoglaló külön §-ban (20. §) szól a kir. ítélőbírák és a kir. ügyészek státusába nem tartozó azoknak a személyeknek fegyelmi bíróságáról, akiket ugyanazoknak a fegyelmi bíróságoknak fegyelmi bíráskodása alá helyez, mint amelyek a bírói státusba tartozó személyek felett gyakorolják a fegyelmi bíráskodást. Az általános indokolásban említett megfontolásból folyólag külön §-ban (62. §) rendelkezik a javaslat a kir. bírósági és kir. ügyészségi tisztviselők fegyelmi felelősségéről. Az elsőfokú fegyelmi bíróságok meghatározását tehát a javaslat egységes alapelven felépített rendszerében a 19., 20. és 62. §-ok foglalják magukban.

A szabályozás alapgondolatának egységes szempontok figyelembevételével történő kifejezését keresztülviszi a javaslat a fegyelmi bírósági szervezet felépítésénél is. A bírói függetlenségből folyó alkotmányjogi elv tiszteletbentartása jelentkezik abban, hogy az ítélőbírák és ügyészek felett általában a közvetlen magasabbfokú bíróság keretében szervezett fegyelmi bíróság bíráskodik és érvényesül az a másik alapelv is, hogy a fegyelmi bíróság tagjai hivatali rangban felette álljanak a fegyelmi felelősségre vont személynek. Az említett alapelv keretében érvényre jut az a szempont is, hogy a fegyelmi bíróság annak a bíróságnak keretében alakíttassék meg, amelynek vezetője a fegyelmi felelősségre vont személlyel szemben felügyeleti hatóságot gyakorol.

Azok az eltérések, amelyeket a javaslat a jelenlegi jogállapottal szemben megállapít, s amelyeket az általános indokolás az igazságügyi szervezet körében az 1871:VIII. törvénycikk megalkotása óta bekövetkezett változások szemszögéből ismertet, az említett megfontolásokon alapulnak.

Eltérés a jelenlegi állapottal szemben az, hogy az ítélőtáblai bírói címmel és jelleggel felruházott törvényszéki bíró és járásbíró, valamint a főügyészi helyettesi címmel és jelleggel felruházott ügyész, akik ezidőszerint az 1891:XVII. tc. 29. §-ának és az 1871:VIII. tc. 33. §-ának, valamint az 1913:XXV. tc. 6. §-ának rendelkezései értelmében a kir. Kúria kisebb fegyelmi tanácsának fegyelmi joghatósága alá tartoznak, a javaslat szerint a kir. ítélőtábla fegyelmi bíráskodása alá kerülnek; továbbá, hogy az Országos Földbirtokrendező Bíróság fogalmazó-személyzetének tagjai (tanácsjegyzők) felett, akik eddig az Országos Földbirtokrendező Bíróság fegyelmi tanácsának fegyelmi bíráskodása alá tartoztak, a javaslat szerint a kir. Kúria kisebb fegyelmi tanácsa fogja a fegyelmi joghatóságot gyakorolni.

A kir. ítélőbírák és a kir. ügyészek státusába nem tartozó személyek felett gyakorolt fegyelmi bíráskodás tekintetében pedig eltérés a hatályos jogi helyzettel szemben az, hogy a javaslat a legfőbb fegyelmi bíróságot tehermentesíti annyiban, hogy a kir. Kúria ügyvédi tanácsának ügyvédtagjait, az Országos Földbirtokrendező Bíróságnak nem bírói tagjait és a m. kir. Kúriához kinevezett szabadalmi ülnököket - akik ezidőszerint az 1907:XXIV. tc. 3. §-ának, az 1920:XXXVI. tc. 10. §-ának és az 1927:XX. tc. 3. §-ának rendelkezése értelmében a legfőbb fegyelmi bíróság fegyelmi hatósága alá tartoznak - a kir. Kúria kisebb fegyelmi tanácsának elsőfokú fegyelmi bíráskodása alá vonja. Ez a módosítás kizárólag célszerűségi tekintetek által indokolt és semmikép sem érinti a szóbanlevő személyek bírósági működésének a kir. Kúria bíráskodásához mért értékelését. Eme módosítás folytán teljes tisztaságban fog érvényesülni az a szervezeti alapelv is, hogy a legfőbb fegyelmi bíróság kizárólag a szoros értelemben vett bírói és ügyészi szervezethez tartozó személyeknek lesz fegyelmi bírósága.

A fegyelmi bíráskodás hatásköri rendjén a javaslat által keresztülvitt módosítás természetesen felöleli az illető fegyelmi bíróságok hatáskörének teljességét. Kiterjed tehát a vagyoni felelősség érvényesítésével kapcsolatos, az 1871. évi VIII. tc. 68. §-ában szabályozott esetre is, amelyet a javaslat az általános indokolásban említett okokból nem von szabályozásának körébe. A szóbanlevő rendelkezés értelmében a vagyoni felelősség érvényesítésének előfeltétele, hogy a kártérítési igényt a fegyelmi bíróság előzetesen megállapítsa. Önként érthető, hogy ennek az igénynek a megállapítására a javaslat rendelkezései alá tartozó bármely személy tekintetében az a fegyelmi bíróság lesz hivatva, amely a javaslat rendelkezései értelmében az illető személy felett a fegyelmi bíráskodást gyakorolja.

A 21. §-hoz

A fegyelmi bíróságok szervezete tekintetében a hatályos joggal szemben javasolt eltérések a fegyelmi felsőbíróságok tagjai számának csökkentésére az elnöklésnek és a fegyelmi bíróságok alakulásának a módjára vonatkoznak.

Az 1913:XXV. tc. 6. §-ának első bekezdésében foglalt rendelkezés szerint a kir. Kúria kisebb fegyelmi tanácsa az elnökön felül hat, a kir. Kúria nagyobb fegyelmi tanácsa pedig ugyanazon § harmadik bekezdésében foglalt rendelkezés szerint az elnökön felül nyolc tagból áll. A javaslat a tagok számát mindkét bíróságnál kettővel leszállítja. A leszállítást gyakorlati tekintetek - a felsőbíróságoknak egyéb tennivalókkal amúgyis túlterheltsége - kívánják meg s nincs aggodalom a tekintetben, hogy a tanácstagok számának leszállítása az ítélkezés alaposságát veszélyeztethetné. A javasolt szabályozás egyúttal közelebb hozza a fegyelmi bíróságok szervezetét a rendes bírósági szervezethez, amennyiben a kir. Kúria mint rendes bíróság az elnökön felül négy (1911:I. tc. 55. §, 1912:VII. tc. 14. §, 1912:LIV. tc. 80. §), a kir. ítélőtábla pedig az elnökön felül két (1912:VII. tc. 14. §, 1912:LIV. tc. 80. §) tagból alakuló tanácsban határoz, és megfelel a jogfejlődés irányának, amely a bírói munkaérték minél gazdaságosabb kihasználását célozza.

A fegyelmi bíróságok alakítására nézve javasolt azoknak az újításoknak indokoltságát - amelyek szerint a fegyelmi bíróságok tagjait nem sorsolás, hanem választás alapján és nem évenkint, hanem három évre kell megalakítani - az általános indokolásban hangsúlyozott az a szempont magyarázza, hogy a fegyelmi bíráskodás jósága érdekében kívánatos szakszerűség, rátermettség, állandóság és egyöntetűség oly követelmények, amelyek intézmények biztosítást tesznek szükségessé. A javasolt módosítás egyébként megfelel a bíróságok ilyen értelemben nyilvánított kívánságának.

Az elnöklés módja tekintetében javasolt egyik eltérés a fennálló joggal szemben az, hogy a javaslat szerint az elnököt akadályoztatása esetében nem a kinevezés sorrendjében következő tanácselnök, hanem az illető bíróságnak az elnök által kijelölt tagja helyettesíti; a másik pedig az, amely a kir. Kúria kisebb fegyelmi tanácsának elnöklésében a kir. Kúria másodelnöke mellett részt biztosít a kir. Kúria elnökének is. Az előbb említett módosítás célja az, hogy az elnöklés sohase legyen a véletlenre bízva, hanem az elnök akadályoztatása esetében is a bíróság olyan tagjára bízassék, akinek a fegyelmi bíráskodás terén is megfelelő érdeklődése és gyakorlata van. A másik módosítás pedig lehetővé kívánja tenni azt, hogy a kir. Kúria elnöke a kir. Kúria kisebb fegyelmi tanácsának fellebbviteli bíráskodásában, tehát a fegyelmi ügyek széles területén is kifejthesse az igazságszolgáltatás irányítására és egyöntetűségének biztosítására hivatott működését, amitől a hatályos jog (1913:XXV. tc. 6. § első bekezdés) kifejezetten távoltartja.

A 22. §-hoz

A 22. § teljesen megegyezik a hatályos joggal (1871:VIII. tc. 34. §, 1913:XXV. tc. 6. §-ának második és harmadik bekezdése); a § utolsó bekezdésének a bírósági szervezetre vonatkozó szabályozása körébe tartozó rendelkezése a teljesség és a szabatosság érdekében tett kijelentés.

A 23. §-hoz

A 23. § a legfőbb fegyelmi bíróság szervezetét a hatályos jog (1871:VIII. tc. 35. § és 1896:XXVI. tc. 8. §) alapgondolatának megfelelően határozza meg. A § szövegében kifejezésre juttatja a „legfőbb” fegyelmi bíróság szükségszerinti egységét, ami a hatályos jog szabályaiban nem domborodott ki kellőképpen, sőt a legfőbb fegyelmi bíróság szervezetére vonatkozó különálló rendelkezésekben egyenesen el is homályosult. Az 1871:VIII. tc. 35. §-ában és az 1896:XXVI. tc. 8. §-ában említett fegyelmi bíróság a felsőbíróságok tagjainak fegyelmi bírósága; alakulásának elemei azonosak, amennyiben a bíróság a felsőház tagjaiból és a legfelsőbb bíróságok tagjaiból alakul; a bírósági szervezet észszerű meghatározásánál irányadó alapelvekkel állana ellentétben olyan szabályozás, mely lehetségessé teszi azt, hogy „legfőbb fegyelmi bíróság” néven és működési körével két külön szervezett bíróság álljon fenn, hogy a felsőház külön válasszon tagokat az egyik és külön a másik „legfőbb” fegyelmi bíróságba. A javaslat 23. §-a az 1871:VIII. tc. 35. §-ában és az 1896:XXVI. tc. 8. §-ában foglalt elkülönítés folytán jelentkező hiányokat van hivatva pótolni és a legfőbb fegyelmi bíróság egységét intézményesen kifejezésre juttatni. A § utolsó bekezdésében foglalt rendelkezés megfelelően biztosítja a legfőbb fegyelmi bíróság ítélkező tanácsának külön alakulását a szerint, hogy az eljárás a kir. Közigazgatási Bíróság tagja ellen, vagy a legfőbb fegyelmi bíróság hatósága alá tartozó más személy ellen folyik.

A javaslat - az 1871:VIII. tc. 35. §-ában meghatározott számmal (elnök+12 tag) szemben az 1896:XXVI. tc. 8. §-ának harmadik bekezdésében meghatározott számban, tehát az elnökön felül nyolc tagban állapítja meg a fegyelmi tanács tagjainak számát.

Összhangba hozza a javaslat a bíróság szervezetét a felsőházról szóló 1926:XXII. törvénycikk szervezetével. Az 1926:XXII. tc. 7. §-ának rendelkezései szerint ugyanis a felsőház választott tagjai egy részének személyében ötévenkint történik változás. Minthogy pedig a javaslat a legfőbb fegyelmi bíróság felsőházi tagjainak tagságát kifejezetten az illető tag felsőházi tagságához köti - amit kifejezésre juttat a javaslat 24. §-ának utolsó bekezdése - intézményesen kellett gondoskodni arról, hogy ez az alapelv minden bonyolódottságot kizáró egyszerűséggel érvényesülhessen olyan felsőházi tagok tekintetében is, akiknek felsőházi tagsága, egy választás tényénél fogva, az 1926:XXII. tc. 7. §-ának rendelkezései következtében a legfőbb fegyelmi bíróság megalakulásától számított öt évnél hosszabb ideig nem tartana. Ezeknek megfontolása alapján rendeli a javaslat 24. §-ának első bekezdése azt, hogy a felsőház a legfőbb fegyelmi bíróság felsőházi tagjait öt évre választja.

A § többi rendelkezése megegyezik a hatályos jog szabályaival.

A javaslat az elkerülhetetlenül szükséges keretek közé szorítja a legfőbb fegyelmi bíróságra vonatkozó szabályozást annak figyelemben tartása mellett, hogy a szervezéssel kapcsolatos részletkérdések tekintetében maga a legfőbb fegyelmi bíróság, illetőleg a felsőház hivatott a megállapításra.

A 24-25. §-okhoz

E §-oknak a rendelkezései - a szabályozás teljességének céljából, valamint a javaslat rendszeréből (26. §) folyó kiegészítésekkel - megfelelnek az 1871:VIII. tc. 36. §-ának két utolsó bekezdésében, valamint a 37. §-ban foglalt rendelkezéseknek.

A 26. §-hoz

A 26. § szövege kifejezésre juttatja, hogy az ügyészségre, mint egységes szervezetre vonatkozó főfelügyeleti jog körében a közvádló tennivalóinak ellátására a kir. ügyészség bármely tagja kirendelhető.

A 27. §-hoz

A javaslat a magánvádat a pótmagánvád alakjában és pedig azon az elvi alapon szabályozza, amelyen a bűnvádi perrendtartásnak és a hatályos fegyelmi jognak rendelkezései felépülnek. Pótmagánvád jogosultságának alapja az, hogy a sértett felet valóban ért jogsérelem ne maradjon jogszabályoknak megfelelő elbírálás nélkül akkor sem, ha a bíráskodás folyamatának kezdeményezésére és működésben tartására hivatott szerv az erre vonatkozó működéstől tartózkodik; ehhez képest a javaslat csak abban az esetben biztosít pótmagánvádlói jogosultságot, ha a fegyelmi vétség valóban egyéni jogsérelmet is jelent. Minthogy pedig a javaslat 5. §-ának 2. pontjában meghatározott esetben erről nem lehet szó, a javaslat alapgondolatánál fogva a „jogaiban sértett magánfél” a részletesen meghatározott szabályok szerint csak az 5. § 1. pontjában meghatározott fegyelmi vétség esetében léphet fel pótmagánvádlóként.

A javaslatnak a magánvád szabályozása tekintetében elfoglalt másik alapelve az eljárás gazdaságossága. Tekintetbe véve ugyanis a felügyeleti hatóságoknak s a kir. ügyészségnek tisztult erkölcsi felfogását és emelkedett kötelességtudatát, mindaddig nincs semmi indokoltsága magánvád közreműködésének, amíg e hatósági szervek ki nem merítették a fegyelmi vétség alapos gyanújaként előtárt tények fegyelmi jog értékelését. A javaslat annak előrebocsátásával, hogy a fegyelmi vétségre vonatkozó feljelentés a fegyelmi felelősséggel tartozó személy felügyeleti hatóságánál központosul, a következőképpen szabályozza a pótmagánvádat:

1. Ha a felügyeleti hatóság fegyelmi vétség megállapítására lát alapot, a fegyelmi eljárást szükségszerűen megelőző felügyeleti vizsgálati iratait a feljelentéssel együtt megfelelő indítványtétel végett közli az illetékes közvádlóval. Ha a közvádló fegyelmi vétség megállapítására lát alapot, a fegyelmi eljárás elrendelését indítványozza s az ügy a fegyelmi bíróság elé kerül. Ha a közvádló nem lát alapot fegyelmi vétség megállapítására, ezt közli a felügyeleti hatósággal. A felügyeleti hatóság az ügyet újból megvizsgálja, szükség esetében saját kezdeményezéséből, vagy a főfelügyeleti jogkörben tett külön rendelkezés alapján jelentést tesz a felsőbb felügyeleti hatóságnak. Ha ez az újabb megvizsgálás azzal az eredménnyel jár, hogy a fegyelmi felelősségrevonás indokolt és szükséges, a főfelügyeleti jogkörben tett intézkedés alapján a közvádló a fegyelmi eljárás elrendelését indítványozza s az ügy a fegyelmi bíróság elé kerül. Mindeddig tehát magánvádló közreműködésére nincs szükség. Ha azonban a felügyeleti hatóság az ügy újabb megvizsgálása után sem lát okot a fegyelmi felelősségrevonásra, előáll a jogaiban sértett magánfél kezdeményező fellépésének, a pótmagánvád helyénvalóságának esete, mihez képest a felügyeleti hatóság azzal a figyelmeztetéssel értesíti a magánfelet, hogy az értesítés vételétől számított tizenöt nap alatt szabályszerűen meghatalmazott ügyvéd által képviselve, indítványozhatja a fegyelmi eljárás elrendelését.

2. Ha a felügyeleti hatóság a feljelentés alapján nem tartja indokoltnak a fegyelmi felelősségrevonást (ez alatt a megállapítás alatt természetesen ebben az esetben is a felsőbb felügyeleti hatóságnak és a főfelügyeleti hatóságnak az előbb részletezett végső nemleges megállapítását kell érteni), az ügyet vagy felügyeleti intézkedéssel (az 1871:VIII. törvénycikk hatályban maradó 28-29. §-a, az 1981:XVII. tc. 60. §-a) fejezi be, vagy annak sem látja szükségét. A javaslat ebben az esetben is helyénvalónak látja a fegyelmi eljárást kezdeményező pótmagánvádat. A javaslat ezen a ponton eltér a bűnvádi perrendtartás vádképviseleti rendszerétől, amelynek értelmében a pótmagánvád érvényesülésének kivételt nem ismerő esete a közvádlónak a vád képviseletétől tartózkodása vagy visszalépése. A fegyelmi eljárásnak a javaslat által szabályozott rendszerében nincs szükség olyan rendelkezésre, amely szerint a felügyeleti hatóság minden feljelentést köteles a közvádlóval közölni. Nincs pedig szükség ilyen rendelkezésre azért, mert a fegyelmi eljárásban a közvádló és a felügyeleti hatóság, mindkettő a közszolgálat érdekeinek és annak keretében a fegyelmi felelősség alá eső személy jogos magánérdekének szemszögéből lényegileg azonos értékmérő alkalmazásával teszi vizsgálat tárgyává az elébe tárt tényeket. Az eljárás gazdaságosságának fentebb hangsúlyozott alapelvével állna tehát ellentétben olyan szabályozás, amely a felügyeleti hatóság előbb jellemzett értékelése után még a közvádló értékelését is szükségesnek tartaná.

Ugyancsak a gazdaságosság elvéből folyik a javaslatnak a pótmagánvádra vonatkozó az a további eljárási alapelve, amely szerint, ha a fentebb részletezett értékelő megállapítások szűrője után életrekelt pótmagánvád kezdeményező fellépése alapján a fegyelmi bíróság elé került az ügy és a fegyelmi bíróság a magánfél indítványa alapján nem rendeli el a fegyelmi eljárást, az ügyet közmegnyugvásra lehet végérvényesen befejezettnek tekinteni, minthogy minden biztosíték megadatott és a legmesszebbmenő biztosítékoknak ekkép körülbástyázott rendszerében minden jogérvényesíthető eszköz igénybevétetett a közérdek és a jogos magánérdek érvényesítése végett. A javaslat ezért a most említett esetben kizárja a jogorvoslatot.

A javaslat nem csupán az eljárást kezdeményező, hanem az azt folytató pótmagánvádnak is széles körben helyet ad a fentiekben kifejtett alapelvek figyelembevételével. Biztosítja nevezetesen a pótmagánvád érvényesülését arra az esetre is, ha a közvádló a fegyelmi tárgyaláson a maga részéről arról győződött meg, hogy fegyelmi vétséget nem lehet megállapítani, ennélfogva - a javaslat rendszerében - a terhelt felmentését indítványozza. Sőt, ha a fegyelmi bíróság felmentőítéletet hoz és az ítélet ellen a közvádló nem él fellebbezéssel, a javaslat megadja a pótmagánvádlónak a fellebbezés jogát (44. § első bekezdés) ama megfontolás alapján, hogy ha a fegyelmi bíróság elrendelhetőnek tartotta a fegyelmi eljárást, a vádat nyilván alaptalannak aligha lehet tekinteni, megnyugtatóbb lesz tehát a másodfokú elbírálás.

A javaslatnak a pótmagánvád gyakorlati hatályosulását biztosító rendelkezései (amelyek főként a magánfél értesítésére, megidézésére, képviseletére vonatkoznak) a pótmagánvádra vonatkozó általános elvekből folynak és lényegében megegyeznek az 1871:VIII. tc. 39. §-ának megfelelő rendelkezéseivel.

Megfelel a pótmagánvád szervezetének és a pótmagánvádló jogállásának alapjául szolgáló általános elveknek a javaslat ama rendelkezése is, amely a pótmagánvádlóként eljáró magánfélnek csupán a vádképviselet egyéni természetű jogköre tekintetében biztosít egyenlőséget a közvádlóval kizárja azonban a kir. ügyészségnek közhatósági jellegű jogaiból.

A 28. §-hoz

A javaslat az illetékességnek az 1871:VIII. tc. 31. és 32. §-aiban szabályozott rendszerével szemben nem az alkalmazásra, hanem a tényleges működésre alapítja az illetékes fegyelmi bíróság meghatározását. Tekintve azt, hogy az igazságügyi szervezetre vonatkozó újabb rendelkezések alapján gyakran fordul elő, hogy a javaslat rendelkezései alá eső személy hivatali állásának (alkalmazásának) megtartása mellett más bíróságnál, hatóságnál, intézetnél vagy bizottságnál működik, célszerűbb a működés helye szerint illetékes, tehát közelebb eső fegyelmi bírságra bízni a fegyelmi eljárást.

A 29. §-hoz

A 29. § rendelkezése a bűnvádi perrendtartás alapelveinek felel meg és közelebbi indokolásra nem szorul.

A 30. §-hoz

Ez a § a fegyelmi eljárás tekintetében levonja a következményeket abból, hogy a fegyelmi vétség és a büntetendő cselekmény között minőségi eltérés áll fenn és hogy a kettőnek közös eleme is van. A fegyelmi eljárás közel áll a büntető eljáráshoz, viszont a fegyelmi eljárás különleges szabályokat is maga után von. A fegyelmi eljárásban elsősorban ezek a különleges szabályok irányadók. Ehhez képest elvként kimondja e §, hogy az eljárásra vonatkozó ama kérdések tekintetében, amelyeket a javaslat kifejezetten nem szabályoz, a büntető eljárásra vonatkozó szabályokat a fegyelmi eljárás természetéből lefolyó térésekkel kell alkalmazni.

A javaslat 30. §-ának általános rendelkezése folytán tehát a fegyelmi eljárás tekintetében nincs szabályozatlanul maradt kérdés. A fegyelmi vétség és a fegyelmi eljárás sajátos természetéből folyó szabályok mögött mindenütt ott van mint kisegítő jogforrásig az 1896:XXXIII. törvénycikkbe foglalt bűnvádi perrendtartás az azt módosító és kiegészítő jogszabályokkal.

A 31. §-hoz

A 31. § a fegyelmi vétség és a fegyelmi eljárás sajátos természetéből folyó, közelebbi indokolásra nem szoruló szabályt tartalmaz.

A 32. §-hoz

A 32. §-ban a javaslat egyik legfontosabb alapvető rendelkezése jut kifejezésre. A javaslat teljesen kiküszöböli a fegyelmi eljárás szerkezetéből a fegyelmi vizsgálatot. Ez az újítás megfelel a jogfejlődés irányának, amely az 1921:XXIX. tc. 7. §-ában foglalt rendelkezés folytán a büntetőeljárásban is érvényesül és amely azt kívánja, hogy az ügy lehetőleg mielőbb az ügy érdemleges eldöntésére hivatott bíróság elé kerüljön. Amint az általános indokolás kifejti, az 1871:VIII. törvénycikknek éppen egyik legnagyobb fogyatkozása a fegyelmi eljárás hosszadalmassága, amit a fegyelmi vizsgálat rendszere idézett elő. A fegyelmi bíráskodás körében pedig mind a közszolgálat, mind a fegyelmi eljárás alá vont személy érdekében fokozott jelentősége van annak, hogy az eljárás minél egyszerűbb szerkezetű és minél gyorsabb legyen.

A javaslatnak ezzel összefüggő másik fontos rendelkezése az, hogy a fegyelmi eljárást mindig felügyeleti vizsgálat előzi meg. A felügyeleti vizsgálat van hivatva a tényállásának a fegyelmi jog célja szempontjából való felderítésére. Összhangban ezzel az elvvel a javaslat a bizonyítékok megszerzése végett a felügyeleti hatóságot, illetőleg megbízottját ugyanabba a jogköre helyezi, mint amely megilleti a Bp. értelmében a vizsgálóbírót.

A 33. §-hoz

A 33. § a bírói függetlenség garanciális rendelkezését fejezi ki, amely bővebb indokolásra nem szorul.

A 34. §-hoz

A javaslat a fegyelmi eljárás szabályozásának körében nem kíván elvi állást foglalni általános jelentőségű perjogi elvek tekintetében, csupán a fegyelmi felelősség érvényesítéséhez közérdekből szükségesnek és helyesnek vélt szabályokat állapítja meg. Ebből a gyakorlati tekintetből zárja ki a fegyelmi eljárásban a vád elejtését. A fegyelmi bíráskodás valódi középpontjában a fegyelmi bíróságot állítja, mind a szervezet, mind az eljárás körében törekszik olyan szabályozásra, hogy a fegyelmi bíróság emberi tökéletességgel tudja feladatát betölteni; a fegyelmi bíróság elé vitt ügynek a bírói döntés elől elvonását tehát nem engedheti meg. Nem homályosítja el ez az elv azt a gondolatot, hogy a közvádló s annak működésén keresztül a főfelügyeleti hatóság ebben a vonatkozásban is legalább olyan ismerője és oltalmazója a közérdeknek, mint a fegyelmi bíróság, de intézményesen kifejezi a bírói függetlenség alkotmányjogi elve alapján szervezett bíróságok fegyelmi bíráskodásában a fegyelmi bíróság függetlenségét. Nem kényszeríti a vádlót meggyőződésével ellentétes állásfoglalás képviseletére, amennyiben kifejezetten biztosítja számára, hogy a terhelt felmentését indítványozza, ha nem lát alapot fegyelmi vétség megállapítására; de ennek a nyilatkozatnak is ugyanolyan jogi hatályt tulajdonít mint egyéb előterjesztésének, mint a vele szemben álló másik fél nyilatkozatainak, azaz a bírói döntés kialakulásának tényezőjévé teszi, de kényszerítő erőt nem ad neki.

A 35. §-hoz

A 35. § rendelkezése a javaslatban szabályozott fegyelmi eljárás természetes következménye és megfelel a bíróságok köréből származó kívánságoknak.

A 36. §-hoz

A 36. § rendelkezései a javaslat rendszerének megfelelően összefoglaló szabatos szövegben biztosítják azt, hogy a felügyeleti hatóság, amelynek kezében a fegyelmi felelősség érvényesítése végett panasz tárgyává tett tények észlelése és a fegyelmi felelősség szempontjából végzett előkészítő értékelése összpontosul, valóban tudomást szerezhessen mindarról, aminek a fegyelmi felelősség szempontjából jelentősége van.

A 37. §-hoz

A 37. § elvi jelentőségű vonatkozásai a 27. §-hoz fűzött indokolásban találtak megfelelő méltatásra.

A 39. §-hoz

A 39. § szabálya jelenti voltaképpen a fegyelmi eljárás lényeges megrövidítését a hatályos jogi helyzettel szemben. A megrövidítés alapjául szolgáló megfontolás tüzetes kifejtését az általános indokolás, valamint a 31-35. §-hoz fűzött indokolás tartalmazza. A kifejtettek után e helyütt csupán azt kell kiemelni, hogy amint feltétlen gyakorlati szükség van a külön fegyelmi vizsgálat kiküszöbölésére, úgy mellőzhetetlenül szükséges az 1871:VIII. tc. 44. §-ában említett külön vádhatározat hozatalának elhagyása is. A javaslat rendszerében a vádló kellő előkészítés után teszi meg vádindítványát, a 39. § első bekezdése biztosítja azt, hogy a terhelt arra észrevételeket tehet, a 39. § második bekezdése szerint pedig - az 1930:XXXIV. tc. 111. §-nak harmadik bekezdésében foglalt szabályozáshoz hasonlóan - a bíróság akár hivatalból, akár a terhelt észrevétele alapján még a tárgyalás előtt zárt ülésben megvizsgálja az ügyet s megfelelő esetben mellőzheti a nyilvános tárgyalást. A javaslat biztosítja a szükséges jogorvoslatot is (43. §).

A 40. §-hoz

A 40. § a szabályozás teljességét biztosító szabatos szövegezése az 1871:VIII. tc. 60. §-ában foglalt rendelkezésnek; a javaslat rendszerében általános összefüggéseket felölelő jelentőségéről a 18. §-hoz fűzött indokolás tesz említést.

A 41. §-hoz

A 41. § rendelkezései az 1871:VIII. tc. 50. §-ának rendelkezésével szemben, amely a tárgyalásra korlátozta a védelem érvényesülését, a legszélesebb körben biztosítják a védelmet. A kötelező védelem esetében a büntetőeljárási jogszabályok továbbfejlesztése jelentkezik. A 30. § általános szabályánál fogva természetesen a védelem költségei tekintetében is a bűnvádi perrendtartás általános szabályai az irányadók; a Bp. 482. §-ban foglalt általános rendelkezés következtében pedig a védelem költségei külön rendelkezés hiányában az államkincstárt nem terhelik.

A 42. §-hoz

A 42. § rendelkezéseivel kapcsolatos általános szempontok a 31-35. §-hoz fűzött indokolásban vannak kifejtve. Ehelyütt csak annak hangsúlyozása szükséges, hogy a javaslat - az eljárás alapelveihez képest - szabályként rendeli a bizonyításnak közvetlen felvételét a tárgyaláson. Alapelvek következetes keresztülvitele érdekében azonban nem zárkózik el a gyakorlati szükség által indokolt rendelkezésektől. Így biztosítja a bizonyításnak kiküldés vagy megkeresés útján történő felvételét, ha a bizonyítás közvetlen foganatosítása elháríthatatlan nehézségbe ütközik, vagy aránytalan nagy költséggel járna. Gondoskodik a javaslat arról is, hogy a közvádló átvehesse a vád képviseletét akkor is, ha a vádat a tárgyaláson magánvádló képviseli (27. § harmadik bekezdés). A 41. § első bekezdésének ama rendelkezése, amely megengedi a tárgyalás megtartását s természetesen a bizonyításfelvételt s a határozathozatalt akkor is, ha a terhelt az idézőlevélben foglalt figyelmeztetés ellenére nem jelenik meg a tárgyaláson, a fegyelmi eljárás sajátos természetének folyománya; a terhelt érdekelt szolgálja, hogy akarata ellenére megjelenésre ne kényszerítsék; jogsérelmet a terheltre sohasem jelent, mert az igazolt távolmaradás hátrányai ellen kellő oltalmat nyujt a 41. § utolsó bekezdésének utolsó rendelkezése.

A 44. §-hoz

A javaslat a jogorvoslatok lényegben az 1871:VIII. törvénycikk rendelkezéseinek szellemében szabályozza. Alapvető rendelkezés ebben a körben a 46. § szabálya, eltérés a bűnvádi perrendtartás 387. §-ának szabályaitól. Ezúttal is hangsúlyozom, hogy a javaslat a fegyelmi eljárás szabályozásának körében nem kíván általános érvényű perjogi elvek tekintetében a javaslat körén túlmenően elvi álláspontot elfoglalni. A fegyelmi eljárásnak a javaslatban szabályozott s a 31-35. §-hoz fűzött indokolásban tüzetesen megokolt rendszeréből azonban szükségképpen folyik az az egyébként is helyesnek vélt alapgondolat, hogy a rendszerint nagyobb jogi tudás és szélesebbkörű tapasztalás értékeivel rendelkező felsőbíróságok ítélkezésének kereteit nem helyes kétes értékű eljárási korlátozásokkal szűkíteni. A büntetés súlyosbításának tilalma és a részletes jogerő néven ismert perjogi elvek érvényesülését az újabb perjogi fejlődés egyes intézményei (mint aminő pl. az 1928:X. tc. 29. §-ában szabályozott csatlakozás) mindinkább gyengítik s a jogfejlődés iránya kétségtelenül nagy mértékben közeledik a fegyelmi eljárás körében javasolt szabályozáshoz. A javaslat egyébként a részleges jogerő elvét csupán arra az esetre töri át, amikor a fellebbviteli fegyelmi bíróság a tényállást az általa felvett bizonyítás alapján módosítja.

A javaslat a jogorvoslati határidőt nyolc napban szabja meg, s ezáltal kellő időt enged a jogorvoslat bejelentésénél kétségtelenül különös fontosságú higgadt mérlegelés lehetőségének. Általánossá teszi a bűnvádi perrendtartásnak az ítélet kézbesítésének esetére szóló azt a szabályát (Bp. 388. § utolsó bekezdése), amely szerint a jogorvoslati határidőt a kézbesítéstől kell számítani.

A 49. §-hoz

A javaslat az újrafelvételre vonatkozó rendelkezéseket a bűnvádi perrendtartás szellemében, a fegyelmi jog terén a bírói tisztség erkölcsi jelentőségéből folyó különleges követelményeknek megfelelően, az elévülésre vonatkozó szabályozás (17. § második bekezdés) alapgondolatával egyezően állapítja meg. Nem korlátozza tehát időbelileg az újrafelvételt az elítélt javára, - aminthogy azt a bűnvádi perrendtartás sem teszi - mert az ártatlan ember rehabilitálásának lehetővé tétele mindennél elébbvaló követelménye a kultúrállam jogrendszerének. Az elítélt terhére - ugyancsak egyezően a bűnvádi perrendtartás rendelkezéseivel - elvben csupán az elévülés határidején belül teszi lehetővé az újrafelvételt, biztosítja azonban a fegyelmi eljárás újrafelvételét az elítélt terhére minden olyan esetben, amikor a közérdek az elítéltnek az igazságszolgáltatás személyzetének köréből eltávolítását feltétlenül szükségessé teszi.

Az 50-55. §-okhoz

Az 50-55. §-ban a javaslat a felfüggesztést a hatályos jogi helyzettel (1871:VIII. tc. 62-65. §, 1920:XX. tc. 12. §) lényegben egyezően szabályozza. A szabályozás teljessége érdekében az újabb jogszabályok rendelkezéseire (1929:XXX. tc. 80. §) figyelemmel részletesen meghatározza azokat az eseteket, amelyekben a felfüggesztés kötelező, azonfelül lehetővé teszik a felfüggesztést olyan esetekben is, amikor az a példaszerűen felsorolt egyéb okokból szükségesnek mutatkozik. Szabályként rendeli, hogy a fegyelmi bíróság által elrendelt felfüggesztés rendszerint az ügy érdemi részében hozott határozat jogerőre emelkedéséig tart, az általános indokolásban megvilágított okokból azonban lehetővé teszi azt, hogy a fegyelmi bíróság szükség esetében az ügy érdemében döntés előtt is vagy az ügy érdemében döntéskor külön végzésben szüntesse meg a felfüggesztést, ha megszűnt a felfüggesztés elrendelésének oka. Az utóbb említett (a javaslat 53. §-ában foglalt) rendelkezés lehetségessé teszi azt, hogy megfelelő esetben elkülönített perorvoslat érvényesíttessék a felfüggesztést megszüntető végzés és az ügy érdemét eldöntő határozat ellen. Új rendelkezés még a javaslatban az, hogy a felfüggesztett készpénzbeli illetményeinek felét kapja, - a javaslat tehát elejti az 1871:VIII. tc. 64. §-ának a csőd esetére megkülönböztetést tartalmazó rendelkezését. Ezt a rendelkezést a méltányosság szempontja indokolja. A gyakorlatban gyakran felmerült kétségeket kizáró határozottsággal rendeli el végül a javaslat, hogy a felfüggesztés megszüntetése esetében a felfüggesztettet közvetlen felügyeleti hatósága helyezi vissza állásába.

Az 56. §-hoz

Az 56. § a javaslat szerkezetének megfelelően ezen a helyen rendelkezik arról, hogy a m. kir. Közigazgatási Bíróság ítélőbírái, továbbá segéd- és kezelőszemélyzete felett gyakorolt fegyelmi bíráskodásban a javaslatnak a fegyelmi felelősségre vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni.

A § második bekezdésének rendelkezése az időközben alkotott új jogszabály figyelembevételével megfelel az 1874:XXXV. tc. 192. §-ában foglalt rendelkezésnek.

Az 57. §-hoz

Az 57. § rendelkezései intézményesen biztosítja a fegyelmi bíráskodás egyöntetűségét, elrendelvén, hogy az 1912:LIV. tc. 70. §-ába foglalt rendelkezések értelmében az elvi kérdés eldöntésére irányadó szabályok szerint a kir. Kúrián tanácsot kell alakítani fegyelmi ügyekben is.

Az 59. §-hoz

A javaslat az általános indokolásban tüzetesen kifejtett okokból külön fejezetben szabályozza az 1871:IX. törvénycikk korszerű kiegészítéseképpen a vétkesség hiányában és fegyelmi eljáráson kívül, az igazságszolgáltatás érdekében alkalmazható áthelyezést és nyugdíjazást. A javaslat ezzel a szerkezeti elkülönítéssel is ki akarja fejezni, hogy az itt szabályozott áthelyezés és nyugdíjazás nem fegyelmi büntetés, hanem a közszolgálat érdekében alkalmazott intézkedés. Ugyanennek az alapgondolatnak kifejezésére van hivatva a javaslatnak az a rendelkezése is, amely szerint az áthelyezés és a nyugdíjazás tárgyában eljáró bíróság nem fegyelmi bíróság jár el, az eljárás kezdeményezésével kapcsolatos tennivalókból kizárja a kir. ügyészség közreműködését, az eljárás nem fegyelmi eljárás, viszont teljes mértékben magában foglalja azokat a biztosítékokat, amelyek a fegyelmi eljárásban a terhelt érdekeinek oltalmát szolgálják.

Az áthelyezés tekintetében a hatályos jogi helyzettel szemben javasolt eltéréseket tüzetesen ismerteti az általános indokolás és a 15. §-hoz fűzött részletes indokolás. A javaslat rendszerének megfelelően ugyanis az áthelyezésről a fegyelmi büntetésekről szóló részben is rendelkezni kellett annak biztosítása végett, hogy a közszolgálat érdekében alkalmazható áthelyezést el lehessen rendelni akkor is, ha a fegyelmi vétség gyanúja miatt megindult fegyelmi eljárás folyamán merültek fel olyan tények, amelyek szükségessé teszik a fegyelmi eljárás alá vont személynek a közszolgálat érdekében való áthelyezését.

Az áthelyezésre vonatkozó eljárásnak javasolt szabályozása - amelyet a 60. § rendelkezése értelmében megfelelően alkalmazni kell a nyugdíjazás esetében is - a közérdek szolgálata mellett messzemenően gondoskodik azoknak a követelményeknek az érvényesüléséről, amelyek a bíráskodás függetlenségének alkotmányjogi értelme alapján figyelembevételre tarthatnak számot.

A javaslat a nyugdíjazásnak az 1871:IX. tc. 6. §-át hatályon kívül helyező 1912:VII. tc. 10. §-ában meghatározott feltételeit az 1934:I. törvénycikk alapgondolatának megfelelően, mindamellett a bírói függetlenség alkotmányjogi elvével összhangban állapítja meg s csak olyanokra korlátozza, akikre nézve az ítélkező bírák köréből eltávolítás lehetővé tételét bírói körökből származó kívánság is indokoltnak és szükségesnek tartja.

A 60. §-hoz

A 60. § első bekezdésének szövege a bíráskodás függetlenségének érintése nélkül az igazságszolgáltatás jósága érdekében a gyakorlati tapasztalatoknak megfelelően továbbfejleszti az 1912:VII. tc. 10. §-ának alapgondolatát, amennyiben lehetővé teszi a nyugdíjazást oly esetben is, amikor a hivatali kötelességek ellátásra való képtelenséget nem betegség fogalma alá eső testi vagy elmebeli rendellenesség idézi elő, hanem az egyébként rendes szellemi működésnek akár a helyes ítélkezéshez szükséges ismeretek fenntartását és bővítését, akár a hivatali kötelesség komoly felfogásának értelmi átélését kizáró vagy nagymértékben csökkentő fogyatékossága.

A 61. §-hoz

A 61. § a szakértő tekintetében teszi lehetővé az előbbi §-ban foglalt rendelkezés megfelelő alkalmazását. A külön rendelkezést a szakértői működés, valamint a szakértő alkalmazásának sajátossága indokolja.

A 62. §-hoz

Az általános indokolás, valamint a javaslat címére vonatkozó indokolás tartalmazza azoknak az okoknak a kifejtését, amelyek a kir. bírósági és kir. ügyészségi tisztviselők fegyelmi felelősségének külön Címbe foglalt szabályozását indokolják. A szabályozás érdeme teljesen megfelel a hatályos jogi helyzetnek.

A 63. §-hoz

Ez a § a hatálybaléptetésre és a végrehajtásra vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza.


  Vissza az oldal tetejére